Mizuho Suzuya

Név: Mizuho Suzuya
Ország: Vízesés országa
Rang:Szökött Ninja
Szint: D
Chakraszint:
Kor: 16
Nem: Nő(lány)
Felszerelések: Ninja overáll és ruha, ninja szandál, 1db Tanto, 5db Kunai, 5db shuriken, dróthuzal(10m), 10db Makibishi, 10db Senbon, szerszámkészlet(reszelő, drótvágó, penge, fogó), 3db füstbomba, övtáska, kulacs, rongyokból összevarrt maszk, szürke köpeny.
Kinézet: Körülbelül 168cm magas, átlag testalkatú lány, de a nőiesesés jelei már nagyon is láthatóak. Rövid, szőke haja van, amiben általában csatokat visel. Szemei szürkék, bőre fehér. Ruhái alatt számtalan heget, sebhelyet lehet találni.
Jellem: Megfontolt, leginkább nyugodtnak mondható személy. A szökevény léte miatt a túlélést tekinti a legfontosabbnak. Ehhez nem válogatja meg az eszközeit, lop, hazudik, ha kell, egyenesen rabol is, viszont sose öl, vagy támad meg bárkit is. Döntéseit mindig mérlegeli, hideg fejjel gondolgozik, és nem ugrik bele a dolgokba fejetlenül. Nem bízik meg senkiben se, bár magányát nehezen leplezi. A lopásokban és hasonlókban nem leli örömét, erős bűntudata van, szinte már képtelen bárki szemébe nézni. A családi háttere miatt nem szereti látni mások szenvedését, ha tud, segít, ha nem, akkor csak becsukja a szemét, és továbbáll. Ritkai az olyan, mikor valami miatt meggondolatlanul cselekszik.
Tudathasadásban szenved. Karmazsin, aki magát Suzuya nővérének titulálja, az ő ellentéte. Nem igazán törődik másokkal, ami kell neki, azt elveszi, örömet okoz neki mások szenvedése, és egyenesen imád gyilkolni. Viselkedése gyakran kiszámíthatatlan, teljesen őrült, de Suzuyához hasonlóan képes gondolkodni, tervezni, felmérni a helyzetet, így igazából egy őrült zseni. Megveti a gyengéd érzelmeket, az érzelgősséget, azonban lojális a hugához.
Technikák: Shunsin no Jutsu(Fürge test technika), Henge no Jutsu(Transzformációs technika), Kakuremino no Jutsu(a láthatatlanság köpenye), Bushin no Jutsu(Klón technika), Kawarimi no Jutsu(Testhelyettesítő technika), Jibaku Fuda: Kassei(Robbanó jegyzet: Aktiválás), Vízen, valamint függőleges felületen való járás; Raiton Kaitou(Villám elem feloldás)
+ajándék


Előtörténet:


Mi is az őrület definíciója? Az őrület az, mikor pontosan ugyanazt a dolgot csináljuk újra, meg újra, meg újra, de közben más kimenetelt várunk. Újra meg újra megtesszük ugyanazt, de nem tanulunk belőle; az őrület körforgását pedig csak egy külső tényező, vagy egy másik gondolatmenet szakíthatja meg.
Mizuho Keigo tudatában volt ennek a ténynek.
Keigo, a Vízesés országának rejtett falujában élő Mizuho család tagja volt. Egy nem túl ismert, szegényes, és roppant elzárkózott család volt ez, aminek férfitagjai mind shinobik voltak. Érdekes módon két nemzedék sose élt egy fedél alatt, az idősebbek vagy elhagyták a falut, vagy eltűntek, vagy csak simán meghaltak, meghagyva a házat a fiatalabb generációnak.
Keigo képzett shinobi volt, nagyon gyakran tűnt el hónapokra valamilyen küldetés, vagy egyszerű magánokok miatt, és mikor visszatért, nem maradt sokáig. Szülei meghaltak, ezért a szikár, céltudatos, csendes férfinek nem volt sok oka a maradásra. Legalább is amíg nem találkozott vele.
Yoriko Megumi, egy teljesen hétköznapi, civil család leánya volt, akinek megakadt a szeme a ritkán látott Keigo-n. Hogy a széles válla, a szürke szemei, vagy az ébenfekete haja vonzotta, nem tudni, de biztosan nem a hideg, elutasító személyisége.
Akárhogy is történt, talán az ellentétek vonzása miatt, de a két lélek egybekelt, a szerelmük eredménye pedig egy új élet lett:
Suzuya Mizuho, egy kedves, kissé zárkózott lányka, vagyis én.


