A Készenléti-őrség Székhelye

**Monokūro Gouken** Vas. Aug. 12 2018, 18:54

A falu külterületein, majdhogynem a védfal menténél elhelyezkedő egy alaksorral és kettő emelettel rendelkező, kissé romos épület, melyet "felújítottak" és használhatóvá tettek, valamint ellátták a fontosabb használati tárgyakkal, berendezésekkel.
A hely fel van szerelve akadálytereppel, gyakorlótérrel és edzéshez használatos eszközökkel. Messze van a falu mindennapjaitól, ezért lényegében erősen elszigetelt. Körülötte egy kisebb erdő található, a Készenléti-őrség területén egy tíz méter széles folyó halad át. A feladatuk a többi Őrség ügyes-bajos dolgainak elvégzése, tehát azok a feladatok, amikre a többi őrségnek nincs ideje vagy kapacitása. Támogatják tehát az Őrségek működését. A Főtemplomőrség feladatai közül szinte soha nem kapnak.

Ebbe az Őrségbe tartoznak azok, kiknek képességei nem elegek ahhoz, hogy Ninják legyenek és kockázatos lenne bármelyik másik Őrségbe osztani őket. Éppen ezért, a Készenléti-őrség feladatai közé tartozik a tagok képzése is. A többi Őrség csak úgy emlegeti őket, hogy "A Selejtek."

Számuk változó 2 és 20 között szokott mozogni attól függően, hogy milyen gyorsan haláloznak el, adják fel az Őr vagy Ninja életmódot, vagy ritkább esetben, kikerülnek a Készenléti-őrségből és Ninják vagy Faluőrök lehetnek.

A Parancsnokuk: Monokuro Gouken

Berendezések, Emeletek, Információk

Földszint: A nappali területe, ahol fotelok, székek, kanapék szegélyeznek egy nagyobb asztalt. Ide nyílik az épület kétszárnyú bejárati ajtaja is. Itt található meg egy kandalló is, mi a fűtésért felelős. A földszintből nyílik szoba az étkezőbe, a konyhába és a fürdőkbe/mosdókba. Lépcső vezet felfelé a többi szintre és egy újabb lépcső lefelé az alaksorba. Idelent található meg egy kisebb szoba, mely összesen három ágy befogadására nyújt lehetőséget, az Őrség ezt használja gyengélkedőnek. A Gyengélkedő gyéren felszerelt, első sorban a nyugalmat hivatott elérni.
I. Emelet: A Készenléti-őrség osztagparancsnokának szobája és egyben irodája található meg itt, valamint raktárak, fegyvertárak, irattárak és még néhány vendégszoba.
II. Emelet: Tíz darab négy ágyas szoba található meg az emeleten mik arra hivatottak, hogy elszállásolják a tagokat. A szobák használt ágyakkal, egy-egy éjjeli szekrénnyel és az ágyakhoz tartozó, kulcsra zárható ládákkal vannak ellátva.
Alaksor: Egyenlőre teljesen üresen álló, nagyobb pincehelyiség ami szinte bármivé alakítható a későbbiek során.

Az Állomány Tagjai

A falu frissen megalkotott Őrségének feladata a "selejtek" összegyűjtése, azaz azoknak a bevethető katonai haderőnek az egy helyen tartása, kik egyenként valamilyen oknál fogva nem használhatóak küldetések elvégzésére, mert hátráltatják annak elvégzését, vagy képzetlenségük okán meghiúsítják annak sikeres teljesítését. Az őrség állandó Főparancsnokkal rendelkezik, ki a változó összetételű őrséget igazgatja. Az ő feladata az úgynevezett Készenléti-őrség tagjainak vezetése, irányítása, képzése. Első számú feladata a tagok hibáinak kiküszöbölése, a képzetlenek kiképzése, hogy visszahelyezhetőek legyenek a hivatásos Ninják, Szerzetesek, Őrségtagok, Szamurájok közé.

Az állomány tagjait kétféleképpen különböztetik meg:

- Rehabilitációs tagok

- Hivatásos tagok

A Rehabilitációs tagok azon Onigakurei katonák, őrségtagok, ninják, szamurájok, szerzetesek, kiket betegségük, sérüléseik, bármilyen eredetű, a küldetéseket veszélyeztető problémájuk okán, a Készenléti-őrségbe osztottak be, hogy ott segítsék munkájukkal az Őrség működését. Ezen személyek egy bizonyos időt, heteket, hónapokat, különleges esetben éveket töltenek az őrségben, míg vissza nem nyerik erejüket és újra képesek lesznek teljes értékű küldetések teljesítésére is.

A Hivatásos tagok azon Onigakurei katonák, őrségtagok, szamurájok, szerzetesek, de legfőképpen ninják, kiknek az Akadémiai vizsgák letétele után is nehézséget okoz a küldetéseken való megfelelő részvétel és azok megfelelő teljesítése. Ezen ninják szinte kiküszöbölhetetlen hibákkal rendelkeznek, így a Készenléti-őrségbe osztották őket be. Itt képzik ezen tagokat és megpróbálják felhasználni őket a képességeiknek megfelelő küldetésekre. Ők általában több évig a Készenléti-őrség tagjai, de egészen biztosan mindaddig, amíg le nem mondanak a "Katona" életről, vagy amíg teljesen használhatatlanná nem válnak, vagy amíg egy bizottság úgy nem határoz, hogy az Őrség tagja hivatásos ninja nem lehet.

A Parancsnok Állandó Jobbkeze

Otokaze a Készenléti-őrség Parancsnokának jobbkeze. Tradicionális öltözéke és elvei hűen türközik a néhány évtizeddel ezelőtti Onigakure no Sato helyzetét. Amikor a ninják még nem nevelődtek, amikor a Szamurájok és a Szerzetesi kasztok nem keveredtek és a ninjutsu technikák, eszmék és stílus újszerű dolognak számított. Otokaze csatában sérült le, majd egy lappangó betegség örökre visszavetette őt a frontvonaltól. Ezért küldték őt ide. Ha úgy tetszik, ő lett a Főparancsnok Helyettese, az, ki képzi az újoncokat, továbbképzi akik már harcedzettek és ő az, aki tanácsokkal látja el a Főparancsnokot. Továbbá segít a papírmunkában, a faluval és a többi Őrséggel való kapcsolattartásban és az Adminisztrációban.

Otokaza következetes és gyakorlatias. Megadja és meg is követeli a tiszteletet, továbbá tartja magát a tradíciókhoz. Elítéli az új korokat, ahol a Ninják-Szerzetesek-Samuraiok keverednek, ám ezt mélyen magába fojtja, igyekszik nem ítélkezni a megújulás felett.

Utolsó Módosítás Dátuma: 2020.06.04 - Monokuro Gouken
____________________________________________________

- Mivel az Et-ben el lett fogadva a bázis, így gondoltam nem árt egy részletesebb leírás róla. Semmilyen engedélyes dolog nincs itt, direkt minden használt, még csak nem is értékes dolog. Egyszerűen a játékélmény szempontjából volt szükség egy kisebb részletezésre. Továbbá, hogyha a játék beindul az Őrséghez kapcsolódó két karival, akkor lehetséges, hogy nekikezdünk néhány tag toborzásának, hogy együtt játszhassunk. Akkor a szervezet Uchiha Madarával, Onigakure no Sato moderátorával egyeztetve megírásra kerül és megpályázásra. Addig amíg ez nem történik meg, természetesen sem az NJK-kat nem dolgozzuk ki rendesen, sem a szervezetnek nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget, nincsenek világmegváltó terveink, egyedül a szerepjáték-élményt keressük.

- Hozzáadtam Otokaze leírását.

- Hozzáadtam a Sai által említett Gyengélkedő leírását.

Uchiha Madara Csüt. Dec. 13 2018, 22:21

Kaland kezdete: A vadak tele
Résztvevők: Monokuro Gouken, Tatsuno Sizu

Hideg téli szél fújt át az őrség térségén. A napsütésben úszó falucska lassan felkelt. A térségben áthaladó folyó javarészt befagyni látszott már. Hideg volt, még a Nap sem tudott kellő meleget lehelni a mínuszokkal teli, szeles reggelbe. A fák és épületek tetejét és a föld egészét fehér lepel borította. Csendes volt a reggel a külső gyűrű lakóinak. Állatokat alig hallhattatok, s a madarak nagy része is elvándorolt már. A hideg téli reggelen felkelő helyőrség tagjai belekezdenek a napi rutinjukba.
...
Ide szeretnék kérni a parancsnoktól egy külön leírást, miként is szokta a helyőrség megkezdeni a hétköznapjaikat. Majd a beosztott nyugodtan mozgathat néhány személyt magával, hogy kialakulhasson a csapatszellem jelleme. Esetleges reggeli gyakorlatozás és fizikai edzés, vagy tényleg selejtesek lennének, s elhanyagolva a katonákhoz méltó fegyelmet, kávé és cigarettával nyitják a napot?
...
A reggeli rutint befejezve a parancsnokot az irodába hívatják. Levél érkezett, mégpedig felhívás egy újabb küldetésre. Egy kisebb csapat élén ki kell menniük a falon túlra, a délnyugati szektorba, ugyanis az éjjel valami letarolta a fák egy részét. Nem voltak komolyabb ninjutsuk okozta nyomok, így nem biztos, hogy shinobi elkövetőkről van szó. Talán csak valami vihar. Ennyit tudhattál meg a küldetésetekről. Ha eddig nem volt, most beköszönt a rutin, Onigakure egyik tábornokának irodájába.
Talán vaklárma az egész, s csak három kidőlt fa miatt kellett az osztag néhány tagját kivezényelned, hogy megvizsgálhassátok a területet. A megadott térség a faltól úgy öt kilométeres távolságra lehetett, mélyen az erdő sűrűjében. Az erdő roppantmód csendes volt. Mindez idáig, amikor az erdőket jártátok, állatokkal és élettel teli volt. Talán a tél hideg szele őket is marasztalta? Legalább nem kellett aggódni a medvék és a farkasok miatt. Abból elég sok van a várost övező erdőségben. Ahogyan rókák, szarvasok, vaddisznók is nagy számban jelennek meg néhol. Ugyan az akadémián megtanították nektek a kontinenst felosztó vallások alapjait, s tudhattátok, hogy Shoun, a táplálék istennőjének hívei az erdőket járó, olykor állat formájában vadászó, fanatikus szektásai. Shoun hívei gyakran ünnepelnek, mely nagyobb vadászatokat jelent ilyenkor az erdő mélyén. Ám Shoun hívei leginkább állatokra vadásznak, ritka, amikor emberekre rontanak, vagy lakott településeket foglalnának el. Legalábbis a hivatalos és elsajátított tudás alapján. Szóbezsédek ugyan vannak azokról a történetekről, hogy a shounisták állatformában kezdik széttépni az embert, majd amikor az már teljesen feladta, visszaalakulnak, s kannibálok módjára rágják le a húsát a szerencsétlen áldozatnak. Hogy csecsemők csontjaiból készített nyakékeket hordoznak magukon. S hogy állatokkal kefélnek. Ám ezek csak szóbeszédek. A másik fontosabb vallás, amit tanítottak számotokra, az a jashinizmus volt. A vér urának fanatikusairól nem csupán szóbeszédek keringnek, miféle kegyetlen barbár horda. Hogy elevenen égetik el máglyán az ellenségeiket, s egész falukat irtottak ki. Azonban a jashinisták több évszázaddal ezelőtt vereséget szenvedtek, s azóta a széteső birodalmukból nem maradt semmi, csupán egy régi kolostor, valahol a déli hegységekben. Senki sem tudja, hol van, egy biztos, Jashin hívei nem jártak már nagyon rég ezekben az erdőkben. Talán ezért is tanulhattatok többet Shounról.
A kiválasztott katonák néhánya ezen alapokat kezdték pedzegetni, vajon vihar vagy medvék okozták az fák kidőlését.
- Hm. Biztos a medvebaszóknak volt egy durvább estéjük. Mi meg mehetünk utánuk csíráztatni. - köp egyet a földre az orra alatt morgó katona.
A megadott célig nem láttatok szinte egyetlen állatot sem, még nyomokat sem igazán, legalábbis az úton, amelyen haladtatok. Való igaz, a köd egyre sűrűsödött, ahogy ti is egyre beljebb értetek. A térségbe megérkezve a következő látvány fogadott titeket.
Egy harminc méteres átmérőjű körön belül az összes fa ki volt döntve. Volt, amelyiket gyökerestül tépett ki valami a talajból. A térséget ugyan hó fedte, jóval puhább és frissebb, mint az erdő többi részén.

