Re: The Walking Gundan

Terumi Mei Csüt. Szept. 21 2017, 14:17

A jelentkezést ezennel lezárom! Innentől jöhetnek a pályaművek, melynek beadási határideje: November 15.

Hajrá emberek, mindenkinek sok sikert!

"Ölsz vagy meghalsz; vagy meghalsz és ölsz."

Terumi Mei Csüt. Szept. 21 2017, 15:41

A többiek számára jelzem, hogy utólagos egyeztetéssel Nara Akane, illetve Shakaku is jelentkezik!

**Shiren** Csüt. Szept. 21 2017, 21:06

// Mivel a jövőben járunk, és mert nem találtam erre vonatkozó kikötést, a karakter képességeit és hasonlókat ahhoz az úthoz igazítottam melyen szeretném őt végigvezetni. Ezen kívül a pályaműben - többek között - Bibliai idézetek is szerepelnek. Mivel itt aztán egyáltalán nincs soha odafigyelve arra, hogy mi "Japánok vagyunk" és durva vallási és kulturális keveredések vannak mindenfelé, ezért bátorkodtam megspékelni az irományt némi hangulatkeltés képen ezekkel az idézetekkel. Amúgy meg abszolút nem vagyok vallásos, a keleti hitvilág sokkal közelebb áll hozzám, mint a keresztény. Szóval mindez csak hatásfokozás, hogy élvezhetőbb legyen + remélem mindenki elkezd parázni attól hogy a Biblia "megjövendölte" a Zombipokalipszist. ^^ //

Ezt a kis zenécskét ajánlom hozzá: Resident Evil VII Theme - Go Tell Aunt Rhody

És őt is: E Nomine - Opus Magnum

"Amikor már nincs több hely a pokolban, a holtak ellepik a Földet."

Láttam a világ pusztulását...

Vagy azt is mondhatnám, hogy a világ végét, mert az emberek számára, véget ér a világ, ha ők elpusztulnak. Igen, ilyenek vagyunk mi... Több évtizede már annak, hogy a Négy Lovas végigsöpört a Földön, teljes pusztulásba taszítva az emberiséget. Nem mintha nem érdemeltük volna meg... Nem mintha én nem ugyanezt akartam volna. Arra azonban álmomban sem gondoltam, hogy megélem azt a pillanatot, amikor az emberiség majd önmagát emészti fel. Ami azt illet, Genin éveim óta tudtam, hogy ez a sors vár az emberi fajra és teljes bizonyossággal állítottam, hogy ezzel a véggel magukkal ragadják majd a Földet is, annak minden élő és élettelen lakosával együtt. Így hát annak szenteltem életemet, hogy megtisztítsam a Világot annak fertőző fekélyétől és világméretűen szaporodó vírusától, az embertől.
Ezreket mészároltam le, nem kímélve nőket és gyerekeket sem. Mindenki bűnös volt, ha még akkor nem is, majd azzá vált volna... Csupán egy maréknyi ember volt, kiket méltónak tartottam az életre, s egy újabb marék, akiket ugyanolyan bűnösnek tartottam, mint önnönvalómat, így magam mellé fogadtam őket. Kellett a segítség ahhoz, hogy véghez vigyem tervemet és kellett néhány tiszta lélek, akik újjáépítik mindazt, amit elődeink és mi is elrontottunk. Ám Démonok között is csak a legnagyobb tehet rendet, csak a legördögibb ördög és csak a legemberibb ember válthatja meg a világot és pusztíthatja el saját fajtáját.

Ez voltam én.

A lassan múló, fáradalmakkal és fájdalommal teli évek alatt óriási erőre tettem szert, mellyel csak kevés élő ember dacolhatott. Készen álltam rá, hogy megváltsam ezt a világot és hogy bűneinkért elpusztítsam az emberiséget. A kezdeti lépéseket megtették önmaguk is, de ezek a véres, monoton, végletekig kimerítő háborúk nem voltak foghatók ahhoz, ami később következett. Számításaimat keresztülhúzták és az emberiség idejekorán kezdte el önmagát felfalni és felemészteni, a szó legszorosabb értelmében. Kezdetben csak a Hang Országában mozogtak, majd az ottani elhatalmasodott fertőzés szépen lassan kiterjed az egész világra. A Shinobik képességei dacoltak a Hörgő Halállal, de a vírus mindenhová beférkőzött. Hiába a megannyi Kekkai Fuuin // Akadálypecsét és a legkiválóbb Irio Ninjutsuk, ez a borzalom megállíthatatlannak bizonyult...

Minden percét élveztem.

Midőn a világ saját bűneibe fulladt, nem maradtak már városok, falvak, vagy akár csak működő társadalmak. Az emberek a tengerre s óceánokra száműzték magukat, ahova úgy gondolták, majd nem ér el a Halál Keze. Tévedtek. Egerek egy tömb sajton az óceán közepén... Az éhség, mely saját emberi gyarlóságuk metaforája előbb vagy utóbb bárhol felemészti ezt a fajt. Így felzabálva a menedékül szolgáló sajttömböt, egymás hullájába kapaszkodva maradtak fent a víztetején, mígnem végkimerülésben el nem pusztultak. Mindenki azt kapja, amit megérdemel nemdebár? Ahogyan én, úgy ők is, éppen ezért az Apokalipszis napja egyedül az emberiség számára nem volt pozitív végkimenetelű esemény.

A bolygó fellélegezhetett.

Ahogyan a civilizáció eltűnni látszott, a természet visszavehette ami az övé, és újra magába kebelezhette az egykor emberek lakta területeket. Konohát benőtte az erdő, Kirigakurét árvíz mosta el, míg Kumogakurét villámok zúzták össze. Iwagakurét a hegyek rekkenő ereje temette maga alá, Sunagakure pedig elsüllyedt a Szél Országának homokjában. Hogy mindez az élőhalottaknak köszönhető-e? Nos, meglehet de én inkább rendelném ezen folyamatokat egy isteni akaratnak. Ahogyan régen Ekibiogami alászállt az Istenek Hegyén, hol minden, a Földet uraló isten megvetette lábát, - majd tűntek el évezredek homályába - úgy most a Pusztulás láthatatlan Istenei kijavították kezdeti hibáikat. Beteljesítették célomat és hamarosan már nem maradt élő ember a föld színén, egyedül csak én...

Ez volt a vég.

Az én semmitmondó, bűnös életem vált az emberiség utolsó fényévé, egy gyenge szikrává, mely kipattanva az elmosott parázsból szabadesés útját írja le, mígnem földet nem ér és végleg ki nem alszik... Ezek voltak az utolsó napok, s végül beteljesíthettem küldetésemet, rám hárult a feladat, hogy kioltsam az utolsó emberi életet.

Na de hogyan jutottunk el idáig?

"Ekibiogami: Egy őrült, haragos isten beteges mosolya, vörös könnyeket csal elő, sötét eget, melyet hús és vér fest meg: A Holtak Tintája..." ~ Mezameru

Az első tíz év sötétjében, minden olyan csodásan nyomasztónak hatott.

A Fekete Halálnál is rosszabb járvány a történelem idővonalával nézve, iszonyatosan gyorsan döntötte romba az addig ismert emberiséget. Mindössze tíz év leforgása alatt nem csak az eget perzselte fel az "evolúció csúcsaként" emlegetett ember, és nem csak a földeket és erdőket, falvakat pusztította el, hanem szépen lassan önmagát is.

[...]

Sietős léptek zajai zavarták fel a földalatti labirintus csendjét.

A négy fős csapat szétszóródva rohant folyosóról-folyosóra és nyitott be szobáról-szobára. Amikor nem találtak semmit, csak fogukat szívva siettek tovább. Izgatottak voltak és kimerültek, hamarosan kifutnak az időből. Ketten az egykori shinobik gyorsaságával száguldottak, a másik kettő pedig emberi tűrőképessége határát feszegette. Végül mégiscsak elértek ahhoz a kör alapú, apró teremrészhez, mely összeköti a labirintus minden folyosóját. Egyetlen egy ajtó maradt, mely Otogakure no Sato labirintusának titkokat őrző szobájába vezetett. A két shinobi közül az egyik egy fehér hajú kunoichi, míg a másik egy férfi, ki egy kendővel fedte el haját. A kunoichi egykor fejpántján Kirigakure no Sato összekarcolt, alig kivehető jelképe díszelgett, míg a fiú fején Iwagakure jele csillant meg. A másik kettő nem chakrahasználó harcos közül az egyik a Hó Országának páncélját viselte, míg a másik a Fű Országának karvédőjét. Kardjukat előrántva várták a Ninják jóváhagyását.

Más nemzetekből, más kasztokból és más társadalmi osztályokból valók, mégsem úgy tekintettek egymásra, mint katonai egységre, vagy akárcsak, mint szövetségesekre. Barátként néztek össze mind a négyen, olyan barátokként, akik már óriási nehézségeken mentek keresztül és akik most álltak talán a legnagyobb próbatételük előtt. Nem voltak most már megkülönböztető jeleik, - melynek hitelt is adtak volna - nem voltak már egyik falu kötelékében sem. Most már csak magukért és egymásért éltek, ez minden amijük maradt.

A folyosókon csoszogó léptek zajai suhantak végig.

- Jönnek! - Suttogja a kunoichi kétségbeesett, sürgető hangon.

- Rendben, akkor bemegyünk. Az ellenszernek itt kell lennie. Hogyha igazak a pletykák, akkor megmentjük Hitoshit és Matsuhirot. Ha nem... - Nyelte le a másik lehetséges választ a kendős, majd megköszörülte a torkát. Nem akarta befejezni és tudta, hogy nincs is szükség rá. Mindenki tudja, hogy mit jelent nekik az ellenszer. Ha megtalálják, akkor két dolgot tehetnek: vagy beadják a két haldoklónak, hogy megfordítsák az átváltozás folyamatát, vagy pedig felhasználják a tanult képességeiket és a rendelkezésükre álló tekercseket ahhoz, hogy néhány éven belül re-kreálják ezt az ellenanyagot és megmentsék vele azokat, akik nem is biztos, hogy rajtuk kívül életben maradtak.

Nehéz döntések előtt álltak, ám ráértek ezen gondolkozni. Az első az ellenanyag volt. A Kunoichi előrántotta tantoját, míg a fejpántos egy kunait vett elő. A két kardforgató pedig hátat fordított nekik, ugyanis a járkáló halál beérte őket. A kardforgatók óriási elszántsággal kezdték el kaszabolni a hol lassabban, hol gyorsabban mozgó, hörgő tömeget. A bűzük szinte elviselhetetlen volt.

Az Iwai kendős fickó még utoljára társára nézett, végül kinyitotta az ajtót és a shinobik gyorsaságával törtek be.

Odabent egy kőből faragott trónszék fogadta őket, valamint egy furcsán kialakított szoba: Bal és jobb oldalt elnyúló, hosszú szárnyak voltak, melyek mentén polcok, tárolók és vitrinek sorakoztak. Ezek pecséttel voltak zárva, a polcokra pedig szintén pecsétekkel zárt tekercsek feküdtek. A trónszék a bejárattal szemben helyezkedett el. Körülötte is erős fényű fáklyák égtek, a szék felett pedig még mindig ott lógott a lila színű vászon, melynek közepére az "Otokage" Kanjikat festették. Úgy hitték, hogy a csapatukon kívül maximum csak elvétve maradtak kisebb-nagyobb embercsoportok elszórva a világon, ezen kívül minden Rejtett Falu elpusztult, kezdve Otokaguréval. Még az Otokage halálhíréről is hallottak, így hát a csapat nem értette, hogy ki az a sötétségbe burkolódzott alak, ki elfoglalva a Kage helyét a trónszékben ült.

Alakja kivehetetlen volt, sötét árnyalatú köpenye összekapcsolva egészen orráig ért, macskaszerű szemei pedig vészjóslóan csillogtak a fáklyalángok táncoló fényében.

- Ki vagy te? - Emelte kezét szemei fölé a lány, hogy talán így jobban lássa az alakot, természetesen sikertelenül zárva próbálkozását.

- Az ellenszerért jöttünk. Létezik? - Kérdezte türelmetlenül a vezető, ki a fáklyák fényében alig tűnt 16 évesnél többnek, míg a Kunoichi már jóval a 30-as éveinek közepén járhatott. Ahogyan pedig a kérdéseket feltették, egy pillanat alatt beléjük fagyott a szó. A trónszékben ülő sötét alak egy apró üvegcsét húzott elő egész testét borító köpenye ujjából, majd kinyújtott karral emelte maga elé. A fiola zöldes fénnyel foszforeszkált.

A két Ninja egy pillanatra megörült, majd tudatosult bennük a tény, hogy egy baljós alak tekintete vetül rájuk, kinél az az egy és igaz ellenszer van, amire ők mindennél jobban vágytak. Tanácstalanul pislogtak maguk elé, várva, hogy a fekete alak megszólaljon, ám ő nem mozdult, továbbra is maga elé tartotta a foszforeszkáló üvegcsét. Az Iwai már nyitotta volna szóra száját, hogy elnyerje a férfi bizalmát, ám ekkor az Árnyék egy egyszerű kézmozdulattal roppantotta össze azt az ellenszert, amit az egész világ magának akart tudni.

A kunoichi szinte azonnal lépett.

- Neee! - Tantoját markolva rontott az Árnynak, ki csak széttárta kinyújtott karjának ujjait, amiken még mindig folyt egyre csak lefelé a zöldes folyadék.

- Senpou: Kujo Tensei! // Remete Művészet: Megsemmisülő Természet! - Hangzott a technika neve, mire a lány megtorpant és a mellkasához kapott. Azonnal térdre hullott, testében ugyanis égető fájdalom kezdett szétterjedni. Ruhája és bőre sötét színű lángokat vetett magából, míg húsa folyni látszott. Ekkor érkezett meg az Iwagakurei támadása, mely egy erőteljes kunai szúrás lett volna, ám mielőtt elérte az Árnyat, a kezében lévő Kunai szétrobbant, végül pedig ő is lángra kapott.

Néhány perc leforgása alatt a két ember testén olyan drasztikus váltakozások mentek végbe, hogy szinte egyszerre égtek, folytak, porladtak és szakadtak szét. A többnyire Mirubiként ismert férfi technikája undorító, félelmetes és rémes... Minden természetű és halmazállapotú anyagra másképpen hatott, hiszen a Természeti Energiákat használta alapjául. Az emberi test pedig az öt elem mindegyikét magában hordozza ilyen, vagy olyan formában... Éppen ezért a technika hatása alá kerülni fájdalmas és nagyon nem szép látvány.
Ugyanez a sors várt a kint lévőkre is.

"Megelevenednek halottaid és holt testeik életre kelnek: serkenjetek hát föl s énekeljetek, kik a porban lakoztok, mert harmatod az élet harmata, és visszaadja a föld az elfeledett árnyakat!"

Ki akartam javítani az istenek hibáját...

Naiv gondolat igaz? Ezen kívül öntelt is. Egy ember, ki isteni erőre vágyott, hogy önbíráskodva tegyen rendet a világban a saját elképzeléseit tartva szem előtt. Túl sokat gondoltam magamról, túl sokra tartottam saját létezésemet. Elvégre csak egy ízig-vérig ember képzeli magát többnek annál, mint ami. Istent játszani egy ilyen világban... Megbocsáthatatlan.

Mégsem ragadtak el.

A mai napig sokat gondolkodok azon, hogy miért nem haltam meg, hogy engem miért nem ragadott magával ez a szörnyű járvány, ahogyan megannyi társamat, kik a pusztításnak szentelték életüket. Az elmúlt évek alatt más lettem. Mezameru, Mirubi, Hishimon... Ezeken a neveken ismertek és ezekkel a nevekkel azonosítottam magam. Mindhárman különálló személyek voltak és mégis egységet alkottak. Ahogyan minden más mi különvált a világban, hajdanán egy egészet alkotott. A kérdés csak az, hogy ki voltam egykoron? Ki voltam az előtt, hogy Hishimon és Mezameru tudatára ébredt? Mirubi? Nem... Mirubi csak egy részem, ahogyan a másik kettő is. Amikor egyek voltak akkor voltam igazán önmagam. Tévesen ítéltem meg a helyzetet, tévesen gondoltam azt, hogy Én "Mirubi" voltam az első és egyetlen aki hibázott és aki elzárta lelkének sötét oldalát, mely aztán testet öltött. Tévesen hittem, hogy Mezameru az, ki a mérleg a jó és rossz között. Tévesen hittem, hogy "Én Mirubi" voltam az Első... Nem. Én sosem voltam igazán egység és a trauma mely megteremtette Mirubit már oly' rég volt, hogy nem is emlékezhettem rá.

Mirubi fájdalmas gyermekkorom szülötte.

Későn jöttem rá erre, bár visszagondolva, vajmi keveset számított volna. Mit érek azzal, ha tudom: mindig is darabokból álltam. Próbáltam visszaemlékezni, de nem ment. Nem találtam egyetlen egy emléket sem, amikor önmagam voltam, amikor én voltam mind a három, amikor nem nyomtam el legalább az egyiket... Mirubi, Hishimon, Mezmaeru, mind én vagyok és mégis, egyik sem. Csak egyszerre lehetünk önmagam bármennyire is furcsán hangzik ez. De sosem voltunk egyszerre, legalábbis addig, amíg a hosszú-hosszú évek alatt újra nem lett eggyé a három. Furcsa érzés, legalább annyira furcsa, mint erről beszélni. Három személyiség érzései az emberi lélek bonyolultságának kaotikusságát jelentik. Egy ember sem egyszerű, nem lehet senkit beskatulyázni. Az általánosítás is csak felszínes, senki nem tudhatja, hogy mi lakozik egy ember szívének legmélyén, hogy miket gondol igazán, hogy mi van Tudatalattija peremén...
Amikor hármunk végül egyesült, az csupán egy pillanat alatt történt. Észre sem vettem, de egyek voltunk mind a hárman. Egyszerre éreztem mindent és értettem meg mindegyikőjüket. Kage Bunshinok, kik három dolgot tapasztaltak meg, három különböző személyiséggel. Ez az érzelmek kaotikussága, melyet gyermekéveimtől kezdve nem voltam képes kezelni, ezért szétszakított. De miután kitört a halál, miután sorra haltak meg s tűntek el, majd bukkantak fel a halottak, a trauma felrázott. A törött tükör összeállt és végre belenézhettem, megláthattam önmagam egészét.
És hogy mit akarok ebből az egészből kihozni?
Érezted már magadat igazán egyedül? Amikor senki az égvilágon nem volt körülötted és lehetőséged se lett volna arra, hogy bárkit is találj? Mert én sosem voltam egyedül. Ha magammal is beszélgettem, mindhárom jellem különálló személy volt. De miután kitört az apokalipszis mely gyógyírt jelentett elmém bajára... Az után sosem éreztem még magam ennél magányosabbnak. Egyszeriben aprónak és jelentéktelennek tűntem önmagam előtt. Jigokutari sötétjébe temetkezve, szobám vakságába burkolózva feküdtem az ágyamban s a plafont bámultam.

Csend, nyugalom és béke...

A sötétben hatalmas a világ, még akkor is, hogyha egy apró szobába zárod magad. A Sötétben nem látsz semmit, hiába nyitod ki szemed. Sötétben nem zavar meg az anyagi világ látszata, sötétben az elméd kapuit tárod ki. Az ágyamban fekve a végtelen feketeség magával ragadott és én kirepültem térből s időből. Minden úgy ment, ahogyan azt a mesterem tanította. Niyo Sora... Mindig is viszont akartam őt látni, hogy megütközzek vele. Ő volt az, ki mércét állított nekem és ő volt az, aki megtanított arra, hogy hogyan ragadtassam ki magam a testemből. Ő beszélt nekem először a meditáció fontosságáról, arról, hogy meditáció közben nem csak önmagamat ismerhetem meg még jobban, hanem másokat is. Megtanított arra, hogy a chakra reagál az érzelmekre, hogy a chakra olyan, mint a használója. Ha valaki igazán érzékeny, akkor még a chakra szándékát is megérezheti... Bár a legkevésbé sem volt tanárnak való, mesternek annál inkább. Nem a szavai tették a szememben naggyá, hanem a mérhetetlen ereje és a tettei. Vajon mi történhetett vele? Látom őt még valaha? A többieket? Takefumi, Kitori? Minddel végezni akartam, ám miután ez az egész kiteljesedett, az érzéseim is megváltoztak.
Most pedig elérve a tudatszintem legmélyebbét, szinte éreztem, ahogyan elhagyom testemet.

Fizikai valóm már nem nyomta az ágyat, lélegzetvételem az észrevehetetlenségig eltűnt, testem tárggyá válva vált egyé a sötétséggel. Tudatom messze szállt, fel a fellegekbe a csillagok fölé... Láttam távolodni a földet, s az eget, melyet mi emberek perzseltünk fel. Láttam szarvasok százait önfeledten vágtázni az éjszakai erdőben, láttam a sétáló halált reménytelenül bolyongani a természetben. Zombinak hívtuk őket, kik megtestesítették emberi romlottságunkat és most a túlélők reményvesztett kóborlását is... De én csak tűntem tova, mígnem elértem a feketeséget, amikor magam mögött hagyva a bolygót a távolba tekintettem. Kilépve az univerzumba, az ember szeme nem talál falat, melybe ütközhetne. Nem talál határokat, nem talál semmit, csak üres teret, melyben egy gyermek szétszórta csillogó üveggolyóit.

Mit tennél ha itt lennél most mellettem? Mit gondolnál, ha átéreznéd az érzést, hogy az egész világ, melyben éltünk egy jelentéktelen része annak a hatalmas, felfoghatatlan csodának, melyet űrként emlegetnek? Űr, melyben semmi nincs, űr ami maga a semmi. Na de határok csak léteznek igaz? Ha kijövök szobám falai közül, melyek határomnak szolgáltak, a ház falába ütközöm, melyek családokat választanak el. Ha kilépek a házból utcákat és utakat látok, ha azon túl tekintek városokat és megyéket. Határok a határban, melyeket az emberek húztak fel. Határok a földön az országok, a nemzetek, határ az egész kerek bolygó, amin élünk.
De ha megugorjuk ezt, ha átlépjük a határt ide lyukadunk ki, a semmibe.
A semmi határa vajon hol van? Meddig mehetek azért, hogy elérjem az univerzum peremét? Az után pedig mi várhat rám? Milyen határ ez az űr, amely elválaszt minket valami mástól? Kérdések, melyekre nincs válasz... Kérdések, melyek megmutatják, hogy mennyire jelentéktelen is ez a mi kis bolygónk, s hogy mekkorák vagyunk mi hozzá képest. Elgondolkozva mindezen: mennyit ér az életünk?

[...]

Amikor a Hörgő Halál végigsöpört a világon, láttam az emberek félelmét. A falvak utcáit maga a végzet járta és jaj volt azoknak, akik zajt csaptak a csendes éjszakában. Olyankor a halottak egyként gyűltek a házak köré és az ajtókat, ablakokat törve próbáltak meg bejutni. A tömegek ekkor osontak ki a szomszédos épületekből, hogy feláldozva a veszélyben lévő családot, magukat mentség. Amikor pedig az ajtót áttörték és az ablakokon beestek, az apák fegyvert ragadva rontottak a szörnyeknek, kik végül maguk alá gyűrve tették magukhoz hasonlóvá. Az anyák bújtatták gyermekeiket, testükkel védték őket, de legtöbbször vérthányó szerelmük karmai között végezték. Na és a gyerekek? Rájuk várt a legszörnyűbb vég, bár aligha fogtak fel belőle bármit is, hiszen addig már remegve, önkívületi állapotba kerülve kuporodtak össze a földön. Minden kétséget kizárólag csak az élve felfalás fájdalmai vésődtek elméjükbe, melyek az utolsó másodpercekig kísérték őket.

Kik pedig elosontak, a távolból hallgatták és nézték végig amint a Járkáló Halál egyre csak nő. A félelem a Zombiktól elhatalmasodott az emberiségen. A félelem valamitől, ami megöl, ami csak rájuk vadászik, félelem önmaguk kivetülésétől. Már nem az ember volt a természet csúcsragadozója, ennek következtében örökké rettegniük kellett. Küzdöttek az éhséggel és a szomjúsággal. Küzdöttek a halállal és a betegségekkel, de a legnagyobb félelmeik barátaik, társaik, családjuk, tulajdon életük elvesztése volt. A holtak mindenhol ott voltak és nem adták fel soha. Ők nem mentek el, ha már megunták a vadászatot vagy a várakozást. A halál mindig türelmes...
Na és én? Nekem sosem kellett ezektől a lényektől tartanom. Én sosem érezhettem át a rettegést, sosem érezhettem át a holtak okozta álmatlan éjszakákat félve attól, hogy mikor törnek rám. Sosem kellett éheznem vagy szomjaznom és sosem kellett attól félnem, hogy amikor bekerítenek, akkor hogyan meneküljek el előlük. Mégis megtörtem, hiszen akinek már nem kell többé az életét féltenie, azt a lelki gyötrelmek küldik halálba. Míg másokat hajtott az életben maradás vágya vagy éppen a szeretteik életben tartásának akarata, addig mindig volt miért küzdeniük, mindig volt miért vagy éppen kiért túlélniük. De aki mindenét elveszíti, akinek már saját élete is jelentéktelenné válik, az felteszi magának a kérdés: Miért él ebben a világban...(?) Egyedül...

A magány kihozta belőlem mélyre temetett érzelmeimet.

Az, hogy nem maradt már élő ember a földön rajtam kívül, hogy elveszett vagyok a világban, melynek határait átlépve csak még kisebbnek érzi magát az ember... Mindez megmutatta számomra, hogy mennyire jelentéktelen vagyok én magam és az egész, ami ezen a Földön történt. Hirtelen minden lényegtelennek tűnt, minden amit akartam, amit elterveztem annyira ostobaságnak hatott.
Megkérdőjeleztem létem értelmét és kezdtem megbánni, hogy végeztem az utolsó megmaradottakkal is...

The Walking Gundan - Page 2 F9769f3ab8c48f5a1846e756025728c3--pale-horse-death-art

"És látám, és ímé egy sárga színű ló; és a ki rajta ülé, annak neve Halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek egészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által."

Kezdetben sötétség borította a Földet...
Napszak szerint délkörül járhatott az idő, ám a még élő emberek számára ez már nem mondott semmit. Egyedül abból tudták megállapítani, hogy éjszaka van, hogy a narancs hátterű derengést felváltotta a sötétkéknek tetszett holdsugár. A rengeteg harc és egyre veszélyesebb ninjutsuhasználat rövidesen kilométernyi területeket pusztított el, mígnem minden Nemzet legalább 50%-a kietlen pusztasággá vált. A falvakat felégették, hogy elzárják a vírust terjedését. Egész társadalmakat égettek el élve, mondván: "Fertőzöttek." Igazuk volt, a baj csak az, hogy miután már minden hős elbukott, miután az erkölcs gyengeséggé és az együttérzés bűnné vált, a szélsőséges vezetők ugyanúgy fertőzték meg a tömegek lelkét, ahogyan a vírus azok testét. A vakon engedelmeskedők és a gazdagok jutottak ki a lángoló pokolból, majd kezdek el uralkodni. Ez még a pusztulás kezdetén történt.

A Füst Országa különb volt a többinél, de nem jó értelemben. A Daimyou és a rejtett falu vezetője szövetkezve a területek legnagyobb bűnbandáival felégették az egész Nemzetet, majd a Tea Országába menekültek hátra hagyva mindent és mindenkit. Ahogyan a többi Nemzet számára, úgy nekik sem jelentett többé semmit a pénz vagy a vagyon. Furcsa, de a legtöbb nagy hatalmú úr fel tudta mérni a helyzetet és rájöttek, hogy a hatalom már nem az anyagi javakban rejlik. A hatalmuk forrása a biztonság és az életben tartás.
Új Világrend született.

[...]

A Bambuszerdőt az égbolt fekete könnyei mosták.

A soha le nem hulló hamufelhők még az esővizet is szennyezik, így ilyenkor nem volt tanácsos odakint tartózkodni. Mégis, egy köpenyes alak érkezett meg az egykori szervezet jelképével ellátott kőhöz, melyen végigsimítva kezét a kő elmozdult, ő pedig bevetve magát a járatba eltűnt a föld alatt. Egy sötét terembe érkezett, ahol a mindig égő fáklyák mára már kialudtak, a vaspántokkal erősített fából készült kapu pedig darabokra volt törve.

- Onidoro - Hangzott halkan a technika neve, mire a köpenyes alak körül három kisebb lánggömb villant fel, megvilágítva előtte az apró szobát. A nagyjából 5x5 méteres előtérben állt, ahol mindent vér borított, ám holttestek nem voltak sehol.
Baljós csend telepedett a bázisra.

Jigokutari, melyet Ő építtetett, s minek jelentése "A Pokol Alárendeltjei" méltónak bizonyult nevéhez. A köpenyes alak ennek tudatában indult meg előre, át a törmelékes ajtón, hogy egyből Jigokutari Körfolyosójára érjen. A folyosót bár "körfolyosónak" kell hívni, de cseppet sem kör alakú. Négyszögletű, több tíz méteres magas, acélozott falú, széles járat, melyet középen ugyancsak ormótlan, széles fémoszlopok tartottak meg. Annak idején majdnem méterenként égtek itt a lámpások, mostanra viszont ahogyan az előteremben, úgy a bázis teljes területén kihunytak.

A korossá vált férfi jobbra vette az irányt. Egyetlen egy szoba van, amire kíváncsi, egyetlen egy személy van, aki még érdekli. Vérnyomok vezették el hozzá, vérnyomok, melyek feketévé és szárazzá váltak. Lángja keringtek körülötte, a folyosó sötét némasága pedig saját lépteinek zajait verte vissza. Minden egyes koppanás visszhangzott, minden egyes lélegzetvétele látszott. Ám ekkor idegen hang moraja ütötte meg fülét. Szörnyű hörgés, melyet már jól ismert, a hang, mitől már minden ember rettegett. Mélyről jött a hörgés, de már alig élt... A hangszálak s izmok szinte szétrohadtak, funkcionálatlan tüdeje lyukas testén keresztül engedte magába a levegőt, majd valami csoda folytán eresztette ki magából a lény torkán keresztül.

Egyre közelebb ért hozzá, mígnem megvilágította teljes lényét.

Az egykoron csodás, fiatal nő az idő múlásával csakúgy, ahogyan ő maga is, megöregedett, de a férfi felismerte Kiyoko vonásait. Hosszú, omladozó haja és kecses alakja utánozhatatlan szépséget festett elé az évek során, ám mindezt most elcsúfítja a halál... Rothadó teste botladozva indult meg felé, nyomában porzó darabok előtte pedig undorító dögszag. Arcáról a hús már lerohadni látszott, egyedül hajszálai maradtak épek. Az egykori Kiyoko elveszítve fényét, hörögve, fuldokolva, élete után vágyakozva próbált botladozni a férfi felé, ki csak töretlenül haladt előre. Ahogyan egyre közelebb és közelebb kerül egykori társához, emlékek százai rohanták meg. A múlt démonai kergették, s most kibukott lelkéből minden el nem mondott szó, minden ki nem fejezett érzés... Már régen lemondott róla, már régen eldöntötte, hogy mit fog tenni, így a vele már nem akadt dolga.

Mellé ért.

Szemeit lecsukva, fájdalommal telt arccal, fogait összeszorítva hullajtotta könnyeit, miként szája a csendes megváltást rebegte.

- Kasseiringu... - A Férfi körül egy szempillantást alatt pördültek fel a sötétlő pengék, melyek nem csak felszeletelték, de hamuvá tették annak a személynek megszentségtelenített porhüvelyét, kit a férfinak talán a legjobban fájt elveszítenie. Ahogyan hallotta a széthulló csontok és a test lecsapódó zörejét, kezeit imára tartotta és magában szólva próbálta meg utolsó szavait intézni Kiyoko lelkéhez.

Sosem tett még ilyet, ám az utolsó órákban már annyira képlékeny a világ, hogy minden megfogható dologba kapaszkodnia kell az embernek egészen addig, amíg fel nem készül a halálra.

[...]

A szoba ajtaja előtt állt meg.

Tudta, hogy mi vár rá odabent, de azt is tudta, hogy ezúttal teljesen máshogyan fognak történni a dolgok, mint ahogyan azt az évek során megszokta. Ezúttal el kell szakadnia attól a dologtól, ami még ehhez a világhoz köti. Halogatta ezt a gondolatot, szinte már dédelgette, gondozgatta, barátkozott vele, de sohasem próbálta meg megtenni azt, amit meg kellett volna tennie. Ugyan Kiyokotól már megvált, az is iszonyatosan nehéz volt a számára, most viszont nagyobb fába vágta a fejszéjét. Így hát remegő kézzel fordította el a kilincset, majd nyitotta résnyire az ajtót.

Az undorító dögszag kiszökött a nyíláson, szinte már marta a fiú orrát. Nem mintha nem lenne az ilyesmihez hozzászokva, így hát nagy levegőt véve lassan kitárta a szoba ajtaját, majd belépett. A körülötte forgó tűzgömbök most a plafon sarkaiba kuporodva világították meg a véres valóságot: Apró gyermeteg pizsama feküdt az ágyon, az ágynemű és a szoba teljes egésze vértől bűzlött. Az egyik sarokban emberi csontok tömkelege hevert.