Kiskoromtól kezdve kétféle ember, kétféle nevelése között rekedtem, amiket számomra lehetetlen volt keverni. Bár az édesanyám szőke haját, és az apám szürke szemeit örököltem, a tanításukat nehezemre esett ugyanígy megkeverni.
Édesanyám, akit mindennap láttam, kedvességre, tiszteletre, jómodorra nevelt. Hogy segítsek másokon, ne ártsak senkinek se, tiszteljem az idősebbet.
Apám, aki ritkán volt otthon, mindössze ennyit mondott nekem:
"Ha akarsz magadnak valamit, tegyél is érte. Ne hagyd, hogy bármi az utadba kerüljön. Ha mégis ez lesz...ne mutass kegyelmet."
A két, eltérő példa, és a családunk szegénysége egyetlen dolog felé vezérelt: shinobi akartam lenni, mint az apám, de azért, hogy másokon és magunkon tudjak segíteni. Ezt tűztem ki célomként.
Az akadémiai éveim eleinte kissé zavarosan teltek, rengeteg hátránnyal. Csak a tanulásra, magam edzésére koncentráltam, így egyetlen barátot se szereztem magamnak. Nem is éreztem szükségét, hiszen ott volt nekem a családom, a szüleim, akikre felnéztem. Az édesanyám nem örült annyira az elszigelteltségemnek, ahogyan más se. Akaratlanul, de elértem néhány növendék ellenszenvét, akik nem riadtak vissza attól, hogy keresztbe tegyenek.
A közeli erdőségeknél gyakoroltam, ahogy mindig is, mikor négy évfolyamtársam jelent meg. A szokásos bunkók, akiknek az okozott örömet, hogy a csendes, jótanuló kislányt pesztrálhatját, elszedhetik a táskáját, a könyveit, és jót röhöghessenek rajta. Csakhogy én nem ugrándoztam a holmim után, nem ültem le bőgni, és nem hagytam magam. Az apám szigora jutott az eszembe, így az egyiknek erősen behúztam egyet, ami nagyon meglepte. De aztán rajtam volt a sor.
Ők négyen voltak, frissen, erősen, én pedig egyedül, kifáradva, így sok esélyem nem volt ellenük. Alaposan elintéztek, aztán otthagytak; én pedig nem csináltam mást, csak feküdtem és bőgtem. Reméltem, hogy valaki majd jön, megvígasztal, és segít rajtam. Mond pár bátorító szót, de...semmi. Senki se jött.
Sötétedés után értem haza, még mindig szipogva, a sebeimet nyalogatva, de akármennyire is elvertek, az semmi volt ahhoz képest, ami otthon várt.
A házunk előtt két ninja állt, bent pedig kettő másik, valamint az apám. Ő egy széken ült, ölében a kardja feküdt, amiről vér csöpögött. A földön figyelt egy pontot, ahol valami feküdt. Valaki feküdt.
Az édesanyám feküdt ott, holtan. Az én édesanyám, aki mindig ott volt nekem. Aki szeretett, védelmezett, gondoskodott rólam. Életem legfontosabb személye, akit büszkévé akartam tenni...és elvették tőlem. Mintha belőlem szaggattak volna ki egy darabot, amit sose kaphatok vissza. Sose.
A fájdalomtól könnyek gyűltek a szemeimbe, térdre rogytam, és üvölteni kezdtem. Elájultam a sokktól.

Shhhhhhh. Semmi baj...innen én veszem át....amíg alszol...én figyelek rád...drááága...hugocskám...
Az édesanyánkat megölte valaki...az ostoba beengedte őt, aki aztán...kivéreztette, mint egy disznót...de...ő se járt jobban...neeem...vele a papus végzet...két másodperc alatt....vérprofi.
Te pedig....téged elvert pár taknyos...hogy is van ez? Vááááltoztatni kell ezen, hugicám...muszáj lesz...Mizuho vagy...erősebbnek kell lenned...de ha te nem is, akkor......Majd ÉN MEGTESZEM!


"Nézz magadra! Megint csak úgy megvertek, te kis szaros. Ott fogsz ülni a sarokban, a saját véredet nyelve, vagy felállsz, kiköpöd, és kiontod az övéiket?"
Apám mindössze ennyit mondott, amikor ismét megverve tértem haza. Bár anyám halála miatt a legtöbben békén hagytak, egy kölyök nem szállt le rólam. Sőt, szerintem még élvezte is, hogy minden nap belémköthet, ráadásul a tragédia óta annyira elgyengültem, hogy egyedül is elbírt velem.
Apám pedig sose segített. A genin vizsga közeledett, de én olyan gyengének éreztem magam, mint mikor a shinobi élet csak egy puszta álom volt. Nem is csoda, hogy...

