Ayanokoji Takashi

**Ayanokoji Takashi** Vas. Feb. 07 2016, 19:07

+18 Az iromány egy kisebb részlete.
Időbeli elhelyezkedés: A vas országi chuunin vizsga után kicsivel több mint fél évvel

- Ennyi lenne. Friss chuunin ide vagy oda, nem fog gondot okozni. Igaz?
- Természetesen Raikage-sama.
Egy mély meghajlás után hazaindultam hogy felkészülhessek a küldetésre. Egy szimpla futárkodás, megint. Fogom a cuccot, elviszem a cuccot, aztán kezdődik elölről az egész. Ez már nekem is unalmas, el se tudom képzelni neked milyen lehet Dante. He? Bocs, az előző 5 ilyen küldetésnél bevágtam a szunyát. A feladat részletei világosak voltak mint a nap. A megkapott tekercset a Fagy és a Gőz országán keresztül kell eljuttatni Konohagakureba. Útitársnak egy szintúgy chuunint kaptam, bár a kilétéről jó ideig nem tudtam semmit. Aznap délután a falu bejáratánál találkoztam az ideiglenes csapattárssal.
Kifejezetten meglepő volt a férfi kinézete. Húsz év körüli volt, tekintete melegséget sugárzott, kiállása magabiztos volt, fizikuma is jól látszódott, még is összességében gyengének tűnt. Nem véletlen hisz egy orvosi maszkos emberről senkinek sem a nyers erő jut eszébe. Rossz érzésem támadt.
- Szervusz öcsi. - Hangja olyan volt mint ahogy az ember elképzelné, selymes, de tekintélyt parancsoló. Ahogy megszólított nem igazán tudtam mit kezdeni így a témára tértem habozás nélkül.
- Indulhatunk?
- Nyers, ez tetszik!
A beszédstílusából arra következtettem hogy sok magam hasonlóval volt dolga már. Flúgossal? Zárkózottal inkább. Kezét nyújtva jelezte szándékát, de én csak elfordultam és a távolba mutatva jeleztem az irányt. Kedvét egyáltalán nem szegte az egész, vállamra is tette a kezét.
- Nem vagy az a kézfogósdi fajta? Sebaj, én se díjazom ha izzadtan kell másokat paskolni. A nevem Tadao Michio. Te pedig...?
- Ayanokoji Takashi, ha már ennyire érdekel.
- Háh! Jó útnak nézünk elébe úgy érzem, Takashi.
Akkoriban még egyáltalán nem hittem neki, hisz a hosszú út ritkán szokott jól telni. Három napi utazás sok komplikációval járhat, noha nem harcokra gondolok, sokkal inkább aprócska eltérésekre. Végigmérve dúdolászó társamat még az is megfordult a fejembe hogy egy édességes standnál kell órákat tölteni, csak azért hogy az ő gyermeki vágyai ki legyenek elégülve. Kb. öt évvel lehetett idősebb nálam még is én gondoltam őt gyerekesnek. Még az első nap a Fagy országába érkeztünk ahol a fák közötti élvezetes csend megtörni látszott.
- Emlékeztess Takashi... Miért is nem hajóval mentünk?
- Elméletben le van terhelve a kikötő.
- Ki hallott már ekkora hülyeséget. *didereg*
- Hoztál plusz ruhákat nem?
Michio némasága elárulta feledékenységét amit eléggé furcsállni kezdtem. Orvosi maszk mellé biztos egy betegség is társul. Ennek ellenére nem volt képes plusz ruhákat bepakolni? A következő megállóhelyünkön átadtam neki pár pótruhámat ami segíthet neki átvészelni az ország viszontagságait. Apropó megállóhely, egy kifejezetten kellemes hangulatú szállóhelyen töltöttük az estét. Valamiért eléggé borsos árral rendelkeztek, de ideiglenes társam felajánlotta az éjszaka kifizetését, amit említenem se kell egyből elfogadtam. Egy szobában aludtunk, pontosabban csak aludtam volna, ha a férfi nem kezdeményez beszélgetést.
- Psszt, Taka! Alszol?
- ...Már nem. Mondd.
- Először is köszi a ruhákat, tudsz te jó fej is lenni ha akarsz! Másodszor, láttam hogy nagyon elméláztál amint megláttad azt a sok havat. Magyarázat?
- Miért olyan fontos ez neked? Csak egy tekercset viszünk Konohaba, nem kell puszipajtásnak lennünk.
- De az nem jelenti hogy nem ismerhetjük meg egymást egy kicsit. Ugyan már, hosszú az út odáig! Cserébe te is kérdezhetsz valamit. - Tipikus oda-vissza kérdezősdi. Egyre jobban kezdett bebizonyosodni gyermeki viselkedése a chuuninnak.
- *Sóhaj* Legyen. Csak a chuunin vizsga jutott eszembe. Holott átmentem, úgy érzem azóta is hogy nem érdemeltem ki igazán a címet. Még maga Mifune is megmondta a szemembe hogy el kellett volna buknom. Rossz emlékek, ennyi. Elégedett vagy?
- Bleh, ugyan már! Mintha akárki is a jövőbe láthatna! Hallottam erről a samurai Mifune-ről, de hogy őszinte legyek az ő véleménye nem ér semmit. Sőt! Még az enyém se. Csak a te véleményed számít, saját magadnak kell bebizonyítanod hogy megérdemled a chuunin címet, senki másnak! - Michio ösztönző szavai szöget ütöttek a fejembe, nem találkoztam még hozzá hasonló spiritusszal töltött ninjával. Nem is igazán az fogott meg amit mondott, sokkal inkább az ahogyan mondta. Egyáltalán mitől ilyen élettel teli?
- Nem értelek. Láthatólag valamilyen betegségben szenvedsz, még is engem bátorítasz.
- Ez nem kérdés haha! De egye fene, "válaszolok rá". Tudod az én betegségem egyedi, szépen lassan öl. A tudat hogy bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot a tüdőm ott motoszkál a fejembe, minden egyes percben. Akkor amikor virágot szedek, akkor amikor eszem a reggelim... Még akkor is amikor egyedül vagyok és...
- ...Jó-jó értem-értem!
- De ez nem indok arra hogy ne élvezzem az életet, hogy ne lássam át a dolgokat úgy, ahogyan azt neked is kéne. Ha esetleg valaki azt mondaná nekem hogy "hé te halálos beteg vagy, ne legyél már ilyen jókedvű" akkor hirtelen szomorú lennék? Egy fenéket! Nem mások szabják meg hogy milyen legyek, és ez veled is így van! Lassan felnőtt leszel, elkezdhetnél szépen lassan gondolkozni rajta hogy milyen is az. Ha engeded hogy manipuláljanak csak egy kölyök maradsz.
- Furcsa ezt tőled hallani.
- Mér' mondja ezt mindenki? Mindegy. Meg van a lényeg, nem Taka?
Egy bólintással zárult le a beszélgetésünk amit a társam egy széles mosollyal nyugtázott. Rendesen fel lett adva a lecke egy félholt ninjától. Ebben egyetértek, bár nem tetszik a gondolat hogy könnyen manipulálható legyek. Aznap éjjel lassan szállt álom a szememre, csak úgy kavarogtak a gondolataim. Nem értem. Ha egy halálos beteg képes ilyen határozott lenni, akkor én miért nem? Hol a hiba? Hol van az a pont ahol kiderül hogy ő is csak egy olyan söpredék aki ujjal mutogat, úgy mint a többi? Egyáltalán hogy tudott eljutni a chuunin szintig? A fejem is belefájdul a sok kérdésbe. Életemben először egy gőzölgő tea illatára keltem fel. Körbetekintettem, de nem láttam senkit, csak én voltam és a tea. Na persze. Elővettem egy kunai tőrt és megszagoltam óvatosan a teát. Átlagosnak tűnik... Bár nem ismerem a mérgeket. Lassú léptekkel pásztáztam ki a szobából, gyanús dolgokat keresve. Itt kell lennie a ninjának aki megakart mérgezni. Egy maszk által tompított ismeretlen hang jött a hátam mögül.
- Már fent is vagy?
A hang hallatára fordultam egyet és lendületből elhajítottam a tőrt az alak felé. A kést a maszkos férfi kikerülte egy oldalra hajlással majd levette álarcát.
- MEG VAGY HÚZATVA TAKASHI?
- Michio..? Minek van rajtad maszk?
- A szálló szuvenír részlegén vettem. Kifizetem az éjszakád erre ezt kapom? Ember...
- És a tea? Az is a te műved?
- Igen. Allergiás vagy rá vagy mi?
Legszívesebben ráförmedtem volna a chuuninra, de olyan jó szándék vezérelte ami egyszerűen megakadályozta az ócsároló szavaim létrejöttét. Kifújtam magam majd miután összeszedtem a fegyverem, visszamentem a szobába elfogyasztani az addigra langyossá vált teát. Ez tetszett. Idő előtt kinyírod az első barátodat. Nem a barátom. Pedig elviseli a rusnya pofád, az már barátnak számít. Amint beért a társam akarva-akaratlanul is ejtettem egy mosolyt. Ő ezt egy halk köszönömnek fogta föl és bólintott hogy szívesen tette.
- Lassan indulnunk kéne, még ma a Gőz országába kéne lennünk.
Egy kiadósabb reggelit még megejtettünk aztán újult erővel indultunk neki az útnak. Délután egy jó adag séta után egy kissé járatlan útra érkeztünk ahol iszonyatosan nagy volt a csönd. Körülnéztem, a természet zöldben pompázott, olyan szép volt, szinte beszélt hozzám. Hiába a természet nyugtató hatása, az a sok gondolat ami éjjel nem hagyott aludni szépen lassan újra a felszínre tört. Olyan volt mint egy betegség, terjedt az elmémben, mutálódott, míg nem kíváncsisággá nem alakult. Nem szeretem megtörni a csendet, de muszáj lesz megkérdeznem.
- Mondd csak Michio, téged vár haza valaki? - Próbáltam kedvesebb köntösbe bújtatni szavaimat.
- Természetesen. Mindenkit vár haza valaki!
- Nekem nincsenek szüleim, és más rokonomról se tudok. Engem nem vár haza senki.
- Hatalmas tévedés Taka. Holott sajnálattal hallom hogy nincsenek szüleid, attól még hülyeségeket beszélsz. A falu mindig visszavár. Egy élő, lélegző lény Kumogakure, minden egyes lépésedet látja és felügyeli. Csak úgy mint egy szülő! Raikage-samaról nem is beszélve. Egy falu vezetőjének annyit jelent lenni hogy felvállalod a családfő szerepet. Vigyázol a gyermekeidre. A falura, az ott lakó civilekre, a shinobikra és kunoichikre... Ebben te is szerepelsz.
- Nagy gondolatok ezek, de én amióta élek nem láttam semmit ami ezt megerősítené.
- Láttál, csak nem akartad felfogni. Látásmód Taka, látásmód. Ha úgy gondolkoznál mint én talán még sokkal több jót is észrevennél.
A chuunin szavai oda-vissza keringtek a fejembe. Mintha ilyen egyszerű lenne behatárolni valamit. Elővettem egy kis vizet majd kortyolni kezdtem belőle.
- Biztos sokat gondolkozol ilyeneken.
- Mi tagadás, többet a kelleténél haha! De ez érthető ha az ember a Raikage címre pályázik.
Itt ki is köptem azt a kevés folyadékot is ami a számba volt. Ő?! Mármint bármelyik pillanatban összeeshet itt mellettem! Hogy védhetne, vezényelhetne egy egész falut ha még a saját életét is alig tudja kordában tartani? Meg kell hagyni tökös a srác. A reakciómon csak egy élettel telit kacagott Momichi, majd megpaskolta a hátamat. Nem mondott semmit, várta a reakciómat. Ezen a ponton viszont megtört a jég. Azt a gyakran feltett, nyers kérdést várta, egyenesen az arcába. De nem kapta meg.
- Ha valaki képes lehet rá, akkor az te vagy.
Ha lenne víz a pofámba most kiköpném! Ez meg mi volt Taka? Szánalomból mondtad? Nem, őszintén mondtam. Egy iszonyatosan negatív érzés vette át az uralmat a lelkem fölött, mély szánalmat éreztem saját magam iránt. Arról hadoválok hogy nem érdemlem meg a chuunin rangot, holott valaki a lelkét teszi ki minden egyes nap a Raikage címért. Tudod Dante, azt hiszem iszonyatosan szánalmasan viselkedtem az elmúlt időben. Beszélhetek arról hogy megváltoztatom a világot, egy jobb, békésebb életet teremtek mindenkinek, ha még magam sem tudom átérezni a helyzetek súlyosságát. Mi van akkor, ha van még több olyan ember is mint Momichi? Lehet egy olyan világban élek amit egyáltalán nem is ismerek teljesen? Lehet csak egyik oldalát néztem az érmének... Meg a francokat! Minden embernek pusztulnia kéne, nem értik meg azt amit én! Nem! Nem igaz... Érzem egyszer... Szét... Szét fog hasadni a fejem. Túl sok a gondolat! Túl sok hang cikázott a fejemben. Mély, magas, visító, üvöltő, suttogó. A világ lassan forogni kezdett én pedig a fejemhez kaptam. ELÉG! Fájdalmas grimasz ült ki az arcomon amit természetesen társam is észre vett.
- Takashi! Takashi, jól vagy?
Michio hangja a távolból hallatszott, mintha méterekre lett volna tőlem. Zúgott a fülem és iszonyatosan izzadni kezdtem, mintha rohamom lett volna. Körülbelül egy perc folyamatos verbális újraélesztés után kezdtem magamhoz térni. A saját tenyerem látványa után a maszkos chuunin aggódó arca fogadott.
- Minden oké? Takashi, allergiás vagy valamire, vagy mi?! Figyelj ha valami komoly betegséged van el kell mondanod!
- ...Semmi baj, csak nagyon fáj a fejem. Biztos kiszáradtam, igen. - Feleltem lihegve.
Leemelte mindkét kezét a vállamról majd lehunyta a szemét. Tudtam hogy nem hisz nekem és legszívesebben kifaggatna, nem is hibáztattam hiszen egyáltalán nem volt normális ami velem történt. Még én se tapasztaltam ilyet. Álltam egy helybe mint akinek gyökeret eresztett a lába. Néztem magam elé egészen addig míg a világ abba nem hagyta folytonos forgását. Ez körülbelül 5-10 perc volt, ami nem kevés aggodalomra adott okot, mindkettőnk számára.
Amint Michio megbizonyosodott állapotomról közölte velem hogy jobb lesz ha lesátorozunk egy kicsivel arrébb. Így is történt, az egész mintha pár másodperc alatt történt volna. A sátor felállította saját magát, hirtelen egy elkerített tábortűz keletkezett a sátortól nem messze... Mire észbe kaptam este volt, én pedig egy farönkön ültem a tűzet bámulva. Egyedül voltam. Mi a...? Kezdem elveszíteni az időérzékemet. Össze kell szednem magam! Szemmel láthatóan kezdtem elcsúszni a valóságtól. Felálltam és körbetekintettem. Az előbb még sehol nem található társam már a földön ülve piszkálta a tüzet.
- Mi-mióta? - Kérdeztem dadogva megtört hangomon.
- Mióta állsz ott egy helyben a semmit nézve? Sac-per fél órája. Mióta nem vagy tudatodnál? Majdhogynem fél napja. Beszéltem hozzád még az elején, de egy idő után feladtam ezt a próbálkozásomat és csak figyeltelek. - Michio szavai komorak voltak, mintha épp leteremtette volna őt valaki. Mély levegőt vett majd hangja komoly, már-már erőszakos fordulatot vett. - Egyszer fogom megkérdezni Takashi. Mi volt ez?
A szavak amik elhagyták a száját hihetetlenek voltak. Immáron hivatalosan is kiderült, instabil vagyok. A falu is tudni fogja. Még jobban kirekesztenek, nem engedhetem hogy még jobban kitaszítsanak. Nem tehetek semmiről, nem-nem. Én mindig csak jót akartam, igen. Gondolataim oda-vissza jártak ugyanabban a menetben, kezdtem érezni hogy szépen lassan becsavarodok. Összeszedtem minden erőmet és feleltem a felém szegezett kérdésre.
- Nem tudom. Azt hiszem... Azt hiszem rohamom volt.
- *Sóhaj* Mihamarabb el kell érnünk egy kisebb települést, amint tudunk segítséget szerzünk neked. Ember jól rám ijeszt...
- Ne! Csak azt ne. - Erőtlenül huppantam a földre amitől a kapucnim leesett a fejemről. Ránéztem a chuuninra és iszonyat halkan folytattam a beszédet. - Kérlek. Én leszek a flúgos a faluban, még jobban ki leszek taszítva! Nem bírnám elviselni. Így is... Így is mindenki közönyös hozzám és aki nem, annál pedig elérem hogy az legyen. Érzem a megvetést az emberek szemében, ezért húzom a kapucnit a fejemre, hogy még csak véletlenül se láthassam. Nem bírnám elviselni... - Itt szemmel láthatóan visszanyertem már az erőmet, noha a beszédem hullámzott is. Egyre jobban felemeltem a hangomat miközben reflexszerűen a kezemet a homlokomra tettem, mintha a lázamat mérném. - ...Mindenkinek meg kéne halnia! Mindenkinek aki közönyös. Aki nem lát át a másik szenvedésén, aki nem is PRÓBÁL átlátni mások szenvedésén! Akit nem érdekel semmi és senki, csak az hogy mi lesz a saját sorsa. Aki fel se fogja hogy céllal vagyunk egy faluba, egy országban, egy kontinensen, egy világban. Mindenkinek meg kéne halnia, mindenki közönyös, mindenki...
A chuunin feszült figyelemmel hallgatta végig az őszinte kitörésemet. Amint befejeztem felpattant, majd komoly tekintettel kunait rántott és elindult felém. Tudtam mit akar, láttam a szemében. Ugyan az a láng égett benne mint a többi emberben. Egy kis hezitálással én is a tőrömért nyúltam, de a rohamom után a testkoordinációm szemmel láthatólag összeomlott. Michio rámarkolt a kezemre megakadályozva a fegyverem elővételét majd a szemembe nézett. Nem mondott semmit, csak nézett, mélyen a szemembe.
- Gyerünk, tedd meg.
Felemelte a kését a magasba - végig tartva a szemkontaktust - és belevágta a kezembe. Tompa fájdalmat éreztem nem pedig szúrást. Meglepő módon a társam a markolat részét csapta bele a kezembe.
- Minden embernek meg kell halnia, nem de? Hát hajrá Takashi, itt vagyok én, kezdd velem.
Nem tudtam eldönteni hogy most komolyan beszél, vagy csak manipulálni próbál. Ez valami trükk? Két pislogás után remegni kezdett a testem, mintha helyeselni akarná a dolgot. Miközben tekintetemet leszegeztem rámarkoltam a tőrre.