Ahogyan a férfi végignézett a borzalmas emlékeken, a szobában lévő óriási gardróbszekrény mozgolódni kezdett. Láncok csörgése és száraz, gyenge, hörgő hang nyöszörgött fel. Mirubi nem várt tovább, megragadta a szekrény két ajtaját és óvatosan széttárta. Amint ezt megtörtént, az aranyhajú, apró termetű lény őrült visongással kezdett el rángatózni és dühösen indult volna meg a férfi felé, hogyha a láncok, melyek át voltak fűzve a szekrényen nem tartják vissza. Azonban a lény emberfeletti erejét saját végtagjai sem tarthatták vissza, a halállá vált kislány elgyengült bal lába levált testéről és a földre hullott, minek következtében a jobb kezét is leszakították az erős láncok. Mirubi ezt látva azonnal megformálta a fél Kos kézjelet, mire a láncok egyszerűen csak elengedték Hanae rothadó testét, az pedig kúszva próbált meg Mirubi közelébe férkőzni, hogy végezhessen vele.

Alig jutott valameddig.

Mindössze két méter választotta el őket egymástól, de a kislányként átváltozott Hanae nem volt elég ahhoz, hogy a földön kúszva, fél lábbal és fél karral a férfi közelébe jusson. Tényleg alig élt már... Teste már porzásnak indult, szemüregei feketén meredtek előre, izmai alig funkcionáltak. Mintha csak egykori Chakrája tartaná őt össze.

- Éhes vagy. - Jegyezte meg a férfi miközben a csonthalomra nézett. Emberi koponyák a legkülönbözőbb méretekben. Levágott karok, torzók, gerincek, lábak... Még elhalt férgek elszáradt tetemeit is észrevenni. A nagyját Hanae a hússal együtt felfalta. - Nem találtam több holttestet, élő embert pedig már nem lelni. - Magyarázkodott, miközben szomorú, könnyes szemekkel nézett le az oktalan pokollényre.

Egyáltalán nem érdemelte meg sorsát.

Mindennek az elején történt, amikor Hanaéval járták a Világot. Óvatlan volt ő is és a kislány is. Amilyen gyorsan csak tudtak visszajöttek Jigokutariba, ahol a Laborban Mirubi az által ismert összes gyógyszert elkészítette, de egyik sem volt hatásos. Ez után következett volna az amputáció, ám akkorra már késő volt. Mirubi mérgezni kezdte Hanaét, de természetesen a "Z Vírus" minden mást maga alá gyűrt. Ekkor értesültek a ellenanyag lehetséges létezéséről Otogakure no Satoban, ám mire a hír eljutott hozzájuk addigra Hanae már átváltozott... Évek teltek el, Mirubi nem tudta feldolgozni a kislány elvesztését. Az elején még szükséges áldozatnak tekintette, de mégsem akart vele végezni mondván: "Már halott." Hitegette magát és örömmel fogadta az emberiség pusztulását, de amikor már évek teltek el és a lány teste megrogyott Jigokutari sötétjében, már nem tudta tovább nézni ahogyan szenved. Ráébredt, hogy soha nem lesz képest ezt a lényt megölni, mert Ő Hanae. Akárhogyis, kötődött ehhez a testhez, mert csak ez maradt neki, csak ez, ami emlékezteti őt szeretett Hanaéjára. Ezért nem veszíthette el. Emberek testrészeit, hullák végtagjait hozta, hogy a lény táplálkozhasson, majd a szekrénybe zárta miután megharapta Kiyokot, az egyetlen támaszát ezekben az időkben... Akkor majdnem végzett a lánnyal, kinek már csak a szőke fürtjei emlékeztették őt arra a kislányra, aki megenyhítette kőszívét.

De még akkor sem volt rá képes.

Ugyanezért nem tudta rávenni magát, hogy kivégezze Kiyokot. Egészen a mai napig, amikor eldöntötte, hogy itt az ideje beteljesítenie az Istenek akaratát és személyes küldetését.

- Még egyszer utoljára... - Motyogta maga elé, miközben közelebb lépett a lányhoz és letérdelt elé, majd rothadó fejére tette kezeit. Az aranyfürtök is vértől voltak összeragadva, de nem érdekelte. Krokodil könnyei fájdalmának szimbólumai, mik megkönnyebbülést hozva hullanak most alá egészen a hörgő halott elé, ki még ép kezével ragadta meg a férfi egyik karját. - Jó... - Rebegte, miközben hangját a sírás ingatta. Az oktalan, éhes és mohó lény testével és lábával emelve magát beleharapott Mirubi kezébe, majd mint egy állat, tépni kezdte a húsát. Vér spriccelt elő, majd egy újabb harapást követően, egy újabb érszaggató tépés után végighasítva a bőrt a férfi alkarján, a húsába vájva fogait ez a spriccelés sokkal inkább patakzássá vált.

Mirubi arca a vörös legfájdalmasabb árnyalatában játszott, ahogyan szemének fehére is bevérzett. A fájdalomtól remegő karja és teste már lassan megadta magát, ám ekkor a szabad kezével megint csak megformálta a fél Kos kézpecsétet.

- Shisha... Kugutsu... // Halott... Báb... - Torkát marta a sírás, de akkor sem hagyta kitörni, nem engedett utat érzéseinek, ámbár könnyeit nem tudta visszafogni. Felállt, karja gyurmaként vált el vállától, majd gyűrődött el a seb és forrt be a lehető legnagyobb gyorsasággal. Átkos, a holtakat is megszégyenítő technikájával képes testének bármely részét leválasztani vagy éppen más testeket beolvasztani. Istentelen technika egy istenkáromló számára. - Rendben... Egyél. Még egyszer... Utoljára... - Suttogta, miközben nagy levegőket véve nézett le a lányra, ki a leválasztott jobb kart marcangolta szét ahogyan csak tudta. Fogai is beletörtek, de nem állt le, Mirubi pedig megrogyott a hirtelen jött vérveszteségtől, így hátrálásra kényszerült. Levetette magát a vértől keménnyé száradt ágyneműkre és a nyikorgó ágyra.

Percekig csak várt tétlenül, egyetlen egy gondolat sem suhant át elméjén. Belefáradt mindebbe, mindenbe... Többé már senki és semmi nem volt ezen a világon, léte értelmetlenné vált. Az ember pedig azt hinné, hogy ez egy meggyötört ember összeroppant elméje, ám ha így gondolja valaki, akkor az nagyot téved. Most lát csak igazán tisztán... Most, hogy mindent elveszített, hogy többé már nincs értelme életben maradnia. Most, hogy egy ember mosolya is megváltást jelentene a számára és most, hogy a világ újra a helyére állt... Rájött arra az egy dologra ami megalapozza egy ember életét. Arra az egy és megdönthetetlen lényegre, amitől egy ember boldog lehet, amit joggal hívhatunk az ember létezésének céljának. Ő, ki annak szentelte az életét, hogy most itt lehessen az utolsó, ráébredt, hogy miért is létezett az ember. Már tudja jól, hogy két út állt előttük, ők pedig arra mentek, amelyik a pusztulásba taszítja őket. Minden eleve elrendeltetett, mindkét véglet előre meg lett írva. A döntés azonban mindig is az Ember kezében volt... A döntés, mellyel értelmet adnak az életüknek, vagy pedig megkérdőjelezik annak jelentőségét. Vajon mikor tértek át a romlásba vezető útra? Vagy talán mindig is azon haladtak csak előttük állt a lehetőség, hogy változtassanak rajta? Hogy áttérjünk arra az útra, amit igazából járnunk kellene?

Kérdések tömege válaszok nélkül...

Ez pedig örökre így marad. Ám az élet értelme nem más, mint az, hogy szeressünk és szeretve legyünk. Az egyetlen lényeg, mely egyedül lehetetlenséggé válik, mely csak többedmagunkkal érhető el. Ha pedig nincs már más ember a föld kerekén, akkor az élet elveszítette értelmét mert nincs ki szeressen minket és mert nincs kit szeretnünk. A magányos állatok is előbb vagy utóbb megtalálják a párjukat, vagy velük halnak. Azok pedig akik hosszú időn keresztül társ nélkül maradnak, felemésztődnek. A bárány, ki leválik a nyájtól és eltéved, hosszú egyedül töltött hetek után depresszióba esik és étvágytalanná válik. Újabb hét elteltével már nem akar majd felállni, nem akar majd menni. Nem akar majd élni, mígnem egyszer csak elragadja a halál. Nincs olyan érző lény, mely ne így lenne. Az ember egyszerűen csak erősebb a többinél és egyedül is képes életben maradni azáltal, hogy megőrül. A lakatlan szigetre vetődött számkivetett is talál magának társaságot akihez beszélhet. (Ugye Wilson?) Aki pedig mindig egyedül volt, annak ismeretlen hangok szolgálnak társául, melyek elméje mélyéről törnek fel. Ám mit kezd magával az, ki átélte mindezt, ki ráébredt az élet értelmére és aki elveszítette hangjait akkor, amikor már nem maradt a világban más önmagán kívül?

- Remélem nem érzed rosszul magad, hogy belőlem kell enned. Sajnálom, hogy nem ölök állatokat, akkor most jóllakhatnál... Az emberek pedig már elfogytak. Persze ha találtam volna egyet... - Tudja jól, hogy nem ölte volna meg. Akármennyire is romlott, akármennyire is volt szörnyű ember kire rálelt, ez a borzalom megmutatta az emberiségnek a fájdalmat. Azt a fájdalmat, amitől jobbá lehettek volna. Ám az Istenek másként rendelkeztek.

Az élet értelmetlenné vált mindenki számára.

The Walking Gundan - Page 2 Utherworlds-reckoning-day-philip-straub

The Walking Gundan - Page 2 1228343-bigthumbnail

"Amíg az emberek nem ismerik a szenvedést, a halált, a fájdalmat, addig sohasem fogják igazán értékelni a békét és a szeretetet." ~ Nagato

A Ködhegység szirtjein állva...

Félelmeim megszűnni látszanak. Miután végeztem Hanaéval az után, hogy jóllakott, nem éreztem többé az ürességet. Azt éreztem, hogy végre helyesen cselekedtem és ráléptem arra az útra, amit az Istenek kijelöltek nekünk. Már csak egyetlen egy feladatom maradt hátra, hogy végezzek önmagammal és ezzel kioltsam az emberiség utolsó, még gyengén lobogó lángját.

[...]

Miután Hanae átváltozott és megtudtam, hogy megmenthettem volna az ellenszerrel, úgy döntöttem, hogy újfent sziklává szilárdítom szívemet és hagyom, hogy az emberiség elpusztuljon. A harag, a csalódottság és a fájdalom vegyes keserűsége ülte meg lelkemet, így egyedül indultam útnak, hogy Otogakure no Satoban felleljem az ellenszert és elpusztítsam azt. Ez meg is történt, mindössze néhány hét alatt megjártam az utat, ám mire visszaértem, Kiyoko is csatlakozott az élőholtak sorához. Életem utolsó fénye is kialudt, lélekgyertyám lángja kihunyni látszott. Megzuhanva, depresszióba esve léteztem tovább.

Évek teltek el. Kiyokot és Hanaét emberek hulláival és még élő áldozatokkal tartottam "életben," miközben én akárcsak a céltalan hullák, remények és tervek nélkül jártam a világot. Végignéztem, ahogyan családokat kebelez be az átok, láttam miként a szülők védelmezik gyermeküket. Meg akartam érteni, hogy miért nem adják fel. Meg akartam tudni, hogy miért nem látják be a világ törvényszerű pusztulását, ott akartam lenni annál a pillanatnál, amikor az Ember ráébred arra, hogy saját gyarlósága áldozatává vált.

Ez azonban nem történt meg.

Újabb évtized tel el és én csak követtem az egyre csak fogyó, egyre csak kisebb csapatokat. A nagyobb társadalmakat és csoportosulásokat a Hörgő Halál leigázta, belülről bomlasztotta szét. Egyedül a "kisemberek" maradtak életben, akik mint egy család, meghúzták magukat éjszaka és csak nappal járták véget nem érő vándorlásukat. Azt hittem kötődni fogok egy-egy csapathoz, kiket éveken át követtem egészen haláluk pillanatáig, ám nem így történt. Érzések nélkül néztem végig, ahogyan az utolsókat is felfalják, majd áttértem a következőkre. Miután pedig nem találtam már embereket sehol a kerek világon, tudatosult bennem, hogy nem maradt többé senki rajtam kívül. A Ninjuu rejtekek lényei visszavonultak, minden rejtekből eltűntek, mintha csak tudták volna, hogy mi következik és hogy mit kell tenniük.

Azt pedig már mindenki tudja, hogy hogyan jutottam idáig...

[...]

Jéghideg szél égeti bőröm...

A Ködhegység a Füst Országának területein helyezkedik el, mégpedig Dangai Takumi no Sato Sziklasivatagának Keleti részén. A hegyek magassága havat csal csúcsukra és jeget fagyaszt lábaik közé, völgyeik mélyére. Ezen a vidéken egyetlen egy a Füst Országában honos állat sem él meg, ahogyan a növények is ritkásan lelhetőek csak fel. Az emberek egy időben ide menekültek, de amint rájöttek, hogy ahogyan az állatok, úgy ők sem képesek megélni, máris tovább álltak. Nagyobb csapatok pedig nem is tudnának megtelepedni a kicsiny hasadékok és barlangok belsejében, ám a Járkáló Halál sem talál el ide...

A legmagasabb szirt csúcsán állva kilométerekig ellehetne látni, hogyha a Ködhegységet körülvevő köd nem lenne ennyire sűrű. Bár való igaz, hogy a köd már inkább jégkristályos felhő, mintsem igazi "vízpára." A hamufelhők az évek során már lehulltak, alig maradt néhány. Az egyik éppen a Bambuszerdő felett lebegett még pár nappal ezelőtt. A kezdetekkor, mikor sötétség borította a földet, szinte az égbolt teljességét ezen felhők fedték el. Amikor pedig a föld s az ég együtt sírt, ezek a könnyek feketébe öltöztettek mindent és mindenkit. Mindez fájdalmas volt, de számomra gyönyörű látvány.

Engem mindig a csodásan nyomasztó dolgok tettek boldoggá...

Ám itt állva, ahol végre láthatom a kék eget és a nap aranyszín sugarai melengetik arcomat, ezen a helyen, ahol minden véget ér, ahol az emberiség örökre a feledés homályába merül, átértékeltem létemet. Már ezelőtt is tisztán láttam, de most már mindennél jobban tudom értékelni az élet fényes, színes és boldogsággal teli oldalát. Megláttam azokat a csodákat, azok az apró örömöket, melyeket gyerekkorom óta nem tapasztalhattam. Mintha egészen idáig egy egysíkú, szürke lencsén keresztül néztem volna a világot és most, hogy magányom észhez térített, hogy az egyedüllét lerántotta a leplet minden igazságról, most már a színes lencsék széles palettája áll szolgálatomra. Nem mintha sokat számítana, de az évek múlásával a világ drasztikusan megváltozott. Harminc év lecsengésével nyoma sem maradt már az emberi civilizációnak. Az állatok uralmuk alá hajtották a bolygót az élőhalottak pedig kevésnek bizonyultak hozzá, hogy akármelyik vadat is becserkésszék. Az ész és a logika mindig is az ember kiváltságai közé tartozott és ez így is maradt egészen eddig a pillanatig.

Lenézek, tekintetem a semmibe réved. Ködfátyol takarja el az alattam elterülő területet, mégis tudom, hogy a mélység ragad majd el. Érzem, ahogyan ezer kárhozott lélek keze tapad rám, érzem, ahogyan a pokolból nyúlnak értem, hogy maguk közé rántsák Királyukat, a Legemberibb Embert, a Legnagyobb Démont, ki ármánnyal, hazugsággal, csalással, kegyetlenséggel és megannyi halállal élte túl egészen az utolsókig.

Minden az én áldozatom volt.

Ezren voltak, vagy talán többen? Már régóta nem számolom, de azt is jól tudom, hogy ezek között a lelkek között nincs ott az a maréknyi jó ember, kiket ugyancsak én küldtem a másvilágra. Kik nem érdemeltek halált, mégis kiróttam rájuk. Őket nem látom már viszont, de ők, kik Királyként várnak odalent, arra készülnek, hogy széttépjenek, hogy felfaljanak és az idők végtelenségéig kínozzanak. Megkapom a jussom, meg kapom ami nekem jár.

Felnézek még egyszer utoljára az égre, színes foltok százai cikáznak szemeim előtt. Aranyló hajú kislány nevet rám, ki egy ébenfekete hajú, fehér bőrű lány kezét fogja. Nagyapám mosolyog rám, kit én küldtem a halálba. Mellette apám szigorú tekintete villan fel, szeme könnybe lábad. Egyedül anyám arcát nem látom... Egyedül rá nem emlékszem, egyedül ő az, kit sosem ismertem. Ki csak néhány hónapig hordozott a karjaiban, majd elragadta a halál. Ha igaz volna, ha most valóban halott, a Mennybe került szeretteimet látnám, akkor ő is ott lenne köztük. De nem így van... Ezek csak megtört elmém kegyetlen játékai, mik a halálra ösztönöznek.

- Mennyi minden alakulhatott volna máshogy... - Leheltem magam elé utolsó szavaimat, végül pedig újra belém hasított a magány. A tudat, hogy hagytam meghalni az utolsó embereket a földön az öngyilkosságra sarkall, hiszen az élet értelme Szeretni és Szeretve lenni, amit egyedül már nem tehet meg az ember... A küldetésemet beteljesítvén, levetettem magam a hegy csúcsáról, majd zuhanni kezdtem, egyenesen a ködbe...

Belegondoltál már abba, hogy mi fog történni veled a halálod pillanatában? Érezted már azt, hogy nem akarsz meghalni, mert utána örökké megszűnsz létezni? Kik átélték már ezt az érzést életük során, kik eljátszottak már a halál elbizonytalanító gondolatával, azok jól tudják, hogy miről beszélek. Kik megijedtek már az ismeretlentől, mi a halál után vár az emberre, azok a vallásba menekültek. Bármely istenhívó vallás kimondja, hogy van élet a halál után, hogy az élet végével a lélek tovább él, vagyis a tudat megmarad. Ezért nem kell félni a haláltól. De ez vajon tényleg így van? Valóban lesz egy hely, ahol a tudat tovább élhet? Ahol nem szűnik meg létezésünk?

Sziklának csapódtam.

A zuhanás érzetét mindenki ismeri, testünk bizsereg, gyomrunk kellemes érzést keltve összerándul, bár ez sokak számára inkább ijesztő, mintsem felemelő. Megszűnik az egyensúly érzékelésünk, súlytalanná válunk. Kivéve, amikor ezt a sziklapárkányt eltaláltam. A zuhanás súlya alatt megrepedt a párkány és magammal rántottam, én pedig zuhantam tovább. Csontjaim tucatja tört, éreztem, ahogyan tüdőm bevérzik. Reflexszerűen formáltam volna meg a pecséteket, de a karom nem mozdult, ahogyan semelyik másik végtagom se. Nem tudtam, hogy hol vagyok, mintha szemeimmel egyszerre néznék balra és jobbra is. Több kép egyszerre pörgött szemeim előtt, miközben a valóság homályba veszett. Életem története lepergett szemeim előtt, zavaros volt mind, teljességgel kaotikus. Kivehetetlenek és érthetetlenek, mégis felfogtam mindet. Mert a képek, melyeket halála előtt lát az ember, sokkal inkább érzések. Ezekben a pillanatokban a halál bekövetkezte előtti tized másodpercben az ember agya furcsamód aktiválódik, soha nem ismert sejtszintű folyamatok mennek végbe benne, elektromos kisülések, melyeket a tudomány se tud megérteni. Az, hogy mi történik ekkor, mindenki csak a halála pillanatában tudhatja majd meg. Én pedig most átéltem ezt...

Villanásszerűen vontam le egész eddigi életem tapasztalataiból a következtetéseket. Szinte megvilágosultan láttam át a világot és annak egészét, kezdve önmagammal. Tapasztalatot szereztem, ötven életévem pedig csupán villanásnak látszott. De miért szerezzek tapasztalatot, hogyha soha többé nem fogok élni?

~~~~~~~~~~

A holttest óriási csattanással csapódott a sziklaalapra, nyomán pedig kisebb-nagyobb törmelékek zúdultak alá. A férfi már az előtt halott volt, hogy koponyája szétcsattant volna a kemény felületen és mellkasa szétrepedt volna ugyanott. A vér csak lassan szökött belőle, majd el is állt, hiszen a jéghideg levegő magát a húst is megfagyassza szépen, lassan.

A szétroncsolt test látványa rémes, a halál módja és a halál ezen látványa egyáltalán nem méltó az emberiség utolsó megmaradt tagjának, kinek nem azért dukált volna a szebb halál, mert Ő volt Mirubi, hanem azért, mert egy soha többé nem utánozható faj koronájaként díszelgett. Elvégre az Istenek okkal teremtették meg őket, okkal hozták a földre az Embert, az pedig már egy másik kérdés, hogy mivé lettek. Lehetett volna méltó vége is mindennek, hogyha Mirubi maga mellett tartja szeretteit és megvédi őket. Hogyha nem a halál és a romlás útját járja, akkor amint rájön, hogy az emberi kapcsolatok a legfontosabbak, átértékelte volna az életet és új Emberiséget hozhatott volna létre. Ha pedig talált volna túlélőket, akkor átadhatta volna nekik megvilágosulásának lényegét, átadhatta volna nekik a szeretet és a tudást, ezáltal pedig egy új, nagyobb és tökéletesebb Emberiséget hozhatott volna létre. Ám mivel ő maradt az utolsó megmaradt ember...

~~~~~~~~~~

A halál valóban nem minden. Testem jelentéktelenné vált, én pedig kiragadtattam belőle. Nem, nem szellemlényként lebegek szétroncsolódott porhüvelyem körül. Ez annál sokkal több. Úgy írnám le az érzést, mintha energiaként léteznék. Látom a földben és a levegőben futó hozzám hasonló, de sokkal sűrűbb és erősebb energia tömeget. Folyosók, csatornák, hajszálerek. Minden egy egészet alkot.

- Megehetjük? - Hallom a csilingelő hangot, mely az egyik eddig nem látott barlang árnyékából visszhangzott kifelé. Egy anya és a lánya állnak ott, vékonyak, fáznak és alig élnek.

- Még nem. Meg kell várnunk apádat, hogy megvizsgálja, nem e fertőzött. - Fogta vissza az anyja, kinek szemében ugyanúgy tükröződött az éhség, mint a kislányéban.

Jiraiya Szomb. Nov. 11 2017, 18:41

Ahogyan már szinte hagyománnyá vált a versenyeinknél, a határidőt kitoljuk kicsit.

Benyújtások utolsó határideje: 2017. 11. 30.

**Kuro** Szer. Nov. 22 2017, 16:55

// Huhú, azt hittem kiköhögöm a belem, mire elkészülök vele... aztán rájöttem, hogy ami nincs, azt nem lehet kiköhögni Neutral

Mivel nem volt megszabva az idő, így a karakter életében, az előtörténet után helyeztem el, mert ha a Kaguya féle kalandba helyezem bele, nem lett volna benne semmi izgi... ugyanis a kaland lehet durvább mint a zombik :DD Néhol elejtve egy-egy trágár szót tartalmazhat. //

A világon, valami sötét uralkodott el. Valami olyan, ami mindig is ott lappangott a szőnyeg alatt.. de senki se akart róla beszélni. Fájdalmas, kín keserves siránkozások közepette szakította át a védőburkot. A hazugok, már nem bírták hová elrejteni. A sötétség kinőtte magát. A világ, mely olyan gyorsan süllyedt a mocsokba, hogy már a legtisztább emberek is derékig álltak a szennyben, most végleg elbukott. Elérkezett a pillanat, melyet oly sokan vártak. Melyről minden egyes élő ember tudta, hogy el fog következni. Mégis félek tőle. Félték az igazságot. Gyáván elbújtak, s reménykedtek, hogy őket sose találja meg. Hinni akartak valakiben.. valamiben, ami majd megmenti őket. A remény utolsó szilánkos szikrájába kapaszkodtak. Kezük felhorzsolódott, ahogy tartották magukat a leeséstől. Mindenki bűnös volt.. és mégis, oly ártatlanak vallták magukat. Elhitették, még önnön magukkal is, hogy rájuk nem várhat ugyanaz a sors. Felsőbbrendűnek hívatták magukat. És miért? Hogy hamis boldogságba ringatva, megkíméljék törékeny tudatukat egy hatalmas zuhanástól, a mélybe. Falakat emeltek.. Tetteikből. Üres szavakból ácsoltak kerítést. Reményekkel lakatolták le ajtajaikat. Így tűntek el, még egymás szeme elől is. Lassan, mindenki felszívódott. Mindenki önmagáért volt már csak felelős. Gyűlölet, gyűlöletet szült. A legjobb barátok támadták egymást hátba. Mindenki tőrrel a kezében szelte az utakat. Az utcákon, feketébe öltözött emberek, lehajtott fejjel haladtak el egymás mellett. Senki nem nézett senkire. Üres tekintetük mindvégig cipőjükre tapadt. Ismerős arcok, illemtudóan nézek egymásra. Kerülték a szemkontaktust. Az csak elárulta volna őket. Az csak leleplezte volna titkaikat. Hamis, mosolyt erőltettek sápatag képükre. Elrejtették a szívüket sanyargató fájdalmakat. Lelkük már oly rég megtört. Már mindenki csak egy hamis, s üres báb. Bábuk, kit a világ sötétsége irányít. Drótokon rángatja az egész emberiséget, ez az apró fájó pont. Ez a cseppnyi fájdalom az, ami bekebelezett mindenkit. Elég volt egyetlen egy kicsapódó koromfekete üvegszilánk... elég volt ennyi, hogy minden élőlény ereit átvágja; s vérüket is hasonló színűre fesse. Belül, már mindenki sötétté vált. Aljas, gyűlölködőkké. Olyanokká, amilyenek mindig is és sohasem voltak. Mert leplezték önnön valójukat. Most is ezt csinálják. A rothadást... Márványos bőrük alá rejtik. Mintha semmi baj se lenne... Közben pedig.. mindenki tisztában van vele, hogy azok, akikkel egykoron még boldogan élt egy légtérben.. Már csak üres, marionett bábuk.. Késsel a kezükben. S nem lehet tudni, hogy eme késsel, megvédeni, vagy hátba szúrni fognak e... Ez az a bizonytalanság.. az a sötétség.. ami most.. Előtört.. S nem enged.. soha többé.
Mikor lesz vége? Hol fog minden visszaalakulni olyanná, amilyennek lennie kell? „Már nem kell sokat várni”- hitegeti az erős, a fal mellett kuporgó gyengét. Miközben mindenki, kinek tudata tiszta, érti, hogy ennek már soha nem lesz vége. Az értelmetlenek, pedig boldog tudatlanságba ringatva önmagukat, még hisznek egy szebb holnapban. Mindenki megtébolyult. Ez itt a világ vége.. A sötétség győzelme.. nincs tovább... vége...
Az, ki sose volt normális tudatú.. az fogja egyedül túlélni. Mindenki elveszti maga felett az irányítást.. nem tudják kezelni indulataikat. Ebben az őrült világban.. a tébolyultak... az egyedüli épelméjűek...

The Walking Gundan - Page 2 142380346448f8d2

Egy üres ház. Egykoron csillogott az azt borító drágakövektől. Sütött róla a gazdagság. Befolyásos emberek élték benne mindennapjaikat. Mára már, igazán nem lehet hasonlítani se egykori mivoltához. Falain megannyi fonnyadt inda kúszott fel a leomló vakolatdarabokat kikerülvén. Ablakai mind betörtek, a szegélyen pedig repedés és korhadás nyomai voltak fellelhetőek. A ház, egy elhagyott birtokon rejtőzött. Körülötte erdő boldogította az egykori lakókat. Egy hosszú út vezetett onnan a városba. A virágoskert, mely szorosan az épület főfala mellett pihent, leesett szirmokkal, s

elfonnyadt virágokkal volt befedve. Attól nem mesze, a kis tavacska tetején megannyi elcsontosodott haltetem ejtőzött. Az erdő fáira felszerelt madáretetőkben semennyi

élelmet nem lehetett már találni. Korhadásnak indult minden. A birtok felett, fekete füstfelhő gomolygott. Elnyomva a kék eget, s kiszorítva a nap sugarait. Gátat szabva mindennek. A levegőben szmog keringett. Csípős szaga mindenki orrát megfacsarta.. már ha lett volna ott valaki. Az egész környék kihalt volt. Csendes. Nyugodt. Félelemkeltő. Az egykoron aranyból ácsolt hatalmas bejárati kapu, zárva volt. Törés nyomok kúsztak fel rajta. A kopogtató le volt tépve, s pár méterrel arrébb dobva a földön feküdt. Az aranyozott bejárat megkopott volt már. S végig rajta, oldalától a tetejéig, kissé átlós alakban éles karmok nyomai ékesítették. Mintha egy vadállat csúszott volna le rajta. Mellette horpadások, s megkopott zománcfesték varázsolta még nyomasztóbbá a képet. A területen, semmilyen virág, fa.. vagy bármiféle növény nem élt már. Minden a földre hullott, s humuszként próbálta életben tartani a talajt. A fű bebarnulva hullott alább, s kesze- kusza módon díszítette a tájat. Madarak zaja nem zengte be a terület semelyik részét sem.. A tücskök hangját se hallotta senki. Üresség. Csend. Nyugalom? Nem.. sokkal inkább félelem.

A ház, belülről sötét volt. A szúrós, szmoggal kevert levegő oda is beette magát. Az áram nem működött, villanyt nem is remélt senki. Se gáz.. se víz. Semmi nem volt. Az üres helységben sehol sem volt semmi. A szobákban egy bútor sem pihent. Mindent hatalmas porhálók borítottak be. Az omladozó tapétát... az egykoron fénylő, mára lassan leeső lámpaburát, s a hófehér, repedésekkel teletűzdelt plafont is. A konyhát borító csempe fugáján áttört a növényzet. Ami mostanra már csak pár fonnyadt gaz. A szekrények, melyek a falra voltak szögelve, ki voltak ürítve. Ajtajuk leszakadva, kitörve pihent. A könyvár padlóját csak pár kiesett papírlap borította. A társalgó padlószőnyege elázott, s több helyen elszakadt. S a ház legfényűzőbb helyszíne, a nemesek hálószobái voltak a legrosszabb állapotban. Az aranyozott tapéta le volt szaggatva. Karomnyomokkal volt ékesítve, hasonlóan, mint a mennyezet. Szőnyeg, pamut, s különböző összetépett anyagdarabok szétdobálva hevertek mindenfelé. A kitört ablaküveg darabkái a szoba különböző pontjain díszelegtek. A folyosókon néhol égésnyomok voltak fellelhetőek. Lámpaburák, s villanyégők utolsó alkatrészei szabálytalanul széttörve rakódtak le a megrepedezett, s már hiányos parkettára. A pince... a rabszolgák élőhelye.. furcsamód, szinte érintetlen volt.
A ház leginkább közepén elhelyezkedő rész viszont, furcsamód csak úgy hemzsegett a bútoroktól. Talán az a szoba volt a legbiztonságosabb. Távol állt mindentől, s egy ajtó vezetett le a pincébe, ahonnan könnyedén ki lehetne jutni az egyik vékonyabb ablakon át. A szobába, mely a nappali nevet viselte, körbe az összes bútort elhelyezték. Minden ajtó előtt rozoga szekrények sorakoztak. S megannyi könyv terítette be a felszakadozott parkettát. Minden szekrény, ágy, matrac, s ülőgarnitúra, már eltépődött. Korhadtak a fa tartóelemek, s elázott minden szövet. Csak pár apró kiütött lyukon át juthatott be a térségbe a levegő. Csendes volt.. és sötét.
A sarokban egy fiatal lány kuporgott. Térdeit felhúzva, arcán kifejezéstelenség ült. Mindössze vöröslő szeme adhatott feltételezést arra, hogy nem is olyan rég, még sírt, vagy legalábbis könnyezett. Zöld haja kócos volt, s pár fürt arcába lógott, így takarva annak egyes részeit. Ruhája szakadt volt, és rettentő koszos. Mellette egy füzet hevert, kinyitva. Amellett pedig egy fél tollbetét, és egy eltört grafitceruza. A falakon karmolás nyomok voltak fellelhetőek, s néhol ázás utóhatásai is. A plafonról a vakolat letöredezett, így senki se tudhatja, hogy mikor esik éppen le egy darabka. A sarokban kuporgó égető narancssárga szemű gyermek, hosszúra nőtt körmével kopogott egy kiesett parkettadarabon. Csak a monoton zaj zengte be a termet. Előtte apró zsák, tele leszedett fonnyadt növényekkel, penészedett kenyérrel, rothadásnak indult zöldségekkel, gyümölcsökkel. Magvak kevéssége, nyers tészta, színe vesztett liszt is volt még fellelhető ott. Onnan kicsit balra, egy felszakadt parkettadarab alatt, kicsit leásva a földig... abból pedig, talán a környéken utolsó zöldellő növények kukucskáltak ki. Attól megint egy kicsit oldalra pedig, két vödör helyezkedett el. Az egyikben már nem annyira tiszta, de azért még iható víz, a másikban pedig a már emberi szervezeten átment folyadék díszelgett.
A lány, neve szerint Kuro, érzelemmentesen, némileg talán a sokkhatás alá kerülve kopogott tovább. Testét megannyi seb, heg, karmolás nyom ékesítette. Megavasodott, megszáradt vér díszítette egyaránt bőrét, ruháját, s ettől összeragadt hajfürtjeit is. Körmei hosszúra megnőttek már, egyedül jobb mutatóujjáról volt tövig letörve. A puha hús ott felduzzadt, s a friss körömdarab már abba kezdett belenőni, gyulladást okozva így. A leszakított köröm pedig ott hevert, nem messze a tollbetéttől. Pincébe vezető ajtó is el volt barikádozva, de nem olyan szinten, mint a többi bejárat. Több kis polcrendszer, éjjeliszekrény, s fiók volt egymásra, és mögé tornyozva. Amiken, ha kicsi és hajlékony az ember, át tud jutni. Direkt így lett kiépítve, hogy Kuro ki tudjon rajta szökni. Akár vízért, utolsó ehető dolgokért, vagy netalántán... ha menekülni kell. A korhadó fa barikád, már több helyen vérfoltokkal volt fedve. Ugyanis nem olyan egyszerű azért mégse kijutni a kiálló szögek sokasága mellett. Egy szög, szálka.. vagy bármi más, könnyedén karcolta meg a lány puha hófehér bőrét, s így a rothadt bútor megkaparintotta kevéske vérének egy darabját.
A lány hirtelen abbahagyta a körmével való kopogást. Lábait előre nyújtotta, s szinte lefolyt a falon. Majd mikor leérkezett, egy gyorsat gurult oldalra, a füzet felé. Kilógó bordáin feszülő bőre hozzáért a parkettához, s az ütődésnek egy erőteljesebb hangja volt. A lány, maga alá húzta lábait, majd csontos ujjaival a füzet felé nyúlt. Magához vette azt, s a még nem beszáradt tollbetétet is. Majd újra a falnak nyomta hátát. Gerince csak úgy kipattant bőre alól lassan már.. annyira lefogyott. A csont, s a betonfal összekoppantak. Kuro felhúzta lábait, s combjainak támasztotta a kopottas bőrfedésű naplót. Ujjai között megforgatta a tintát tároló íróeszközt, majd annak hegyét a papírhoz helyezte, s macskakaparás szerű külalakkal, írni kezdett valamit.

