A Templomőrség Székhelye

**Monokūro Gouken** Vas. Aug. 12 2018, 18:44

A Templomőrség Székhelye, akik védelmezik a vallást és annak szentségét.

Egy hatalmas pagoda, amelyben rengeteg imahely található. Onigakure no Sato és a Démonok Országa második legnagyobb vallási építményének számít a Főtemplom után. Naponta járnak ide hívők, valamint az alagsori részeken kiképzőterepek, titkos tanítások és vallási információk foglalnak helyet, illetve itt végzik a különböző vizsgálatokat, kihallgatásokat is. A pagodát pecsétekkel védik, a harcos-szerzetesek pedig legendásak. A Templomőrség tagjai 30-an vannak +1 Fő az őrség parancsnoka. Vallási küldetéseik az egész kontinensre kiterjednek. Ők folytatnak inkvizíciót például a Jashinisták ellen.

Jelenlegi főparancsnok: Odaku Warui.

**Tatsuno Sizu** Pént. Dec. 27 2019, 16:52

//Sai, Gouken//

Minden, lassan de biztosan, egyre nyomasztóbbá vált. Egyszerűen, kezdte elveszíteni a kontrollt saját érzelmeim... de leginkább a világ felé mutatott játékom felett. Túl gyorsan váltakoztak az emberek és a megfelelő reakciók. Lassan már ott tartottam, hogy nem tudtam mi is a helyes reakció. Nem számíthattam senkire, csak magamra. Nem volt senki, kit támasznak használhattam volna. Hisz a fehérhajú férfi.. .ő nem értené meg a helyzetem. Gyengének nevezne.. nem értené, hogy nekem ez miért ilyen nehéz. Hogy miért akarok ennyire megfelelni idegeneknek is. Nem értené, hogy számomra ez a helyzet a poklok poklával is felérhet. Problémámat-melyet magamnak generáltam- csak egyre inkább fokozták az idegenek. Azt már megszoktam, hogy engem semmibe néznek. Hisz én magam, csupán egy púp vagyok a falum hátán. Mégis... mélyen legbelül azért fáj, hogy csupán átnéznek rajtam, és figyelembe se veszik amit tettem. De talán a férfinak még rosszabbul esett. Ő annyira teljesíteni akarta ezt a küldetést. Talán ugródeszkának érezte. De most... minden amit tett.. hiábavalóvá vált.
Nem is hagyta annyiban. Addig mondta, amíg végül sikerült elhihetnie a feljebbvalókkal, hogy még most is fontosak lehetünk nekik. Még egy pár információ átadására jók lehetünk.
Nekem ehhez semmi kedvem se volt. Kicsit se vágytam rá, hogy idegeneknek pakoljam ki az érzelmeimet. Érzetem, hogy nem leszek elég jó. Hogy minden, amit mondani fogok, csak a levegőben fog terjengeni. Hogy senki se hallja majd meg. Miért is hallanák? Egy senki vagyok én nekik...
A város belsejéig meneteltünk. Én a parancsnok után, Tsuki pedig utánam. Az út végtelennek tűnt.. habár tudtam, hogy nem az.
A pagodába, ahova megérkeztünk, egy széles út vezetett be minket. Egész varázslatosan nézett ki, minden színével együtt. Bár én valahogy most nem voltam képes örülni neki. Sokkal inkább lefoglalt, hogy összeszedjem magamban minden gondolatom... hogy mégis mit fogok elmondani, anélkül, hogy magamat ásnám alább.
Lassan de biztosan, megérkeztünk egy titkosabb helységbe, melyet már nem jártak át a turisták. Csendes volt és nyomasztó. A föld alatt voltunk, egy szobában, ahol az idegen vezető egyenes háttal ült le, majd minket is hellyel kínált. Nem akartam elkényelmesedni, de tudtam, hogy nem mehetek ellen az akaratának.. és persze illedelmesebb is leülni. Kellemetlenül éreztem magam, de igyekeztem ezt leplezni.
A férfit is éppen csak átfutni volt időm. Az lerítt róla, hogy sejtette, mit fogunk mondani. Úgy néz ki nem volt egyedi eset a miénk. Talán abban reménykedik, hogy mi majd egy olyan információval is szolgálhatunk, amit még nem tud és közelebb juttatja őt és csapatát a probléma gyökereire.
Parancsnokomra néztem. Amennyiben ő nem kezdi el beszámolóját, úgy én állok neki. De inkább megvárom, hogy ő mondja el. Ő a parancsnok, neki kell elsőként szólnia. Így kívánja minden protokoll. Én pedig, egyszerű illedelmes katona.. ezzel nem mehetek szembe.
Miután befejezi, én is mély levegőt veszek. Amennyiben nekem kell következőleg beszélnem, megszólalok. De csak miután megkapom a megfelelő jelzést vagy utasítást. Nem döntök magamtól. Ennek így kell lennie. Ilyen egy jó katona. Ilyen egy jó alattvaló. Ilyen egy jó senki...
- A legszembetűnőbb az volt, hogy a körön belül a fák ki voltak döntve. De nem állat volt, hisz egy karmolás nyomot se láttunk. A hó pedig nem ragadt össze a talpunk alatt. Kicsit homokszerű volt pergős. A köd, mely leszállt ránk, átláthatatlan volt. A kör közepe felől egy gyengén pislákoló életjelet tapasztaltam. Alig volt észlelhető. Maga a köd pedig olyan volt, mintha vékony, pókhálószerű fonalak telepedtek volna ránk. Egyre több. Minél többet töltöttünk a körön belül, annál több. – mondtam- A kör közepe felé haladva pedig egyre nyomasztóbb érzés fogott el. Féltem, már magam se tudom mitől. Minden rossz emlék, minden rossz érzés előtérbe került és lassan már gondolkodni se bírtam. Ez az érzés pedig egyre csak fokozódott, egészen addig, amíg a köd fel nem oszlott. A rossz érzés mindenkitől elszállt, épp úgy, mint a távolban felreppenő madárraj. – próbáltam tömör lenni.. mégis úgy érzem, hogy ez nem lesz elég.