- Tényleg ezt akarod?
- Én elmondtam hogy Raikage akarok lenni. Te elmondtad hogy minden embert ki akarsz irtani, hisz mindegyik közönyös. Két különböző cél, egyértelmű. Mint ahogy az is hogy itt és most tudnék neked segíteni hogy közelebb kerülj a célodhoz. Gyerünk Takashi, ha ez a célod, ne állj meg az első lépésnél.
- Miért dobnád el az álmodat és a saját életedet? Csak azért hogy egy lelki roncs tűzét tápláld? Ennek nincs értelme. - Látszólag mit sem törődve a szavaimmal, lassan a torkához emelte a fegyvert tartó kezemet.
- Gyerünk. Gyerünk.
Remegésem fokozódni kezdett míg egyszer csak nem elég erőre kaptam hogy elhajítsam a tőrt.
- Nem teszem meg! Ez kész őrület. - A maszkos férfi elmosolyodott.
- Örülök hogy beláttad. Tudod kölyök ez a shinobi világ pont illik a lelki állapotodhoz. Túl sok zavaros dolog, túl sok félreértelmezett ideológia, túl sok szenvedés. Még te sem tudod hogy mit akarsz és ha azt hiszed tudod, akkor is az utolsó pillanatban megváltoztatod a döntésed. Az igazi kérdés az hogy fejlődsz-e közben, vagy csak körbe-körbe jársz.
Egy kisebb fény kezdett létrejönni az elmémben, mintha visszatudtam volna kapaszkodni a realitás távoli sarkaiba. Lehetséges hogy Michio törődik velem?
- Miért segítesz rajtam? - Kérdeztem valamivel határozottabb hangon.
- Mert látom hogy szenvedsz. Egy ilyen dolog fölött nem hunyhatok szemet, és soha nem is fogok.
Életemben először átéreztem valami olyat amit soha se tudtam volna elképzelni. Kitisztult az elmém, mintha valaki erővel ragadt volna ki a néma sötétségből. Elmosolyodva suttogtam magam elé egy köszönömöt.
- Ez a minimum. Na gyere együnk valamit mielőtt újból kővé dermedsz nekem.
Szótlanul telt a vacsora több okból is. Talán a fő ok az volt hogy fél napig nem ettem semmit és úgy habzsoltam a bekészített ennivalót mintha az utolsó lehetőségem lett volna rá. Beszélgetést kezdeményezni alapból is nehéz lett volna a történtek után, nem hogy még így.
Másnap korán keltünk, de még így is kialudtam magam. Talán még soha sem aludtam ilyen jót. Tiszta volt a fejem és még rémálmom se volt. Ritka pillanatok közé tartozott amikor elkerültek a rossz álmok, a chuunin vizsga óta üldöztek a rémképek. Összeszedelőzködtünk és újra útnak indultunk. Már akkor is a Gőz országában voltunk amikor letelepedtünk, így már nem kellett sok a kézbesítéshez. Külső utakon és járatlan részeken utaztunk, direkt kerültük el a turistaparadicsom részlegét az országnak(Holott az a 90%-a). A reggeli beszélgetésből kiderült hogy Michio nem akar pénzt költeni a falukban és ismeri magát annyira, hogyha oda kerülne akkor biztosan elszórná az összes vagyonát. Tiszteletreméltó önismeret az egyszer biztos. A séta közben kikívánkozott belőlem egy pár szó, de most kivételesen bűntudat, vagy egyéb megbánás nélkül.
- Michio, köszönöm a tegnapit. Úgy érzem idővel a jó útra fogok térni ahhoz hogy megismerjem önmagam.
- Ezt öröm hallani! Ha majd Raikage leszek, jöhetsz mellém testőrnek, haha! Addig is, ha visszaértünk a faluba jössz nekem egy ramennel.
Örömmel bólintottam az alkura, ennyi a minimum. A reggeli jó kedélyt hirtelen egy női sikítás zavarta meg. Reflexszerűen odarohantunk és amit láttunk, az mindkettőnknek új volt. Nem úgy új, mint egy tárgy, egy élmény, hanem inkább mint egy teljesen új világ.
Egy 25-30 év közötti szakadt ruhás nő a földön fetrengett kapálózva, sikítozva. Körülötte négy ninja ruhás férfi tőrrel a kezében, vihorászva, nyáladzva. Ahogy közelebb értünk észrevettem valamit amitől akarva-akaratlanul megtorpantam. Volt egy ötödik férfi is. Férfi? Nem, mégsem férfi. Egy kisfiú. Egy sápadt, habzó szájú srác aki hol megölni, hol pedig megerőszakolni akarta a nőt. Amint felülkerekedett volna a gyengébbik nem, a körülötte lévő férfiak közül valamelyik rásuhintott egyet a tőrével, vagy épp rárúgott egyet. Michio nem állt meg, elszaladt mellettem kirántva a kardját, minden bizonnyal a nő segítségére sietve.
- Shodou!
Nekirontott a ninjáknak és a meglepetés erejével játszi könnyedséggel le is vágott kettőt közülük. A másik kettőt távolabb lökte a földön küzdő áldozattól majd vívásba kezdtek. Megráztam a fejem és én is a segítségére siettem. Nem kapcsolhatok ki megint! Ilyen férgek ellen nem! Nekifutottam és az összes erőmet, lendületemet összeszedve lerúgtam a kölyköt a nőről. Míg repült végighasította a nő hátát a körmével, mint valami veszett állat. Fel se fogtam hogy egy kisgyereket bántalmaztam, nem is volt rá idő. A közben folyó harcot elnézve Michio nagyon jól bánt a fegyverével, szemmel láthatóan tanult már kenjutsut. A két ninja is alig-alig tudta bírni az iramot vele. Kapva kaptam is az alkalmon és előrántottam a kardomat amit az egyik ninja hátába is vágtam. A másikat egy erőteljes vágással lefejezte a chuunin. Vége? Odarohantunk a nőhöz aki vérben és könnyben úszott. Társam lehajolt hozzá hogy megérintse, de a nő idegesen elhúzódott az érintéstől.
- Takashi adj valamit amit rá tudok teríteni!
- Arra nem lesz idő.
Még több hasonló shinobi tűnt elő a semmiből, félholt szerűen sétálva felénk. Körbetekintettem és még valamit megláttam ami csak tetézte a dolgokat. A még meghatározatlan sorsú kölyök vidáman játszadozott mintha mi sem történt volna. Az egyik ninja levágott fejét rugdosta és mosolygott, kacarászott. Mi a...? Egyáltalán mi a fene folyik itt?
- Vidd innen a nőt én addig feltartom őket!
- Meg a fenéket! Enyém a jobb oldal!
Bólintottam és neki is iramodtam. Nyolcan voltak ellenünk a gyereket nem számítva. Mire odaérhettem volna az egyik érces hangja hallatszott.
- Zankuuha!
Ezután egy erős széllöket érte a testemet és repültem vagy 6-7 métert, még a kardom is kiesett a kezemből.
- Takashi!
Szerencsésen estem, de mire feltápászkodtam már megsebesítették a társamat. Sietnem kell, vagy különben...! A fürge test technikát kombinálva a Gouwannal odateremtem a legközelebbi ninja elé és egy jól irányzott ütéssel eltörtem az állkapcsát. Hátrarepült és magával vitt két embert. A technikájukat elnézve fejlettek, de mentálisan és fizikailag eszméletlenül vissza voltak fejlődve, mintha nem is emberek ellen harcoltunk volna. Egyetlen előnyük hogy sokan vannak. Michio elintézett négyet, én pedig egyet, mellé még kettőt ártalmatlanítottam is, hisz egyáltalán nem is keltek föl, mintha eszméletüket vesztették volna. Összenéztünk a chuuninnal majd két oldalról támadtuk meg azt aki előbb elrepített. Én egy tőrrel akartam véget vetni az életének míg társam a kardjával. A férfi mintha nem is értékelte volna át a helyzetet fapofával maga elé rakta a kezét védekezés gyanánt. Mondanom sem kell nem járt túl sok sikerrel. Átnyestük a húsával együtt a csontjait is, ezután végső csapás gyanánt a fejébe állítottam a tőrömet.
- Megtarthatod.
Élettelen teste esett vissza a porba, oda ahova való volt. Michiot elnéztem és szerencsére nem ejtettek rajta nagy sebet, egy kissé megvágták a felkarját, de úgy ennyi. Miután az adrenalin kezdett alacsonyabb fordulatszámon pörögni bennem, hátrafordultam a nőhöz és... Nem hiszem el.
- Miért sír, néni? - Bökdöste a kölyök a nő arcát az ujjával. Ugyan azzal az ujjal ami felhasította a hátát. Nem jutottam értelmes szóhoz.
- Michio... Ugy-ugye nem látom jól?
A csapattársam arcán mérhetetlen düh látszódott, szinte biztosra vettem hogy kettévágja a kölyköt. Őszintén? Semmi pénzért sem akadályoztam volna meg, de más terve volt haragja ellenére is. Csak elkergette a fiút a kardjával, miközben az életére tört a szavaival is. Most már tisztán látom hogy sokkal jobb ember mint én. Odasétáltunk a nőhöz ismét majd Michio ráterítette fölsőjét amit még tőlem kapott a fagy ellen.
- El kell vinnünk a legközelebbi faluba, ki tudja még hány ilyen...
Mondatát elharapta, hiszen újabb hörgő, nyáladzó shinobik jelentek meg. Körbenéztem és körbevéve minket, lehettek vagy 30-35-en. Ez már rég nem egy C szintű küldetés. Körbeálltuk a földön fekvő, halált váró, sikoltozó nőt. Habár felkészültünk a legrosszabbra, annyi mellettünk szólt hogy egyáltalán nem volt rendszerezett a támadásuk a tapasztaltak alapján. Még a végén az is lehet hogy egyesével jönnek. Tévedtünk. Még kézjelek formázására se volt időnk már repültek is több oldalról a shurikenek. A nagyját ki tudtam védeni, bár tény hogy Michio besegített. Hirtelen meglendültek az első sorból páran, a legtöbbnek fegyvere sem volt, harapni és karmolni próbáltak. Míg ők feltartottak minket a többi próbálta elhurcolni a nőt amit sajnos sikerült is nekik.
- Ne!
Próbáltam eltolni magamtól az ellenségeimet, de egyszerűen túl sokan voltak. Hallottam ahogy a nő sikolyai lassan átfordulnak halálhörgésbe. Hallottam ahogy felszakítják a húsát puszta kézzel és foggal. Élve megeszik? Még is kik ezek? Nem volt se hányni, se gondolkozni időm. Az egyik őrült után jött a másik. Egy idő után egyre jobban kezdtek megsebesíteni minket, fáradtunk, véreztünk. Nem ilyen helyen terveztem a halált. Mintha meghallotta volna a gondolatomat Michio, két gyilkolás között felköhögött egy kis vért majd odakiáltott nekem.
- Ennyi volt Takashi, örülök hogy megismertelek. Találd meg az álmodat és néha emlékezz rám.
Mire reagálni tudhattam volna felkapott a chuunin és elkezdett a tömegbe futni velem. Folyamatosan lóbálta maga előtt a kardját ahonnan csak úgy fröcsögött a vér. Soha nem láttam még ennyi vért egyszerre. Mi a fene? Ugye nem? Miközben futott egy csomóan ráakaszkodtak, ki körömmel, ki foggal. Amikor már elég lendületet vett, iszonyatos erővel kihajított a tömegből. A landolás megrepesztette a vállam, de ez nem akadályozott meg abban hogy felpattanjak és utána kiabáljak a férfinak olyan hanggal, amit még sose hallottam magamtól.
- Mi lesz az álmaiddal Michio? NE TEDD EZT!
Hallottam ahogy szépen lassan rátápászkodnak az emberek és megharapják, kitépve a húsát. Folyamatosan harcolt, de utolsó szavait még rám hagyta.
- Menj! Majd te tovább viszed... Az álmomat! Menj!
Görcsbe rándult a gyomrom, nem tudtam elhinni hogy ez a valóság, hogy ez tényleg megtörténik. Lehunytam a szemem és elkezdtem futni olyan gyorsan amennyire csak bírta a lábam. Futottam, futottam és futottam. Csak futottam, el minden elől. El a társam elől, el a halott nő elől, el a kölyök elől. Egészen addig futottam ameddig a gyomrom bírta. Pont addig álltam meg ameddig kiadtam a gyomrom tartalmát, majd ismét futni, ugrani, menekülni kezdtem. Ismét kezdődött az időkiesés, éreztem. Mire feleszméltem Konohagakure kapui előtt álltam. Este van? Vége? Feltettem a kapucnimat majd bejelentkeztem a kapunál és a Hokage irodája felé vettem az irányt. Az elmém kihagyott, mintha meg sem történt volna az egész Michioval és a nővel, csak a tekercs volt és az út amit én egyedül tettem meg.
Beléptem az irodába, elmondtam a sablon szövegem, meghajoltam majd átadtam a tekercset. Egy kis idő után kaptam egy másik tekercset amit vissza kell juttatnom Kumogakureba. Elköszöntem majd a faluban körbetekintettem, de nem láttam semmi gyanúsat, normálisan viselkedett mindenki. Mosolyogtak, beszélgettek, élték az életüket. A tömegben egy maszkos alakra lettem figyelmes.
- Szervusz öcsi.
Egyre közelebb jött, láttam ahogy fejéből ömlik a vér, vállából hiányzik egy jókora darab. Nem-nem-nem... Ez nem történik meg, ez nem a valóság.
- Nyers, ez tetszik! Nem vagy az a kézfogósdi fajta? Sebaj, én se díjazom ha izzadtan kell másokat paskolni. A nevem Tadao Michio. Te pedig...?
Fejemhez kaptam és motyogni kezdtem magam előtt, mintha valami imát mondanék.
- Nem, nem, nem és nem. Nem, te még élsz. Nem te még nem haltál meg. Nem vagy itt. Nem-nem-nem.
Belehajolt az arcomba az alak és olyan fennhangon szólt hozzám ami sikításba fordult.
- Jó útnak nézünk elébe úgy érzem, Takashi!
Szívverésem a duplájára nőtt és úgy éreztem felrobban a fejem. Megint elkezdtem szaladni... Ugyan abba az irányba ahonnan jöttem. Hagyjál! Immáron nem volt kiesésem és ez talán nagyobb büntetés volt mint azt bárki is gondolhatná. Egy huzamosabb idő után kezdtem lenyugodni, aminek hála összeállt a kép. Ayanokoji Takashi vagyok Kumogakurei chuunin, egy C szintű küldetésre jelentkeztem amit kinevezett társammal Tadao Michioval akartunk végrehajtani. Társam a Gőz országában elesett egy csapat... Egy falka elveszett ninja keze által. A tekercset kézbesítettem, most visszatartok a falumba az új tekerccsel. Ezt mondogattam magamban, míg nem elértem arra az elágazásra ahonnan már látható volt azaz út ahol történt az egész rémálom. Megtudom csinálni. Michio még életben lehet.
Nagyot nyeltem és végigmentem figyelmesen a fegyveremet elővéve. Sétáltam, sétáltam míg nem megláttam azt, amit talán még a sors sem akart hogy meglássak. Levettem kapucnimat és szépen odasétáltam. Lehajoltam.
- Szia... Kölyök.
- Csókolom!
- Veszélyes itt játszani, tudsz-e róla?
A gyerek lebiccentette fejét, mint aki szomorú lenne hogy máshol kell játszani.
- ...Nem kéne ilyesmikkel játszanod se. Add csak ide.
- Tessék bácsi.
Megfogtam és jól megnéztem. Nem kellett ahhoz elemeznem ahhoz hogy tudjam, az egy vastagbél volt. Egy vastagbéllel játszott a gyerek. Elhajítottam messzire mire a kisfiú elkezdett sírni. Törölgette a szemét és száját véres kezével. Továbbsétáltam mire megtaláltam a fekete pengéjű kardomat alvadt vérrel rajta. Ez még kelleni fog. Kihúztam a földből, majd visszamentem a kölyökhöz és lehajoltam hozzá ismét.
- Naa, nem kell itt itatni az egereket. Mondd csak meg nekem hány éves vagy. - Hangom lágy volt és vigasztaló.
- Már 10 éves vagyok!
- Aztaa! - Felálltam, majd elfordulva beszéltem tovább a kölyökhöz. - Tíz év az nagyon sok idő. Tíz év alatt akár egy ember Raikage is lehet. Tudod mi az a Raikage?
- Persze hogy tudom! Az én koromba már mindenki tudjaaa! - Felelt durcásan a kisfiú.
- Milyen igaz, bocsáss meg. Tudod én egyszer ismertem egy Raikaget személyesen. Te is ismertél egyet?
- Neeem. Nem ismertem egy Raikaget sem.
Éreztem egy szakadást az elmémben, olyan düh jött rám amitől a kardomat a gyerek fejébe nyestem, újra és újra.
- NE HAZUDJ NEKEM! TE IS JÓL ISMERTED! OTT VOLT A BELE A KEZEIDBEN! MIÉRT? MONDD MIÉRT?!
Újra és újra. Újra és újra.
- TALÁN SZERETSZ BELEKKEL JÁTSZANI?
Felhasítottam a már rég szörnyethalt gyermek hasát és kivéve a belsőségeit a kezébe helyeztem.
- Akkor játssz ezzel! GYERÜNK! GYERÜNK!!
A kardommal együtt továbbsétáltam miután felfogtam hogy nem fog megtörténni amit hisztérikusan, kiabálva kérek. Továbbmentem míg nem találtam egy ismerős hullát a többitől távolabb. Félbe volt szakadva, csak a felső test volt meg, de így is felismertem. Odaszaladtam és lerogytam mellé.
- Sajnálom Michio... Annyira sajnálom. - A könnyeim a holttest belsőségeivel és alvadt vérével keveredett. - Nem tettem semmit, nem is... Nem is próbáltalak megvédeni. Kérlek bocsáss meg. Kérlek...
A testen egy kopott fejpánt volt amit a könnyeimtől nehezen, de feltudtam ismerni. Otogakure? Eltettem a táskámba majd felemeltem a Michio féltestét és egy fához vittem. Elvettem a holmiját majd ástam neki egy gödröt és eltemettem.
- Remélem olyan helyre kerültél ahonnan tudsz figyelni engem. Befejezem amit elkezdtél. - Töröltem le könnyeim.
A táskájából kivett szállóhelyi maszkot helyeztem a sírjára, miután belevéstem a mondanivalómat.
" Tadao Michio. Harcos, jó barát, hős... Raikage."
Felvettem elhunyt társam táskáját is, ezután a halott kölyökhöz mentem. Láttam a szétszedett testét a srácnak, de nem rohamoztak meg a gondolatok, csak egyetlen egy volt. Michio, mindig is jobb ember voltál mint én. Fogtam a gyerek maradékát és bedobtam a bokorba, had legyen az enyészeté.

