Ayanokoji Takashi

**Ayanokoji Takashi** Hétf. Feb. 29 2016, 23:52

Időbeli elhelyezkedés: Pár hónappal ezelőtt

Egy ütött-kopott Otogakurei fejpántot szorongatva ültem az ágyam szélén. Elmélázva mi történt, és mi fog történni velem. Nagyjából így telt minden második estém mióta Michioval összefonódott a sorsom. Több szemszögből tekintettem ugyanazokra a tényekre, de az eszmefuttatásom végén mindig egyre jutottam. Bízhatsz bennem. Befejezem amit elkezdtél és megvédelmezem a gyermeked. Elővettem a rám hagyott tekercset és kiterítve az ágyamra újra és újra figyelmesen átolvastam:

" Kedves Barátom!

Ha ezt megkaptad, akkor én már nem nagyon lehetek itt, hogy veled együtt iszogassak a legközelebbi bárban. De szomorúság ne érjen téged, hiszen én magam sem voltam nebáncsvirág! Éld az életed tovább mosolyogj, hogy mindenki lássa és tárd nagyra a lelkedet! Ezt kérem tőled emlékezz rám úgy ahogy mindig is szerettem volna!
És még valami drága barátom. Mint látod nem lehetek ott a gyermekem születésénél. Tégy meg nekem valamit, és ha majd a fiam vagy lányom nagyra nő mesélj neki rólam. De mint keresztszülője. Gondolom furcsa hogy téged kérlek meg erre. De mégis. Te voltál velem utoljára, és te láttál engem úgy mint senki más. Hiszen mikor meghaltam remélem mosollyal az arcomon sétáltam át a kaszás kapuján!

Köszönöm, és további szép életet:
Tadao Michio"

Olyan mint egy álom. Eltelt azóta több mint másfél év, de úgy látom magam előtt az egészet mintha csak tegnap lett volna. Te, Michio, a földön fekszel félbehasítva én pedig fölötted esedezek bocsánatért. Fontos szembenézni a tényekkel. Gyakorlatilag ezt csinálom az incidens óta. Folyamatosan csak a tényekkel nézek szembe, össze is foglalom röviden hol is tartok most.
Michio elhunyásával rám lett hagyva egy álom amit beépítettem a lelki világomba, sajátomként nevelem... Csak úgy mint a lányát. Tadao Takara. A Takara kincset jelent, és ez a lány bizony az. Elején furcsa volt átjárnom Michio feleségéhez Naomihoz, de idővel megszoktam, sőt élvezetessé vált. A lány szemei olyasmit sugároznak a mai napig is, ami élettel tölti meg az elmémet és szívemet egyaránt. Naomi is nagyon kedves hozzám, holott tudom jól hogy nem érdemelném meg. Hagytam a férjét meghalni, nem kéne lesnie hogy éhes vagyok-e vagy megvan-e mindenem. Mit mondhatnék, ha még élne a férje akkor gyönyörű családot alkotnának. Feltápászkodtam az ágyról, eltettem a tekercset majd az órára pillantva útnak indultam. Negyed kilenc volt, a nap pont a jó helyen állt. A szokásos vizitemet terveztem végre hajtani a családnál.
Egyáltalán nem volt messze tőlem a házuk, körülbelül öt perc sétára, de ez alatt a séta alatt rengeteg tekintetet kaptam. Hol hűvöset, hol szánakozót, hol megvetőt. Mit lehet tenni, gyorsan terjednek a hírek a faluban, főleg ha ekkora méretűek. Nem érdekeltek, a kislány és Naomi épsége és kényelme sokkal fontosabb volt nekem. Talán ezt bizonyította az is hogy előző nap 250 ryonyi értékben bevásároltam nekik apróságokból mint pl. körte, alma, só, cukor, liszt. Amint odaértem be is kopogtam és abban a pillanatban ahogy hozzáértem az ajtóhoz már nyílt is ki.
Vártak már engem, legalább is ez szűrődött le a nő és a kislány tüneményes mosolyáról. A kislány már nagyba űzte a sétálás tudományát habár néha el-elbotladozott. Igazi kis zseni. Amint leraktam a holmikat oda is szaladtam a kölyökhöz hogy felkapjam.
- Na mesélj csak keresztapunak mi jót csináltál ma!
- Táti-táti. - Habár Takara első szavait sosem felejtem el, jó látni ahogy próbálkozik kommunikálni és megértetni magát a környezetével.
Hevesen mutogatott a játékára ami egy kis fa állatka volt kinyitható szájjal. Még Michio faragta neki születése előtt. Jól választott mi tagadás. Semmi kislányos minta, de semmi olyan se ami elijesztené a gyengébbik nem képviselőjét kisebb korában. Habár... Ahogy végignéztem a lányon mindig láttam benne valamit, valami teljesen túlvilágit a kis telt kacsóin és mosolygós arcán kívül. Mintha Michio lelke is élne a testében, mintha egy küzdési, védelmezési vágy venné körül. ...Bizonyára képzelődöm. Ami természetesen nem lepne meg, főleg az elmúlt idő eseményeit eltekintve. Letettem a lányt majd kissé idegesen, de adtam egy puszit Naomi arcára. Sosem fogom megszokni. Amióta csak átjárok elvárja hogy legalább egy puszival köszönjek neki. Habozva ugyan, de szépen lassan belementem. Sok kifogást felsorolhatnék, de hogy őszinte legyen Naomi gyönyörű nő. 22 éves, még így szülés után is teljesen visszanyerte formás, hattyú alakját. Sokszor vagyok ideges a közelébe, de szerintem ez kifejezetten érthető a körülményeket tekintve. Amint Takarat letettem hogy menjen játszani, máris invitálva lettem egy forró csésze teára. Egymással szemben ültünk le mégis mintha fél centikre lettünk volna egymástól. Mostanában egyre jobban éreztem amit Michio érezhetett Naomi iránt. Tisztelet, csodálat, olyan mintha a tekintetével egy külön világba zárna és akkor nyitogatná az ajtaját amikor csak akarja. Minden egyes alkalommal kiszolgáltatottnak éreztem magam.
