Ayanokoji Takashi

(Lefoglalva ~ Minato)
18+ Az iromány egy részlete.
Időbeli elhelyezkedés: Tadao incidens után két és fél hónappal
 
 Mostanában kifejezetten nehezen kapaszkodtam meg a realitás kompakt talaján, bár szerencsére ezt a külvilág felé igyekeztem nem mutatni. Minden bizonnyal sikerrel is jártam, hisz egy újabb küldetéssel bízott meg a Raikage, méghozzá vezető pozícióban.
- Takashi, mint tudod ember híján vagyunk. Ráadásul amit kérek tőled igazán egyszerű. Két genint kapsz a vezetésed alá és végrehajtjátok a küldetést, szépen, csendben.
- Nem hiszem hogy ez jó ötlet lenne Raikage-sama.
- Ne kelljen ismételnem magam.
- Tudom csak…
- Ez nem kérés, ez parancs.
Jól esett az évek során teljesített szolgálatom által elnyert tisztelet küldetés de... Nem akarok koloncokat a nyakamon. Főleg nem 13 éves kölyköket akik még csüngenek az anyjuk csöcsén. Te se vagy sokkal idősebb Taka. Tudod hogy értem. Folyamatosan védelmeznem kell majd őket, csak hátráltatni fognak. Igazak voltak-e a sejtéseim, vagy sem, egyáltalán nem számított. A Raikage megbízott egy feladattal és nekem kutya kötelességem volt végrehajtanom, ezt tudtam nagyon is jól. De mégis. Mégis Michio testi és lelki martaléka nem hagyott nyugodni. Vele keltem, vele feküdtem, még napközben is ő töltötte ki a fejem űrjét. Tény volt, nem tudtam feldolgozni teljesen a történteket és talán soha nem is fogom. Főleg így, hogy még két életet kell pluszba védelmeznem és nem, nem a geninekre gondolok. Michio levelében keresztapának szánt a születendő gyermekének, amit felesége utólag helyeselt is. És miért ne helyeselte volna? Ez volt férjének utolsó kívánsága.
Kezembe vettem a Raikage által nyújtott tekercset majd szótlanul a kijárat felé indultam.
- Takashi! Majd elfelejtettem! Megmondtad az özvegynek a hírt?
Egy bő pillanatra lesokkoltam. Két és fél hónap után ennyi? Az ő kumogakurei chuuninja az életét vesztette kínhalálok között és ennyi idő után merül fel benne ez a kérdés? Akarva akaratlanul is ökölbe szorult mindkét kezem. Ha ő lenne a Raikage, ha ő lehetne...
- Természetesen Raikage-sama. - Szenvedtem ki mondatomat dühömet visszafojtva. 
Lendületesen távoztam a folyosóra, tudtam, ha egy perccel is tovább szívok vele egy levegőt olyat teszek, vagy mondok aminek jó következménye nem lehet. Nem igazán értettem a körülöttem lévő dolgokat. Olyan kényelmetlen volt lenni a bőrömbe alapból is, de mintha még vonzottam volna a plusz negatív dolgokat. Valamelyik nap is amikor edzettem a házam hátsó udvarában, a fa alatt találtam egy macska tetemet. Még azt se tudtam mi lelhette azt a lényt, csak ott feküdt mintha jelezni akarná azt az egyértelmű tényt, hogy hamarosan nekem is ez lesz a sorsom. Talán azzal az egyszerű különbséggel hogy nem lesz ki eltemessen engem. Talán Naomi megtenné férje tiszteletére, talán még sajnálna is. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal volt tele az elmém már egy jó ideje, de a végén mindig egyre jutottam. Michio álmát én viszem tovább, a szeretteit én fogom megvédeni. Lehet úgy végzem mint az a macska akit egy ismeretlennek kellett elföldelnie, de legalább céllal a szívembe halnék meg. A gyermekéről nem is beszélve...
Új nap kelt fel, az is csak épp hogy csak, ugyanis háromnegyed hétkor volt megbeszélve a találkozó a Kumoi nagykapu előtt. A reggelem egyszerű volt és sablonos. Önmarcangolás, reggeli, önmarcangolás, tusolás, felöltözés és egy kis kevéske elmélkedés, ami önmarcangolásba fullad? Vicces. Dante szúrkálódása megszokott volt és többnyire az igazságot temette el szarkazmus alá. Most sem volt másképp, de ez nem számított igazán. A küldetésem volt a fókusz. A kapu felé menet ki is nyitottam a tekercset és kissé jobban tájékozódtam a feladatról. Egyszerűnek tűnő felfedező küldetés volt... Ott. Otogakure. Az a bizonyos kopott fejpánt mindig elkísért mindenhova és amolyan negatív utazótársam lett. Elő is vettem hogy újra előtörhessenek az emlékeim az alvadt vérről, belsőségekről és idegszaggató haragról. Vajon az élet rendezte így hogy újból össze legyek láncolva a múlt sérelmeivel? Ki tudja. Ami fontos volt, hogy volt két kölyök a nyakamon akikről semmit se tudok, se a nevüket, se a nemüket és a legfontosabbat, a képességeiket sem.
Amint odaértem a találkahelyre 5 perccel hamarabb, megigazítottam a chuunin mellényemet és kifújtam magam a kapucnim alól. Kevés beszéd, gyors feltérképezés. Minden bizonnyal nem fogom tudni hasznosítani a képességeiket, magamnak kell színre lépnem, ha valami történik. Nekidőltem a kapu oszlopának ölbe tett kézzel és vártam a kölyköket. Percre pontosan érkezett meg az egyik genin, aki minden bizonnyal több infóval rendelkezhetett mint én, mivel ahogy meglátott egyből meghajolt és köszönt.
- Jó reggelt sensei! - Mondta, hangosan és érthetően. 
Grimaszra húzódott a szám több okból kifolyólag is. Nem vagyok a mestere és soha nem is leszek. Ráadásul a hirtelen jött tisztelet hirtelen is távozik. Elővettem jobbik arcomat és vissza válaszoltam.
- ...Reggelt kölyök. Tégy egy szívességet és ne hívj senseinek.
- I-igen is Takashi taichou!
Szuper, csak engem nem avattak be a részletekbe? Amint kissé morcosan szóra nyílt volna a szám megérkezett a másik genin is, lihegve, levegőért kapkodva.
- Én is... Én is itt... Én is itt vagyok!
A kifáradt genin minden bizonnyal nagy késésbe volt, már csak a falfehér arcát is elnézve. Akarva akaratlanul is felvontam szemöldököm, majd jól szemügyre vettem mindkét fiatal shinobit.
----

Az elsőként érkező fiú korához képest magas volt, ápolt szőke haja és bátor mosolya pozitív kisugárzást nyújtott. Testalkata egészségesnek és fittnek tűnt. Hangjában tisztelet és vidámság keveréke oldódott. A később érkező kölyök ábrázata, külseje és kisugárzása szinte szöges ellentéte volt társáénak. Haja szintúgy szőke volt, de ritka, amolyan anya által vágott fazonban. Arcát sebtapaszok borították jelezve ügyetlenségét. Tekintete kicsit kancsal és kétségbeesett volt, valószínű a késés is ráadott átlagos önbizalom hiányára. Alacsony testalkata zömök volt, majdhogynem túlsúlyos. Sóhajtottam egyet majd kiböktem a lényeget.