Hazaindultam a tapasztalataimmal és egy valamivel stabilabb, de sötétebb elmével. Átutaztam újból azokon a helyeken ahol voltunk a társammal, de már nem kísértett engem, sőt erőt adott. Amint megérkeztem a faluba megkaptam a szokásos nézéseket, de nem érdekelt. Célom volt és most már tudtam hogy semmi sem riaszthat vissza. Amint szabad volt a Raikage mentem neki jelenteni.
- Hogy érted azt hogy elhunyt?
- Egy csapat... Elveszett ninja támadt ránk, ő pedig alulmaradt a támadás során. Engem még megtudott menteni, de saját magát már nem.
A tekercset átadtam, amiért cserébe kaptam egy borítékot. A Raikage a szemembe nézett és mindent átgondolva, nyugodtan szólt hozzám.
- El kell mondani a feleségének minél hamarabb.
- Engedje meg.
A Raikage intett mintha már sokkal fontosabb dolga is lenne, minden bizonnyal volt is. Holott meglepett hogy Michionak volt felesége, határozottan én akartam közölni a sajnálatos hírt. Elmentem házhoz és kapucni nélkül, kihúzva magam, kopogtam. Pillanatokon belül nyílt is az ajtó, minden bizonnyal nem engem vártak. A nő gyönyörű volt, fekete hajával és csábos, de életvidám tekintetével.
Ayanokoji Takashi 345g2n8