- Leterheltnek tűnsz Takashi.
- Ennyire látszik? Kicsit össze kell szednem magam. - A nő átnyúlt hófehér kezével az asztalon majd lágyan megfogta kezemet.
- Nekem tudod hogy bármit elmesélhetsz. - Rátekintettem Takarara majd elmosolyodva vissza a nőre.
- Miért is ez lett a neve?
- Te is tudod hogy miért. Michio is ezt akarta volna.
- Minden bizonnyal...
Az emberek nem tudhatnak semmit egy halott férfi gondolatairól. Még a felesége sem... Mindig is azt mondta hogy a tiszteletemre, meg hogy a férje is ezt akarta volna, de igazából már nem is tudom mit higgyek. Az egész életem csak úgy kavarog körülöttem többnyire úgy mint egy szélviharban. Éjjelente mindig össze kell raknom magam nehogy elvesszem a realitással való kapcsolatomat. Nem olyan vészes ez Taka. Kellemetlenül sok ideig fogta a kezem az özvegy, amire én kissé zavartan álltam föl és mentem játszani Takara-val. Játék kockákat pakolászott amiben én is segítettem szépen lehuppanva mellé.
- Nem hozhatod vissza. Ezt még én is tudom.
- Az álmát még véghezvihetem.
- Te akarsz lenni a Raikage?
- Nem... Nem tudom. Csak változtatni akarok, úgy mint Michio. Látni akarom a jót a többi emberben is, nem csak bennetek.
A nő egy sajnálkozó mosoly keretében a vállamra tette a kezét. Ujján megcsillant az eljegyzési gyűrű amit még férjétől kapott, ez volt az a jel ami egyértelmű volt nekem. Felpattantam majd a nőtől a szokásos puszival, Takaratól pedig egy fejsimogatással köszöntem el. Úgy éreztem friss levegőre van szükségem. Aznap kifejezetten feszült voltam. Éreztem ahogy az agresszivitás feszíti a koponyámat, villanásokként tért elő a kölyök szétnyesett hullája. Megbánás? Nem. Szimpla emberi traumatikus memória. Szívesen megtenném még egyszer,még egyszer és még egyszer. Szinte hallottam is a kölyök csontjainak hangját, de mindegy is ez már a múlté. Ahogy hazaértem rádöbbentem hogy túl sok mindenhez nincs kedvem. Edzeni a szokásos kedvem volt, de ninjutsut eleget gyakoroltam mostanság. Megebédeltem majd kimentem az udvarra kicsit kitisztítani a fejem.
Leültem a földre lótusz ülésbe majd lehunyt szemmel kerestem a sajátos békémet.
- Szia... Kölyök.
- Csókolom!
- Veszélyes itt játszani, tudsz-e róla?
A gyerek lebiccentette fejét, mint aki szomorú lenne hogy máshol kell játszani.
- ...Nem kéne ilyesmikkel játszanod se. Add csak ide.
- Tessék bácsi.
Az ott Michio belei igaz? Igen, azok. Miért van az hogy minden alkalommal amikor lehunyom a szemem ezt látom magam előtt? Miért van az hogy a tehetetlenség keserű mérge önt el? Miért van az... Hogy fogom így megvédeni Takarat? Azt a csöpp kislányt. Olyan mint egy földre szállt angyal. Mi van ha egy olyan kölyök találja be mint amit mi láttunk Michioval? Nem, azt már biztos hogy nem! Hirtelen jött dühömtől felpattanva az udvarom talajába ütöttem egy teljes erejű Gouwant, amitől nem kicsit repedt meg a föld. Ha még egyszer át kéne élnem ugyanazt amit akkor, akkor én megőrülnék! A lelki szemeim előtt egy Otogakurei ninja állt aki épp az egyik bekészített farönköm helyét vette át. Egy nagy lendülettel nekifeszültem majd elkezdtem sorozni kézzel és lábbal egyaránt. Ez tartott 5-10 percig, majdnem addig ameddig nem éreztem hogy eltörne valamim.
- Ez így nem lesz jó. Ha még ezt... Ha még ezt se tudom.
Az elmúlt időszakom kifejezetten egyszerűen telt. Két naponta átnéztem Naomihoz és a kis Takarahoz, a többi szabadidőmbe pedig ettem és edzettem taijutsura. Lefekvés előtt testre edzettem. Felkelés után testre edzettem. Volt egy pillanat amikor egy reccsenő hangot adott ki a vállam, edzettem tovább. Amikor elfáradtam az edzésbe, vajon mit csináltam? Pontosan. Jó pár hónapig ment így aminek eredményeképp megedződtem testileg és lelkileg is. Mellesleg felszedtem pár plusz kilót is aminek hála kicsit masszívabb lettem. Mintha nem tartottak volna eléggé tőled az emberek. Az már nem fontos. A lényeg hogy betartsam az ígéretem és segítsek felcseperedni Takaranak. Tudod, mondanám hogy elpuhultál, de egyetértek veled. Én itt vagyok a rusnya pofád mellett Taka, számíthatsz rám.