//Az első kalandotok megkezdődik hát. Én rövidebb pontokban fogom a szálat vinni, azt, hogy mit játszotok az utazások során, illetve a különböző feladatokat miként oldjátok meg, ha megoldjátok, vagy ha meg akarjátok egyáltalán oldani, rajtatok fog állni.
Kérésem, hogy az első körökben a csoport leírásával, miféle emberek alkotják, hasonlókról szeretnék olvasni. Ha szeretnétek ti vezetni a tizennyolc katonát, vezessétek, vagy bízhatjátok rám a csapatot, most az egyiket megszólíttattam. Ugyan beszéltük, hogy nem lesz teletömve vallási témákkal, az első körben vázoltam pár sorban, az országban milyen más vallások tagjai járkálnak, akik fel-fel bukkannak majd a kalandsorozatban. Jó játékot kívánok.
Ui: Monokuro, a neved változtasd meg kérlek, vagy kapni fogsz egy becenevet az emberektől, mert ezt nem fogom tudni elégszer leírni.//

**Monokūro Gouken** Szomb. Dec. 29 2018, 20:36

// Elnézést a késésért.

Nem volt teljesen világos, hogy kit hova is hívattak és hasonlók, így saját belátásom szerint írtam meg a körítést. Hogyha ez probléma vagy nem így képzelted, szólj és editelek.

Az irományban igyekeztem összefoglalni azokat a dolgokat maik fontosak lehetnek --> Az őrség helyzete, az ittlévő "tagok," Sizu és Gouken közti kapcsolat Gouken szemszögéből.//

Sötét volt...

A felkelés olyan könnyen ment, mint az általában szokott. Teendőim ritkán hagytak időben nyugovóra térni, reggeleim ennek ellenére pontosan ugyanakkor kezdődtek. Kisebb eltérésekkel berögzült rendszerességgel ébredtem a nap első sugaraira, mik az év leghosszabb időszakában mindig ugyanakkora voltak tehetők. Azonban a tél beálltával ez megváltozott. A sötét reggelek álmos melankóliával üdvözöltek minden egyes ébredésemkor. Én mégis tudtam, hogy amikor kinyitom szemem, itt az idő megkezdeni a megszokott reggeli rutint. Sosem keltem fel feleslegesen az éjszaka közepén. A rossz álmok is messzire elkerültek, így hát ezen a reggelen is tudtam, hogy kezdhetek feltápászkodni.

A hideg éjszakák ellen egy szokásos kezes-lábast viseltem, mi annyiban tér el a hétköznapitól, hogy fehér.

Egy gyors mosakodás után levedlettem a fehér öltözéket és a helyére egy ugyanolyan feketét húztam. erre vettem fel a szokásos mellényt, a nadrágot, a csizmát és a kék alapú, arany szegélyekkel díszített Uchikakét. Mint ahogyan mindig, most is nehéz volt, de már megszoktam. Egy vezetőnek, vezetői öltözék dukál, s ez az uniformis egy kulcsfontosságú eleme a "vezetői" képnek. Nem csak viselkedéssel, de már a látszattal is hatást kell gyakorolnom az emberekre. Az embereimre. A teljes összhatást csak a részletek tökéletességével érhetjük el. Onnantól pedig a többi már csak a döntéseimen múlik.

Lakrészem egybenyílt az irodámmal.

Felöltözés után övemre emeltem kardomat, eltettem a szokásos felszerelésemet és lassú, kimért léptekkel sétáltam át a nyitott ajtón. Irodám ablakához léptem, amin keresztül megnyílt előttem a hófehér, pirkadati táj. A felkelő nap sugarai lustán csillantak meg a hó által csak ritkán fedett térségen. Az éjszaka frissen hullott milliárdnyi apró pehely kristályos fényében úszott az erdő. Érintetlenségét nem mocskolták lábnyomok vagy vonulatok. Minden tiszta volt és természetes. Tagadhatatlanul festői kép tárult szemeim elé, s élmém máris a vásznat húzta szebbnél szebb, tisztábbnál tisztább színekkel és vonásokkal.

Mialatt én eldöntöttem, hogy ezt a csodát alkalmasint meg fogom festeni, a varázslat elillant.

Azt is mondhatnánk, hogy kiteljesedett, kinyílt, akárcsak egy bimbódzó virág: A Nap teljesen előbukott a peremről, s felragyogott a tisztán kéklő égbolt vásznán, ezzel kiragadva engem a múló művészet minden reggel megismétlődő momentumából. Jól tudtam, hogy a Nap eddig is felkelt és ez után is fel fog, hogy a reggel, minden éjszaka után beköszöntött és még be is fog, de az is jól tudtam, hogy ez a pillanat, amit most reggel átéltem, nagyon hosszú ideig nem fog többé magával ragadni. Egészen addig, mígnem újra el nem felejtem.

Az asztalon akták tucatjai álltak.

Naponta, vagy kétnaponta frissítettem őket, annak fényében, hogy éppen mit tudtam meg az új beosztottjaimról. Az első néhány napban megkaptam Otokazét a jobb kezemet. Remek Szamuráj-Ninja keverék, bár valószínűleg vezetés terén a nyomomba sem ér. Mindazonáltal, ő nem azért van itt, hogy parancsoljon, hanem, hogy kisegítsen. Mint megtudtam, az Őrségem ad majd lehetőséget azoknak a Katonáknak és Őrségtagoknak, Ninjáknak és Szamurájoknak, Szerzeteseknek, akik egy-egy harc vagy küldetés során, esetleg tőlük kívülálló egészségügyi gondok miatt kényszerpihenőre köteleződtek. Azaz, már nem csak a selejteket kapom meg, kiket ki kell kupálnom, hanem azokat is, akik ide járnak majd rehabilitálódni.

Ez a gondolat bosszantott.

Azokkal, kik nincsenek tisztában a saját képességeikkel és a bennük rejlő megannyi lehetőséggel még elbánok. Egész tervet és motivációs-tréninget alakítottam ki a számukra, az pedig, hogy jó irányba fognak haladni nem kérdés, de mégis mit kezdjek azokkal, akik már elértek valamit, de használhatatlanná váltak?! Szarból nem lehet várat építeni, a csiszolatlan gyémántok pedig egy napon ragyoghatnak. A falu vezetősége ezzel is csak a helyzetemet rontotta. Nem hittek benne, hogy az ide küldött "selejteket" majd kinevelem igazi Harcosokká. Most pedig még időt sem adtak az első kézzel fogható eredmények felmutatására, máris a nyakamba varrták azokat a pengéket, amik harc közben kicsorbultak.

Velük nem voltam hajlandó foglalkozni.

Szerencsémre nem is kellett. Otokaze volt köztük a legnemesebb penge. Tradicionális öltözéke és elvei hűen türközték a néhány évtizeddel ezelőtti Onigakure no Sato helyzetét. Amikor a ninják még nem nevelődtek, amikor a Szamurájok és a Szerzetesi kasztok keveredtek és a ninjutsu technikák, eszmék és stílus újszerű dolognak számított. Én, egy Harmadik Generációs Onigakurei, kiben keverednek a Szamuráj, Szerzetesi és Ninja eszmék, nézetek, pontosan jól értem az akkori korszakot. Ahogyan a mostanit is. Azok a mostanra már huszonéves felnőttek, kik közé én is tartozom, tökéletesen kitöltik a generációs szakadékot. Mi képezzük az átmenetet az Ó és az Újidő között. Egyszerre rendelkezünk a bölcsek tanításaival, a hagyományok tiszteletével és az új korszak eszméivel. Ezért fognak közülünk kiemelkedni a legnagyobbak!

Visszatérve Otokazéra és az "üdülni" ideküldöttekre.

Otokaze csatában sérült le, majd egy lappangó betegség örökre visszavetette őt a frontvonaltól. Ezért küldték őt ide. Ha úgy tetszik, ő lett a helyettesem, az, ki velem együtt képzi az újoncokat, továbbképzi akik már harcedzettek és ő az, aki tanácsokkal lát el engem. Továbbá segít a papírmunkában. A többi ide küldött "rokkant" nem sok vizet zavar. Őrségbeli katonák, kik vagy képesek chakrát használni vagy nem. A legkisebb feladatokra, mint például a környező falvak megtisztítása egyes alulképzett banditáktól pont kapóra jönnek.

Na és itt vannak az én tanítványaim is.

Mindösszesen hatan. Ők azok az akadémiáról kikerült Ninják, kik mégsem feleltek meg a küldetések során. Kaeda, Miyuki, Mizuho, Yoshino, Umogi és... És Sizu. Három lány, három fiú. Mindegyikőjük aktája frissült már legalább egyszer, de közülük Sizué volt a legvékonyabb. Mégis róla tudtam meg a legtöbbet, de azokat nem voltam hajlandó leírni... Valamiért figyelmem mindig őrá szegeződött. Magával vonta és összezavart. Nem hagyott koncentrálni a munkámra. Talán érhető, talán nem. Különös kapcsolat fűz hozzá, lévén, hogy már kétszer mentettem meg az éjszakai esőtől. Egyszer a kórházban ébredt, másik alkalommal pedig hazavittem magamhoz. Vendégül láttam és sok mindent megtudtam róla. Ha jól emlékszem akkor az egész beszélgetés kérdésekből és válaszokból állt, s én minden egyes kérdést egy-egy új csillagnak éreztem a sötétlő égbolton, s minden válasz egy, az égboltnál is sötétebb mélységet engedett láttatni. A nálam töltött ideje alatt különös érzések kerítettek hatalmába, s a feszültség köztünk változóan alakult. Eszmei és felfogási ellentétek ütköztek ki, mégis értettem őt, de arról nem tudtam meg semmit, hogy ő vajon mit gondolhat rólam.

Végül az egész helyzet vitába és elmúlt lehetőségekbe torkollott, s elment. Azt hittem nem látom többé.