- Miben segíthetek?
- Ayanokoji Takashi vagyok hölgyem. Bemehetnék egy percre?
Az egész szituációt furcsálló nő egy kedves mosollyal beengedett. Leültünk, majd nem is haboztam, közöltem a hírt.
- Tadao Michio a férje, elhunyt az előző küldetésén. A Gőz országában keltünk át mikor egy csapat elveszett ninja támadt ránk. Fogadja őszinte részvétemet.
Nem akartam belemászni a részletekbe, több okból is. A női könnyekkel nem tudok mit kezdeni, a sajátjaimmal meg végképp nem. A nő felállt és az ablakhoz ment. Amint a fény megvilágította a hasát láttam hogy két emberrel közöltem a hírt. Terhes... Odament a szekrényhez, kivett belőle egy tekercset és átnyújtotta nekem.
- Akkor ez téged illet. A férjem tudta hogy küldetés közbe fog elhunyni, kérte hogyha ez megtörténne hagyjam a társára vagy csapatkapitányára.
- Köszönöm. - A krokodilkönnyeket ejtő nő szemébe nézve alig tudtam mást mondani. Leraktam férje táskáját a földre, felhúztam a kapucnimat, felálltam majd az ajtóban még elejtettem utolsó mondataimat. - Megkérdezhetem a nevét?
- Chiasa Naomi.
- Naomi, a férje remek ember volt, ha bármire szüksége lenne...
- Igen, köszönöm.
Magára hagytam az özvegyet és hazamentem. Aznap éjjel a kopott fejpántot szorongattam, forgattam. Ne aggódj Michio, beváltom az álmodat és vigyázok a szeretteidre. A szavamat adom. Én is.

Elhasznált tárgyak:
- 1 kunai

Jutalmak:
- Tekercs (Staff határozza meg mi legyen benne)
- Ryu (Szintúgy staff határozza meg)
- Kopott Otogakurei fejpánt

// Ennél a küldetésnél lényegében Takashi (régebbi)lelki világának átformálódásának kezdeti szakaszát akartam bemutatni, hisz egy olyan karakterről beszélünk aki ahelyett hogy csak az emberek gyarlóságát látná maga előtt, szépen lassan ráeszmél a jóra is. Gyakorlatilag azt amit olyan hevesen el akart pusztítani, végül meg akarja majd védelmezni. //

Namikaze Minato Hétf. Feb. 22 2016, 14:45

Hát ez ._." azta...

Nagyon nagyon nagyon jó volt Very Happy

több nagyont nem merek odaírni mert akkor leütnek Very Happy

Minden tekintetben zseniális iromány volt, örülök neki Smile

Ennek fejében honorálnám is +10 chakrával, és 5000 ryu-val Very Happy

És akkor a tekercs:
Nem tudom mennyire gondoltál bele mi is állhat benne, így kérlek elégedj meg az én szerjátékosi vénámmal, és azzal hogy egy kis felelősséget dobok Taka nyakába Razz

" Kedves Barátom!

Ha ezt megkaptad, akkor én már nem nagyon lehetek itt, hogy veled együtt iszogassak a legközelebbi bárban. De szomorúság ne érjen téged, hiszen én magam sem voltam nebáncsvirág! Éld az életed tovább mosolyogj, hogy mindenki lássa és tárd nagyra a lelkedet! Ezt kérem tőled emlékezz rám úgy ahogy mindig is szerettem volna!
És még valami drága barátom. Mint látod nem lehetek ott a gyermekem születésénél. Tégy meg nekem valamit, és ha majd a fiam vagy lányom nagyra nő mesélj neki rólam. De mint keresztszülője. Gondolom furcsa hogy téged kérlek meg erre. De mégis. Te voltál velem utoljára, és te láttál engem úgy mint senki más. Hiszen mikor meghaltam remélem mosollyal az arcomon sétáltam át a kaszás kapuján!

Köszönöm, és további szép életet:
Tadao Michio"

**Ayanokoji Takashi** Csüt. Márc. 24 2016, 14:33

(Lefoglalva ~ Minato)
18+ Az iromány egy részlete.
Időbeli elhelyezkedés: Tadao incidens után két és fél hónappal

Mostanában kifejezetten nehezen kapaszkodtam meg a realitás kompakt talaján, bár szerencsére ezt a külvilág felé igyekeztem nem mutatni. Minden bizonnyal sikerrel is jártam, hisz egy újabb küldetéssel bízott meg a Raikage, méghozzá vezető pozícióban.
- Takashi, mint tudod ember híján vagyunk. Ráadásul amit kérek tőled igazán egyszerű. Két genint kapsz a vezetésed alá és végrehajtjátok a küldetést, szépen, csendben.
- Nem hiszem hogy ez jó ötlet lenne Raikage-sama.
- Ne kelljen ismételnem magam.
- Tudom csak…
- Ez nem kérés, ez parancs.
Jól esett az évek során teljesített szolgálatom által elnyert tisztelet küldetés de... Nem akarok koloncokat a nyakamon. Főleg nem 13 éves kölyköket akik még csüngenek az anyjuk csöcsén. Te se vagy sokkal idősebb Taka. Tudod hogy értem. Folyamatosan védelmeznem kell majd őket, csak hátráltatni fognak. Igazak voltak-e a sejtéseim, vagy sem, egyáltalán nem számított. A Raikage megbízott egy feladattal és nekem kutya kötelességem volt végrehajtanom, ezt tudtam nagyon is jól. De mégis. Mégis Michio testi és lelki martaléka nem hagyott nyugodni. Vele keltem, vele feküdtem, még napközben is ő töltötte ki a fejem űrjét. Tény volt, nem tudtam feldolgozni teljesen a történteket és talán soha nem is fogom. Főleg így, hogy még két életet kell pluszba védelmeznem és nem, nem a geninekre gondolok. Michio levelében keresztapának szánt a születendő gyermekének, amit felesége utólag helyeselt is. És miért ne helyeselte volna? Ez volt férjének utolsó kívánsága.
Kezembe vettem a Raikage által nyújtott tekercset majd szótlanul a kijárat felé indultam.
- Takashi! Majd elfelejtettem! Megmondtad az özvegynek a hírt?
Egy bő pillanatra lesokkoltam. Két és fél hónap után ennyi? Az ő kumogakurei chuuninja az életét vesztette kínhalálok között és ennyi idő után merül fel benne ez a kérdés? Akarva akaratlanul is ökölbe szorult mindkét kezem. Ha ő lenne a Raikage, ha ő lehetne...
- Természetesen Raikage-sama. - Szenvedtem ki mondatomat dühömet visszafojtva.
Lendületesen távoztam a folyosóra, tudtam, ha egy perccel is tovább szívok vele egy levegőt olyat teszek, vagy mondok aminek jó következménye nem lehet. Nem igazán értettem a körülöttem lévő dolgokat. Olyan kényelmetlen volt lenni a bőrömbe alapból is, de mintha még vonzottam volna a plusz negatív dolgokat. Valamelyik nap is amikor edzettem a házam hátsó udvarában, a fa alatt találtam egy macska tetemet. Még azt se tudtam mi lelhette azt a lényt, csak ott feküdt mintha jelezni akarná azt az egyértelmű tényt, hogy hamarosan nekem is ez lesz a sorsom. Talán azzal az egyszerű különbséggel hogy nem lesz ki eltemessen engem. Talán Naomi megtenné férje tiszteletére, talán még sajnálna is. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal volt tele az elmém már egy jó ideje, de a végén mindig egyre jutottam. Michio álmát én viszem tovább, a szeretteit én fogom megvédeni. Lehet úgy végzem mint az a macska akit egy ismeretlennek kellett elföldelnie, de legalább céllal a szívembe halnék meg. A gyermekéről nem is beszélve...
Új nap kelt fel, az is csak épp hogy csak, ugyanis háromnegyed hétkor volt megbeszélve a találkozó a Kumoi nagykapu előtt. A reggelem egyszerű volt és sablonos. Önmarcangolás, reggeli, önmarcangolás, tusolás, felöltözés és egy kis kevéske elmélkedés, ami önmarcangolásba fullad? Vicces. Dante szúrkálódása megszokott volt és többnyire az igazságot temette el szarkazmus alá. Most sem volt másképp, de ez nem számított igazán. A küldetésem volt a fókusz. A kapu felé menet ki is nyitottam a tekercset és kissé jobban tájékozódtam a feladatról. Egyszerűnek tűnő felfedező küldetés volt... Ott. Otogakure. Az a bizonyos kopott fejpánt mindig elkísért mindenhova és amolyan negatív utazótársam lett. Elő is vettem hogy újra előtörhessenek az emlékeim az alvadt vérről, belsőségekről és idegszaggató haragról. Vajon az élet rendezte így hogy újból össze legyek láncolva a múlt sérelmeivel? Ki tudja. Ami fontos volt, hogy volt két kölyök a nyakamon akikről semmit se tudok, se a nevüket, se a nemüket és a legfontosabbat, a képességeiket sem.
Amint odaértem a találkahelyre 5 perccel hamarabb, megigazítottam a chuunin mellényemet és kifújtam magam a kapucnim alól. Kevés beszéd, gyors feltérképezés. Minden bizonnyal nem fogom tudni hasznosítani a képességeiket, magamnak kell színre lépnem, ha valami történik. Nekidőltem a kapu oszlopának ölbe tett kézzel és vártam a kölyköket. Percre pontosan érkezett meg az egyik genin, aki minden bizonnyal több infóval rendelkezhetett mint én, mivel ahogy meglátott egyből meghajolt és köszönt.
- Jó reggelt sensei! - Mondta, hangosan és érthetően.
Grimaszra húzódott a szám több okból kifolyólag is. Nem vagyok a mestere és soha nem is leszek. Ráadásul a hirtelen jött tisztelet hirtelen is távozik. Elővettem jobbik arcomat és vissza válaszoltam.
- ...Reggelt kölyök. Tégy egy szívességet és ne hívj senseinek.
- I-igen is Takashi taichou!
Szuper, csak engem nem avattak be a részletekbe? Amint kissé morcosan szóra nyílt volna a szám megérkezett a másik genin is, lihegve, levegőért kapkodva.
- Én is... Én is itt... Én is itt vagyok!
A kifáradt genin minden bizonnyal nagy késésbe volt, már csak a falfehér arcát is elnézve. Akarva akaratlanul is felvontam szemöldököm, majd jól szemügyre vettem mindkét fiatal shinobit.
Ayanokoji Takashi 2wd4rc8