~~18. 19. 20. 53. 1. 59.~~ NAP

~~Elkezd~~ődött Folytatódik. Még mindig nincs vége. Napok. Napok. Hetek. Tán hónapok. Sose lesz vége. Meg fogunk halni. Mindnyájunknak befellegzett. Ez a vég. Az utolsó leheletek. Hallom őket. Jönnek. Engem akarnak! El akarnak vinni! Meg akarnak ölni. Halni. végem. Meghalok. annyi. itt a vég. végem. Végem. Végem!! VÉGEM!

VISZLÁT

- Végem... Végem... Végem.. –ismétlődött a szó. A csendes szobát bezengte a lány, remegő hangja.
Kezéből eldobta a füzetet, s a tollat. A két tárgy nagy hanggal ért földet. Idegesen nyúlt fejéhez, s hosszú körmeivel halántékát kaparta. Felsértette bőrét. Vérzésig karmolta saját arcát.
~ Jé... te tudsz írni? ~ Szólt fejében a már oly ismerős hang. – Mi volt ez?- szólt rémült hangon. ~ Komolyan? Sz*patsz, hogy tíz perc alatt elfelejtettél itt a nagy rettegésben? – Csend! Maradj már csendben! – hangoskodott, ~ Hé.. hé... ne kapd már fel a vizet retkedék. Naoko vagyok! Tudod, N-A-O-K-O! – Naoko? Hát... te élsz? – csuklott el hangja ~ Mi van? – Azt hittem meghaltál... – rebegte ~ Most magyarázd el, hogy a retkes anyám kínjába tudnék én megdögleni, amíg te még magadhoz képest épeszűen gurgulázol? – Én is utállak. ~ MI A RETKES GENNYES FRANC VAN? – gonosz vagy velem... ~ Uramisten, de hülye vagy te... – Kérj bocsánatot. ~ HEEE?! – Bo-csá-na-tot ké-rek Ku-ro.. na.. .halljam... ~ Ro-hadj-meg!- Köszi.. Sokkal jobb. Örülök, hogy meg bírtuk beszélni Naoko. Nem szeretnék rosszban lenni veled. Mással nem tudok kártyázni. ~ Nem mintha velem tudnál. Tudod cinci, NEKEM NINCS KÜLÖN FIZIKAI TESTEM! – Na, ne utáld magad.. Nem a te hibád.. ~ Pfú baz*meg. És én veled vagyok összezárva. De tényleg.. szerintem egy kecskebéka jobb társaság... ~ szeretem a pónikat! ~ Mond már el, hogy mi a gennyes bajod van! ~ Az, hogy nem akarsz velem kártyázni. Tudod, nagyon rossz barát vagy. Remélem, megesz egy élőholt. ~ HEE?! – Ne is próbálkozz.. nem beszélgetünk! ~ Most kajak megsértődtél rám? Hmp! ~ Pfú.. mindegy.. . nem vagy álmos bogaram? Fáradtnak tűnsz.. – Ne- szólj- hozzám! ~Látom én rajtad.. Elenyész a fáradtság. Szemeid lecsukódnak.. Tested feladja a szolgálatot. Elveszted magad fölött az uralmat.. jól érzem, virágszálam? – Naoko... nem – ásított – Még nem akarok meghalni... ~ Jéé! Visszatért az értelmes feled? – Sose tűnt el.. Tudod.. a tébolyultak a legokosabbak.. ~ Én.. tisztában vagyok a személyiség váltással.. tudod, én vagyok a másik feled.. és.. amit most csinálsz... az nem normális. Szerintem határozottan pihenned kéne! – Nem tehetem! Megígérték.. Megígérték, hogy visszajönnek! ~ Sok idő telt már el.. Fogadd el szívem.. Senki nem tér vissza... –Nem.. Nem! - üvöltötte – Mindenki vissza fog jönni! Megígérték! Megígérték! – kapott fejéhez. A lány hosszúra megnőtt körmeit bőrébe vájta. Kaparta. Véresre szelte. Ez volt az egyetlen cselekedet, amely megnyugtatta eme őrült helyzetben. De mégis.. mégis mi volt ez.. Ami ezt váltotta ki belőle? Volt még itt más is rajta kívül? Persze, hogy volt. Nemesek, s megannyi rabszolga lakott itt egykoron. Akkor mégis mi történt? A válasz egyszerű.. egy baleset...

Az élet úgy folyt, mint általában szokott. Semmi furcsa nem volt. A mindennapok, a megadott sémában követték egymást, az Ochida házban. Egyszerű nemesek lakta hely volt ez. Neves, pénzes emberek, s az ő szolgáik. Mostak, takarítottak, főztek, vásároltak s elvégeztek mindent, amit a feljebbvalók nem akartak. Itt a füst országában, ez nem egy ritka dolog. Sőt, szinte már hétköznapi. Nem egy rabszolgapiac is üzemel. A túl sok pénzzel rendelkező személyek oda járnak, hogy vásároljanak valakit, aki majd elkölti helyettük vagyonukat. Egy élet megvásárlása, nekik nem került sokba. Ellenben annak a személynek, kitől elvették a szabadság jogát.. a legnagyobb vagyonmegfosztás volt. Többé már nem volt önálló személy. Nem tartozott sehová. Vagyis.. de.. pont, hogy tartozott. Az új gazdájához. Tulajdonná.. lecserélhető tárggyá vált. Elvették minden jogát. S már csak a parancsok jelenthették neki a megmaradást, eme keserédes földdarabon. Minden nap, munka és munka. Kevés élelem, embertelen körülmények. S egyetlen engedetlen mozdulat.. akár egy mosoly, vagy épp könnycsepp.. semmi sem maradt megtorlatlanul. Fájdalmas büntetést szabtak ki mindenkire, ki egy pillanatnyi gyengeségből adódóan is, ellenszegült a rendszernek. Ebben a kín keserves létben, kellett élnie megannyi megkeseredett léleknek a mindennapjait. Egy poros, koszos pince volt a szállásuk... s a maradékok az élelmük. Szakács, takarító, magántanár. Mind vásárolt élet volt.. s akármilyen ranggal, akármilyen befolyással rendelkeztek. ..ez itt más semmit se ért. Megannyi jel volt az, mely megbéklyózta őket. Mindegy kik voltak ők.. kezükön ott virítottak az égések, s tetoválások.. így már egész létük felesleges.. Rabszolgákká váltak...
A vírus már jó ideje felütötte a fejét. De Kemurigakure, nem tudhatott róla azonnal. S amint az információ hozzájuk is eljutott, sokan inkább véka alá akarták rejteni. Mondván, ez egy hazugság. S úgyis mihamarabb meg fog oldódni. Még a befolyással bíró nemesek se tudhattak semmit. Boldog tudatlanságban tengették továbbra is mindennapjaikat. Nyugodtan, mintha nem is történt volna semmi se. Pedig, az élőholtak serege, egyre csak nőtt. Ebben a házban, mégis egyedül az étel odaégésétől rettegtek. Nem tudták, hogy a sötétség már milyen közel jár. Nem is hitték, hogy az őrület már rég a küszöbön álldogál... s csak vár.. vár, hogy beengedjék.. vár, hogy átvehesse az irányítást.. S újabb drótokon rángatható bábokat kreálhasson.
A vírus gyorsan terjedt. Tán túlzottan is. Rohamtempóban ért el a füst országába. Felemésztette a lakókat, s mindent mit féltettek. Mindenki saját bőrét mentette. Az egész ország menekült. Óvóhelyeket kerestek. De hiába.. minden haszontalan volt. A nemesek körében se volt ez másképp. Az Ochidák.. egy aljas népség.. kik amint fülükbe jutott a hír, pillanatok leforgása alatt csomagoltak össze. Kocsiba ültek, s csak legfontosabb szolgáikat magukkal vévén, indultak el. Élelmet alig hagytak. Mindent kipakoltak. A ház, azonban nem maradt ügyesen. Megannyi joga fosztott értéktelen ember kóválygott benne. Várva a csodát.. reményekkel telve. Hitték, hogy rájuk is vár innentől majd egy szebb holnap. De nem így lett. Ők továbbra is csak egyszerű, mezei szolgák maradtak. A város minden hivatalából kihajtják őket. Nincsenek se papírjaik, se életük. Ők.. egyszerű.. semmibe vehető tárgyak.
Így maradtak magukra azok kik mások számára értéktelenek. De mégsem adták fel. Nem tehették. Hamis mosollyal az arcukon kezdtek önfeledt rendezkedésbe. Biztonságban akarták tudni önmagukat. Így, mintha minden rendben lenne.. Nevetéssel leplezték a hatalmas problémákat. élelmet gyűjtöttek, vizet szortíroztak. Rendezkedtek.. Menedéket alkottak. A ház összes bútorát egyetlen helyre sűrítették. Nem volt könnyű dolguk.. sőt. Lábuk nehezen bírta a rájuk nehezedő súlyokat. Megtépázott testük fel akarta adni a szolgálatot. De ezúttal nem tehették. A végjátékban nem. Így hozhatták létre azt a rendszert, ami ma is megállja helyét, az elhagyatott Ochida házban.
Napokat töltöttek ott. Folyamatos őrségváltással. Kívülről hozott növényekkel, s a halas tó, még nem megmérgezett vízével táplálkoztak. A konyhán nem maradt sok minden.. így onnan nem is számítottak jóféle lakomákra. A könyvtár összes könyvét becipelték az erődbe.. hátha találnak benne valamit... Valamit, ami megmentheti őket. Kapaszkodni akartak, egy reménymorzsába. Valamibe, ami most nem adatott meg. Eme rendszer, egy ideig meg is állta a helyét. Egy ideig működött. Egy ideig semmi baj se volt. Egészen addig a pontig, amíg az őket körülvevő erdő biztonságát élvezhették. Félelmeiket mélyen elnyomták. S csak játszottak önfeledten. Mosolyogtak. Nevettek. Úgy éltek, hogy nem voltak biztosak abban, hogy számukra is eljön a másnap. Fájó tudatban, megsanyargatott lélekkel, megtépázott testel.. így is élvezték létezésük utolsó napjait... Óráit. Tudták, hogy már nem sok választja el őket az örökkévalóságtól. Mégis boldogok voltak. Idióták. Véka alá rejteni a problémát, nem megoldás. Ezzel csupán hamis boldogságba üldözzük magunkat. Mégis, ez a hazugság mentette meg nagytöbbségüket a végső tébolytól. Ám.. volt, akit még ez se volt képes megmenteni. Aki számára.. Már nem jöhetett fel többé a nap. Kire nem várt, megannyi csillag bátorító ereje. Ki már csak a halál kegyei között akarta megtalálni magát.
Az éjjel sötétjében, vagy épp a nappal fényében merészkedtek ki a menedékből. Utoljára nagyot szippantottak, a már szmoggal dúsított levegőből. Még egyszer körbenéztek. Látták, a tájat, melyet egykoron úgy utáltak. Ez most megnyugvást jelentett nekik. Látták, az elhalt állatok foszlásnak indult tetemét.. Régen féltek tőle.. most már csak nevettek rajta. Még egyszer.. utoljára megölelték egymást. Könnyek milliói folytak le arcukon. Márványos bőrükről sütött a megkönnyebbültség. Többé nem voltak idegesek. Többé nem kellett félniük a másnapot. Nem kellett tartaniuk attól, hogy saját társaik ellen fordulnak. Őket nem tántorította már vissza a vírus gondolata. Nekik ez már mindegy volt. S így.. nyugalomra lelve érték el, saját kezük állttal az örök nyugalmat. Megfulladtak. Kínkeserves, levegőtől megfosztott testük lassan színét vesztette. Majd oxigén hiányában, szervezetük rendszeressége megszakadt. Csontos testük pedig, élettelenül a földre hullott.. akár egy báb. Így ért véget.. megannyi gyenge akaratú szolga léte. Tökéletes befejezés, egy szánalmas életnek.
A többiek, kik nem akartak még elkárhozni a világról, követték továbbra is a tervezetet. A rendszert. Eltávozott társaikért nem mentek ki.. felesleges lett volna. A hullabűz belengte a teret. Beitta magát az erdő fái közé is. Szmoggal keveredve, érdekes, szúrós szagú elegyet alkotott. Bűzlött. Gusztustalan volt. Foszlásnak indult testek hevertek szerte a birtokon. Emberek, s állatok egyaránt. Undorító. A világ tényleg megérett a pusztulásra. A természet most kijavít minden hibát, melyet egykoron létrehozott. Letisztít mindent.. hogy majd újra teremthesse. Csak.. ez nem fog megtörténni. Nem lesz miből újjászületnie. Halott marad.. innentől kezdve, örökre. Élőholtak serege fog már csak kószálni kipusztult felszínén. Korhadó testüket vonszolják majdan át a leégetett pusztákon. Nincs tovább. Nincs jövő. A világ végre elérte a mocsok alját, melybe egész eddig lassan süllyedt. Innen már nincs menekvés. Nem tud senki a partra úszni. Ebben mindenki egyaránt bűnös... ideje meghalni...
Ugyanúgy indult ez a nap is, mint az összes többi a „menedékben”. Az élők száma rohamosan csökkent. Mind a házban, mind az egész világon. A már gazda vesztett szolgák körében volt, aki direkt vette el saját életét; volt, aki a túlzott stressz következményében ment el.. S volt, kit a végelgyengülés vitt magával. A halál neme mindegy volt.. a lényegen nem változtatott. Egyre kevesebben voltak. A jelenlegi felállás szerint, hárman voltak kint, s ketten bent. Kuro egyelőre a házban volt. Egy sarokban kuporgott. Nem volt hajlandó elfogadni a helyzetet. Félte a holnapot, félte egész lényét. De nem hagyhatta, hogy eluralkodjon rajta az őrület. Most nem engedhette. Szemeiből akár a hegyi forrás, úgy csurgott lassan megannyi könnycsepp.. végig márványos bőrén.. le a parkettára. Már amúgy is zavarodott elméjének, ez a helyzet egy újabb pofont jelentet. Megtört lényén a repedés csak tovább nőtt. Lassan teljesen felemésztette. Itt volt már a vég, az ő számára is. Nem volt mi egyben tartsa. Elbukott. Gyáván kaparta körmével halántékán a bőrt. Sebesre. Véresre. Ezzel nyugtatta magát. A fizikai fájdalmat akarta felhasználni lényének megtartóztatására. Ugyanazon szavakat ismételgette. „Nem, lehetetlen”. Próbálta hamisságba hitegetni önnön valóját. De feleslegesnek bizonyult. A hang a fejében, mely oly régóta kínozza.. Most sem csitult. Sőt, erősebbé vált. Ott keringett lényében. Kaparta belülről bőrét, fojtotta nyelőcsövét, vakká tette szemét, süketté fülét, mozdulatlanná végtagjait, lassan működővé bensőségeit. Át akarta venni az uramat. Irányítani, s ezúttal nyerni. Most, mikor minden elbukni látszik.. most akar kitörni. Diadalmasan a földbe tiporni mindent. A még sosem látott élőholtak vezetőjévé válni.
Csend volt.. túl nagy csend. A kint őrködők halálfélelemmel telve álltak helyükön. Egész lényük remegett. Fel voltak készülve a halálra. De arra nem lehetett felkészülni. Gyáván tekintettek egymásra, s maguk köré.. várva végzetüket. Míg a bent henyélők valamennyivel nyugodtabb álláspontban lehettek. Kuro azonban nem volt nyugodt.. hogy is lehetne az? Nincs, mit jobban félnie, mint életének elvesztését. Nem tudott már ép ésszel gondolkodni. S akármennyire is shinobi rangra lett emelve, őt nem lehetett már ugrasztani, semmire. Elméje megtört, hamarabb, mint kellett volna. Legalábbis, kívülről így látszott. Egy üveges tekintetű, félholt emberi lény. Pedig belül, nagyobb harcot vívott, mint a házban bárki. Minden erejét másik felének visszatartására fordította. Próbálta visszafogni sötét utazóját. Nem akarta, hogy saját fénye kiégjen.. Nem vágyta a sötétséget. Így, még nem adhatta fel a játszmát.. ki kell tartania, a téboly végéig.
Egy etethető szobanövény volt, kevés reakcióval a külvilág felé. Haszontalan. Az egyetlen ki még életben kívánta tartani, az az önmagát testvérének nevező férfiú volt. Kiskora óta, vigyáz a zöld hajú leányzóra... húgaként tekint rá. Ezért nem hagyja elveszni.. ezért nem akarja elveszíteni.. s a „kutyák” elé dobván halálra ítélni. Most is ő volt vele. Nem messze tőle kuporgott a Roku nevezetű fiú. Sovány volt már ő is. Arcán mégis, a már oly megszokott vigyor ült. Mosollyal akarta leplezni világi fájdalmát, melyet az elmúlás gondolata idézett.
A már vészjósló csönd, nem hiába volt ennyire nyugtalanító. A hangtalanságot, sikolyok hada törte meg. Rémes halálhörgések, s sok láb vonszolt hangja, amint a földön húzzák végig végtagcsonkjukat. Majd még több talp dübörgése, amint az óvóhely irányába futnak.. S csak rohannak. De sosem érik el az oltalmazó menedéket. Egyenként vadásszák le az egykori szolgákat. S így életük méltó befejezést kapott. Szakadó hús, fájó, tépődő hangja volt az, mi visszhangzott a teremben. Amint a testrészek egyenként váltak el egymástól. Az mi egybe volt, szálakra cafatozódva tépődött le másik darabjáról. Az utolsó összetartó inat, szálat, s szövetet is átharapták a szuvas fogak. Kín keserves kiáltások zaja száguldott végig a pusztán. S ezt már csak a morgó hangok fűszerezték. Csámcsogás. Nyammogó, fájdalmas, szárazan szétmarcangoló hang.. mely azt jelezte, hogy az élőholtak serege újra lecsapott. Újabb emberi életeket követelvén magának. Csontig szopogatták róluk a bőrt. S aztán a hófehér tartóvázat is elrágták, akár a ropit. Kibuggyanó szemgolyók, egymásnak dőlt végtagok, szakadó belek, s sípoló nyelőcsövek. Az egész Ochida kert, úgy festett akár egy temetkezési vállalat.. egy hentesáruház. S kint, a hullabűzben, a világ pusztulása kreálta foszló bőrű bábok, svédasztalos étkezést rendeznek belőle...
Bent a házban, a falak védelmében, a Roku nevezetű férfiú, a sarokban kuporgó lányhoz csúszott. Kezét szájára tapasztotta, hogy a zöld hajú véletlen se tudja elárulni helyzetüket. Kuro- t, eme esemény zökkentette ki eddigi belső harcából. Hagyott elfoszlani számára oly kedves emlékeket őrző embereket. Kikkel annyi mindent élt már túl.. most elfogyasztják mindet. Rémes volt. Az egész. Sikítani akart. Üvölteni, kiáltani. Segíteni, s segítséget is hívni. Megmenteni azokat, kik őt is megmentették már nem egyszer a fájdalmas mindennapoktól. De nem tehette. Nem tehetett semmit. Csendben kellett tűrni... mindent. A saját életének érdekében. Szeméből patakok eredtek, s úgy zuhantak alább.. elhomályosítva látását.. megszédítve elméjét. A mellette ülő is zokogott. Neki is a társai voltak azon személyek, kiket most jóízűen felfal, pár a halálból visszaragadt lény. S egyikük se tehet semmit. Mind a ketten.. gyengék. Lelkileg és fizikailag is.
A sikoltások mind elvésztek. Többé már nem lehetett hallani őket. Mindent elnyomtak a hörgések, melyeket az élőholtak adtak ki magukból. Vánszorgásuk, s csontjaik egymásnak ütődésének zavaró hangja csapkodta a maradék két ember fülét. Eme zavaró tényezők, egyre csak erősebben szóltak. Közeledtek. Esetlenül mentek a még élő hús szaga irányába. Koordinálatlanul próbálták betuszkolni foszlásnak indult, elnyűtt testüket a csepp pinceablakon, hogy bebocsájtást nyerjenek egy újabb étkezésre. A hullabűz hamar rohant fel a lépcsőn és csapta meg a sarokban kuporgók orrát. A holtak már nem voltak sokan. Hallásra csupán ketten, netán hárman maradhattak.. A többi elkószált. De ezek.. rendíthetetlenül próbáltak új élelem után jutni.. miközben most ettek. Éhségük csillapíthatatlan volt.. Jönnek..
A férfiú ekkor elvette a lány szájáról kezét. Majd keservesen sóhajtott egyet. A zöldhajú eközben, továbbra is sokkos állapotban ült.. s csupán remegett. Végtagjai nem mozdultak parancsára. Lefagyott. Üveges tekintete előre meredt, s szeméből patakokban zúdult le a könny. Roku alkarjával megtörölte saját szemeit, majd a sírástól már vöröslő arcú „húgára” nézett. Tekintetére a sajnálás szürke, opál fénye ült ki. Még utoljára villantott egy keserédes mosolyt.. csak... utoljára. S magához ölelte szétesett elméjű „testvérét”. A lány mozdulni akart.. Segíteni.. cselekedni... de másik fele leláncolta.. Fogva tartotta.. Nem hagyta halálba küldeni önmagát. Így csak tűrte mozdulatlanul az ölelést. A fiú még utoljára végigsimította kezét kistestvére arcán. Az üveges tekintetű küzdelmének gyümölcse pedig egy reményvesztett, s apró mosoly volt. Ennyit tudott tenni.. ennyit hagyott elméje, s remegő teste. Roku, megkönnyebbült valamilyen szinten. Látva, hogy utolsó társát még nem ragadta el teljesen a tébolyultság.. s nem reménytelen a helyzete. Így már lesz miért harcolni.. van mit megvédenie. Az utolsó ölelést, még egy legutolsó követte. Nem bírta volna ki... nem tudott másképp a halálba menni. De már tényleg nem maradt ideje. A hörgések egyre csak közelebbről.. egyre hangosabban zengték be a házat. Jönnek.
- Visszajövök.. Ígérem! Kérlek.. könyörgöm.. ne halj meg.. kérlek hugica.. maradj életben.. – mondta elcsukló hangon a férfiú, majd eltolta magától a lányt s könnyes szemmel megpaskolta fejét.
Majd felállt.. Kezébe vett egy kést.. Konyhakés volt.. vagy ninja fegyver? Teljesen mindegy. Kivörösödött szemmel, fáradt elnyűtt testtel nézett szembe a halállal.. Azzal a reménnyel, hogy megmentheti az utolsó életben maradt társát...
Ez volt az utolsó nap, amikor Kuro még élő embert látott....

The Walking Gundan - Page 2 9c403d9befa6

Hetek teltek el? Napok? Órák? Ezt senki se tudhatja igazán. Az időérzék elveszett a világ még élő embereiből. Bár, ez annak is lehet a következménye, hogy a lakosok túlnyomó többsége, jelenleg is, pincékbe, s barlangokba száműzve tengetik mindennapjaik. Vagy, ha ezt épp nem is, akkor valami sötétségbe burkolódzó helyiség ad menedéket számukra. Bármelyik opciót is használják ki, a lényegen nem változtat. Vakságban, feketeségben léteznek. Elvették önmaguktól is a napfényben járás lehetőségét.. Cserébe az életért. Aki kimerészkedik, nagy eséllyel soha többé nem tér vissza. Csak a legbátrabbak, s ők is rettegve merészkednek ki, hogy élelemmel láthassák el társaikat. A túlélésért cserébe, a menedékekben megbújó személyek, már a kannibalizmushoz folyamodtak. Azok, kik valamilyen oknál fogva, de nem élőholtak fogai által vesztek oda, s távoztak közülük... min élelemmé avatódnak. Testüket kis darabokra bontják, s minden részüket felhasználják. Azok, kik szerencsésebbnek vallják magukat, még egy öngyújtó, vagy bármifajta apró láng fölött még meg is süthetik az élelmet. Többen haltak már bele mérgezésbe.. akár ismeretlen forrásból származó élelem, akár megannyi baktérium, vagy a levegőben terjengő gázok miatt. A szemétlebontó üzemek, s a létező összes gyár leállt. Megannyi civil, rettegéssel telve kuporog.. s a náluk erősebb hatalmaktól várnak megmentést. De ők nem jönnek. Még a legjobb shinobik is.. könnyedén odavesztek. Nincs már, ki megkönyörüljön a világon. A halál.. ez az a sors, mely mindenkire vár. Nem lesz kegyelem, egyik elfajzott embernek sem. Mindenki eggyé fog válni a rothadó földel.. A világ, végre kijavíthatja, egyetlen, s legnagyobb hibáját. Az embereket. S így, újrateremthessen mindent.. a sötétséggel.. s a holt bábokkal.
Jönnek már. Ugye érzed, itt vannak. A tarkódba lihegnek. A lábad nyomán járnak. A te levegődet szívják. A világodat látják. A hangodat hallják. A fejeddel gondolkoznak. A bőröddel éreznek. Te félsz tőlük.. ők vágynak rád. Gyomor nélkül is éheznek. Kellesz nekik.. Oltsd éhínségüket. Legyél táplálék.. Áldozat, eme véget nem érő gyilkos játékban. Legyél te a névtelen hős, kit hetekig emlegetnek.. Majd merülj feledésbe. Adj még életben tölthető napokat családoknak.. nem kell mást tenned.. Csak engedd, hogy vége legyen számodra a játéknak. Add oda szíved a végzetednek. Add oda, eme gyilkos fenevadnak. engedd, hogy ösztöneid vezéreljenek a halálba. Csak engedd... s élvezd. Élvezd, a rajtad eluralkodó sötétséget.. Azt, amit felemészti lényed.. Engedj a csábításnak. Válj eggyé a halállal. Legyél hófehérből, koromfekete. S legyél, holtan is élve...
A csend, mindig valami rossznak az előjele. Ahogy a hangzavar is. Vagy a monoton kopogás. Igazából, ma már mindent követhet valami borzalmas. Eme bizonytalanságot nevezzük ma, életnek. Oly régóta, most először esett. A sűrű, szmogos, s nehezen átlátható levegőt, most megannyi esőcsepp szelte át, zuhanva. Utat törve magának a szürke fellegekből, a sűrű, nehéz levegőn.. egészet a már kihalt földig. kesze- kusza elszáradt virágok, s fűszálak millióira hullott rá. Halottnak volt csupán ez már a csók. Semmit se ért. Nem lehetett ennyivel újraéleszteni a természetet. Elhalt, foszló belű állattetemek megszáradt vérét oldotta fel egyedül, s mosta bele a kiszáradt, felrepedezett talajba. Úgy festődött vörösre minden, mint egy faliképen. Megalvad vértengerek, ott hagyott tetemek, cafatok, lerágott csontok, elszáradt, elkorhadt növények... Mindent egybe mosott az égből eredt víz.
A fiatal, mégis láthatóan lelkileg megfáradt zöld hajú lány, továbbra is bent kuporgott a házban. Teljesen megtört. Nem volt kilátása az életben maradáshoz. Csak nevetett.. Önfeledten. Már maga se tudta, hogy mégis min. Hosszú körmével a parkettát kopogtatta.. csupasz talpával pedig dobolt a falapokon. Arca sötét volt.. egykori márványos bőrére, a keserűség opál fénye ült ki. A halál lehelte ezt rá.. megjelölte. Haja ápolatlan volt, tincsei összeragadva.. némelyik a megalvadt vértől, egyik másik nyáltól.. Vagy ki tudja mitől. Bűzlött. Gusztustalanul nézett ki minden. Akár egy ketrecben, oly rendetlen s tisztátalan volt minden. Fekália, poshadó növények, emberi tetemek, tövétől kihullott hajtincsek.. s csontok... mindenfelé. A lányon, jelenleg még volt ruha. de már az is koszos volt.. sőt.. a kosz volt ruhás. Véres, vizeletes, baktériumokkal telt, poros.. gusztustalan. De nem volt más. Ez nem az az idő volt, amikor bárki, kénye kedve szerint válogathatott. A pusztulásban.. Nincs más, csak amit eléd raknak.
A zöld hajú leányzótól nem túlzottan mesze, egy zokni hevert. Jóval nagyobb, mint amilyet neki kéne hordania. S látszatra volt is valami benne. Kuro, az eddig ülő helyzetből, hátára fordult, s akár egy vígan játszó kisgyerek, úgy gurult oda a poshadó ruhadarabhoz. Bordái, s gerince nagy hanggal koppantak a parkettához. Mondhatni egész lénye már csak csontból, s bőrből állt. Egyet, kettőt fordult, hátáról hasára, mire elért a zokniig. Ott, lábát hasa alá behúzva, tenyereit maga mellé tapasztva, tolta fel magát ülő helyzetbe. Ekkor, lábait kihúzta maga alól, s előre felé kinyújtotta. Az apró ruhadarabot kezébe vette, majd ölébe tette, S szépen, óvatosan kihúzta a benne található tárgyat. Egy csont volt.. vagyis már annak is csak egy darabkája. Talán, egykoron egy combcsont volt.. medencecsont.. sőt.. inkább egy borda. A fehér.. kissé inkább már szürkés vázdarabon, elszáradt húsdarabkák, s megalvadt vértömegek díszelegtek. Kuro, ezt vette kezébe, két tenyerén pihentette. Majd egy még nagyobb mosollyal, nyomta azt arcához. Nevetett. Szeméből pár könny csordult ki. Száját eztán szóra nyitotta.. S fogai között préselt ki sok, az eső monoton hangjában elvesző szót.
- Roku.. azt ígérted visszajössz. De.. De nem tetted.. Miért nem? Tudod, én vártalak. Vártam arra, hogy hazajössz. Életben maradtam.. Ahogy kérted.. És.. És te?! Te meghaltál! Hogy mertél meghalni?! Megmentettél.. És akkor mi van?! Meghaltál! S most hagysz engem is megrohadni! – mondta, a végére már szinte kiáltva.
Ekkor a kezében tartott darabot, egy mozdulattal emelte fel, majd dobta messzire. Pár másodperc elteltével azonban, arcáról lefagyott a mosoly, s egy sokkos kifejezés ült ki tekintetére. Azonnal szedte megfáradt lábait, s koordinálatlanul, indult meg az elhajított csont után. Térdei nem egyszer dőltek egymásnak.. egyszer el is esett a futam közben. Gyenge bőre feltépődött.. de ez sem zavarta meg. Esetlenül futott tovább.. majd az utolsó eséssel az apró tartóváz daraboz csúszott, s kezei közé fogta azt. Vöröslő szemmel nézett fel reá.
- Roku! Ugye.. Ugye nem esett bajod?! Bocsáss meg.. kérlek.. bocsáss meg.. – mondta elcsukló hangon, s újból magához ölelte a cseppnyi emberi maradványt.
Monotonon kopogtatott az eső. S egész nyugtalanítóul hatott. Mint minden. De ez most más volt. Az emberi emlékezet szerint.. az eső, nem jár együtt egy vonszolt hanggal. Nem szokták furcsa hörgések hadai követni a koppanásokat. S nem jön vele együtt mérhetetlen hullabűz. Igen.. Itt vannak. Hallani az esőben, elenyésző lábuk csonkjának hangját, amint a földön húzzák azt végig. Ételért kiáltó hangos hörgéseiket. Nem létező gyomruk ordító korgását. Rohadó testük bűzét.. Ilyen lenne a halállal is találkozni? Nem. Az kellemesebb.. S illatosabb.
A végzet kúszott egyre csak közelebb a már bomlásnak indult, elhagyatott küllemű nemesi lakhoz. Itt volt az idő. Nem tehetett mást. A halál rá várt már.. jöttek.. Jöttek elvenni mindent.