Napokkal később, a Készenléti Őrség megalakulását követően meglepődtem azon, hogy a lány nevét az aktákkal kaptam. Megtudtam róla még többet, mint amit elmondott magáról, de az aktákban szinte semmilyen érzelméről, aggályáról, félelméről, boldogságáról nem írtak. Én jobban ismertem őt, mint a falu, vagy mint a családtagjai, akiktől megszerezhették az információkat. Mégsem mutattam jelét annak, hogy érdeklődnék iránta. Zavart a jelenléte, de nem mutathattam ezt ki. Ugyanúgy viselkedtem vele, mint a többi alárendeltemmel, sőt, az ő társaságát tudatosan kerültem. Amikor szemem végig söpört a sorba állított hat Geninen, akkor is az ő tekintete volt az egyetlen, akiét kerültem. Felemás szemei mégis emlékeimbe égtek.

Művészi szempontból rendkívül szépnek és érdekesnek tartottam ezt a fajta "szépséghibát," mit soha nem neveznék el így.

Annak tudatában, hogy mennyire magával tud ragadni a szépség, nem volt meglepő, hogy magányos óráimban, az éjszakai lámpás fénye mellett, szobám ablakánál állva megfestettem azt a két szempárt, ahogyan világítanak a sötét vászon közepéről. Aztán magam sem tudom, hogy miért rejtettem a megannyi elfeledett emlékem közé, mik életem fontos pillanatainak egy-egy papírra festett médiumaként szolgáltak. A fiók legaljára temettem, az összes többi munkám alá, s ezt is igyekeztem elfelejteni.

Ahogyan ezen reggelig teltek a napok, megpróbáltam kiismerni a beosztottjaimat.

Mind a hat képességét felmértem és többé-kevésbé megtaláltam a leggyengébb pontjaikat. Motivációt kerestem, így nem csak a képességeiket, de a személyiségüket, a múltjukat, és a kapcsolataikat is latolgattam. Így akartam eredményre jutni, s meg kell, hogy mondjam: nem csalódtam a vezetői képességeimben.

De ez itt most nem fontos. Ez a reggel, minek hajnala számomra csodával végződött, új lehetőségeket rejt magában.

Miután végignéztem az asztalomon tornyosuló aktákon, kiléptem irodám ajtaján. Otokaze állt velem szemben a folyosó túloldalán.

Várt, nem mozdult semerre és amikor megjelentem, láthatóan megfeszült.

- Csak nem engem várt? - Kérdeztem, miközben kihúztam magam és feléje fordultam.

- De igen, Shoutaichou. - Ekkor elindult felém a maga bicegő, lassú lépteivel. Hiába volt rokkant, még így is kihúzta magát. Előkelő megjelenése és kisugárzása, a mindig modoros mozdulatai, beszéde és magatartása erős tiszteletet parancsolt magának. Én is tiszteltem őt, arisztokrata körökből kitűnt, sokat megélt katona volt. Onigakure no Sato nagy klánjainak egyikéből, a Wakabashiból való. - Ezt önnek küldték. - Húzta elő Haorija ujjából a pecséttel ellátott, hivatalos tekercset. - Ma hajnalban érkezett. - Nem mondott többet, hiszen minden információt megszerezhettem erről a tekercsről, amit ő is. Nem bontotta ki, így csak a pecsét és a kézbesítés időpontja árulkodott arról, hogy Onigakure vezetősége küldte.

Nem haboztam, feltörtem az egyszerű pecsétet, mi csak a bontatlanságot volt hivatott szavatolni, majd elolvastam az üzenetet.

- Ez egy küldetésfelhívás. Feladatot kaptunk.

- Itt volt az ideje. Szabad tudnom, hogy mi a megbízás tárgya? - Vonta fel szemöldökét a férfi. Látszott rajta a visszafogott izgatottság.

- Hívja össze a beosztottakat! - Nyomtam kezébe a tekercset. - Verjen fel mindenkit, aki még nincs ébren és a reggeli után azonnali sorakozót rendelek el odakint! Az Őrség állandó tagjai - azaz a "selejteket" - az első sorban álljanak fel, mind a hatan. A rehabilitánsok mögöttük sorakozzanak. Mindenki a teljes felszerelését hozza magával. - Ez után elhallgattam. Otokaze máris tudta, hogy nincs több mondandóm.

- Igenis, Gouken-taichou! - Bólintott, majd félreállt utamból. Ezt én elhaladva mellette, szintén egy bólintással viszonoztam.

Ilyentájt kevés beosztottam volt ébren, s még kevesebb rehabilitációs katona.

Utóbbiak, akkor keltek, amikor akartak, mások reggel az első napsugarak után egy órával, hét körül. Én előttük ébredtem, s Otokaze én előttem. Nem kértem rá, s nem is vártam volna el tőle, mégis, ez vált a reggeli rutinná. A Zsibongóban, vagy pedig a szobájából kilépve találkoztunk minden reggel. Kérte az aznapi eligazítást. Az első néhány napban, én mint gyakorlatlan Főparancsnok, tervek nélkül vágtam neki a napnak. Úgy gondoltam, hogy majd reggelente kitalálom egy forró tea mellett, miután túl voltam a reggeli edzésen. Ám a minden nap megismétlődő kérés az eligazításra, megváltoztatta ezt az elképzelést, így én teljes napi tervezettel ébredtem minden reggel. Mára is volt egy: Azt terveztem, hogy a rehabilitációs - átmeneti - őrségtagokat kiküldöm a falut körbeölelő fal határára őrjáratozni. Egy kollektív feladat a számukra, ami nem jár felelősséggel és rájuk van bízva, hogy hogyan végzik el. Ezzel gyakorlatilag csak kivontam volna őket a forgalomból arra az időre, amíg én az igazi Őrség-tagokkal foglalkozhattam. Tovább képeztem volna őket a saját képességeinek és erősségeiknek megfelelően. Egyesek közülük chakrakontrollbeli hiányosságokat pótoltak volna, míg a többiek nekik segítenek bennük. Ez a küldetés azonban alaposan felforgatta a terveimet. Szerencsére. Örültem ennek a feladatnak, ahogyan Otokaze is és valószínűleg mindazok, akik már unják az itteni edzéseket és csapatépítő feladatokat.

Máskor, amikor végigsétáltam a reggeli folyosókon, még annak tudatában is ügyeltem lépteim hangjára, hogy tudtam, fölöttem vannak a beosztottak szobái. Most azonban dübörgő léptekkel vágtáztam végig az első emeleti folyosó fapadlózatán, majd le a csigalépcsőn, ki egyenesen a hófödte erdőbe.

[...]

Zuhogó, éjszakai esőben szoktam kedvemet lelni a magányos sétákban, de ezúttal az érintetlen, havas erdő is tökéletes kikapcsolódás volt számomra.

Az esőben az a jó, hogy andalító moraja elnyom minden mást a környezetében. Az ember nem hall egyebet, csak a szüntelenül hulló víz kopogó, zörgő, elfolyó hangját. Ilyenkor teljesen el tudtam merülni gondolataimban. Át tudtam értékelni dolgaim állását és olyan nem várt ötletek, esetleg megvilágosodások nyilallnak elmémbe, mik soha máskor. Erre eddig nem volt alkalmas más idő vagy hely sem, csak a zuhogó, éjszakai eső. Ironikus, hogy mindkét találkozásom A Lánnyal egy ilyen séta okán történt.

Most azonban a reggeli, hideg télben csak elvétve hallottam egy-egy madár visszhangzó csivitelését. Nagyon kevés tollas aktív ebben az évszakban, az erdő most csendes volt. Nem volt, mint elnyomni, hogy csak saját gondolataimat halljam. A részegítő csend és a friss levegő segített elmerülni magamban. Gondolataim csak a küldetés körül forogtak.

Visszatérve a Készenléti-őrség Parancsnokságához, örömmel láttam, hogy már szállingóznak kifelé az emberek.

Alaposan átgondoltam, hogy kiket fogok magammal vinni és hogy miért. Igyekezetem minden eshetőséget mérlegelni, a lehető legrosszabbtól a legjobbig. Nem számítottam nagy feladatra, de az ismeretlen mindig veszélyes. Egy könnyűnek tűnő dolog is gyorsan veszélybe torkollhat, erre már tapasztaltam nem egy példát. Ami pedig a feladatvégzést illeti: eddig minden általam vezetett küldetést sikerre vittem. Egy vezető erre teremtetett, s most sem fogok kudarcot vallani.

A feladatunk, hogy felderítsük a letarolt terep okát.

Nem hinném, hogy komolyabb veszély fenyegetne minket. Ez a feladat pontosan olyan bejelentés okán képződött, mint az összes többi, amivel általában ezt az Őrséget megbízzák. Ránk sózzák az összes olyan unalmas, a nagyobb és nehezebb feladatokat végzők helyett elvégezendő munkát, amit senki sem vesz komolyan, de azért nem hunyhatunk szemet felette. Pontosan tudom, hogy azt várják el tőlünk, hogy kimenjünk, körbenézzünk és azt mondjuk, hogy „csak a szél volt.” Ezzel meg tudják nyugtatni a bejelentőket és a falu vezetőit, majd, hogyha ebből mégis nagyobb galiba kerekedne, ránk tudnák kenni az egészet. A mi megbízhatatlanságunkra, a „Selejtekre” és persze rám az újdonsült kinevezett Parancsnokra. Ezzel el is buknám a próbám. A vezetőséggel elvégre abban egyeztünk meg, hogy a Készenléti-őrség sikerre vitele belépő számomra a dicsőséges Főtemplomőrség tagjai közé, ahová csak a legnagyobbak kerülhetnek be, és ahol atyám is szolgál.

Eddig sem vallottam és most sem vallok kudarcot.

Eldöntöttem, hogy nem táncolok úgy, ahogyan a vezetőség tagjai fütyülnek. Nem csak önös érdekekből, hanem Shion-samának a falunak és a saját elveimnek tett esküm kötelez. Ez egy kiugró a számomra. Bízok magamban és az embereimben. Ha nyerünk, együtt nyerünk. Ha bukunk, együtt bukunk. Jelenleg nem én számítok, hanem ők.

Végignéztem a felsorakozókon.

A hat ninja fegyelmezetten, de álmosan állt fel, míg a mögöttük lévő vegyes társaság csupa rokkantból, alkoholistából és szedett-vedett kurafikból állt. Míg az első sor büszkévé, addig a második sor haragvóvá és undorral telivé tett. Ők voltak a hivatásos katonák szégyenei, nem pedig a „Selejtek.” Ők voltak azok, akik elméletben jó harcosok, jó őrségtagok és jó katonák és kényszerből kell pihenniük és kisebb feladatokat ellátniuk. Tiszteletnek kellene övezni őket, ehelyett a hányinger kerülget ha csak rájuk nézek. Hatalmas volt a kontraszt és ez az igazságtalanság bosszantott. Nem őket kellene megbecsülni, hanem az előttük állókat.

Eldöntöttem, hogy ezen változtatok.

Ez is egy afféle „megvilágosodás” pillanat volt. Amint ezzel végeztünk, változtatok a dolgok állásán. A falunk tudja, hogy ezek csak koloncok a nyakukon, ezért küldték őket ide. Mindenki jól tudja, talán még ő maguk is, hogy nem érdemlik meg a tisztelet, a „ninja, szamuráj, szerzetes, őrségtag, katona” jelzőket. Ha őket is sikerülne ráncba szednem, akkor bebizonyíthatom a Készenléti-őrség sikerességét. Bebizonyíthatom, hogy igenis van haszna ennek az újonnan alakult Őrségnek.

