Mizuho Suzuya/Karmazsin

A fájdalom melódiája; 1.felvonás
Helyszín: Erdőségek, a rejtett Vízeséstől pár kilométerre
Idő: Két nappal a sikertelen Genin vizsga után, éjszaka

Karmazsin



"Shhhh...ne pityeregj. Ne sírj....aludj...aludj szépen...úgy bizony...jó kislány...jó kislány."


- ...csak szépen...lassan...engedd ki magadból...ne tartsd magadban, engedd ki...engedd ki a fájdalmad...sírj.. - a könnyeim pedig lassan potyogni kezdenek. Könnyek, Suzuya fájdalommal, bánattal, szenvedéssel teli könnyei csordogálnak le az arcomon. A hideg, csendes éjszaka nyugalmát csak az én zokogásom töri meg, ahogy a mi drága falunk mellett fekvő erdőségekben térdelek.
- Shh...csak nyugodtan, drááága hugicám...nyugodtan sírd ki magad...ereszd ki minden fájdalmad, bánatod, félelmed...ereszd ki...add nekem...nekem... - suttogom a néma csendbe, könnyeim pedig csak egyre jobban folynak, zokogásom csak egyre inkább erősödik. Suzuya minden bánata, fájdalma, szenvedése lassacskán átszivárog az én lelkembe, hogy értelmet adjon létezésemnek.
Suzuya minden eddigi fájdalma csak fokozza a csodás érzést a testemben. A taknyosok általi folyamatos verés forró lyukat üt a mellkasomba; anyuci hirtelen, véres halála izzó kampókat akaszt a szívembe; az ostoba vizsga kudarca pedig megforgatja ezeket a pengéket. De ami igazán növeli szegény hugicám fájdalmát, azok apuci szavai. A szavak, amik kitépik a szívemet...annyira fájhat.
- Ereszd ki...add nekem, hiszen számodra teher...a te fájdalmad...az én erőm..ezért...add...nekem.. - az egész testem remegni kezd, a mellkasomba ütött lyuk szinte ég, annyira fáj - ...Add nekem mindet... - Suzuya, az én drága hugicám minden kínja átárad az én lelkembe, fokozatosan építve lényemet. Minden kifolyó könnycseppel erősebbnek érzem a jelenlétemet, és a puszta hangból lassan megformálódom. És Suzuya minden fájdalma viharként zúdul rám, bánatát pedig egy hatalmas bőgés által kiadja a testünk.
Suzuya sír.
Én sírok.
Mi sírunk.
- Szeretet, törődés, kedvesség, boldogság...ez mind felesleges nekünk...a mi szívünket a fájdalom köti össze. Te szenvedsz, mert gyenge vagy...én a fájdalmadból merítem az erőm, hogy megtegyem mindazt, amit te nem tudsz...dráááága hugicám...engedd ki mind.