The Walking Gundan - Page 2 01955136649352066712

~ NA.. Cunci? Mehet a menet? Játszunk.. utoljára, egy jót? ~ Szólt, a már oly ismerős hang ~ Naoko... nyerhetünk ellenük? ~ Jaj, drága.. hát persze, hogy nem. De, fasza kis zombi leszünk, ígérem. Mindenféle random embereket meg fogunk zabálni. Főleg a gyerekeket, s jó pár köcsög nemest. Sok életet fogunk kiontani. Jól fogunk szórakozni... s hősöknek leszünk elkönyvelve, amiért nekimentünk pár eszement élőholtnak... na.. megdumáltuk? ~ Naoko... én.. nem merek kimenni. Még élni akarok. Túl akarok élni ~ Nem, fogsz. De, szard le magasról. Kit érdekel egyáltalán az élet egy olyan világban, ahol már semmit se érsz? Nincs senki, aki fölé kerekedhess. Nincsenek ellenfelek, se alattvalók. Unalmas. Gáz. Ellenben, zombiként.. Lehetünk tébolyult uralkodók.. s zabálhatunk embereket, következmények nélkül. Hát nem hangzik jól? Egy utolsó csetepaté, még emberként.. Aztán mehet a menet élőholtként? ~ Félek.. ~ Mint mindenki kedves. És? Ez is csak egy tudatállapot. A félelem.. csak egy gondolat, egy kósza érzés. Felesleges. Nevess még utoljára.. szórakozzunk! Bulizzunk virágszálam! ~ Félem a halált. Gyáva vagyok. Nem akarok meghalni ~ Ez nem a halál.. Hanem egy új kezdet, Gennygombóc. Holtan fogunk élni. Eggyé válhatunk azzal a gyönyörű sötétséggel.. hát nem kecsegtető? Nem pezsdül fel már a gondolattól is a véred? Nem borzongsz bele? Izgalmas.. Ugye? ~ Érzem. Forr a vérem. Borzongok. Ráz a hideg. Nevetek. Izgalmas.. Játszunk. Naoko... játszol velem, még egyszer.. utoljára? ~ Ezért vagyok itt kedves. Gyere. Játszunk együtt, még egyszer... utoljára...
A lány szája, füléig felkúszott. Fogai között, kuncogás hangja sínylett ki. Fejét előredöntötte, s lassan állt fel. Két lábára egyenesedett... Talpai a földet érintették. Elnyűtt teste remegett. Megborzongott, nem egyszer. Összeragadt, színe vesztett hajtincsi arcába lógtak. Hosszú körmei a föld felé néztek. Testén, több sebből vér csordult ki. de ő csak nevetett. Kacagott, mintha nem fájna semmi se. Szemei tágra nyíltak, pupillája megnőtt. Túltengett lényében az adrenalin. Narancssárga írisze, más fényben égett. Cikázó tekintete.. Remegő teste. Kezeit lassan emelte fel. Megropogtatta vállát, lábait, s csuklót is. Csontos ujjaival hajába túrt, s hátra lökte azt. Ezzel egy időben emelte fel fejét, s döntötte azt hátra. Hosszúra nőtt körmei végigkarmolták márvány fehér bőrét, egészen tarkójáig. Ahol pedig szintén ráerősített fogására, s nyakán át, végigkarcolta bőrét, míg nem újra maga mellé esett karja. Szájából egy kis adag nyál buggyant ki. Köpött. S nevetett tovább.. egyre csak hangosabban. Hangosabban, mint ahogy a külvilág hörgött. Túlharsogta a vánszorgásokat. Görnyedt testtartása következményében, gerince úgy emelkedett ki hátából, mintha egy különálló darab lenne. A végtelenségig soványodott. De ez már nem zavarta. Roppantott egyet nyakán, majd egy hangosabbat hátán is. Bőrén mindenfelé vér csurgott le, apró cseppekben, lassan. de nem zavarta. Nem érdekelte már semmi a furcsa tekintetű lányt. A félelem opál fénye eltűnt arcáról. Helyette.. Az izgalom fénye tűnt fel rajta. A játék öröme. Lábait felemelte.. s mint aki évek óta nem mozdult, koordinálatlanul kezdett el lépkedni. Naoko nyert. Átvette az irányítást a gazdatest felett. Még utoljára. Megfáradt, mégis örömmel telten csapta le talpát, miközben az össze-eszkábált kijárat felé vette az irányt. Mindeközben nevetett. Shinobi volt ugyan, de fegyvere már nem volt egy se. Mindet elhasználták. Csupán, egy konyhakéssel kezében igyekezett kijutni a külvilágba. Egy ugrással átcsúszott a polcrendszeren, majd legurult a lépcsőn. Le, oda ahol annyi éven át lakott. Nekisietett a pinceablakénak, de még nm mászott ki rajta. Leguggolt, pont annyira, hogy feje búbja még ne látszódjon a kint állók számára, s a betonfalnak dőlt. Két ujját homlokához tapasztotta, majd ellökte azokat onnan, mintha csak tisztelegne.
- Pá, lepratanya! Nem fogsz hiányozni! – mondta utoljára, majd megfordult.
Kiegyenesedett, s kezeit felnyújtotta a mára már kitört ablakhoz. megkapaszkodott a kinti világ kiszáradt földjében. Talpát a falra helyezte, s lassacskán felhúzta magát, s kifurakodott a vékony résen. Miután lábait is a külvilágban tudhatta, egy ügyetlen mozdulattal állt meg újra lábain. Egy erőteljest szippantott az eső áztatta „friss” levegőből. Látta még a napfény átszűrődő fényét a szürke felhőtengeren. Érezte, amint a frissítő esővíz a bőrére csepeg.. s felfrissíti. Új erőt ad a létezéshez. Tekintetét a magaslat felé fordította, s kinyitotta száját. Nyelt párat az éltető vízcseppekből. Majd alkarjával megtörölte ajkait, s hangosan felnevetett.
- Na, édes drága tücsökfingnyi, poshadó kis retektápjaim! Játszunk?!
Hárman voltak csupán az élőholtak. de még ez is több, mint amennyivel egy D szintű, fegyvertelen genin el tud bánni. de a lányt ez már igazán nem zavarta. Csak nevetett önfeledten, miközben végignézett számára a halált jelentő lényeken. Nem érzett már félelmet. Megunta a gyávák létét. Királlyá akarja avatni magát. A holtak seregének legfőbb uralkodójává. Játszani akar.. mielőtt a sors megköti kezeit, s az evés fonalaival rángatva, bábot készít belőle.
A furcsa, rothadásnak indult lények, szinte parancsszóra indultak meg táplálékuk felé. Követve a szagot. Némelyiknek nem volt már szeme.. Vagy épp keze. Haja is csak egynek volt. Viszont annak a bordái hiányoztak. Bőrük elsötétült, porszínűvé változott. Lyukakkal volt ékesítve egész lényük.. rohadnak. Lassan, lomhán közeledtek, hiányos, sárga fogsorukat csattogtatva. Az egyik, húzta maga után az egész szervrendszerét. Másik, szívével állkapcsán közlekedett. A harmadik.. még egész frissnek tűnt. De már ő is régóta poshadt. Gusztustalan lényeg.. az egyszer már biztos.
- Játszunk! – nevetett a lány.
Ezzel a lendülettel indult el ő is az élőholtak felé. Futott, ahogy csak a lába bírta, s olyan tempóval ugrott rá a legelső rothadó lényre, emilyennel csak tudott. Hosszú körmeivel karistolta végig annak arcát, majd akár egy pók, úgy mászott át a hátára, s kapaszkodott bele nyakba. A lény, szinte már porig poshadt. Könnyen törtek csontjai. Bőrét is egy pöcköléssel el lehetett korhasztani. Ő lehetett ezek közül a legrégebbi. A lány a lény nyakának nevezett csontba kapaszkodott bele, majd amilyen erő csak kifért tőle, úgy tépte hátra azt. Keze végigcsúszott a barázdás csonton, majd megakadt az állkapocsban. Abba beleakasztva kézfejét, talpával a holt gerincének támaszkodott, majd ellökte magát azon. A gyenge csontok elrepedtek. Elsőnek a gerinc roppant egy hatalmasat.. Másodszorra a koponya repült le.. Akár egy kupak. A zöld hajú lány, Shinobihoz méltó mozdulattal ért földet, a talpán megállva. Eztán következett a másik.. Hasonlóan lomhán járkált, mint előző társa. Kezei nem voltak.. úgy tűnik elhagyta azokat. Bőre még volt, úgy ahogy. De már bizony nem sok. Lyukacsos volt az is, mintha csak patkányok rágták volna szét. egyetlen hajtincse maradt, az is füle mögött lógott. Lassan vánszorgott.. maga mögött húzva belső szerveit. A lány felé sietett. A háta mögül támadt.. Hasonlóan kapaszkodott bele nyakába, de ennek nem lett volna még képes eltörni gerincét.. ez nem volt elég rothadt hozzá. Kezeit nyakán kulcsolta össze, állkapcsában megakadó kézfejeivel tartotta magát a lény hátán. Úgy csimpaszkodott rá, s húzta le annak lomha, s elgyengült testét. De a holt nem engedett. Hangos hörgések közepette próbált kimarni a lányból egy darabot. De egyelőre nem sikerült neki.. feje nem hajlott még eléggé, hogy elérhesse a zöld hajú ízletes húsát. A leányzó lábát a halott térdhajlatába akasztván, húzta ki azt a lény alól, aki így össze is esett. Akár, egy régi gyermekjáték. Akár egy rongylábú báb. A zöld hajú is elesett ezzel egyetemben. Nem volt elég ügyes. Megborult, s az élőholt alá gyűrődött. Kinek ez által, utolsó erejéből, esélye nyílt beleharapni a friss húsú emberbe. Fogait a lány vádlijába mélyesztette, majd ott is hagyott párat, ahogy az éppen aktuális étele vad kapálózásba kezdte, s így lerúghatta magáról a lényt. De már késő volt. megfertőződött... kezdetét vette az, amire egész eddig fel volt készülve.. de mégsem várta. Éles fájdalom nyilallt a lábába, majd az átjárta egész lényét. Belemart testébe, s összeszorította tüdejét. de még nem engedett a fájdalomnak. Még tűrte.. Ez itt még nem a játék legvége.
~ Ez itt a végjáték kedves... Mehet a holtmenet? ~ Naoko.. köszönöm. Köszönök mindent ~ Jaj, de nyálas.. Elcseszel mindent. Ne izgulj.. Halálom után is csesztetni foglak. De most.. Fejezzük be végre a játékot ~ Az élet játékát? ~ Inkább a pusztulásét...
felállt.. s továbbment. Akármennyire is ellenkezett minden porcikája. teste minden egyes része könyörgött már a halálért. de a megtört elme, még nem adta fel. A földön fetrengő, s hörgő egy ideig nem fog felkelni. egy maradt már csak. A friss.. az ismerős arcú. Roku.
Kuro hangja erősen szólt... De másik fele nem hallotta meg. Nem akart megkegyelmezni az ismerős arcú élőholtnak. Ő már rég nem ugyanaz, ki volt. Ő már nem él. Ő már csak egy báb... Egy báb, késsel a kezében. Ki csak arra vár, hogy ehessen. A lány, már egyre jobban fáradt. Testének nem volt elég ereje, egy ilyesfajta harchoz. Gyenge volt.. Gyengébb, mint bármikor. Az eső is már csak lassította mozgását.. de most még utoljára.. életének utolsó pillanataiban erőt kellett vennie magán. Megtámaszkodott lábán.. csak egy pillanat volt, míg kifújta magát.. s míg a már holt ismerős szinte mellé ért. Száját utoljára, vad mosolyra húzta. Tekintetét felemelte.. Égett benne a játék öröme. Narancssárga szempárját a furcsa deformált arcra szegezte. Majd örömteli kacagás közben közeledett felé. Nagyot ugrott, átugorva annak feje felett. Ugyanazt a műveletet hajtotta végre, mint a másik két lénynél. Kezét összekulcsolta, s megkapaszkodott. A furcsa ismerős hátán csimpaszkodott.
- Tudod Roku... sajnálattal közlöm, hogy nem bírtál megvédeni. Nem teljesíthetem kedves, amit kértél. Meg fogok dögleni. de azért kösz... – Tört ki hangos nevetésben. – Cuki füled van.. – dörmögte.
Már rég tisztázta magában, hogy az ő sorsa már eldöntetett. s neki már mindegy mit is tesz.. a halál akkor is utol fogja érni. Így egy mozdulattal harapta le a holt fülét s csámcsogott rajta egy sort. Undorító, gusztustalan íze volt. Poshadt, s rohadó. de már mindegy volt. Testébe újra belenyilallt az az éles fájdalom, mint az előbb. Egész lénye felett átvette lassan az irányítást. Lábáról indult, s fejében ért véget. Összeszorította tüdejét, megfacsarta gyomrát, megnyomorította szívét, rángatta beleit.. Belülről kaparta a bőrét. Viszketett, s fájt egész teste, egész lénye. A harapás nyom körüli apró rész volt az, mi a leggyorsabban kezdett el rohadni. Gyorsabban, mint minden. Az utolsó fog, mi a seben maradt is kihullott.. a harapás nyomából pedig vér serkent ki.. nem is kevés. A földbe ivódó éltető, vöröslő folyadékot is elmosta az eső.. mint mindent. A sikolyokat is elnyomta, melyek a távolból visszhangzottak. A holt, kinek nem volt már füle, csupán egy; idegesen próbálta lerázni magáról, a rá csimpaszkodót. De az nem eresztette. Hörgő hangot hallatott a lény.. Nem tetszett neki eme felállás. Lépdelni kezdett. Lomhán sietett előre. Elindult.. Remélve, hogy tápláléka majd leesik róla. S így, gyalogút közben kapkodta fejét, hogy megkaparinthassa a friss húst. Ám, az a táplálék már nem volt olyan friss. Eltelt.. Nem kevés idő.. s a lány egész testét átjárta már a méreg. erei kidagadtak testén, s egy egész térkép-hálózatra hasonlító mintát alkottak rajta. Bőre felduzzadt, s lassan kezdett teljesen porszínűvé válni. Minden erejét elvesztette.. s az irányítást is teste felett. Beszélni már nem tudott, tartani se ő tartotta magát. Testét már ösztönök vezérelték, semmi más. teljesen elengedte magát. Mar csak szemében tükröződött valamennyire lelkének egy apró foszlánya. De az is hamar kimúlt. Tekintete üvegessé vált. S valami más költözött arcára. a halál keserű lehelete. Kiálthatott, ahogy csak tudott.. nem ő irányította hangját. Mindent, az ősi ösztönök vettek át. Kuro, s Naoko is.. egy testben élő, mégis két külön személy, s lélek... most már csak üres hangok. Nem hallja őket senki, csupán egymás. Halkan szólnak már. Üresen, s némán. Csendben beszélnek..
~ Game over ~ Jó játék volt.. és most? ~ Mától csak figyelők leszünk. Külső szemlélők egy ösztön vezérelte báb-testből. ~ És akkor mi... ~ Elvesztünk. Hangokká váltunk. Többé nem létezünk. ~ S mi jön most? ~ Egy végtelen játék...
A lány minden ereje elszállt. Összefűzött ujjai elengedték egymást, majd szépen lassan lecsúszott az élőholt hátáról, egyenesen a földre. Nem egy óra telt már el a harapás óda.. s utána nem egyet szerzett véletlen még, az őt szállítótól. Most viszont.. végleg a földre hullott, a tudatát vesztett test. A fölé magasodó lény pedig, hörgő hangokat hallatott, s úgy közeledett a zöld hajú felé. Beleharapott karjába.. combjába s arcába. Darabokat, cafatokat tépett ki belőle. Meg próbálta elfogyasztani a már hullabűzt árasztó embert. Majd hirtelen hőkölt a hátra a rothadó lény. A földön fekvő, dühös tekintettel ült fel. Hangosan hörgött... szinte fújtatott. Akár egy vadállat, olyan hangot hallatott. Mind aki üvölteni akar, de nem tud. Hosszú körmeivel az őt falatozó felé nyúlt, s arcát meg is karmolta eme mozdulattal. A leányzó egész teste elsötétült.. s lába már rothadásnak indult. Szíve rég nem dobogott.. tüdeje nem kapott levegőt. Szervei leálltak. Mindennek vége lett. Ő még is élt. Élt, ült, s fújtatott. Hörgött, s köpött az előtte állóra. Élőholttá vált. A sötétség egy keserédes bábujává. Fegyverré vált, az emberiség ellen. Egy bábbá, késsel a kezében. Fáradtan tápászkodott fel a földről. Lomhán döntötte előre testét. Kezei maga előtt lógtak. Nem érdekelte már a fáradtság, a kimerültség vagy a fájdalom. Nem érzett már semmit. A vírus teljesen átvette felette a hatalmat. Ő már nem létezett. Csupán egy hang volt, kit senki se hallott. Így fordult a másik lény felé. Mordult egyet, s a másik mintha értette volna. Nem támadt rá. Nem érezte rajta azt a friss, s kecsegtető érzést, mint ezelőtt. Poshadó húsból nem kért.. Eztán lomhán kapta magát mind a két holt. S egységesen indultak meg az új szagok irányába.
Marcangolóvá vált már Kuro is. Menekülő, reménnyel teli, vagy épp reményvesztett embereket tép szét, s fogyaszt el. Egy rémálommá vált. Mások félelmévé. A világ pusztítójává. Egy bábuvá, ki majd segít eltüntetni a föld hibáit. Húst tép.. embert szabdal. Családokat szakít szét. Egy gyilkos lett.. érzelmek, s tudat nélkül. Rothadó testtel. Egy hangtalan lélek. Egy test nélküli tudat. Egy üres.. üres.. drótokon rángatott báb.

~ Életünk végén mind csak a sötétség üres bábjai leszünk, késsel a kezünkben ~

**Yori** Kedd Nov. 28 2017, 16:05

… Meg fogok halni, ez most már biztos. Érzem, ahogy minden életerő elhagyja a testem, és megszűnök létezni. Nem kellett volna így történnie. Alakulhatott volna máshogy is…

Előszó

Javában zajlanak a harcok az összes fronton, nem lehet még látni a harcok végét, és csak remélni lehet, hogy marad még a földnek egy apró, élhető része, amit nem pusztít el a háború. A harc a fenn maradásért, a terület szerzésért, és a mások feletti uralomért, a végét járja. Lassan nem lesz már miért harcolni. A harcoló felek mindegyike elsiklik afölött, hogy mekkora pusztítást végeznek, és nem gondolnak a következményekre, és arra, hogy mi lesz a háború után. Kormányok dőlnek meg, szövetségesek szúrják hátba egymást, és a gyengébbek eltűnnek a földszínéről. Milyen világban élünk? Miért élünk egyáltalán? Meddig folytathatjuk még ezt így? Rengeteg kérdés, de egyikre se tudunk normális választ adni. Elfog-e jönni az idő, amikor valaki meghozza az utolsó, mindent eldöntő lépést? Minden nagyhatalom rendelkezik olyan eszközzel, technikával, tudással, mely képes városokat elpusztítani, nemzeteket eltörölni. Az emberiség sorsa egy nagyon vékony penge élén táncol, és sajnos az egyensúlya már nem az igazi. A háború végjátékában ez az egyensúly kibillent, és valaki meghozta az utolsó lépést… A föld ahol élünk haldoklik.

Első fejezet
A tudatlanság áldása

Kellemes napra ébredt a falu. Az időjárás kedvezett a termésnek, így aki csak tehette a földjein dolgozott. Boldog béke idők voltak. Nem ért ide a háború fájdalma, szenvedése. A falu csak annyit érzett a távoli harcokból, hogy nagy ritkán a távolban egy-egy nagyobb zörejt, robbanást lehetett hallani. Ennyi pont elég volt a falusiaknak, akik mind békés, egyszerű földművesek voltak. Yori is itt élt, ám ő nem a földeken dolgozott, hanem a falu kovácsműhelyében készítette az eszközöket, amiket a földeken használtak. Persze nem csak ez az egy állása volt. Időnként elvállalt kevésbé legális munkákat is. Ilyenkor megesett, hogy komoly fizikai kontaktusba kellett kerülnie a célszemélyeivel, de ebben a pénz-orientált világban mindent a pénzért. Yori kerülte a háborút. Nem látott benne anyagi potenciált. Jobban szerette inkább az információra éhező nagyhatalmakat, és kisebb szervezeteket, akik egy kis infómorzsáért képesek voltak rengeteg pénzt fizetni. Boldogan élte mindenki a kis életét.
- Yori! Lenne rám pár perced? – hangzott egy mély férfihang Yori háta mögül.
- Persze, Nama úr. Miben segíthetek? – válaszolt Yori miután megfordult és látta, hogy a közeli földbirtokos Nama Arezawa keresi.
- Yorikám, lenne pár kicsorbult szerszám, és eszköz, amit meg kellene nézni, és helyre hozni, vagy újakkal pótolni. Megoldható?
- Nama úr, magának? Persze! Na, hozza ide, nézzük meg mekkora a baj. - mondta Yori majd kiment az öreggel a műhely elé ahol egy szekérnyi kasza, kapa, és egyéb a földeken használatos eszköz látványa fogadta.
- Na, ezekről lenne szó. Tudom, hogy ez pofátlanul sok, de annyi munka van idén a földeken, hogy a régi eszközeink nem bírják.
Yori szemügyre vette a szekér tartalmát, többször körbe járta, megnézte a szerszámok állapotát, kereste az esetleges sérüléseket, anyaghibákat, majd miután mindent megnézet így szólt:
- Nama úr, ha jót akar magának, akkor ezeket az eszközöket elfelejti. Annyit tudok tenni az érdekében, hogy a fém részeket beolvasztom, és készítek belőlük új szerszámokat, mert ezek már bizony bőven túlteljesítették magukat. Megfelel így önnek?
- Ez a legjobb megoldás fiam. Gondot okozna, ha közben itt maradnék? Az egész család a földeken van, én meg unatkoznék egyedül otthon, míg elkészülnek a szerszámok. – Yori nem válaszolt az öregnek, elmosolyodott, és a kezébe nyomott pár kaszát, és mutatta az utat a műhelybe. Miután mindent behordtak neki álltak leszedni a fém részeket a fa nyélről.
- Mond csak fiam, mit tudsz te erről a háborúról?
- Mit tudnék Nama úr? Két ellentétes erő harcol a több hatalomért és ez egy borzasztó végkifejlethez fog vezetni, szerintem. – válaszolt a kovács a feltett kérdésre, majd folytatta a munkát. A kohóban izzott a tűz, és a nem rég leselejtezett eszközökből nem maradt más csak olvadt acél, ami nem sokára új, használatra kész állapotban fogja elhagyni a kis kovácsműhelyt.

Második fejezet
A lejtőn lefelé

Nincsenek csodák. Minden ember titkon reméli, hogy már pedig vannak olyan dolgok, amik már annyira hihetetlenek, hogy az már csoda számba megy, pedig csodák csak a mesékben léteznek. A mesékben mindig a jók győznek, győzelmet aratva a rosszak fellett, de az életben ki dönti el ki a jó, és ki a rossz? Minden csak néző pont kérdése. Így történhetett meg az is, hogy a falu ahol Yori élt lepaktált az egyik nagyhatalommal, és a biztonságuk érdekében ellátmányt biztosítottak a frontokon lévő katonáknak. A falu szemszögéből a szövetségesek lettek a jók, akik harcolnak a rosszak ellen. Az irányító országok gondolkodás menete, felfogása, mentalitása lett a mérvadó a kis faluban is. Az amúgy rendes, békeszerető emberek egyre többet beszéltek a háborúról. Néhány falusi fiatal még a frontra is jelentkezett, hogy segítse a szövetség előre nyomulását. A békés kis falu megszűnt létezni. Lassan már csak azok dolgoztak a földeken, akik harcképtelenek voltak koruk, vagy fizikai állapotuk miatt. Elragadta a háború szele a vidéket. Yori azon kapta magát, hogy a műhelyébe sorra hordták a kiszanált szerszámokat alapanyag gyanánt, hogy abból készítsen a falusiaknak fegyvert, mert mindenki részese akart lenne a diadalnak, melyet a vezetőség vetített a tudatlan polgárok között. Ekkor az emberek még csak nem is sejtették milyen lejtőn is indultak el lefelé. Ekkor még csak a szépet, és a jót látták, azt a láttak a háborúból, amit a nagyhatalmak láttatni akartak. Mese volt habbal. Jól irányított agymosás volt, mely elhitette az egyszerű emberekkel, hogy a harc a szükséges rossz a felsőbbrendű célok eléréséhez. Yori nem bánta, hogy így alakult. A fegyverek kelendőbbek voltak a munkaeszközöknél, és jobban ment az üzlet. Igyekezett minél több haszonnal zárni ezt a fellángolást, és kerülni a nyilvánosságot, mivel rengeteg a frontról érkező katona talált szállást magának a falun belül, Yori pedig nem kevés ilyen katonának ártott már az évek alatt, igaz mindig ügyelve arra, hogy a személyazonossága titkos maradjon.
- Jó napot kovács! – szólt egy hang lekezelően.
- Jobbat.
- Lenne pár penge, amit megkellene élezni. Lehetőleg tegnapra. - mondta a férfi gúnyos hanglejtéssel, aki csak úgy váratlanul betoppant Yorihoz.
- Nem érek rá, van más dolgom is… Amúgy is az én időm, túl drága egy magad fajta ficsúrnak. – jelentette ki Yori, majd nem is foglalkozva a férfival folytatta tovább a munkáját. A férfi ezt nem tűrte szó nélkül, megragadta Yori vállát és maga felé fordította.
- Nem tudod te kivel beszélsz, igaz? – kérdezte és a hangjából érződött, hogy felsőbbrendűnek tartja magát, mint egy mihaszna kis falusi kovács.
- Na, látod ez igaz, de nem is érdekel, mert ha nem engedsz el ma keltél fel utoljára. – mondta Yori. A férfi ekkor vette észre, hogy amikor maga felé fordította, a kovács egy izzó pengét szegezett a hasához.
- Most szépen fogod magad, és elhúzol innen! Nagyon csúnya dolgokra vagyok képes, addig menj míg megteheted. – ekkor a férfinak eszébe jutott egy mende-monda melyet egy közeli talponállóban hallott egy zöld csuklyás férfiról aki kegyetlenül megkínozza az áldozatait és rendszerint mindig valamilyen hevített kardot, vagy pengét használ. Hirtelen fal fehér lett és remegő hangon így szólt.
- Te vagy az a zöld ruhás fazon! – majd erőt vett magán és előrántott egy kunait.
- Ha tényleg te vagy az, akkor szép kis fejpénzt fogok érted kapni. – jelentette ki, majd Yoritól ellökve magát, hogy biztos távolságba kerüljön a forró acélpengétől, a kovácsra támadt. Yori érezte, hogy itt a vége. Annyi az idilli kis falusi életének. Lebukott. A rá támadó férfival nem sokáig foglalkozott. Míg a férfi folyamatos támadásokat indított ellene, ő csak arra tudott gondolni, hogy merre tovább. Miután megunta a támadója állandó hadonászását megfogott egy acél rudat, és a falhoz szegezte vele a férfit, úgy, hogy átdöfte a rúddal a férfi kulcscsontját. A férfi majdnem elájult, de mielőtt megtette volna Yori oda hajolt a füléhez.
- Jól jegyezd meg amit mondok. Te soha nem láttál engem, és senkinek nem mesélsz arról, hogy mi történt itt. Ha eljár a szád én megtalállak, és akkor belőled is csak egy városi legenda áldozata lesz. Megértetted? – a feltett kérdésre már nem érkezett válasz, mivel az ájulás gyorsabb volt, mint a férfi száját elhagyó hang.
Yori ezután drasztikus döntésre szánta el magát. Az ájult ninját ki vitte a műhely elé, majd az egész műhelyt felgyújtotta. Úgy állította be, hogy balesetnek tűnjön. A tűz körüli felforgást kihasználva eljött a faluból, és útnak indult arra a helyre, ahova soha nem akart visszatérni.

Harmadik fejezet
Megint a magány, és a szörnyű valóság

Újra a szigeten. Azon a szigeten, ahol minden megváltozott. Nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy sikeresen elmenekült erről a helyről, ám még ennyi idő távlatából sem lettek szebbek az emlékek. Újra bejárta az ismerős ismeretlent, és újra beköltözött az évekig otthonaként szolgáló barlangba, ahol még régen a fogva tartói tartották.

Fejlemények a világból: Míg Yori önkéntes száműzetését töltötte, a világ teljesen kifordult magából. Az egyik nemzet meglépte azt a lépést, ami a végső pusztulás felé taszította az emberiséget. A Hang falu egy olyan szérumot, betegséget, kórt, nevezzük bárminek, szabadított a világra, mely képes arra, hogy teljesen kiirtsa az emberi fajt. Az emberiség soha nem volt még ekkora veszélyben. Fenn áll a lehetősége annak, hogy saját magát pusztítsa el az emberi faj. A hang falusi kutatók szüleménye képes átváltoztatni az embereket, egy torz, tudatmódosult, szinte élőholt szörnnyé, mely emberfeletti erőre, és falánkságra tesz szert. Ez a falánkság, éhség, csak a megmaradt emberekkel elégíthető ki. Kezdetben még csak egy kis réteget ért el a kór, de idővel egész falvakat fertőzött meg, és komplett országokat pusztított el.

Yori számára az idő, mintha megállt volna. A madarak békésen szálltak a kék égbolton, a tenger hullámai mosták a partokat, és a fák lombjainak susogásán kívül semmi nem zavarhatta meg, hogy békésen éldegéljen a külvilágtól távol. Hosszú távú maradást tervezett a szigeten, így bőséges készletet vitt magával, és berendezkedett az önellátásra. Nem érdekelte a világ, a tomboló háború, egyedül volt egy lakatlan szigeten ahol mindene megvolt amire szüksége lehetett. Igen magányos volt, de nem volt szomorú. Úgy érezte végre révbe ért az élete, és egy kis magány még jót is tesz neki. Úgy gondolta, hogy pár békésen eltöltött hónap, vagy akár év, pozitív hatással lesz rá, és míg a háború le nem cseng addig a szigeten marad. Míg a szigeten éldegélt, kedvenc időtöltésével foglalkozott, és a sziget nyersanyagkészletét szinte teljesen lenullázva fegyvereket készített. Mikor már legalább egy éve ott lehetett, és már kezdett kifogyni a készletekből, szedte a sátorfáját, és visszaindult a kontinensre. Ekkor még nem sejtette, mekkorát fordult a világ…

Negyedik fejezet
Cél, a túlélés

Mikor Yori megérkezett a kontinensre nem az a látvány fogadta amire számított. Azon a helyen ért partot, ahol évekkel ezelőtt is, ám az akkori zöldellő erdő helyén, most egy lángoló pusztaság látványa fogadta. Először nem akart hinni a szemének, és hosszú percekig csak nézet ki bambán a fejéből, hogy vajon itt mi történhetett. Mikor elment tudta, hogy a háború a vége felé jár, de nem sejtette, hogy ilyen komoly következményei lesznek a harcoknak. Miután feldolgozta a látottakat útnak indult, hátha találkozik valakivel akit megkérdezhet mi is történt itt pontosan. Viszonylag messze került már a parttól, mikor újra egy fákkal borított területre ért. Megnyugodott a lelke, hogy nem pusztult el minden, ám feltűnt neki, hogy semmilyen zörejt, zajt, motoszkálást nem hall az erdőből. Nem tudta hova tenni a dolgot, hiszen ezek az erdők a gazdag élővilágukról voltak híresek. Nem volt ideje sokáig agyalni ezen, mert a távolban felszaladt egy füstfüggöny, mintha valami kigyulladt volna. A füst nagyobb volt, mint egy tábortűz, így Yori sebes léptekkel a füst irányába indult. Mikor közelebb ért látta, hogy egy kis gazdaság egyik épülete kapott lángra. Ledobta magáról a zsákját és sietett oltani a tűzet. Ahogy közelebb ért egy furcsa lényt látott maga előtt, ahogy egy nőt marcangol. Elővett egy kunait, és a lény felé dobta.
- Takarodj onnan! – kiáltotta, ám se a kés nem volt hatással a lényre, sem a hangos szó. A tőr beleállt a teremtmény vállába, mire az felegyenesedett, és Yori felé fordult. Ekkor látta Yori, hogy ez a valami egy eltorzult ember. Az arcáról cafatokban lógott a bőr, és az egész fejét az általa megölt nő vére borította. Összerándult Yori gyomra. Sok mindent megélt már, de ilyen ijesztő, és undorító dolgot még életében nem látott. Hirtelen nem tudta, hogy a szörnyre támadjon, vagy inkább mentse az életét. A szörny sok időt nem hagyott neki arra, hogy kitalálja mitévő legyen, mivel a következő pillanatban egy kidőlt fát dobot Yori irányába. A férfi jó reflexeinek köszönhetően elkerülte a hatalmas fát, és kénytelen volt felvenni a kesztyűt a szörny ellen. Ahogy elugrott a repülő fa elől azzal a lendülettel az összes tőrét, és shurikenjét a lény felé hajította. Reménykedett benne, hogy a mennyiség sikeresen leteríti a lényt, ám reményei hamar elillantak. Az összes fegyver célt ért, ám ugyanolyan célt értek el, mint a legelső. Abszolút semmit. A szörny egy hatalmas ugrással Yori elé került, aki előrántotta a katanáját, és védekezni kezdett. A szörny visszakézből lecsapott Yorira, aki hiába hárította sikerrel, legalább 10 métert repült. Közel volt ahhoz, hogy ő legyen a következő fogás az étlapon. Míg összeszedte magát felmérte az erőviszonyokat. A lény erősebb, gyorsabb, és ellenállóbb volt, mint amilyen Yori valaha is lesz, ezért a végkimenetel eldőlni látszott, ám Yori nem olyan ember aki ilyen könnyen feladja. Miután felállt a zsákja felé rohant ahol a tekercseit tárolta. Ezekben a tekercsekben tárolta azokat a fegyvereket amiket a szigeten gyártott. Kivette azt a tekercset melyben a kardokat tárolta, és az ég felé dobta. A következő pillanatban majdnem száz, különféle nagyságú, és formájú kard zuhant alá, és borította be a környéket. Yori támadásba lendült, és minden támadása végén egy-egy kardot döfött az ellenfelébe. A lény lassan már nem tudott mozogni annyi kard ment rajta át, vagy állt bele, de még mindig élt, és harcolt Yori ellen. A megidézett fegyverek lassan kezdtek elfogyni. Már csak egy tanto volt Yori kezében, aki már az ereje végén járt. Utolsó esélye ként elővette a kalapácsát a tantot a szörny fölé dobta, majd felugrott a levegőbe. Amikor a lény felnézett, követve az eseményeket a tanto beleállt a fejébe, és ekkor ért oda Yori is aki utolsó erejét beleadva a tanto markolattüskéjére csapott ezzel átdöfve a szörny fejét. A két hadakozó fél a földre zuhant. Yori ájultan a kimerültségtől, az ellenfele holtan. Mikor Yori magához tért egy rakás ember vette körül.
- Mutasd magad! Megharaptak? Ki vagy te? – faggatta egy férfi miközben Yori testét ellenőrizte.
- A nevem Yori, és jó lenne ha nem tapiznál! – szólt Yori a férfira, aki befejezte a tapogatást, és megkönnyebbülten közölte.
- Tiszta. – Yori nem tudta hova tenni a dolgot, ám nem volt ideje rákérdezni a dolgokra mivel az idegen csoport egy zsákot húzott a fejére és elvitték egy menedékbe.
Nem sokkal később, mikor lekerült a zsák a fejéről faggatózni kezdett.
- Kik vagytok, és mi a fene történik itt? – tette fel a kérdést a férfinak aki nem rég túl közeli kapcsolatot alakított ki vele.
- Túlélők vagyunk akár csak te. – mondta a férfi.
- Miféle túlélők? Ennyire elfajult a háború? Mi volt az az előbb?
- Ember te hol voltál az elmúlt egy évben?
- Egy szigeten. De a kérdéseimre válaszolj! Mi az, hogy túlélők?
- Akkor te tényleg nem tudsz semmit. Jobb ha leülsz. - mondta a férfi, majd leültette Yorit.
- Yao, hozz valami töményet, mert ez kemény lesz. – intett egy másik férfinak majd folytatta – A nevem Nakamura Soto, és én vagyok ennek a menedéknek a vezetője. Nagyon sok mindenről maradtál le. A világ, amit ismertél elpusztult, és az emberiség nagy része odalett, pontosabban megszűnt ember lenni.
- Az a valami, egy ember volt?
- Pontosan, volt. A háború hevében a Hang falu egy olyan vegyi fegyvert vetett be, aminek beláthatatlan következményei lettek, és megfelelő kontroll hiányában kicsúszott az irányítás a kezükből, és a járvány elszabadult. Embereket fertőz, és változtatott olyan szörnyé, amihez már neked is volt szerencséd. Mi csak zombiknak hívjuk őket. Olyan emberek akik elvesztették minden emberi méltóságukat, mi voltjukat, és brutális pusztító gépekké váltak. A mi húsunkból esznek, és isszák a vérünket. – ekkor megérkezett Yao az itallal. Yori gyorsan lehúzta, majd töltött még magának egy pár kört.
- Biztos nehéz lehet neked így belecsöppenni a sűrűjébe.
- Az a valami, izé… zombi, nagyon veszélyes volt, az összes ilyen erős? – kérdezte Yori.
- Nem. Neked szerencséd volt, mert egy omegával találkoztál.
- Omega??
- Omegának hívjuk azokat a zombikat, akiket a társaik hátra hagytak, mert gyengék voltak.
- Gyengék? Majdnem megölt.
- Nem véletlenül állunk mi vesztésre. Az emberek már csak ilyen menedékekben élnek, mélyen a föld alatt. Ha jól tudom ezen a helyen kívül még két nagyobb kolónia élte túl a Tűz országának pusztulását. – mondta Nakamura, majd ő is ivott egyet.
- Mi lesz most így, mi a cél?
- A túlélés.