-Használhatatlan, gyáva, alantas kis féreg! Ennyire se voltál képes, te nyomorék?! - üvöltötte apám, majd ismét megütött, én pedig csak álltam -A genin vizsga? Mégis hogy mered magad a lányomnak nevezni, ha még erre se vagy képes?! - a következő ütéstől a földön kötöttem ki, ahol még meg is rúgott párszor - Szégyent hoztál a családunkra! Szégyent hoztál rám! Szégyent hoztál az anyádra is! - erősen megragadott a hajamnál fogva, majd bedobott a szobámba, és ott hagyott. Én pedig csak feküdtem a padlón, mert igaza volt. Ha még erre is képtelen voltam, akkor...mire vagyok jó? Miért értelme volt az egésznek? Büszkévé akartam tenni a családom, de csak szégyent hoztam rájuk. Apámra és anyámra is.
Miért?
Miért vagyok egyáltalán?
Miért?

Shhhh...ne pityeregj. Ne sírj....aludj...aludj szépen...úgy bizony...jó kislány...jó kislány.

- Most hadd meséljek el neked egy mesét, jó? Ez a mese a jámbor vándorról szól, aki mindenkivel kedves volt. Mindenki szerette az otthonában, és ő szeretetét meg akarta osztani a világgal. Egy esti séta során, mélyen az erdőben, rábukkant egy sírdogáló kislányra. Odament, hogy megvígasztalja, de akkor....A KISLÁNY ÁTVÁGTA A BAROM VÁNDOR TORKÁT EGY KÉSSEL! HEHEHE! - a nevetésem, ami az előttem fekvő hullának szól, szinte megrepeszti a bordáimat. Bizony, mert kiontani valaki vérét, az...VICCES! Férfi, nő, gyerek, felnőtt, kit izgat?! Ölni nagyon jó muri!
A hulláról hirtelen elfordítom a figyelmem, mert bizony valaki figyel. Sőt, itt áll mögöttem, engem bámul. El is vigyorodom.
- Gondolom, nem erre számítottál...apám. - mondom, majd felé fordulok. A sötéttől alig látom az arcát, így lehetetlen leolvasni, hogy most mit is érez. Bánatot? Csalódást? Dühöt? Vagy momentán nem is érdekli? Vajon melyik?
- Tévedtem veled kapcsolatban, kislányom. Ez...remek munka volt. Bár nem itt kellett volna, de mégis...büszke vagyok rád, Suzuya. - mondja a fater, amin duplán meglepődöm. Sőt, egyenesen gyanúsak a szavai, szinte bűzlenek. Ő, Mizuho Keigo, egy shinobi, egy ninja csak így örül a gyilkosságomnak? Olyan fura, hogy az már poénos!!
- Beléd bújt a kidördög, apuci? Megtört anyuci halála? Vagy...eddig is ilyen pszichopata voltál, hmm? - kérdezem kuncogva, közben lassan lenyalom a fémes, nekem mégis édeskés vért a késemről.
Apuci csendben marad, egy kis ideig semmi se hallatszik az erdő némaságában. Aztán vesz egy mély levegőt, mintha a töke tele lenne a kérdéseimmel.
- Ha már felfedted az igazi arcod, én is ugyanezt teszem. Az anyád annyit jelentett nekem, mint neked ez a hulla. Semmit se! Mindössze arra kellett, hogy gyereket szűljön, ennyi az egész. - itt egy kicsit lehalkítja a hangját, mintha valami titokba avatna be - Az a ninja, aki megölte őt, igazából az én emberem volt. A Mizuho klán embere, egy független bérgyilkosszervezet kishala. Persze, arra nem számított, hogy meg fogom ölni, de hát így lett teljes a fedősztori. Neked is ez lett volna a sorsod, de hát...végül csak megmutattad, hogy a lányom vagy, Suzuya. - taglalja, közben én felállok, az ujjaimról szopogatva a vért.
- Suzuya...a hugi most épp házon kívül van, vágod? Szerinted ő tenne ilyet? A kis ártatlan, félénk hugi...tényleg, mi bajod vele? - kérdezem, de már tudom a választ.
Apuci megint elhallgat, szinte hallani a fogaskerekeket a fejében, ahogy próbálja összerakni a dolgot. Aztán engem bámul, a szememet nézi, a tartásomat, a vigyoromat, mindent. Naaagyon fura, ennyire csak nem lassú.
- A tekinteted más, valamint elég tiszteletlen hangnemben beszélsz velem. A viselkedésed...nem olyan, mint egy megtört emberé, sokkal inkább.... - itt megint elhallgat egy picikét -Te nem is Suzuya vagy, igaz? - mondja, mire én lassan tapsolni kezdek. Leesett, mi?
- És az ötezer ryu nyertese...apuci. Gratula, eltaláltad. A hugi most csendben csicsikál, mert annyira összeverted szegényt....szóval, mi is a bajod vele? - kérdezem ismét, bár már kezd unalmassá válni az öreg.
- Sose szerettem azt, amivé az anyád nevelt...nevelte őt. Jóság, kedvesség? Undorító, és felesleges, nem csoda, hogy mindkettejüket utáltam. Mindössze abban reménykedtem, hogy Suzuya egy kicsit rám fog ütni az évek során, ezért se mutattam ki az utálatom. De látom...ő valóban csak egy szánalmas kis féreg, de te...az ÉN lányom vagy. - mondja, szinte lenyűgözve. Hát, legalább válaszolt, őszinte volt. Pff, csóri hugica, bár a papus se szerencsésebb.
- A lányod, mi? Én csak egy puszta hang vagyok a fejecskéjében. A vér hangja, a karmazsin hangja. Karmazsin, igen, mostantól nevezz engem így! Karmazsin. Egy apró, sötét árnyéka az általad vágyott lánynak. - lapos monológom után színpadiasan széttárom a karjaimat, majd ismét széles vigyorra húzódik a szám.
- Hmm...értem mire célzol. Majd én teszek róla, hogy ez megváltozzon, hogy az árnyék legyen az úr. Hogy a vérszomj irányítson. Még látjuk egymást...Karmazsin. - ígérgeti, én pedig csak bólogatok.
Bizony így lesz...apuci.