**Monokūro Gouken** Kedd Jan. 14 2020, 16:41

Értettem mindent, mi a falakon belül zajlott.

Évekig készültem fel ezekre a játékokra, bár sosem voltam híve az udvari intrikáknak. Katonának, Parancsnoknak, VEZETŐNEK neveltek, nem pedig politikusnak. Ezt a helyet pedig a hit és az erő uralta. Shion-himesama volt a legfőbb, kinek ereiben ősi klánja vére és ezzel együtt ereje is csorgott. A Hercegnő a maga Főpapnői tisztségében élő példája a hit és erő uralmának Onigakure no Sato, de még az egész Országban is. Arra esküdtem fel, hogy megvédem őt és hű szolgája leszek. Úgy neki, mint a falunak és a vallásnak...

Ha annyira elhivatott fanatikus lennék akkor nem Katonai Vezetőnek képeztek volna.

Akárhogy is, az Őrségek is mind hitre és erőre épülnek, legfőképpen ők... A Templomőrség. Odaku-dono feladata nem különb az enyémnél, ámbár neki nehezebb a dolga, lévén, hogy nagyobb területet fed le az Őrsége, mint az enyém. Rajtuk nagyobb a nyomás, hiszen minden mi a vallás ellen irányul az ő felelősségük és feladatkörük. Az eretnekek és a vallástagadók, az elhivatott kultisták már születésem előtt is szennyezték Oni no Kuni földjeit. Anyámat is ők ölték meg, s nagyapám, - ki a Főtemplom egyik nagy tiszteletnek örvendő apátja volt - azt mondta, hogy tőlük kell leginkább megóvnom a hazámat. Miattuk kell a legnagyobb vezetővé válnom az Ország történelmében.

Ez a maroknyi dolog egyike, mi motiválja tetteimet.

[...]

Miután megbizonyosodtam szavai által, hogy továbbra is számítanak ránk, átadtam a fejet.

Nem volt okom rá, hogy ne bízzak benne. Nem engedhette meg magának, hogy egy hozzám hasonló rangú személyt átejtsen és ezzel becsületén csorba keletkezzen. Ami azt illeti: egyáltalán nem engedhette meg magának, hogy hazudjon. A Templomőrség Parancsnokának makulátlannak és tisztának kell lennie, ahogyan azt az emberek elvárnák tőle.

Utunk csendesen telt. Otokazéra bíztam az Őrség irányítását amíg én távol vagyok.

Jól tudta a dolgát, ahogyan mindenki más is. Csak a napi rutinjukat kellett követniük. Én jobban el voltam foglalva a jelenlegi helyzettel, főleg Sizuval és Toshikivel. Reméltem, hogy az oldalamon tudni fogják, hogy hogyan kell rendesen viselkednie. Azon járt a fejem, hogy A Lány vajon hogyan érezheti magát az események után. Elég dolgon ment már keresztül, saját lelkivilágban is folytonos háborúkat vív //szabadjáték infói// nem értettem, hogy miért nem tűnik el és hagy fel a Kunoichi léttel. Nem mintha mi itt igazi ninják lennénk. Mi többek vagyunk annál, de ezen túlmenően is, egy katona, egy harcos nem engedheti meg magának, hogy a lelkében vihar dúljon. Ellenérzéseknek nincs helye!

Ezért érzem magam mindig olyan furcsán, amikor a közelemben van.

Elhaladtunk az ismerős szimbólumok mellett. Emlékszem jártam már erre régebben, hivatalos ügyben persze. Kísérő voltam. Nem mintha emlékezetes maradt volna az egész. Feladatom volt amit elvégeztem, semmi több. Így nem is tudok túl sokat a Templomőrség pagodájáról.

Nem keltettünk túl nagy feltűnést, csak akkorát amit a jelenlétünk indokolt. Talán a köznép még nem is ismeri fel teljesen az újonnan alakuló őrség Főparancsnokát, de a Templomőrségét már annál inkább. Akik pedig az oldalán haladhattak, bizonyára fontos személynek számítottak. Így nyitottak utat előttünk.

[...]

Ahová kísértek minket, az a hely már ismerős volt.

Nem volt nagy dolog kikövetkeztetni, hogy a Templomőrség főbb szekciói mélyen a Pagoda alatt terülnek el. Ha nekem kellene kiépítenem egy Bázis, én is ezt tenném. A fejet is ezért vitték le, ez a hely pedig tökéletes arra, hogy a magunkfajtákat fogadva elfedjék előlünk azt, amit csak a bennfentesek tudhatnak.

Ha nem az lennék aki, attól is tartottam volna, hogy túl közel kerültünk a tűzhöz.

Ám mi egy oldalon állunk. Vélhetően a Odaku-dono sem szeretné kivenni a részét a fölösleges mocskolódásokból, még hogyha a Templomőrség fenn is hordja az orrát. Így hát szövetségesként tekintettem rá, s akárhogy is nézzük, egy a rangunk. Még akkor is, hogyha Ő maga megbecsültebb és előjogokat magáénak tudó szervezetet igazgat.

[...]

Odabent hellyel kínáltak bennünk, s én azonnal ránéztem az embereimre.

Fejemet csóválva jeleztem Sizunak és Toshikinek, hogy nem engedem, hogy leüljenek. Ők az én embereim, azok, akik az én utasításaimat követik. Én pedig az egyik Őrség Főparancsnoka vagyok, akit most fogad egy másiké. Nem kihallgatáson vagyunk, hanem csupán megbeszélésen, ahol közösen próbálunk meg megoldást találni a kialakult helyzetre, lévén, hogy az amit az Őrségem látott nem a mi hatáskörünkbe tartozik. Ennél maradva, mindketten átlósan mögöttem foglaltak helyet állva, vagy legalábbis reméltem hogy tudják, mit kell tenniük.

A kíséretem voltak.