Elhasznált tárgyak:
- 250 ryo

Jutalmak/szerzett tárgyak és egyebek:
- Bővebb taijutsu ismeret
- +5 kg izom

// Próbáltam felvezetni, bővíteni a taijutsu ismeretet az edzés említésével, mivel nem szeretném ha alapok nélkül csak úgy találomra tanulgatná a karakter az erősebb képességeket. Ugyan rövid és csetlő-botló a kaland, nem véletlen hisz nem szántam nagy résznek, sokkal inkább amolyan felvezetésnek. //

Hidan Csüt. Márc. 03 2016, 05:04

Ave! A milflátogatásért, önmarcangolásért és workoutért 10 chakra a jutalmad, meg amiket felírtál.

**Ayanokoji Takashi** Szomb. Ápr. 30 2016, 23:53

Időbeli elhelyezkedés: Két és fél hónappal ezelőtt

Korán van még a keléshez. A keléshez sosincs elég korán Dante. Ilyet csak egy koránkelő mond. Hajnali fél öt körül lehetett, már fél órája ha hallgattam másik énem érzéseit a mai terveimmel kapcsolatban. Kemurigakure volt a célom, de nem küldetés szempontjából, szimpla pihenés, aktív kikapcsolódás érdekében. Hogy őszinte legyek nem én kezdeményeztem ezt az egészet, sokkal inkább nyomatékosítva ajánlotta a raikage hogy pihenjem ki magam. Meg lehet érteni, már egy jó ideje nem éppen súrlódásmentes a kapcsolatunk, így hát nem kellett nagyon nyaggatni hogy elhatározzam magam a távozásra. Előző este összepakoltam mindent ami kellhetett egy két napos útra, majd amikor az idő hozta gyorsabb tempóba el is indultam. Tudtam a hajóm nem vár meg két pusziért, nem véletlen hogy bőven időbe voltam, szerettem volna minél hamarabb bebiztosítani magam.
Kemurigakure hmm. Dohány, szeszesitalok és bambusz. Amennyit még kitudtam deríteni az az, hogy gyakran fordulnak meg törvényen kívüliek, igaz-e vagy sem, egy biztos, nem egy békés környék az se. Akkor meg miért épp oda megyek? Igazából Konoha lett volna a célpont, de igazából a változatosság kedvéért egy másik szövetséges falut választottam. Sose árt egy kis világot látni, ki tudja mit tapasztalhat az ember. Amint rátehettem a pallóra a lábamat már meg is nyugodtam kissé. Szépen lassan felsétáltam a hajóra, majd táskámat a hajó szélén lévő korlát mellé letéve kibámultam a tenger főleg csendes habjaira. A víz váltakozó hangja kifejezetten megnyugtatott. Hol selymes volt mint Naomi hangja, hol durva robajba fulladt át mint minden második beszélgetésem a raikageval. Egy érdes kéz fogása érződött a vállamon.
- Takashi egazz?
- Igen.
- Akkó' üdv a fedélzeten. Ja és menj arrább mer' tisztogatnom kell a rudakat.
Reménykedek hogy nem ő a kapitány. Igen, nem ismertem se a kapitányt, se senki mást a fedélzetről. Nem véletlen hisz Naomi fizette ki a hajó utat, oda-vissza. Egyenesen megtiltotta hogy ellenkezzek... Egyáltalán honnan volt pénze rá? Kész rejtély, mint ahogyan az is hogy mit fogok csinálni ha odaérek a faluba. Ahogy jobban belegondoltam ráeszméltem hogy ez az első igazi vakációm. Ami még furcsább volt, hogy nem fogott el se bűntudat se bármi más negatív érzés, sokkalta inkább örültem hogy távolabb kerülhetek egy kicsit szülőhazámtól. A hajó indulása zökkenőmentes volt, igazából rajtam kívül négy maximum öt utas lehetett. Őszintén nem is nagyon figyeltem a környezetemre, inkább csak a tenger és a szél harmóniáját fürkésztem. Pillanatoknak tűnő órákon belül földet is értünk méghozzá a Füst országában. Ezek szerint egyenesen ide tartottunk? Ez gyors volt. Leszálltam táskámmal a vállamon majd mélyet szippantottam a levegőből. Mondanom sem kell nem kellett volna. Mi a? Hirtelen a dohány és más egyéb füstök kifejezetten az én orromat célozták meg ami kisebb köhögést idézett elő. Nesze neked üdvözlet! Háh! Körbetekintve egy nyüzsgő dokk tárult elém. Az emberek vagy kockáztak, vagy vitték a portékájukat nagy sietve, vagy nagyban beszélgettek valakivel. Beljebb sétáltam a falu központja felé amikor is a kapucnim mögül kitekintgetve egy üde változatosságra lettem figyelmes. Nem bámul meg senki, érdekes. Csak nem hitted hogy itt is kinéznek majd? Szerintem itt még akár kage is lehetnél, úgy elvegyülhetnél a seftelőkkel hogy észre se vennék. Apropó kage... Ugye nem gondoltad komolyan azt, amit Naominak mondtál? Nem akarsz góré lenni ugye? Mármint most őszintén... Milyen elbaszott parancsnok az aki még a fejében sem tud rendet tartani? Jó kérdések Dante. Adtam neki egy kevés gondolatot, de őszintén annyira nem vittem túlzásba. Majd idővel kiderülnek a dolgok, jó sok év múlva. Hát ha én addigra még itt leszek én is, akkor egyértelmű, hogy nem parancsolgathatsz épelméjű embereknek. Akkor majd nem épelméjűeknek parancsolok. Mi a tököm? Csak vicceltem. Ne csináld, iszonyat para tőled.
Sétáltam és csak sétáltam, tekintgettem jobbra és balra. Igazából fogalmam sem volt mihez kezdjek, és ez kifejezetten tetszett. Mintha az idő nekem dolgozott volna, azt csinálhattam amit akartam, amikor akartam. Betértem egy kisebb bárba ahol rá is szántam magam a helyi sakera. Valahol el kell kezdeni nem de? Tudni illik rólam még sohasem kerültem közelebbi kapcsolatba alkohollal, maximum csak akkor amikor a sebeimet öntötték vele. Nagyot hörpintve leküldtem a rizsbort majd az öklömet a szám elé téve magam elé meredtem. Szent szar. Ebben a helyzetben maradtam egy jó pár percig amit a középkorú pultos észre is vett.
- Első alkalom?
- Igen... E-ebbe mi a jó?
- Háhá! Igyál még egyet és megtudod! Gyerünk csak, én állom!
A pultos hirtelen jött kedvessége hagyott egy kis kivetnivalót maga után, de úgy éreztem neki nagyon megéri hogy lássa milyen hatása lesz nálam, rossz szándéka nagyon nem lehet. Bólintottam egyet majd csúszott is a következő sake. Egy sor visszafojtott köhögés tört ki belőlem majd kérdően néztünk egymásra. Azt hiszem tűzet raktak a gyomromba. A harmadik sake is lecsúszott, ha jól hiszem azt is a pultos állta.
- Na, azt hiszem elmondhatok valamit. Ez, ez a sake itt kedves barátom... Ez egy Füst országi kincs. A legerősebb sake, nem hogy a faluban az egész országban! - Veregette meg a vállam, mintha megdicsérne a választásomért. - No! Most ha felpattansz a székedről és megérinted szépen az orrodat, akkor a... - Nézett a fejpántomra a férfi. - ..A ma estédet is én állom! Sok sikert, hehe.
Ég a gyomrom, és akkor mivann?! HM? Simán megérintem az orromat, akár még a lábujjammal is! Nagy lendülettel felpattantam a bárszékemről, mutatóujjamat magabiztosan az ég felé szegeztem, majd elmondtam a varázsmondatom.
- Na baszd meg. - Majd ezzel a lendülettel orra is dőltem. Egy pár percig nyaltam a padlót, minden bizonnyal addig ameddig a pultos kinevette magát. Felkanalaztak a földről és a falnak ültettek egy kis vizet az arcomra fröcskölve mellékesként.