Sose lehet igazán kiismerni egy embert, még ha a saját vérünkről is van szó. Néha néha a jól ismert ember is tehet olyasmit, amire igazán nem számítunk. Ahogy az apám is.
Az egyik nap még csak egy szégyenfolt voltam a szemében, másnap meg hirtelen kijelentette, hogy ő maga fog engem tanítani.
"Nem kell visszamenned az akadémiára, innentől én foglak képezni. Megtanítok mindent, amit tudok, hogy utánna nemcsak a genin, hanem akár a chuunin vizsgát is könnyedén le tudd tenni."
Mindössze ennyit mondott, és valóban tanítani kezdett. Nem tudtam, mi lehetett a valódi oka, talán a közelmúltban történt gyilkosságok miatt gondolta meg magát. Megöltek két embert a saját otthonukban...pont, mint édesanyámat. A tettes profi lehetett, mert egyetlen nyomot se hagyott maga után, és még mindig szabadon kószálhatott.
Talán apám azt akarta, hogy ne én legyek a következő áldozat. Én pedig éltem a lehetőséggel.

A képzés sokkal keményebb volt, mint hittem. Először az általam ismert jutsukat kellett tökélyre fejlesztenem, ami szerencsére gyorsan meglett. Utánna viszont harci képzést kaptam, apám pedig egy kicsit se fogta vissza magát. Nemhogy megütni, megérinteni nem tudtam, a győzelem pedig egyenesen lehetetlen volt. De nem fordulhattam vissza, meg kellett erősödjek, hogy teljes értékű shinobivá válhassak, és büszkévé tegyem őt.
Egyik napon kivitt az erdőbe mindenféle felszerelés nélkül, majd egy fához lépett. Aztán könnyedén felsétált rajta, és három helyen belevágott egy háromszöget a fa törzsébe egy kunaival.
- A mai feladatod roppant egyszerű lesz. Meg kell tanulnod függőleges terepen járni, ehhez pedig teljes chakrakontroll szükséges. Irányísd a chakrádat a talpadba, és menni is fog. - közölte, majd a kezembe nyomta a kunait - Ha feljutsz a legalsó jelhez, és belekarcolsz egy x-et, akkor hazajöhetsz. Ha feljutsz a középsőig, enni is kapsz. Ha a legfelsőhöz is elérsz, tanítok egy új jutsut. De amíg ezt nem sajátítod el, ne kerülj a szemem elé! - a végén már olyan hangnemben beszélt, mintha megint elbuktam volna a genin vizsgát, teljes dühvel és megvetéssel a hangjában. Viszont tudtam, hogy ezzel csak motiválni akart, így nem akadtam ki, hanem nekiláttam.
Legelőször csak szimplán megpróbáltam felfutni, nem sok eredménnyel. Azután elkezdtem koncentrálni, öszpontosítani a chakrám, majd ismét nekifutottam. Semmi, ráadásul még jól be is vertem a fejemet. És ez így ment órákig, amíg el nem fáradtam, és a pihenés mellett döntöttem.
Az idő hidegre fordult, az ég pedig esőt ígért, de nem álltam le. Meditáltam, koncentráltam, megpróbálkoztam minél jobban kontrollálni a chakrámat, hogy sikerüljön. De akkor megzavartak.
A zajra gyorsan felfigyeltem, és az egyik fa mögé rejtőztem. Ketten haladtak felém, hangosan beszélgetve, nevetgélve.
-...szándékkal tettem, mert így még legendásabb leszek majd! Meglátod, mikor majd chunnin leszek. - mondta a srác, akinek a hangját azonnal felismertem. Az a taknyos, aki folyamatosan csesztetett, és elvert párszor, most egy lány társaságában haladt erre. Az ittlétemről pedig fogalmuk se volt.
A szívem ezerrel kezdett verni, a vérem szinte kigyulladt, a tenyerem pedig izzadni kezdett. A harag, megvetés, és a bosszúvágyam keveredett a félelmemmel, egy olyan gondolatot alkotva, ami őt vádolta mindenért. Anyám haláláért, az apám megvetéséért, a saját gyengeségemért, sőt még a hibás chakrakontrollért is őt hibáztattam. Mindenről ő tehet, mert belémkötött...és most nem úszhatta meg.