Ezzel szemben én leültem a parancsnok elé és amikor Odaku-dono kérte a jelentést, ránéztem Sizura, majd bólintottam neki, hogy mondja el amit látott. Amint ezzel végzett, szúrós tekintettel átfutottam Toshikin. Reméltem, hogy ebből érzi a neheztelésem és azt, hogy amit tett nem jogosítja fel arra, hogy az engedélyem nélkül beszéljen. Így hát a parancsnok felé fordultam és árnyaltam, csiszoltam a Sizu által mondottakon.

- Tudja, Odaku-dono, hogy miért jött létre az Őrség. - Hátradőltem a székben, kihúzott háttal. Könyökömet a szék karfáján, tenyeremet pedig a combjaimon pihentettem. - A feladatunk az volt, hogy derítsük fel a falun kívül létrejövő pusztítás okát. A kijelölt embereimmel felderítettük a terepet. - Magamban megjegyeztem, hogy Sizu a fonalakat ha jól emlékszem nem említette... Már ebből rá kellett volna jönnie, hogy Genjutsut akarnak használni ellenünk, de ezzel most nem foglalkozhattam. - A helyzet úgy nézett ki, ahogyan Sizu elmondta. Akárhogy igyekeztünk, nem találtunk senkit, de biztosra veszem, hogy valaki ott volt mindvégig és szemmel tartott minket. Sizu szenzor, de nem érezte a jelenlétét. - Ekkor kissé előre dőltem, rákönyököltem az asztalra jobb karommal és úgy magyaráztam. - A Köd a Genjutsu része volt. Genjutsut használtak rajtunk, mi a félelmeinket és a belső feszültségeinket erősítette fel. Arra használták a Genjutsut, hogy visszafordítsanak minket. Végül a jutsut megtörtem és a Sizu által érzékelt életforráshoz mentem. - Tekintetek kissé elborult, rossz volt visszaemlékezni erre a látványra. Olyan érzés volt elmondani mindezt, mintha egy kísértethistóriát regélnék. - Amit ott láttam olyat nem tapasztaltam még ez előtt. Egy önmagába forduló vagy önmagából kiforduló testet láttam. Valamilyen anyag kezdte el szétmarni, szétszedni. Hogy mentsem a nyomot, levágtam a torzó a fejét és elhoztuk. Eztán a köd megszűnt, a Genjutsunak vége szakadt teljesen.

Ekkor kissé feloldódott bennem feszültség, így újfent hátradőltem. Sóhajtottam. Próbáltam figyelni mindvégig Odaku-dono arcát. Le akartam szűrni belőle az információkat.

- Figyeltek minket. Vagy talán magát a helyet. A történést. - Ötleteltem. - Az aki minket figyelt Genjutsut használt és mesterien rejtőzködött. Elrejtette a jelenlétét, bár ez egy Genjutsu használótól nem lehet idegen dolog. - Néztem körbe szememmel a szobában megszokásból, olyan dolgok után kutatva, amik nem oda illenek. - Mondja Odaku-dono... Ez a szertartás, az áldozat. Ezzel a Templomőrség nem most találkozik először igaz? - Hajoltam közelebb hozzá, s igyekeztem nem túl bizalmaskodónak tűnni, mégis már suttogtam. - De eddig ez lehet az első konkrét nyom amin elindulhattak nemde? Tudom, hogy sok a dolguk a falun kívül is. Jashinisták tucatjai tűntek fel mostanában. Az aktivitásuk talán az elmúlt két évben megduplázódott. Most pedig ez is. A Készenléti-őrség felajánlja a szolgálatait Odaku-dono. Elvégre ezért lennénk. - Mutattam végig a mögöttem állókon. - A feladatunk, hogy segítsük a többi Őrség munkáját. - Ekkor megint közelebb hajoltam hozzá, most már úgy, hogy lehetőleg az embereim ne hallják. Suttogtam. - Tudom, hogy mi a véleménye a többi Őrségnek rólunk. Higgye el, nekem sem könnyű a csőcselékből használható embereket verbuválni. De vannak ott még olyanok, mint ez a lány is. - Sizura sandítottam. - A feladat csak megerősíti őket, vagy kiszelektálja.

S azzal újra hátradőltem székemben.