- Jó reggel mindenkinek! Remélem, hogy melegen öltöztetek, mert ma nem sokan élvezhetitek majd a Parancsnokság melegét. - Néztem végig rajtuk beállva a kétszárnyú bejárati ajtó elé, a lépcső legmagasabb fokára. Ők a lépcső előtt sorakoztak fel, pontosan a főbejárat előtt. - Egy küldetéssel bízott meg minket a falu. - A kijelentés után időt hagytam nekik is és magamnak is. Végignéztem rajtuk, hogy hogyan reagáltak. Az első sorban álló „Selejtek” arcán vegyes érzések tükröződtek vissza. Voltak akik máris izgatottá és tettrekésszé váltak, mások vonakodtak, s volt akinek arcáról semmit nem tudtam leolvasni... Nem úgy mint a hátsó sorról. Mind unalommal és teherrel tekintettek a szóban forgó dologra. Szánalmasak. - Az éjszaka a falutól Délnyugatra történt egy incidens. Az erdő közepén fákat döntött ki valaki vagy valami. Ezt az esetet kell felderítenünk. Mivel a teljes Készenléti-őrség túl nagy egy ilyen feladat elvégzésére, ha mind mennénk az csak hátráltatná a feladatteljesítést. - Szerencsére az embereim már megtanulták, hogy miközben beszélek, ne vágjanak közbe. Az ide rendelt rehabilitánsoknál ez gond volt az elején. Most már tanultak a hibáikból. Akármennyire is katonák, ide vannak kirendelve, itt pedig én vagyok a parancsnok. - Nem beszélve arról, hogy az elkövetkezendő időkben egyszerre több küldetést is teljesítenünk kell majd, tehát jó, ha megszokjátok, hogy kisebb csapatokban fogtok dolgozni. A következő emberek jönnek velem felgöngyölíteni az ügyet: Omura Itoshi, Toshiki Totoro, Umogi... És Sizu. - Őket választottam. A két első a rehabilitációs őrségtagok közül kerültek ki. Itoshi egy alkoholista, Totoro pedig egy szerencsejáték függő, pénzsóvár bolond. Mindketten egészségügyi gondokkal kerültek ide, az aktáik és a kirendelési papírjuk szerint immunrendszer-betegségük van, ez általános gyengeséggel és rossz közérzettel jár, így pedig nem teljesíthetnek magas szintű küldetéseket és nem vehetnek részt nagyobb katonai akciókban. Chakrát csak minimális szinten képesek használni, hajdanán a Szamuráj értékeket képviselték. Mindkettejük katanát és Wakizashit forgat, valamint tradicionális szamuráj öltözéket, páncélzatot viselnek. Valószínűleg ez az „általános gyengeség” és hasonlók csak gyarló életvitelük mellékterméke. A régi időkben az ilyenek még a szeppukura sem voltak méltóak, nem hogy arra, hogy fizetett semmitevésre rendeljék ki őket. Persze a Készenléti-őrségben szolgálók fizetése csak fele a többi őrség tagjaihoz képest. Nem is beszélve a Főtemplomőrségéről.

Nem mintha ez számítana nekem, vagy nekik. Csak ezeknek a piócáknak.

Ők megélnek ebből a kevésből is és élősködnek az ingyenes koszt-kvártélyon. Most itt az ideje, hogy legalább ők megdolgozzanak a pénzükért. Egyenlőre a megvető arckifejezéseiken is hajlandó vagyok szemet hunyni. Ami a többieket illeti, maradt tíz rehabilitációs. Velük kell kezdeni valamit.

- A többieknek is van feladatuk. Otokaze-dono kiválaszt kettőt a rehabilitációs idejüket töltők közül, akik itt maradnak vele és a Készenléti-őrség hivatásos tagjaival, - azaz azzal a négy emberrel - hogyha erősítésre lenne szükségünk. A rehabilitációs-őrségtagok maradéka, tehát az a tíz ember a falu Délkeleti részére megy, és észak felé, indulva őrjáratoznak a falu védfalától való 2-3 kilométeres körzetben. Egy teljes kört fogtok menni, s ha visszatértek a kiindulópontotokra, akkor visszajöhettek a bázisra és jelentést tesztek Otokaze-dononak a látottakról. Kidőlt fákat, ninjutsuhasználat utaló jelek, bármi egyebet keressetek. Ez a napi feladatotok. - A kiválasztottak látszólag örültek a feladatnak, hiszen megint szem elől veszíthetjük őket és azt csinálhatnak, amit csak akarnak. Ami azt illeti, nem igazán szántam nekik fontos feladatot. Az, amivel megbíztam őket, csak arra jó, hogy lefoglaljam őket és hát ha mégis találnak néhány nyomot, akkor az pluszban jó. Később ráérek ténylegesen kihasználni őket. - Akkor hát aki velem jön, az marad, a többieknek pedig: Oszolj!

A parancsok kiadása után meghagytam Otokazénak, hogy az itt maradt Genineket kezdje el képzeni Chakrakontroll terén. Ha pedig szükséges, álljanak készen a megsegítésünkre.

Miután ezzel is megvoltam, a csapatommal megindultam a küldetést jelző irányba.

[...]

Az odavezető út is épp oly csendes volt, mint a reggeli sétámnál.

Akkor úgy gondoltam, hogy a korai időpont és a tél beállta az oka annak, hogy sehol egy nyomát sem láttam állatoknak. Ám ahogyan a nap felkelt és a reggel jócskán délelőttbe csapott át, és ezeken a területeken sem láttam állatokra utaló nyomokat, kezdtem úgy érezni, hogy ennek valami köze van az itt történtekhez. Persze a fejemben megszólaló paranoid hangok csak a tömérdek eshetőséget bővítették. Igyekeztem mindent észben tartani, minden egyes apró dolgot, ami aztán jelentőséggel ruházódhat fel, de amíg nem láttuk a helyszínt, addig lehetetlen bármilyen következtetést levonni.

Az út alatt elől haladtam.

Nem tagadom, hogy furcsa volt csendben lenni és csak akkor megszólalni, hogyha kérdeztek, vagy hogyha utasítást kellett adnom. Nem azért, mert nem szoktam volna ezt meg, s nem is azért, mert nem így lett volna helyes. A parancsnoknak, a csapat vezetőjének meg kell őriznie a tekintélyét és nem baj, hogyha a figyelme csak a küldetésre szegeződik.

Az én figyelmem azonban teljesen máshová irányult.

Ugyan a feladatteljesítés is jócskán gondolataimmal játszott, de Sizu jelenléte volt az, ami leginkább csendre utasított. Nem akartam beszélni, nem akartam csevejbe elegyedni velük. Amikor kettesben vagyunk, akkor sokkal kötetlenebnek érzem az egészet. Itt pedig oda kell figyelnem arra, hogy kinek mit mondok, vagy, hogy kik előtt mit teszek. Nem cseveghetek el vele arról, hogy hogyan érzi magát, arról, hogy mi a véleménye erről a szép havas tájról, hiszen ő a komor, számomra megfesthetetlen esőben is meglátta a szépet. Nem viszonyulhatok hozzá közvetlenebbül annál, mint amit egy Főparancsnok megengedhet magának, bár a közvetlentől a kettesben töltött percek viselkedése nagyon távol állt. Számomra mégis más volt, mint másokkal... S ezt nem tudtam hova tenni.

Megérkezve a helyszínre, azonnal eltűnt minden engem nyomasztó probléma.

Szinte kirobbant belőlem az érzés, hogy mit kell tennem. Akárcsak egy vadász, ki minden figyelmét a prédájára irányítja, úgy azonosultam át én is Monokuro Gouken-shoutaichouvá, a Készenléti-őrség Főparancsnokává. Egy pillanat alatt söpört végig tekintetem a helyszínen, s máris gondolatok milliói cikáztak elmémben. Vallásokról, szektákról, veszélyekről, természeti katasztrófákról. Hallottam a buta embereim még sötétebb szavát, de nem reagáltam rájuk csak később.

- Hallottak éjszaka vihart? Mert én nem. Egy ilyen kaliberű szél nagy hangzavarral járna. - Ekkor a felszólaló, köpködő Itoshira emeltem tekintetem. - A szavait pedig válogassa meg, Itoshi-san. Egy feljebbvalója jelenlétében teljesít szolgálatot, méghozzá nem is egy-két ranngal ön felett szolgáló feljebbvalója jelenlétében... - Végig mélyen szemeibe néztem. Nem tűröm el az ellenszegülést, s erre a megrovásra is csak egy „igen uramat” várok.

Miután a helyzet megoldódott, újra végignéztem a terepen.

- A kidőlt fák ágairól lehulló hó elfedte a talajba vagy a fákba vésett nyomokat. Az is lehet, hogy a szél volt, akárhogy is, most mindenki menjen és nézzétek át, vizsgáljátok meg tüzetesen a kidőlt fák törzseit. A talajt is. Keressetek lyukakat, gyűrődéseket, égés vagy karom nyomokat. Főleg vért. Lábnyomokat, szöveteket, egyéb testrészeket. Bármit, ami választ adhat a kidőlt fákra. - Ez után Sizura és Umogira néztem. Sizuról sok mindent tudok, de Umogiról alig. Kapucnis, még Sizunál is alacsonyabb kis kölyök. Félénk, nem beszél szinte soha. A képességei az aktái szerint jók, legalábbis ami a chakrakontrollt illeti. C besorolású Genjutsukat képes használni, valamint támogató Ninjutsu technikákat. Fuuton elemű. Azért küldték ide, mert nem kommunikált soha a társaival. A kommunikáció pedig kötelező. A másik nagy problémája a félénksége és a félelmei. Nem tudom még pontosan, hogy mi az amitől fél, de igyekszem minden ilyesmit kigyomlálni majd belőle. - Mondjátok, mi a véleményetek a helyzetről? - Kérdeztem tőlük, majd válaszaik után őket is elküldöm átvizsgálni a terepet. Míg ők a körzet belsejét, addig én annak kerületét ellenőrzöm. A hó alatt, lábammal és kezeimmel elkaparva a havat, nyomokat keresek a fák kidőlési peremén, valamint elvezető nyomokat a „tetthelyről.” Bármit, ami gyanús lehet.

Ha ezekkel végeztünk, összehívom a csapatot, hogy megkérdezzem ki mit talált, majd ha van egy érdekes fejlemény, akkor én magam is megvizsgálom. Eközben mindvégig figyelek a környezetünkre is. Nem lenne jó, ha bárki meglepne minket. Nem mintha erre nagy lenne az esély, de jobb félni, mint megijedni.