- Hát ez aztán kemény menet volt! Hogy hívnak kumoi barátom?
- Takashi.
- Beszélni tudsz, az már most több mint amit a legtöbb vendég képes volt ennyi sake után ennyi idő alatt. Hát Takashi, a köreidet én álltam és simán megérte. Járni tudsz-e?
- Simán.
- Áháhá! Úgy legyen!
Feltápászkodtam majd pár szitkozódás után járni kezdtem. A világ forgott velem és éreztem hogy valami, valami... Hm. Valamit elfelejtettem? Ja nem. A terveimet felejthettem volna el, esetleg hogy hol szálltam meg, de milyen szerencse hogy ezek közül egyik se volt lehetséges! Dél tájt lehetett mire én már kábán kóvályogtam a megváltást keresve. Egy 10 perc "séta" után egy érdes női hangra lettem figyelmes.
- Tolvaj! Fogják meg!
A lelkem tudta kötelességét. Tudta hogy nekem közbe kell lépni, ha másik falu, ha nem, egy lopást nem hagyhatok szótlanul. A lelkem tudta, hogy miért mások megdolgoznak elvenni erőszakkal szimpla bűn. A lelkem tudta! Csak a testem nem.
- Ha rajtam múlik... Ez a tolvaj nem jut... Sehova! Shunshin no jutsu!
A hang irányát félig beazonosítva villám sebesen vetettem bele magam egy gyümölcsös bódéba. Minden csak akadályoz! Fenébe már! Az árus káromkodása se zökkentett ki chuunin kötelességeimből, feltápászkodtam és elindultam arra amerre a kétségbeesett eladó hölgy nézett, legalább is az egyik a sok közül. Csak a tolvaj felé néznek már, nem? "Futhattam" vagy 35-40 métert miután megpillantottam a tolvajt. Egy kislány volt az, szakadt ruhában szaladt egy pár gyümölccsel a hóna alatt. Megtorpantam majd mintha a sake arra a pillanatra kimászott volna belőlem.
- Na még mit nem.
Besétáltam egy üres sikátorba, nekidőlve egyik falának szép lassan lecsúsztam a földre majd összegubbasztottam. Hülye sake. Mire észbe kaptam volna már aludtam. Hirtelen kaptam fel a fejem ami nem tett jót a nyakamnak, hát még a felismerés hogy este van. Innom kéne egy kis vizet. Eddig egész jó a vakációd Taka, le a kalappal. Jobb tenyerembe mélyítettem arcomat, míg ujjaim résén meg nem pillantottam egy lány alakot velem szemben ülve. A tolvaj lány az, felismerem. Kis erőt vettem magamon majd nagyot nyelve szóra bírtam magam.
- Hát te? - Csak szótlanul nézett rám a lány, mintha kérdőre akarna vonni engem.
- Hogy hívnak? Nyugi nem köplek be. Most nem is szívesen állnék fel az igazat megvallva. - Se válasz, se kérdés. Csak nézett rám a lány. Ápolatlan, fekete loboncos, hosszú haja eltakarta tekintete nagy részét, de még így is láttam hogy figyel engem. Áh tök mindegy.
- Nincs egy kis vized? - Tört ki belőlem a reménytelen kérdésem. Viszont amit láttam az meglepett. A lány háta mögül kihúzott egy palackot ami negyedéig volt. Odanyújtotta nekem, végig engem figyelve. Amint összehúztam szemöldököm ő elmosolyodott. Elvettem majd fél pillanat alatt legyűrtem a víz nagy részét, a többit pedig az arcomra locsoltam. Pislogtam nagyokat, éreztem már is sokkal jobb. Jobban szemügyre vehettem a lányt, így hogy most már szépen lassan kezdett tisztulni az elmém, csak pillanatokra is. Egy nála sokkal nagyobb, térdig érő szakadt póló volt rajta és... Ennyi. Lábbelije nem volt és kis testét elnézve semmi más a póló alatt. Néztem még sokáig a lányt amit ő gyermekded mosolyokkal viszonzott. Észrevettem hogy egy krétát szorongat a kezében, szépen lassan kezdett is összeállni a kép, amolyan tipp szerűség fogalmazódott meg bennem.
- Mondd csak te lány, néma vagy?
A kislány elszomorodva bólogatott majd elkezdett karistolni a krétával a falon. Mai Yuriko ez állt a köveken. A didergő Yurikot elnézve éreztem hogy kezd megszakadni valami bennem, mintha csak a lelkem maradéka lett volna. Mintha.
- Helyén van a szíved Yuriko. Nem kell sok ész hogy kitaláljam miért loptál. - Itt oldalra nézett a lány, szégyellve tettét. - Gyere bújj ide, beleférsz a dzsekimbe. Holnap első dolgunk lesz bevásárolni neked. Ruhák, valami normális étel, ital.
Yuriko odakúszott hozzám könnyezve majd mélyen a szemembe nézett, ismét kérdőre vonva engem.
- Igen, biztos. Most aludjunk... Úgyse aludtam még saketól bűzölögve egy sikátorban. Jó éjszakát.
Hamar elnyomott az álom engem. Reggel tiszta fejjel(és száraz torokkal) végig gondoltam az egészet. Simán elvehette volna mindenemet. Most az egyszer örülök hogy helyesen ítéltem meg egy embert. Lenézve oldalamra láttam hogy a kislány még nagyban alszik. Kissé megrázogattam, majd egy jó pár jó reggeltet kívántam neki, gondolván valamelyiket úgy is felfogja. Hevesen dörzsölte szemeit, látszott hogy még aludt volna bőven.
- Itt az idő elkezdeni a bevásárlást csöppség.
Noha nem vagyok annyira pénzes mint szeretném, szívesen költöm a pénzem olyasmire aminek értéke van a szemembe, és hát... Miért ne lenne érték egy hajléktalan lány ruházása? Szép és jó, szép és jó Taka. Azért ne említsd neki hogy gyerekeket belezel hobbiból, mer' mér' ne.
- Egyet még azért árulj el, hány éves vagy? - Kérdeztem tőle a szemébe nézve mire ő felváltva mutatott 11-et kis ujjaival. Tizenegy és már az utcán van ki tudja mióta. Azt hiszem mindegy hová megyek, az ilyen dolgokkal való találkozás elkerülhetetlen. Megfogtam kis kezét a lánynak és útnak indultunk a még tágas utcákon. Első utunk egy étkezdébe vezetett ahol én főleg vizet ittam és sovány rament kóstolgattam. Yuriko udvariasan a legolcsóbb rament választotta szóval a legdrágábbat kértem helyette. Még azokon a teszteken is átmegy a lány amiket nem is állítok fel neki. Szerintem meg puhány vagy, egy kislányt így megkedvelni a semmiért. Szerintem meg azt csinálok amit akarok. Miután a kis utazótársam befejezte jóízűen evett étkét újból kérdőre vontam, noha megértettem volna ha nem kapok rá választ.
- Hogy kerültél az utcára?
A lány hevesen kezdett hadonászni és kézjeleket mutatni. Mindjárt rád küld valami jutsut! Maradj már csöndbe, csak jelbeszéddel kommunikál. Jaaa. Reakcióként összeborzoltam szemöldökömet és vonogattam a vállam. Yuriko lelkesedése nem apadt, mutogatni kezdett krétájára és jelzett hogy kér valamit amire írhat. Jeleztem a pultosnak aki meglepő módon ki is segített minket néhány használatlan kartonlappal. Rövidesen lektorálva lettem a jelbeszéd alapjairól, betűiről, kézjeleiről. Egy jó pár órát töltöttem el viszonylag sikeres tanulással. Ki hitte volna hogy ennyire hasznos is lehet egy vakáció? Átmásoltam egy tekercsbe Yuriko kartonlapon lévő táblázatait, magyarázatait, rajzait. Ezen túl lendülve újból neki futottunk a beszélgetésnek, miközben szorosan magam mellett tartottam újdonsült szótáramat.