Erősen megszorítottam a kunait, majd lassan előléptem a rejtekemből, egyenesen eléjük. Ő persze észrevett, ahogy a kis barátnője is.
- Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim. Csak nem a kis Bőgőmasina Suzuya? - szólt hozzám a szokásos, beképzelt stílusában - Mivan, csak nem idejársz gyakorolgatni? Egy kis célbadobástól nem leszel genin. - mondta rögögve, de én nem is reagáltam. A szabad kezemet kinyújtottam felé, majd a mutatóujjammal magam felé invitáltam, amitől persze kitört belőle a nevetés.
- Komolyan verekedni akarsz? Hahaha...ez rohadt vicces....de látom komolyan gondolod. - ezzel ő is előhúzott egy kunait, majd lassan elindult felém - Adok egy kis előnyt, és nem használom ellened a jutsu-arzenálom. Bár így se nyerhetsz, anyuci pici lánya. - mondta röhögve, bennem pedig elpattant valami. Valami, ami azonnali támadásra késztetett.
A kölyköt sikerült meglepnem, de ügyesen védett. Jól mozgott, kivédte a haraggal bélelt támadásaimat, de...mégse mozgott olyan jól. Apámnál ezerszer lassabban mozgott, ráadásul mintha nem is vett volna komolyan. Szinte kinevetett a tekintete, ahogyan gyűlölködve támadtam, mintha pont azt tenném, amit ő akart. Ettől azonnal kiment a vér a fejemből.
Szándékosan rosszul léptem, így meg tudta karcolni az arcomat...de közel is engedett engem. A sikerétől származó önteltsége miatt pedig nem látta az öklömet, ami telibe eltalálta az arcát. Az ütéstől megtántorodott, azonban én még nem fejeztem be. A szabad kezemmel megragadtam a karját, magamhoz rántottam, majd a kunai tompa felével rávágtam a tarkójára, amitől hanyat esett. Ekkor pedig észrevettem...
- Nincs is fejpántod! Te is elbuktad a vizsgát! - ezen nagyon hangosan röhögni kezdtem, szinte majdnem össze is estem tőle. Ráadásul minden haragom elszállt, helyette pedig boldog lettem, hiszen ez bizonyíték arra, hogy jobb vagyok nála. Hogy sokkal erősebb vagyok, mint ez a csúszómászó, talán még a többi növendéktől is. Akár még a geninektől is!
A nyomoronc megpróbált feltápászkodni, de a kis barátnője segítsége kellett neki hozzá, aki ráadásnak civil volt. Ettől a kettőtől nem kellett félnem.
- Akarsz egy második menetet? Ezúttal használhatod a híres jutsuidat is, de akkor én is bevetem azt a technikát, amit nemrég tanultam. - hazudtam, mert igazából semmi új jutsut nem ismertem még. A hazugság persze pont elég is volt, hogy szitkozódva, fenyegetőzve, de odébb álljanak. Én pedig akkor először boldog, és felszabadult voltam.
A "famászás" utánna gyorsabban ment, a chakrakontrollnál mindössze arra kellett gondoljak, hogy náluk bizony jobb vagyok, ezért ennek mennie kell. És ment is.
Másnap reggel az erdőben keltem fel, ükőhelyzetben. Bár sikerült feljutnom a legfelső jel alá, a karcolgatáshoz nem volt erőm, és leestem onnan. Utánna felültem, és el is aludtam azonnal...de sikerült! Jel nincs hozzá, de megcsináltam, tehát hazamehettem.
Felállás közben vettem észre, hogy egy szürke utazóköpeny volt rámterítve, gondoltam az apám tehette rám, mikor kijött ellenőrizni. Hogy miért nem vitt haza, az rejtély, de ez is valami elismerésféle volt tőle. Nekem pedig bőven elég volt.