Sai Hétf. Jan. 27 2020, 00:06

Odaku feltűnően nagy figyelemmel kíséri Sizu beszámolóját, s látszólag érdekelte volna Toshikié is, de az egyelőre elmarad, helyette Gouken veszi át a kezdeményezést. Itt is érzékelhető, hogy a tényleges eseményekre irányuló információkra feszülten figyel, mintha nem akarna elszalasztani egyetlen apróságot se, ugyanakkor amikor már a politikai "üzletelés" veszi kezdetét, figyelme lankad, és érezhetően kimértebbé válik, ami előre jelezte, hogy nincs meggyőzve, és visszautasítás vár rátok, ha így folytatjátok.
Tekintete, ahogy Goukené is korábban, a szobán fut körbe. A szoba egyszerű berendezésű, az egyetlen hivalkodó dolognak maximum a szék számít, amiben Odaku ül, de ha valakinek sokat kell ülve dolgoznia, talán elnézhető, hogy kényelmes ülőhelyre vágyik. A szoba berendezéséhez tartozik egy íróasztal - Odaku dolgozó asztala, rajta feltűnően katonás rendben minden, s semmi felesleges nincs elöl, igaz, pár dosszié hever az asztalon, de az is szépen, egymásra illesztve, rendesen, és ráadásul az asztal széléhez igazítva, katonás rendben. Az azért látszik rajtuk, hogy az utóbbi időben sokat lehettek forgatva, mert a fedlap megtört ott, ahol kinyitja a dossziét az ember, illetve az aljuk kopottasabb, ott, ahol az ember körülbelül fogná, mikor olvasgatja a tartalmukat. Jegyzetfüzetnek vagy bármi másnak nyoma nincs, így Odaku vagy az a típus volt, aki fejben jegyez meg minden részletet, illetve visszalapoz, ha valamit fejben pontosítani kíván, vagy pedig már annyi ideje kallódnak itt a dossziék, hogy már a belőlük készült jegyzetek is helyet kaptak valahol, a nagy rendezettségben. A szobában ezen kívül volt 4 szék, amelyek arra szolgálhattak, hogy azokat, akik bebocsátást nyerhettek ide, hellyel kínálják, ahogy titeket is. A falnál pedig egy nagyobb, fiókos szekrény kapott helyet, amelynek fiókjainak felbetűzése egyérteműen jelzi, hogy az lehet az irattároló, ahol a jelek szerint betűrendben kaphattak helyet a különböző akták. Ezen kívül még egy közepesebb könyvespolc is terpeszkedik a másik oldalon. Csak szellősen van tele könyvekkel, s a legtöbb vallási tematikájú fejtegetés vagy filozófiai jellegű írás lehet a címek alapján. Emellett pár kötetnyi harcászati stratégia, egy könyv az ünnepekről, valamint pár chakraelméleti - némelyik kifejezetten orvosi jellegű chakraelméleti - kötet kapott helyet a polcokon. Ami feltűnő lehetett, hogy az utóbbi csoport kissé összevisszábban dől egymásra, míg a vallással kapcsolatos és filozófiai kötetek szépen sorakoznak egymás után. Mintha az utóbbiak állandó lakói lennének a könyvespolcnak, az előbbiek pedig csak ideiglenesen kerültek volna oda valamikor.
Gouken mondandója vége felé, mikor közelebb hajol, természetszerűleg az idősebb férfi tekintete is visszatér a fiatalabb férfira. Arca mimikája mit sem változott, nincs meggyőzve, egyáltalán nincs meggyőzve.
- Gouken-san, megértem és értékelem az ambícióit, ahogyan hiszek abban is, hogy a Készenléti Őrség igen nagy szolgálatokat fog tenni nemzetünknek a vezetése alatt. Ugyanakkor úgy vélem, jelen helyzetben saját tehetsége és önbizalma a legnagyobb ellensége, hogy valóban kiváló parancsnokává válhasson az őrségének. Ha tetszik, ha nem, a Készenléti Őrség bizonyos okokból, undorító szóval élve, leselejtezett emberekből áll. Ez a leselejtezettség érzés már éppen elég lehetne a visszautasításomra, de ezt még tetézi, hogy minden, az őrségében helyet kapott embert lelkileg megnyomorított a tény, hogy ő kevesebbé lett nyilvánítva a társainál fizikai vagy már eleve lelki eredetű gondok miatt. Miért kellene rájuk bíznom egy olyan feladatot, amely a fizikailag-lelkileg stabil embereink számára is nyomasztóan megterhelők? Hogy a beszámolót idézzem tömören, olyan mélyreható félelmet tapasztaltak meg, amely felidézett minden rossz emléket, érzést, és megbénította az agyukat, elvesztették a gondolataik feletti irányítást. - Ezen a ponton egy pillanatra Sizura pillant, majd pedig a beszámolót még nem tartott Toshikire, aki bár csendben maradt, ahogy elvárták tőle, de az arcának nem tud parancsolni, látszik rajta is éppúgy a megviseltség az átéltek miatt. Főleg hogy rá a büntetés terhe is nehezedik, amit a tetteivel érdemelt ki. - Vegye le a makacssága és fiatalságára jellemző heves bizonyítási kényszere szemellenzőjét, s lássa be, elég botor ötlet őket újra kitenni ugyanennek.
Hogy a visszautasítással a szerinte korrekt indokkal együtt megvolt, a férfi hátradől a kényelmes székében, s szusszan egyet. Arckifejezése elgondolkodóbbá válik, s látszik, hogy még nem fejezte be a beszédet. Talán mégis megtisztel benneteket némi információval.
- Szóval egy valóságos, magából kifordult, torz test egy erős genjutsuval elfedve úgy, hogy még egy szenzor képességekkel rendelkező személyt is komolyabban képes volt megzavarni. Akkor is állítani merné, hogy megfigyelték önöket az egész közepette, ha azt mondanám, hogy maga a test volt az, ami a genjutsut létrehozhatta? - ugyan kérdez, de kérdésével nem körülményeskedik, valóban csepegtet némi információt is voltaképp. Elvégre egy "tegyük fel, hogy" jelen esetben felér egy "volt ilyen is, vajon most is ez a helyzet"-tel. Ezt kiegészíti még egy gyakorlati kérdéssel, amit Sizuhoz intéz: - Mennyire képzett szenzor? Hol állnak jelenleg a képessége határai?