- Rövid bemutatkozás. Ayanokoji Takashi vagyok, én fogom vezetni a felderítő csapatunkat. Nem az apátok vagyok és végképp nem az anyátok. Shinobik vagytok, nem foglak titeket pátyolgatni, szóval ha valami közbejön a küldetés közben... Nos, ne fussatok a szoknyám alá. - Szavaim kissé megrendítette a genineket, bár sokkal inkább a később érkezőt. A beszédem közben tartott szünet alatt bevillant a Michioval végrehajtott küldetés, nem véletlenül mondtam nekik hogy hogy ha valami közbe jön a küldetés során akkor többnyire oldják meg maguk. Nem tudtam segíteni a társamon, nem akartam végignézni még egyszer, így ez volt a sajátos módja annak hogy kimondjam nekik: Vigyázzanak magukra.
- Akkor folytatom én, addig fújd ki magad Ryuu. Satoru Sadao vagyok és az akadémia legjobbjaként végeztem! Világéletembe a fejlődést tartottam a legfontosabbnak, mind fizikai mind mentális téren. Hobbim van egy pár, de azok nem hiszem hogy fontosak lennének. Bizonyára Taichou a képességeinkre kíváncsi hogy minél effektívebben tudjuk elvégezni a küldetést. - Mosolygott rám a kölyök. Hm, legalább nem tökkel ütött. - Suiton beállítottságú vagyok amit előszeretettel gyakorolok. Mellé a taijutsumat is fejlesztem, így közeli és távolsági harcban is helyt állok.
Bólintottam a kölyöknek. Meglepő volt, de megkönnyebbültem hogy legalább az egyik kellő tudással állt hozzá a dolgokhoz. Ahogy Sadao befejezte a mondanivalóját már hallottam is egy kis zörgést, chipset bontott a másik. Amint rajtakapta magát hogy ő következik egyből elrakta és neki látott.
- Satoru Ryuu vagyok, Sadao testvére... Noha mindig elfelejti említeni, hehe. - A fiú nevetése kínos volt és erőltetett. - Majdnem 13 éves vagyok csak egy évvel fiatalabb mint Sadao. Szeretek enni és próbálok formában maradni ahogyan csak tudok. Ömm, szeretek még shogizni, szerintem jó is vagyok benne... Legalábbis anya azt mondta. Szoktam koto-n játszani míg testvérem shakuhachin gyakorol. Nem hiszem hogy ez képesség, de nem árt tudni, nem de? Hehe.
- Harci tudás? - Biggyesztettem oda a srácnak.
- Nem. Vagyis nincs. Nem igazán jeleskedem semmiben... De hasznos fogok lenni, ígérem!
- Úgy legyen. Indulás.
Az úton odafelé keveset beszélgettünk nyilvánvaló okokból. Nekem csak a küldetéssel kapcsolatban volt mondanivalóm nekik meg még nem volt kérdésük. Elől vezettem őket, míg ők a hátam mögött jöttek, amolyan triangulum formáció volt. Figyeltem minden neszre, úgy éreztem muszáj lesz. Már csak az a tény is, hogy nem csak a saját életemre kell vigyáznom egy kényelmetlen nyomást tett rám. Amint érezhetően a Fagy országának határát érintettük hátrafordultam a geninekhez és kérdőre vontam őket.
- Mindenkinek van plusz ruhája, ugye?
Bólintottak mind ketten, majd elkezdtek keresgélni a táskájukba. Az idősebbik se perc alatt elkészült míg öccse bánatosan nézett maga elé hosszas kutakodás után. Ránéztem kérdően mire ő csak vakargatta fejét zavartan.
- Otthon hagytam a nagy sietségbe, sajnálom. De nem kell félni a felesleg megvéd a fagytól hehe...He.
Tényleg? Ember... Ez a stílus. Kísérteties az ziher. Aztán nehogy kibelezve találd meg a legnagyobb mocsokba temetve. Dante szavai olyan ridegek voltak mint amilyen szívbe vágóak is. Nagyra kerekedtek szemeim és mély melankólia fogott el. Lesütöttem tekintetem majd a büszkeségemmel dacolva hozzádobtam a sráchoz pótruháimat, pont úgy mint akkor, pont úgy mint akkor.
- Ta-Takashi taichou? Nem-nem szükséges egyáltalán!
- Vedd fel, ez parancs.
Holott csak fél szemmel láttam, de jól kivettem ahogy csillogtak a srác szemei a boldogságtól. Magára terítette a ruhákat és felvette azt a bő kabátot is amit neki szántam. Nem lesz ez így jó.
- Kö-köszönöm kapitány, nagyon kedves.
- Nem vagy hasznunkra holtan. Na haladjunk tovább!
Ahogy irányba helyeztem magam észrevettem a bátyja arckifejezését. Mély megvetés volt az arcán, mintha csak az egész dinasztiáját sértették volna meg. Ez sok mindent elárul róla. Jobb ha rajtuk tartom a szemem, még a végén egyszer csak elkezdenek civakodni és felfedik a pontos helyünket, pont akkor amikor nem kéne. Hagyd őket egy biztos sarokba, menj végezd el a küldetést aztán visszafele vedd fel őket is, kész, szotyi.
Idővel elértünk egy ismerős fogadóhoz ahova ésszerűen be kellett térnünk, hacsak nem akartunk volna még több órányit gyalogolni a következőig. Nem akármilyen fogadó volt ez, ez az a fogadó volt ahol Michioval szálltunk meg. Magamba szívtam a levegőt amit körül lengett a nem olyan régi emlékeim tömkelege, majd kifújtam. Biztos hogy én ezt akarom? Igen, biztos. Chuunin vagyok, nem egy megszeppent kislány. A recepcióssal való rövid beszélgetés leforgása után neki kezdtem keresgélni a pénzemet mire félbeszakítottak.
- Hagyja csak taichou! Kifizetem az éjszakáját, van elég spórolt pénzem... Úgy gondolom ez a minimum.
Egy ideig pislogtam a kölyökre majd elfogadtam az ajánlatát. Deja vu, Taka, Deja vu. Ahogy elintéztük az anyagiakat elindultunk az emeletre. Ahogy mentünk fel elsuhant mellettem egy porcelán maszkos férfi aki felé reflexszerűen odafordultam. Michio? Nem ő nem lehet. Csalódottan tudtam meg hogy csak az elmém játszik velem újabb játékokat. A fejemet dörzsölve mentem be a szobába ahol egyből le is dőltem. A két srác is elfoglalta helyét civakodás nélkül. Kellett ez nekem? Néha... Olyan mintha csak egy játékszer lennék valakinek a tenyerében. Bosszant és lehet hogy örökké bosszantani is fog a tudat, hogy nem tudtam tenni semmit sem tenni Michioért. A feleségéért, a gyermekéért mindent meg kell tennem, ez az egyetlen módja hogy visszafizessem neki a tettét. Ahogy a plafont néztem egyre jobban kezdett elnyomni az álom. Éreztem ahogy tompul a fejem, az érzékeim zsibbadnak, a testem pedig lassan egy másik tájra lép.