Ötödik fejezet
Egy új világ

Yori, miután feldolgozta a hallottakat el vonult kipihenni magát. Másnap ébredés után elindult felfedezni a menedéket. Amint kilépett a szobájából Nakamurával találta szemben magát.
- Á, Yori! Épp téged kerestelek. – mondta Nakamura, majd átkarolta a férfit.
- Gyere körbe vezetlek és közben megbeszélünk mindent amire este nem volt időnk. – majd elindultak. Nakamura ment elől, Yori pedig szorosan követte. A barlang rendszer ahol a menedék ki lett alakítva mondhatni a föld alá süllyesztett város volt. Miközben haladtak az épületek között Nakamura elmondta Yorinak, hogy valójában nem ők kerültek a föld alá, hanem egy egész hegyet húztak a város fölé, így lényegében nincsenek a föld alatt, viszont kellőképp elvannak szigetelve a külvilágtól. Yoriról elmondható, hogy egy sokat megélt ember, de ezt a mostani szituációt nehezen tudja megemészteni.
- Nakamura. – szólította meg az előtte haladó férfit, majd megállt és folytatta.
- Ha jól emlékszem azt mondtad, te vagy a vezető. Hogyan tartod a lelket ebben a sok emberben? Van egyáltalán valami terved a továbbiakban?
- Jól tudod én vezetem ezt a sok embert, és a kérdéseid nagyon is helyénvalók. Tudod egy éve még én sem hittem volna, hogy ebben a helyzetben leszünk. A háború kezdett a vége felé közeledni, a nagy hatalmak nem bírtak már egymással, és úgy tűnt kialszik a háború tüze. Akkoriban még egy kis kereskedelmi falu vezetője voltam, és nem volt más célom, mint távol tartani a falusiakat a fronttól. Bármit megtettem azért, hogy a sajátjaimat megvédjem. Többször előfordult, hogy zsoldosokat béreltem, tettem szörnyű dolgokat, de a mai napig tiszta a lelkiismeretem, mert az itt életben maradt emberek tudják, hogy bármit megteszek értük. – mondta Nakamura, majd mielőtt válaszolt volna a másik kérdésre elvitte Yorit egy helyre ahonnan lehetett látni a külvilágot.
- Nézd meg Yori. Elhiszed nekem ha azt mondom, hogy ez alig egy éve a Tűz Országának egyik legszebb helye volt? Nézz csak végig. Ameddig a szem ellát halál van minden hol. Régebben itt hatalmas fák törtek az ég felé, minden tiszta zöld volt, de most a sok vérontás miatt minden vérvörös, és kihalt. Azt kérdezted van-e tervem. Tervem az nincs, csak reménykedni tudok abban, hogy ez a közösség átvészeli ezt az időszakot, és ha ennek a rémálomnak vége újra normális életet tudunk majd élni.
- Ne haragudj, de ha jól értem ebben a menedékben akarsz maradni, míg minden rendbe nem jön? És ha magától nem oldódik meg?
- Nem haragszom, de nézd csak meg, vannak medikusaink, van élelmünk amit mi termesztünk magunknak, van vizünk, és egy biztonságos menedékünk. Jó vezetéssel hosszú éveket tudunk leélni itt.
- Azt mondtad, még két ilyen helyről tudsz, mint ez. Tartjátok velük a kapcsolatot?
- Sajnos nem. Tudunk egymásról, de hónapok óta nem kaptunk új információt egyik helyről sem.
- Mekkora lehet a túlélők száma?
- Egyes becslések szerint jobb esetben 100-130 ezren éltük túl.
- Mennyien lettek zombik?
- Akár több millióan is lehetnek. Matematikailag nincs esélyünk, ezért is fogjuk szépen megvárni, míg megoldódnak a gondok.
- Nakamura! Gondolkodj egy kicsit. Azt mondtad, hogy van majdnem százezer túlélő, abból ha csak a fele ninja, akkor még lehet esélyünk. Itt is vannak jól képzett ninják, és biztos a többi menedékben is, összekellene fogni, és végezni a zombikkal, vagy közös erővel megoldást találni a végső pusztulás előtt. – mondta Yori, majd visszament a menedék központjába, felállt egy a közelben heverő láda tetejére és hangosan a túlélőkhöz szólt.
- Emberek!!! Ti mind túléltétek azt, amiben nagyon sokan meghaltak. Olyan dolgokat láttatok, amit normális ember még felfogni sem tud. Miért ültök most a babérjaitokon? Miért hagyjátok, hogy a dolgok megoldják magukat? Mi van akkor ha ennél már csak rosszabb lesz? Sokan közületek itt valaha ninják voltak, és értelmetlen eszmékkel vezérelve egymást irtották. Most, amikor az emberiség sorsáért kellene harcolni csak vártok, hátha jobb lesz. Azt mondom fogjunk össze a többi menedékkel, és oldjuk meg mi magunk a problémát. – mondta Yori, majd ekkor Nakamura hirtelen lerántotta a ládáról, és elráncigálta egy csendes helyre.
- Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy súg valaki? Ez előbb mondtam el, hogyan fogjuk túlélni ezt az egészet erre ilyen ostobaságot csinálsz? Megakarsz halni?
- Nem akarok meghalni, de arra sem akarok várni, hogy a zombik megtaláljanak minket, és eltöröljék az emberiséget a földszínéről. Ha meg kell halnom, úgy haljak meg, hogy közben harcoltam a túlélésért.
- Te nem vagy teljesen normális, de meggyőztél. Gyere adok valamit. – Mondta, majd egyenesen az irodájába vezette Yorit.
- Fogd ezeket a térképeket. Elsőre lehet, hogy ismeretlen lesz, de ennyit változott a világ. A térképek elvezetnek téged a többi menedékbe, és ha minden igaz, akkor útközben még zombikkal sem fogsz találkozni, bár…
- Szóval akkor ezek biztonságos útvonalakat ábrázolnak? Akkor miért nincsen már összekötés a többi menedékkel?
- Régebben volt egy pár elszánt hírnök akik a térképeket megalkották és rajtuk keresztül tudtuk tartani a kapcsolatot egymással, ám egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy a hírnökünk nem ért vissza időben, és azóta sem tudunk róla semmit. Nem tudni, hogy a térképeken jelzett utak még mindig biztonságosak, vagy a hírnök tért le a kijelölt szakaszról, de Yori kérlek vigyázz magadra, és azt kívánom a többi vezetőt is győzd meg arról amiről engem sikerült, és segíts összehozni a menedékeket.

Hatodik fejezet
A túlélők ereje

Három nap telt el mióta Yori elhagyta a menedéket, és elindult jobb belátásra téríteni a többi túlélő tábort. Ebben a pár napban szerencséjére nem került összetűzésbe az elfajzott zombikkal, így mondhatni békésen teltek el a napjai. Napközben haladt, kerülve a nyílt területeket, éjszakákra pedig meghúzta magát. Minden este amikor biztonságba helyezte magát Nakamura szava jutottak eszébe. Hosszú percekig nézte a térképeket amiket kapott és gondolkodott vajon hol lehet az összefüggés? Hol tűnhetett el a hírnök, és az eltűnése az a halálát is jelentené? Minden este ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel hunyta le a szemeit és aludt el. A negyedik, vagy ötödik nap reggelén mikor felébredt és elindult felmérni a terepet, hogy betudja tájolni magát, egy csapat férfit pillantott meg nem is olyan távol magától. A férfiak mindegyike egy-egy zsákot vitt magával. Rögtön feltűnt Yorinak, hogy a csapat szervezetten és egységbe tömörülve mozog, ügyelve egymásra és folyamatos fedezéket adva a másiknak. Tudta, hogy a térképekre itt már nem lesz szükség, hiszen valószínűleg ez a csapat az egyik menedékből származik. Yorinak nem volt más dolga, mint, hogy kövesse őket. Mivel az elmúlt napokban nem tudta rendesen kipihenni magát, ezért nem bírta az erőltetett menetet tartani az előtte haladókkal, így lemaradva követte őket. Igyekezett közel kerülni hozzájuk, ám az egyik pillanatban az összes férfi eltűnt, és mire Yori észbe kapott a férfiak már őt vették körül.
- Ki vagy te, és miért követsz minket? – kérdezte az egyik férfi.
- Ez biztos nem „olyan”, még egy omegához képest is gyengének tűnik. – jelentette ki gúnyos hanglejtéssel egy másik.
- A nevem Yori, és a Tűz országi menedékből jöttem. – közölte Yori közömbös hangon.
- Mit keresel ilyen messze a menedékedtől? Meg akarsz halni? – kérdezte az első kérdést feltevő férfi tovább Yorit.
- Nem akarok meghalni, a többi menedékeket keresem, mert sereget toborzok a zombik ellen. – válaszolt Yori, mire az összes férfi hangos nevetésbe tört ki.
Egy kicsivel távolabb néhány nemrégiben átalakult „béta” elégítette ki az éhségét pár oszladozó tetemmel, ám amikor meghallották a csoportos röhögést elindultak a „friss” hús felé. Eközben Yori csitítgatta a többieket, ám azok még az előbbi kijelentése hatása alatt voltak.
- Elég legyen! – teremtette le őket.
- Ha nem fejezitek be akkor az összes közelben lévő zombit ide csaljátok. – mondta, ám mire befejezte hirtelen az egyik férfit megragadta hátulról egy kéz, és a közeli bokorba rántotta. Mire észbe kaptak a zombik a fél társaságot elkapták, és kegyetlenül megölték. A szerencsésebbek már meghaltak mire elkezdték széttépni őket, ám voltak olyanok is, akik az utolsó pillanatig szenvedtek. Yori nem tudott mit csinálni kardot rántott és indult volna harcolni, mikor az eddig faggatózó férfi megragadta és míg a zombik a hullákkal voltak elfoglalva elvitte őt onnan a megmaradt túlélőkkel.
- Tartsd a tempót nem sokára ott vagyunk.
Nem sokkal később egy vízeséshez értek, amin áthaladva a menedékben találták magukat.
- Ami kint történt nem fordulhat még egyszer elő! Jó emberek vesztek oda. – jelentette ki az a férfi, aki valószínűleg a csapat vezetője volt.
- Szóval Yori… a nevem Ken, és én vagyok ennek a menedéknek a vezetője. Ami az előbb kint történt az egy szörnyű tragédia, és megbocsáthatatlan hiba részünkről. Gyere, beszélgessünk! – mondta Ken, majd egy elszigetelt részre vitte Yorit.
- Nem tudom, hogyan akarod összefogni a menedékeket, és mi terved a zombik ellen, de én már egyszer megpróbáltam közös szövetséget kialakítani a több hellyel, de csúnyán ráfáztam, és az embereim fele odalett. Azt mondtad a Tűz menedékből jöttél. Miért nem láttalak téged régebben?
- Ez egy nagyon hosszú történet, de csak a tisztán látás végett megosztom veled. Még az apokalipszis előtt eltűntem a világ elől, egy lakatlan szigetre, ahova nem ért el ez a szörnyűség, és nem rég tértem vissza a szárazföldre ahol a jelenlegi állapot fogadott és egy omega. Szerencsémre legyőztem, és ezek után kerültem a Tűz menedékbe. Ott találkoztam Nakamurával, akit sikerült meggyőznöm arról, hogy tegyen a változásért, ne pedig csak várja. Ezután indultam el megkeresni a többi menedéket is, hogy összekovácsoljak egy ütőképes haderőt amivel megfékezhetjük az emberiség kipusztulását. Így kerültem kapcsolatba veletek. Röviden ennyi lenne a lényeg. Mond csak, hogy próbáltad összefogni a menedékeket?
- Tudod, amikor ez az egész elkezdődött még nem voltak menedékek. Addig míg megvoltak a falvaink addig mindenki próbálta megoldani saját maga a problémákat, ám rövid időn belül annyira megnőtt a fertőzöttek száma és ezzel együtt az általuk végzett pusztítás, hogy a túlélők egy maroknyi csapata menedékeket alakított ki. Eleinte még nyolc ilyen hely volt, ám mostanra már csak ketten maradtunk a Víz menedék, és a Tűz. – világosította fel Ken Yorit.
- Mi történt a többiekkel?
- Volt egy jónak tűnő próbálkozásunk a zombik eltüntetésere, ám a Tűz menedék akkori vezetője az utolsó utáni pillalantban visszavonult, ezzel lecsökkentve majdnem a felére a haderőnket. Teljesen ki voltunk szolgáltatva a zombiknak és több ezren lettek oda. Volt egy mindent eldöntő csata, ami után csak annyian maradtuk ahány főt láttál eddig a menedékekben. Van valami terved?- kérdezte a férfi Yorit. A megfáradt utazó összegezte magában a hallottakat, majd megosztotta Kennel a tervét.
- Konkrét tervem nincsen, csak sejtéseim vannak. Ha jól gondolom ez a kór, fertőzés, vírus, vagy nevezzük bárminek is, ez valahonnan elindult. Valakik ezt kifejlesztették, tesztelték, és valószínűleg ellenszerrel is készültek, ha valami balul sülne el.
- Ne törd a fejed ilyesmin barátom, ez volt a mi tervünk is, hogy megrohamozzuk az elpusztult Hang falut, és megkeressük az ellenszert, de nem találtunk semmit. Egyszerűen nincs ellenanyag.
- Valami megoldásnak lennie kell. Nem érhet így véget az egész. Próbáltatok már mintát venni egy zombiból, hátha úgy kilehetne tenyészteni az ellenszert?
- Yori, ez szinte lehetetlen. Ahhoz, hogy ez sikerüljön keresnünk kellene egy olyan zombit, aki még az eredeti vírust kapta meg, nem pedig harapás álltál lett az, ami.
Yori gondolkodóba esett.
- Ken! Van egy szinte lehetetlen tervem. Újra egyesítjük a két haderőt, és egységesen egy oldalról megtámadjuk a zombik központját. Míg az összes zombi a támadás leverésére szolgál, addig egy kisebb csapattal beszivárgunk és megkeressük azokat az egyedeket akiknek a DNS-e megoldást jelenthet a krízisre.
- Ez kész öngyilkosság! Miből gondolod, hogy ott találni fogunk ilyen egyedeket?
- Tudom Ken, hogy örültségnek hangzik, de pár száz ember halála nem számít, hogyha egy egész faj fennmaradása a cél. – fejezte be Yori, és még mielőtt válaszolt volna a feltett kérdésre vett egy mély levegőt, és újult erővel nekivágott a feltett kérdés kifejtésének.
- Ha jobban belegondolsz, akkor te is hasonló képen gondolkodnál, mint én. Vezesd csak végig a történteket. Ahhoz, hogy kifejlesz valamit, tesztelned is kell, amit tesztelsz ott lesznek prototípusok, ebben az esetben ezek első példányok akik valószínűleg nincsenek ennyire eltorzulva, és sokkal több maradt bennük az ember, mint a későbbi egyedekbe. Ha ezt így átlátod te is akkor ráfogsz jönni, hogy feltételezhetően ezek a példányok a vezetőik az egész fertőzött rétegnek, és nekünk pont egy ilyet kell elfognunk, hogy az eredeti szerből legyen mintánk. Így már érted?
- Eddig is értettem amit mondtál, csak felfogni volt nehéz. Olyan kitaláltnak hangzik az egész, de ha igazad is van és megszervezzük ezt a támadást, azok akik a behatolást végzik nem fogják túlélni a csatát.
- Ezért fogok csak egyedül menni.
- Te nem vagy normális!

Hetedik fejezet
Csata a …

Miután Yori sikeresen beszervezte Kent a végső ütközetbe, nekiláttak megszervezni a támadást. Elkezdték kidolgozni a részleteket, felvették a kapcsolatot a másik menedékkel, és szépen lassan megindult a harcképes csapatok kiszervezése a „frontra”. Yori az elsők között volt akik elindultak a volt Hang falu felé, és segédkezett egy kisebb búvóhely kialakításában, hogy ne a nyílt terepen éjszakázzanak. Yori nem készült a harcokra, hiszen ő nem veszi ki belőle a szerepét, neki fontosabb tenni valója lesz közben. Teltek a napok, és ahogy közeledtünk a csata napjához a katonákban egyre jobban tudatosult, hogy ez a jegy csak odafelé szól. Rettegtek, ami teljesen megérthető, hiszen az ellenségük nagyobb, gyorsabb, és erősebb náluk.
Hajnalodik. A maroknyi túlélők csapatai felsorakoznak a zombi tábor előtt. A csapatok előtt a két menedék vezetője Nakamura, és Ken lelkesíti a harca indulókat.
- Emberek! Ezt a napot soha nem fogjuk elfelejteni! A mai nap az emberiség megmutatja, hogy nem lehet elpusztítani őket! – szónokolt Nakamura, majd folytatta Ken.
- Mi most mind azért vagyunk itt, mert tudjuk, hogy a jövőnk a kezünkben van. Ti is tudjátok, hogy sokan nem fogunk ma haza menni, de abban a tudatban fogunk meghalni, hogy a fajunk fennmaradásáért küzdöttünk. Fel készültettek?! UTÁNAM!!! - kiáltotta el magát Ken és elindult a zombik felé. Másodpercek alatt a zombik reagáltak, és ellentámadást indítottak. A világ soha nem látott még ilyen szörnyű háborút. Akik pár hónapja egymást gyilkolták, most váll-váll vetve próbál harcolni a közös ügyért.
Mindeközben Yori:
Yori a közelből figyelte az eseményeket a megfelelő pillanatra várva, hogy elindulhasson megszerezni a mintát. Ahogy a zombik nyomultak kifelé a táborból úgy került közelebb Yori a bejutáshoz. Tudta, hogy nem lesz sok esélye, így türelmesen várta a pillanatot, amikor a zombik mögé tud kerülni, és észrevétlenül bejutni a tábor belsejébe. Nagyon nehéz percek voltak ezek, hiszen Yori folyamatosan hallotta a bajtársai hangját, ahogy az életükért küzdenek, és tudta, hogyha nem jár sikerrel fölösleges áldozatot hoznak miatta a megmaradt túlélők. Pár perc lesben állás után megnyílt a lehetőség előtte így elindult a zombik szállásának belseje felé. Tudta, hogy a világ sorsa a kezében van, és csak reménykedni tudott abban, hogy jók a megérzéseik, és tényleg léteznek ezek az első átalakultak. Rengeteg forgatókönyv játszódott la a fejében, de még gondolatban sem mert arra gondolni, hogy hamisak az elképzeléseik. Ahogy egyre mélyebbre jutott, felszínre törtek belőle a régi emlékei amikor először járt a Hang faluban. Megváltozott azóta a környezet. Lerombolt házak, és halál mindenfelé. Miközben a látványon szörnyülködött az egyik még egyben maradt épületből hangokat hallott.
- Takarodj innen te korcs!! – hangzott el mély rekedtes hangon. Yori közelebb ment, és ekkor olyan látvány fogadta amire nem is számított. Egy férfit látott akit három zombi vett körül. A zombik nem megtámadni akarták, hanem inkább megvédeni. Jobban szemügyre vette a férfit és ekkor tűnt fel neki, hogy ez a férfi nem ember, de nem is zombi, olyan, mintha köztes állapotban ragadt volna. Yori próbált közelebb férkőzni. Ahogy a kinti csatározásoknak a hangja egyre erősebb és erősebb lett a férfi elküldte maga mellől a zombikat, hogy ők is harcoljanak. Ekkor Yori előlépett a rejtekéből egy karddal a kezében.
- Ki vagy te? – kérdezte határozottan a férfitól.
- Az első! – hangzott a válasz.
- Mi vagy te?
- Régebben selejtnek hívtak, és úgy is tekintettek rám, most én vagyok a vezetője, az alfája a föld új domináns fajának. Előbb akarsz meghalni, mint a fenn maradt társaid? Minek merészkedtél ide?
- Volt egy megérzésem, hogy létezik egy köztes állapot az emberek és a zombik között…
- Szóval így neveztek minket primitív létformák, zombik… de miért pont zombi?
- Aki átalakul az elveszíti embere mi voltját és egy szörnyeteg lesz, es élőholt. De szerintem te ezt jobban tudod, hiszen te állsz mindezek háta mögött.
- Tévedsz ennivaló barátom, én is csak egy következmény vagyok. - mondta a Alfa, majd elindult Yori felé, aki ellenségesnek vélte a közeledést, és egy vágást indított a lény felé, aki mintha nem is okozna neki problémát megfogta Yori pengéjét és eltörte.
- Figyelj!! – mondta a férfi, majd megragadta Yori fejét, aki ettől „transzba” esett, és látta a férfi emlékeit.
- Professzor úr, végre kész a szer amin éveken keresztül dolgoztunk, végre tesztelhetjük.
- Nagyszerű! Hozzák be azt a mihaszna semmirekellőt. – hangzott a fehér köpenyes öreg szájából, majd nem sokkal ezután behoztak egy megkínzott, megvert férfit, aki hasonlított az Alfára.
- Kötözzék meg. – a férfit egy székbe kötözték, és beadták neki a szert, de hiába várták, nem történt semmi.
- Vigyétek innen ezt a selejtet, nem akarom látni többé. - A következő pillanatban az emlék már egy sötétzárkát tár Yori elé, ahol a férfi szenvedését, és kezdetleges átalakulását látja.
- Eldobtak, azt mondták selejt vagyok.
- Mi történt ezután? – kérdezte Yori, mert már érdekelte, hogyan jutottunk el egy cellától a világuralomra törő zombi sereg trónjáig.
- Nem sok emlékem maradt, de miután beadták nekem a szert, és nem történt meg az a változás amit ők szerettek volna, egy újabb szer kidolgozásán munkálkodtak, ám egy nap történt egy robbanás a laborban, és minden vegyi anyag a levegőbe került, és így én is belélegeztem. Ezután indult be valamilyen reakció, és ez lett a vége amit most látsz.
- Így lettek a többiek is?
- Nem. Miután magamhoz tértem szüntelen vágyat éreztem az emberi hús és vér iránt. Az első áldozataim a fogva tartóim, és a kutatók voltak. Miután kielégítettem a szükségleteimet, észre vettem, hogy akivel először végeztem és a hullája a földön hevert rángatózni kezdett és egyszer csak azzá vált amit ti zombinak hívtok.
- Szóval azt mondod, nincs konkrét szer ami létre hozta ezeket. – tette fel a kérdést Yori, de fejrázáson kívül több választ nem kapott.
- Akkor nincs mit tenni, meg kell, hogy öljelek, hogy legyen mintám az ellenszerhez. – mondta, majd elővett egy tőrt, és a alfa karjába döfte, aki ettől elengedte őt.
- Mocskos ember! Mire végzek veled, nem lesz mi átváltozón belőled. – miután befejezte Yori felé ugrott és több csapást is mért a férfi felé, aki igyekezett mind elől kitérni, vagy hárítani őket. Yori többször is ellentámadásba kezdett ám mind hiába. Hasonló képen járt, mint amikor először találkozott ilyen lénnyel. Az alfa testét szinte mindenhol vágások és tőrök borították, ám ez nem látszott rajta. Miután megunta a játszadozást Yorival összezárta a kezét, kinyújtotta a z ujjait, és átdöfte vele Yori bal vállát, eltörve a kulcscsontját. Yori ekkor megragadta a kezét, és a másik kezében lévő kardjával szinte tőből levágta a lény kezét.
- Ennyi minta pont elég lesz. – jelentette ki, majd távolabb ugrott a vérző alfától és aktiválta a robbanójegyzeteit, amiket a tőrök markolatába zárt. A nagy robbanás keltette felfordulást kihasználva Yori elmenekült a táborból, és sietett szólni a barátainak, hogy sikerrel járt. Amikor megpillantotta őket, jelzett nekik, és elindult vissza a menedékbe. Nem sokkal ezután Ken és Nakamura is visszavonulót fújt.

Miután a mindhárman visszaértek a megmaradt „sereggel” Yori elmondott mindent amit megtudott, és átadta az alfa karját. Barátai ekkor vették észre Yori sérülését, és tudták, hogy barátjuk, meg volt halni vagy legalábbis zombivá fog változni.
- Yori. A vállad?
- Jól látjátok, nekem ennyi volt, most már minden a ti kezetekben van. Szeretnélek megkérni titeket, hogy még mielőtt megtörténne, végezzetek velem, hiszen ha átváltozom és csak egy kis esélye is lehet annak, hogy megmarad pár emlékem, nem lesztek biztonságban, hiszen tudni fogom, hol vannak a menedékek. – mondta Yori, majd elindult távol a menedéktől, hogy az embereket biztonságba tudja. Barátai követték, és beletörődtek abban, hogy végezniük kell azzal, aki elhozta a kulcsot az ellenszerhez.
… Meg fogok halni, ez most már biztos. Érzem, ahogy minden életerő elhagyja a testem, és megszűnök létezni. Nem kellett volna így történnie. Alakulhatott volna máshogy is… elmélkedett Yori, majd térde rogyott széttárta karjait, és ekkor Ken és Nakamura végeztek vele. Egyszerű kovács volt némi mellékessel, boldogan élt egy kis szigeten mindentől távol, ám mégis neki köszönhetően van még esélye az embereknek arra, hogy megfékezzék az eluralkodott káoszt. Ken és Nakamura hitték, hogy Yori nem hiába áldozta fel magát, és volt értelme annak, hogy megölték. Megölték? Miután Ken és társa otthagyták Yori hulláját az egyszer csak…

**Nakahara Saki** Kedd Nov. 28 2017, 22:05

Tisztelt Ninja Tanács!

Szeretném kérvényezni, hogy a művemet december 3-án, vasárnap adhassam le (vagy szombaton, ha már akkor elkészülök vele). Természetesen, nem "ingyen" szeretném a hosszabbítást, tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor pontlevonás jár.

Köszönettel: Nakahara Saki

**Okisha Aiza** Szer. Dec. 13 2017, 01:49

Tisztelt Ninja Tanács!

Sajnálatos módon olyan beosztásom volt, mely ellehetetlenítette még az életet is, így nem volt időm befejezni a művet, s a kezdeti lendület szálát sem találtam meg újból, így visszavonnám jelentkezésem, így a határidő lejártával.

Aiza

Jiraiya Szomb. Dec. 16 2017, 13:30

A versenyt lezárom!
Mivel közel sem érkezett annyi iromány, ahányan jelentkeztek, így a Ninja Tanács megtárgyalja a kialakult helyzetet.

**Shibo** Szomb. Dec. 16 2017, 16:52

- NEEEEEEEEEEEEEE! – az eljövendő dicsőséget hozó kiáltás hangja végigsöpört a tájon, mintegy utat nyitva az őt követő Fény árnyékának.

- Tartsd a kaput!

- A Shinobi világ elbukott – remegő keze lehanyatlott halott teste mellé.

A fájdalomtól megtört derekú, groteszk alak ösztönösen ugrott a két test közé, az egyiket saját puszta kezével tépve szét, a másikat finom mozdulattal a hátára emelve, ám ekkor már késő volt.

- NEEEEEEEEEEEEE! – az eljövendő dicsőséget hozó kiáltás hangja végigsöpört a tájon, mintegy utat nyitva az őt követő Fény árnyékának, megdermesztve minden élőt. Az ijedtségtől üveges remegő szempárok halkan keresték egymást, mielőtt nagy riadallal menekülőre fogták az előttük álló ösvényen.

A szobában állók egyszerre robbantak szét, a véres karmok azonban így is átvágták torkukat és holtan zuhantak egymás ölébe a vérrel fényezett padlón. Feláldozható söpredék volt, akik nem követték a Fény útját, csak parancsot teljesítettek, így nem is volt értelme életben hagyni őket – feladatukat elvégezték.

Az álmukból felébresztett szörnyek rövid pillantásokat vetettek környezetükre, megtapogatták magukat és egymást hogy új testüket felmérjék, ám ép ésszel még nem bírták felfogni, mi is történt velük. Chakrával születtek és annak elfogytával hagyták el az élőket, most azonban ez volt az ami visszahozta őket – a kékes fény kusza fonalakban ágazott szerte testükön, a talpukból kiindulva egészen a nyakukig behálózva testüket. Furcsa kivetülése belső erejüknek, melyet soha nem láttak korábban. Az agyukba áramló anyag képes volt életre kelteni az elhalt szöveteket, az agysejtek pedig képesek voltak korábbi önmagukká formálódni, így valamiféle öntudatot adni a kísérleti alanyoknak, azonban minden akaratuk egy irányt mutatott: elpusztítani a ninjákat és megfertőzni minden élőt gonoszságukkal.

A talaj repedéseiben előre tört az éjfekete métely, mely a földet is kezdte megmérgezni démoni mivoltával. Egy madár zuhant szét darabjaira, amint a karmos, a cipő szövetein átnyúló láb halálra taposta. Öt perc elég volt ahhoz, hogy minden megváltozzon. Ahol korábban zaj volt, ott csend honolt. Ahol zöld csermelyek virágzottak, ott fekete fertő fejlődött. Ahol lángoló szívnek és akaratnak kellett volna lennie, ott reménytelen kétségbeesés és halálfélelem tört át. Ahol élet volt, ott halál. A csillagok fehér szikrája halvány pírként világolt az égbolton. Apró fénypászmák világították be a környéket, megvilágítva az utat amin az újjászületettek elindulhatnak, a sötétség pedig csak terjedt.

Vér folyt le az avítt fotelen, amint az éles karmok belemartak a molyrágta szövetbe; Shibo vére halkan csöpögött a padlóra miközben legújabb szerzeményét nézte játszadozni – a fiatal lány saját kézzel varrt ruhájában játszott fogócskát a Shibo által létrehozott illúziókkal – mindig feljajdulva mikor az éppen elkapandó áldozat a semmivé vált, mosolygásra késztetve az őrült játékost. A lány a sok fájdalom és végeláthatatlan ugrándozások testre rótt fáradtsága ellenére sem bánta a kegyetlennek tűnő játékot, örült, hogy időt tölthet a férfival, akiről szinte alig tudott valamit, mégis felnézett rá.

Shibonak is hasznára vált a lány – képes volt egy olyan nyugalmi állapotba hozni elméjét, amiben már képes volt önálló, szinte emberinek mondható gondolatokat kicsikarni a kesze-kusza foszlányokból és ismét saját szemével szemlélni a világot a néma, ösztönökre hallgató léte helyett, melyet életnek is alig nevezett volna ebbe a formájában – mégis, általában továbbra is ez az állapot volt rá jellemző, mikor nem Ayanéval töltötte idejét.