Egy ideje, talán percek, vagy órák óta csak sírunk. Egyes egyedül, ebben a hatalmas, sötét erdőben. Suzuya mindent kiadott magából, bizony. Már nincs több, így a zokogásnak is véget kell vetni. Hagyom, hogy lassan elapadjanak a könnyeim, hogy aztán...
Léptek. Léptek zaja üti meg a fülem, ahogy valaki lassan közelít.
- Minden rendben? - kérdezi egy kedves férfihang, az ismeretlen alak, aki a hátam mögött van. Mindössze csak egy pillanatra tekintek hátra, hogy megtudjam, kit is fújt ide a szél.
Egy férfi, arcát a sötét miatt nem láthatom. Egyszerű utazóruhát visel, se fejpánt, se fegyver, mindössze egy táska, és egy bot. Egy bot, amit eldobva az idegen nagyon közel jön hozzám.
- Eltévedtél? Most már minden rendben lesz, kislány. - mondja a lehető legkedvesebb hangnemében, sőt még a kezét is ráteszi a vállamra. Megnyugtató, kedves, és felettébb undorító. Az ilyen alakoktól felfordul a gyomrom.
- Bácsi... - suttogom halkan, közben még jobban összehúzom magam. Az idegennek ez talán a félelem jele lehet, a megtörtség jele. Igazából viszont csak azért húzom magam összébb, hogy a ruhám ujjából észrevétlenül elő tudjam húzni a kunai pengémet.
Megérte elhozni.
- Nincs mitől félj, nem bántalak. - mondja még gyomorforgatóbban kedves hangon az idegen, sőt még le is guggol hozzám. Ó, te kedves utazó, te ostoba utazó.
Hirtelen és gyorsan fordulok meg, a kezemben a penge először csak a levegőt szeli, de utánna véres csíkot húz maga után. Az idegen vérének kifröccsenése után már minden el van rendezve.
Elvágtam a torkát.
- Nincs mitől félj...nem bántalak - ismétlem a vándor szavait, egy széles vigyorral a képemen. - Fáj? - lassan kuncogni kezdek, majd felállok.
Az idegen a torkához kap, de csak hörögni tud, ahogy a vér átszivárog az ujjai között, az érthetetlen szavai után pedig előbugyog a száján. Talpon van, lassan hátrál, az arca pedig percenként változik.
Először csak tágra nyílt szemek, és nyers meglepettség tekint rám, ahogy azt kérdezi az arca, "Mi történt?". Ahogy hátrál, a tekintete egy másik kérdést tesz fel, miközben a vörös vére lassan lecsorog a nyakán. Azt kérdezi, "Miért?". Méginkább csak hátrál, de ekkor már én se ácsorgok egy helyben, hanem nekivetődöm, és mellkason rúgom.
- Fáj? - kérdezem ismét csak kuncogva, ahogy az idegen fölé hajolok. A kezeit egyesével a teste mellé helyezem, majd rájuk térdelek, hogy a vándor csakis az én széles mosolyomat láthassa. Ezúttal is egy új arc fogad, ami ettől a pillanattól kezdve a kedvencem lesz. A legszebb arc, tele félelemmel. "Nem akarok meghalni".
Az áldozatom valóban nem tervez meghalni, rángatózni és küzdeni kezd, de már hiába. A mozgása lassú, gyenge, és béna, hiszen a saját vérében fuldoklik. Azonban ennyi móka elég mára.
A kunait átveszem a bal kezembe, a hegyét pont a vándor szíve fölé helyezem, majd a jobb tenyeremmel rácsapok, mintha csak egy szöget ütnék egy deszkába. Ez a deszka viszont él, a meleg vére pedig ráfröccsen a kezemre. Ezután még mocorog egy kicsit, majd lassan elernyed, és már nem mozog többé.
Megöltem.
A pengét lassan kihúzom a testéből, a kezem pedig remegni kezd. A sajgó szívem ezerrel kalapál, a légzésem felgyorsul, és ismét könnyek gyűlnek a szemeimben. A véres kezemet az arcomra teszem, és így nézek fel a holdra. Az éjszaka egyetlen tanújára.
- ..én megöltem őt...látod, hugicám? Megtettem. Ez az, amiért vagyok neked. Megteszem mindazt, amit te nem tudsz. Osztozom a fájdalmadon, életeket veszek el...ez vagyok én. - lassan kuncogni, majd kacagni kezdek, hangomat pedig elnyomja a szél. - Bizony, én ölök...és k*rvára élvezem!