- Khm, nos akkor. Szüleid?
- M-e-g-h-s... Nem. A-l-t. - Intettem a lánynak hogy ennyi elég is, ki tudom találni a többit. A miértje nem volt fontos számomra, a lényegen úgy sem változtatott volna. A tanulás előtt, noha nem is rengeteg, de jó pár kérdésem volt, azonban amint megtudtam a szüleiről az igazságot úgy igazából nem is akartam többet tudni. Talán még egy dolgot.
Fizettem, majd a lány kezét fogva sétára indultunk, kis utunkat folytatva. A következő megálló egy ruhás volt ami kifejezetten olcsónak bizonyult. Vettem egy nadrágot, egy pár cipőt, egy pólót és egy új pulóvert is Yurikonak. Már a sétánál is őszinte mosollyal fordult felém akárhányszor kerestem tekintetét, de ezek után csak úgy csillogott a szeme. A vásárlás után egy sikátorba mentünk vissza hogy felöltözhessen a kislány. Elfordultam egy kis időre, míg nem egy apró ujjacska nyomogatását nem éreztem hátamon.
- Igen?
Yuriko sikeresen átöltözött, de tanácstalanul nézett rám és bekötetlen cipőjére. Sosem volt még cipője biztos... Lehet csak a szandálokhoz szokott, igen, remélem. Lehunytam szemem majd lehajolva szépen bekötöttem neki a cipőjét, lassan hogy ő is tudja. Egy pár perc mutogatás és próbálkozás után sikeresen elsajátította a lényegét a dolgoknak. Megsimogattam fejét majd lágyan hozzá szóltam.
- Kvittek vagyunk.
Újból útnak indultunk kézen fogva, de immáron a dokkok felé. Ahogy odaértünk egyből mutogatni kezdett a hajókra Yuriko. Kíváncsisága leplezhetetlen volt.
- Látni akarod őket? Pattanj csak fel.
Felemeltem, majd a nyakamba helyeztem. Lassan sétálni kezdtem míg a lány folyamatosan mutogatott a hajókra, bójákra, hullámokra. Jó pár év múlva valami ilyesmi lehet Takaraval is. Egy mérhetetlenül kíváncsi lány, egy kegyetlen világ és, nos én. Az aki megvédi minden áron, az aki nem riadhat vissza semmitől... Még ha ehhez a lelkét is kell eladnia. Egy pillanatnál megálltam mivel valami nedves kezdett hullani fejemre. Eső? De nem eső volt, hanem Yuriko krokodil könnyei. Letettem magam elé majd reflexszerűen átöleltem. Apró, törékeny teste erősen szorított magához.
- Semmi baj, semmi baj, amúgy se kéne mondanod semmit.
Elsőre túl sok volt neki ez az egész, a hatalmas örömkönnyek kifejezetten normálisnak bizonyultak. Szegény lány. Az őszintesége csodálatra méltó. Egy pár percig csak öleltük egymást, nem törődve a külvilággal. Amint eleresztettem letöröltem könnyeit arcáról, majd szipogását orvosoltam egy zsebkendővel.
- Így ni, sokkal jobb, nem de? - Hangom babusgatós lejtése nyílként hasított belém. Azért kicsit visszavehetnék. Megköszörültem torkomat és ismét kézen fogva útnak indultunk. A kis sétánkon jelbeszédbe elegyedtünk, noha nekem szükségem volt a kis útmutatómra.
- És t-e ho-gy k-er-ü-l-t-él az ut-c-á-k-ra?
- Sake. Majd ha idősebb leszel megtudod, bár reménykedjünk hogy nem.
A lány mosolygott rám, mintha ő jobban tudná azt, amiről én beszéltem. A kellemes hangulat gyorsan megváltozott mikor is Yuriko visszarántott engem, hogy maradjak. Hm? Eljelelte nekem hogy közelbe vannak valami gonosz ninják. Bérgyilkosok? Ezek szerint szenzor a lány, ráadásul képzés nélkül. Szép. Rá se kérdeztem mire gondol a lány, csak vártam hogy jelezze mikor már elhaladtak ezek a bizonyos ninják. Nem szerettem volna balhét egy másik faluban, főleg nem a vakációmon. Akárkik is ezek a személyek, jobb elkerülni őket. Amint újból tovább indulhattunk, megsimogattam és megdicsértem a lányt. Útunk végállomása a sakes bódé volt.
- Háh! Csak nem?
- De. Ő itt Yuriko, engem már ismer... *Sóhaj* Sajnos.
- No és miben segíthetek kedves Takashi?
Félrehívtam a férfit míg a lánynak mutattam hogy maradjon egy kicsit. Mélyen a szemébe néztem és nekiláttam mondanivalómnak.
- Nézze, ritkán kérek szívességet, de most kivételt teszek. Mai Yuriko, az a lány ott kint. Hajléktalan, nincs hová mennie, minden bizonnyal nincs senkije és nincs semmije. Biztos vagyok benne, hogy nincs szüksége koloncokra... De! Abban is biztos vagyok hogy van egy kis helye a boltban ahol elaludhat, egy kis hely ami sokkal jobb mint kint az utca a lopással, éhezéssel. Annyit kérek hogy szállásolja el, kisegítené önt a sajátos módján... Tudom jól. Nos?
- Ejj... Én és az a nagy szívem. Ám legyen!
- Köszönöm szépen. Legközelebb ha jövök meghálálom, ebben biztos lehet. - Nyújtottam kezemet, mire a férfi bele is csapott. Kapva az alkalmon közelebb húztam magamhoz majd suttogni kezdtem. - Viszont ne értsen félre, ha bármi baja esik a lánynak én esküszöm az összes dologra ami szent a saját kezemmel főzöm bele a sakejaba. - A férfi kissé zavartan elmosolyodott majd reagált.
- Én is apuka vagyok, megértelek.
Lejjebb hagytam a szorítással, majd biccentve jeleztem megkönnyebbülésem. Kisétáltunk Yurikohoz majd lehajolva hozzá elmeséltem a továbbiakat. Legnagyobb meglepődésemre megköszönte amit tettem, viszont egyből rá is kérdezett hogy ott hagyom-e akkor örökre.
- Dehogy hagylak el örökre, visszajövök érted. Engem hív a kötelesség Kumogakureba, de egyet se félj látjuk még egymást.
Újból egy ölelésre került sor, majd pár száz ryot nyomtam a lány markába. Vajon van jogom dönteni mások felett? Levettem a dzsekimet és ráterítettem a lányra.
- Csak hogy ne felejts el. - Megpöcköltem a homlokát, majd a pultostól is elköszönve útnak indultam. Lépteim nehezek voltak és lassúak, mintha csak ólomba sétáltam volna. Ne nézz vissza. Ne nézz vissza. Ne nézz vissza. Pedig szívszorító látvány Taka, te csíped az ilyeneket. Ahogy távolodtam egyre élénkebben éreztem egy érzést ami nem hagyott nyugodni egyáltalán.
Vajon helyesen cselekedtem? Vajon ennek így kellett lennie? Gondolataim egészen hazáig kitartottak ahol is meglepetésemre a raikage várt engem. Egymás mellé álltunk, nem nézve a másik szemébe váltottunk pár szót.
- Raikage-sama.
- Takashi. Jó volt az utad?
- Megfelelő Raikage-sama. - A kettőnk között lévő feszültség már-már kínossá vált, nem csoda hogy a férfi inkább rövidre is zárta a dolgokat.
- Nos, nekem sok papírmunkám van még.
- Minden bizonnyal.
Na mi van már rendesen leellenőrzik azt a rusnya segged? Ezek szerint szükséges. Számít most őszintén? Nem Taka, nem számít. De ha én a helyedbe lennék, inkább gyorsan rendezném a dolgaimat a kageval, mert egy idő után meg fog fingatni és nem lesz szép látvány. Majd meglátjuk, még nem tartunk ott.