Hideg volt a föld, nem véletlen hiszen mezítláb voltam. Kizártam volna magam a szobából? Körbenéztem, de csak a nagy fehérségből összeálló havak végtelenségét láttam magam előtt. Léptem kettőt, de valami nem stimmelt, nem ropogott a hó a talpam alatt. Ijedtemben hátra fele léptem kettőt, de falnak ütköztem. Nyirkos volt és ragacsos. Mi a...? Megfordultam de csak kontrasztos sötétséget láttam. A hátamon csorgott valami, valami ami ragacsos és hideg volt. Reflexszerűen hátranyúltam hozzá. Amint hozzáértem szilárddá változott a folyadék, erősen megragadtam majd húzni kezdtem, hogy leszedhessem magamról. Ahogy húztam ellenállt a kifejtett erőmnek amire én csak még jobban húzni kezdtem. Idővel kiderült hogy nem volt elég egy kezem így két kézzel ragadtam meg ugyanazzal a céllal. Húztam és húztam, olyan emberfeletti erőt fejtettem ki amitől le kellett térdelnem a földre. Lehunytam a szemem erőlködésem közben majd egyszer csak iszonyatosan éles fájdalmat éreztem a hátam tájékán. Lehúztam az anyagot ha fájdalmak árán is. Kimerülten magam elé tartottam hogy megvizsgáljam. Ez egy...? Egy arc volt, pontosabban annak letépett bőrszerkezete, tocsogott, vérzett, mintha csak frissen maszkírozták volna le. Néztem hogy ez még is hogy kerülhetett a kezem ügyébe, belemélyedtem a groteszk látványba míg ki nem rajzolódott az igazság. Ez az én arcom!
- GYÁVA FÉREEEEG! - Sikította az életre kelt maskara.
Ijedtemben olyan messzire hajítottam a sötétségbe amennyire csak tudtam. Elkezdtem szaladni az ellenkező irányba, de kristály tisztán hallottam a hangját, mintha csak a fülem mellett lett volna. Megálltam és igazam volt, ott volt.
Lihegve riadtam föl a rémálmomból. Arcomat egyből tenyerembe temettem, mintha csak azt ellenőriztem volna meg hogy megvan-e még. Egy kis idő után körülnéztem és láttam ahogy Ryuu lótusz ülésbe néz rám tőlem nem messze.
- Bocsánat taichou, de nem akartam magára hagyni, egész végig forgolódott és küzdött az álmával. - Nagyot nyelt, mintha csak az életéért kéne érvelnie majd folytatta. - Anyám mindig azt mondta hogy mindenki vívja meg a saját csatáit, ezért nem keltettem föl.
- * Sóhaj* Jól tetted kölyök. Bátyád?
- Kiment edzeni a hóba, azt mondta jó erőnléti edzés lesz. Én... Én is akartam menni! De nem engedte.
- Na gyere, keressük meg.
Nem tetszett a kölyök stílusa, túlságosan hatott az ösztöneimre, úgy éreztem ápolnom kell, atyáskodnom felette. A legrosszabb ebben az volt hogy nem is éreztem helytelennek ezt az érzést, talán még pozitív is volt a szó legszorosabb értelmében. Ahogy kiértünk a fogadóból a srác hangjára lettem figyelmes.
- Suiton: Mizurappa!
A hang forrásába indultunk és amint odaértünk kérdőre vontam Sadaot.
- Hé kölyök! Mit csinálsz te itt a mínusz fokok között?
- Á Taichou! Egy shinobi sosem rozsdásodhat be, gondoltam egy ilyen nyugodt küldetésen simán belefér egy-két edzés.
Mintha csak magamat látnám. Félmosolyra húzódott a szám majd beinvitáltam mindkettejüket azzal az egyszerű indokkal hogy együnk valamit. Ahogy mentünk vissza észrevettem hogy az éj sötét leple takar mindent. Mivel délután 4-5 körül érkeztünk, sacper kábé 2-3 órát aludhattam amit kisebb hibának véltem. Nem kéne lankadnia a figyelmemnek, elvégre ez az első csapatom, még ha csak geninek is, akkor is. Ahogy elhelyezkedtünk a szobánkba neki is láttunk a vacsoránknak. Az idő elteltével és az étel fogyasztásával oldódott a hangulat is. Talán azért is mert végre levettem a kapucnimat és láthatták mindketten az arcomat. Bevallottam magamnak, hogy talán kicsit nehézkesen indítottam ezt az egész csapatosdi dolgot. Csak azért mert nekem vannak rossz tapasztalataim, még nem kéne nekik is csalódniuk a shinobi küldetésekről alkotott képükben. Ahogy befejeztem ételem felét szóra nyílt a szám.
- Úgy gondolom mind a ketten fejlődni szeretnétek, nem véletlenül lettetek shinobik. Mit szólnátok ahhoz hogyha holnap én edzenélek titeket?
Ryuu arcán meglepődés és hirtelen boldogság látszódott míg testvére arcán egy mindenre elszánt már-már agresszív tekintet. A sajátos világodba ez kifejezetten kedvesnek számít Taka, aztán nehogy elpicsázzanak. Megpróbálhatják.
Másnap fitten ébredt mindenki, még szerencse hisz velem lesz dolguk az út során. Kora reggel szedelőzködtünk össze és indultunk útnak hogy a Gőz országán keresztül eljussunk a Hang országába. Minden egyes megtett lépéssel fokozódnia kellett volna a bennem lévő lappangó feszültségnek, de nem így történt. Hiába közeledtünk ahhoz a bizonyos helyhez, a csapatomra való figyelés elvette az ehhez fűződő gondolataimat. Kora délután telepedtünk le a parancsomra két okból kifolyólag is. Egy, közel voltunk a Hang országához, kettő itt volt az ideje hogy megtudjam mire képes a genin testvérpár. Amint felállítottuk a táborhelyünket az erdőben, széles mosoly ült ki az arcomra. Meglazítottam mellényemet és kiválasztottam egy edzésre kitűnően alkalmas pusztább részt. Ha valamelyikőjük ígéretesnek bizonyul, akár még további edzőtársnak is alkalmas lehet. 
- Nos, ki akar kezdeni?
- Természetesen én Takashi taichou!
Beálltam egy lazább harci pózba majd szemügyre vettem a kölyköt. Elszántsága és előrelátható agresszív támadásai már csak a testbeszédéből is megállapíthatóak voltak. Valószínűleg hirtelen támadásokra fog alapozni, lehet nem fog bírni a vérével és túl sokat akar majd egyszerre.
- A feladat egyszerű. Ha letudod szedni a kapucnit a fejemről te nyertél... - Vettem fel az említett ruhadarabot. - ...Persze nem lesz könnyű dolgod.
Ahogy kimondtam az utolsó mondatom már neki is iramodott Sadao. Lendületes rúgásai és elterelő ütései egyáltalán nem a kapucnimat célozták meg. Fel akarja térképezni a helyzetet, szép. Csak védekeztem és elhajoltam, semmi komolyabb mozdulatot nem kellett véghez vinnem szerencsére. Egy jó ideig ez a hátrálós taktika játszott fölényt nálam, majd amikor láttam hogy már kezd fáradni és higgadni, egy jól irányzott mozdulattal összekulcsoltam mindkét csuklóját és földre vittem. Ez nem volt valami hosszú életű.
- Ryuu segíts nekem kérlek. Jól látom hogy még mindig rajtam van a kapucnim? - Hecceltem kicsit Sadaot.
- I-igen Taichou.
- Nos, akkor vesztettél kölyök. Még egy kört?