- Most hadd meséljek el neked egy mesét, jó? Ez a mese a jámbor vándorról szól, aki mindenkivel kedves volt. Mindenki szerette az otthonában, és ő szeretetét meg akarta osztani a világgal. Egy esti séta során, mélyen az erdőben, rábukkant egy sírdogáló kislányra. Odament, hogy megvígasztalja, de akkor....A KISLÁNY ÁTVÁGTA A BAROM VÁNDOR TORKÁT EGY KÉSSEL! HEHEHE! - a nevetésem, ami az előttem fekvő hullának szól, szinte megrepeszti a bordáimat. Bizony, mert kiontani valaki vérét, az...VICCES! Férfi, nő, gyerek, felnőtt, kit izgat?! Ölni nagyon jó muri! Ölni és szenvedni, ezért vagyok, ezt élvezni pedig nem bűn.
A hulláról hirtelen elfordítom a figyelmem, mert bizony valaki figyel. Sőt, itt áll mögöttem, engem bámul. Tudom, hogy ki az, hiszen csak egy ember tud így mögém lopózni, utánna meg csak állni.
El is vigyorodom.
- Gondolom, nem erre számítottál...apám. - mondom, majd felé fordulok. A sötéttől alig látom az arcát, így lehetetlen leolvasni, hogy most mit is érez. Bánatot? Csalódást? Dühöt? Vagy momentán nem is érdekli? Vajon melyik?
- Tévedtem veled kapcsolatban, kislányom. Ez...remek munka volt. Bár nem itt kellett volna, de mégis...büszke vagyok rád, Suzuya. - mondja a fater, amin duplán meglepődöm. Sőt, egyenesen gyanúsak a szavai, szinte bűzlenek. Ő, Mizuho Keigo, egy shinobi, egy ninja csak így örül a gyilkosságomnak? Most öltem meg egy védtelen civilt, erre ez a reakciója?
Olyan fura, hogy az már poénos!!
- Beléd bújt a kidördög, apuci? Megtört anyuci halála? Vagy...eddig is ilyen pszichopata voltál, hmm? - kérdezem kuncogva, közben lassan lenyalom a fémes, nekem mégis édeskés vért a késemről.
Apuci csendben marad, egy kis ideig semmi se hallatszik az erdő némaságában. Aztán vesz egy mély levegőt, mintha a töke tele lenne a kérdéseimmel.
- Ha már felfedted az igazi arcod, én is ugyanezt teszem. Az anyád annyit jelentett nekem, mint neked ez a hulla. Semmit se! Mindössze arra kellett, hogy gyereket szűljön, ennyi az egész. - itt egy kicsit lehalkítja a hangját, mintha valami titokba avatna be - Az a ninja, aki megölte őt, igazából az én emberem volt. A Mizuho klán embere, egy független bérgyilkosszervezet kishala. Persze, arra nem számított, hogy meg fogom ölni, de hát így lett teljes a fedősztori. Neked is ez lett volna a sorsod, de hát...végül csak megmutattad, hogy a lányom vagy, Suzuya. - taglalja, közben én felállok, az ujjaimról szopogatva az édes vért.
- Suzuya...a hugi most épp házon kívül van, vágod? Szerinted ő tenne ilyet? A kis ártatlan, félénk hugi...tényleg, mi bajod vele? - kérdezem, de már tudom a választ. Hiszen őt csak én értetem meg.
Apuci megint elhallgat, szinte hallani a fogaskerekeket a fejében, ahogy próbálja összerakni a dolgot. Aztán engem bámul, a szememet nézi, a tartásomat, a vigyoromat, mindent. Naaagyon fura, ennyire csak nem lassú. Nyögd már ki.
- A tekinteted más, valamint elég tiszteletlen hangnemben beszélsz velem. A viselkedésed...nem olyan, mint egy megtört emberé, sokkal inkább.... - itt megint elhallgat egy picikét, mintha végre rájönne a dologra. -Te nem is Suzuya vagy, igaz? - mondja, mire én lassan tapsolni kezdek. Leesett, mi?
- És az ötezer ryu nyertese...apuci. Gratula, eltaláltad. A hugi most csendben csicsikál, mert annyira összeverted szegényt....szóval, mi is a bajod vele? - kérdezem ismét, bár már kezd unalmassá válni az öreg. Az apám, igaz, de hát no. Nem igazán vagyunk egyformák.
- Sose szerettem azt, amivé az anyád nevelt...nevelte őt. Jóság, kedvesség? Undorító, és felesleges, nem csoda, hogy mindkettejüket utáltam. Mindössze abban reménykedtem, hogy Suzuya egy kicsit rám fog ütni az évek során, ezért se mutattam ki az utálatom. De látom...ő valóban csak egy szánalmas kis féreg, de te...az ÉN lányom vagy. - mondja, szinte lenyűgözve. Hát, legalább válaszolt, őszinte volt. Pff, csóri hugica, bár a papus se szerencsésebb. Hiába veti meg azon gyomorforgató érzéseket, ő nem érzi át a fájdalom édes melódiáját. Nem hallja a muzsikát.
- A lányod, mi? Én csak egy puszta hang vagyok a fejecskéjében. A vér hangja, a karmazsin hangja. Karmazsin, igen, mostantól nevezz engem így! Karmazsin. Egy apró, sötét árnyéka az általad vágyott lánynak. - lapos monológom után színpadiasan széttárom a karjaimat, majd ismét széles vigyorra húzódik a szám.
- Hmm...értem mire célzol. Majd én teszek róla, hogy ez megváltozzon, hogy az árnyék legyen az úr. Hogy a vérszomj irányítson. Még látjuk egymást...Karmazsin. - ígérgeti, én pedig csak bólogatok.
Bizony így lesz...apuci. Biztosan, de...te talán annak nem fogsz örülni. Ha nem érzed át a fájdalom dallamát, akkor hamarosan...nos, meg kell hogy öljelek. Amit kimondottan élvezni fogok.


