Ayanokoji Takashi

Pályázat célja: Hovatartozás/klán tisztázása

NÉV: Ayanokoji
ALAPÍTÓ:  Ayano Kiyoko és Koji Shimura
FŐ JELLEMZŐ / „KÜLÖNLEGES KÉPESSÉG”: Érzelmekre való abnormális fogékonyság. Egy Ayanokoji mindent többszörösen él át, legyen az szerelem, boldogság vagy éppen bűntudat.
TAGOK: 
 
Elhunytak:
 
Ayanokoji Kiyoko (Alapító)
Ayanokoji Shimura (Alapító)
Ayanokoji Jin
Ayanokoji Luo
Ayanokoji Harumo
Ayanokoji Hana
Ayanokoji Ichigo Ren
Ayanokoji Arisu
Ayanokoji Haruko
Ayanokoji Rika
Ayanokoji Shizuko
Ayanokoji Shizuka
Ayanokoji Yorida
Ayanokoji Suzu
Ayanokoji Daiki
Ayanokoji Kaede
Ayanokoji Ken’Ichi
Ayanokoji Nori
Ayanokoji Yuu
Ayanokoji Naomi
Ayanokoji Shinji
Ayanokoji Tadashi
Ayanokoji Kohaku
Ayanokoji Yoshiaki
Ayanokoji Kazuya
Ayanokoji Rin
Ayanokoji Rise
Ayanokoji Adachi
Ayanokoji Saki
Ayanokoji Naoto
Ayanokoji Matsumoto
És még sokan mások…
 
Ismert élő tagok:
 
Ayanokoji Takashi (JK)
Ayanokoji Hinami (JK lesz)
Ayanokoji Hitoshi (NJK)
Ayanokoji Hiruzen (NJK)
Ayanokoji Misuzu (NJK)
 
 
 
 
 
 
Rövid összefoglaló:
 Az Ayanokoji klán gyökerei egészen a Senjuk korába nyúlnak vissza, Konoha megalapítása előtt jóval korábbra. Amikor még a haditechnika fejletlenebb volt és a hagyományok törvényként éltek az emberek elméjében, akkor született meg a klán a Tűz földjén a főleg harccal és vérrel foglalkozó Ayano, és a főleg művészekből, kereskedőkből és orvosokból álló Koji klán együtteséből. A klán szimbóluma is ezt a szövetséget hivatott jelképezni.
 
Az alapjában is szimbiózisban élő klánegyüttes összecsatlakozásuk után szinte egyből megtalálták a közös hangot, csakúgy mint az alapítók Ayano Kiyoko és Koji Shimura. Hagyományaikat egymásra ruházták, nem nyomták el egyiket sem, tartozzon az akármelyik félhez is. Szinte mindenkit összeházasítottak a megalapuláskor, legyen az egy 10 éves kisfiú vagy egy 35 éves özvegy. A fő cél egyszerű volt, megerősödni minden szempontból, ezáltal is  biztonságot nyújtva mindenkinek aki a klánon belül él.
 
Az alapítók:
Ayano Kiyoko harcos család révén kiskorától kezdve szigorú szabályok között tanulta az ölés művészetét. Zsoldosként és testőrként szép hírnévre tett szert, 14 éves korára már senkit sem tévesztett meg alig 50 kg-os súlya. Habár küldetései során nem kevés heggel gazdagodott, szépségét senki sem vitatta. Mire betöltötte tizenhatodik életévét puszta megjelenése tiszteletet és csodálatot váltott ki. Ez a fajta megjelenés elengedhetetlen volt, hisz ő volt a klán vezetője apja révén.
Céltudatossága és veleszületett vezetői készsége nagyban hozzájárult népe rohamos fejlődéséhez. Elrendelésére az 5 éves kort betöltött gyermekeket(nemtől függetlenül) már keményen edzették testileg, az írást, olvasást, csak rá négy évre kezdhették el tanulni. Habár a ninjutsuk magas szintű űzése jellemző volt a klánra, a klánon belüli viszályok mindig is pengékkel dőltek el, noha ezek a viszályok Kiyoko vezetése alatt nagyon minimálisra csökkentek.
A lány életének fordulópontja akkor történt amikor egy nap amúgy is gyengélkedő kisöccsét banditák támadták meg miközben vízért ment a patakhoz. Odasietve azt tapasztalta hogy szeretett testvérének bensőségeit csak a sors jó akarata tartja össze . Pár szót válthattak még mielőtt végleg elhagyta az élők sorát, pár szót amit soha nem felejtett el Kiyoko. Másnap testvére temetése után szedte is sátorfáját, mintha csak tudta volna merre kell mennie. Holott az igazság az volt hogy senki se látta még sírni, így inkább elindult világgá hogy pillanatnyi gyengeségeit elrejthesse. Ez 3 egész évig tartott. Noha nem csak a gyász miatt, sokkalta azért is mert megtalálta élete első igazi szerelmét, Koji Shimurat. Szétválásuk után pár hónapra rá újból egymásra találtak és egyesítették népeiket nyilvánvaló okok miatt. Az Ayano klán acélként szolgált a Koji klán tüzéhez, közösen megalkotva egy szablyát ami a fényes jövő élét viselte.
 