Két nappal a függőleges terepen való mászás elsajátítása után az apám a folyóhoz vitt. Most magammal hozhattam minden shinobifelszerelésemet is, valamint az apám még két hátizsákot, és egy csomagot is hozott magával.
- Most a vizenjárást kell megtanulnod. Az előző után ez könnyebben fog menni, de ha elsőre sikerül, akkor megtanítok neked egy jutsut, megtarthatod anyád köpenyét, és még tőlem is kapsz valami...ajándékot. - mondta, majd egyszerűen leült. Én pedig elkezdtem.
Nem rohantam neki azonnal, hanem koncentrálni kezdtem. A chakrakontroll már ment, plusz a legutóbbi győzelmem okozta öröm csak segített, de nem akartam elsietni. Elsőre meg akartam csinálni.
Pár perc után végül nekiindultam, és nagy meglepetésemre sikerült...jobbára. A lábaim nem teljesen a víz felszínén, hanem egy kicsit lejjebb voltak, valamint lassan haladtam, de sikerült.
A partra visszaérkezésem után az apám a magával hozott csomagot nyomta a kezembe, én pedig kinyitottam. Egy kissebb penge volt, egy Tanto. A markolata kissé viseltes volt, valamint a "Karmazsin" szó volt belevésve, gondoltam az volt a penge neve.
- Ez a penge... - ezzel a saját hátán pihenő kardra mutatott, nem pedig az enyémre -...apáról fiúra szállt a Mizuho családban. Én tizenöt voltam, mikor az apám átadta nekem, pont amennyi most te vagy. De én akkor már chuunin voltam, ezért te még nem érdemelted ki, talán sose fogod. Az a Tanto egy ajándék a lányomnak, amíg ki nem érdemli Árnyszelőt. - közölte, majd felkapta az egyik hátizsákot, a másikat a kezembe nyomta, és elindult. Én némán követtem, de a gondolataim csak úgy száguldottak.
Hogy értette azt, hogy én sose érdemlem ki a kardot? Miért mondta utánna, hogy "a lányomnak, amíg ki nem érdemli"? Mitha nem is én lennék a lánya, hanem valaki más, ezt a Tanto-t pedig csak cipelnem kell. Egyáltalán hova megyünk, és mire ez a nagy rohanás?

A penge átadása után az apámmal utazni kezdtünk. Elhagytuk a falut, és az ország különböző helyeire mentünk. Sose maradtunk egy helyen sokáig, de még abban a pár napban is magamra hagyott. Meghagyta, hogy gyakoroljam az eddig ismert jutsukat, a Tanto forgatását, valamint az új jutsut is gyakoroljam.
Apám a Raiton, vagyis a villám elemű justuk mestere volt, ahogy előtte az ő apja is, meg az övé is. Mindegyikük páratlan ügyességgel bánt vele, tehát nem csoda, hogy nekem is meg kellett tanuljam, ahogy minden mást is.
Az eddig ismert jutsukon nem volt mit gyakorolni, a Tanto teljesen más műfaj, max hadonászni tudtam vele, a Raiton jutsunál meg mindössze a feloldását tanultam meg. Mindössze ennyi, apám pedig csak néha-néha gyakorolt velem, vagy tanított valamit.
Ez igazából fura volt, eddig minden nap "laposra vert", pihenőidőt alig adott, de amióta elindultunk, ő folyamatosan eltűnt, és mikor visszaért, azonnal továbbálltunk. Okát nem tudtam, tőle pedig inkább nem kérdeztem meg. Nem tűnt jó ötletnek.