A földre vitt genin egy kicsit morgott majd bólintott, már csak ebből sejtettem hogy hasonló vérmérsékletű küzdelemben lesz részem. Újból elhelyezkedtünk majd amint ölbe tettem kezem hergelésképp a srác egyből kézjeleket kezdett formálni.
- Suiton: Mizurappa!
Repült is felém egy szélesebb sugarú vízköpet ami elől épphogy csak, de ki tudtam térni. Azért ennyire még te sem vagy menő hogy ölbe tett kézzel harcolj. Utálom amikor igazad van. Komolyabbra vettem a figurát és én kezdeményeztem. Nekifutottam és amikor elég közel értem felugrottam a magasba és egy közép erősségű öklössel indítottam a kézitusánkat. Levédte mindkét kezével majd kis csúszás után kezdetét is vette az ökölcsere. Ahogy puhatoltam a srác mozdulatait, valami szemet szúrt. Ez így nincs rendjén, mintha visszafogná magát. Vagy csak én nem adok neki időt reagálni? Nem. Érzem hogy visszafogja valami. Hirtelen jött dühömtől vezérelve behúztam egyet a srácnak a laza védelmén keresztül amire ő buckázott egyet. 
- Nem jó ötlet visszafogni magad kölyök. Állj fel és mutasd mit tudsz!
Sikerült felhergelnem annyira hogy újból kézjelek formálásához folyamodjon. Kígyó, madár, tigris, ismerős. Hátra dőlt, majd maga elé hányt egy kis vizet amiből két másolat emelkedett ki. Kezdésnek nem is rossz. Amint befejezte a jutsut egyből nekem rontottak mind a hárman. Folyamatosan mozgásba voltak egymás közt hogy ne sejtsem melyikük az igazi. Mintha érdekelne melyik az igazi. Amint elég közel kerültek hozzám és elindították közös támadásukat, az utolsó pillanatig vártam, majd alkalmaztam a Rakurai nevezetű technikát. Ezzel a jutsuval egy villám mezőt hoztam létre magam körül ami a vízklónoknak hála hamar továbbterjedt a célpontomra, sokkolva azt. A földre huppanó genin csak mérgelődött magában.
- Lesz ez még jobb Sadao, elvégre csak most huppantatok ki az akadémiáról, a tojáshéj még ott lóg a seggeteken. - Nyújtottam a kezem.
- Majd meglátjuk... - Felelte lesütött arccal majd egy széles, kissé hamis mosollyal feltápászkodott a segítségemmel.
A sátorokhoz indult trappolva, a méreg csak úgy áradt belőle. Odafele úton még le is vállalta öccsét, mintha csak az ő hibája lett volna. Hát ezt meg mi lelte? Biztos az akadémia seprűje még a picsájába van. Amint elviharzott Sadao intettem Ryuunak hogy jöjjön ő is. Zavartan döcögött előre a vállát nem is fájlalva, mintha már hozzászokott volna. Nekem nem volt se húgom, se öcsém, de még szerintem se helyes ez így. 
- Tudod a feladatot, a kérdés már csak az hogy tudod-e teljesíteni. - Biggyesztettem helyére kapucnimat.
A genin zavarodottan beállt egy félig-meddig védekező pozícióba majd nézett rám reszkető szemekkel. Hát ez így sokáig fog tartani.
- Na mi az, nem szeretnél nyerni Ryuu?
- De... Természetesen szeretnék taichou, csak hát akárhányszor megpróbálkoztam a taijutsuval mindig kinevettek az akadémián.
- Vagy úgy! Akkor csak egy teendő van, üss meg, üss meg teljes erődből. - A fiú annyira megijedt szavaimtól mintha csak elátkoztam volna az egész családját. Mire készülsz Taka? Azt hiszem nevelni készülök. Lassan odasétált elém majd rám se nézve adott egy pofont.
- He? Ennyi? Ütést mondtam Ryuu, vagy talán azt hiszed a kapitányod egy ütést sem tudna kibírni?
- Nem-nem, dehogy Takashi taichou!
- Akkor meg? Gyerünk, tiszta erőből! Lássam hogy átakarod helyezni az állkapcsomat!
A fiatal srác mély levegőt vett, majd a szemembe nézve egy ideig rákészült az ütésre. Összeszorította kezét, fogaival egyetemben majd lendítette a jobb kezét. Telibe találta az arcomat amire én összehúztam a jobb szemem. Ez így nem lesz jó.
- Nincs benned tűz kölyök. A fájdalmat alig éreztem, de azt hogy ártani akartál volna nekem meg végképp nem. Választani kell, ha nem is akarsz megölni, legalább üss ki. Ha nem is tudsz megölni legalább a szándék meglegyen benned. Érted?
- Értem! - Ült ki arcára az elszántság élettel teli kifejezése.
Odafordítottam arcom azt az oldalát, amit nem rég ütött meg a genin, és rámutattam. Meglátjuk változik-e. Fél szemmel figyeltem az eseményeket. Kevesebb habozással nekilendült és egy kis idő után már éreztem is az eredményét, aminek hála a másik irányba terelődött az arcom.
- Áucs. - Mondtam fapofával. - Ennyi a reakcióm. 
- Ennyire gyenge lennék taichou?
- Nem vagy gyenge, csak erős az ellenfeled. - Egoista. - Persze magadhoz képest. Ami igazán fontos az az, hogy fejlődtél szintúgy magadhoz képest. Ryuu, ha egy halat és egy majmot összehasonlítasz ugyanazon egyszerű képesség alapján hogy melyik tud gyorsabban fára mászni... - Itt ráfordulásból egy félerejűt rúgtam rá a srác combjára. - ...Akkor az a hal azt fogja hinni hogy béna, nem csak a fára mászáshoz, de az élethez is. A lábad! - Mutattam rá, amire ő csak kérdően nézett mint akit csak most fújt meg a reggeli szellő. - A vállad! Építs az erősségeidre, ilyen egyszerű.
Nem véletlenül mondtam azt amit, hiszen megfigyeltem a genint. Nem azért nem zavartatta magát a vállkoccanás után mert hozzászokott az ilyenekhez, hanem mert egyáltalán nem is érezte. Amikor ütött a combja teljes mértékben kirajzolódott, nem testből, szinte már-már lábból ütött.
- Vedd le a fölsőd kölyök.
- Nem-nem hiszem hogy jó ötlet... Én nem vagyok olyan taichou.
- Hülye! Csak vedd le és kész, vagy én tépjem le?
Zavart fejjel, de nekilátott a feladatnak. Amint készen lett vele kicsit megkoccoltam a vállát az öklömmel.
- Ez itt a lényeg, meg a lábad. Ha valakinek nekifeszülnél a te korosztályodból se perc alatt áttolnád a világ másik felére. Ha meg ki szeretnél ütni valakit használj térdelést fegyvernek, vagy egy köríves rúgást. Na most, mielőtt még kételkedni kezdenél... - Vetkőztem neki is a feladatnak, levéve kigombolt mellényem a fölsőmmel egyetemben. - ...Próbálj meg eltolni. Váll a váll ellen, férfi a férfi ellen. Tudod hogy chuunin vagyok, ha fölényt tudsz szerezni az elég bizonyíték arra hogy igenis, jó vagy valamiben.