**Tatsuno Sizu** Csüt. Jan. 30 2020, 17:06

Nem ülhettünk le. Állva kellett végigmondanom mindent. A parancsnok szerint biztos így illik. Valószínűleg nem akar alsóbbrendűnek vagy gyengének tűnni. Nem akar elkényelmesedni. Bár ezzel azt is jelezheti, hogy nem kíván túl sokáig itt maradni. Mindenesetre biztos, hogy ez nem sugall túl sok bizalmat. Ellenben ő maga leült. A felettünk való hatalmát és felsőbbrendűségét kívánja bebiztosítani mások szemében. Gusztustalan, de érthető.
Élményeim elregélése közben az egyik férfi feltűnően nagy figyelemmel kísérte minden szavam. Mikor befejeztem a mondanivalómat, a parancsnok kezdett el beszélni. Beszélt, s mondataimban engem ásott alább tudtán kívül. Bár szenzor vagyok, köztudottan nem a legfejlettebb. Így az, hogy én nem vettem észre valamit vagy valakit.. semmit se jelent.
A fehérhajú férfi eztán a saját szemszögéből mondta el, hogy mégis mi történt. Mesélt a furcsa érzésekről és a tetemről, amit én magam már nem láttam. Eztán suttogva mondott valamit. Biztos fontos lehetett.. de valójában közel se érdekelt annyira, mint amit kifelé mutattam. Semmi kedvem nem volt itt lenni, vagy épp beszámolni a küldetésről. Nem akartam ezeknek az öntelt, irányításmániás embereknek engedelmeskedni. Nem akartam meghunyászkodni. Alázattal beszélni. Tisztelettudó lenni. Szívem szerint kimennék az ajtón és vissza se jönnék. Messze mennék mindentől ami formált és minden kötelességtől. Ha tehetném, kiszabadulnék és végre féktelenül élhetnék. Ha tehetném, nem gyűlölném minden cselekedetem... nem gyűlölném önmagam.
A parancsnok beszámolója közben időm nyílt arra, hogy körültekintsek. Odaku asztalán minden katonás rendben volt. Szereti a rendet, és semmi feleslegeset nem tart maga körül. Valószínűleg az emberekkel is ugyanezt teszi. A rendetlen környezet egy rendetlen elmét szül. Neki pedig észben mindig itt kell lennie. Így érthető ez a fajta mánia.
Majd az idősebb férfi szólalt meg, miután vezetőm újfent hátradőlt a székében. Arca elégedetlen volt. S minden amit ez az idegen mondott... sértette a fülem. Szavai tele voltak tűzdelve kritikával. Bár próbálta mindet leplezni azzal, hogy az első mondatát egy olyan dicsérettel kezdte amit ő maga se hitt el. Majd végig igyekezett bebizonyítni, hogy ő bizony mindenkinél jobban ért mindenhez, és amit mond az úgy is van és úgy is lesz. Tudta, hogy ő a legjobb. Majd magát az őrséget ócsárolta. Azokat akiket a falu kilökött magából, mintha egy rosszindulatú daganat lennénk. Haszontalanok és csak púp vagyunk a rendes és tökéletes személyek hátán. Mint amilyen ő is. Mi leselejtezettek vagyunk. „Undorítóak”. Mintha nem tudnánk. Majd a beszámolómból idézett, melyet igyekeztem a legdiszkrétebben megfogalmazni. De minden, amit mondtam éles késként fordult vissza rám. Bűntudat szállt le arcomra. Hisz legbelül éreztem, hozzájárultam ahhoz, ami most fog történni. Hozzájárultam a saját vesztünkhöz. Megcsomóztam a kötelet az akasztáshoz, majd a hóhér kezébe adtam. A férfi pedig nem állt le. Mondta és mondta. Majd kérdezett.. végül felém fordult és hozzám is egy kérdést szegezett.
- Körülbelül 500 méterig érnek el a képességeim. Ezen körön belül vagyok képes érzékelni.

**Monokūro Gouken** Hétf. Feb. 17 2020, 19:08

Minden információt amit megtapasztalt elraktározott későbbre.

Nem készült fel arra, hogy végletegik menő szópárbajt vívjon majd egy másik vezetővel. Pusztán azért, mert nem volt rá szüksége. Gyermekkora óta erre nevelték, s sziklaszilárd elvei és meggyőződései annyira lényébe vésődtek, hogy nincs szüksége megfontolásra ahhoz, hogy saját igazával szálljon harcba. Tudta jól, hogy indokai helytállóak és idővel mondandója mindig beigazolást nyer. Múltbeli tetteit is igazolta később a jövő, s megcsorbult becsületét helyre tudta állítani azzal, hogy elfogadta a falu bocsánatát és lenyelve a békát, sikerre vitte hajdani küldetését.

Ez a dolog azonban most más.
Az egész egy próba számára és az Őrség számára. Az Őrség pedig pocsékul teljesít, bár erről csak ő és Otokaze tudhattak. Egyetlen egy fikarcnyi előrelépés sem történt a beosztottak terén az alatt a két hónap alatt, mióta az őrség megalakult. Egyedül Shizunál alakult ez másképp, kinek esete sokkal specifikusabb, mintsem, hogy az őrség általános problémái közé sorolják azt. Ami viszont tény: Gouken akárhogy is igyekszik igazolni saját magát, egyelőre a falu szemében még mindig egy senki, aki nem teljesít elég jól ahhoz, hogy elismerjék, mint nemesi származású Parancsnokot. Megadták neki a lehetőséget, de csak annyira, hogy ne keltsen vihart a politika körein belül. Azzal, hogy megvádolták őt annak idején, majd kiderült, hogy mindez alaptalan, nagyon mellélőttek és most kötelességük volt, valamivel betömni a száját. Gouken pedig készséggel ráharapott a dologra, még ha sejtette is, hogy ennek az egésznek mi is a valódi értelme.
Ő ezzel akart nyerni: be akarja bizonyítani, hogy még erre is képes.

Elvégre az "Igazi Vezető" képes kell, hogy legyen erre. Ezért igyekszik minden erejével megtartani saját szerepét, amit családja nevelt belé. Még akkor is, hogyha a gyöngéd érzelmek lassan de biztosan a hatalmába kerítik őt... Talán a beteljesületlenség okán? Hisz sosem szakíthatná le a tiltott gyümölcsöt, ezzel sutbavágná az egész eddigi életét. Elárulná a családját és anyja halálát is kinevetné vele, mit sosem bocsátana meg magának. Ha ez az egész megtörténne, jobban gyűlölné saját magát, mint bármikor máskor... és talán... talán Shizut is annyira megutálná, hogy többé rá sem tudná nézni. A Lányt okolná mindenért. Mindenért, melyért ő a felelős... Mint ahogyan legbelül most is őt okolja azért, hogy a küldetés idáig fajult. Ha nem makacsolja meg magát, és hogyha jobban odafigyel, talán most már az elkövetőt vallatnák!

[...]

Képmutatónak hívják azt a személyt, aki még saját magának is hazudik.