Koji Shimura kiskorától kezdve a festészetnek és a rajznak élt. Álma a világ megörökítése volt az utókor számára. Örök optimizmusához az a tény is társult hogy azt akarta mindenki olyan szépnek láthassa a világot mint ő, műveibe mindig csempészett egy kis rejtett boldogságot, egy apró eldugott humort. 16 éves korában szeretett apja és mentora, tömény féltékenységből felgyújtja fia összes művét. A szívfájdalmat nem bírva útra kel új értelmet keresvén életének. Rövid időn belül rájött ihlete alkotásaival együtt égett, már nem látta a világot olyan szépnek mint ahogyan azt mindig is… Egészen addig míg nem találkozott Kiyokoval. Az egy évvel idősebb nő különös szépsége élettel töltötte meg műveit és minden pillanatát egyaránt. Három évig együtt utazgattak, megtapasztalva a világot és egymás érzéseit.
Mikor is egy napon útjuk haza kívánta őket, szétválasztva őket. Shimura vegyes érzelmekkel túlfűtve fogadta édesapja hirtelen halálát, de nem volt választása, neki kellett vezetnie a klánt. Szinte összes gondolata szerelme körül forgott, tudta meg kell találnia őt. Pár hónapra rá Kiyokot megtalálva eszmélt rá, hogy nem csak az ő jövőjük lehetne szorosan összefonódva, hanem a klánjuké is, hisz eddig is számtalanszor bérelték fel az Ayanokat testőrként, vagyonőrként, egy szorosabb kötelék csak hasznukra válhatna. Nem is volt kérdéses az egyesülés, megtudván hogy a nő akibe szerelmes a klánjának vezetője.
 