// Az NJK-k viselkedését, tetteit, stb rád hagynánk innentől, ahogyan Umogit is. Nincs kidolgozva egyik itt szerepeltetett NJK karakter sem, szerintem formáld kedvedre őket. Umogit is. Annyit tudok róla amit leírtam ott, ahol utoljára megemlítem őt. Smile

Edit.: Most olvastam újra, hogy 18 katona volt, én akkor ha lehet azt úgy oldanám meg, hogy akkor 2 jött velünk és a többi ment őrjáratra Smile

Persze kettő ott maradt akkor Otokazéval. //

**Tatsuno Sizu** Vas. Jan. 06 2019, 00:37

Reggel volt. Reggel 6 körül járhatunk. Az emberek nagy része még alszik. Túl korán van ahhoz, hogy felkeljenek akkor, amikor nincs semmi feladatuk. A legtöbben addig húzzák a lóbőrt amíg csak lehet. De igazuk is van... minek keljenek fel? Szerencsére én csak egy valakivel osztoztam a szobámon. Pontosabban kettővel. Ebből az egyik nem beszélt velem, mert félt, a másik pedig nem tudott... mivel egy róka.
Még nem nyitottam ki szemem. Nem keltem fel, hiszen nem ez volt a normális ébredési idő. Még nem jött el az ideje. Így vártam. Vártam az ideális időpontra. Ami még körülbelül tíz perc múlva következet be. Ez az én szokásos kelésem. Ekkor álmosan kinyitom szememet. Megsimítom Tsuki fejét, majd felülök az ágyon. Ez most se történt másképp. A kis állat fáradtan emelte rám tekintetét. Bundája olyan selymes volt, s olyan dús. Nem csoda, hiszen itt a tél. s valahogy neki is védekeznie kell a fagyok ellen, ha nem akarja, hogy valami retardált ruhácskát adjak rá.
Ezután felálltam, s elindultam a fürdőszoba felé. Elvittem magammal a szokásos ruhám... téli verzióját. Most hosszú ujjú pólót vettem fel és bélelt nadrágot. Meg persze a jó puha bélelt zoknim és a hasonlóan meleg csizmám. Így nem fagyok szarrá odakint se. Megfésültem középhosszú hajam, majd felkentem a nem túl bonyolult, de engem mégis egészen emberivé varázsoló sminkem, mely összesen szemceruzából állt. De hát már így is tettem valamit azért, hogy elfogadható legyen a külső megjelenésem. Majd egy pohár víz keretében bevettem a reggeli gyógyszereim.
Miután mindennel kész voltam, Tsuki kíséretében, megindultam lefele, egyenesen a földszintre. Ott a már bejáratott útvonalon jutottam el a kávéfőzőig. Ahol is megcsináltam a mindennapi kellemes kis tejjel dúsított italomat. Kicsit összekevertem az üvegpohárban a meleg italt, majd azzal együtt fáradtam vissza a szobámba. Továbbra is korán volt. Ilyenkor alig van ember a folyosókon. Ritka, ha találkozom bárkivel is.
Lassan de biztosan értem vissza a szobába, ahol ágyamra leülve kortyolgattam kávém... vártam, hogy történjen valami. De egyenlőre nem volt mozgás. Minden olyan csendes volt és nyugodt. szeretem ezt az időszakot. Ilyenkor nem kell megjátszanom magam. Ilyenkor az lehetek, aki csak akarok.. nem pedig az, akinek lennem kell. Kinéztem az ablakon. Mindent hó fedett. A fehér takaró gyönyörűen omlott a tájra. Olyan magával ragadó. Olyan csodálatos. Úgy szeretném, ha ez mindig így maradna. Ha minden ilyen csendes és könnyed lenne örökké. Ha ebben a gyönyörű pillanatban lehetnék, ahol egy percre önmagam lehetek. Annyira... annyira mesébe illő lenne. Úgy szeretnék egyszer végre komolyan önmagam lenni. Egy színdarab azon színésze, aki épp a színfalak mögött dohányzik. Én... nem akarok az lenni, akit mindenki szeret. Én csak... vissza akarok találni magamhoz.
Ekkor éreztem, hogy valami bökdösi a lábszáram. Vagy inkább valaki.
- Azonnal kapod a reggelid – néztem le a mellettem éhezőn álló kisállatomra.
Elsiettem a szekrényig, s kiöntöttem kistálba Tsuki tápját, amit egy kis meleg víz keretében felpuhítva fogyaszthatott el. Olyan, mint valami bélpoklos kutya. Csak úgy falja az élelmet. Mégis.. olyan aranyos.
Amíg csepp barátom tömte a bendőjét, én egy kis füzetbe kezdtem el firkálni. Igazából... ez olyan mint egy napló.. de mégse. A folyamatos hogylétem vezetem benne, az időjárást, s az annak rám való kihatását. Évek óta írnom kell, orvosi felhívásra. De sose mondtam senkinek. Valószínűleg nem is fogom... lényegtelen. Ezen kívül kicsit se béna skiccekkel volt tele Tsukiról. Amit most is kiegészítettem. Nem vagyok én egy művészlélek... de valamivel el kell ütni az időt, ha már alvással nem vagyok képes.
Hamarost a parancsnokunk jobb keze lépett be a szobába. Felkeltett mindenkit, aki aludt, s szólt, hogy teljes felszerelésben sorakozzunk odakint. Fasza. Tehát küldetés. Baszki... Semmi kedvem sincs hozzá. Úgy élveztem, hogy csend volt. Úgy szeretem a nyugalmas. És most ez? Biztos kell ez nekem? Biztos akarok én egyáltalán shinobi lenni. Ohh nem. Sose akartam. De a kényszer, s az ígéretek megkövetelték, ahogy most is. A szabad akarat.. nem az én asztalom.
Nem volt sok választásom. A feladat az feladat. A kötelesség az kötelesség.. És a kényszer az kényszer. így felkaptam a már szokásos pulóveremet, s egy jó vastag télinek mondható kabátszerűséget. Puha volt... bélelt, meleg. Mégis annyi mozgásteret engedett, ami egy shinobinak kell. Szóval ez így most tökéletesen megfelelő volt. Lábamra csatoltam a kunaitartókat, bennük a szokásos felszerelésemmel. //Adatlapon feltüntetett felszerelés, rókatáp és az egészségügyi okokból fontos napló+gyógyszerek// Oldalamra most is felkötöttem katanámat, s így indultam el. Apró kezeimre egy vékonyabb kötött kesztyűt vettem, mert ujjaim biztosan lefagynak.
Bélelt hószínű csizmámban lépkedtem le a lépcsőkön, egészen a földszintig, majd ott ki az ajtón... Egyenesen oda, ahova én s társaim ki lettünk rendelve. Nem én voltam az első érkező, így nem esett nehezemre megtalálni, hogy hova is kell mennem. Beálltam a hatos sor egyik végére.. s csak figyeltem, amint a fehér hajú férfi, elpapolja a mondandóját. Valami küldetésre kell menni valami erdőhöz. Négyen teljesítik ezt... két idebaszó rehabilitációs meg egy készenlétis... és és... én.. szuper. annyira vágytam erre, mint mókus az erdőtűzre. Mikor meghallottam nevem, csak sóhajtottam egyet. Tök hideg van.
Eztán, kiknek menniük kellett mentek, mi négyen pedig ott maradtunk. Olyan szerencsétlenül nézhettünk ki. Mi, a faluból is kidobott selejtek. Mi, a senkik... Ott álltunk... egy hordaként.. Egy olyan csapatként, akik gúnyt űznek a shinobi névből.
Nem sokkal ezután indultunk meg. Tsuki ott sietett mellettem. Pici lábai nyomott hagytak a hóban. Olyan aranyos volt. Egy- egy hógolyót is dobtam neki –persze csak úgy, hogy a férfi véletlen se vegye észre és akadjon ki rám -. Tsuki szeretett labdázni.. és a havat is imádta.. így a hógolyó maga volt az éden. s nekem is jó időtöltés volt. Hiszen az út rémesen unalmasan telt. Mindenki csendbe volt. Senki se szólt senkihez. Eddig szerettem a csendet. ezt most se változott. De eme hangtalanság, sokkal feszültebb és zavaróbb volt, mint amikor egyedül voltam. Most ordított a csend... s sértette a fülem.
Hamarost megérkeztünk a helyszínre. Szörnyen nézett ki. Ki tehet ilyet egy erdővel? egy vihar.. nem így néz ki... ez.. undorító.
Ezután megkaptuk a feladatot. Keresnünk kellett. A hó hirtelen nem engedett láthatást, hogy mi is lehet a talajon vagy a fákon. így azokat kellett megvizsgálni. Előtte azonban szegezett még hozzánk egy kérdést. Mi a véleményünk a helyzetről. Mi lenne? Gusztustalan.
- Se embernek, se állatnak nem nevezném azt, aki önszántából, saját meggondolásából ilyen mértékben pusztítja a természetet. Főleg egy ilyen mámorítóan egyszerű látványt... egy ilyen katartikus tájképpé formálni. Embertelen... – Mondtam egyre halkabban. Fejemet lesütve, mégis alázatosan.
Eztán indultam meg, teljesíteni az előbb kiosztott feladatot. Némely fa gyökerestül volt kitépve. Azoknak törzsét akartam először megvizsgálni. Fog, esetleg karomnyomot keresni. Letépődött kérget. Megrongálódott ágakat. Eztán a többi fát s hasonlókat keresve. s a kettészakadtaknál a vágást megnézni. Hogy erezetesen szakadt e szét. Az évgyűrűk forgási irányába vagy a barázdák mentén... Esetleg egyenletes vágás, vagy egy lomha törés az... Mindegyik sok mindent elárul. Lábnyomokat valószínűleg feleslegesen keresünk. A hótól elázott talajban az összes elmosódott, s teljesen eltűnt... szerintem. De én csak egy mezei selejt vagyok.

Sai Csüt. Feb. 28 2019, 17:37

//Bocsánat a várakozásért, kicsit tovább tartott ide jutni, mint gondoltam ˇˇ' Na de akkor folytassuk a lecsóba csapást Very Happy

//

Shizu véleménye leginkább indulatoktól fűtött volt. De legalább teljes mondatban válaszolt. Umogi inkább csak körbetekintett, szemében különös, átszellemült fény csillant, ami arról tanúskodott, hogy legalább egy komolyabb dolog megfordult a fejében, mégis végül csupán annyit felelt halkan: - Nem természetes jelenség.

Ezzel nagyjából kifejezte azon véleményét, hogy első ránézésre sem tűnik számára természeti csapásnak egy ilyen szabályos pusztítás egy olyan erdőrészen, ahol sűrűn egybefüggnek alapvetően a fák, nem bontotta meg az egységet semmi tisztás, s a többi fa a körön kívül teljesen sértetlennek tetszik. Amit még leolvashattatok minden gesztusáról, hiszen még kisebbre húzta magát, mint alapjáraton volt, hogy nyugtalanítja a hely, és kezdi beenni magát az elméjébe a félelem. Hogy az ismeretlentől vagy valamitől, amit már megtapasztalt, azt lehet, sosem fogja senki megtudni.

Ezek után az ötfős csapat nekiállt felderíteni a helyszínt, már amennyire az egyre sűrűsödő köd engedte. Mintha a természeti jelenség is rejteni kívánta volna, milyen dolog történt itt, arra bírva benneteket, forduljatok vissza, amíg még képesek vagytok épségben visszajutni az őrségetek épületéhez.

[Gouken]

Míg embereidet arra utasítottad, hogy magukat a kidőlt fákat és a kör belsejét vizsgálják át, magad a perem környékén tetted ugyanezt. Egy darabig még láttad az alárendeltjeid, de rövid időn belül az egyre csak gomolygó köd annyira leszűkítette a látási viszonyokat, hogy úgy érezhetted, az egész világ csupán alig 3 méter, s hogy egyedül vagy ebben a szűk hengerben. Még a többiek neszezései, zajai is olyan távolinak tűntek, hogy ha hajlamos lettél volna rá, pár perc után elhiszed, hogy valójában csupán a képzeleted szüleménye az egész, s hamarosan megtréfáltan ébredsz ismét a szobádban, hogy megcsodáld a hajnalhasadást.