Elhasznált tárgyak:
- 1100 ryo

Jutalmak/szerzett tárgyak:
- Némi józan ész
- Alapszintű jelbeszéd
- Festett tekercs jelbeszéd ismertetővel
- Mai Yuriko ismerete

Jiraiya Pént. Május 13 2016, 17:35

Hát ezen behaltam: "A lány hevesen kezdett hadonászni és kézjeleket mutatni. Mindjárt rád küld valami jutsut! Maradj már csöndbe, csak jelbeszéddel kommunikál."

Nagyon tetszett a történet, nem volt olyan izgalmas, stb. De ez is kicsit laza volt, ami kell néha. A célját értettem és remélem, hogy lesz még folytatása Takashi és Yuriko ismeretségének. Főleg az lenne a jó, hogyha mesélő személyesítené meg esetleg. De ez csak egy ötlet. Very Happy

Csak így tovább!

A jutalmad +9 Chakra. Adhatnék többet is, de +12 a max és ez nem volt olyan komoly Kaland azért. ^^ Ettől függetlenül nagyon élvezhető volt.

**Ayanokoji Takashi** Szomb. Júl. 01 2017, 00:40

+16 Tartalom!

Időbeli elhelyezkedés: Karyuu Endan tanulása után, még a frontra menetel előtt

Vajon most már kijöhetek? Nem, nem hiszem. Még kell lennie levegőnek a tüdőmben, maximumra kell fejlesztenem magam, az összes határomon túl kell lépnem. A katon chakrám fejlesztése óta csak a testemre hagyatkoztam, melynek meg is lett az eredménye. Lehet hülyének néznek a halak? A víz alatt voltam már egy jó ideje egy jó nagy kővel az ölemben, lótuszülésben, a tó alján. Dantenak persze igaza volt, találékony vagyok, ha testemről van szó. Na, ha valami, akkor ez gázul hangzott. Főleg ismerve a szitudat, még mindig nincs nő a közeledben. Miért nem látogatod meg Naomit? Mert nem lenne helyén való. Váó! Erről aztán hónapokat lehetne beszélni mi a helyén való, ráadásul te jönnél ki belőle rosszul. Nem kell belerepülnöd a szájába lágyékkal előre, csak látogasd meg.
Leemelve a követ magamról ütöttem és rúgtam párat, majd felúsztam a felszínre és egy gyors ellenőrzés és törölközés után átvettem a váltóruhámat. Lefele sétálva a helyről természetesen nem lábon mentem, maradtam a kézen állásos járásnál, mint már egy jó ideje. A 60 kg-ot nyomó súlyok is persze rajtam voltak, az ágyba és zuhanyozni nem viszem, de amúgy meg rajtam szoktak lenni. Amint elértem Naomi ajtajához megráztam és leporoltam magam.
Basszus, tuti leizzadtam megint! Ruhámat orrom felé húzva próbáltam megbizonyosodni a helyzetről, amire válaszként már nyílt is az ajtó.
- Takashi! – Mosolygott rám a nálam nem sokkal idősebb nő.
- Gondoltam meglátogatlak titeket. – Kaptam magam össze gyengébb pillanatomban. – Csak hát… Eléggé leizzadtam az edzéstől és csak most vettem észre.
- Megoldjuk, bújj be. – Kacsintott rám. Nem tudtam eldönteni, hogy elpirultam-e, vagy a lefele jövet közben kaptam el valamit, de hirtelen nagyon forrónak éreztem az arcomat. Besétáltam és egyből megpillantottam a pici Takarat. Odasiettem hozzá és azon nyomban felkaptam.
- Na, hogy vagyunk ma hercegnő? Sétáltál ma eleget? – Takara mosolya akarva-akaratlanul is feltöltött energiával. Hiába, lehetsz hegekkel teli, sok mindent megjárt frontra készülő chuunin, ha egy két és fél éves baba átölel és belekuncog a füledbe, akkor te is mosolyogni fogsz, ha akarod, ha nem. Milyen gyorsan telik az idő.
- Büdi. – Felismerve az utalást kitartottam magam elé és játékosan lebiggyesztettem ajkaimat.
- Csak azért, mert keresztapu edzett, hogy megvédhesse a falut. Tudod, ha eleget ed…
- Büdi.
- Azt hiszem ennél már csak erősebb célzásokat kaphatsz. – Csatlakozott be Naomi a beszélgetésbe sejtelmes hangjával. Egy sóhajjal leültettem a keresztlányomat és vártam mire gondol az anyukája. – Hozok tiszta törölközőt, tusolj le és aztán játszhattok. Addig én összedobok valami harapnivalót. – Túl sok választásom nem volt és a zuhany gondolata is frissítőnek hangzott. Egy fehér törölközőt kaptam, melynek átnyújtásakor az anyuka keze szándékosan hozzáért az enyémhez. Még egy mosolyt is kaptam mellé, ám akármennyire is furcsának hangzik, nem ez zökkentett ki a sajátos kis világomból. Nem viseli a jegygyűrűjét. A legjobb poker arcommal elindultam a fürdőszoba felé és egyből el is kezdtem mosni az arcomat a mosdókagylóban. Ilyenkor egyáltalán hogy lehet kijönni ebből jól? Michionak megígértem, hogy megvédem a családját, de nem így… Ebbe biztos belegondolt Naomi is. Lehet, csak én vagyok az egyetlen férfi, aki látogatja és törődik vele. Lehet, csak össze van zavarodva és nem tudja, mi lenne a helyes, nem tudja, hogy hogyan hálálja meg a segítségemet. Ó szerintem pontosan tudja, hogyan hálálja meg.
Belenézve a tükörbe vegyes érzelmek fogtak el, amelyeket sehova se tudtam tenni. Mindig is azt hittem az évek során fejlődök, erősödök és egyre jobban értem, tapasztalom a körülöttem lévő világot. Ezek szerint a gyengéd érzelmek kimaradtak a listáról. De ez miért lep meg engem? Kissé feszülten vakarva fejemet inkább nekiálltam vetkőzni és megszabadulni a súlyaimtól. Természetesen óvatosan tettem le őket, nem akartam széttörni a szép fehér csempét. Mikor már teljesen meztelen lettem beléptem a zuhanykabinba és magamra engedtem a hideg vizet. Mindig is rühelltem a hideget, de jól összehúzza az ereimet, remélhetőleg kellően szorosra az agyamba, annyira, hogy gondolkozni se tudjak. Nem kéne tennem semmit, el kéne távolodnom. Nem tartozik nekem semmivel és amúgy sem helyes közelednem felé. Amúgy is csak összezavarna mindent, plusz megyek a háború élére, csak szívfájdalmat okoznék neki, ha úgy alakulna. Ezt el kell mondanom neki, biztos megérti. Igen, megbeszélem vele és kész. Egy félmosollyal tisztáztam elhatározottságomat, jó érzés volt valamiben biztosnak lenni ezen a téren, legalább annyira, hogy merjek érte tenni. Ekkor egy jellegzetes hang ütötte meg a fülemet, a kabinajtó nyílása. Naomi! Az ajtónak háttal álltam, így száztíz százalékosan biztos voltam benne, hogy jobb, ha nem fordulok meg. Két lágy kéz kezdett hátulról felkúszni a mellkasomra.