A fájdalom melódiája; 2.felvonás
Helyszín: Takigakure erdeje
Idő: Négy nappal a szökés után, éjfél táján

Karmazsin


Aludj szépen, drága hugicám....aludj hát. Megszöktél, halálra ítélted magad...de nem kell aggódni...én vigyázok rád...aludj hát.



A hold ismét fényesen ragyok, bevilágítva utamat. Most ismét én mozgok, én járok, miközben Suzuya alszik. Szegény lány, megrémült attól, amit látott. Megrémült, mert megtudta, a drága apuci, akire felnézett, akit tisztelt, aki egyben a mestere volt...egy egyszerű, szadista állat. Nem is hibáztatom, hogy elfutott.
Először két teljes napon át csak menekülés tette ki Suzuya életét, utánna megpihent egy kicsit. Ezután mégtovább menekült, kicsiny szívében elhatalmasodott a félelem, a csalódottság, a fájdalom.
Most is úgy tért nyugovóra, hogy sírt. Félt, szenvedett, sírt, elvesztette az önmagába vetett hitét...ezzel felébresztve engem.
Most én járom a sötét, üres erdőséget, bár más vezérel. Én nem félek az üldözőktől, hisz a félelem az én részem. Én nem rettenek meg minden nesztől, nem bánkódom a "családi tragédián", mert ezek csak Suzuyának okoznak fájdalmat. Az ő fájdalma pedig az én erőm, testem, lelkem, lételemem.
- ...Itami..Ketsueki...Shi...Kunō... Kurimuzon... - suttogom magam elé, miközben haladok nyugodtan előre. Suzuya fájdalma, ami alkot engem; az áldozataim vére és halála, ami kínt szül; a kínokból születek én, Karmazsin. Mindennek megvan a maga helye, ebben a szánalmas világban. Mindennek megvan a maga rendje, most pedig a fájdalomnak jött el az ideje.
- Lassan engedd át...drága húgom, neked nem kell...add át a fájdalmad, nekem...add át mindet. - a halk hangom szinte semmivé válik az éjszakában, majd magam is néma csendben folytatom az utamat. Ma nem lesz sírás, nem lesz zokogás, de a fájdalom...Suzuya fájdalma továbbra is égeti a szívemet, és ismét, egyre jobban érzem, hogy élek.
Megállok egy pillanatra, és fülelni kezdek. A szél hangokat hoz magával, méghozzá léptek zaját. Pont, mint néhány éve, a fájdalom tetőpontjánál megjelenik valaki. Valaki, aki nagy eséllyel bizony halott lesz. Akinek a vére a pengémről fog csepegni. Már alig várom, de mégis...nem lehetek meggondolatlan.
Behúzódom egy fa mögé, be a bozótosba, és onnan figyelem a közeledőt. Muszáj rejtőzni, hiszen pár éve még csak egy növendékek voltunk, senki se figyelt ránk. Most azonban szökevények vagyunk, akiknek egy profi bérgyilkos van a nyomában. Talán shinobik is keresnek, esetleg ANBU ügynökök, ki tudja. Nem árt, ha az ember óvatos, különösen a mi kényes helyzetünkben.
Pár percnyi várakozás után végre meglátom az idegent, és kilétén elmosolyodom. Egy nő az, gyönyörűen hosszú hajjal. Egyszerű ruhát visel, látszólag fegyvertelen, valamint egy szál virágot tart a kezében. Minő gyönyörűség...holtan szebb lesz, bizony ám. Már látom is magam előtt a véres hulláját, ahogy az a szép, hosszú haja félig eltakarja a semmibe bámuló, halott szemeit.
A nő egy közeli fához megy, leteszi a virágot, majd látszólag imádkozni kezd. Talán itt halt meg valakije? Rokon, barát, szerető? Akárki legyen is az, inkább magáért kellene elmondania egy imát.
- Bátyám. Már rég volt, de mégis..hiányzol. Sajnos nem tudtam betartani az ígéretem. Bocsáss meg. - mondja a nő, tele bánattal. Beszélni a halottakkal, főleg egyedül, védtelenül, egy ilyen éjszakán? Ostobaság. Az ilyen gyenge viselkedéstől felfordul a gyomrom.