----

Az elsőként érkező fiú korához képest magas volt, ápolt szőke haja és bátor mosolya pozitív kisugárzást nyújtott. Testalkata egészségesnek és fittnek tűnt. Hangjában tisztelet és vidámság keveréke oldódott. A később érkező kölyök ábrázata, külseje és kisugárzása szinte szöges ellentéte volt társáénak. Haja szintúgy szőke volt, de ritka, amolyan anya által vágott fazonban. Arcát sebtapaszok borították jelezve ügyetlenségét. Tekintete kicsit kancsal és kétségbeesett volt, valószínű a késés is ráadott átlagos önbizalom hiányára. Alacsony testalkata zömök volt, majdhogynem túlsúlyos. Sóhajtottam egyet majd kiböktem a lényeget.
- Rövid bemutatkozás. Ayanokoji Takashi vagyok, én fogom vezetni a felderítő csapatunkat. Nem az apátok vagyok és végképp nem az anyátok. Shinobik vagytok, nem foglak titeket pátyolgatni, szóval ha valami közbejön a küldetés közben... Nos, ne fussatok a szoknyám alá. - Szavaim kissé megrendítette a genineket, bár sokkal inkább a később érkezőt. A beszédem közben tartott szünet alatt bevillant a Michioval végrehajtott küldetés, nem véletlenül mondtam nekik hogy hogy ha valami közbe jön a küldetés során akkor többnyire oldják meg maguk. Nem tudtam segíteni a társamon, nem akartam végignézni még egyszer, így ez volt a sajátos módja annak hogy kimondjam nekik: Vigyázzanak magukra.
- Akkor folytatom én, addig fújd ki magad Ryuu. Satoru Sadao vagyok és az akadémia legjobbjaként végeztem! Világéletembe a fejlődést tartottam a legfontosabbnak, mind fizikai mind mentális téren. Hobbim van egy pár, de azok nem hiszem hogy fontosak lennének. Bizonyára Taichou a képességeinkre kíváncsi hogy minél effektívebben tudjuk elvégezni a küldetést. - Mosolygott rám a kölyök. Hm, legalább nem tökkel ütött. - Suiton beállítottságú vagyok amit előszeretettel gyakorolok. Mellé a taijutsumat is fejlesztem, így közeli és távolsági harcban is helyt állok.
Bólintottam a kölyöknek. Meglepő volt, de megkönnyebbültem hogy legalább az egyik kellő tudással állt hozzá a dolgokhoz. Ahogy Sadao befejezte a mondanivalóját már hallottam is egy kis zörgést, chipset bontott a másik. Amint rajtakapta magát hogy ő következik egyből elrakta és neki látott.
- Satoru Ryuu vagyok, Sadao testvére... Noha mindig elfelejti említeni, hehe. - A fiú nevetése kínos volt és erőltetett. - Majdnem 13 éves vagyok csak egy évvel fiatalabb mint Sadao. Szeretek enni és próbálok formában maradni ahogyan csak tudok. Ömm, szeretek még shogizni, szerintem jó is vagyok benne... Legalábbis anya azt mondta. Szoktam koto-n játszani míg testvérem shakuhachin gyakorol. Nem hiszem hogy ez képesség, de nem árt tudni, nem de? Hehe.
- Harci tudás? - Biggyesztettem oda a srácnak.
- Nem. Vagyis nincs. Nem igazán jeleskedem semmiben... De hasznos fogok lenni, ígérem!
- Úgy legyen. Indulás.
Az úton odafelé keveset beszélgettünk nyilvánvaló okokból. Nekem csak a küldetéssel kapcsolatban volt mondanivalóm nekik meg még nem volt kérdésük. Elől vezettem őket, míg ők a hátam mögött jöttek, amolyan triangulum formáció volt. Figyeltem minden neszre, úgy éreztem muszáj lesz. Már csak az a tény is, hogy nem csak a saját életemre kell vigyáznom egy kényelmetlen nyomást tett rám. Amint érezhetően a Fagy országának határát érintettük hátrafordultam a geninekhez és kérdőre vontam őket.
- Mindenkinek van plusz ruhája, ugye?
Bólintottak mind ketten, majd elkezdtek keresgélni a táskájukba. Az idősebbik se perc alatt elkészült míg öccse bánatosan nézett maga elé hosszas kutakodás után. Ránéztem kérdően mire ő csak vakargatta fejét zavartan.
- Otthon hagytam a nagy sietségbe, sajnálom. De nem kell félni a felesleg megvéd a fagytól hehe...He.
Tényleg? Ember... Ez a stílus. Kísérteties az ziher. Aztán nehogy kibelezve találd meg a legnagyobb mocsokba temetve. Dante szavai olyan ridegek voltak mint amilyen szívbe vágóak is. Nagyra kerekedtek szemeim és mély melankólia fogott el. Lesütöttem tekintetem majd a büszkeségemmel dacolva hozzádobtam a sráchoz pótruháimat, pont úgy mint akkor, pont úgy mint akkor.
- Ta-Takashi taichou? Nem-nem szükséges egyáltalán!
- Vedd fel, ez parancs.
Holott csak fél szemmel láttam, de jól kivettem ahogy csillogtak a srác szemei a boldogságtól. Magára terítette a ruhákat és felvette azt a bő kabátot is amit neki szántam. Nem lesz ez így jó.
- Kö-köszönöm kapitány, nagyon kedves.
- Nem vagy hasznunkra holtan. Na haladjunk tovább!
Ahogy irányba helyeztem magam észrevettem a bátyja arckifejezését. Mély megvetés volt az arcán, mintha csak az egész dinasztiáját sértették volna meg. Ez sok mindent elárul róla. Jobb ha rajtuk tartom a szemem, még a végén egyszer csak elkezdenek civakodni és felfedik a pontos helyünket, pont akkor amikor nem kéne. Hagyd őket egy biztos sarokba, menj végezd el a küldetést aztán visszafele vedd fel őket is, kész, szotyi.
Idővel elértünk egy ismerős fogadóhoz ahova ésszerűen be kellett térnünk, hacsak nem akartunk volna még több órányit gyalogolni a következőig. Nem akármilyen fogadó volt ez, ez az a fogadó volt ahol Michioval szálltunk meg. Magamba szívtam a levegőt amit körül lengett a nem olyan régi emlékeim tömkelege, majd kifújtam. Biztos hogy én ezt akarom? Igen, biztos. Chuunin vagyok, nem egy megszeppent kislány. A recepcióssal való rövid beszélgetés leforgása után neki kezdtem keresgélni a pénzemet mire félbeszakítottak.
- Hagyja csak taichou! Kifizetem az éjszakáját, van elég spórolt pénzem... Úgy gondolom ez a minimum.
Egy ideig pislogtam a kölyökre majd elfogadtam az ajánlatát. Deja vu, Taka, Deja vu. Ahogy elintéztük az anyagiakat elindultunk az emeletre. Ahogy mentünk fel elsuhant mellettem egy porcelán maszkos férfi aki felé reflexszerűen odafordultam. Michio? Nem ő nem lehet. Csalódottan tudtam meg hogy csak az elmém játszik velem újabb játékokat. A fejemet dörzsölve mentem be a szobába ahol egyből le is dőltem. A két srác is elfoglalta helyét civakodás nélkül. Kellett ez nekem? Néha... Olyan mintha csak egy játékszer lennék valakinek a tenyerében. Bosszant és lehet hogy örökké bosszantani is fog a tudat, hogy nem tudtam tenni semmit sem tenni Michioért. A feleségéért, a gyermekéért mindent meg kell tennem, ez az egyetlen módja hogy visszafizessem neki a tettét. Ahogy a plafont néztem egyre jobban kezdett elnyomni az álom. Éreztem ahogy tompul a fejem, az érzékeim zsibbadnak, a testem pedig lassan egy másik tájra lép.
Hideg volt a föld, nem véletlen hiszen mezítláb voltam. Kizártam volna magam a szobából? Körbenéztem, de csak a nagy fehérségből összeálló havak végtelenségét láttam magam előtt. Léptem kettőt, de valami nem stimmelt, nem ropogott a hó a talpam alatt. Ijedtemben hátra fele léptem kettőt, de falnak ütköztem. Nyirkos volt és ragacsos. Mi a...? Megfordultam de csak kontrasztos sötétséget láttam. A hátamon csorgott valami, valami ami ragacsos és hideg volt. Reflexszerűen hátranyúltam hozzá. Amint hozzáértem szilárddá változott a folyadék, erősen megragadtam majd húzni kezdtem, hogy leszedhessem magamról. Ahogy húztam ellenállt a kifejtett erőmnek amire én csak még jobban húzni kezdtem. Idővel kiderült hogy nem volt elég egy kezem így két kézzel ragadtam meg ugyanazzal a céllal. Húztam és húztam, olyan emberfeletti erőt fejtettem ki amitől le kellett térdelnem a földre. Lehunytam a szemem erőlködésem közben majd egyszer csak iszonyatosan éles fájdalmat éreztem a hátam tájékán. Lehúztam az anyagot ha fájdalmak árán is. Kimerülten magam elé tartottam hogy megvizsgáljam. Ez egy...? Egy arc volt, pontosabban annak letépett bőrszerkezete, tocsogott, vérzett, mintha csak frissen maszkírozták volna le. Néztem hogy ez még is hogy kerülhetett a kezem ügyébe, belemélyedtem a groteszk látványba míg ki nem rajzolódott az igazság. Ez az én arcom!
- GYÁVA FÉREEEEG! - Sikította az életre kelt maskara.
Ijedtemben olyan messzire hajítottam a sötétségbe amennyire csak tudtam. Elkezdtem szaladni az ellenkező irányba, de kristály tisztán hallottam a hangját, mintha csak a fülem mellett lett volna. Megálltam és igazam volt, ott volt.
Lihegve riadtam föl a rémálmomból. Arcomat egyből tenyerembe temettem, mintha csak azt ellenőriztem volna meg hogy megvan-e még. Egy kis idő után körülnéztem és láttam ahogy Ryuu lótusz ülésbe néz rám tőlem nem messze.
- Bocsánat taichou, de nem akartam magára hagyni, egész végig forgolódott és küzdött az álmával. - Nagyot nyelt, mintha csak az életéért kéne érvelnie majd folytatta. - Anyám mindig azt mondta hogy mindenki vívja meg a saját csatáit, ezért nem keltettem föl.
- * Sóhaj* Jól tetted kölyök. Bátyád?
- Kiment edzeni a hóba, azt mondta jó erőnléti edzés lesz. Én... Én is akartam menni! De nem engedte.
- Na gyere, keressük meg.
Nem tetszett a kölyök stílusa, túlságosan hatott az ösztöneimre, úgy éreztem ápolnom kell, atyáskodnom felette. A legrosszabb ebben az volt hogy nem is éreztem helytelennek ezt az érzést, talán még pozitív is volt a szó legszorosabb értelmében. Ahogy kiértünk a fogadóból a srác hangjára lettem figyelmes.
- Suiton: Mizurappa!
A hang forrásába indultunk és amint odaértünk kérdőre vontam Sadaot.
- Hé kölyök! Mit csinálsz te itt a mínusz fokok között?
- Á Taichou! Egy shinobi sosem rozsdásodhat be, gondoltam egy ilyen nyugodt küldetésen simán belefér egy-két edzés.
Mintha csak magamat látnám. Félmosolyra húzódott a szám majd beinvitáltam mindkettejüket azzal az egyszerű indokkal hogy együnk valamit. Ahogy mentünk vissza észrevettem hogy az éj sötét leple takar mindent. Mivel délután 4-5 körül érkeztünk, sacper kábé 2-3 órát aludhattam amit kisebb hibának véltem. Nem kéne lankadnia a figyelmemnek, elvégre ez az első csapatom, még ha csak geninek is, akkor is. Ahogy elhelyezkedtünk a szobánkba neki is láttunk a vacsoránknak. Az idő elteltével és az étel fogyasztásával oldódott a hangulat is. Talán azért is mert végre levettem a kapucnimat és láthatták mindketten az arcomat. Bevallottam magamnak, hogy talán kicsit nehézkesen indítottam ezt az egész csapatosdi dolgot. Csak azért mert nekem vannak rossz tapasztalataim, még nem kéne nekik is csalódniuk a shinobi küldetésekről alkotott képükben. Ahogy befejeztem ételem felét szóra nyílt a szám.
- Úgy gondolom mind a ketten fejlődni szeretnétek, nem véletlenül lettetek shinobik. Mit szólnátok ahhoz hogyha holnap én edzenélek titeket?
Ryuu arcán meglepődés és hirtelen boldogság látszódott míg testvére arcán egy mindenre elszánt már-már agresszív tekintet. A sajátos világodba ez kifejezetten kedvesnek számít Taka, aztán nehogy elpicsázzanak. Megpróbálhatják.
Másnap fitten ébredt mindenki, még szerencse hisz velem lesz dolguk az út során. Kora reggel szedelőzködtünk össze és indultunk útnak hogy a Gőz országán keresztül eljussunk a Hang országába. Minden egyes megtett lépéssel fokozódnia kellett volna a bennem lévő lappangó feszültségnek, de nem így történt. Hiába közeledtünk ahhoz a bizonyos helyhez, a csapatomra való figyelés elvette az ehhez fűződő gondolataimat. Kora délután telepedtünk le a parancsomra két okból kifolyólag is. Egy, közel voltunk a Hang országához, kettő itt volt az ideje hogy megtudjam mire képes a genin testvérpár. Amint felállítottuk a táborhelyünket az erdőben, széles mosoly ült ki az arcomra. Meglazítottam mellényemet és kiválasztottam egy edzésre kitűnően alkalmas pusztább részt. Ha valamelyikőjük ígéretesnek bizonyul, akár még további edzőtársnak is alkalmas lehet.
- Nos, ki akar kezdeni?
- Természetesen én Takashi taichou!
Beálltam egy lazább harci pózba majd szemügyre vettem a kölyköt. Elszántsága és előrelátható agresszív támadásai már csak a testbeszédéből is megállapíthatóak voltak. Valószínűleg hirtelen támadásokra fog alapozni, lehet nem fog bírni a vérével és túl sokat akar majd egyszerre.
- A feladat egyszerű. Ha letudod szedni a kapucnit a fejemről te nyertél... - Vettem fel az említett ruhadarabot. - ...Persze nem lesz könnyű dolgod.
Ahogy kimondtam az utolsó mondatom már neki is iramodott Sadao. Lendületes rúgásai és elterelő ütései egyáltalán nem a kapucnimat célozták meg. Fel akarja térképezni a helyzetet, szép. Csak védekeztem és elhajoltam, semmi komolyabb mozdulatot nem kellett véghez vinnem szerencsére. Egy jó ideig ez a hátrálós taktika játszott fölényt nálam, majd amikor láttam hogy már kezd fáradni és higgadni, egy jól irányzott mozdulattal összekulcsoltam mindkét csuklóját és földre vittem. Ez nem volt valami hosszú életű.
- Ryuu segíts nekem kérlek. Jól látom hogy még mindig rajtam van a kapucnim? - Hecceltem kicsit Sadaot.
- I-igen Taichou.
- Nos, akkor vesztettél kölyök. Még egy kört?
A földre vitt genin egy kicsit morgott majd bólintott, már csak ebből sejtettem hogy hasonló vérmérsékletű küzdelemben lesz részem. Újból elhelyezkedtünk majd amint ölbe tettem kezem hergelésképp a srác egyből kézjeleket kezdett formálni.
- Suiton: Mizurappa!
Repült is felém egy szélesebb sugarú vízköpet ami elől épphogy csak, de ki tudtam térni. Azért ennyire még te sem vagy menő hogy ölbe tett kézzel harcolj. Utálom amikor igazad van. Komolyabbra vettem a figurát és én kezdeményeztem. Nekifutottam és amikor elég közel értem felugrottam a magasba és egy közép erősségű öklössel indítottam a kézitusánkat. Levédte mindkét kezével majd kis csúszás után kezdetét is vette az ökölcsere. Ahogy puhatoltam a srác mozdulatait, valami szemet szúrt. Ez így nincs rendjén, mintha visszafogná magát. Vagy csak én nem adok neki időt reagálni? Nem. Érzem hogy visszafogja valami. Hirtelen jött dühömtől vezérelve behúztam egyet a srácnak a laza védelmén keresztül amire ő buckázott egyet.
- Nem jó ötlet visszafogni magad kölyök. Állj fel és mutasd mit tudsz!