- Miért nem látogatsz gyakrabban? – Suttogott a nő a fülembe. Eddig sem volt kétséges, de immáron jól tudtam, hogy ki van mögöttem. A hangja túlságosan is csábos volt, olyan, mit minden éjszaka szívesen hallgatnék elalvás előtt. Édes volt és könnyed, mégis magabiztos, tudta jól mit, hogyan kell csinálnia. Egyre közelebb jött, mire egyszer csak érezni kezdtem a mellét a hátamon. Mondanom sem kell, hogy úgy éreztem megint forróság jár át, ennek oka akár a nő által átállított víz is lehetett volna, de sajnos nem. Nyeltem egy nagyot és hátra nyúltam jobb kezemmel megtalálva a combját. Finoman megtapintottam bőrét, amitől egyből kiürült a fejem, és ha megerőltettem volna sem tudtam volna egy hangos sípolásnál többet kierőszakolni. A kérdésére nem kapott választ, így tovább mozgott a keze a mellkasomon, vállamon és felső karomon. Ujjaival végig táncolta a hegeimet és sebeimet.
- Az a sok edzés, küldetés és háború… Biztos feszült vagy, Takashi.
- Egy… Kicsit. – Törtem meg, lassan a nő felé fordulva. Egyenesen a szemébe nézem mire ő csak mosolygott. Meztelen teste kitárulkozása elém kevés figyelmet kapott, csak az érzet volt meg bennem, hogy mindketten ruha nélkül vagyunk. Arcát leszámítva egyik porcikájára sem figyeltem, elvesztem szemeinek selymes habjaiba, ki tudja meddig. Tenyeremet végig csúsztattam arcának oldalán és gondolataim legparányibb magjait is teljesen elpusztítva, közelebb hajoltam és ajkaimat az övéihez tapasztottam. A pillanatok teljesen szétnyúltak, ahogy testileg-lelkileg próbálkoztunk egymásra hangolódni a meleg víz alatt. Emlékeim szerint sikerült, ám szétválásunkkor (igen, mivel azt éreztem teljesen egyek vagyunk) nem vittük tovább a dolgot, noha Naomi tekintete teljesen elárulta szándékait. Segített lefürödni és egy puszival a homlokomra ment az említett harapnivaló elkészítésére.
Megtörölközve a tükör előtt állva nem tudtam kitisztítani a fejemet.
- Ez meg mi volt? – Kérdeztem halkan homályos tükörképemtől, de nem hogy ő, még Dante sem válaszolt. Visszaszedve holmijaimat kimentem a nappaliba és az ételre várva játszani kezdtem Takaraval. A vele való foglalkozás kellően eloszlatta a koponyámban lévő ködöt. Szerencsére, vagy sem, a maradék időben nem történt semmi olyan, amit ne tudtam volna kezelni. Illedelmesen megköszöntem az ételt és megölelve a keresztlányom elbúcsúztam. Az ajtóban persze tudtam, hogy Naominak lesz mondanivalója.
- Ami a zuhanyzóban történt…
- Igen?
- Nézd, én komolyan gondoltam ezt az egészet, nem játszadozni akarok.
- Tudom. – Csak ennyi jött ki a számon, pedig egy „azt hiszem” is járt volna a végére. A nő elmosolyodott határozottságomra, bizonyára a bizonytalanságból átváltás tetszett neki. Vagy csak átlátott rajtam? Nem tudom.
- Akkor jó. Vigyázz magadra, Takashi. – Magához húzott a mellényem segítségével és egy heves csókkal búcsúzott. Hirtelen úgy éreztem mintha a lábaim plusz 30 kilót kaptak volna hordozható súlynak, nem is csoda, hogy iszonyat nehezen tudtam elmozdulni. Viszont amikor sikerült egyből tudtam mi lesz a következő lépésem. Gondolataim teljes visszatérésének elkerülése érdekében egyből vissza is mentem edzeni. A felfele vezető utat ismét kézen járva akartam megtenni, ám elmém hangzavara egyáltalán nem hagyott nyugodni.
- Psszt! Taka, alszol? …Emlékeztess, miért is nem hajóval megyünk? Ki hallott már ekkora hülyeséget? Háh! Jó útnak nézünk elébe, úgy érzem! Bleh! Mintha akárki is a jövődbe látna! A szálló szuvenír részlegén vettem. Kifizetem az éjszakád erre EZT KAPOM?!
Muszáj volt megállnom, hisz a sajátos agytornám szinte szétrobbantotta a lelkemet. Miért fordítja ki az emlékeimet a saját agyam? Éreztem már hasonlót, de nem ilyen erősen. Ilyen lenne az igazi bűntudat? Választ nem vártam kérdésemre, változtatni úgysem változtatott volna. Nem tudtam mit kezdeni magammal ezért az első reakciómat követtem. Minden negyedik „lépés” után egy karhajlítást végeztem, ami az alapból sem rövid utat még hosszabbá tette. Mire felértem mondanom sem kell, hogy igen csak éreztem a testem pontjait. Kidőltem és a földre néztem.
- Ennyi? És akkor ezzel már el is van intézve? – Öt perc lihegés és bambulás után odasétáltam az egyik fához. – Ennyi? Ezzel meg is van oldva minden? – Megfejeltem teljes erőmből. – Hm? – Megint. Megint, megint, megint és megint. Sokadik fejelés után a homlokomból csörgedező vért nyeltem, amitől csak még hevesebben csináltam. – Azt hiszed, ezzel megoldasz mindent, igaz? – Ismét, csak fejeltem és fejeltem és fejeltem, míg egyre jobban lassultam. Egyre kevesebb kéreg volt a fán és egyre kevesebb erő bennem. A világ forgott én pedig a középpontjaként is keringtem, ki tudja merre. A vége felé már mellé fejeltem és a fa gyökerei közt landoltam, félig elájulva.
- Ha felkelek…
Máig nem tudom mit akartam mondani, de mire felkeltem a nap nem volt sehol, viszont a fényekből tudtam jól, hogy vagy nagyon késő este van, vagy hajnal. Kifújtam magam és rá kellett döbbennem, hogy amit tettem az nem feltétlen a világvége. Ennyi pluszt hagytam meg magamnak, ezután – és egy kis evés-ivás után – újult erővel folytattam az edzésemet (vagy büntetésemet, kinek mi). A négy lépés utáni karhajlításos kézenjárás többszöri alkalommal is megtörtént, oda-vissza, pont úgy, mint a fán való rúgás és ütésgyakorlatok chakra nélkül. Ezen kívül persze a víz alatt is tevékenykedtem, hol sziklával, hol szikla nélkül. A kiszemelt fa ágain húzódzkodtam is, hol egy kézzel, hol két kézzel. Ez legalább egy hétig tartott, míg nem úgy döntöttem egy másik vízparthoz megyek.