Ennek több oka is lehet, de a Goukenhez hasonló vezetők leginkább azért hazudnak maguknak, mert nem képesek szembenézni saját emberi mivoltukkal. Gyengeségként tekintenek az érzelmeikre, gyenge pontjuknak látják azokat. Nem beszélve az önhittségről és az irányításmániáról. Hiszen Gouken is úgy véli, hogy a Parancs szent és sérthetetlen. Bár ez nála már nem képmutatás! Ő valóban ezen felfogás szerint él, s így nem csak a saját parancsait várja el, hogy mások, kiket utasíthat, teljesítsék, hanem ő maga is teljesítene bármit, amire egy feljebbvalója a falu érdekében, hivatala megkövetelése okán utasítja. Azt pedig a legkevésbé sem tudja elfogadni, hogyha kioktatják őt. Hiszen tudja, vagy legalábbis tudni véli, hogy mit és hogyan kell csinálnia annak érdekében, hogy elérje a céljait, melyek egyet jelentenek a falu rá kiszabott feladatával.
Valójában mélyen lenézte a Templomőrség Parancsnokát.

Hiába próbálta elhitetni magával, hogy ők bizony egyenrangúak... Tudta jól, hogy ez nincs így senki szerint. Az lenézés és megvetés gyökere főleg az irigység és a hatalomvágy. Mert nem kizárt, hogy ő jobban tudná csinálni, mint ők, de erre nincs lehetősége és ennek változása egyelőre nincs kilátásban. Ezért igyekszik egyenlőként viselkedni, mert nem képes beismerni, hogy Ő ugyan csak névileg van rangban egy szinten a Templomőrség Parancsnokával! Mindeközben önmagát is nyugtatja, próbálja leplezni hatalommániáját azzal, hogy egyenrangúként igyekszik bánni azzal, akinek legszívesebben minden szava után cinikusan cöccögne, vagy kioktatná arról, hogy miért is téved. Mindezeket persze önigazolásokkal és racionalizálással támasztaná alá, ezzel megerősítve saját gondolatait. Na de, ki tudhatja azt igazán, hogy kinek van igaza?

_______________________

Levert a víz attól, amiket Odaku-dono mondott.

Nem azért, mert szorult helyzetben éreztem magam, vagy bármi egyéb... Egyszerűen a harag, mi fellángolt bennem, arra késztetett, hogy itt és most elégtételt vegyek. Ám ezt nem tehettem. Megfeszített izmokkal a székembe nyomtam magam, mintha csak vissza akarnám tartani a testem attól, hogy valami meggondolatlanságot tegyen. Egyetlen egy szavával sem értettem egyet, vagy legalábbis... Nem is tudom. Más szájából ezeket hallani sértő volt. Hiába tudtam, hogy voltaképpen mind igaz, mi az Őrséget érinti. Akkor sem hagyhattam, hogy az embereimet sértegesse. Amit pedig megjegyzésként nekem mondott, csak elengedtem a fülem mellett. Nem értheti, hogy mivel jár egy ilyen egység vezetése. Méghogy a tehetség és az önbizalom a kiváló vezetés útjába áll... Nevetséges. Mindkettő tulajdonság kulcsfontosságú része annak a célnak, amit el akarok érni és amit a falu elvár tőlem!

Ugyanakkor az utolsó mondata csillapította azt, ami elkezdett feltörni bennem.

Talán a botor jelző tette, vagy az a tagadhatatlan igazság, melyet kimondott? Egy pillanatig megrendült a hitem abban, hogy csak magamra kell hallgatnom azért, hogy véghez vigyem mindazt, ami jó a falunak. Lehet úgy is csinálni, ahogyan ő látja, de ez idáig biztos voltam abban, hogy csak az én módszeremmel és meglátásommal lehet kellő eredményt elérni. Talán megrendültem, de aztán visszagondoltam arra, amiket mondott. Arra, amit tapasztaltunk és, hogy egy szó nélkül akarta átvenni az ügyet az Őrségtől. Persze, hiszen az Ő fennhatóságuk alatt áll a terület, minket csak gyalogként vagy felderítőként használnak, mi talán pontosan elég ennek a csapatnak... De mi lesz akkor, ha legközelebb is ilyen szituáció alakul? Nem küldhetem őket vissza, hogy "megtettetek mindent amit kellett." A falu lehet, hogy csak ennyit vár el tőlük, de én nem! Én sokkal többet! Elvégre ezért küldték ide őket, hogy felülkerekedjenek a hibáikon!

- Le kell győzniük a félelmeiket Odaku-dono. Ahogyan mindnyájunknak. - Egyenesen a férfi szemébe néztem. Sejtettem, hogy a bölcsesség mögött komoly megélések bújnak, melyek ugyancsak teherként nehezednek a korosodó Parancsnok vállára. - Én hiszek bennük, főleg a fiatal nemzedékben! - Megint hátrasandítottam Shizura, kiről tudtam, hogy minden ereje meg van ahhoz, hogy harcba szálljon ha kell. - Nem rólam van szó, - fordultam vissza - hanem róluk. Ők is mind bizonyítani akarnak. Meg akarják mutatni, minden tisztelettel, a magához hasonlóknak, hogy nem igaz az, amit gondolnak róluk. Legalábbis, a fiatalok zöme. - Bár oldalra néztem némileg szúrós tekintettel a homlokomat ráncolva, gondolataimban már Toshikit hánytam kardélre az alantas és méltatlan viselkedése miatt. Undorodtam a fajtájától. - Értük kezeskedem, ha kell, próba elé is állíthatja a csapatot. Csak motivációra van szükségük, mit mindegyikükben külön-külön megkeresek. - Azzal én is hátradőltem, s itt feladtam a meggyőzésre irányuló próbálkozásokat. Kifejtettem véleményemet arról, hogy miért nem értek vele egyet, s ennyi elég is volt.

Talán tényleg nem a legjobb ötlet belökni őket a mély vízbe, de hát a szelektálás fontos...