Sikerült felhergelnem annyira hogy újból kézjelek formálásához folyamodjon. Kígyó, madár, tigris, ismerős. Hátra dőlt, majd maga elé hányt egy kis vizet amiből két másolat emelkedett ki. Kezdésnek nem is rossz. Amint befejezte a jutsut egyből nekem rontottak mind a hárman. Folyamatosan mozgásba voltak egymás közt hogy ne sejtsem melyikük az igazi. Mintha érdekelne melyik az igazi. Amint elég közel kerültek hozzám és elindították közös támadásukat, az utolsó pillanatig vártam, majd alkalmaztam a Rakurai nevezetű technikát. Ezzel a jutsuval egy villám mezőt hoztam létre magam körül ami a vízklónoknak hála hamar továbbterjedt a célpontomra, sokkolva azt. A földre huppanó genin csak mérgelődött magában.
- Lesz ez még jobb Sadao, elvégre csak most huppantatok ki az akadémiáról, a tojáshéj még ott lóg a seggeteken. - Nyújtottam a kezem.
- Majd meglátjuk... - Felelte lesütött arccal majd egy széles, kissé hamis mosollyal feltápászkodott a segítségemmel.
A sátorokhoz indult trappolva, a méreg csak úgy áradt belőle. Odafele úton még le is vállalta öccsét, mintha csak az ő hibája lett volna. Hát ezt meg mi lelte? Biztos az akadémia seprűje még a picsájába van. Amint elviharzott Sadao intettem Ryuunak hogy jöjjön ő is. Zavartan döcögött előre a vállát nem is fájlalva, mintha már hozzászokott volna. Nekem nem volt se húgom, se öcsém, de még szerintem se helyes ez így.
- Tudod a feladatot, a kérdés már csak az hogy tudod-e teljesíteni. - Biggyesztettem helyére kapucnimat.
A genin zavarodottan beállt egy félig-meddig védekező pozícióba majd nézett rám reszkető szemekkel. Hát ez így sokáig fog tartani.
- Na mi az, nem szeretnél nyerni Ryuu?
- De... Természetesen szeretnék taichou, csak hát akárhányszor megpróbálkoztam a taijutsuval mindig kinevettek az akadémián.
- Vagy úgy! Akkor csak egy teendő van, üss meg, üss meg teljes erődből. - A fiú annyira megijedt szavaimtól mintha csak elátkoztam volna az egész családját. Mire készülsz Taka? Azt hiszem nevelni készülök. Lassan odasétált elém majd rám se nézve adott egy pofont.
- He? Ennyi? Ütést mondtam Ryuu, vagy talán azt hiszed a kapitányod egy ütést sem tudna kibírni?
- Nem-nem, dehogy Takashi taichou!
- Akkor meg? Gyerünk, tiszta erőből! Lássam hogy átakarod helyezni az állkapcsomat!
A fiatal srác mély levegőt vett, majd a szemembe nézve egy ideig rákészült az ütésre. Összeszorította kezét, fogaival egyetemben majd lendítette a jobb kezét. Telibe találta az arcomat amire én összehúztam a jobb szemem. Ez így nem lesz jó.
- Nincs benned tűz kölyök. A fájdalmat alig éreztem, de azt hogy ártani akartál volna nekem meg végképp nem. Választani kell, ha nem is akarsz megölni, legalább üss ki. Ha nem is tudsz megölni legalább a szándék meglegyen benned. Érted?
- Értem! - Ült ki arcára az elszántság élettel teli kifejezése.
Odafordítottam arcom azt az oldalát, amit nem rég ütött meg a genin, és rámutattam. Meglátjuk változik-e. Fél szemmel figyeltem az eseményeket. Kevesebb habozással nekilendült és egy kis idő után már éreztem is az eredményét, aminek hála a másik irányba terelődött az arcom.
- Áucs. - Mondtam fapofával. - Ennyi a reakcióm.
- Ennyire gyenge lennék taichou?
- Nem vagy gyenge, csak erős az ellenfeled. - Egoista. - Persze magadhoz képest. Ami igazán fontos az az, hogy fejlődtél szintúgy magadhoz képest. Ryuu, ha egy halat és egy majmot összehasonlítasz ugyanazon egyszerű képesség alapján hogy melyik tud gyorsabban fára mászni... - Itt ráfordulásból egy félerejűt rúgtam rá a srác combjára. - ...Akkor az a hal azt fogja hinni hogy béna, nem csak a fára mászáshoz, de az élethez is. A lábad! - Mutattam rá, amire ő csak kérdően nézett mint akit csak most fújt meg a reggeli szellő. - A vállad! Építs az erősségeidre, ilyen egyszerű.
Nem véletlenül mondtam azt amit, hiszen megfigyeltem a genint. Nem azért nem zavartatta magát a vállkoccanás után mert hozzászokott az ilyenekhez, hanem mert egyáltalán nem is érezte. Amikor ütött a combja teljes mértékben kirajzolódott, nem testből, szinte már-már lábból ütött.
- Vedd le a fölsőd kölyök.
- Nem-nem hiszem hogy jó ötlet... Én nem vagyok olyan taichou.
- Hülye! Csak vedd le és kész, vagy én tépjem le?
Zavart fejjel, de nekilátott a feladatnak. Amint készen lett vele kicsit megkoccoltam a vállát az öklömmel.
- Ez itt a lényeg, meg a lábad. Ha valakinek nekifeszülnél a te korosztályodból se perc alatt áttolnád a világ másik felére. Ha meg ki szeretnél ütni valakit használj térdelést fegyvernek, vagy egy köríves rúgást. Na most, mielőtt még kételkedni kezdenél... - Vetkőztem neki is a feladatnak, levéve kigombolt mellényem a fölsőmmel egyetemben. - ...Próbálj meg eltolni. Váll a váll ellen, férfi a férfi ellen. Tudod hogy chuunin vagyok, ha fölényt tudsz szerezni az elég bizonyíték arra hogy igenis, jó vagy valamiben.
Ryuu csak pislogott, de láttam a szemében hogy igen is készen áll, csak fél egy kicsit az ismeretlentől. Elhelyezkedtünk a megfelelő birkós pozícióba majd egymásnak feszültünk. Meglepően erősnek bizonyult ellenfelem, pedig tudtam hogy még nem ad bele mindent. A jobb karomon lévő kötözés csak úgy súrlódott a genin méretes vállain, mintha csak a folyó zúzná a sziklákat. Pár perc tusa után éreztem hogy csúszok hátra, nem is kicsit. Ebből bukta lesz. Csak tolt és tolt, míg nem olyan momentumot gyűjtött hogy ellökjön a földre. Amint a földre érkeztem bukfenceztem egyet hátra majd guggoló helyzetből tekintettem a kifáradt srácra. Erről van itt szó, még a végén kiderül hogy jó keresztapa leszek.
- Most már hiszel nekem?
- Ez, ez jó érzés volt!
- Ilyen érzés amikor rájössz a képességeidre. Lesz még sok ilyen pillanatod kölyök. Na menjünk enni!
Indulni is készültem, de a partnerem annyira belelendült hogy a korgó gyomromat félre kellett tennem. Estig gyakoroltuk ugyanezt, egy-két rúgással tarkítva. Hulla fáradtan indultunk vissza a kis táborunkba ahol már meleg étellel várt Sadao. Rég mulattam ilyen jót, van a kölyökbe valami ami még... Ami még Michioban is megvolt. Szerintem meg csak beakarsz bújni este a takarója alá. Vicces.
Leültünk a tűz köré és falatozni kezdtünk. Ismét szó nélkül vacsoráztunk, de ez alkalommal nem érződött kínosnak, legalábbis nekem meg Ryuunak biztosan. Sadao gyorsan behabzsolta az ő részét, a hátralevő időben csak piszkálta a tűzet valamit hébe-hóba maga elé mormolva.
- Ne legyél túl szigorú magadhoz kölyök, legközelebb lehet elsőre sikerülni fog. - Próbáltam nyugtatni legjobb tudásom szerint.
Volt benne valami furcsa, ami nem hagyott nyugodni az első pillanat óta.
- Így lesz Takashi taichou, ebben biztos vagyok. - Mondta mélyen a szemembe nézve.
Ahogy néztem zöld lélektükreit több érzés is elfogott, egyik se volt kellemes. Hirtelen ismerős hangú suttogásokra lettem figyelmes. Tak...Hi. Nem kéne megint kikapcsolni. Ha ismét megtörténne véglegesen is lemondhatnék egy csapat vezetéséről. Nocsak, azt ne mondd hogy most már csapatot akarsz vezetni! Nem tudom, talán. Nem fontos. Lehunytam a szemem és forgattam az ételt a számba. Próbáltam az ízekre koncentrálni, a rágásra, mindenre ami nem a távoli hanghoz volt köthető. Idővel elmúlt a kísérteties hang a kellemetlen érzésekkel együtt. Sóhajtottam egyet majd körbenéztem. Nem teltek el órák szerencsére. Letudván hogy még mindig a realitás talaján mozgok befejeztem az evést. Eközben Ryuu matatott a nem kis méretű táskájába, majd előhúzott egy kotot. Mintha kisebb darab lett volna az átlagosnál, de még így is méretes egy hangszer volt. Ezelőtt eddig csak boltokban láttam ilyet, azt is csak ha két alkalommal tán. Felhúztam szemöldököm, hogy vajon mire készülhet a fiú. A jó vacsorához szól a nóta Taka, figyelj!
Dante végszavával egyetemben el is kezdett játszani a genin a hangszeren, ráadásul meglepően jól. Nem is tudom mikor hallottam utoljára zenét. Előrehajoltam, jelezve hogy érdekfeszítő amit csinál, folytassa csak. Így is tett. Meglepő módon a sátorból kijövő Sadao is rákezdett shakuhachiján zendíteni egy kellemesen passzoló nótát. Azt hiszem most látom őket először együttműködni. Gyönyörű nóta volt, megérintette azt a kevés lelket is ami bennem volt az elmúlt napokban. (Zene) Úgy éreztem a zene átjárja a testem legmélyebb bugyrait, apránként meggyógyítva azt. Lehunytam szemem és két nehezen kivehető alak jelent meg előttem. Egy kumogakurei mellényes férfi és egy fiatal, megtépázott ruhájú lány. "Szervusz öcsi!" Szólalt meg a férfi alak. Michio. "Azt hiszed a fájdalom és a sötétség megold mindent?" Vágta a fejemhez lágyabb hangon a lány. Karen. Nerami Karen. Egyre közelebb sétáltak felém fényt árasztva magukból. Nyújtották kezüket én pedig habozva, de viszonoztam a kéznyújtást. Úgy éreztem felhúznak a földről, felemelnek arra a pontra ahol lennem kéne. Kinyitottam a szemem és láttam hogy Ryuu csukott szemmel játszik míg Sadao görcsösen, nyitott szemmel ügyel a helyes hangok megütése érdekében. Szép kis kontraszt, mit ne mondjak. Figyeltem őket ahogyan egy dallamot kreálnak két különbözőből, ahogyan két szöges ellentét egy közös jóért együtt, egy oldalon cselekszik. Amint befejezték és kifújták magukat elkezdtem halkan tapsolni.
- Ez igen. Kevés ember hódol a művészeteknek manapság, főleg ennyi vérontás közepette.
A fiatalabbik testvér elmosolyodott a bujtatott gratulációmon, míg a másik csak letette földre hangszerét és visszavonult sátrába. Ryuu odasétált a magányos shakuhachihoz, majd szóra nyílt a szája.
- Még én vettem neki kisebb koromban, azóta is együtt játsszuk ezt a dalt. Tudom hogy kissé hidegnek és otrombának tűnik...
- Mindenkinek megvannak a démonai.
- ...De Sadao jó ember és az egyik legjobb bátyus akit egy testvér kívánhat!
- Hiszek neked öcskös. - Itt egy pillanatra megálltam hisz rájöttem hogy egyre jobban úgy hangzok mint Michio. - Bár hogyha nekem lenne testvérem, vagy akár élő rokonom akkor nem így bánnék vele.
- Amikor az akadémiára jártam Sadao védett meg minden elől. Amikor fej fej elleni küzdelem volt és kinevettek mert összehúzódtam az ütések elől, Sadao volt az aki kiabált mindenkivel, ő volt az aki miattam bevállalta a kölcsönös kirekesztést. Amikor az osztálytársaim meglátták hogy eszek egyből elkezdtek csúfolni, hogy itt lenne az ideje már abbahagyni... Pedig aznap akkor ettem először és utoljára! Sadao ezt tudta nagyon jól. Bosszúból földhöz vágta és eltaposta azoknak az uzsonnáját akik csúfoltak, csak hogy érezzék milyen az amikor valaki nem nyúlhat az ételhez akkor amikor csak akar. Amikor sírva mentem haza és mindenkit ellöktem magamtól, Sadao volt az aki akkor is visszajött szó nélkül ha elküldtem. Ő az a bátyus aki minden rossz után odajött hozzám hogy ökölpacsizzon velem. Ő volt az egyetlen aki tartotta bennem a lelket, pedig csak lehúztam. Ha bármi rossz ér csak odamegyek hozzá és összeérintjük az öklünket, ha ez megvan biztos pontnak az életembe akkor semmitől sem félek igazán.
A genin szavai úgy vájtak a lelkembe mintha csak vajból lettem volna. A földet bámultam szótlanul, hisz belegondoltam milyen lett volna ha velem is lett volna egy ilyen testvér. Egy ilyen család lenne a minimum, mindenkinek egytől egyig. Nem kéne magányosan keresni az utadat a vaksötétbe, nem kéne egyedül elviselni a megvető tekinteteket, a száraz közönyt és az ismeret nélküli undort.
- Köszi hogy megosztottad velem, kölyök. - Tettem vállára kezemet, jelezvén hogy értékelem szavait.
Ezután mindenki nyugovóra tért, nem csoda hisz fáradtak voltunk, plusz a korán kelés is kopogtatott az ajtónkon. Kellemes éjszakát töltöttem el egymagamban, rég nem volt már egy nyugodt éjszakám. Ahogy a nap átsütötte sátram oldalát, kipattant a szemem. Idő van. Első dolgom az lett volna hogy felkeltsem a genineket, de mire én kihúztam a sátramat addigra már ők is - szinte szinkronban - másztak ki az alvóhelyükről. Összenéztünk, biccentve és jó reggelt kívánva. Megreggeliztünk majd az összepakolás után útnak indultunk a megadott koordináták szerint, Otogakure irányába. Nem félsz Taka? Nem félek, azt majd meghagyom arra az esetre, ha odaértünk. És bizony oda is értünk viszonylag kevés időn belül. A határon keresztül átlopakodtunk egy sűrű erdős részhez, pont úgy ahogyan a tekercsben megvolt adva. Finoman elhúzva a nem kívánatos bokrokat, egyből meg is pillantottuk a célpontunknak szánt bunkert. Őrök nem látszódtak még nagy távlatokban sem, ami aggodalomra adott okot, legalább is nekem. Nem tetszik ez.
- Ryuu, Sadao, fürkésszétek a csapdákat. - Súgtam nekik oda.
Ryuu a bal oldalamon helyezkedett el, míg testvére a jobbomon. Bátyja hátam mögé is nézett majd odalopakodott, mintha talált volna valamit. Olyan érzésem van mintha ez a bunker többet rejtene mint amiről mi tudunk. Olyan érzésem van mint... Akkor. Michioval való küldetésem során érzett előérzetem tört újra felszínre. Szépen lassan előcsúsztattam a kunaimat majd magam elé tartottam, arra az esetre ha valami vész törne ránk. Ha minden rendben lenne akkor is meg kéne küzdeni a gondolattal, hogy valami nincs rendjén. Kifújtam magam, majd tőrömre vetettem egy pillantást. Attól amit láttam a tükröződésben, az összes érzékszervem kirobbant, mintha csak egy bomba aktiválódott volna a testemben. Oldalra szökkentem és magammal rántottam Ryuut hogy elmozdítsam előző helyzetéből. Amit láttam a tőröm segítségével... Az összetört engem legbelül.
- Mit jelentsen ez kölyök? Rátámadsz a társaidra?
- Nem értheti meg. Senki sem értheti meg.
- Sa-sadao...
A fiatal shinobi lehajtott fejjel szorongatta tőrét, mintha csak az életébe kapaszkodott volna. Hú bassza meg. Az adrenalintól remegni kezdtem, most tapasztaltam először olyat, hogy valaki elárulja faluját és társait egyaránt. Nem... Nem értem. Lagymatag módon felém hajított két shurikent Sadao, tisztán érződött hogy egy világ tört össze benne, azzal amit tett. Kitérítettem a fegyvereket könnyű szerrel majd ránéztem a kölyökre kérdően.
- ...És most mi lesz? Megölsz engem és az öcsédet is egyes egyedül?
- Nem. Ryuu... Csatlakozhatsz hozzám. Csatlakozz a testvéredhez.