Ryuu csak pislogott, de láttam a szemében hogy igen is készen áll, csak fél egy kicsit az ismeretlentől. Elhelyezkedtünk a megfelelő birkós pozícióba majd egymásnak feszültünk. Meglepően erősnek bizonyult ellenfelem, pedig tudtam hogy még nem ad bele mindent. A jobb karomon lévő kötözés csak úgy súrlódott a genin méretes vállain, mintha csak a folyó zúzná a sziklákat. Pár perc tusa után éreztem hogy csúszok hátra, nem is kicsit. Ebből bukta lesz.  Csak tolt és tolt, míg nem olyan momentumot gyűjtött hogy ellökjön a földre. Amint a földre érkeztem bukfenceztem egyet hátra majd guggoló helyzetből tekintettem a kifáradt srácra. Erről van itt szó, még a végén kiderül hogy jó keresztapa leszek.
- Most már hiszel nekem?
- Ez, ez jó érzés volt!
- Ilyen érzés amikor rájössz a képességeidre. Lesz még sok ilyen pillanatod kölyök. Na menjünk enni!
Indulni is készültem, de a partnerem annyira belelendült hogy a korgó gyomromat félre kellett tennem. Estig gyakoroltuk ugyanezt, egy-két rúgással tarkítva. Hulla fáradtan indultunk vissza a kis táborunkba ahol már meleg étellel várt Sadao. Rég mulattam ilyen jót, van a kölyökbe valami ami még... Ami még Michioban is megvolt. Szerintem meg csak beakarsz bújni este a takarója alá. Vicces.
Leültünk a tűz köré és falatozni kezdtünk. Ismét szó nélkül vacsoráztunk, de ez alkalommal nem érződött kínosnak, legalábbis nekem meg Ryuunak biztosan. Sadao gyorsan behabzsolta az ő részét, a hátralevő időben csak piszkálta a tűzet valamit hébe-hóba maga elé mormolva. 
- Ne legyél túl szigorú magadhoz kölyök, legközelebb lehet elsőre sikerülni fog. - Próbáltam nyugtatni legjobb tudásom szerint.
Volt benne valami furcsa, ami nem hagyott nyugodni az első pillanat óta.
- Így lesz Takashi taichou, ebben biztos vagyok. - Mondta mélyen a szemembe nézve.
Ahogy néztem zöld lélektükreit több érzés is elfogott, egyik se volt kellemes. Hirtelen ismerős hangú suttogásokra lettem figyelmes. Tak...Hi. Nem kéne megint kikapcsolni. Ha ismét megtörténne véglegesen is lemondhatnék egy csapat vezetéséről. Nocsak, azt ne mondd hogy most már csapatot akarsz vezetni! Nem tudom, talán. Nem fontos. Lehunytam a szemem és forgattam az ételt a számba. Próbáltam az ízekre koncentrálni, a rágásra, mindenre ami nem a távoli hanghoz volt köthető. Idővel elmúlt a kísérteties hang a kellemetlen érzésekkel együtt. Sóhajtottam egyet majd körbenéztem. Nem teltek el órák szerencsére. Letudván hogy még mindig a realitás talaján mozgok befejeztem az evést. Eközben Ryuu matatott a nem kis méretű táskájába, majd előhúzott egy kotot. Mintha kisebb darab lett volna az átlagosnál, de még így is méretes egy hangszer volt. Ezelőtt eddig csak boltokban láttam ilyet, azt is csak ha két alkalommal tán. Felhúztam szemöldököm, hogy vajon mire készülhet a fiú. A jó vacsorához szól a nóta Taka, figyelj!
Dante végszavával egyetemben el is kezdett játszani a genin a hangszeren, ráadásul meglepően jól. Nem is tudom mikor hallottam utoljára zenét. Előrehajoltam, jelezve hogy érdekfeszítő amit csinál, folytassa csak. Így is tett. Meglepő módon a sátorból kijövő Sadao is rákezdett shakuhachiján zendíteni egy kellemesen passzoló nótát. Azt hiszem most látom őket először együttműködni. Gyönyörű nóta volt, megérintette azt a kevés lelket is ami bennem volt az elmúlt napokban. (Zene) Úgy éreztem a zene átjárja a testem legmélyebb bugyrait, apránként meggyógyítva azt. Lehunytam szemem és két nehezen kivehető alak jelent meg előttem. Egy kumogakurei mellényes férfi és egy fiatal, megtépázott ruhájú lány. "Szervusz öcsi!" Szólalt meg a férfi alak. Michio. "Azt hiszed a fájdalom és a sötétség megold mindent?" Vágta a fejemhez lágyabb hangon a lány. Karen. Nerami Karen. Egyre közelebb sétáltak felém fényt árasztva magukból. Nyújtották kezüket én pedig habozva, de viszonoztam a kéznyújtást. Úgy éreztem felhúznak a földről, felemelnek arra a pontra ahol lennem kéne. Kinyitottam a szemem és láttam hogy Ryuu csukott szemmel játszik míg Sadao görcsösen, nyitott szemmel ügyel a helyes hangok megütése érdekében. Szép kis kontraszt, mit ne mondjak. Figyeltem őket ahogyan egy dallamot kreálnak két különbözőből, ahogyan két szöges ellentét egy közös jóért együtt, egy oldalon cselekszik. Amint befejezték és kifújták magukat elkezdtem halkan tapsolni.
- Ez igen. Kevés ember hódol a művészeteknek manapság, főleg ennyi vérontás közepette.
A fiatalabbik testvér elmosolyodott a bujtatott gratulációmon, míg a másik csak letette földre hangszerét és visszavonult sátrába. Ryuu odasétált a magányos shakuhachihoz, majd szóra nyílt a szája.
- Még én vettem neki kisebb koromban, azóta is együtt játsszuk ezt a dalt. Tudom hogy kissé hidegnek és otrombának tűnik...
- Mindenkinek megvannak a démonai.
- ...De Sadao jó ember és az egyik legjobb bátyus akit egy testvér kívánhat!
- Hiszek neked öcskös. - Itt egy pillanatra megálltam hisz rájöttem hogy egyre jobban úgy hangzok mint Michio. - Bár hogyha nekem lenne testvérem, vagy akár élő rokonom akkor nem így bánnék vele.
- Amikor az akadémiára jártam Sadao védett meg minden elől. Amikor fej fej elleni küzdelem volt és kinevettek mert összehúzódtam az ütések elől, Sadao volt az aki kiabált mindenkivel, ő volt az aki miattam bevállalta a kölcsönös kirekesztést. Amikor az osztálytársaim meglátták hogy eszek egyből elkezdtek csúfolni, hogy itt lenne az ideje már abbahagyni... Pedig aznap akkor ettem először és utoljára! Sadao ezt tudta nagyon jól. Bosszúból földhöz vágta és eltaposta azoknak az uzsonnáját akik csúfoltak, csak hogy érezzék milyen az amikor valaki nem nyúlhat az ételhez akkor amikor csak akar. Amikor sírva mentem haza és mindenkit ellöktem magamtól, Sadao volt az aki akkor is visszajött szó nélkül ha elküldtem. Ő az a bátyus aki minden rossz után odajött hozzám hogy ökölpacsizzon velem. Ő volt az egyetlen aki tartotta bennem a lelket, pedig csak lehúztam. Ha bármi rossz ér csak odamegyek hozzá és összeérintjük az öklünket, ha ez megvan biztos pontnak az életembe akkor semmitől sem félek igazán.