- Állítom. - Válaszoltam tömören, s néminemű hálát éreztem azért, hogy nem zárkózik el teljesen a velünk való együttműködéstől. Talán meggyőztem? - Ha nem a Genjutsu miatt volt ott, akkor figyelte a folyamatot. Talán minket várt, de ezt kétlem. A technika végkifejletét akarta megfigyelni. Így visszagondolva, még határvonala is lehetett a Genjutsu sugarának amin kívül biztonságosan elhelyezkedhetett. A kör legalábbis ezt a határt jelezhette. - Azzal gondolkodóba estem. Biztos voltam abban, hogy ők már jóval többet tudnak arról, hogy mi folyik itt, mint amit mi sejthetünk.

Shizu válasza után vártam, hogy Odaku-dono folytassa a beszélgetés irányítását.

Sai Kedd Márc. 17 2020, 01:47

//elnézést a késésért, jóváírok nektek 10 chakrát, amiért sikerült belassulni egy kicsit ˇˇ' nem tesz jót a kreatív fantáziámnak, hogy 3. hete vagyunk hárman itthon ^^' //

Odaku először Sizura nézett, válasza után is hosszabban nézve a lányt némán, már-már szabályosan kellemetlenné téve szándékosan ezt a gesztust. Olyan volt, mintha az íriszein keresztül szeretne a mélyébe ásni, de csak felületesen, a saját igazait kutatva a mélyben. Csak lassan fordult vissza Gouken felé, a férfi addigra már rég túl volt a saját válaszán is. Ez is egyfajta tiszteletlenség volt, amit megtehetett az idősebb férfi. Az viszont szemet szúrhatott esetleg mindkettőtöknek, hogy társatok, Toshikit teljesen mellőzi a kis terrorizáló játéka során. Hogy ez most azt jelenti, hogy őt már elkönyvelte magában valaminek, vagy csak azt, hogy ő még nem szólt, s kerüli is a szemkontaktust, így nem tudja éreztetni vele, hogy minden, amit mond, felhasználható ellene, egyelőre rejtély.
- 500 méter - ismétli meg az adatot. Bár hangja semleges, némiképp elgondolkodó, mégis az előző mondandója fényében olyan lenézően hat, hogy megismétli a választ.
Az viszont, hogy Gouken válaszát mondhatni figyelmen kívül hagyja, egyelőre azt látszik erősíteni, hogy minden további információ egyelőre szigorúan titkos előttetek. Már ha létezik több információ konkrét eseteken, tapasztalatokon kívül... - a férfi elgondolkodó vonásai azonban feltételezik, hogy akad. A hátradőlés és gondolkodás után a mozdulat, amivel Odaku ismét előre hajol, két könyökével az asztalra támaszkodva, ujjait összefűzve az arca előtt, mondhatni takarva vele az ajkait, végső elhatározásról tanúskodik.
- Ha három nap alatt képes elérni, hogy a beosztottja képességének határa elérje az 1 km-t, bevonom a nyomozásba a Készenléti Őrséget is. Körülbelül ennyi idő, mire reményeim szerint minden érdemleges információt képesek leszünk kinyerni a maradványból.
Íme, a lehetőség, hogy bizonyíthassatok. Hogy Odaku nektek vagy ellenetek szurkol, lényegtelen - bár többnyire inkább semlegesnek mutatja magát a kérdésben -, ez mindenképp egy kihívás és egyben egy Lehetőség.

**Tatsuno Sizu** Kedd Márc. 17 2020, 09:49

A magas rangú férfi figyelt. De nem csak a válaszomat. Utána is. Percekig fürkészett, mintha várt volna tőlem valamit. Már kellemetlenül hosszú volt az időtartam, amíg ezt csinálta. Talán mást keresett. Talán a testbeszédemből akart még valami olyat kiolvasni, amit a szavaimból nem tudott. De van egy rossz hírem: Semmi olyat nem fogsz megtudni rólam, amit én ne akarnék, hogy tudj. Az álcám, a jellemem.. egy hibátlan és alázatos katonáé. Egy parancskövető kis sakkbábué. És hidd el, tudom mit keresel rajtam. Gyengeséget. Ugyanazt, mint mindenki. Fogást. Azt, hogy a szemeimből a félelem tükröződjön. Azt, hogy tudjam: A szavaimnak súlya van. Azt, hogy alárendeltnek érezzem magam. Azt, hogy egy megtört kis virágszálként vakon ugorjak bele a tér legmélyebb kútjába, ha azt parancsolják. Hát.. megkaphatod.
Ő engem figyelt, azonban én a homlokát néztem. Nem a szemébe tekintettem. Ez egy egyértelmű jelzése a félelemnek és annak, hogy nem érzem méltónak magam rá, hogy a feljebbvalóim íriszébe tekintsek. Pedig ez nincs így. Sose volt. Csupán ezt akarják. Gyenge remegést kölcsönöztem ezen felül szemeimnek. Alig láthatót. A stressz jele. Egyszerű, mégis sokat mondó. A testem jelzi, tartok a válaszom következményeitől.
Nesze neked te irányításmániás paraszt. Olvass le amit csak akarsz.
Mire a férfi a parancsnokomra nézett, addigra az már befejezte a saját mondandóját. Bunkó. Ezzel tökéletesen érzékeltette, mennyire lenézi őt. Még csak rá se nézett amíg beszélt. Mennyire tarthatja vajon? Mert ebből úgy érződik, hogy teljesen semmibe veszi. Egy hangyának, egy porszemnek tekinti. Akkor vajon én mi lehetek?
A férfi ezt követően szavaimat ismétli. Elgondolkodtatóan. Vajon mit akarhat ezzel? Komolyan.. ez a csekély információ volt neki a legfontosabb? Ez a semmit mondó, semmiről se szóló valami? Ez olyan érdekes? Biztos, hogy nem. Biztos, hogy van valami mögötte...
Mikor megszólalt, a feltevésem beigazolódott. Nem csak azért mondta, mert szeret ismételgetni. Konkrét tervei voltak. Olyanok, melyek nekem semmiféleképp nem kedveztek. Egy kilométer?! Tudja maga, hogy az mennyi? És tudja, hogy a fél métert is milyen nehéz belátni? Hogy a koncentráció, hogy az érzékelés, a megállapítás, a keresés, a találás, a megjegyzés... hogy a szenzorság nem csupán abból áll, hogy gondolok kettőt és megmondom mi van a másik faluban? Ez egy bonyolult folyamat. És még sokkalta bonyolultabb fejleszteni. Nem megy ez egyről a kettőre. Főleg nem nekem. Ez őrültség. Erre én nem vagyok képes.. És az én gyengeségem a parancsnok lelkén fog száradni. Őt fogják büntetni. Ő nem kapja majd meg az elismerést ami jár neki.
Három nap. Három kín keserves és kudarcokkal teli napnak nézünk most elébe.
Sajnálom...