Te azonban nem ez a típus voltál, s minden körülmény ellenére a feladatra koncentrálva vizsgáltad alaposan körbe a magadra osztott terepet.

Amit tapasztalhattál:

- semmilyen kifelé vezető nyom nincs

- a kivezető nyomok mellett feltűnő lehet az is, hogy ahogy korábban az állatok hangja, úgy most az állatok bárminemű jele - lábnyomai, elhullajtott szőr, zsákmány szétszórt maradványai - sem bukkantak elő sehonnan.

- a fák egyikének akár csak egy kis része sem esett a körön kívülre, mintha a körön belüli és körön kívüli erdő két külön világ lenne, az egyik ép és egészséges, a másik tönkretett és elpusztított.

- a hó porszerűen felkavarodik, de csak a körön belül, kívül ugyan nem áll össze úgy, mintha olvadna, de összetömörül a lábad alatt, a körön belüli viszont inkább olyan, mint a homok, szétszalad a lábad alól.

[Shizu]

Véleményed megfogalmazása után nekiindultál, de pillanatok múlva Umogi becsatlakozott hozzád. Nem zavart sok vizet, de egyértelmű jelét adta, hogy veled szeretne maradni, ha lehet - egy biztos, egyedül semmiképp, ez rá volt írva. A köd hamar besűrűsödött körülöttetek is, elvesztettétek a többieket szem elől - te a szenzorságot használva bizonyos távolságig még érzékeled őket a köd ellenére is, de akkor is zavaró az áthatolhatatlannak tűnő köd. Hamarosan ti is azt tapasztaljátok, hogy csak magatok körül 3 méteres körben láttok bármit is, a világ többi részét elnyelte a kérlelhetetlen természeti jelenség.

Amit tapasztaltok (a ködben egy része feltételezés, de erős feltételezés)

- semmi elvétett nyom, se vér, se semmi más, életre utaló nyom nincs

- a fák, amik törtek, úgy tűnik, természetes mód adták meg magukat valami erőhatásnak, épp, mintha szél törte volna le őket, épp csak nagy szélvihar nem volt, legalábbis akkor a hónak is buckázódnia kellene, amennyire kavarog, illetve egyes helyekre felhalmozódnia, más helyekről meg egészen eltűnnie, "tovarepülve" (lásd lejjebb a hóra vonatkozó tapasztalatokat)

- Umogi jelzi, de lehet, te is észreveszed, hogy a fák érdekes módon mind a kör belseje felé dőltek, mintha egy rövid erőbehatás egy középpont felé szívta volna őket, de mielőtt még beszippanthatott volna bármit, egyszerűen elhalt, pont akkor, mikor már kitépte, megtörte a fákat.

- a hó porszerűen felkavarodik, olyan, mint a homok, szétszalad a lábaitok alól.

A középpontig nem mentek el - legalábbis azt feltételezitek, hogy nem jutottatok odáig, mert nem fordul meg a kidőlt fák iránya hirtelen, ugyanakkor sugarasan torzul a dőlésük iránya még mindig egy képzeletbeli középpont felé. Te még talán tovább mentél volna, de Umogi egyre inkább lesápadt, s bár nem mondott semmit, egyértelmű volt, hogy retteg. Nem bírják az idegei ezt, a számára feszített, kifordult szituációt, mondhatni a pánik határán állt, amit még korábban sosem láthattál rajta. Így inkább a többieket, legfőképp a parancsnokotokat kezditek keresni, ami láthatóan megnyugtatja valamelyest társad.

[Mindkettőtök]

A két szamuráj sem talált semmi mást, ők még azt se vették észre, hogy egy középpont felé dőltek a fák, az sem biztos, hogy odafigyelve dolgoztak a nagy ködben, mert elég elveszettnek tűntek, míg Umogira és Shizura nem találtak (vagy inkább ők rájuk), majd Umogi rettegését látva tolták a nagymenő dumát, és előadták a faszagyereket, majd ismét váltva próbáltak közömbösek lenni, mikor Gouken is visszaérkezett a csapathoz nagy nehezen.

**Monokūro Gouken** Kedd Márc. 05 2019, 19:40

// Köszönjük, hogy vállaltál minket. Smile

Ha jól emlékszem, Sizuval abban maradtunk, hogy a Szabadtéri Játékunk és mostani játéktéri kaland között 2 hónap telt el. Nyilván a játéktér a jelen. //

Sizu megjegyzése után egy pillanatig elszégyelltem magam.

Visszagondoltam a két hónappal ez előtti edzésünk első napjára. Arra a két hétre, amiben összehívtam az összes Ninja besorolású beosztottam és két nap alatt egyesével felmértem a képességeiket. Sizut hagytam utoljára... Alig bírtam őt harcra. Nem volt hajlandó rá, csak az után, hogy a rókáját vettem célba, majd elkezdtem felaprítani az erdőt, hogy megvédje őt a kidőlő fáktól. Akkor meglepett, de értelme nem volt a küzdelemnek. Sokkal inkább annak a "beszélgetésnek" csúfolt dolognak, ami az után következett. Vajon akkor is ezt gondolta rólam? Hogy még állatnak sem nevezne?

Az én nézőpontom merőben más volt, ezért csak egy pillanatig tartott a szégyenérzet.

Az én elgondolásom szerint, a természet felett az ember uralkodik. Azért van, hogy minket szolgáljon, s hogy mi vigyázzunk rá. Néhány kidőlt, felaprított fa, mi visszaforog az anyagkörforgásba, nem károsít semmit. Ez azonban...

"Umogi." Elmosolyodtam. Amikor kitapasztaltam a képességeit, akkor is alig szólalt meg. Ő sem harcolt. Pontosan úgy, ahogyan Sizu. Csak ők ketten nem. Mindenki más nekem esett. Ezért is választottam őket erre a küldetésre.

- Remek észrevétel, Umogi. - Jegyeztem meg, s Sizu kijelentéseit figyelmen kívül hagytam és megindultam, hogy felderítsem a magamnak kijelölt helyet.

A sűrűsödő köd nem könnyítette meg a dolgunkat...

[...]

A hátráltató tényező ellenére is felderítettem a terepet, majd rövidesen visszatértem a többiekhez.

Amint megérkezek, én is végigfuttatom a tekintetem a fákon, a talajon, mindenen, amit így futólag megtehetek azok közül a feladatok közül, amiket nekik adtam ki.

- Sizu! - Fordulok a lány felé. - Használd a Szenzor képességeidet és nézd meg, hogy van e bármilyen chakra rajtunk kívül a környéken! - Miután ezzel Sizu végzett, megkérdeztem tőlük, hogy miket tapasztaltak. Az ismeretek tudatában gondoltam át a továbbiakat. - Ez vélhetően egy technika hatása. A köd pedig... - Néztem el a sűrű fátyolos semmibe. - Különösen hátráltat minket a munkában. Nézzük meg a dőlésirányok középpontját! - Mondtam, majd elindultam a fák törzse mellett, egyenesen arra a pontra, ahonnan véleményem szerint kiindult az egész. Ha látok bármilyen, a kidőlés mintázatából olvasható középpontot, akkor annak közepére állok és alaposan megnézem az ottani havat. Leguggolva, kezemmel elkaparva azt, a talajt is átvizsgálom.

Ha nem találok semmi érdekeset, akkor felállok.

- Meg kell várnunk, amíg a köd eloszlik. Addig felesleges lenne tovább kutatni. - Mondtam, s vártam a csapat reakcióját.