A sötét idillnek hamar vége szakadt, mikor távolról jövő, egyre erősödő lépések zaja zavarta meg az önfeledt játékot. Shibo már a sietős tempóból sejtette, sőt szinte elvárta, hogy valami rossz hírt hozzon az ajtón belépő Dojo.

A lihegő férfi combjára tett kezekkel kapkodott levegő után, mielőtt komoly arccal Shibora nézett volna.

- Átok hullott ránk. – Shibo szemében eszelős fény gyúlt. A férfi feszélyezve érezte magát a lány jelenlétében, de folytatnia kellett jelentését.

- A Hang Országában elindult valami ami.. Legszörnyűbb elképzeléseinket is felülmúlta. Elszabadultak..

Shibo hátravetette fejét és hagyta, hogy a sötét, kusza, a lányhoz nem illő gondolatok ismét eluralkodjanak rajta, hogy képes legyen az ösztöneire hallgatva a megfelelő válasszal előhozakodni – a lány által ráerőltetett rózsaszín képzetek egy háborúban nem állták meg a helyüket. Miután sikerült visszanyerni a ködös képek nyugtalanító harmóniáját, éles pillantással rászegezte szemét a jövevényre.

- Mi történt a várakozásnak nem megfelelően? – kérdezte, nem hallva saját szavait.

- Ahogy sejtettük.. – mondta reszkető ajkakkal Dojo – a speciális, élettel átitatott chakra valóban képes volt felébreszteni a halottakat. Kémeink jó munkát végeztek, mikor elhintették ezt az ötletet az országban.. Mégis, valami nem úgy sikerült ahogy tervezték.

- Hallgatlak – szakította félbe Shibo, mielőtt a másiknak még esélye is lett volna folytatni. A megfélemlítés eszközéül szolgált ez, nem annak adta jelét hogy még mindig figyel.

- A halottakat nem az élő irányítja, akinek az energiáját elszívták – hatásszünetet tartott, ám Shibo meg sem rezzent. – Önálló életre keltek, valamiként emlékezve korábbi önmagukra.

- És?

- El akarják pusztítani a shinobikat.

Shibo azonnal felpattant ülő helyéből és magára húzta köpenyét. Egy percet sem akart vesztegetni hogy lássa, mi lett a kutatás eredménye. Nem azért áldozott bele ennyi időt és embert, hogy ne lássa létrejönni munkájának gyümölcsét – akármilyen rothadtnak is tűnt az.

- Ugye nem mész el? – sikoltott fel a lány. Shibo csak egy pillantást vetett rá.

- A lények.. – szólalt még fel utoljára Dojo. – Konoha felé tartanak. A céljuk az, hogy elpusztítsanak minden élőt. Nem tudjuk, miért épp arra indulnak..

- Én tudom – zárta le a beszélgetést Shibo. Alig bírta visszafogni örömét, amit ez a hír okozott.

- Vigyázz Ayanéra, amíg vissza nem érek – köszönt el, mielőtt kilépett volna a rejtekhelynek szolgáló Arborétum bejáratából. Ám ekkor már túl késő volt…

A lány olyan elveszett volt, mint Shibo maga.

- Tartsd a kaput!

A két napja tartó ostrom megmutatta hatását a védekező feleken; a fáradó testek nem sok chakrával maradtak hátra és időről időre váltaniuk kellett a frontvonalat, hogy chakrájuk egy kis részét képesek legyen regenerálni az élvonalban harcolók, míg a többiek ellátmányokat és kötszereket hoztak a harcoló feleknek. Az ellenfél végtelennek tűnt, ráadásul minden egyes levágott testrészük újranőtt – mégsem ez volt a legriasztóbb. Úgy tűnt, a mocskos, gonoszsággal átitatott chakra tulajdonosai képesek voltak az élőket is megfertőzni – az új chakra hamar átvette az irányítást a régin és a megbetegedettek ugyanolyan élőhalottá váltak, mint azok, akik valamiképpen beléjük juttatták a mérget – éltek ugyan még, de azt a halvány sugarat, mellyel az élethez ragaszkodtak már a szenzorok is egyre kevésbé voltak képesek érzékelni.

- Ez maga a pokol! – jött egy kiáltás lentről.

Pokol lenne? Való igaz, a halottaknak nem szabadna az élők között sétálni. Az asszonyok szívszakadva sírtak halottnak hitt gyermekeik láttán, ahogy a legkeményebb shinobiknak is nehezükre esett visszafogni könnyeiket egy-egy rég elveszettnek hitt bajtársuk hatására. Nehéz volt azok ellen küzdeni, akiket egyszer oly keserveresen akartak megvédeni. De kinek lenne érdekében ilyen poklot szabadon ereszteni?

Az élvonalban harcolók híres-hírhedt, de mindenképpen erős ninjákat sorakoztatott fel, fő erejük azonban nem itt volt; a faluk titkát hordozók együtt tanácskoztak a Hokage palotája alatt. A legerősebb shinokbikra bízták a féltve őrzött tekercsek elszállítását egy biztonságosabb helyre, így ők itt sorakoztak. Csak egyiküket küldték ki, hogy felmérje a terepet, mielőtt indulniuk kellene. Hosszú órák teltek el, mire végre lépések zaja keltette fel a bent ülők figyelmét, mire mind egyszerre kapták fel a fejüket – a szapora lépteket mély lihegés kísérte.

Feszült percek után az ajtó végül feltárult és a kiküldött alakulat tagja vérző sebét fogva támolygott be érdeklődő szemektől kísérve.

Ketten felfektették a középső asztalra és a medikus ninják megkezdték gyógyítását.

- Mit tudtál meg? – jött az első kérdés.

- A lények.. Halottak – válaszolt alig hallgató hangon.

- Ezt eddig is tudtuk – riposztolt a kérdező. – Hogyan harcolnak?

- A lények.. – ismételte – halottak. Akárhányszor megöljük őket ismét visszatérnek és.. szinte teljesen élőnek tűnnek. Élőbbnek mint az odakint lévők.

- Egy zombit élőként kezelni olyan, mint a maszturbálást kielégítő szexuális életnek nevezni – jegyezte meg valaki hátulról.

- Tehát lehet élőként kezelni? – kérdezte egy másik, eddig háttérbe szoruló alak, mire többen felnevettek. Fény a sötétségben.

Az imént visszatért, sérült shinobi karját maga elé emelte.

- Nem csak ez.. Akiket megharapnak.. – nyögte – Szintén átváltoznak.. Percek múltán mind egy lesz közülük. – A medikus ninják szorongva pillantottak egymásra.

- A Shinobi világ elbukott – remegő keze lehanyatlott halott teste mellé.

- Most mégis mit fogunk tenni? – őrjöngött az egyik maszkos alak.

- Vártok – érkezett a válasz valahonnan, aminek a helyét nem is tudták meghatározni.

- Ki az ott? – Újabb ordítás.

A felszólaló alak most előlépett, hogy a többiek megpillanthassák pólyával bebugyolált testét. A jövevény nyugodtan sétált középre a halott férfi mellé és lehunyta annak szemeit. A többiek feszült figyelemmel követték mozdulatait, nem tudván szándékát, az azonban mindenképp ijesztő volt számukra, hogy egyikük sem figyelt fel rá a sötétben – az idegent senki nem ismerte.

Miután elvégezte a szertartást, lassan ő is a többiek közé pillantott.

- Ha kérdésetek van, most tegyétek fel.

- Mégis ki vagy te? – ismétlődött meg a kérdés, ezúttal még több dühöt hordozva mint az előző alkalommal.

- A nevem nem fontos. Azt hiszem a zombikról lennének kérdéseitek – jött a nyugodt válasz.

- Mégis ki vagy..

- Nincs most időnk ilyen kérdésekre – szakította félbe a Hokage. Éles pillantást vetett a férfira, akit még ő sem volt képes észlelni korábban. – Mit tudsz a zombikról?

- Meghaltak, ehhez kétség sem fér. Bizonyára ti is láttatok jónéhány ismerőst – válaszolta ridegen. A többiek nyeltek egyet.

- Ezeket a zombikat.. Chakrával hozták vissza az élők közé. Egyetlen ember elég volt ahhoz, hogy ennyit feltámasszon – magyarázta ámulva. - Azonban..

- Igen?

- A zombik szintén tudják, hogy ez nem az igaz valójuk.

- Hogy érted ezt?

- Tudják, hogy nem élnek igazán. Hogy ez nem természetes. Az élet ellen való létük pedig meg akarja akadályozni ennek folyamatát – el akarják pusztítani az élőket, hogy ők is elpusztuljanak.

- Mégis miért tennének ilyet? – értetlenkedett valaki a sötétből.

- Mert létük nem fér meg a valósággal. Torzszülöttek.. Nem ide valók. Ezt még azzal a kevés öntudattal is képesek felfogni, ami van nekik.

- Hogyan állíthatnánk meg őket?

- Úgy hallottam embereket küldtek a Hang Országába, ahonnan az egész elindult. Küldjenek utánuk egy sólymot.. Én tudom hol található a forrás.

Az egyik maszkos figura rögtön végrehajtotta az idézéshez szükséges lépéseket és néhány pillanat múlva meg is jelent a vállán egy hatalmas sólyom. Az ANBU tagja szapora ujjakkal írni kezdett egy tekercsre, majd miután végzett vele, a madár szájába tolta azt.

- Azonnal szállj el vele Hayatéhoz – adta ki a parancsot.

Mindenki a pólyás felé fordult vissza, ő azonban már eltűnt – olyan hirtelen vált köddé, mint ahogyan feltűnt, épp annyi értetlen fejet hagyva maga után mint mielőtt megérkezett volna.

Odakint még keservesebb lett csak a helyzet. A csatát vívók egyre kevésbé bírták már utánpótlással és a medikus ninják sem voltak elegen mindenki ápolására. Többen megbontották soraikat, mert képtelenek voltak tartani az iramot. Kapkodások sora rengeteg hibához és majdnem halálhoz is vezetett, ezzel azonban jól álltak – képesek voltak jókor váltani a harcoló feleket, így nem sok áldozat esett.

Egy pólyába bugyolált, köpenyes alak ugrott be a tömegbe és rögtön három zombit fogott le egyszerre, hogy az alatta remegő kezű férfi képes legyen lepecsételni őket – ez volt a legjobb megoldás, amit ki bírtak dolgozni az élőhalottak ellen. A köpenyesnek pedig oka volt beszállni a harcba – keresett valamit.

A sólyom röpte sokáig tarott, mialatt a harcoló felek egyre inkább kezdtek kifogyni az utánpótlásból és megmaradt ép elméjük is próbára lett téve a látottak után. A zombiknak úgy tűnt, nem tudnak véget vetni, mindig csak egyre több bukkant fel, ráadásul regenerálódásuk is egyre gyorsult – mintha a harc üteme fokozta volna képességeik nagyságát.

Shibo meglazította pólyáját és kieresztett egy sóhajt, miután végre meglátta azt, amit eddig keresett; Ayane nem sok lépéssel előtte vette fel a harcot egy rongyokba öltöztetett zombival. Shibonak most volt először alkalma alaposabban is megfigyelni a szörnyeket, azonban nem volt sok ideje szemezgetni velük – az éles karmok egyenesen a lány torka felé irányultak és mielőtt a férfi bármit is tehetett volna, átvágták azt.

A fájdalomtól megtört derekú, groteszk alak ösztönösen ugrott a két test közé, az egyiket saját puszta kezével tépve szét, a másikat finom mozdulattal a hátára emelve, ám ekkor már késő volt; a lány meghalt.

Shibo szívettépő üvöltése visszhangzott a csatatéren, egy pillanatra megdermesztve a csatában állókat, azonban a küzdelem a röpke szünet után azonnal folytatódott – csak Shibo nem volt már képes figyelni a részletekre. Ösztönösen tört előre, nem figyelve kiben tesz kárt – szerencséjére a védekező felek hátraszorultak, így nem is volt esélye egy szövetségest bántani.

Aztán vége lett. A zombik összeestek, a konohai és egyéb falvakból összegyűjtött haderő magára maradt és meglepettségükben még ünnepelni sem tudtak. Mindennek vége volt, mintha nem is lett volna értelme eddigi küzdelmüknek. A nem várt vég nem hozta el a boldogságot – még a legkeményebb harcosok is értetlenül roskadtak magukba. A befejezés még szomorúbb véget hozott, mint amint eddig átéltek.

Shibo pedig már nem foglalkozott ezzel. Tehetetlenül ölébe vette a lány fejét és halkan suttogott hozzá. De hiába. A háború értelmetlen áldozata lett.

Dojo halk léptekkel közelítette meg a magatehetetlen férfit, aki néhány perce érkezett vissza Konohából, hátán hordozva az elvesztett Ayanét. Félszegen rátette kezét a vállára és előhúzott egy papírt köpenye alól.

- Ezek a nevek, akik kiemelkedően szerepeltek a zombik elleni harcban. A különlegesek.. Akiket kerestél. Összeírtuk őket, ahogyan kérted. Amiért elindítottuk a háborút.

Shibo üres tekintettel nézett a papírra, majd elhúzva fejét jelezte a másiknak, hogy távozhat.

- Talán nem érte meg mindezért kockáztatni az életét…

- De megérte – intette le a pólyás. Ösztönszerű szavai lezárták a beszélgetést a két fél között, egyedül hagyva Shibot bánatával és a gondolattal, hogy Ayani néhány név miatt vesztették el – ha maradtak egyáltalán gondolatai.

Jiraiya Vas. Dec. 17 2017, 15:31

Mivel többen jeleztétek hogy zh-k, ünnepek, azaz szabadidő hiányában nem tudtátok megírni a pályaműveket, ezért itt kutatok közvéleményt: Érdemes még kitolni egy-két héttel a határidőt, vagy nincs olyan, aki meg szeretné írni addig? Ide érkezhetnek a válaszok ^^

**Katsumi Kawachi** Vas. Dec. 17 2017, 16:11

Én még tervezem, mivel január 5-ig nincs vizsgám

Jiraiya Szer. Dec. 20 2017, 20:27

Határidő kitolva, visszalépések visszavonhatóak.
Részletek itt: http://narutohun.niceboard.org/t9p475-forum-hirek#59922

**Nara Akane** Szer. Jan. 03 2018, 23:00

Hálásan élnék a sokadik kitolt határidő lehetőségével, nagyon szerettem volna beadni ezt a pályázatot, bár sajnos sok szempontból nem olyannak sikerült, amilyennek eredetileg elképzeltem. Szerettem volna vidámabb történetet fabrikálni, de sajnos az emberevő szörnyekre épülő témakör ezt nem mindig tette lehetővé. Remélem jó szórakozást nyújt, majd mindazoknak, akik olvassák Smile

Külön köszönet Hirano Reina Userének, amiért hozzájárult, hogy karaktere szerepelhessen ebben a pályaműben. Erősen korhatáros, aki érzékeny az ilyesmire, kérem ne olvassa.

The Walking Gundan

A Nap Amikor Minden Véget Ért

- Lélegezz pajti! Gyerünk!
Suttogta bíztató szavait Akane a műtőasztalra fektetett kisfiúnak, de hangját csaknem teljesen elnyomta a szívmonitor szakaszosból folytonossá váló sípolása. Erőlködéstől gyöngyöző homlokkal folytatta a szívmasszázst. Minden idegszálára szüksége volt, hogy ne veszítse el önuralmát és higgadt maradjon. Ha védelmezőösztöne az orvosi precizitás fölé kerekedik, könnyűszerrel azon kaphatta volna magát, hogy eltöri a fejletlen, már-már porcszerű szegy- és bordacsontokat, ezzel egészen biztosan a kölyök halálát okozva.
A kompresszió kifejtése után fejét a haldokló gyermek szájához emelte. Az apró lurkó erőtlen, lassuló lehelete sárkánytűzként érte az orvosnő halántékát. Homloka, akár a téli éjszakákon jól begyújtott cserépkályhák. A kunoichi órák óta küzdött a srác életéért és minden Kaszástól lopott percért fáradtságos munkával fizetett. Talán ha normális felszerelése lett volna, többet tehetett volna érte... De a Konohai Közkórházat sújtó hirtelen szükségállapot miatt szinte minden defibrillátort és lélegeztetőgépet lefoglaltak a rangosok és előkelők, valamint hozzátartozóik számára a főorvosok. A szívmonitort is csak azért tudta elhozni egy másik osztályról, mert valakinek már nem volt többé szüksége rá... Mivel a klinika valamennyi kórterme roskadásig volt tömve a falut tizedelő, semmiből jött járvány miatt, így saját nővérszobáját rendezte be ideiglenes műtőnek.
- Ne add fel kishaver! Csak így tovább! Annyi minden vár még rád... Nem hagyhatsz itt, ugye tudod?
Kérlelte esdeklő, el-el csukló hangon a lehunyt szemű csöppséget, amint az újabb életjelről adott gyengécske tanúbizonyságot. Az újraélesztés következő lépéseként lélegeztette a fiút, majd újabb sorozat nyomásba kezdett az alig-alig láthatóan emelkedő és süllyedő mellkason. Egyre inkább úgy tűnt azonban, hogy páciensének minden állapotában beálló pozitív változás hamis remény csupán. Tenyerén alig észrevehetően érezte az apró szív ritmustalan dobbanásait... Akár a haldokló zsarátnok parazsából fellobbanó, majd elhaló tűznyelvek hiábavaló próbálkozásai, olyanok voltak.
Egyszerűen nem fért a lány fejébe, egy egyszerű harapás miképp okozhatott ily heveny és szokatlan tünetegyüttest, amit ez a szegény kis pára produkált, mióta a keze alá került. Egy egész sor diagnosztikai tesztet lefuttatott, mindannyiszor negatív eredménnyel. Egy laborvizsgálat kiértékelésére pedig napokat, ha nem heteket kellett volna várnia a kórház túlterheltsége miatt. A kezdeti, epilepsziára emlékeztető, vad lázrohamokat mindössze pár óra leforgása alatt váltotta fel először egy kómaszerű állapot, majd az elsődleges létfunkciók folyamatos lassulása, mely utóbbi teljes leállással fenyegetett. A vénás keringés ereiben alvadni kezdő vér miatt sötét, feketés vonalak hálózták be a krétafehérre sápadt, gömbölyded angyalarcot. A szemek bevéreztek, környékük gyulladt volt. A pupillák fényre nem reagáltak.
Az intézmény kezelőszemélyzetének példátlan lefoglaltsága miatt az információáramlás ugyan akadozott és nehézkes volt akkor a kórház falain belül, de a szomszédos folyosón hordágyakkal siető ápolók félszavaiból a Nara arra következtetett, hogy többen is lehetnek, akiket hasonló szimptómákkal szállítottak be aznap. És ha ennek a csoportos jelenségnek az epidemilógiai gyanúja nem lett volna önmagában is elég aggasztó... Hát a fiú karján talált harapásnyom egészen biztosan az volt. Nem csupán azért, mert a seben és környékén megfigyelhető gennyes gyulladás kialakulása fittyet hányt a hasonló esetek törvényszerűségeire, mind gyorsaságában, mind fertőtlenítőszerekre mutatott ellenállóságában. A fognyomok... Egészen biztosan nem állattól származtak. Mégis miféle őrült szörnyeteg támadna meg így egy ártatlan gyermeket..?
Olyan lassan, fokozatosan lobbant el az élet pislákoló lángja a fiúból, hogy Akane szinte észre sem vette először. Talán csak nem akarta. Elméje megtagadta a valóságot, noha egy része, mélyen legbelül tudta, hogy már nincs mit tenni. De a kunoichi csak azért is tovább próbálkozott, konokul tagadva a tapasztalatok keserű valóságát. Egyre hevesebben és egyre kétségbeesettebben próbálta újraindítani a szívet. Hisz egyszer már sikerült neki... Ugyanebben az épületben, az alagsorban, azon a bizonyos éjszakán, amikor életében először fityiszt mutatott a Halálnak. Persze ez nem ugyanaz. Az csupán bábjáték volt, élettelen hússal. A technikája felülírhatja a biológia törvényeit, de életet nem adhat vele. Az csupán az ő akarata lenne más bőrében. Nem az a kisfiú, aki pár napja még nevetett, fogócskázott a parkban társaival és az anyja szoknyája mögé futott, ha a nagyobbakkal húzott újat. A megismételhetetlen önvalót nem állt hatalmában visszadni.
Elkeseredett, makacs próbálkozása közben arra eszmélt, hogy forró nedvességet érez serényen dolgozó keze hátán. Kába tekintettel fordította pillantását a plafonon futó fűtővezetékre. "Biztos megint szivárog a víz" – jegyezte meg magában, noha valójában nagyon is jól tudta, hogy a víz távolról sem a cirkócsőből potyog kövér cseppekben.
- Nem... Nem. Nem! NEM!
Nyögte egyre hangosabban és hisztérikusabban a torkába gyűlő keserű gombócon keresztül. Rosszulléttől küszködött, mégis egyre elszántabban és gépiesebben végezte az életmentő kísérletet. Talán negyed óra, ha nem több telhetett el így. Végül, amikor a sírás és a fizikai megterhelés minden megmaradt erejét magának követelte, zokogva a halott fiú mellkasára borult. Erőtlenül rázkódott, és ölelte a porhüvelyt, amit ez a kisember hátrahagyott maga után ebben a kegyetlen világban. Mit sem törődött azzal, hogy minden egyes keserves szipogással saját könnyáztatta taknyát nyeli. Most nem volt jelen senki, aki előtt erősnek kellett volna tűnni. Büntetlenül lehetett gyenge most az egyszer. Az évek során számtalan emberélet ért már véget a kezei között, ilyen vagy olyan formában... Az elmúlást már-már élete elkerülhetetlen részének tekintette egy jó ideje. De a gyermekhalál... Azt nem lehet megszokni. Minden alkalommal ugyanolyan kíméletlenül szívfacsaró, mint az első.
- NEM! NEM LEHET! AZ ISTEN BASSZA MEG! MIÉRT?!
Szakadt fel összeszorult torkából a sebzett állatokéra hasonlító sikítás, miközben egy hirtelen mozdulattal elsöpörte maga mellől az infúziós állványt. Ennyivel nem érte be, eszelős módjára söpört végig a szobán, válogatás nélkül törve és zúzva mindent, ami karnyújtásnyi távolságra került tőle. Amikor elfogytak az elpusztítható berendezési tárgyak, műtőkesztyűs ökle erőnek erejével csattant a szoba falán, kisebbfajta krátert hagyva maga után. Mire végzett, úgy festett, mintha szélvihar tombolt volna szűkös kis rendelőjében. Akane sápadtan a falnak vetette hátát, s hagyta, hogy lábai kicsússzanak alóla. Kócosan, félrecsúszott szemüveggel és opálos, réveteg tekintettel meredt a semmibe maga előtt, mintha nem is lett volna jelen ebben a valóságban. Talán így is volt.
Időtlennek tetsző, katatón mélabújából motoszkáló és hörgő hangok zökkentették ki. Ahogy a zaj forrása felé kapta a tekintetét, egy apró, homályos sziluettet látott maga előtt pár lépésnyire. A hitetlen döbbenettől szaporán pihegve igazította meg fitos orrán elcsúszott pápaszemét, hogy tisztábban szemügyre vehesse az eleven lidércnyomást, ami egy pillanattal később szeme világa elé tárult.
- Mi a fa..
Mielőtt az ominózus "sz" feltette volna a koronát cseppet sem költői kérdésére, az ajkára fagyott a szó a döbbenettől. Egy véreres, vizenyős szempár nézett vele farkasszemet. Ebben a pillantásban nem csillant szikrája sem értelemnek, sem érzelemnek. Csak vad, mohó éhség lobogott ezekben a lélektelen lélektükrökben. A gyermekdémon apró szája állatias vicsorra húzódott. Rothadásnak indult, visszahúzódó ínye miatt tejfogai valóságos agyaraknak tűntek. Ádázan fújtatott, miközben a levegőt szaglászta és össze-vissza kapkodta vaksi tekintetét.
A lány tudta, hogy körítés ide vagy oda, de most örülnie kellene annak, hogy a fiú csodával határos módon lábra állt. Elvégre a riasztó külső csak egy betegség eredménye, az majd idővel elmúlik, csak az számít, hogy valamiképp mégis túlélte a napot... De Akane képtelen volt bármiféle derűre. Ahogy iszonyattal telve végigpillantott a gyermekszerű valamin... Nem volt képes sajnálatot érezni. Csak vegytiszta irtózást, rettegést. Valami mélyről fakadó, zsigeri ösztön azt súgta neki, hogy ez a lény minden fenológiai hasonlóság ellenére sem lehet ember. Üss vagy fuss. Ez az érzés töltötte ki minden gondolatát... Azonban az orvosok "első sorban ne árts" elve még így is győzött páni késztetésén, hogy fittyet hányva esküjére, cserben hagyjon egy beteget. Óvatosan kitartotta maga elé kezeit, mintha békés szándékot jelezne, s halkan, amennyire csak tőle telt kedvesen megszólította a lényt:
- Hé pajti... Még korai felkelned!
Maga sem tudta mire számított ettől a béna megszólítástól, de valamiképp meg kellett próbálnia kommunikálni a fiúval, legyen bármilyen baja is. Ha mást nem, talán a reakciójából levonhat magának valami következtetést a mentális állapotával kapcsolatban... Ami első ránézésre nem lehetett épp valami biztató.
A válasz legrosszabb, kimondatlan gyanúit igazolta. Az a gyermektestbe bújt... Valami földöntúli, elnyújtott hangon károgott valamit a fejét össze-vissza rázva, majd rohanvást felé iramodott. A jounin nem tudott elég gyorsan feltápászkodni. Épp sikerült guggoló pózba tornásznia magát, amikor az apró test teljes súlyával nekicsapódott és felborította.
- Ne! Kérlek... Hagyd abba!
Nyögte erőlködéstől fojtott hangon, miközben a rendelő padlóján hanyatt terülve próbálta eltolni magától a rémálomszerű kölyköt. Hányingertől küszködött az arcától mindössze centikre csattogó fogacskák között átszűrődő, sírhantot idéző, émelyítő szagtól. Bár fizikai ereje jócskán meghaladta a csöppnyi kannibálét, előnytelen testhelyzetéből fakadóan képtelen lett volna kimászni alóla anélkül, hogy ne kockáztatta volna, hogy megvadult betege megharapja őt.
Szorult helyzetében jobb megoldás híján vakon tapogatózni kezdett a szoba sarkában uralkodó rumliban, miközben másik kezével folyamatosan próbálta távoltartani támadóját. Kétségbeesésében az első dologgal ütötte meg a szörnyszerű csöppséget, ami a keze ügyébe akadt – másfél kiló orvosi kannabisszal, légmentes nejloncsomagolásban. Noha ez távolról sem mondható a legeffektívebb fegyvernek, a terjesztői mennyiség súlya épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy akkora pofont adjon vele, amitől legbukfencezik róla a fiú. Kihasználva az őt rohamozó támadásokban beálló pillanatnyi szünetet, felpattant addigi helyzetéből és átugrott az elterült gyerek fölött. Miközben az ajtó felé futott, szinte a sarkában érezte a tőle mindössze pár lépéssel elmaradó iszonyatot, így rohanvást felborította a megüresedett műtőasztalt, amiben elesett a megvadult kölyök.
Akane pániktól fulladozva tépte fel rendelője ajtaját, azután pedig erőtlenül pihegve csapta be azt maga mögött. Kulcsra zárta a nővérszobát megszálló lidércnyomást, de csak hogy egy pillanattal később szembesüljön azzal, hogy ebből a rémálomból nincs ébredés, s hogy az enyhet adó hajnal talán sosem jön el. A folyosón szinte egymást érték a rémálomszerű teremtmények. Betegek és ápolók zabálták a kórházi csempén vérbefagyott betegeket és dolgozókat. Ahogy reszketve végigpillantott a vér és halál dicstelen karneválján, csak ennyit tudott kinyögni reszkető hangon:
- HÚGI! ANYA! MUCI!

A rémek bár megszámlálhatatlanul sokan voltak, gyorsaságuk és erejük tekintetében a kunoichi közelébe sem érhettek. Többségük már a rejtélyes fertőzés előtt is gyenge és esetlen volt. Fekvőbetegek, öregek és sérültek. Azonban így sem akarta megkockáztatni a földszinti aulán keresztül való távozást, nem tudhatta mi vár odalent rá és időnek is szűkében volt. Nekifutásból kivetette magát a legközelebbi ablakon, majd szilánkesőtől kísérve egy bukfenccel landolt a legközelebbi háztetőn.
Soha életében nem futott még úgy, mint aznap. Kiszáradt szájjal, sípoló tüdővel és rémülettől izzó vérrel ugrott tetőről tetőre. A falu szélén terpeszkedő Nara birtokról felszálló sűrű, fekete füstgomolyag olyan viharfelhő képét idézte, melyből csak bánat és csalódás fog záporozni rá. Egyetlen gondolat választotta el az elméjét fenyegető őrülettől: hogy talán még nem túl késő!
Amikor a családi kúriához ért, az úgy festett, mintha az lángokból szőtt köpenyt terített volna magára. Mit sem törődve a felülről hulló, izzó törmelékkel és a fojtogató füsttel rohant be a főbejáraton, miközben köhécselve-fulladozva kiáltozta szerettei nevét. Alig látott valamit, s lélegezni is alig volt képes, miközben az eleven pokollá lett családi otthon perzselővé váló levegője hólyagos csókokat lehelt testének csaknem valamennyi porcikájára.
A földszinten szinte lépni sem lehetetett az elszenesedett holttestektől, folyton el-el bukott bennük. Amikor azonban közelebb hajolt hozzájuk, minduntalan csak idegeneket fedezett fel, anyját és húgait sehol. Amikor már végképp kezdte feladni a reményt, sípoló, szaggatott légzés fojtott hangjára lett figyelmes, épp csak alig hallhatóan a lángoló bútorok vad ropogásától. A konyha felől jött.
Akane szinte vakon eredt a neszek irányába. Minél közelebb ért, annál biztosabb volt benne, hogy nagyon is jól ismeri az elmosódó sziluettet. Az édesanyja volt az.
- 'KAASAN! OKAA-SAN! ANYUCI! KÉRLEK MONDJ MÁR VALAMIT!
Sikoltotta, miközben vadul rázni kezdte az ernyedt testet, de válaszul csak a füstmérgezéstől haldoklók jellegzetes köhögését kapta. Óvatosan felnyalábolta és a vállára kapva az idős kunoichit, amennyire gyorsan csak tellett tőle, keresztülvágott a nappalit eluraló, fékezhetetlen lángtengeren. Ha csak egy pillanattal is tovább késlekedik, talán mindketten ott váltak volna a tűz martalékává. A megroskadt tartógerendák megadták magukat az emelet súlyának, s a családi ház egyszerűen önmagába roskadt. Ahogy a Nara biztonságos távolba vonszolta édesanyját, lefektette őt a birtok hamupernyétől fehérlő pázsitjára.
- Anya! A gyerekek! Hol vannak? Mondd hogy nem maradtak bennt! Kibaszottul könyörgök, MONDD HOGY NEM VOLTAK A HÁZBAN!
Azonban válasz helyett csak keserves, köhögésektől meg-megszakított zokogást kapott. Aztán egyszer csak megszólalt az anyja:
- Az én kicsikéim... Cserbenhagytam őket... Túl késő...
Hallotta a rekedt, vinnyogó hangot, mely egy másodperc alatt döntötte romba valóságát. Az ifjú orvosnő úgy sápadt holtfehérre egy pillanat műve alatt, mintha csak varázsütésre távozott volna az összes vér a szervezetéből. Érezte, hogy tagjaiból kiszalad minden erő, s lába összerogyott alatta. Vérvörös, füstmarta szemeiből kövér könnycseppek fakadtak, s rajzoltak fehér vonalakat koromtól feketéllő arcára.
- L-leh... L-lehetetlen!
Suttogta maga elé elszorult torokkal Akane.
- Biztos csak betéptél a szobámban lángrakapó hasistól. Visszamegyek és megkeresem őket!
Mondta egy megrendült mosollyal és minden erejét összeszedve talpra állt, hogy visszatámolyogjon a lángoló roncshalmazba, melyet egykor, egy örökkévalóságnak tűnő órával ezelőtt még otthonnak nevezett. Azonban mielőtt akár egyetlen reszketeg lépést is tehetett volna, egy gyenge szorítást érzett a nadrágszárán, amint az próbálja visszatartani őt.
- Ne! Kérlek! Nem veszíthetek el... Még egy gyereket! Azok a szörnyek... A szemem láttára marcangolták szét őket, míg én próbáltam távoltartani a többit!
A hang, amivel anyja hozzá szólt, s azokban a sötét, smaragd szemekben tobzodó szenvedés kétséget sem hagyott afelől, hogy szülője igazat beszél. Újonnan jött ereje és elszántsága épp oly gyorsan hagyta el az árnyékmestert, mint ahogy az jött. Összeesett, majd utolsó lélekjelenlétével közelebb vonszolta magát anyjához és átölelte őt. Úgy zokogott a haldokló asszony keblein, mintha ismét karon ülő kisded lett volna.
- Okaa-san! Nem hagyhatsz itt te is! Meggyógyítalak most és azonnal!
Egy csontos kéz gyöngéd simítását érezte éjfekete tincsei között. Ahogy felnézett, anyja elgyötört, könnyektől csillogó arcát látta. Lelkének zöldes tükreiben narancs lobot vetett a zsarátnokká enyésző családi fészek látképe.
- Akane-chan... Én okos, nagy lányom! Te is tudod, hogy ahhoz már késő. Bocsáss meg... De egyedül kell szembenézned a rettenettel, ami a világunkat marcangolja... De lenne még egy utolsó kérésem. Hagyd hogy magamként távozzak! Nem akarok én is... Olyan lenni. Mint azok az... Élőhalottak.
- Persze hogy nem leszel Anya! Te sosem tudnál olyan lenni, mint ezek!
- A... A harapás okozza. Értem már... Csak egy...
Az idős nő minden mozdulatért keservesen megszenvedve húzta fel bal karján az ingujját, láthatóvá téve a cafatosra marcangolt alkarját.
- ... Csak egy valamit lehet tenni. Nem akarok olyan szörnyeteg lenni... Aki képes lenne felzabálni a saját lányát. Kérlek! Akane!
- Okaa-san...
Nyögte esdeklően a fiatalabb kunoichi, mert abban a pillanatban vált világossá számára, hogy mit is vár el tőle az édesanyja.
- Ezt nem kérheted tőlem! Csak te maradtál nekem! Mégis hogy várhatod, hogy megöljem a saját anyámat?! KÉPTELENSÉG!
- Ez nem gyilkosság Akane-chan. Hanem kegyelem. Érzem hogy... Itt az idő. Nagyon szeretlek kicsim. Élj! Menekülj... Egy újabb holnapért.
- Nem, nem, nem... Anya! Maradj velem! Szerzek segítséget!
- Sayonara Akan...
Az idős asszony búcsúszavai erőtlen sóhajba torkolltak, ahogy a szélnek adta utolsó lélegzetét. Az elkínzott sikolyt, ami abban a pillanatban Akane torkáról felszakadt, talán még Konohagakure no Sato másik felén is hallotta az a pár túlélő, aki maradt. Aztán halálos csend borult a falura.