A genin szavai úgy vájtak a lelkembe mintha csak vajból lettem volna. A földet bámultam szótlanul, hisz belegondoltam milyen lett volna ha velem is lett volna egy ilyen testvér. Egy ilyen család lenne a minimum, mindenkinek egytől egyig. Nem kéne magányosan keresni az utadat a vaksötétbe, nem kéne egyedül elviselni a megvető tekinteteket, a száraz közönyt és az ismeret nélküli undort.
- Köszi hogy megosztottad velem, kölyök. - Tettem vállára kezemet, jelezvén hogy értékelem szavait.
Ezután mindenki nyugovóra tért, nem csoda hisz fáradtak voltunk, plusz a korán kelés is kopogtatott az ajtónkon. Kellemes éjszakát töltöttem el egymagamban, rég nem volt már egy nyugodt éjszakám. Ahogy a nap átsütötte sátram oldalát, kipattant a szemem. Idő van. Első dolgom az lett volna hogy felkeltsem a genineket, de mire én kihúztam a sátramat addigra már ők is - szinte szinkronban - másztak ki az alvóhelyükről. Összenéztünk, biccentve és jó reggelt kívánva. Megreggeliztünk majd az összepakolás után útnak indultunk a megadott koordináták szerint, Otogakure irányába. Nem félsz Taka? Nem félek, azt majd meghagyom arra az esetre, ha odaértünk. És bizony oda is értünk viszonylag kevés időn belül. A határon keresztül átlopakodtunk egy sűrű erdős részhez, pont úgy ahogyan a tekercsben megvolt adva. Finoman elhúzva a nem kívánatos bokrokat, egyből meg is pillantottuk a célpontunknak szánt bunkert. Őrök nem látszódtak még nagy távlatokban sem, ami aggodalomra adott okot, legalább is nekem. Nem tetszik ez. 
- Ryuu, Sadao, fürkésszétek a csapdákat. - Súgtam nekik oda.
Ryuu a bal oldalamon helyezkedett el, míg testvére a jobbomon. Bátyja hátam mögé is nézett majd odalopakodott, mintha talált volna valamit. Olyan érzésem van mintha ez a bunker többet rejtene mint amiről mi tudunk. Olyan érzésem van mint... Akkor. Michioval való küldetésem során érzett előérzetem tört újra felszínre. Szépen lassan előcsúsztattam a kunaimat majd magam elé tartottam, arra az esetre ha valami vész törne ránk. Ha minden rendben lenne akkor is meg kéne küzdeni a gondolattal, hogy valami nincs rendjén. Kifújtam magam, majd tőrömre vetettem egy pillantást. Attól amit láttam a tükröződésben, az összes érzékszervem kirobbant, mintha csak egy bomba aktiválódott volna a testemben. Oldalra szökkentem és magammal rántottam Ryuut hogy elmozdítsam előző helyzetéből. Amit láttam a tőröm segítségével... Az összetört engem legbelül. 
- Mit jelentsen ez kölyök? Rátámadsz a társaidra?
- Nem értheti meg. Senki sem értheti meg.
- Sa-sadao...
A fiatal shinobi lehajtott fejjel szorongatta tőrét, mintha csak az életébe kapaszkodott volna. Hú bassza meg. Az adrenalintól remegni kezdtem, most tapasztaltam először olyat, hogy valaki elárulja faluját és társait egyaránt. Nem... Nem értem. Lagymatag módon felém hajított két shurikent Sadao, tisztán érződött hogy egy világ tört össze benne, azzal amit tett. Kitérítettem a fegyvereket könnyű szerrel majd ránéztem a kölyökre kérdően.
- ...És most mi lesz? Megölsz engem és az öcsédet is egyes egyedül?
- Nem. Ryuu... Csatlakozhatsz hozzám. Csatlakozz a testvéredhez.
Ránéztem a zavarodott geninre, éreztem hogy lassan szétszakítja a realitástudat. Megfogtam a vállát hogy jelezzem jelenlétem.
- Hagyd ezt rám. Ne kelljen végignézned.
- Nem-nem... - Rázta a fejét. - ...Amit teszel az rossz bátyó! Te is tudod! Még nem késő, dobd el a fegyvered kérlek!
- Már rég késő kisöcsém. Meg kell ásnom a sírotokat... - Szorította ökölbe kezét. - És meg is fogom!
Ezzel a lendülettel felém rohant és tőrével vadul hadonászni kezdett. A fegyverek csattogása baljós előjel volt, hisz a bunkerben és a bunker körül minden bizonnyal felfigyelnek rá. Gyorsan le kell ezt rendeznem, nincs időm gondolkodni. És mi lesz, megölöd? Nem csak ártalmatlanítom. Ryuu csak elállt az utunkból, küszködve saját magával hogy mit tegyen. Ahogy küzdöttem testvérével, igyekeztem a legmegfelelőbb pillanatot kivárni és egy jól irányzott fogással ártalmatlanítani. Ez az alkalom el is jött, mellészúrt a kölyök amire én elkaptam a csuklóját és levittem a földre. A huppanása elnémította az erdő morajait, csönd lett. Olyan csönd amit végképp nem akartam. A madarak nem csipogtak, a fák sem zengették leveleiket, a fű se rezzent, és a szél is inkább ki akart maradni a fejleményekből. Mintha csak megállt volna az idő.
- Pusztulj söpredék! - Kiáltották a hátam mögül, amire én egyből odafordultam.
Szerencsémre volt olyan ostoba a ninja hogy idő előtt rám ordított. Egy erőteljes egyenes rúgást bevittem a gyomrára a felém repülő ellenfelemnek, amitől ő ernyedten a földre zuhant. Nem vagyok valami jó kedvembe ezek után. Felemeltem a tőrt és belevágtam a földön fekvő ninja koponyájába. Éreztem ahogy szilánkosra törik a feje, ez nem klón volt. Ahogy ki akartam volna emelni a tőrömet, láttam ahogy meglazul a fejpántja, földre hullva és megmutatva teljes valóját. Otogakure. Sejtenem kellett volna, de amit láttam lesokkolt az emlékeim áradata miatt. Ezt a habozást kihasználva Sadao a vállamba vágta a tőrét. Felkiáltottam majd a hulla mellé rogytam. Ezért kibelezem! Olyan düh tört rám ami akkor is. Amikor kibeleztem a kölyköt, éreztem hogyha a kezem közé kerül a kölyök ketté tépem. Noha simán megölhetett volna és inkább a vállammal való hatástalanítást választotta(azt is kissé erőtlenül), nem tudtam szabályozni magam. Eközben több ninja is előtört a bokrokból és talán még a bunkerből is. Láttam a porban fetrengve ahogy Sadao mögéjük siet, tiszta volt hogy közéjük tartozik. Ryuu viszont állta a sarat, mintha csak az elszántság maradt volna meg benne mint érzelem. Felé ugrott egy ninja és úgy fejen térdelte hogy eszméletét vesztette. Így kell ezt, láb-váll. Okos kölyök. Feltápászkodtam a földről majd Ryuu segítségére siettem, így félkézzel is. Futottam-futottam, majd a másik ellenféllel küzdő genin háta mögött lévő shinobit fejen találtam a Gouwan technikával. Egyetlen használható kezem szép eredményt hozott. Az ellenségem kiterült és még a füle is leszakadt a helyéről, egyenesen Sadao elé repülve. A kölyök elhányta magát amire odafigyeltem. Az árulók se olyanok mint az ember elképzeli, nem de? Azalatt míg odafigyeltem legyűrték Ryuut, majd eltávolodtak tőle jó messzire. Mi a...? Odasiettem a kölyökhöz majd fél szemmel szemügyre vettem. Ezalatt a shinobik folyamatosan hátráltak. Ryuu felsője szét volt szakítva és egy méretes pecsét mutatkozott rajta.