 
Történelem:
  Senju Butsuma és Uchiha Tajima idején már javában élt a klán(15 éve). Ayanokoji Kiyoko 35 évesen, míg Ayanokoji Shimura 34 évesen vezette az egyre csak burjánzó nagycsaládot. Ez idő tájt a klán stabil gyökeret vetett a Tűz országában, szinte minden tájékon. Orvosilag, kulturálisan és harcászatilag egyaránt helyüket állták a nagy shinobi világban.
Az idő múlásával egyre szorosabb kapcsolatot kezdtek el ápolni a Senju klánnal, holott a két klán keveredése szigorúan tilos volt az Ayanokojik részéről. Aki ezt megszegte azt vagy megfosztották nevétől és száműzték, vagy egyszerűen kivégezték.
Pár év múlva eljutottak arra a szintre a vezetők, hogy a Senjuk oldalán harcba vezették klánjukat, a baljós nemezis Uchiha klán ellen. Ekkor hullottak el legtöbben az Ayanokojik közül, számtalan szörnyűség és tragédia vetette gyökerét a szívükbe és elméjükbe egyaránt. Innentől datálható(ha nagyon pontosak akarunk lenni) hogy a klán DNS szerkezete az évek során rohamosan kezdett átalakulni. Noha a klán a megalapulás után már egy rendkívül empatikus rendszerben létezett, az elkövetkezendő esztendőkbe a fájdalmak teljes szinten átvették a klán egészét, a hangulat gyászossá vált, olyan gyásszá amin mindenki osztozott. Olyan volt mintha a klán egységes elmével gondolkozott volna, mintha mindenki akarva-akaratlanul is átérezte volna a másik fájdalmát, gyászát, akár többszörösen is. Idővel ez a gyász dühbe, már-már mérhetetlen haragba torkollott így is történt hogy a klán összes harcolni képes tagja,(legyen az gyerek vagy idős) Senju Hashirama vezetése alatt megütközött Uhciha Madara és klánja ellen. A véres harc végén győzelmet aratott az oldal, de olyan áron amit senki se akart megfizetni. Az akkoriban 59 éves Kiyoko és 58 éves szerelme Shimura odavesztek, pont úgy mint ahogy a klán nagy része.
A maroknyi túlélő olyan veszteséget szenvedett amit élete hátralevő részében soha sem felejtett el. Noha a két maroknyi Ayanokoji és családja meg lett hívva az akkoriban megalapuló Konohagakureba, egyöntetűen utasították vissza az ajánlatot. Senki se bírt arra gondolni hogy egy fedél közelben aludjanak gyermekeik és családjaik gyilkosaival, így hát szétszóródtak, főleg a Villám és a Fagy országában.
Az Ayanokojik génje tovább szállt, noha csak vékony vonalakban is. Az összetartozás már csak lélekben volt meg, a közös gyász volt ami összetartó kapocsként szolgált a szétszóródott tagoknak. A gyermekről gyermekre szálló lelki betegségek, pszichózisok jellemzővé váltak, révén hogy az Ayanokojik limbikus rendszere másképpen fejlődött, mondhatni akár hogy túlfejlődött.
A maradék vérvonalhordozók szét lettek szórva a nagy világban, ki tudja merre, ki tudja hol. Egymás, vagy családjuk létezéséről egyáltalán nem tudnak, az összetartozás legcsekélyebb formáját sem mutatják, az öröklés fogalma idegen számukra… Egészen mostanáig.

A klánbirtok fénykorában:

Pályázat célja: Hanshou A rangúvá léptetése


- Nem tudom. Tényleg nem. - Orrom édesapám sírköve előtt hevert, bizonyára szánalmas összképet mutatva. - Nem tudom te mit tennél édesapám, de ez a melankólia olyan mélyen marcangol, hogy ennél idegesebb nem is lehetnék. - Sóhajtok egyet saját magam társaságában.
- A tény, hogy már nem vagy itt... Mégis hogyan kezeljem ezt? - Már-már csak suttogás az, mi hallatszik az aprócska temető sarkából. Kicsi erőt véve magamon feltápászkodok és a hold felé fordulva vonyítok egyet, pont úgy, mint tegnap, s azelőtt, s azelőtt... És ki tudja még mikor. Egy ág közeli reccsenése folytotta el hangos szándékomat, mire a forrás irányába fordultam és már-már fülsértő morgásba kezdtem. Pár hete már csak egy indokot keresek, hogy valakinek neki tudjak esni. Nem tudom hogyan kezeljem ezt a helyzetet és a belső feszültség nyomása már elviselhetetlen lassan. Nem is vagyok önmagam. Talán már soha nem is leszek.
- S-sajnálom Hanshou-sama, nem akartam zavarni. - A hang vékony, törődő, kotnyeles.
- Sarada. - Hát persze, ki más? Bezzeg, ha beledobtam volna a tűzbe ezzel most nem kéne foglalkoznom. - Mondd.
- Csak gondoltam egy kis társaság jót tenne... Csöndbe is tudok maradni! - Visszafeküdtem a sír elé, némán folytatva azt, mit pár perce csináltam. Ezt látván a már nem éppen kölyök farkaslány is így tett, ám jócskán tartva a tisztességes távolságot. Csönd. A hűvös szellő a bundám és a fák lombjaiba egyaránt belekapva utazik, a tücskök egy helyben vannak és ciripelve töltik az időt. A Hold egyre jobban fénylik ránk, elűzve a temető sötét leplét. Talán meg is áll az idő. Nem tudom.
- Milyen farkas volt Hanshoo papa? Csak távolról láttam párszor. - Szedte össze bátorságát első kérdésére a "pici" Sarada.
- Tisztességes. Odaadó. Egy igazi harcos. - Kis szünet. - És most egyel kevesebb ilyen farkas van a klánban.
- Sajnálom Hanshou-sama. - Lógatta az orrát. - Tudom, hogy azt akarta Hanshoo papa, hogy te legyél a klánvezér idővel. Még mindig érdekel? - Sarada sose válogatta meg a kérdéseit, meg se lepődtem, hogy nem most volt azaz alkalom hogy elkezdi. Szemem még mindig magam elé szegezve sóhajtottam, majd egy aprót bólintottam. Erre nevelt apám, plusz a belém vetett hite mellé még elszántság is született bennem ezért a posztért. Ha ezt feladnám, nyugodtan mellé is fektethetnének, nem lenne célom élni.
- Csak, hogy tudd, mi támogatni fogunk Hanshou-sama. Tudjuk, hogy a morcos stílusodon belül te igazán törődsz velünk és az új kölykökkel is. - Egy pillanatra összehúztam a szemem, de inkább nem válaszoltam mellé semmit. - Tudom, hogy még más is van... - Erre már hirtelen odakaptam a fejem, hogy ennyi már igen csak elég volt és ideje megmondanom a magamét, mire észre kellett vennem, hogy immáron már csak alig fél méterre van tőlem Sarada. Ah, szóval a beszélgetés csak elterelés volt, hogy közelebb jöhessen hozzám.
- Jobban tetszettél dadogós taknyosként. - Morogtam oda neki, mire ő elmosolyodott.
- Sajnos mindenki változik, nem de? - Immáron határozottabban közeledett hozzám, minek az eredménye az volt, hogy aligha 20 centiméter választott el minket. - Mi történik Takashival?
- Ch. - Húztam el a fejem. - Ha tudnám már elmeséltem volna.
- Hm. Szóval ez a másik dolog. Aggódsz Takashiért. - Biccentette ártatlanul oldalra fejét. Ennyi volt. Megteszem, amit régóta meg kellett volna tennem. Feltápászkodtam, majd könnyűszerrel megragadtam a bundájánál. Elkezdtem sétálni vele kifele a temetőből, mire ő csak himbálózott a számból lógva, könnyes szemekkel kapálózva.
- Neee, ne tedd Hanshou-sama! Tudom, hogy bele akarsz dobni a tábortűzbe!
- Grrr. Jól tudod. - Dobtam le. - De nem foglak. Inkább válaszolok a kérdésedre, te pedig szépen végighallgatod. - Jobb, mint a tűzben végezni. Na persze bárki, aki ezt a jelenetet láttta/hallotta volna, tudná, hogy csak játszunk. Legalábbis félig. Mindig meggondolom magam, azaz igazság.