Mielőtt bármit is tennék, felhúzom azt a maszkot, amit az én drága hugicám csinált nekem. Egy rongyokból összevarrt maszk, semmi különös értékkel nem rendelkezik, de én felveszem. Hiszen Suzuya megkért rá. Mikor megcsinálta, megszólalt, hogy ha esetleg átveszem a kontrollt, vegyem fel.
Mégis milyen nővér mondana nemet az ő hugicájának?
- Nagyon veszélyes ám egyedül kóricálni az erdőben, kisasszony. - szólítom meg a nőt, miközben előlépek a rejtekemből. Arcomon maszk, fejemen csukja, a hold pedig pont tökéletesen világít, hogy félelmetesebbé tegye az esét.
- Ki van ott? - kérdezi megrémülve a nő megfordulva, teljesen nekihátrálva a mögötte lévő fának.
- A nevem X. Persze csak ha dolgozom. Te pedig... - heveny bemutatkozásom közben előhúzom lassan a Tantomat, míg a bal kezembe egy kunait veszek - ...alig várom, hogy darabokba szaggathassalak. - fejezem be, majd fenyegetően megindulok felé. Két lassú lépés után végre reagál, ami igencsak meglep.
Hogy honnan húzta elő azt a shurrikent, rejtély marad, de az biztos, hogy hozzáértő módon vágja hozzám. Sajna, a fater ennél durvábban edzette a kis Suzuyát, amit pedig ő megtanult, azt én is tudom. Könnyűszerrel kivédem a pengémmel a shurrikent, majd felkacagok, ahogy a nő futni kezd. Ostoba tyúk, előlem nem futhat el oly könnyedén.
Vihargyorsasággal eredek utánna, bár meg kell hagyni, elég gyorsan fut a nő. Viszont félelmében hátratekintget, így balszerencséjére el is esik egy gyökérben, pont mint egy horrorsztoriban. Azonban ő gyorsan fel is pattan, de ismét, sajna nem elég gyorsan.
Még jutsut se kell használnom.
Utólérem, és támadok is. A Tanto halálosan szeli a levegőt, majd fájdalmasan belevág a nő hátába. Nem elég mélyen, hogy megölje, de éppen elegendő fájdalmat okoz, hogy a csajszi ismét a földön kössön ki. És én nem hezitálok, rögvest rávetem magam, ezzel mégtöbb sikítást váltok ki belőle. Fájdalmas, félelemmel teli visítást, ami számomra olyan gyönyörű muzsika. A csontomig hatol, annyira szép ez a hang.
- Fáj? FÁJT??!...Játszunk...egy jó játékot. - mondom neki, majd belevágom a Tantomat a fölbe, pont a feje mellé, majd ránehezedem a véres hátára - Vajon hány Jókislány Pontot kapok érted? - kérdezem nevetve, majd minden könyörgése, kérlelése, és nyögése ellenére belevágom a kunait a hátába.
- Öt... - a szúrás egy éles sikítást vált ki belőle, belőlem pedig nevetést. Kihúzom a pengét, majd ismét beleszúrom - ...tíz... - sikítás, majd a nevetés, ahogy a véres penge kijön, és újra visszamegy - ...tizenöt... - ki és be, még véresebben - ...húsz...HUSZONÖT... - a penge ismét kicsuszan, és lecsapásra készen áll -...HAR...he? Máris meghaltál? - enyhe csalódottsággal állapítom meg, hogy vége van. Kár, pedig olyan jót mulattam, hogy az már bűn.
- Erről ennyit. Hehehe - mondom csendesen, nevetve, majd felállok, a nő ruháival letörlöm a pengém, majd felhúzom a bal karomnál a ruhám ujját. - Egy a jámbor vándornak...egy a gyönyörű nőnek... - minden egyes névnél belevágok egy kis vonalat a karomba, majd megnézem a végeredményt.
Kettő véres vonal, egyenlőre jó ez így is. Elvégre ha Suzuya meglássa majd őket, elgondolkodhat az okukon. Ha pedig rájön...az majd fokozza a fájdalmát.
Az én édes, drága, egyetlen hugicám fájdalmát....a fájdalmát pedig nekem adja majd...mindet. A fájdalma pedig még erősebbé tesz majd, és én mégtöbbet ölhetek...imádok ölni.


///egy kis apró kiegészítés az ET-mhez. ///