- Most merre megyünk egyáltalán? - kérdeztem egy nap, mikor apám az erdőségeken keresztül vezetett engem órákon át. Mindössze a shinobi felszerelésem, a Tanto-m, valamint a köpenyem lehetett nálam; az utazótáskákat a táborban hagytuk.
- Ma tanítok pár új technikát, valamint a Raiton jutsuk terén is haladni fogunk. - mindössze ennyit mondott, utánna pedig néma csendben haladtunk.
Körülbelül fél óra múlva eljutottunk egy kis faházhoz, amit csak akkor vettem észre, mikor nekimentem. A viskó tökéletesen el volt rejtve a fák, és a növényzet között, sőt talán még más trükköt is alkalmazhattak rajta.
- Itt is vagyunk. Befelé! - parancsolta, én pedig beléptem az ajtón..a látványtól pedig elakadt a lélegzetem.
Négy alak volt bent, mindannyian megverve, elnémítva, és egy székhez kötözve. Mikor megláttak, rögtön ficánkolni, nyögni, és könyörögni kezdtek, de amint bezárult az ajtó, elnémultak.
- Üdvözöld a vendégeimet. Az első pasas egy random utazó. Gondolom világot akart látni, élményeket szerezni, ki tudja, nem érdekel. A másik fickó egy testőr, azt hiszem. El kellett törjem a lábait, meg a karjait, de utánna már nem ugrált. A két csaj pedig egy ikerpár. Valami gazdag kereskedő lányai, gondolom legalább is. Ők az egyik megbízásomban szerepeltek, de gondoltam, ha tanításhoz is felhasználhatom őket, akkor az plusz nyereség. - mondta, majd elnevette magát. A megkötözött, megvert emberek látványa örömet okozott neki, bennem viszont pont az ellentétét váltották ki.
Teljes testemben remegni kezdtem, félni kezdtem, és nem értettem, mi folyik itt. Miféle megbízás, és mégis mit akar itt tanítani az apám? Mégis miért rabolta el ezeket az embereket? Mi jár a fejében?
- Mielőtt megkérdeznéd, elmondom. Ma megtanítom hogyan kell valakit gyorsan, precízen, és puszta kézzel megölni. Megtanítom azt a mozdulatot, ami a védjegyem, a családunk védjegye. Emellett még tanítok pár kínzási technikát, valamint egy olyan Raiton jutsut, amivel ölni is lehet. - magyarázta jókedvűen, mintha csak összeadni, meg szorozni tanítana. Mintha az emberi élet semmit se jelentene neki.
- Nem! Én ebben...nem veszek részt... - a hangom inkább csak félelmet, mintsem haragot tükrözött, én pedig hátrálni kezdtem.
Ezt az apám észrevette, ezért gyorsan megragadta a karomat, magához rántott, és erősen pofonvágott.
- Kit érdekel a TE véleményed, Suzuya? - ismét lekevert egyet - Én neked semmit se akarok tanítani! Téged a születésed óta rühellek, akár a nyomorék anyádat! - erősen megragadott, majd a padlóhoz vágott - Én a lányomnak tanítom meg mindezt. A Tanto is az övé, és a kardomat is ő örökli majd! - megragadott a hajamnál fogva, majd az arcához emelt - Nekem a lányom kell...Karmazsin! Az egyetlen ok, amiért nem vágtam el a torkod. - ezzel szimplán kihajított az ajtón. A landolás után egy kicsit még gurultam a talajon, majd valami megállított. Két, négy láb, amik fölém magasodtak.
Két teljesen idegen alak, akik figyelmet se fordítottak rám, az éppen kijövő apámat nézték.
- Huh. Ügyes kis őrkutyák vagytok, hogy idáig követtétek a szagomat. - az apám hangjában nyoma se volt meglepődöttségnek, vagy félelemnek. Teljesen nyugodt volt. -Gondolom a két csitriért jöttetek, mi? - ezzel előhúzta a kardját - Vegyétek el, ha tudjátok!
Ezzel a két idegen rögtön az apámnak esett, aki könnyedén kezelte a két támadóját. A gyakorláskor mutatott sebessége a mostanihoz képest semmi se volt, azonban...el volt foglalva, rádaásul a két idegen se figyelt rám. Ezt kihasználva azonnal felálltam, és futni kezdtem. Nem számított, hová, csak minél messzebb akartam jutni.
~ Fordulj vissza! ~ üvöltötte egy hang a fejemben. Egy, a sajátomhoz hasonló hang, amit eddig csak az álmaimban hallottam. A hang, ami csak akkor jött elő, ha féltem. Ami akkor nyugtatott meg, mikor az apám összevert. A hang, ami most nagyon valóságos volt.
- Nem! - üvöltöttem válaszképp, és nem álltam meg. A hang hiába próbált megállítani, én minél messzebb akartam menekülni. Távol, attól a szörnytől, akit apámnak neveztem. Akit sose akarok viszontlátni.