- Az igazság az, hogy még magam sem tudom, hogy mi lehet Takashival. Több, mint egy év eltelt én pedig hallani se hallottam felőle. Na persze régóta keresztezzük egymás útját, érzem, hogy nagy csatákat vív, nem csak másokkal, magával is. Fáj, hogy nem lehetek ott, hogy megharapjam, ha hülyeséget gondol, vagy csinál. Emellett már egy ideje óriási nyomasztó érzés kerített hatalmába, nem csak édesapám miatt. Az emberek sorsai túl gyorsan változnak és úgy érzem ez még csak a kezdet. Valami nagy dolog van készülőben, s magam sem tudod, hogy mi... Vagy inkább ki lehet. - Ránéztem Saradara, mire ő csillogó szemekkel bólintgatott. Persze, hogy így reagált, hisz megkapta amit akart, plusz még igaza is lett. Kis taknyos. - Mindenesetre úgy érzem hamarosan újból Takashi oldalán lehetek. A kérdés inkább az, hogy mennyit változott ez idő alatt. Sok embert veszélyeztet az, hogy letér a számára helyes útról. Takashinál talán ilyen soha nem is volt, így ki tudja most miként cselekszik, s miként gondolkodik.
- De honnan tudja valaki, hogy az a bizonyos út a számára helyes?
- Ez általában egy érzés, mibe kapaszkodni lehet, még akkor is, mikor a talaj kicsúszik az ember lába alól.
- Én is szeretnék harcolni valaki oldalán! Engem még senki sem idézett meg.
- Talán jobb is, minden találkozás mi emberrel történik áldás és átok egyben. Takashival lehet csak átok... - Morogtam elfordulva. - Ám ne hidd azt, hogy minden harc élvezetes. Tudom, már te is harcos lettél Sarada, de... Majd meglátod idővel mire gondolok. Addig is...
- U-uu, még-még Hanshou-sama! Mesélj még csatákról!
- Talán majd máskor, Sarada. - Tettem nagy mancsom a kislány fejére, mire ő csak duzzogott egy rövidet. - Még van egy kis teendőm amit el kell intéznem. Míg távol vagyok viselkedj jól, vagy a tűzben végzed. - Egy nagy nyelés hallatszott az ő részéről. Elkezdtem kisétálni az erdőből, ám bár valami belső érzés megállított. Visszafordítottam fejem, hogy szóra nyissam szám, de nem jött ki az a szó, amivel hálát fejezhetek ki a lány részére. A szám tátva maradt, majd lecsukódott. Talán jobb is így. Nem akarom rombolni az amúgy is megkopott képet rólam. Mancsom sokadik földdel való érintkezése után elértem egy kis rejtett zughoz, melyet saját magamnak alakítottam ki. Alaposan körbenéztem/szaglásztam, hogy kivételesen tényleg ne legyen társaságom. Amint megbizonyosodtam az egyedüllétemről, előredőltem.
A kis sarok amit magamnak kialakítottam, egy faragott sziklasorból és jó pár emlékből, szuvenírből állt. Természetesen volt egy lenyomat édesapám mancsáról, meg... Takashi bandázsának egyik foszlánya is helyet bitorolt magának.
- Ki hitte volna, hogy idővel ennyire elpuhulok. - Néztem mementóimra. - Egy érces, harcedzett, bölcs farkas...
- A bölcsbe nem lennék olyan biztos.
- Hát már itt sem lehetek nyugtomban?! - Morogtam bele az éjszakába, de mire körbenéztem, sehol senki. Se hang, se szag. Semmi. Belegondolva a hang is túlságosan ismerős volt. Apa? Magam sem tudván, hogy a kialvatlanságtól hallucinálok-e vagy sem, inkább visszadőltem a helyemre. Mielőtt végleg elnyomott volna az éjszaka, egy régi emlék még újra bemutatkozott nekem. Amikor még kicsi voltam és apám tanított vadászni a nagy világ rejtelmei között... Akkor történt az, hogy kíváncsiságból egy méhkaptárt céloztam meg zsákmánynak, mit apám akkoriban nem tudott sikeresen megakadályozni. Hogy szaladtunk a víz felé, hogy fájt az orrom utána... Hogy nevettünk együtt!
- Talán bölcs mégsem. - Hunytam le szemem, immáron olyan reményekkel telve, hogy teljesen kialszom magam, s talán nem fognak gyötörni rémálmok, vagy más egyéb látomások amik megakadályoznák a nyugodt éjszakám beteljesülését. Mellesleg Takashinak biztos szüksége lesz rám mostanában. Semmit nem tud elintézni egyedül. Semmit...




Faj: Farkas
Név: Hanshou
Méretkategória: Az átlagnál két és félszer nagyobb.
Különleges képességek/infók: Kicsivel gyorsabb a vele egy szinten lévő klántársainál. 
Betöltött poszt: Harcos / Falkavezér Jelölt
Szint: A
Elem: Doton
Jutsuk: Doton: Doryuu Taiga // Föld elem: Futóhomok folyó
Doton: Shinjou Zanshu no Jutsu // Föld Elem: Lefejezés Jutsu
Doton: Ganban Kyuu // Föld elem: Alapkő Koporsó 
Doton: Gōremu no Jutsu // Föld Elem: Gólem Technika
Doton: Iwa Bunshin no jutsu // Föld elem: Kő klón technika