- A picsába!
A srác csak lihegett és lihegett, alig tudott magáról. A pecsét forgolódott a testén, és úgy bugyogott mintha táplálkozott volna belőle. Folyamatosan fogyott le, mintha a zsírt és izmait szívta volna el. Hogy hathat ilyen gyorsan? Mi ez a pecsét?! Egyre nagyobbra nőtt, már-már a testéből kidudorodva. Odahúzott magához és suttogni kezdett erőtlenül.
- Túl fog töltődni, Takashi taichou. Lehet mérget állít elő belőlem, lehet robbanni fog.
- Ez...
- Nem fontos. Csak hajítson be közéjük... Kérem. Legyen értelme a halálomnak.
Nem mérlegeltem, éreztem a helyzet súlyát. Megragadtam mindkét kezemmel a a maradék ruháját majd könnyezni kezdtem. Ezt nem hiszem el. Tényleg ez lenne a shinobi élet? Ez... Ez az élő, lélegző pokol? Alig van 12 a fiú... Ezt-ezt nem fogom bírni. Nem akarom.
- Hiányozni fogsz kölyök. Remélem jobb helyre kerülsz... Ryuu.
Lehunyta a szemét és folyamatos, csillogó könnyek kezdtek gördülni a lassan élettelen, aszott arcán. Nyújtotta kezét ökölbe szorítva, amire a válaszom egy lágy ökölpacsi volt. Összeszedtem minden erőmet, ignoráltam minden fájdalmamat és behajítottam a többi ninja közé. Láttam ahogy a könnyei jelzik útját, mintha csak az lett volna a jegye a túlvilágra. Még földet sem ért, de már robbant. Akkorát robbant hogy még én is hátrarepültem. Húscafatok lógtak jó pár helyen, mire feleszméltem éreztem valami idegent a számba. Kivettem majd láttam hogy a srác fél szemgolyója volt a ludas. Tudtam, felismertem a színét még ilyen állapotban is. Remegve letettem magam elé, majd térden, előrerogyva rám jött az irdatlan nagy hányinger. Most volt először hogy nem betegség miatt adtam ki gyomrom tartalmát. Olyan szintű testi és lelki undor gyötört amin csak ez segíthetett. A vas és egy teljesen ismeretlen íz lengte be a számat. Amikor levegőt vettem olyan érzésem volt minthogyha lyukas lett volna a tüdőm. Amikor megpróbáltam talpra állni éreztem ahogy elhagy az erőm és instabil lesz a talaj. Állj fel! Michio? Merítettem a már-már nem is létező lelki erőmből majd feltápászkodtam. Körbetekintettem és láttam ahogy félbeszakadt ellenséges ninják terülnek el a fák ágain és egyéb helyeken. Elkezdtem sétálni a bunker felé, hogy miért azt magam sem tudom. Megláttam a sok holttest között egy egybe maradt testet is. Megfordítottam és a felismerés nyila egyből áthatolt az elmémen. Sadao volt az, mindenki elpusztult csak pont ő nem. Na azt már nem, ezt te se gondolhatod komolyan! Néztem fel az égre, saját magamba mérgelődve. Hátra nyúltam a vállamhoz hogy kiszedjem a tőrt magamból, de meglepődésemre nem volt már ott. Lehúztam a kötésem és hanyag módon elláttam a sebem. Megfogtam az eszméletlen srácot és elkezdtem húzni a földön. Húztam és húztam addig míg viszonylag messze kerültem a bunkertól és a sok hullától, fájdalomtól.
Nekihajítottam egy fa törzsének a srácot majd gondosan lekötöztem egy adag dróthuzallal. Leültem a szembelévő kiálló sziklára és türelmesen vártam. Vártam hogy felkeljen, vártam hogy beszélhessek vele, vártam a válaszokat amit tudtam úgy se tud megadni. Le se vettem róla a szemem, még egy pillanatra se. Fél órát ha várhattam, amikor is kezdett lassan körbenézni még szemhéja alatt. Amint megláttam ezt, lendületből beleütöttem Sadao arcába, ezzel eltörve arccsontját.
- Ébredezünk-ébredezünk? Mondd csak mire emlékszel. - Húztam fel fejét hajánál fogva. - Egy részletet se hagyj ki!
- Ta-taichou?
- Ne nevezz még egyszer taichounak, mert az életemre esküszöm hogy kitépem a beleidet és a seggedbe dugom fel!
- Ni-nincs mondanivalóm. - Kezdett el pityeregni a genin.
Nem reagálsz valami jól az árulásra Taka. Kuss! Elővettem egyik tőrömet és idegből belevágtam a srác vállába.
- Nem olyan jó érzés mi? Na mesélj, mert hidd el sokáig itt leszünk még!
Sadao könnyei patakokba folytak, mintha csak maradék emberi léte folyt volna ki szemén keresztül. Bele se gondoltam mit teszek, olyan állapotba voltam ahonnan valószínűleg csak más rángathatott volna ki.
- Az öcséd a bunker előtt fekszik ötven darabban és ezt csak neked köszönheti. Egy olyan bátyus mint te, egy olyan éltanuló mint te, egy olyan kumogakurei shinobi mint te, miért árul mindent amihez kötődött? - Lágyultam meg, előző stílusomhoz képest.
- Ne-nem értheti senki. Muszáj volt! Nem tehettem mást! Ryuunak... Ryuunak nem kellett volna meghalnia... Őt akartam megmenteni.
Lassan kezdett összeállni a kép. A srácot megzsarolták, majd balul sült el minden, már ha igazat mondd. Elkezdtem matatni az oldalsó táskájába a shakuhachiját keresve. Miután megtaláltam jól megnéztem a srác körül sétálva, hátat fordítva neki.
- Nem akartam. Én csak...
- Szólnod kellett volna a feljebbvalóidnak. Szólnod kellett volna, legalább nekem. Így csak egy áruló vagy, semmi több - Szorongattam a hangszert.
- Nem vagyok áruló!
Itt bevillant Ryuu mondata és gyermekded mosolya. "Nem igazán jeleskedem semmiben... De hasznos fogok lenni, ígérem!" Éreztem hogy nem fogok tudni uralkodni magamon, de saját magamat is megleptem amikor hátrafordulva, teljes erőbedobással és lendülettel belevertem Gouwannal egyet Sadao állkapcsába. Bassza meg Taka. A kölyök síró görcsöt és sokkot kapott egyszerre, nem csoda hisz állkapcsa tehetetlenül lifegett féloldalasan. Megmaradt szájából csak úgy ömlött a vér.
- A kurva életbe! - Döbbentem rá mit tettem.
Nem-nem, ő egy áruló, megérdemelte! Örüljön hogy csak ennyit kapott! Alig volt 13 a srác... Kussolj! A fiatal genin pályafutását azonnal derékba törtem, úgy látszott nem reagálok túl jól az árulókra, noha ezt még én se tudtam egészen mostanáig. Sadao csak hörgött maga elé, összehúzott szemekkel, ki tduja milyen pokoli fájdalmakat élhetett át. 