- Te mindig bevágtál elém a sorba fürdőruhaleárazáskor...
Motyogta maga elé révetegen, bánattól kábultan a Nara családfa utolsó ágacskája, majd ninjákra cseppet sem jellemző, darabos mozgással meglendítette maga előtt a kezében tartott szögeshusángot. Az öles fadarab úgy locsantotta ki a felé esetlenül sántikáló lány... Azaz élőholt koponyáját, mintha csak egy romlásnak indult dinnyét talált volna el.
Akane gépies mozdulatokkal átlépett az előtte összehanyatló test felett, majd fátyolos, zavart tekintettel szemügyre vette a következő lényt, aki szeretett volna a húsából egy kis kóstolót.
- Te folyton elloptad a radírom az Akadémián és buta szőkének csúfoltál...
Suttogta a jounin-egyenruhás zombinak és újból lesújtott. Ahogy próbálta volna kirántani a halántékcsontba beszoruló szöges botot, az megakadt a holtra sújtott shinobi koponyájában. Kirángatnia azonban már nem volt ideje, mert máris egy újabb honfitárs arcáról vigyorgott rá gúnyosan a Halál torz pofája. Elengedte eszkábált fegyverét és olyan erővel rúgott a rárontó szörnyeteg térdére, hogy a lény lába úgy hajlott össze, mint a harmónika redői. A megnyomorított rém kicsavart tagokkal rogyott a földre, de még így is megpróbálta közelebb vonszolni magát, hogy megízlelhesse a kunoichit. Akane csizmás lábával az élőholt arcába taposott. Lassan, fokozatosan helyezte át a súlypontját egyik lábáról a másikra, hogy a koponya ne szakadjon szét egyből. Mindent kínt, amit ezeknek az istentelen kreatúráknak okozott, az utolsó másodpercig ki akart élvezni. Végül a meggyengült csont engedett a nyomásnak, s a férfi feje szétrobbant a lány talpa alatt.
- Te folyton... Hát te meg hogy az édessavanyú kurvaég faszába jutottál ki a rendelőmből?!
Ripakodott rá a négykézláb felé iszkoló kölyökdémonra, akit még a kórházban próbált újraéleszteni. A Nara megpördült saját tengelye körül, s mire egy teljes ívet leírt, már mindkét keze körül a Chakra no Mesu borotvaéles pengéi derengtek. Egy pillanat alatt elválasztotta az apró fejet a jobb napokat is látott torzótól, majd egy ugrással egy közelben lakmározó csapatnak támadt neki.
Szenvedélyes gyűlölettel kaszabolta a kárhozott dögevőket, miközben minden egyes levágott zombinál valamilyen személyes sérelemmel próbálta magának igazolhatóvá tenni brutális ténykedését:
- Te feljelentettél, mert spangliztam az erkélyed alatt!
- Te meglestél a fürdőházban!
- Te sosem adtál ráment hitelre!
- Te... Téged csak mert béna a szakállad!
- Te megbuktattál chakraelméletből!
Kiáltotta újra meg újra, s amerre csak járt újabb és újabb fejek és végtagok landoltak a mészárszékká aljasult utca véráztatta porába. Ahogy egyre jobban belelovallta magát féktelen dühébe, úgy hívta fel magára egyre több élőhalott figyelmét is. Lassan egyre inkább bekerítették. Először a háztetőkre akart menekülni előlük, de arra lett figyelmes a szeme sarkából, hogy azokat is ellepték. Úgy látszik a zombik között akadt olyan is, aki sebességben és erőben messze felülmúlta a többit, s olyan is, aki ezeken felül úgy tudott mászni a falakon, akárcsak a pókok. De nem érdekelte különösebben. Miért akart volna egy olyan világban élni, amit ezek a kannibál szörnyetegek kaptak örökül az emberektől..? A Nara birtok elhagyása óta egy lélekkel sem találkozott. A tanítványai házát üresen, elhagyatottan és vérmocskosan találta. Bele sem mert gondolni mi történhetett velük. Csak remélte, hogy minél messzebb jutottak a sűrűn lakott települések közeléből, s hogy talán meg tudják magukat húzni az erdők védelmében, amíg biztonságos nem lesz előjönni onnét.
Úgy döntött, utolsó cselekedetként ebben az életben annyit visz magával ezekből a kártevőkből a nemlétbe, amennyit csak képes.
- Te nem fogadtad el a kuponomat a boltban!
- Te mindig jobban öltözködtél nálam!
- Te kitakarod a homlokoddal az utcát... Áh, szia Sakura! Nóoffenz, de sejthettem volna, hogy az elsők között kapnak el.
- Te összejöttél a fiúval aki tetszett!
- Te... Te mindig hagytad, hogy lessek rólad a dolgozatoknál...
Mondta megakadva és habozva egy pillanatra, majd visszanyelve a torkába toluló gombócot folytatta.
- Te mindig megvigasztaltál, amikor szomorú voltam Apa miatt...
- Te mindig falaztál nekem a suliban, amikor lógtam... Baszki... Nem bírom tovább... Miért kell mindenkit ismernem ebben a kurva faluban?!
A Nara egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben kaszabolta a zombikat, azonban a kiáltozására odasereglő dögök nagyobb arányban érkeztek, mint amennyivel képes volt elbánni. A rothadó testek gyűrűje egyre szorosabbra fonódott körülötte, s mozgása egyre korlátozottabbá vált, ahogy az erre rendelkezésre álló tér csökkent. Utolsó elkeseredettségében térdre vetette magát és minden megmaradt chakráját az árnyékába koncentrálta.
- KAGE KUBI SHIBARU NO JUTSU!
Ordította, s lábai mellől több tucatnyi sötét kar futott végig a holtaktól hemzsegő utcán, fel a házak falán és mindenhova, ahol akár csak egyet is látott a pokol rothadó szökevényei közül. Az élőholt sereg megtorpant, ahogy klántechnikája megállásra késztette őket. Mindegyikük törzsén egy-egy sötét kézforma kúszott fel, fel a torkukig, majd onnan körbefogva a meglágyult fejeket. A lány homloka gyöngyözött az erőlködéstől... Még sose terjesztette ki ennyi emberre a jutsuját. Emberre... Még elszólásnak is rossz. Csúf paródiái voltak ezek csupán egykori honfijainak. Akane összeszorította a fogait, majd utolsó idegszálát is megfeszítve egyszerűen összeroppantotta az összes szörnyeteg koponyáját.
Együtt esett földre a fejetlenné vált sereggel, ahogy az utolsó szusznyi erő is kiveszett a lányból. Félkábán, katatón állapotban feküdt az utcában öles tócsákba gyűlő vérben és megfeketedett agyvelőben. Egykedvűen lebiggyedt ajkakkal nézte a kéken virító égbolton elúszó felhőket. Csalódott volt. Esőre és viharra számított. Olyanra, amely híven tükrözné a lelkében bánatos haraggal tomboló orkánt. Titkon remélte, hogy az ég is könnyeket hullajt majd, amikor véget ér életének rövid históriája. De az ég még csak le sem szarta. A Nap hétágra sütött a világra, mintha az nem épp ma hajnalban pusztult volna önnön romlottságába és tehetetlenségébe.
Mozdulatlanul elterülve várta az elkerülhetetlent, hogy valamelyik agyzabáló végre bevégezze a sorsát. Tudta, hogy még csak moccanni sem lenne képes. Ha képes lett volna rá, már elvágta volna a saját torkát, hogy ne falhassák fel elevenen. De hiába várt, a titkon áhított Halál nem jött el érte. Mindet elpusztította, ami csak a környéken volt.
- Én... Élek.
Suttogta döbbenten maga elé.
- ÉN ÉLEK! KURVÁRA ÉLETBEN VAGYOK!
Ordította és hisztérikus kacagásban tört ki a hullahalom kellős közepén. Hosszú percekig abba sem hagyta hátborzongató, tébolyult röhögését. De senki sem figyelt rá. Nem jött senki. Sem élő, sem holt. Nevetése lassan alábbhagyott, halkabbá vált, s végül csendes, fojtott hangú sírássá szelídült.

**Nara Akane** Szer. Jan. 03 2018, 23:02

A Végítélet Víg Napjai

Amikor a kétségbeesés könnyei felszáradtak Akane sápadt orcáján, a lány maga mögött hagyta sírhalommá lett szülőfaluját, s vissza sem nézett többé. Az erdőben keresett menedéket, ahol a volt bajtársak és ismerősök vonásait álarcul viselő eleven horror ritkábban kísérthette. Itt nagyobb biztonságban tudhatta magát és élelemre is könnyebben tudott szert tenni, mint a civilizált településeken. Maga-maga sem tudta, hogy mi hajtja őt, miért nem törődik bele az elkerülhetetlenbe. Az életben maradás egyetlen indoka az életben maradás maradt. Nem volt kiért és miért élnie, mindenki, akit valaha szeretett végleg elpusztult, vagy valaki más lábszárát rágcsálta egy elhagyatott sikátorban. Mestersége címere – S mint shinobi – pedig megfakult, jelentését vesztett bélyeggé vált. Egész létezése mások szolgálatában telt, s hirtelen magáénak tudhatta mindazt a szédítő szabadságot, melyet a kötelesség béklyói miatt korábban legfeljebb csak áhíthatott magának. De most, hogy már nem volt kivel megosztania... Mit ért az egész? Rá kellett jönnie hogy ez a szabadság csupán a céltalanság szinonímája. Talán csak a természetes életösztön működött volna benne oly erősen, hogy képtelen lett volna eldobni magától értelmetlenné vált életét? Vagy édesanyja utolsó kívánsága előtt próbált tisztelegni a makacs életbenmaradással? Nem tudott volna rá választ adni. Mindössze annyiban volt biztos, hogy legbelül még nem áll készen arra, hogy feladja.

Mivel túl sok izgalmat és kielégülést nem talált a nomád életben, egyetlen hobbijává a vadászat lett. Napjai nagy része azzal telt, hogy amennyit csak tudott, kegyetlen kegyelemben részesített az élőholtak közül. Eleinte csak szimpa bosszúvágyból. Aztán amikor a benne kavargó érzéseknek elég idejük volt ülepedni, egyfajta kötelességtudatból. Ki tudja hány hozzá hasonló kering még ebben az elhagyatott világban? Így talán megmenthet néhányat közülük. Azonban ahogy járta a vidéket és egyetlen élő ember nem sok, de annyival sem találkozott... A gyilkolászás egyszerű passzió, kedvtelés lett. Hobbi, ami megtöri a hétköznapok szürkeségét.

Bár saját kezűleg véget vetni létezéséhez túlságosan gyávának érezte magát a Nara remete, a sorsát folyton egyre jobban kihívta maga ellen. Újabb és újabb kreatív, morbid és lehetőleg változatos módokat talált a dögök irtására. Ez eleinte arra szolgált számára, hogy ne őrüljön bele a monotonitásba. Hát beleőrült helyette az egyhangúság elől való menekülésbe. Abszurd és számára vicces, szórakoztató módokon próbált megszabadulni az emberevőktől. Az egész azzal kezdődött, hogy a Rejtett Levélből való távozása előtt rárobbantotta Shimura Danzou kőarcát egy fertőzött ANBU különítményre. Mivel ez valami fura megelégedéssel töltötte el akkor, újra és újra próbált túllicitálni saját elmebaján. Legtöbb ilyen gyilkolásának nevet is adott, és feljegyezte őket egy naplóba, abba, amelyikbe az általa megkülönböztetett és veszélyességi szint szerint rangsorolt élőholtfajtákat is feljegyezte.

A számos ilyen között szerepelt például a "Zombinigolf" névre hallgató játéka is, melynek során egy megcsonkított szörnyekből emelt minigolfpályán kellett a labdával a testüktől elválasztott, de még eleven holtak nyitott szájú fejébe találni. Hasonló elvek szerint működött a "Zombilliárd" nevű szokása is. Egy alkalommal olyan messze elment, hogy felakasztott egy bontatlan cukorkákkal degeszre tömött élőholtat. Ennek bekötött szemmel való szétverése lett a "Zombinata". Akane jó úton haladt afelé, hogy az összes Shinobi Világban ismert – és még fel nem fedezett... - sportot zombisítsa. A dögök iránt érzett gyűlölete és bosszúvágya extrimitásokra és kicsapongásokra hajlamos természetével karöltve olyan örvénybe sodorta a lányt, melyben folyton mélyebbre és mélyebbre merült alá. Ép elméjének utolsó szilánkjait a Nara birtok udvarán és Konoha dögszagtól terhes utcáin hagyta.

Amikor az unalom, az apátia és a téboly végleg kezdte maga alá temetni Akanét, elkezdett dolgozni sajátos Magnum Opusán. Az előkészületek közel két hétig tartottak, s a kunoichi megszállott odaadással dolgozott groteszk tervén. Színpadot épített egy konohaközeli, sűrűn lakott kereskedőváros főterén, mindenféle pirotechnikai felszereléssel és felesleges giccsel fokozva a közönség nélküli performansz színvonalát. Amikor megvolt az elektromosságot biztosító generátorok beüzemelésével és a pódiumra sétált egy mélynyomókra kötött elektromos gitár társaságában. Megkocogtatta az előtte álló állványra szerelt mikrofont, majd az egész vidéket bezengő hangjával a következőket mondta:

- Próba egy-kettő-három! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Boldog világvégét mindenkinek! Az alkalom tiszteletére jómagam, Nara Fáking Akane és művésztársam, Hachi Kapuja előadásában hallgathatják meg a Kránberríz nevű zenekar Zámbi című számát! Kérem, hogy a nekrotikusan hátrányos helyzetűek a számukra kijelölt, akadálymentesített bejáratot használják, melyek a bazi nagy oszlopok között találhatók. Kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezzék meg az előttük porrá égő pöcsköszörűket! LECC RÁKK! HACHIMON HEIJOU!

Ordította a technika nevét a mikrofonba némi gitárnyúzással kísérve. A következő pillanatban a színpad négy sarkától pár méterre gigászi oszlopok emelkedtek ki a földből, pontosan olyanok, amilyennekkel pár éve blokád alá vette néhány elveszett shinobi a Rejtett Levél Falut. A távolban már hatalmas hordákban csoszogott felé a rajongóközönség, a város minden szegletéből. A szűkös utcákon hömpölygő holtak menete kísértetiesen hasonlított az Akane által megjárt, apokalipszis előtti fesztiválok törzsközönségére, de próbálta elterelni ezeket a gondolatait. Ezek csak sétáló hullák. Semmi többek annál. Ugye..?

- Ánatör hed hengsz lóvli; Csájld iz szlóvli téken...

Az első hullám ekkor érte el a harmadrangú rockzenésznek felcsapott Nara üdvöskét külvilágtól elbarikádozó láthatatlan falat. Számításainak megfelelően, amint átlépték az Akadálypecsét küszöbét, az eleven holtak azonnal lángra kaptak, s pillanatok alatt a tűz martalékává lettek.

- ... In jór he-ed, in jóór he-eed; Záámbi, záá-ámbi, záá-ámbi-é-é!

Ahogy egyre többször és egyre nagyobb beleéléssel ismételte a refrént, úgy lett egyre nagyobb körülötte a tömeg. Szinte a végét sem látta az áradatuknak. Hogy ez azért volt-e, mert az élőholtak szeretik a kilencvenes évek agyonhasznált slágereit, vagy csak szimplán hallgattak a számban unásig ismételt "zámbi" szóra, a kunoichi nem tudta volna eldönteni. Mindenesetre örült váratlan sikerének. Annak ellenére is, hogy tudta: ez a halandzsaszöveg az ő rekvieme is, nem csak azé a többszáz, ha nem ezer kárhozotté, akikért a koncertet rendezte. Tudta, hogy amikor képtelen lesz tovább fenntartani technikáját, akkor számára már nem lesz menekülés onnan. Akármennyi is a fölénye agilitásban a zömében esetlen dögökhöz képest, ennyiüket nem fogja tudni kicselezni.

Hogy a monumentális technika fenntartása végül túlságosan is körülményesnek bizonyult-e az ő szerény chakrakapacitásaihoz, vagy a megállíthatatlan áradat együttes ereje volt-e túlságosan elsöprő, képtelen lett volna megmondani. Egy dolog azonban biztos volt: a Hachi Kapujának oszlopai már azelőtt megrogyni látszottak, mire egyáltalán az első szám végére ért volna. A halottak olyan eszelősen és elszántan próbáltak a közelébe jutni, hogy azokat, akik társaiktól nem fértek át a gyilkos kapukon, a mögöttük érkezők egyszerűen az oszlopoknak préselték. Az így feltorlódó zombiözön meggyengítette a kapupilléreket, s már csak idő kérdése volt, hogy mikor roskadnak össze. Az elkerülhetetlen nem váratott sokat magára... A védelem hamarosan összeomlott, utat engedve a gyilkos, emberevő hordának.

Akane a színpad szélére bekészített tüzijátékok kioldószerkezetéhez lépett. Ha meg kell baszódni, akkor bizony meg kell baszódni. De az ember miért ne tehetné stílusosan? Amikor a guberált rakéták a tömegbe csapódtak, valóságos horrorfesztivál alakult ki a lány körül. Repülő belek, végtagok és sok-sok indokolatlan, színes csillogás, robbanás. A Nara fogást váltott a gitárján, majd nyakánál megragadva azt elkezdte vadul csépelni a színpadra felmászó rajongókat. Persze ha valóban olyan hálás közönség lettek voltak a holtak, mint azt hörgésből és nyögdécselésből komponált ovációjuk sugallta, akkor bádiszörfölni is hagyták volna. Ha egy hagyományos koncertről lett volna szó, akkor legrosszabb esetben is csak letapizzák a fenekét. Azonban az itt egybegyűltek rajongása volt annyira erős, hogy akár bele is harapjanak. Az árnyékmester pedig senkitől nem szeretett volna fogmintát venni a valagával.

A kunoichi tudta, hogy csak percei lehetnek hátra. Pódiumát egyre inkább ellepte a pokol serege, elvágva őt minden lehetséges kiúttól. Egyszer csak azonban olyan hangra lett figyelmes, amit hosszú hetek óta egyszer sem hallott. Kiáltozásra. Vezényszavakra. Fegyelmezett léptek csizmadobogására. A következő pillanatban az őselemek harca öltött testet az egész főtéren.

Tűz, víz, föld, villám és szél járták halálos táncukat, nem kímélve semmit sem, ami az útjukba került. A háztetőkön és a zombihad hátában álarcos katonák egész serege jelent meg, hogy valóságos poklot szabadítsanak az élőholtakra. Mindössze percek alatt kipurgálták őket szentségtelen létezésükből, egyet sem kímélve közülük.

Akane értetlenül és tehetetlenül nézte, amint az események láncolata felgyorsul körülötte. Körülötte egykori kötelékének, az ANBUnak a shinobijai és kunoichijai harcoltak vállt vállnak vetve. Hol voltak mindeddig?! Hogy lehet az, hogy csaknem két hónapig egy emberrel sem találkozik, ezek meg tömegestől tűnnek elő a semmiből..? Egyszerre volt végtelenül boldog és dühös is. Boldog, amiért úgy érezte nincs egyedül. És dühös, amiért eddig hagyták, hogy az legyen.

Az egyik közeli sarkon egy piros-fehér kalapot viselő alak fordult be. A Narának csaknem leesett az álla. Shimura Danzou volt az! Csak remélni merte, hogy nem arcszobrának zombiprésként való használatáért jött benyújtani a számlát.

- Nara Akane. Egykor esküt tettél hazádnak, és nekem, a Rokudaime Hokagénak, hogy életeddel és haláloddal a falut fogod szolgálni. Kész vagy betartani az ígéreted a világvége után is... Auru?

Zengte pátosszal terhes szavait a Tűzárnyék, miközben felé közeledett. A kunoichi leugrott a színpadról, hogy véletlenül se beszéljen feljebbről, mint uralkodója és térdre ereszkedett. Nem csak azért, mert tudta, hogy nincs más választása. Azért is, mert úgy érezte, létezésének újra célja és értelme van.

- Örömmel, Hokage-sama.

- Kelj fel Auru, nincs vesztegetnivaló időnk. Egy világot kell újjáépítenünk.

Felelte Danzou és jó szokása szerint előrángatott egy pontosan a lányra méretezett, stilizált baglyot ábrázoló porcelánmaszkot a ruhája alól és Akane felé nyújtotta azt. A lány csak remélni tudta, hogy a Rokudaime nem a seggéből rángatja elő ezeket az álarcokat. A baj csak az volt, hogy más magyarázat nem jutott eszébe.

A Bátor Új Világ

Mint a következő időszakban kiderült, Akane rengeteg mindenről lemaradt a nagyvilág történései közül önkéntes száműzetése alatt. A legfontosabb ezek közül az volt, hogy Danzou és az ANBU Ne, miután evakuálták a levélbeli főméltóságokat, és egyéb magas prioritással bíró személyeket, módszeresen elkezdték kitisztítani Konohagakure különböző kerületeit. A falu egészét ugyan nem sikerült még megmenteni, de az ember uralta területek határa majd' minden nappal egyre kijjebb tolódott. A legbiztonságosabb és legjobban ellátott zóna természetesen a Hokage Palota és a környékén található stratégiailag létfontosságú létesítmények területe volt. Azonban a helyzet közel sem volt olyan rózsás, mint azt hazatérésekor hitte. A hamvaiból főnixként újjáéledő falunak számos olyan nehézséggel kellett szembenéznie, melyekkel egyelőre nem rendelkezett adekvát válasszal.

Ezek közül a leghangsúlyosabb az volt, hogy a fertőzés áldozatai elsősorban civilek voltak. Azok, akik nem tudták megvédeni magukat akkor, amikor ez az egész elkezdődött. Ha a társadalom arányainak összetételét egy piramisformában akarjuk elképzelni, akkor az a világvége előtt úgy nézett ki, hogy a legalsó szinten, ahova legtöbben tartoztak, a civilek kasztja volt. A csúcsát pedig, akikből a legkevesebben akadtak, az S szintű shinobik alkották, azok akiknek ereje és hatalma már-már elmosta az emberek és istenek közötti különbségeket. A probléma az volt, hogy ez a háromszög az apokalipszissel az élére állt. Minél gyengébb és kiszolgáltatottabb volt valaki, annál nagyobb valószínűséggel esett áldozatul a holtak seregeinek. A végítélet túlélői azon kapták magukat, hogy a megmaradt emberiség nagy részét olyan félistenek alkotják, akik képtelenek felvarrni egy gombot a ruhájukra, ha az leszakad. Nem maradtak földművesek, fazekasok, hentesek és kereskedők, legfeljebb egy maroknyi. Az a kevés pedig akármennyi túlmunkát vállalt, nem tudta kielégíteni a társadalmi túlsúlyt képviselő harcos kaszt növekvő igényeit. A gazdasági olló ütközésig nyílt. Az alultermelés következtében a termékek ára az egekbe szökött. A szűkös élelmiszerforrások miatt pedig szigorúan ellenőrzött elosztórendszer bevezetésére volt szükség, mely egyenlő, ám szegényes arányban osztotta meg a javakat túlélők között. Konohagakure no Sato csaknem infrastruktúra nélkül maradt, s állítólag a világ többi táján sem volt épp rózsás a helyzet.

A másik probléma is ebből fakadt. Mielőtt Danzou újra megszilárdította volna a térségben a hatalmát, a legerősebb shinobik szétszéledtek az országban, magányosan vándorolva, hogy ne kelljen másokkal megosztaniuk a készleteiket. Mivel minden hozzáférhető felszerelés és készétel termelése leállt, egyre nagyobb hiányt szenvedtek ezekből. Így általában, amikor két elsőosztályú ninja találkozott egymással, annak vérre menő küzdelem lett a vége, hogy megszerezhessék egymás ingóságait és javait. Ember embernek farkasa lett. Amikor a leghatalmasabbak csaptak össze egymással, az sokszor olyan pusztítást hagyott maga után, hogy folyamatosan újra kellett rajzolni a helyi térképeket. Egész erdők, mezők és ércbányáknak otthont adó hegyek tűntek el véget nem érő csatározásaik során. A tavak és folyók vizét megmérgezte a számtalan belevesző halott, a fellegekből pedig egyre gyakrabban záporozott savas vagy kénes eső. A tiszta ivóvíz soha nem látott hiánycikké vált, sok egyébbel egyetemben. S ha mindez még nem lenne elég, a továbbra is egyedül kóborló ninják pár hónap múltán áldozatul estek olyasvalaminek, amit a legnagyobb harcosok sem gyűrhetnek le erővel: az ínségnek. Önmagában ez még nem is jelentett volna különösebb problémát, ha az élőholtak veszélyességi szintje nem mutatott volna egyenes arányosságot az elhunytak életében képviselt veszélyességi szinttel. Azaz: egy veszélyes shinobiból veszélyes zombi lett. A fertőzés korábbi szakaszában, amikor az esendők és védtelenek pusztultak el elsősorban, ez nem jelentett komoly fenyegetést. Azonban az idő múlásával megjelent a vírusnak egy olyan mutációja, mely a rendszeresen használt ninjutsuk agyban kialakított szinapszisait érintetlenül hagyta. Olyan élőholtak bukkantak fel egyre sűrűbben, melyek tüzet okádtak, vagy épp képtelenség volt megsebezni őket, mert vízzé alakult a testük minden egyes csapásnál. Az élőholt ninjuuk megjelenése is komoly fejtörést okozott a zóna védelmezőinek. Egy legendás idézés, ha megfertőződött, hihetetlen pusztítást volt képes véghezvinni. Akane kapcsolódó kutatásában – "Zompiklopédia avagy az élőholtak élettana" - ugyanúgy E-től S szintig osztályozta az eleven holtakat, mint ahogy a shinobik rangsorolásánál volt szokás az Exodus előtt.

Miután Shimura Danzou visszaemelte a Narát az ANBU Ne kötelékébe, az árnyékmester sokkal kevesebb terepmunkával kapcsolatos megbízást kapott a vártnál. Orvosi ismereteire és korábbi, nekromanciával kapcsolatos kísérleteire való tekintettel kinevezték egy kutatócsoport élére, melynek elsődleges feladata egy vakcina előállítása volt. Itt érte új életének talán legkellemesebb meglepetése: a csoportban laborsegédként dolgozott egykori tanítványa, Hirano Reina is. Egyetlen személy. Ennyi maradt számára a múltjából. De ahogy minden más is, amiből hiányt szenved az ember, ez is felértékelődik. A félénk, de lelkes és csupaszív kislány magát a világot jelentette az önmagát lassan újra megtaláló orvosnőnek. Szépen, lassan, fokozatosan, de újranormalizálódott a kvázicivilizált újvilág értékrendjeihez.

Megfelelő laborfelszereléssel és erőforrásokkal, valamint megbízható személyzettel a háta mögött Akane jelentős áttöréseket ért el a következő hónapokban a fertőzés természetének megismerésében. Számos boncolás, szövettan és patkánykísérlet során kiderült, hogy a fertőzést egy légutakon keresztül terjedő, feltehetően mesterségesen kitenyésztett vírustörzs hordozza. A betegséget terjesztő molekuláris méretű parazitafaj bizonyos tekintetben erős hasonlóságokat mutatott az Aburame klán kikaichuu bogaraihoz. A kutatási eredmények azt mutatták, hogy a parányi élősködők emberi chakrával és agyszövettel táplálkoznak, és hogy a légzés szervrendszerén keresztül jutnak a véráramba, onnan pedig az agyba. Itt a primitív agytörzs kivételével szinte mindent felzabálnak, összeállva pedig képesek egy az agyéhoz hasonló szövetté alakulni, hogy átvegyék az irányítást a test felett. A biológiai halál beálltáig azonban egyfajta sztázisban, hibernációban vannak, és a szervezetben ilyenkor lefolyó változások aktiválják őket. A kutatócsoport felismerte továbbá azt is, hogy a szélesen elterjedt közhiedelemmel ellentétben a zombik harapása egyáltalán nem terjeszti a kórt. Ellenben a fertőzés elkapásával olyan enzimek termelése kezdődik a nyálmirigyekben, melyek véráramba jutva vérrögösödést és magas lázat, ezáltal rövid úton halált idéznek elő. A shinobikból lett zombik chakratermelésre képtelenek voltak, de a szervezetükben keringő, megmaradt energiát még képesek voltak felhasználni. Ha ez elfogyott, ugyanolyan közönségessé váltak, mint a legtöbb élőhalott.

Kísérletei egy gyógymód kifejlesztésére azonban legjobb indulattal is csupán kiábrándítóak voltak. Már a kiindulási hipotézis esetében sem merték remélni, hogy a folyamat visszafordítható, de ezenfelül mind a vírus, mind pedig a nyálban található hatóanyagok rendkívül ellenállónak bizonyultak mindenféle ellenszerrel szemben. Részeredmények ugyan születtek, azonban az emberen való teszteléstől még hosszú hónapok fáradtságos munkája választotta el a csapatot.

Haláltánc

Minden valamennyire is tapasztalt shinobi tudja, hogy minden, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az túl szép is. Az öregebbek azt is tudják, hogy a történelem ismétli önmagát. Arra azonban a legvadabb fantáziákat dédelgető fatalisták sem számítottak volna, hogy a második végítéletet, a temérdek véren és szenvedésen vásárolt utópia erőszakos halálát egy romlott alapanyagokból főzött rámen fogja okozni. Konoha hőse és egyben csodafegyvere, Uzumaki Naruto meghalt ételmérgezésben. Az igazi katasztrófát azonban nem ez okozta. A vírus mutációra való képességének eddig ismeretlen távlatai mutatták meg iszonytató valójukat, amikor az élettelen hérosz testén gyengülő pecsétből egy fertőzőtt Kyuubi szabadult el a védett zóna kellős közepén. S másodszor is nekiállt mindent elpusztítani, amiért a Levél megmaradt népe addig oly keményen dolgozott.

A Zombijuu okozta kataklizma a laborjában érte Akanét és társait. A lánynak eszébe sem jutott, hogy itt egy szemernyi esélyük is lehet otthonuk megmentésére. Csak az járt a fejében, miként tudna minél többeket kijuttatni. Irodájába sietett és az egyik szekrényből egy több méteres tekercset vett elő, amiből saját, mesterséges élőhalottjait idézte meg. Hadarva kiadta az utasítást holt másolatainak, hogy mielőbb evakuálják a lakosságot, s maga is elindult, hogy a Rókadémonnal vívott elkeseredett küzdelem helyszínéről amilyen gyorsan csak képes, összegyűjtse és ellássa a sérüléseket.

Mire az említett városrészhez ért, a gigászi élőholt már továbbállt, csak pár vakmerő ANBU és a kötelékbe nem tartozó elit shinobi próbálta elcsalni a lakott részektől. Azonban a közvetlen veszély így sem múlt el... Számos halott hevert az utcákon, akiknél csak percek kérdése volt, hogy mikor térnek vissza, hogy valahai társaik vérét vegyék. Ezek pedig nem közönséges ninják voltak, hanem a legjobbak legjobbjai. A belső zónát körülölelő, és az azt védelmező fal több helyen átszakadt, ahol a szörnyeteg ádáz támadásai letarolták azt. A külvárosban kóborló és élelmet – mit élelmet, emberhúst... - kereső holtak a csata és a robbanások zajára tömegesen indultak a lángokban álló, törmelékborította biztonságos zóna felé.

A Hokage Emlékműnél kijelölt kivonási pont felé terelve az embereket Akane egy ismerős ismeretlenbe botlott. A Rokudaime Hokage állt ott, vicsorogva, vérben forgó tekintettel. S ami még ennél is rosszabb volt: tizenkét vérben forgó tekintettel, melyből egy kivételével mind a legendás Sharingan volt.

- Hogy az a szentséges hepatitisz cifrázná ki a varacskos pöcörőjét, annak aki ezt kitalálta... Hát nem volt elég tíz oldal a szar, zombis szóviccekből?! Komolyan? Egy Danzoumbi? Menjetek előre! Én feltartom ezt a kriplit!

Kiáltotta Reinának és osztaga többi tagjának, miközben pár szökkenéssel a megboldogult Tűzárnyék és a menekülő csapat közé lépett.

- Sharingan, hah? "Hűségem a faluhoz és hozzád, Hokage-sama rendületlen!" Csak most jövök rá, hogy valahol a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy még mindig gyűlöllek. Szívesen elszórakoznék veled egy ideig... Te tudod, most épp nem nagyon érek rá. Kuchiyose: Camaczoth!