**Monokūro Gouken** Hétf. Márc. 23 2020, 19:35

Komoly válaszra számítottam, ám annál jóval kevesebbet kaptam.

Láttam, ahogyan a férfi elgondolkozik. Immáron nem játszottam a sakkjátszmát, igyekeztem befejezni a partit. Úgy éreztem, hogy ez a fajta huzavona nem méltó a rangomhoz, így hát miután Odaku-dono teljesen figyelmen kívül hagyta a válaszom, nem mutattam jelét csalódottságnak. Talán sokkal jobb ez a csend a viszontválasznál. Ha elhallgatott, az azt jelenti, hogy emészti mindazt, amit mondtam s végül az alkujával úgy tűnt, hogy célt értek szavaim.

Ismételten győztem.

[...]

Talán azt hiszi, hogy megfogott, ám ha így gondolja, akkor rendkívül rossz emberismerő.

Csak azt kell tennem, amit eddig is tennem kellett volna: tanítani. Ki fogom képezni őt. Hiszek abban, hogy sikerre viszi majd a feladatát, akkor pedig a Készenléti Őrség hasznát is felfedezi majd a falu. Ha ez így történik, máris volt értelme annak, hogy Ő az én egységembe került, én pedig a Parancsnoki székbe! Ránézek... Látom, hogy izgul. Fél a feladattól. Talán nem bízik magában? Hát nem is kell. Elég, ha én bízok benned.

- Legyen. - Álltam fel a székemből, eltolva azt magam alól. Ha így akar játszani, én is élek a titulusommal. - Amennyiben ennek látja szükségét, úgy vállalom a kihívást. - Azzal Shizu felé fordultam, keresve a szemkontaktust. Amint megtaláltam, megragadom, s nem eresztem. Eltökélt, vakmerő és elszánt szemekkel vájtam tekintetem a lányéba! Igyekeztem minden hitemet sugározni felé, mert ebbe na pillanatban teljesen biztos voltam abban, hogy Ő képes erre. - Egy hét. - Mosolyodtam el sejtelmesen, azzal teljes testemmel visszafordultam Odaku-dono asztala felé. Álló helyzetből néztem le rá. - És a képességei elérik majd a 2 kilométert.

Sai Pént. Ápr. 10 2020, 00:48

Amennyire Sizu nem örült a feltételeknek, előre elkaszálva a sikert magában, annyira magabiztos volt parancsnoka, Gouken. Olyannyira, hogy fellengzősnek ható kijelentésre is futotta belőle. De ha úgy gondolta, hogy Odakut ez bármilyen szinten is meghatja, akkor tévednie kell. Mi több, a kihívás elfogadásának eme erőteljes deklarációja csupán egyetlen szigorú mondatot csalt elő az öregből: - Három nap.
Azt már csak akkor tette hozzá, mikor kiléptetek, és bőven hallótávolságon kívül voltatok: - Remélem, 1 km elég lesz...

Hármasban tértetek vissza a saját bázisotokra. Ott ugyan minden rendben várt végre benneteket, a megszokott mederben mondhatni, de látszott mindenki arcán a kérdés: mi történt? Hogy a másik két tagotok, aki részt vett a küldetésen, pletykált-e valamit, vagy csendben maradt, egyelőre nem lehet tudni - bár arra talán mindketten fogadni mertetek volna, hogy Umogi ugyan senkinek se mondott semmit. Róla egyébként megtudhatjátok, hogy az őrség mondhatni gyengélkedőjén alszik, köszönhetően némi erős altatónak. Állapota zaklatott volt, ezért volt erre az intézkedésre szükség. Omura már kérdésesebb lehetett, de jelen pillanatban feltűnően csendes volt maga is, és kerülte a tekinteteteket. Toshiki is bűnbánó csendességgel követett vissza benneteket, várva szintén a sorsára.
Nem épp egy felemelő hangulatú hazatérés egy nehéz és nyitott kérdéseket maga után hagyó küldetés után.
Vajon mit tartogat számotokra az elkövetkezendő három nap?

//Mivel vagytok elég ügyesek és tapasztaltak, a 3 nap eseményeit és az edzést rátok bízom, levezethetitek egy, de akár több posztváltásban is, természetesen nyitva hagyva, sikerül-e eleget fejlődni. Azt érzéketethetitek, hogy akad fejlődés, de maradjon kérdéses, mekkora a mértéke. Sizu, ha gondolod, kezdj el megágyazni a kérvényezett KG-nek, de még csak amolyan puszta sejtetés szintjén, akár a fizikai állapottal kapcsolatos érzetben, akár mással, ha van elképzelés másra. Akár dráma is alakulhat, majd idomulok Very Happy

Ja, és annyi, hogy a tanulás/gyakorlás már majd ismét a Készenléti Őrség Székhelyére menjen, inkább oda illik.

Az eddigi kalandrészért mindketten kaptok +40 chakrát és +10 tjp-t//

Ajánlott tartalom

A Templomőrség Székhelye

A Templomőrség Székhelye

Re: A Templomőrség Székhelye

Re: A Templomőrség Székhelye

Re: A Templomőrség Székhelye

Re: A Templomőrség Székhelye

Re: A Templomőrség Székhelye

Re: A Templomőrség Székhelye

Re: A Templomőrség Székhelye

Re: A Templomőrség Székhelye

Re: A Templomőrség Székhelye

Re: A Templomőrség Székhelye