(Zene)Ahogy néztem a tehetetlen kölyköt a felismerés tudata kezdett felzaklatni, olyan szinten ami már nem volt beszámítható. Megragadtam a kezemben levő fúvós hangszert és a srác szemébe néztem.
- Remélem az öcsédhez jutsz és elmondod neki mennyire sajnálom. Én ha meghalok biztos nem oda kerülök mint ti...
Reccsenés. Csont törését jelző reccsenés. Bugyogás. Ismét reccsenés. Újabb reccsenés. Valami rákenődött az arcomra. Újabb reccsenés. A shakuhachi volt a felelős, ahogy újra és újra belevágtam a srác fejébe. A vére volt az ami az arcomat beterítette. Ott feküdt előttem Sadao, a fejében egy shakuhachival, véres arccal, véres ruhával, szétroncsolt vállal, leszakadt állkapoccsal. Ezt én tettem, tudtam jól. Vi-vissza kell mennem jelenteni.
Hátam mögött hagyva a küldetést, a két kis genint és az ép elmémet útnak indultam visszafele Kumogakurebe. Pillanatok alatt odaértem a kapuhoz, fogalmam se volt hogy kerültem oda, megálltam-e félúton, egyáltalán mennyi idő alatt értem oda. Je-jelentenem kell... De előtte meg kell néznem Naomit. Nem eshet baja! Kántáltam magamba az egyetlen dolgot ami a valóvilágba tartott. Amilyen gyorsan csak tudtam odasiettem a házához és betoppantam az ajtón, kopogás és mi egymás nélkül.
- Naomi! - Kiáltottam, de senki se volt otthon.
Ne mondd! A kórház... A fejemen egyből átfutott hogy épp most szül, hiszen mostanra volt várható a gyermek érkezése. A shunshin no jutsut is bevetve siettem a kórházba. Bevetődtem az ajtón, mintha az életem múlt volna rajta, majd rákiáltottam a recepciósra.
- Chiasa Naomi! Hol van?!
Az asztal mögött ülő hölgy eleresztett egy sikítást, majd reszketve rámutatva az ajtóra jelezte utamat. Kirántottam az ajtót és berohanva félre löktem az orvosokat. Kérlek, add hogy ne legyen semmi bajuk!
- Uram, ide nem jöhet be! - Förmedt rám az egyik orvos, de nem törődtem vele.
Amint odaértem hozzá megpillantottam... Gyönyörű volt. Az egész pillanat úgy ahogy volt. Naomi lágy mosollyal gyermekére pillantva könnyezett, míg a jól bebugyolált baba sírva jelezte hogy megérkezett a mi világunkba. Odasétáltam az ágyuk mellé és néztem őket. Naomi érezte jelenlétemet, jelzett az orvosoknak hogy vele vagyok, majd átnyújtotta gyermekét, nem nézve rám.
- De gyönyörű vagy csöppség... - Kezdtek el folyni könnyeim.
Az újszülött kisbabához közel hajoltam aminek az volt az eredménye hogy megragadta kapucnimat és lehúzta. De kis erős itt valaki. Meglátott engem, gyönyörű szép szemeivel és puha, párnás arcával igazi földre szállt angyal volt. Csak nézett engem, abbahagyva a sírást, elmosolyodva. Nyújtotta kezét, jelezve hogy megakar fogni. Közelebb hajoltam és végig simította arcom.
- Uram...!
A kisbaba keze össze lett maszatolva, nem is akármivel, a vérrel ami az arcomon száradt. A kölyök vérével.
- Ágyat! Hozzanak egy hordágyat!
Naomi meghökkenve és aggódó arccal visszavette gyermekét majd hirtelen elsötétült minden. Következő emlékem az hogy egy hordágyon fekszek, új ruhákban, ellátott sebekkel, megmosdatva. El lettem látva, a kérdés már csak az meddig voltam itt. Felülve, megmozgatva magam egy kicsit, rájöttem hogy semmi fatális nem történt a testemmel így kapucnimat felrakva útnak indultam a raikage palotájába. Legnagyobb szerencsémre nem állított meg senki utamon. Amint odaértem betörtem az ajtón és lendületből térdre ereszkedtem.
- Raikage-sama! Jelenteni jöttem!
- Ta-Takashi! Egy fontos megbeszélés közepén vagyok!
- Életbevágóan fontos Raikage-sama!
Intett a két kereskedőnek a shinobi majd kérdően nézett rám.
- A küldetésem sikertelen volt. A rám bízott két genin, név szerint Satoru Sadao és Satoru Ryuu elhunytak a küldetés során.
- Rikudou szerelmére, már megint mi történt?! - Csapott az asztalra a raikage.
- A felderíteni kívánt létesítmény előtt hátba támadtak minket. Feltehetőleg otogakurei ninják támadtak meg... És Satoru Sadao is átállt hozzájuk. Minden bizonnyal kém volt, a Hang országának dolgozott.
- Nem hiszem el! Ez már a második küldetés ahol elhullnak a bajtársaid! 
- Rai...
- Ne magyarázkodj! Ki fogom vizsgáltatni az ügyedet és ha találok valamit Takashi... Na menj innen, meg ne lássalak! - Mennydörögtek a férfi szavai.
Kifele jövet a palotából köptem egyet, jelezve nem tetszésemet. Ezután siettem Naomihoz, tudnom kellett jól vannak-e a kicsivel. Amint odaértem bekopogtam, amire egyből ajtót nyitott az újdonsült anyuka.
- Takashi! - Ugrott a nyakamba. - Bújj be.
Ahogy bementem egyből megpillantottam a babát a kis rácsos ágyába. Odasétáltam hozzá majd megcirogattam.
- Mi újság kisöreg?
- Igazából... Lány.
- Ó! Ez kicsit megváltoztatja a terveimet. - Vakartam meg szégyenlősen a fejemet.
- Takara lett a neve. - Mosolygott rám Naomi, kezét vállamra téve.
- Ta... Takara? Nem kellett volna. Nem hisz...
- De igen, és büszke lenne Michio is!
- Köszönöm. - Tettem kezemet Naomi lágy kézfejére.


--  Eközben...  --

- Olyan mint a múltkori, minden bizonnyal azonos az elkövető.
- Remek... Remek. Még a kísérlet is hatásosnak tűnt.
- A gyilkos fegyver egy shakuhachi volt amivel több ütést is mértek a koponyára. Az állkapcsot minden bizonnyal egy tompa tárgy helyett puszta erővel szakították le. A vállra mért szúrás egy tőr okozta.
- Kiváló! A jelek arra utalnak hogy egy brutális gyilkossal van dolgunk, ráadásul nem is akármilyennel. A gyilkos hangszer okkal került a kölyök fejébe, érzelmi jelentősége volt. Az állkapocs leszakítása hirtelen dühöt formál, esetleg indokolt brutalitást. El akarta hallgattatni.
- Így igaz Dr.
- Találják meg! Nem érdekel hogy hogyan, nem érdekel hogy hol, hozzák ide élve! Tökéletes példány lenne...

Elhasznált tárgyak:
- Elmestabilitás
- 3m drót
- 1 kunai

Jutalmak:
- Egyel több ok hogy marcangolja magát Takashi
- Még több álmatlan éjszaka
- Jobb karon lévő kötés alatti heg