Ránéztem a zavarodott geninre, éreztem hogy lassan szétszakítja a realitástudat. Megfogtam a vállát hogy jelezzem jelenlétem.
- Hagyd ezt rám. Ne kelljen végignézned.
- Nem-nem... - Rázta a fejét. - ...Amit teszel az rossz bátyó! Te is tudod! Még nem késő, dobd el a fegyvered kérlek!
- Már rég késő kisöcsém. Meg kell ásnom a sírotokat... - Szorította ökölbe kezét. - És meg is fogom!
Ezzel a lendülettel felém rohant és tőrével vadul hadonászni kezdett. A fegyverek csattogása baljós előjel volt, hisz a bunkerben és a bunker körül minden bizonnyal felfigyelnek rá. Gyorsan le kell ezt rendeznem, nincs időm gondolkodni. És mi lesz, megölöd? Nem csak ártalmatlanítom. Ryuu csak elállt az utunkból, küszködve saját magával hogy mit tegyen. Ahogy küzdöttem testvérével, igyekeztem a legmegfelelőbb pillanatot kivárni és egy jól irányzott fogással ártalmatlanítani. Ez az alkalom el is jött, mellészúrt a kölyök amire én elkaptam a csuklóját és levittem a földre. A huppanása elnémította az erdő morajait, csönd lett. Olyan csönd amit végképp nem akartam. A madarak nem csipogtak, a fák sem zengették leveleiket, a fű se rezzent, és a szél is inkább ki akart maradni a fejleményekből. Mintha csak megállt volna az idő.
- Pusztulj söpredék! - Kiáltották a hátam mögül, amire én egyből odafordultam.
Szerencsémre volt olyan ostoba a ninja hogy idő előtt rám ordított. Egy erőteljes egyenes rúgást bevittem a gyomrára a felém repülő ellenfelemnek, amitől ő ernyedten a földre zuhant. Nem vagyok valami jó kedvembe ezek után. Felemeltem a tőrt és belevágtam a földön fekvő ninja koponyájába. Éreztem ahogy szilánkosra törik a feje, ez nem klón volt. Ahogy ki akartam volna emelni a tőrömet, láttam ahogy meglazul a fejpántja, földre hullva és megmutatva teljes valóját. Otogakure. Sejtenem kellett volna, de amit láttam lesokkolt az emlékeim áradata miatt. Ezt a habozást kihasználva Sadao a vállamba vágta a tőrét. Felkiáltottam majd a hulla mellé rogytam. Ezért kibelezem! Olyan düh tört rám ami akkor is. Amikor kibeleztem a kölyköt, éreztem hogyha a kezem közé kerül a kölyök ketté tépem. Noha simán megölhetett volna és inkább a vállammal való hatástalanítást választotta(azt is kissé erőtlenül), nem tudtam szabályozni magam. Eközben több ninja is előtört a bokrokból és talán még a bunkerből is. Láttam a porban fetrengve ahogy Sadao mögéjük siet, tiszta volt hogy közéjük tartozik. Ryuu viszont állta a sarat, mintha csak az elszántság maradt volna meg benne mint érzelem. Felé ugrott egy ninja és úgy fejen térdelte hogy eszméletét vesztette. Így kell ezt, láb-váll. Okos kölyök. Feltápászkodtam a földről majd Ryuu segítségére siettem, így félkézzel is. Futottam-futottam, majd a másik ellenféllel küzdő genin háta mögött lévő shinobit fejen találtam a Gouwan technikával. Egyetlen használható kezem szép eredményt hozott. Az ellenségem kiterült és még a füle is leszakadt a helyéről, egyenesen Sadao elé repülve. A kölyök elhányta magát amire odafigyeltem. Az árulók se olyanok mint az ember elképzeli, nem de? Azalatt míg odafigyeltem legyűrték Ryuut, majd eltávolodtak tőle jó messzire. Mi a...? Odasiettem a kölyökhöz majd fél szemmel szemügyre vettem. Ezalatt a shinobik folyamatosan hátráltak. Ryuu felsője szét volt szakítva és egy méretes pecsét mutatkozott rajta.
- A picsába!
A srác csak lihegett és lihegett, alig tudott magáról. A pecsét forgolódott a testén, és úgy bugyogott mintha táplálkozott volna belőle. Folyamatosan fogyott le, mintha a zsírt és izmait szívta volna el. Hogy hathat ilyen gyorsan? Mi ez a pecsét?! Egyre nagyobbra nőtt, már-már a testéből kidudorodva. Odahúzott magához és suttogni kezdett erőtlenül.
- Túl fog töltődni, Takashi taichou. Lehet mérget állít elő belőlem, lehet robbanni fog.
- Ez...
- Nem fontos. Csak hajítson be közéjük... Kérem. Legyen értelme a halálomnak.
Nem mérlegeltem, éreztem a helyzet súlyát. Megragadtam mindkét kezemmel a a maradék ruháját majd könnyezni kezdtem. Ezt nem hiszem el. Tényleg ez lenne a shinobi élet? Ez... Ez az élő, lélegző pokol? Alig van 12 a fiú... Ezt-ezt nem fogom bírni. Nem akarom.
- Hiányozni fogsz kölyök. Remélem jobb helyre kerülsz... Ryuu.
Lehunyta a szemét és folyamatos, csillogó könnyek kezdtek gördülni a lassan élettelen, aszott arcán. Nyújtotta kezét ökölbe szorítva, amire a válaszom egy lágy ökölpacsi volt. Összeszedtem minden erőmet, ignoráltam minden fájdalmamat és behajítottam a többi ninja közé. Láttam ahogy a könnyei jelzik útját, mintha csak az lett volna a jegye a túlvilágra. Még földet sem ért, de már robbant. Akkorát robbant hogy még én is hátrarepültem. Húscafatok lógtak jó pár helyen, mire feleszméltem éreztem valami idegent a számba. Kivettem majd láttam hogy a srác fél szemgolyója volt a ludas. Tudtam, felismertem a színét még ilyen állapotban is. Remegve letettem magam elé, majd térden, előrerogyva rám jött az irdatlan nagy hányinger. Most volt először hogy nem betegség miatt adtam ki gyomrom tartalmát. Olyan szintű testi és lelki undor gyötört amin csak ez segíthetett. A vas és egy teljesen ismeretlen íz lengte be a számat. Amikor levegőt vettem olyan érzésem volt minthogyha lyukas lett volna a tüdőm. Amikor megpróbáltam talpra állni éreztem ahogy elhagy az erőm és instabil lesz a talaj. Állj fel! Michio? Merítettem a már-már nem is létező lelki erőmből majd feltápászkodtam. Körbetekintettem és láttam ahogy félbeszakadt ellenséges ninják terülnek el a fák ágain és egyéb helyeken. Elkezdtem sétálni a bunker felé, hogy miért azt magam sem tudom. Megláttam a sok holttest között egy egybe maradt testet is. Megfordítottam és a felismerés nyila egyből áthatolt az elmémen. Sadao volt az, mindenki elpusztult csak pont ő nem. Na azt már nem, ezt te se gondolhatod komolyan! Néztem fel az égre, saját magamba mérgelődve. Hátra nyúltam a vállamhoz hogy kiszedjem a tőrt magamból, de meglepődésemre nem volt már ott. Lehúztam a kötésem és hanyag módon elláttam a sebem. Megfogtam az eszméletlen srácot és elkezdtem húzni a földön. Húztam és húztam addig míg viszonylag messze kerültem a bunkertól és a sok hullától, fájdalomtól.
Nekihajítottam egy fa törzsének a srácot majd gondosan lekötöztem egy adag dróthuzallal. Leültem a szembelévő kiálló sziklára és türelmesen vártam. Vártam hogy felkeljen, vártam hogy beszélhessek vele, vártam a válaszokat amit tudtam úgy se tud megadni. Le se vettem róla a szemem, még egy pillanatra se. Fél órát ha várhattam, amikor is kezdett lassan körbenézni még szemhéja alatt. Amint megláttam ezt, lendületből beleütöttem Sadao arcába, ezzel eltörve arccsontját.
- Ébredezünk-ébredezünk? Mondd csak mire emlékszel. - Húztam fel fejét hajánál fogva. - Egy részletet se hagyj ki!
- Ta-taichou?
- Ne nevezz még egyszer taichounak, mert az életemre esküszöm hogy kitépem a beleidet és a seggedbe dugom fel!
- Ni-nincs mondanivalóm. - Kezdett el pityeregni a genin.
Nem reagálsz valami jól az árulásra Taka. Kuss! Elővettem egyik tőrömet és idegből belevágtam a srác vállába.
- Nem olyan jó érzés mi? Na mesélj, mert hidd el sokáig itt leszünk még!
Sadao könnyei patakokba folytak, mintha csak maradék emberi léte folyt volna ki szemén keresztül. Bele se gondoltam mit teszek, olyan állapotba voltam ahonnan valószínűleg csak más rángathatott volna ki.
- Az öcséd a bunker előtt fekszik ötven darabban és ezt csak neked köszönheti. Egy olyan bátyus mint te, egy olyan éltanuló mint te, egy olyan kumogakurei shinobi mint te, miért árul mindent amihez kötődött? - Lágyultam meg, előző stílusomhoz képest.
- Ne-nem értheti senki. Muszáj volt! Nem tehettem mást! Ryuunak... Ryuunak nem kellett volna meghalnia... Őt akartam megmenteni.
Lassan kezdett összeállni a kép. A srácot megzsarolták, majd balul sült el minden, már ha igazat mondd. Elkezdtem matatni az oldalsó táskájába a shakuhachiját keresve. Miután megtaláltam jól megnéztem a srác körül sétálva, hátat fordítva neki.
- Nem akartam. Én csak...
- Szólnod kellett volna a feljebbvalóidnak. Szólnod kellett volna, legalább nekem. Így csak egy áruló vagy, semmi több - Szorongattam a hangszert.
- Nem vagyok áruló!
Itt bevillant Ryuu mondata és gyermekded mosolya. "Nem igazán jeleskedem semmiben... De hasznos fogok lenni, ígérem!" Éreztem hogy nem fogok tudni uralkodni magamon, de saját magamat is megleptem amikor hátrafordulva, teljes erőbedobással és lendülettel belevertem Gouwannal egyet Sadao állkapcsába. Bassza meg Taka. A kölyök síró görcsöt és sokkot kapott egyszerre, nem csoda hisz állkapcsa tehetetlenül lifegett féloldalasan. Megmaradt szájából csak úgy ömlött a vér.
- A kurva életbe! - Döbbentem rá mit tettem.
Nem-nem, ő egy áruló, megérdemelte! Örüljön hogy csak ennyit kapott! Alig volt 13 a srác... Kussolj! A fiatal genin pályafutását azonnal derékba törtem, úgy látszott nem reagálok túl jól az árulókra, noha ezt még én se tudtam egészen mostanáig. Sadao csak hörgött maga elé, összehúzott szemekkel, ki tduja milyen pokoli fájdalmakat élhetett át.
(Zene)Ahogy néztem a tehetetlen kölyköt a felismerés tudata kezdett felzaklatni, olyan szinten ami már nem volt beszámítható. Megragadtam a kezemben levő fúvós hangszert és a srác szemébe néztem.
- Remélem az öcsédhez jutsz és elmondod neki mennyire sajnálom. Én ha meghalok biztos nem oda kerülök mint ti...
Reccsenés. Csont törését jelző reccsenés. Bugyogás. Ismét reccsenés. Újabb reccsenés. Valami rákenődött az arcomra. Újabb reccsenés. A shakuhachi volt a felelős, ahogy újra és újra belevágtam a srác fejébe. A vére volt az ami az arcomat beterítette. Ott feküdt előttem Sadao, a fejében egy shakuhachival, véres arccal, véres ruhával, szétroncsolt vállal, leszakadt állkapoccsal. Ezt én tettem, tudtam jól. Vi-vissza kell mennem jelenteni.
Hátam mögött hagyva a küldetést, a két kis genint és az ép elmémet útnak indultam visszafele Kumogakurebe. Pillanatok alatt odaértem a kapuhoz, fogalmam se volt hogy kerültem oda, megálltam-e félúton, egyáltalán mennyi idő alatt értem oda. Je-jelentenem kell... De előtte meg kell néznem Naomit. Nem eshet baja! Kántáltam magamba az egyetlen dolgot ami a valóvilágba tartott. Amilyen gyorsan csak tudtam odasiettem a házához és betoppantam az ajtón, kopogás és mi egymás nélkül.
- Naomi! - Kiáltottam, de senki se volt otthon.
Ne mondd! A kórház... A fejemen egyből átfutott hogy épp most szül, hiszen mostanra volt várható a gyermek érkezése. A shunshin no jutsut is bevetve siettem a kórházba. Bevetődtem az ajtón, mintha az életem múlt volna rajta, majd rákiáltottam a recepciósra.
- Chiasa Naomi! Hol van?!
Az asztal mögött ülő hölgy eleresztett egy sikítást, majd reszketve rámutatva az ajtóra jelezte utamat. Kirántottam az ajtót és berohanva félre löktem az orvosokat. Kérlek, add hogy ne legyen semmi bajuk!
- Uram, ide nem jöhet be! - Förmedt rám az egyik orvos, de nem törődtem vele.
Amint odaértem hozzá megpillantottam... Gyönyörű volt. Az egész pillanat úgy ahogy volt. Naomi lágy mosollyal gyermekére pillantva könnyezett, míg a jól bebugyolált baba sírva jelezte hogy megérkezett a mi világunkba. Odasétáltam az ágyuk mellé és néztem őket. Naomi érezte jelenlétemet, jelzett az orvosoknak hogy vele vagyok, majd átnyújtotta gyermekét, nem nézve rám.
- De gyönyörű vagy csöppség... - Kezdtek el folyni könnyeim.
Az újszülött kisbabához közel hajoltam aminek az volt az eredménye hogy megragadta kapucnimat és lehúzta. De kis erős itt valaki. Meglátott engem, gyönyörű szép szemeivel és puha, párnás arcával igazi földre szállt angyal volt. Csak nézett engem, abbahagyva a sírást, elmosolyodva. Nyújtotta kezét, jelezve hogy megakar fogni. Közelebb hajoltam és végig simította arcom.
- Uram...!
A kisbaba keze össze lett maszatolva, nem is akármivel, a vérrel ami az arcomon száradt. A kölyök vérével.
- Ágyat! Hozzanak egy hordágyat!
Naomi meghökkenve és aggódó arccal visszavette gyermekét majd hirtelen elsötétült minden. Következő emlékem az hogy egy hordágyon fekszek, új ruhákban, ellátott sebekkel, megmosdatva. El lettem látva, a kérdés már csak az meddig voltam itt. Felülve, megmozgatva magam egy kicsit, rájöttem hogy semmi fatális nem történt a testemmel így kapucnimat felrakva útnak indultam a raikage palotájába. Legnagyobb szerencsémre nem állított meg senki utamon. Amint odaértem betörtem az ajtón és lendületből térdre ereszkedtem.
- Raikage-sama! Jelenteni jöttem!
- Ta-Takashi! Egy fontos megbeszélés közepén vagyok!
- Életbevágóan fontos Raikage-sama!
Intett a két kereskedőnek a shinobi majd kérdően nézett rám.
- A küldetésem sikertelen volt. A rám bízott két genin, név szerint Satoru Sadao és Satoru Ryuu elhunytak a küldetés során.
- Rikudou szerelmére, már megint mi történt?! - Csapott az asztalra a raikage.
- A felderíteni kívánt létesítmény előtt hátba támadtak minket. Feltehetőleg otogakurei ninják támadtak meg... És Satoru Sadao is átállt hozzájuk. Minden bizonnyal kém volt, a Hang országának dolgozott.
- Nem hiszem el! Ez már a második küldetés ahol elhullnak a bajtársaid!
- Rai...
- Ne magyarázkodj! Ki fogom vizsgáltatni az ügyedet és ha találok valamit Takashi... Na menj innen, meg ne lássalak! - Mennydörögtek a férfi szavai.
Kifele jövet a palotából köptem egyet, jelezve nem tetszésemet. Ezután siettem Naomihoz, tudnom kellett jól vannak-e a kicsivel. Amint odaértem bekopogtam, amire egyből ajtót nyitott az újdonsült anyuka.
- Takashi! - Ugrott a nyakamba. - Bújj be.
Ahogy bementem egyből megpillantottam a babát a kis rácsos ágyába. Odasétáltam hozzá majd megcirogattam.
- Mi újság kisöreg?
- Igazából... Lány.
- Ó! Ez kicsit megváltoztatja a terveimet. - Vakartam meg szégyenlősen a fejemet.
- Takara lett a neve. - Mosolygott rám Naomi, kezét vállamra téve.
- Ta... Takara? Nem kellett volna. Nem hisz...
- De igen, és büszke lenne Michio is!
- Köszönöm. - Tettem kezemet Naomi lágy kézfejére.