Este volt, a csillagok kényelmes táncot jártak a sötét égbolton, míg én sokadjára is kézen állva közlekedtem A-ból B-be. Lehet valami mást kéne kitalálnom. Noha este volt és senki nem látott tudtommal. Amint odaértem a lenti nagyobb tóhoz rásétáltam holdfényben megvilágított tükrére és chakrám segítségével dupla annyira fókuszáltan fekvőtámaszoztam rajta. Csak akkor számoltam sikeresnek a műveletet, ha az orrom hullámokat generált a víz elérésével. Elég sokáig bírtam, ám gyakorlásomat gyönge léptek zaja zavarta meg. Felálltam és kisétáltam a partra.
- Hát te meg mit csinálsz itt ilyen késő éjszaka, kölyök?
- Véget vetek az életemnek. – Felelte a magát szinte vonszoló szőke hajú kissrác. Jobban megfigyelve genin volt, még jobban megfigyelve komolyan gondolta a szavait. Itt? A parton? Vízbe akar fulladni?
- És mégis miért tennéd ezt? – Sétáltam mellette nyugodtan, passzívan.
- Hogy ne kelljen ezt tovább elviselnem… Ezt, ezt az egészet. – Kis szünet után megállt a víztől pár lépésre, úgy ahogy én is. Leültem egy közeli sziklára távolságot és levegőt adva neki.
- Belefojtod magad a vízbe? Ugye tudod, hogy harcos vagy? Ha a tested érzékeli az oxigénhiányt egyből föl akarsz majd úszni, nem éppen hatásos.
- Nem érdekel, le akarom mosni. – Hangja gyenge volt, szinte elcsuklott a kezdeténél és a végénél is egyaránt.
- Mit?
- Apámat. – Erre kikerekedtek a szemeim és elfordítottam tekintetemet. Akármilyen felállást is képzeltem el, nem volt kecsegtető.
- Akkor ez megoldja majd? Ez a legjobb lehetőséged? Ez a legnormálisabb dolog, amit tehetsz? – Szavaimat direkten válogattam, nem holmi könnyelmű empátia eszközeként.
- Normális? Normális?! Apám már sokadjára erőszakolt meg kedve szerint… Nekem ne beszéljen senki a normálisról. Tizenhárom éves vagyok, nem hülye! Ez pedig az én szülinapom… - Előrelépett a víz felé. - …És azt csinálok vele, amit akarok.
Felálltam ülőhelyemről és a fiú mellett sétáltam. Tekintetünk találkozott és egyből felismertem. Én voltam az. Én voltam az tíz évesen, ugyanezzel a tekintettel, tudom, emlékszem, láttam. Ismertem ezt a nézést, nagyon is jól, mivel az enyém volt. Nem tudtam mi végett találkoztam ezzel a fiúval, de a belső nyomás, ami szívemben volt biztos irányt adott nekem, csak egy dolgot tehettem. Bólintottam neki és kinyújtottam a kezemet felé.
- K-köszönöm. – Fogta meg kezem. Együtt sétáltunk be a tó közepére chakránk segítségével, egymást támogatva, halkan a tücskök ciripelése közepette. Egymás felé fordulva láttam egy csillogást a szemében. Boldog volt.
Eleresztette kezemet, pont úgy, mint ahogy chakráját is talpa alól. Szépen lassan húzta le a mély maga felé, miközben én fölötte álltam és néztem, ahogy tekintete egyre elszántabb lesz. A buborékok melyek tőle jöttek nehezek voltak, szinte ők is meg akartak halni. Utoljára kiskoromban éreztem ilyet és hogy őszinte legyek, soha nem éreztem ilyen tehetetlennek magam, csak akkor… Egészen mostanáig. Amint leért még láttam, ahogy kikerekednek szemei, szája kiáltásra nyílik, kezei kapálózni kezdenek. Az ösztönei. De meglepetésemre nem kezdett el felfele úszni, lefogta saját kezét és összekulcsolta lábait. Végignéztem, ahogy kileheli élete utolsó részeit és a tó felemeli felém, mint valami ajándékot.
Szemei nyitva maradtak, melyet egyből le is takartam. Tehetetlenségemet talán emlékeim is fokozták, így, vagy úgy, tudtam mit kell tennem. A legnagyobb sebességemmel felvittem a testet az edzőhelyemre és ástam neki egy sírt a nem olyan rég használt fa tövébe. Tökéletes. Az elhasznált fa hasonlított a srácra a maga módján. Nem akartam jobban belegondolni, inkább felemeltem a testet és elindultam a lyuk felé. Ám ekkor a karjaimban elkezdett köhögni a srác, felszabadítva tüdejét a víz fogásától. Letettem a földre és felemeltem fejét.
- Ne! N-ne engedd, *köh* ne-nem akar-rok él…
Kettő. Egy jobbról balra és egy balról jobbra. Két vágást ejtettem villámgyorsan a torkán, majd egyből a homlokába fúrtam kunaimat teljes erőmet felhasználva. A te életed, azt kezdesz vele, amit akarsz. Nem vagyok és soha nem is leszek mások Istene, hogy döntsek felettük, megtagadva az életüket, vagy a halálukat... Átkutatva testét személyazonossága, vagy bármi hasonlója érdekében, csak sebeket, zúzódásokat és kettő vérrel átitatott textil zsebkendőt találtam. A kendőt kidobtam a saját szemetesembe, tudtam jól, hogy nem lenne jó ötlet vele eltemetni, így hát önmagában helyeztem végső nyugalmába. Mikor végeztem a kellő tisztelettel elvégzett munkával felnéztem az égre.
…Várjunk, de hiszen mindig is ezt tettem. Shinobi vagyok.

-- Elnézést a csúszásért, remélem még beszámítható júniusra a kaland. A színezés és a gépem közbeszólt a pontos leadásnak. ^^" --

Hyuuga Hinata Vas. Júl. 02 2017, 21:06

Szép estét Bu!

Takashi végül engedett a kísértésnek, és valahogyan megpróbálta viselni ennek a következményeit is. Szegény fa. Ráadásul már megint egy genin? Ugyan az edzések nem tisztítottak meg - Büdi. -, de fizikálisan egy kis előnyre tettél szert. Éppen ezért a kalandodat elfogadom még június hónapra és a bűntudatod mellett gyarapodsz +3 TJP-vel a használt súlyok és a kíméletlen edzések miatt, valamint +8 ch-val.

Hinata

Ajánlott tartalom

Ayanokoji Takashi

Ayanokoji Takashi

Re: Ayanokoji Takashi

Re: Ayanokoji Takashi

Re: Ayanokoji Takashi

Re: Ayanokoji Takashi

Re: Ayanokoji Takashi

Re: Ayanokoji Takashi