Az éjszaka olyan csendes, és nyugodt, hogy szinte már dühítő. Sehol egy madárcsiripelés, vagy léptek, de még egy sikoly se...vagyis már nincs. Hehe.
A lábam előtt egy nő fekszik, a saját vérébe fagyva. A vérébe, ami még a saját Tantomról is lassan csepeg lefelé. Hiába, ha valaki olyan idióta, hogy egyedül kóricál az éjszaka, akkor bizony ne lepődjön meg ezen. Hogy megdöglött. Hogy egy rejtelmes, maszkos kislány feldarabolta, mint egy disznót. Bizony, mert pont ez történt, és még párszor bizony meg is fog történni.
A kis Suzuya futása óta egy éve vagyunk úton. Egy éve élünk szökevény életet, és eszünk ágában sincs abbahagyni. Shinobik vagyunk, van felszerelésünk, túléljük ezt. Nappal Suzuya utazik, minél messzebb a fatertól. Néha, mikor egy kis faluba ér, ellop ezt azt, mondjuk kaját, pénzt, meg hasonló csecsebecséket. Időnkét elejt egy vadat, tábort ver, de sose marad egy helyen sokáig. A félelem az, ami hajtja, bár egy rohadt térképet egyszer igazán ellophatna néha. Mert bár az országot elhagytuk, jó lenne tudni, vajon hol a halálba vagyunk, vagy hogy merre megyünk. Szívás lenne, ha megint Vízesés országban kötnénk ki.
Ennek az a jó oka, a papuson kívül, hogy amióta elhagytunk az országot, én néha esténként átveszem a kontrollt, és megölök valakit. Egy civilt, mondjuk ezt a némbert, vagy esetleg egy shinobit, bár azokat nem árt elkerülni. Még nem futottam össze olyannal, de talán genineket elkezdhetnék ölni. Az jó muri lenne, a fejpántjukat meg trófeaként megtartanám. De ideje menni.
Bár Suzuyával kibékültem, ő nem tud az éjszakai portyázásaimról. Persze rongyokból összevarrt nekem egy maszkot, valamint időnkét önként átadja a kontrollt, a hullákról jobb, ha nem tud. Abból durva hiszit csapna le.




Megjegyzések


Mizuho Keigo, és a Mizuho család: Keigo, ahogyan a felmenői is, bérgyilkos. A családuk férfitagjai mind bérgyilkost neveltek fiaikból, ha esetleg lányuk is született, azt a feleségükkel együtt megölték. Keigo ugyancsak szívből gyűlölte a lányát, szinte semmi lehetőséget nem látott benne, de életben hagyta őt, mert ő volt az egyetlen gyereke, aki tovább vihette a család bérgyilkos szimbólumát, az Árnyszelőnek nevezett Nodachit. Későbbiekben ténylegesen csalódott a gyermekében, és végezni szándékozott vele, azonban felfedezte a lánya második személyiségét, Karmazsint, akiben egy született gyilkost fedezett fel. A terve az volt, hogy kiképzi őt, majd Suzuyát teljesen elnyomva, Karmazsinnak adja át a lány testét. Ez sikertelen volt, a lánya pedig elmenekült.
Keigo, a testőrökkel folytatott harc után eldobta a nevét, és visszatért a bérgyilkos klánjához, további megbízásokat teljesíteni. Azonban a Karmazsinnal tervezett céljairól nem mondott le, és vissza tervezi őt szerezni.
A Mizuho klánról még annyit, hogy a család férfitagjai, miután átadták tudásukat, és az örökségüket, a saját eltűnésüket/halálukat megjátszva, nevüket eldobva, arcukat elváltoztatva folytatták a munkájukat, mint bérgyilkos.

Karmazsin: Suzuya második személyisége, aki a lányt ért traumák, és az apja elvárásainak teljesíthetetlensége során jött létre. Saját magát Suzuya nővérének tartja, aki megteszi mindazt, amire a lány képtelen. Az évek során teljesen "kifejlődött", szinte második lélekké vált, akinek saját céljai, gondolatai, tervei vannak. Bár elvetemült gyilkos, aki szívesen vitte volna tovább az apja nevét, mégis fontosnak tartja a hugát, akit védelmez, esetenként megkímél olyanoktól, amik megtörnék a lányt.
Karmazsinnak nincs saját chakrakészlete, közös chakrán osztoznak(ha Suzuyának elfogy, Karmazsin se tud jutsukat használni), azonban az emlékezetmegosztásuk egyirányú. Amit Suzuya tud, azt Karmazsin is tudja, de amit Karmazsin tud, azt csak ő tudja.