-- Eközben... --

- Olyan mint a múltkori, minden bizonnyal azonos az elkövető.
- Remek... Remek. Még a kísérlet is hatásosnak tűnt.
- A gyilkos fegyver egy shakuhachi volt amivel több ütést is mértek a koponyára. Az állkapcsot minden bizonnyal egy tompa tárgy helyett puszta erővel szakították le. A vállra mért szúrás egy tőr okozta.
- Kiváló! A jelek arra utalnak hogy egy brutális gyilkossal van dolgunk, ráadásul nem is akármilyennel. A gyilkos hangszer okkal került a kölyök fejébe, érzelmi jelentősége volt. Az állkapocs leszakítása hirtelen dühöt formál, esetleg indokolt brutalitást. El akarta hallgattatni.
- Így igaz Dr.
- Találják meg! Nem érdekel hogy hogyan, nem érdekel hogy hol, hozzák ide élve! Tökéletes példány lenne...

Elhasznált tárgyak:
- Elmestabilitás
- 3m drót
- 1 kunai

Jutalmak:
- Egyel több ok hogy marcangolja magát Takashi
- Még több álmatlan éjszaka
- Jobb karon lévő kötés alatti heg

Namikaze Minato Csüt. Ápr. 07 2016, 14:38

Azta.... Egyszerre akartam sírni és örülni ezen a poszton... +15 chakra és amit írtál... ezután asszem megyek egy kicsit a sarokba gondolkozni az életen Very Happy

Ajánlott tartalom

Ayanokoji Takashi

Ayanokoji Takashi

Re: Ayanokoji Takashi

Re: Ayanokoji Takashi

Re: Ayanokoji Takashi

Re: Ayanokoji Takashi