Kiáltotta a kézpecsétek elmutogatása közben, mire pár méter magasról egy elefántnál is nagyobb, szakadt szárnyú denevér puffant a földnek. A hiba csupán annyi volt a képletben, hogy láthatóan több hónapja halott volt.

- Óh banyek ez nem az én napom...

Dünnyögte csalódottan a Nara az orra alá, majd kirántotta vérszín pengéjű katanáját a hátán lévő tokból és a baljósan hörgő állat homlokába szúrta, mielőtt az felkelhetett volna. Nagyon jól tudta, hogy akár halott a Hokage, akár nem, ezt a harcot nem nyerheti meg, ha kétfrontos küzdelmet kell vívnia.

- Nos Hokage-sama...

Fordult vissza a felé botladozó tetemhez, miközben lerázta a kardjáról az óriásdenevér vérét.

- Lássuk mennyire rendíthetetlen a hűségem.

Holtak Királynője

Tizenegy. Tizenegyszer állt bosszút akarata megfosztásáért a Nara kunoichi, s talán száztizenegyszer is szívesen megtette volna, ha épp nem azzal lett volna elfoglalva, hogy még azelőtt elhagyja a Rejtett Levelet, mielőtt az végleg az enyészétévé lenne. A Rokudaime halálában is félelmetes ellenfél volt. Akárhányszor végzetes sebet vitt be neki, az mintha csak visszaforgatta volna az idő kerekét. Viszont híján volt a furfangnak és ravaszságnak, ami életében oly naggyá és rettegetté tette őt. Szánalmas vergődése a vég kapujában nem volt több izom- és idegmemóriánál, ha csakugyan ezért képesek a zombik korlátozott mértékben ninjutsut használni.

A Levél népe másodízben is elveszítette összetartozásának szimbólumát és egyben színterét, Konohát. A kevés megmaradt túlélő gyászos hallgatásba burkolózva fejlődött kullogó, reményvesztett menetbe. Lassan haladtak, a sérültek és küzdelem fáradtságától lemaradók lelassították a menetet.

De legalább éltek. Ez volt a remény egyetlen szalmaszála, amibe kapaszkodhattak. És ott voltak egymásnak. A Tűz Országának legközelebbi kikötőjében három négyárbocos várt rájuk, kifutásra készen. Egyes szóbeszédek szerint voltak még olyan szigetek, ahova nem ért el a világot marcangoló rettenet. Más pletykák szerint a Démonok Országában sikerült már azelőtt csírájában elfojtani a fertőzést karanténok használatával, mielőtt az igazán elszabadulhatott volna.

Bár kételyeit senkivel nem osztotta meg, Akane nem adott túl sokat ezekre a szóbeszédekre. Ha valaki eljutott volna ezekre a mendemondabeli, élőholtmentes vidékekre, ugyan miért jött volna vissza az óhazába, hogy hírt adjon róla? Csak saját nyomorult létezését veszélyeztetné az utazással... Arról nem is beszélve, hogy ha a földi paradicsom ígéretével és reményével a szívükben zarándokok egész hada kel át a tengeren, akkor ugyanúgy ínség vár rájuk odaát, mint itt, a régi kontinensen. Az éhség és összezártság érzete olyan magvakat hint az emberek lelkébe, melyek hamar a viszály és önzés hervadt szirmaiba borulnak. De venné el tőlük a reményt, hogy valahol lehet jobb, mint ebben a pokolban, nyugaton? Nem, azt már nem. Annyi erővel nyugodtan mind a kardjukba dőlhettek volna már abban a pillanatban is.

Közel másfél napos erőltetett menet után jutottak csak el a kikötővárosba. Itt legalább nem várta a konohaiakat csalódás: a hajók épen, teljes legénységgel várták érkeztüket. Az elővéd kevés katonával is sikeresen távoltartotta a dögöket a mólóktól, hisz csak egy irányból támadhattak feléjük.

Amikor már az utolsó konohai is felszállt az új élet és új haza reményével vitorlát bontó fregattokra, Akane még akkor is ott állt a pallónál. Jáde tekintete zavaros és homályos volt, miközben a végtelenbe nyúló, hullámzó horizontot bámulta. A mellette álldogáló Reina türelmes unszolással a hangjában szólt elrévedő mesterére:

- A-akane-sensei. Ideje lenne csatlakoznunk a többiekhez. A Kapitány szerint amint fordul a szélirány, felhúzzuk a horgonyt.

- Jó ideje nem vagyok már sensei, Reinamuci. Talán sosem voltam az. Legalábbis jó semmiképpen. És számomra itt a búcsú ideje. Nem mehetek veletek az újhazába.

- Miről beszélsz sen... Akane?! A többieknek szüksége van rád! Nekem... Szükségem van rád! Nem veszíthetlek el téged is Jiro után!

Felelte a fiatal medikus a szokásos, fojtott hangú hadarásával, ami akkor volt jellemző rá, amikor valami miatt szorongott. Tehát úgy nagyjából mindig.

- Nem lehet.

Felelte szintén a könnyeivel küszködve a jounin, miközben enyhén felhúzta a felsőjét, láthatóvá téve a hasán gennyesedő harapásnyomot. Tanítványa levegő után kapkodva, szipogva vetette rá magát, úgy ölelve az erőtlenül, kábán visszaölelő Narát, mintha ezzel megfordíthatná a sors kerekét.

- Nem, nem, téged nem haraphattak meg! Mikor? Miért..?

Zokogta a fekete üstökű kamasz, miközben könnyei forrón záporoztak Akane kabátjára.

- A Rokudaime utolsó ajándéka. És azért, mert az élet egy szaroskenyér. Lelassítottam annyira a keringésem, hogy el tudjak jönni veletek idáig... És a kísérleti vakcinát is beadtam magamnak. Ez talán nyer nekem még pár napot... De te is tudod hogy nem kockáztathatjuk mindenki más életét is azon a hajón.

- Akkor veled maradok! Biztosan van valami megoldás!

- Maradsz velem a halálnak a kriptaszagú, zombiette, tejbegrízen hízlalt, karikás kisfaszát! Meg még mit nem! Sose tudnám megbocsájtani magamnak, ha köret és partedli nélkül enném meg a kedvenc tanítványom agyát.

- D-de...

- Nincs de! "A szavam törvény!" Emlékszel még? Most pedig ölelj meg utoljára és szállj fel arra a hajóra, mielőtt itt felejtenek téged.

- Hiányozni fogsz Akane-sensei...

- Te is nekem Reinamuci.

Pár hosszúra nyúlt pillanatig újra egymásba fonódtak, aztán Akane szó nélkül hátat fordított és nekiindult a messzeségnek. Minden pillanatban szeretett volna hátat fordítani, s még egyszer búcsút inteni... De túlságosan félt, hogy az utolsó megmaradt szerette megpillantaná a szeme sarkába gyűlő könnycseppeket.

Mióta is mehetett..? Órák? Napok? Nem tudta volna megmondani. Csak vitték a lábai előre. A láthatár egyetlen, délibábszerű lázálommá állt össze homályosuló tekintete előtt. A múlt, jelen és jövő démonai megelevenedtek lelki szemei előtt. Elkövetett kudarcok, elmulasztott lehetőségek halvány, szavakba önthetetlen emlékképei. Be nem teljesült álmok és halva született jövők víziói gyötörték. Rövid élete során szinte minden kábítószert kipróbált, de egyiknek a hatása sem volt fogható ehhez a hagymázas, illékony valósághoz.

- Ilyen érzés lenne meghalni..?

Próbálta maga elé suttogni cserepesre száradt ajkakkal, de nem jött ki hang a száján. Tudta hogy ismét – mint annyiszor korábban az életében... - csak az elkerülhetetlent odázza. Végeznie kellene magával, amíg képes rá. De... Olyan csábító volt minden egyes lopott perc. Még a szenvedés ellenére is. Sőt... Pont amiatt. Különös, mennyire másképp éli meg a létezést az ember a fájdalom semmihez sem fogható érzése által. Nem is igazán fájdalom volt ez. Hanem hiányérzet. Éhség. Vágy valami olyasmi után, amit sohasem ízlelt, és mégis a Föld minden ajándékánál jobban vágyott rá. Hús. Hús. Emberi. Hús.

Tudta, hogy elérkezett az idő. A pont, ahonnan nincs visszafordulás. Fura. Egészen másképp képzelte, amikor mások szeméből látta eltávozni az élet szikráját. Ők... Mind olyan békésnek tűntek, mielőtt végleg elaludtak volna. Számára viszont a béke állt a lehető legtávolabb attól, amit érzett. Gyűlölte a világot, amiért az elárulta és megtagadta őt. Amiért martalékul hagyta a dögevőknek.

Tudta, hogy lassanként ólmos álmosság lesz úrrá rajta, ahogy az mindenkinél szokott ilyenkor lenni. Csakhogy ő cseppet sem érezte fáradtnak magát. Ami azt illeti, minden fura, zsigeri érzésétől függetlenül is elevenebbnek érezte magát, mint valaha. Talán a szérum lenne az oka? Mi más? Mindenkinél ugyanúgy folyik le a betegség... Nála miért nem? Hisz ez ellentmond minden ismert törvényszerűségnek. Ellentmond a tudománynak, melynek oltárára áldozta csaknem egész életét.

Végtére is mindegy. A zombi csak zombi marad, akárhogy is próbálja racionalizálni balsorsát a végső átváltozás küszöbén. Ahogy botladozva tovább sétált az országúton, előkotorta egyik kunaiát az övtáskájából. Azonban olyan éhes volt, olyan gyenge és reszketeg, hogy még a rövid penge csekély súlyát sem volt képes rendesen megtartani. Remegő, ügyetlen kacsóival két marokra fogva a markolatot maga felé fordította azt. Noha soha sem volt különösebben hívő ember, némán fohászkodva erőt és elhatározást kért az égiektől ahhoz, amit tenni készült.

Ahogy maga felé közelítette a sötét fémből kovácsolt tőrt, egy bódító illat kerítette hatalmába. Mint a kedvenc étele, melyet édesanyja mindig a szülinapján főzött neki. Azaz, az illat egészen más volt... De az érzés, ami utána maradt, összetéveszthetetlen volt. Ahogy lassan, kéjesen szimatolva a levegőt a szagforrás irányába fordított orcáját, figyelme horizontján egy furcsa formájú és színű bokrot vett észre. Biztos az lesz az andalító illatorgia forrása! Hirtelen jött elánnal és lendülettel indult el az irányába, hogy utánajárjon ennek a rejtélynek.

Szíve egyre szaporábban és szaporábban vert, ahogy egyre közelebb és közelebb ért a szag áhított forrásához. Aztán, amikor egy dekádnak tűnő séta után a közelébe ért, a melle alatt dobbanó szív üteme kihagyott egyet. Egy rothadásnak indult emberi test volt az. Öklendezni kezdett, de közel sem az egyre csábítóbban hívogató dögszagtól. Magától undorodott. Amiért a haláltól való félelmében valami még halálnál is rosszabb kárhozat részese lett. S végtelen megbánást érzett... Amiért egyáltalán nem érzett megbánást. Az emberi normák és társadalmi konvenciók világa sosem tűnt távolibbnak és absztraktabbnak. Mintha egyszerűen zuhanórepülésbe kezdett volna, aláhullott a moralitás által mért igazságok dimenziójából a mélyebb, ösztönös, az őslényeghez közelebb álló valóságok felé. Akarta ezt az embert. Úgy akarta, mint soha, semmi mást. Felfalni, magáévá tenni. Életének legvadabb, már-már transzcendens élményként tapasztalt orgazmusainak emléke is egy félszeg kamaszfiú ügyetlen érintésének tűnt ahhoz a kéjhez képest, amit csupán a puszta gondolata váltott ki belőle annak, hogy ezt az élettelen húst bekebelezheti.

Érezte, hogy lassul a szívverése. Pont úgy, ahogy annak a fiúnak abban a huzatos kis szobában, melyet egykor rendelőjének nevezett. Mindig úgy képzelte el magában az élőhalottak kárhozott létezését, hogy tudatuk egy bizonyos pillanatban csak úgy kialszik, mint egy elcsippentett gyertyaláng. Csakhogy ez nem történt meg. Ahogy egyre közelebb hajolt a sebesüléseibe belepusztult, majd kegyelemben részesített levél shinobihoz, úgy lettek egyre tisztábbak a gondolatai. Talán sosem voltak olyan tiszták, mint amikor fogait óvatosan belemélyesztette a csuklyásizom puhulásnak és rothadásnak indult húsába. Ez volt a legszörnyűbb, s egyben a leggyönyörűbb az egészben. Hogy a megszámlalhatlanul sokan, céltalanul őgyengő ösztönlényekkel szemben Nara Akane józan gondolkodásának teljes és maradéktalan birtokában élvezhette ezt a keserédes ajándékot. Titkon még mindig várta, hogy tudatára egyszer csak jótékony, enyhet adó sötétség borul. De a szíve mélyén már tudta, hogy ő nem olyan mint a többi. Hogy elkeseredett küzdelmében a vírus elleni gyógyír megtalálása helyett annak módosított, tökéletesített mutációjára talált rá akaratlanul. Hogy ő az evolúció következő lépcsőfoka. S hogy genetikai szupremitásának engedve csupán egyetlen dolga van: hogy megegye az alsóbbrendű élőlényeket. Hogy csúcsragadozóként uralja a világot.

A lény, aki egykor Nara Akane névre hallgatott, valóban elpusztult azon a mezőn, ahol először ízlelte meg az emberi húst. Az egykori kunoichi személyiségének magzatburkát levetkőzve valóban újjászületett. Minden emlékének és valaha magáénak tudott ismeretének maradéktalan birtokában volt, s többé mégsem volt ugyanaz, mint annakelőtte. Halandó mivolta fölé emelte annak megingathatatlan tudása, hogy az élet csak béklyó, félelem. Hogy csak akkor válunk igazán szabaddá, amikor már meghaltunk. Amikor többé nincs mit veszítenünk.

Kivert kutyaként hagyta el Konohát és győztes királynőként tért vissza, noha nem követte sereg. Az már ott várta őt. Ahogy végigvonult a véráztatta, lerombolt utcákon, alsóbbrendű rokonai meghajoltak akaratának. Úgy tudta irányítani a gondolataival ezt a mindeddig hasztalan, dögevő csürhét, mint a tehetséges bábmester a marionettjeit az ujjára kötött fonalakkal. Mostantól célt nyerhet a létezésük: gyilkos és bírhatnék akaratának végső testamentumává válhat a holtak serege.

Céltudatosan vágott keresztül a mellékutcákon, kerülőutakon és sikátorokon, melyeket úgy ismert gyermekkora – vagy talán sokkal inkább lárvaállapota – óta, mint a tulajdon tenyerét. Az eddig csupán gyilkos öszteneinek vakon engedelmeskedő, emberevő horda oly összehangoltan működött körülötte, akárha egy hatalmas és precíz gépezet olajozott fogaskerekei lennének. Ahogy a sugárút két oldalán katonás rendben egymás mellett térdelő holt katonák sorai között haladt, egyszer csak észrevett valamit. Lassú mozdulatokkal közelebb lépett. Shimura Danzou elhűlt teste volt az. A férfié, ki eldobható tárgyként kezelte őt, mióta csak hatalomra lépett. S ugyanakkor az a kárhozott, aki megajándékozta őt új létezésével. A holtfehér arcú, nőszerű lény szemfehérje nélküli, zölden derengő pillantása dermesztő nyugalommal időzött a hanyatlásnak indult porhelyen. Aztán egy ördögi mosollyal lehajolt hozzá, s egy óvatos mozdulattal felvette az alvadt vértől megfeketedett Hokage-kalapot. Kiegyenesedett és zengő hangon azt kiáltotta új népének:

- Fogjatok szekercét és ácsgyalut, majd menjetek ki az erdőbe fát vágni! Keletre hajózunk. És hozzátok ide a Kyuubit is! És ha már itt tartunk, egy bong sem ártana!

**Ayanokoji Takashi** Szomb. Jan. 06 2018, 00:51

// Kicsit megkésve ugyan, de én is hozom a szösszenetem, hátha. ^^' //

Hideg a fal. Utálom a hideget.
A számon keresztül szűrődő, gomolygó füst játéka régi emlékeket ébreszt, tisztán, talán olyan tisztán, mint még soha sem.
- Talán, ha ennél egy kis zöldséget és gyümölcsöt, akkor nagyobbra nőttél volna!
- A magasságom tökéletes egyensúlyt biztosít a nagy személyiségem mellé!
- Ihatsz is. Én azt teszem. – Fordult le Ikari az étkező asztal mellől szokásához híven.
- Edd meg! – Hadonásztam egy főtt répával a kezemben, egyenesen Hinami arca felé, ki fancsali arckifejezéssel és macskákat megszégyenítő hajlékonysággal tért ki a zöldség minden irányából.
- Nem! Mindent szükséges izét megkapok a cukorkáimból!
- Nem ezért főztem!
- Mikor lett ilyen fényes… Ez a padló? – Simogatta Ikari saját nyálát a földön körkörös ujjmozdulatokkal. Ezután egyből nyílt is az ajtó.
- Na, hát ez ám a családi látkép! – Kiáltotta az épp betoppanó Hitoshi, hóna alatt Nozomival, ki épp abban a pillanatban szabadult ki ideiglenes fogságából.
- Nálad rosszabb nem lehet.
- Áh, szavaid nyílként hatolnak belém, te kis kópé! – Megint lendíteni akarta karját a papó, természetesen azért, hogy újból maga mellett tudhassa a nőt, de végül ő is kitért, pont úgy, mint Hinami.
- Addig nem kapsz desszertet, míg nem eszed meg!
- Sohaaa!
- Na, gyere már ide a papóhoz, most mit kell itt fogócskázni?
- Vajon, ha a chakrámat jó helyre koncentrálom… Bent tudom tartani az összes alkoholt, amit iszok? – Új vendég jön, jelzi is a kopogás az ajtófélfán.
- Khm. Hoztunk egy kis pezsgőt. De… Úgy látom Ikarinak már nem fog kelleni. – Mosolygott félig Naomi, a csípőjénél álló Takaraval egyetemben. Mindenki abbahagyta sajátos küzdelmét és rendbe szedte magát. Igen, még Ikari is. Jó, ő elaludt, de nála ez is számít. Leültünk az asztalhoz, bőven helyet szorítva kis családunk tagjainak.
Minden ételre rámutatva büszkélkedtem, hogy igenis én voltam a készítőjük, még hozzá sok szeretettel készültek. Az évek sokat változtatnak.
A füst tovaszáll, pont úgy, mint emlékeim tisztasága. Pöccintek kettőt cigarettámon, majd újra szívni akarnék, de egy erőteljes hang a vasajtónál megállít… De csak egy pillanatra. Újat szívok, mellyel nem csak a nikotin jut be a szervezetembe, hanem a nosztalgia is.
- Nagyon finom vacsorát készítettél Takashi, köszönjük szépen.
- Igen-igen! – Nyújtotta ki kezét Takara, ami eléggé maszatos volt a tortaevéstől.
- Miért nem szoktál le még a desszert kézzel evéséről?
- Hinami tanított rá! Nem akarok leszokni. – Egy szúrós tekintetet intéztem húgom irányába, de ő mit sem látott, egész végig az ételébe volt meredve. – Meg amúgy is! Te is leszokhatnál a szakállnövesztésről!
- De hisz azt hittem jól áll.
- Nem.
- Nem igazán.
- A-a.
- Háh! – Még Ikari is lehurrogta a szakállam félálmában, ez már azért csak jelent valamit.
- Rendben-rendben. – Azért féloldalasan a levegőbe mondva hozzátettem: - Pedig azt hittem sármos leszek tőle… - Senki se hallotta, bár Takara nagyon mosolygott. Ha nem is hallotta, szerintem tudta jól a gondolataimat. Így 34 éves fejjel is azért eléggé átlátható vagyok a családom által. Jó tudni. Tényleg jó tudni. Egy szívmelengető mosoly ült ki az arcomra, tudtam a békének köszönhetem ezt a szép pillanatot. Annak a békének, melyért mindannyian küzdöttünk.
- Mintha csak magam előtt látnám őket… - Újabb füstfelhő keretében szólalok meg. Minek is? Úgyse hallja senki. Főleg nem ilyen dörömbölés mellett.
- Elég lesz már. Nem kell olyan türelmetlennek lenni. - Feltápászkodtam nehézkesen, majd leporoltam köpenyemről minden oda nem való koszt. Lassú lépéssel elindultam a pult felé. Újat szívtam dohányomba.
- Mi az, hogy eltűntek?
- Ikari és Nozomi… Csak úgy… Ezt találtam. – Hinami erőteljesen küzdött szavaival, hiába volt mindig is egy makacs nem törődömöt játszó lány. Két klánszimbólumot adott át nekem. Ezek a szimbólumok nagy hatótávú rádióként is működtek, meg is ígértettem mindenkivel, hogy soha ne hagyja el. Ikariba szó szerint bele kellett verni, de még ő sem hagyta el, nagy becsben tartotta, ha a sajátos módján is. Ezért is kapott el az aggodalom szoros marka, meg azért is, mert apró vércseppeket is találtam.
- Biztos jól vannak. – Szóltam bizakodóan.
- M-meg kéne keresni őket. Indulnunk kell, még ma. Most.
- Hinami. – Kezeimet vállaira tettem és megráztam egy kicsit. – Jól vannak. Háború ide, vagy oda, ők tudnak magukra vigyázni.
- Igazad van. Szükségünk lesz minden segítségre. Hívnunk kéne őt is, tudod jól, hogy jó nyomvadász.
- Tudom. – Bólintottam, kicsit kényelmetlenül.
Egy kis füst. Az én tüdőm se már a régi. De, hát így 45 esztendősen mit várjon magától az ember? Tulajdonképpen elég sokat vártam magamtól mindig is. Belegondolva vicces, hogy csak most eszmélek rá erre. Bár, mikor lenne jobb alkalom erre, nem?
Lassú lépteim alatt por verődik fel, látszik, hogy nem valami új helyen járok. A dörömbölés furcsa mód alábbhagyott, mintha csak szüneteltetni akarna a fejfájás elkerülése végett. Milyen figyelmes. Újat szívok a cigarettámba.
- Dante.
- Halljam csak.
- Tudod, hogy nem direkt csináltam, csak az élet hozta így. Nem akartam csalódást okozni.
- És?
- És… Sajnálom. Remélem, megbocsátasz.
- Meglátjuk. – Fordult el tőlem. – Jó újra látni téged, kölyök.
- Már elég régóta nem vagyok kölyök, Dante!
- Na persze, én meg piknikezni jövök veletek. Na, mentsük meg a famíliát, avagy mi a szösz.
Újabb slukk.
- Hát eljöttél! Ezer és egy köszönet, hogy a klánod ismét elősegítette a világ tökéletesítését, Takashi!
- Engedd el őket!
- Nagyon gyenge szóhasználat. – Ezzel a lendülettel el is engedte az otogakurei mind a két megkötözött családtagomat. Egyenesen a sárba landoltak, tisztán láttam rajtuk, hogy semmi erejük nincsen, ám félerőmben is tisztán hallottam, hogy még lélegzenek.
- Hinami, Dante.
Füst. Egyre több füst. Félúton meg kell állnom, erősen zsibbad a kezem, pont az, amiben a cigit tartom. Hülye törés. Jobban is meggyógyulhattam volna, de hát fele olyan erős immunrendszerrel mit kezdjen az ember? Slukk.
- Kész, már biztonságban vagytok. Menjünk haza. – Kötöztem el családtagjaimat, kik gyenge mosollyal próbálták megköszönni. Ám ekkor felkelt az otogakurei a kráterből, amibe szó szerint belepüföltem. Mozgása nem volt emberi, kaján vigyora démoni volt. A düh mérhetetlen nagyságú foga kezdte mardosni ereimet, melynek hatására, odaordítottam Dantenak, majd egybeolvadtunk.
- Szóval igazak a hírek, tényleg elsajátítottad az osztódó technikát! Gyerünk Takashi, küzdj velem erőd teljében! De figyelmeztetlek, még ha le is győzöl, a célom elterjed az egész világon és egy új emberi fajt hoz létre. És te… Te végig fogod nézni és azzal a tudattal fogsz élni, hogy a ti véretek okozta!
- Utolsó mondatánál felnyitottam testem hatodik kapuját, föntebb nem mentem, mert akkor Hinami nem tud lépést tartani és nagy valószínűséggel bántottam volna a többieket akarva-akaratlanul. A csatánk gigászi volt, mintha nem is lett volna valós. Sziklák, föld darabok és fák tömkelege repkedett az égbolt felé. Legjobban a jobb karom bánta, az ember legalábbis ezt hinné. De nem. Aznap elvesztettem minden számomra fontos dolgot.
Füst.
Három embert cipelek magammal és nem veszek tudomást róla.
Slukk.
Három embert cipelek magammal és tudomást veszek róla.
Füst.
Három embert cipelek magammal és már rég el kellett volna fáradnom.
Slukk.
Három embert cipelnék magammal, de elfáradtam, le kell pihennem.
Füst.
Három holttestet cipeltem magammal. Nem vettem tudomást róla.
Slukk.
Soha nem is fogok.
A füst a szemembe megy. Igen, minden bizonnyal ez az oka a könnyeknek. Erősen marnak, mélyen legbelül, olyan helyen ahol rég fájt már akármi is. Oda is kapok, hátha segít. Az öreg, szokatlanul ráncos kezek nem segítenek, sőt, inkább, csak megnyomják a nem létező gombomat és az erős, akadozó könnyeket egy könnyzápor váltja föl. Slukk.
- Ne rám fújd már azt a hülye füstöt!
- Takashi, a dohányzás nagyon ártalmas!
- Mindegy mit mondok, úgyse fog változtatni, igaz?
- Nekem nyolc mit csinálsz, csak hagyj belőle nekem is.
Naomiék is... Azokká váltak. Még pici Takara is. Félre nyelek, köhögök. Vajon mit csinálna a papó? Kár, hogy ott hagytál minket a közös vacsora után. Emlékszem, Nozomi egy hétig hajtogatta, hogy miért nem hagyta, hogy elkapd. Miért nem engedett soha a játékos énednek… Talán mind ilyenek voltunk. Újabb cigaretta. Slukk.
Négy testet kellett volna cipelnem. Miért maradtál ott, Dante? Csak hogy időt adj nekem? Csak hogy még egyszer az adósod lehessek? Hogy jobban fájjon, hogy nem hívtalak meg a családi összejövetelekre? Hogy szégyelltelek mások előtt? Hogy tudtam jól, neked sokkal több keresnivalód lenne a klánba, mint nekem? Te voltál a legjobb barátom, a társam. Egy jó ideig csak az egyetlen barátom. Én meg cserbenhagytalak, többször is. És még a cigiről se tudtam leszokni, pedig megígértem neked.
Letérdeltem a földre, majdnem elejtve parázsló dohányom. Fölnéztem a plafonra égi jelet várva, de csak pókhálót és bűntudatot láttam magam előtt, azt is homályosan a könnyeim miatt. A dörömbölés egyre erősödni látszódott, így hát feltápászkodtam.
- Áh igen-igen. – Újabb léptekbe kezdtem, oda is értem a pulthoz. Leültem az előtte elhelyezkedő székre, majd folytattam a cigizést.
Csak azért kerestem és kutattam hat éven keresztül, hogy megnyomjak pár gombot? Ez aztán a komikum. A családomnak és mindennek, ami fontos volt számomra vége. Elméletben ezzel a pulttal irányított spórákkal vissza tudnám állítani a vírusban szenvedők 50 %-át, ezzel esélyt adva az emberiségnek, noha nem garantálva semmit. De kérdem én…
- Kérdem én. – Kunai tőrömet az asztalba vájva tisztán láttam magam tükörképében. Az öreg, 65 évesnek kinéző Takashit, akit az élet és halál egyaránt megviselt már. – Kérdem én, miért lenne érdemes esélyt adni egy olyan emberiségnek, aki nem hogy védekezni nem tudott a vírus ellen, hanem ő maga kreálta azt? Pár év béke és megint kezdődne elölről. – Megmarkoltam a késem, majd előre dőltem, mintha csak ivócimborámmal beszélnék.
- Hazugság. Mind hazugság, tudtad-e? – Dörömbölés a háttérben. Törés hangja. – Mind hazugság. Egytől-egyig. Az embereknek hazugságra van szükségük. Hogy boldogok legyenek? Nem. Hogy emberek lehessenek. Az elején persze kicsiben kezdünk. Mesék, álmok, csodák. Tudod, alacsony mércével kell kezdeni, hogy felnőve nagyobbakat is megtudjunk ugrani. Nagyobbakat, mint béke, igazság, kötelesség, kegyelem. Tudod, ha fogod a világot és mozsár alá kényszeríted, akkor rájössz, hogy nem tudsz mutatni egy atomnyi igazságot, egy molekulányi kegyelmet. De mégis, mi emberek azt hisszük, hogy az univerzum egy világos horizonton helyezkedik el, hol egy igazságos világtörvényen alapuló bíró figyel és ítélkezik. – Csattanás. – Az emberiségnek muszáj hinnie nem? Másképp mi az élet értelme? Kérded, kedves barátom. Pontosan. Az embereknek hinniük kell, azokban, amik nem is léteznek. Másképp, hogyan válnának valóra?
Ayanokoji Takashi vagyok, az utolsó ember a Földön. És én nem hiszek.
- Sakabi Eigo.

**Uchiha Kagami** Vas. Jan. 07 2018, 17:08

A Versenyt a mai nappal, véglegesen lezárom!

2018.01.07

Jiraiya Kedd Jan. 09 2018, 19:30

Üdvözlet minden Játékosnak!

A Ninja Tanács megvitatta a verseny zsűrizésével kapcsolatos kérdéseket és arra a döntésre jutott, hogy a mérvadó rangsort Közönségszavazással döntjük el. Így arra kérem a Felhasználóinkat, hogy egy darab karakterükkel szavazzanak az alább linkelt topicban. A felállított rangsorban az első három helyezettet kell megjelölni és mindhárom dobogós mellé egy rövid indokot is kérünk, hogy miért őt választották az adott helyezésre. A jelöléseket átlagoljuk és így alakulnak majd ki a végleges helyezések.
Ezúttal a Staffok is szavazhatnak, sőt, kötelességük egy Játékos Karakterükkel szavazni, rajtuk kívül pedig a versenyben résztvevők is nyugodtan szavazzanak. Rájuk az a megkötés vonatkozik, hogy a saját irományukat nem jelölhetik meg egyik dobogós helyen sem, tehát magukra nem szavazhatnak. A késve beadott művek a helyzetre való tekintettel nem indulnak hátránnyal.

Azok akik jelentkeztek és írtak is a Versenyhez, a részvételért +5, valamint azért, mert meg is írták az irományukat, +10 Chakrát kapnak. Ez összesen +15 Chakra. Jelentkezni itt lehet érte.

Változtatás: Főadminisztrátori jóváhagyással az első helyezésért járó Technika jutalom nem csak sima, elemi és taijutsu lehet, hanem a saját szintjének megfelelő bármilyen technika, akár Saját Jutsu is.

A szavazó karakterek között kisorsolunk 3x10 Chakrát a random.org segítségével. Fontos, hogy azzal a karakterrel szavazzatok, akikkel majd szeretnétek a chakrajutalmat.

Szavazás itt: http://narutohun.niceboard.org/t3599-the-walking-gundan-szavazas#60238

Ninja Tanács

Terumi Mei Szomb. Márc. 03 2018, 21:14

Üdvözleheletem!

Kedves játékosok! A szavazás határideje 2018.02.25. volt, ezennel lezárom.

Köszönöm a résztvevők türelmét, kicsivel többet vártunk a szavazatokra. Mivel nem érkezett sok szavazat, és azokat is staff tagok adták le, megbeszélést követően úgy láttuk jónak, hogy a szavazók számára ígért jutalom nem kerül kisorsolásra, a pályázók között azonban a csekély szavazatszám ellenére is kihirdetjük a dobogós helyezéseket, melyek a következőképpen alakultak:

1. Helyezett --> Kuro
2. Helyezett --> Nara Akane
3. Helyezett --> Shibo

Az első helyezett +15 Chakrával Gazdagodott, valamint választhat egy bármilyen, nem engedélyköteles technikát amelyhez meg van a chakraszintje és a Besorolása.

A második helyezett +15 Chakrával Gazdagodott.

A harmadik helyezett +10 Chakrával Gazdagodott.

Minden résztvevő, aki megírta a versenyművet, egységesen +15 chakrajutalommal gazdagodik. A nyereményért itt kell jelentkezni, a +15 Chakra amit minden versenyző megkap (A dobogósok a jutalmaikon kívül is) már fel lettek írva.

Ninja Tanács

**Kuro** Csüt. Márc. 08 2018, 17:40

Hoyoy!

Köszönöm a szavazatokat, meg a hasonlatos szép szavakat, s akkor jönnék is felvenni a díjamat :3
A chakra mellé pedig akkor kérném eme technikát:

Dainamikku Entorii // Dinamikus Belépő

A használó először valamilyen dobófegyvert használ, amit az áldozat felé hajít, és kihasználva míg az kitér előle ő egy rúgással vagy ütéssel az ellenfél vakfoltját támadja így gyakorlatilag szinte lehetetlen kitérni a támadás elől. Remek nyitánya lehet egy lesből való letámadásnak. Fontos, hogy jó érzék kell a csel létrehozásához, ezért alacsonyabb szinten főképp a lesből támadások esetén lehet sikeres. Egy Jounin képességeivel azonban nyílt harcban is beválhat a csel.
Besorolás: C
Chakraszint 90
Taijutsu Pont: +2
Szükséges Taijutsu pont: 35

köszipuszi :3

Jóváhagyva, felírva! 235+15=250 ~ Jiraiya

Ajánlott tartalom