**Tatsuno Sizu** Vas. Márc. 24 2019, 19:36

//Elnézést, hogy eddig húztam a postolást ><" //

A fehér hajú férfi említésre se méltatta amit mondtam. Látványosan leszarta. Elsiklott felette. Ellenben, a kapucnis szótlan fiú szavára szinte ugrott. Osztotta véleményét..megdicsérte. Mindegy. Igazából, nem különösebben hatott ez most meg. Elmondtam amit gondolok, felesleges a további szócséplés már. Biztos hallotta amit mondta, s jó okkal hagyta figyelmen kívül. Talán azért mert irányításmániás. Talán azért, mert amit mondtam szembe megy a képzeteivel. Talán azért, mert mániája, hogy mindenki azt tegye és mondja amit ő akar hallani. De én nem teszem. Az én álcám nem ilyen. Az én édes színdarabom, nem hagyja, hogy egyetértsek vele. Ettől lesz olyan tökéletes... kiforratlan, mégis hibátlan. Egy tökéletes ellenkező, mégis segítőkész valaki.
Ezután megindultam. Mögöttem vágtatott ezerrel a kapucnis fiú. Egyértelműen látszott, hogy semmilyen formában nem akar egyedül maradni. Engem pedig nem zavart. Maradjon ha akar, ha így nagyobb biztonságban érzi magát. Még egy szelíd mosolyt is vetetem felé, jelezvén, hogy maradjon csak velem. Bár nem tudom, hogy én a magam másfél méterével miért nyújtok akkora biztonságérzetet, de ezen kár is rágódni. Nem is volt sok időm ezzel foglalkozni, hiszen körülöttünk a köd lassan átláthatatlanul sűrűvé változott. Szenzorságomat használva azonban valameddig érzékelni tudtam a körülöttünk kószáló embereket. Még nem vagyunk elveszve, ez azért megnyugtató. Az azonban kellően frusztráló érzés, hogy semmit se látok. Jó, ez túlzás. Semmit se látok, azon a három méteren kívül ami körül vesz. Azon kívül az egész világot elnyelte ez a tejfehér jelenség. Ez még inkább zavaró, meg kell hagyni. Bár valamilyen szinten érzékelni tudom magam körül a világot.. mégis rosszabb, hogy nem látom. Semmi se helyettesít az ember szemét. Akármennyire is közelebbinek érzem így a végtelenséget.. nem az igazi. Tsuki se érezte agát túlzott biztonságban, így beugrott pulóverem zsebébe. Kicsit melegedik is legalább.
Azonban itt nem volt szabad feladni. Ha továbbra se keresgélünk, sose végzünk. Így a furcsa átláthatatlanság ellenére se fejeztük be kutatást. Eléggé meghökkentő érzést nyújtott azonban az, hogy vérnek semmi nyoma. Semmi. Se egy elmosott csepp, se egy tócsa.. semmi. De még csak egy árva lábnyom, széttört bot, erőszakkal letört ág se volt. Egyszerűen, az életnek nem volt itt jele. Nem ember műve lenne ez az egész borzalom?
A fák törése is, annyira természetesnek hat. Vágásnak, erőkifejtésnek nyoma sincs. Lassan odasétáltam a törzsek töréséhez és alaposan szemügyre vettem. Erezetesen törtek szét. Nem cikkesen, nem egyenesen. Úgy váltak ketté, ahogy tudtak. Semmi természetellenes nincs benne. Mintha csak egy hatalmas vihar lett volna. De az lehetetlen. HA esett, vagy fújt volna a szél annak több nyoma is lenne. A szélvihar felkavarta volna a havat. Buckákat és bemélyedéseket...egyenletlen talajt létrehozva. Plusz egy ekkora szélvihart mi is hallottunk volna. Ezen felül, még ennél sokkalta több különböző fajtájú törmelék lenne itt.
A viharról szóló nagy elmélkedésem a kapucnis szakította meg. Félénken motyogva hívta fel figyelmem arra, hogy a fák mind a kör belseje felé dőlnek. Olyan, mintha valami befelé szívta volna őket. Egy végtelen árok, vagy csak egy erős vákuum.. esetleg mágnes. Mindegy mi az, a lényeg, hogy húzta magával őket. S ennek még értelme is van. Hiszen a befelé irányuló erőbehatás kitéphette a fákat úgy hogy ilyen legyen a repedés. De valami oknál fogva a körön kívülről semmit se vonzott be. Talán ekkora lenne csak a hatótávolsága a szívóerőnek? De mégis mi a fene csinálhat ilyet? Azonnal nekiindultam. Követtem a fák sugarát..magam se tudtam hova. Egyszerűen, nem értem el a középpontot. Minden fa, ugyanarra dőlt és ugyanazt a valamit akarta elérni. De a sugár lassan torzult. Lassan egyre furcsább lett. Mintha a középpont amit el akarnának érni, nem is ott lenne ahol lennie kéne. A kapucnis egyre sápadtabb lett, minél inkább kerestem a pontot. Egy idő után szinte bele tudott volna olvadni a hóba. Egy pillanatra megálltam. Leguggoltam, hogy megnézzem itt is a fák törzsét. Változatlanul nem volt semmi természetellenesség.. mégis.. ez a hely, maga a természetellenesség.
Egy kis idő elteltével felálltam. Indulni akartam, jelenteni mind ezt. Tsuki ekkor egy mozdulattal ugrott ki pulóverem zsebéből. Egy halk puffanással értek apró lábai földet. Lenéztem. Csepp tappancsai alatt szétszalad a hó. Akár a homok. Nem állt össze, nem nyomódott meg.. csak szétszaladt. Itt valami nagyon nincs rendben. A kapucnis fiúra néztem, és bólintottam, jelezvén, hogy nem fogok beljebb menni. Közelebb sétáltam hozzá, majd intettem, hogy kövessen a többiekhez. Kicsit megnyugodott. De.. mégis mitől félt ennyire?
Leginkább a parancsnokot próbáltam megkeresni. Koncentráltam s bemértem a helyzetét.. nem volt messze, sőt egyenesen felénk tartott. Így inkább az egymás mellett tobzódó samuraiokhoz mentünk. Azok, látták a kapucnis fiún a félelmet. Azonnal nagymenőnek akarták magukat mutatni. Képmutató szarháziak. Rühellem az ilyen embereket. Főleg azért volt ez idegesítő, mert mikor megérkezett a fehér hajú, azonnal befogták a pofájukat. Egy enyhe mosollyal konstatáltam ezt, majd jeleztem Tsukinak, hogy ugorjon vissza a pulóverem zsebébe. A kis állat így is tett, én pedig fél kezemet a buksijára helyeztem, s simogattam puha kis fejecskéjét.
Amint megérkezett a parancsolgató, azonnal feladatot kaptam. Bólintottam, értettem amit mondott. Kiterjesztettem chakrám és megpróbáltam figyelni.. hátha érzek valamit vagy valakit. Amennyiben így lenne, azonnal jelezném.
Ekkor megkérdezte, miket tapasztaltunk. Én pár másodperc alatt daráltam le mindent.
-Semmi vér nyom, vagy bármiféle ember alkotta dolog nincs itt. A fákat természetes módon döntötte ki valami, de nem vihar. Mintha valami erőszakosan húzta volna befelé őket a kör belseje felé.. mind ugyanazt a pontot követve dőltek ki. Ezen felül a hó, olyasmi mintha homokból lenne.. felkavarodik és eloszlik a láb alatt, nem pedig összetapad. Megpróbáltunk bemenni a kör közepéhez, de végül egyedül inkább nm tettük meg - mondtam.
Ezek után, a fehér hajú férfi vezetésével indultunk meg a kör belseje felé. Ott azonban azt javasolta, hogy várjuk meg amíg eloszlik a köd.
- És ha a köd is a technika része? - kérdeztem végül.

Sai Kedd Ápr. 02 2019, 01:13

Sizu engedelmesen koncentrálni kezdett. Érzékeit teljesen szabadjára engedhette, hiszen most, hogy mind együtt voltak, tényleg nem kellett figyelmet szentelnie úgymond a saját teste védelmének. Nem volt veszélyben, épp ezért szenzor érzékei is szabadabban szárnyalhattak, s bár korábban is monitorozta a környéket, most sokkal élesebben rajzolódott ki társai jelenléte , majd ahogy távolabb "lépdelt" még lélekbe markolóbb volt a semmi. Úgy érezhette, hiába a képessége, mégis vaksötétben tapogatózik előre, semmi elkapható chakragóc - semmi élet, se állat, se ember... Már épp feladná, és "visszatérne" jelenteni, amikor hirtelen valami egészen finom, hajszálnyi, pulzáló valami cirógatja meg épp annyira alig érezhetően, mint a nagyon lágy, parányi szellő egy fülledten meleg nyári délutánon - nem is lepi meg annyira, hogy korábban elsiklott felette. A nagy csendben most ez mégis felér egy reccsenő ág élményével, s magával vonzza teljes figyelmét, hogy fellelje, megtalálja, s talán leleplezze, megértse, mire is bukkant.
Az érzés, ami magára vonta a figyelmét, egyértelműen chakra jelenléte. Gyenge, erőtlen, pulzálóan változó, mint egy pislákoló lámpa fénye, ami mindjárt kialszik. Formáját tekintve nem tűnt emberinek, de jellegzetesen mégis az volt az érzés, amit magából árasztott. Ha valóban az, aminek érződött, akkor viszont az, akihez tartozik, haldoklott, alig volt benne egy cseppnyi élet, az is elpárologni készült.
Volt ezen kívül még valami nyugtalanító. Nem rajzolódott ki tisztán képességed birtokában sem, csupán olyan érzés kerített hatalmába, ahogy nagyobb koncentrációval vizsgáltad a környéket, mintha valami vékony, pókhálószerű lengné be az egész vidéket, s amely kezdene rátok is rátok tapadni láthatatlanul, egyre több szállal.
Ahogy ezt elmondtad, mindenkire rátelepedett az információ súlya. Mindannyiótokra másmilyen hatást gyakorolt. Gouken számára ez egyértelműen azt jelentette, hogy fel kell kutatnotok a forrást, ami iránymutatásod szerint épp a kör középpontja felé - vagy épp ott - kell legyen. Nem is tétovázott, utasított benneteket, hogy induljatok.
Gouken parancsának hatására Umogi alig halhatóan, mégis elég jellegzetesen felnyikkant, mielőtt szemét lesütve még inkább a kapucnija mögé rejtőzött volna. Sizu számára már nem volt új ez a reakció, hiszen korábban azért se erőltette annyira az alaposabb kutakodást, mert a fiú egyre inkább a kiborulás szélén táncolónak tűnt. Most sem volt túlzottan elragadtatva a gondolattól, hogy mennie kell, ráadásul pont arra, ami miatt az ösztönei sivítottak, és inkább az ellenkező irányba hajtották volna.
A két szamuráj csak morgolódott. Nem fennhangon, csak hátul lépdelve sugdolózva egymásnak, de annyira e kifordult és beszűkült világban egyikőtök se volt süket, hogy ne hallotta volna, hogy azon morfondíroznak, hogy úgyse lesz ott se semmi, ha mégis, akkor se látnak az orrukig se, totál időpocsékolás az egész. Ennek ellenére a figyelmes szemlélő számára látszott Omurán, hogy reszket a keze egy (vagy inkább több) felesért. Ilyen szempontból Toshiki legalább "jobb" volt, mert szerencsejátékfüggő vére felforrt ettől a nem hétköznapi szerencsejátéktól, amit ez a küldetés számára egyre inkább jelentett. Mert bár mindketten izzadtak a hideg arcpirítóan maró csókja ellenére, Toshiki szemében legalább valami szikra lángra kapva parázslott, felébresztve benne némi kíváncsiságot, na meg fogadási szellemet, mert magában aztán megtette a tétjét már szinte mindenre, mi okozhatta ezt az egész horrorsztoriba illő díszletet, amelyet épp tapostak.
Hosszúnak tűnt az a kis idő, míg csendben haladtatok egyre beljebb, Sizu mégis nagyjából érezhette, hogy nagyjából akkor, amikor korábban is feladták a keresgélést, Umogi megtorpan, és bár szégyenlősen meghunyászkodva, lehajtott fejjel, de áll, és egész testében reszket. Nem mondta ki, de gesztusok szintjén egyértelműsítette, hogy nem megy tovább - talán csak ha mind ott hagyjátok, mert egyedül még kevésbé akarna maradni, de ebben az esetben a pánik egyre inkább elhatalmasodik rajta rohamot okozva.
Ha Gouken úgy határozna, hogy hátrahagyja valakivel, elkerülve egy esetleges rohamot, akkor leguggolva átkarolja a térdeit - viszont ha kérdezné bárki, mi a baja, nem válaszol egyértelműen. Csupán azt hajtogatja furcsa, idegen hangszínnel, hintáztatva magát, hogy nem akar tovább menni. Abban a pillanatban semmi nincs benne, ami a megszokott Umogi lenne az ismerős kapucnin kívül.
Tovább haladva a kör belseje felé, amit matematikailag - hiszen Gouken meg tudta becsülni az átmérőt,érzésre, hogy körbehaladt a szélen végig - hamarosan el kellett érnetek, mindannyiótokat, akik oda tartotok, baljós érzések kezdenek ostromolni. Nem a helyszín, nem is a küldetéshez kapcsolódóan bármi. Sugalmazás szintjén a saját lelketek sötétebb, kétségekkel és félelmekkel teli oldala kezd ostromolni, egyre erőteljesebben gyötörve az elmétek. Lehet, hogy Umogit is ez gyötörte, csak ő valamiért mentálisan érzékenyebb volt rá, és előbb kitört rajta a pánik?

//egyelőre nem juttattalak el benneteket a középponthoz, hátha másképp döntötök karakter szinten a hova továbbról az újabb információk tudatában. //

**Monokūro Gouken** Csüt. Ápr. 11 2019, 19:24

// A poszt első fele inkább üres fecsegés, mi bennem hivatott kialakítani a karakter jellemét. Tehát az inkább nekem szól, meg persze némi információval is szolgál magáról a karakterről annak akit érdekel. A második fél, az vonatkozik inkább a tényleges játékra. //

Nem volt véletlen, hogy éppen kettejüket választottam a Küldetés elvégzésére.

Az a két kolonc a nyakunkban ugyan teljesen átgondolatlan, "mindegy melyik rosszat választom" döntés volt, de ők ketten nem. Egy szobában tengették mindennapjaikat mióta az Őrség bázisára kellett költözniük. Ez volt talán az első és legjobb parancsom hozzájuk. Az ideköltözés erősen összefogja az embereket. Általa ismerhettem meg az alárendeltjeimet igazán és ez által alakulhat ki közöttük olyan kapcsolat melyet Összetartásnak hívnak.

Persze ezen tényező ugyanúgy lehet hátrány, mint előny.

A lényegen nem változtat, ők ketten kellenek a küldetés elvégzésére. Megtudtam Sizutól, hogy nem sokat kommunikált Umogival annak ellenére, hogy egy szobában alszanak. Mégis, talán ő az, akit Umogi a legjobban elfogad. Sizunak pedig teljesen mindegy. Volt szerencsém megismerni őt, furcsamód egészen közelről... Noha ez a megismerés aligha volt mondható kedélyes bájcsevejnek. Kard ki kard, majd elsöprő indulatok az irodámban. Azután pedig végre kiadott magából minden elfojtott érzelmet. Egy pillanatig csupán, de megmutatta, hogy ki ő valójában...

...és ez volt a lényeg.

Ami viszont a betegségét illeti. Aggódtam érte. Még nem volt alkalmam rá, hogy felkeressem a Főtemplomőrség Főparancsnokát, vagy esetleg Ten'in-samát, hogy tud e valamit Sizu aktájának hiányosságáról. Elvégre, ilyen súlyos, a küldetéseket is veszélyeztető betegségnek, betegségeknek helye kellene, hogy legyen azokban az aktákban, amikhez az Őrségek Főparancsnokai hozzáférhetnek. Sőt, ha nem abból indulunk ki, hogy én vagyok a Készenléti-őrség Főparancsnoka, akkor is közölniük kellene velem, Sizu felettesével az információkat. Így az, hogy a jelentés A Lány állapotáról nincs benne az aktájában, arra enged következtetni, hogy valami oknál fogva, valaki belenyúlt a hivatalos iratokba.

Neki nem lenne szabad itt lennie.

Minden képessége meg van ahhoz, hogy remek Kunoichiként, vagy bármelyik Őrség tagjaként helytálljon. Még engem is sikerült meglepnie akkor, amikor a legkevésbé sem számítottam rá. Erős, ügyes és remekül használja a chakrát. Az egyetlen -, mi sajnos nyomós - ok az Őrségembe helyezésének a betegsége lehet, ami pedig sehol nem szerepel a nyilvántartásban.

A helyzet aggasztó.

[...]

Gondolataimat igyekeztem elterelni Sizu sebezhetőségéről.

Aggódtam az embereimért, a biztonságukért. Ők jelenleg nem azon ninják közé tartoztak, akiket a küldetés oltárán fel lehet, vagy fel kell áldozni. Ennek a feladatnak nem kellene életekbe kerülnie. Nem úgy, ahogyan a magasabb szintű, vallási fenyegetettségekkel szembenéző küldetéseknek, amikre általában küldtek. Először, mint vezető, aztán mint Taichou. Utóbbiként sokszor éreztem azt, mint most, de úgy gondoltam, hogy a kirendelt ninják fel vannak készülve a halálra.

Ők nem.

Ők nincsenek és nem is kell, hogy fel legyenek készülve. Ezt itt és most nem a végső megmérettetés ideje, így érthető volt, hogy aggódtam értük. Még a kettő hasznavehetetlen senkiháziért is. Bizonyosan a lelkemre venném, hogyha valamelyikőjük az életét veszítené miattam. Nem készítettem fel őket erre.

Umogi...

Akárhogy is próbáltam szabadulni a gondolattól, újra és újra visszatértem a problémához: A fejemben lejátszódó döntések, lehetőségek és eshetőségek, melyek egy sikerre ítélt parancs megszületését voltak hivatottak szolgálni, mind-mind akörül jártak és aszerint formálódtak, hogy Sizu hogyan lehetne a legnagyobb biztonságban. Az egyik ilyen tervben Umogi szemmel látható félelmét felhasználva visszaküldtem volna őket a Bázisra. Okokat kerestem és kibújókat a kötelességem alól, s ezt jól éreztem.

Elöntött a szégyen és a düh.

Először magamra irányult, majd mindenki másra, végül pedig ez alatt a gyorsan leforgó pillanatok alatt arra a következtetésre jutottam, hogy el kell felejtenem mindazt, amit a beszélgetésünk magával hordozott. A tényekre kellett emlékeznem, s a körítést, a körbelengő érzelmeket és az általuk kiváltott érzéseket örökre el kellett felejtenem.

Nem mintha történt volna bármi lényeges...

Egyszerűen csak szimpatizáltam A Lánnyal.

~ A Lány... ~ Egy emlékképp hasított végig előttem, a fátyolos köd vásznán. Egy kép, mely valóban emlék volt, de én festettem. Egy kép, mely ott pihent az "Elfeledettek" között a szekrényem legmélyén. Azok között a festmények között, melyek életem múló, eltűnő, egy pillanat alatt szertefoszló, de olyan erősen belém rögzülő, érzelmekkel teli pillanatait örökítették meg, melyeket a megfestésük után örökre elfeledtem. Az érzést a vászonra vittem, s az emlék bennük élt tovább.

Ez volt az én taktikám azok ellen az elpuhító, felesleges érzelmek ellen, mik csak hátráltatnák a Tökéletes Vezetői-személyemet. //Poszt --> Szabadjáték, ez is ki lesz élményezve//

Az emlékkép ő volt, ő maga. Ahogyan a fekete hátterű vásznon az ő portréja tündökölt, most úgy repkedett előtte a sűrű ködben. A cím pedig a sarokban: A Lány.

[...]

- Rendben, oda megyünk! - Adtam ki az utasítást ellentmondást nem tűrő hangon.

Fogalmam sem volt, hogy hogyan idéződhetett fel egy ilyen frissen festett emlék. Ez eddig mindig bevált, s a mai napig nem emlékszem arra, hogy az összes többi, mintegy tucatnyi ehhez hasonló gyengeségekkel teli festmény miket ábrázolhat. Amikor egy újabbat tettem közéjük, a régiekre rá sem pillantottam és olyan gyorsan csuktam be a szekrény ajtaját, ahogyan csak lehetett.

Általában éjszaka festettem, akkor jöttek elő az érzelmek.

Minden más képem, mi kiállítva a szobámban vagy az irodámban van teljesen más. Azok szépséggel vannak teli nem pedig érzésekkel. Felszínes ékei a bennem rejlő művésznek, mik sokkal inkább mutatnak tehetséget és profizmust, egyszerű hobbit, mintsem gyengeséget... Gyengédséget?

Fejemet megrázva hunyorítottam a vakító ködbe.

Kedvem támadt volna öklömmel megkocogtatni halántékom, hogy a tompa fájdalom észhez térítsen. Ez nem vette volna ki jól magát a beosztottjaim előtt, így hanyagoltam a dolgot. Maradt a szorítás, mit pengém markolatára fejtettem ki. Erősen, úgy, hogy a tenyerem majd belesajduljon. Nem tudtam koncentrálni, nem tudtam odafigyelni. Újra és újra kétségek és elfeledett (elfojtott) emlékek, vágyak, érzések törtek fel. A gondolataim egyszerre forogtak a feladat és a múlt körül, majd egybeolvadtak a jelen kérdéseivel. Végül erőt vettem magamon és a fájdalom kissé segített kordában tartani a figyelmemet.

A legfurcsább mégis az volt, amikor a többiek megtorpanására lettem figyelmes.

Én is megálltam, hátranéztem és megláttam Umogit, amint a csapat többi tagja őt nézi. Ezzel én is csatlakoztam. Láttam a félelmét, mi megint csak tagadhatatlanná vált a számunkra. Mégsem én vettem észre, hanem ők. Persze az élen haladtam, de akkor is. A figyelmem lankadt.

Egy pillantást vetettem Sizura, de éppen csak egy tized másodpercre. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy még jól van. Általában az emberek testét figyelem, az összképet, az egybemosódó emberalakokat és csak akkor nézek bárki arcára, csak akkor kutatok mások tekintetében, hogyha a helyzet megkívánja. Ez általában riválisaim, a velem egyrangú társaim és az ellenfeleim kiváltsága szokott lenni. Csak azért, hogy "észrevegyek" valakit, hogy lássam, hogy "itt van" és jól van, arra sosem szoktam vizslató pillantást fecsérelni.

[...]

Az újabb akadályba ütközéssel újfent tervek zúgtak át elmémen és kapva akartam kapni az alkalmon.

"Sizu, térjetek haza Umogival és kérjetek erősítést." Ezt akartam mondani, de a másik "énem" a Vezető megálljt parancsolt résnyire nyíló számnak és hangom még hangszálaim rezdülése előtt elakadt. Átgondoltam a dolgot.

- Itoshi! Menjen vissza Umogival a Bázisra és tájékoztassák Otokaze-donot a kialakult helyzetről. A félreértések elkerülése végett a következő az üzenet: Ninjutsuhasználat nyomaira bukkantunk. A Geninek Otokaze-dono vezetésével és Itoshi-kun iránymutatásával jöjjenek ide teljes harckikészültségben. Nem valószínű, hogy sor kerül küzdelemre, de legyenek mindenre felkészülve. - Miután Itoshi a jelét adta annak, hogy megértette az üzenetet, én nem mozdulva a helyemről, Umogira pillantottam. - Umogi: Segíts Itoshi-kunnak és aztán csatlakozz a többiekhez! Meséld el nekik, hogy miket láttunk és, hogy miket tapasztaltunk. Készítsd fel magad arra, hogy egy nagyobb csapattal körbejárjátok a helyet. - Ezután megint Itoshira irányítottam a tekintetemet. - Ha gond nélkül elvégzi a feladatot és átadja az üzenetet, akkor engedélyezem, hogy este a takarodó után az Őrség számlájára igyon a cimboráival.

Fejeztem be végül a dolgot, s reméltem, hogy ezzel motiválom majd a férfit.

Nem tudtam nyugodt szívvel rábízni Umogit, de itt a fiú félelme sajnálatos módon a lehető legrosszabb tényezővé vált. Az, amiért ideküldték, most minket is hátráltatott. Ezt pedig ő jól tudta. Parancsnokként kellett gondolkodnom és bár a feladatom, hogy kikupáljam őket, hogy kigyomláljam belőlük azt, ami miatt nem lehetnek Ninják, ám ennek nem most van itt az ideje. Mégis... Úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit.

- Umogi... - Léptem oda hozzá, majd úgy állva előtte, akárcsak egy kőszikla, egy magas, megmászhatatlan hegyorom, a vállára tettem a kezem. - A félelem nem egy rossz dolog. Felhívja a figyelmet a gyengéidre. - Lenéztem rá. Tudtam, hogy miről beszélek, így magabiztos voltam. - Az ismeretlentől való félelem valahol teljesen érthető, hiszen sosem tudhatod, hogy mi vár rád a jövőben. De ha mindig ezen töprengsz, hogyha elképzeled mindazt a szörnyű dolgot, ami az életben várhat rád, lemaradsz mindenről, még a jóról is, ami által igazán "élőnek" nevezheted magad. - Ekkor hátrapillantottam a sűrű ködbe, abba az irányba, amerre én sem tudok nyugodt szívvel haladni. - Minden jövőbeli rossz leküzdhető. Nincs mitől félned. Csak felül kell kerekedned a saját félelmeiden. Nem béklyózhat meg. - Leguggoltam hozzá, s olyan közel hajoltam a fiú füléhez, ahogyan csak tudtam. - Használd... - Suttogtam. - Mielőtt megállsz, jusson eszedbe, hogy eddig miért mentél, miért küzdöttél és ha ennek ellenére is megtorpansz, mert félsz, hát félj attól, hogy mit veszíthetsz azzal, ha nem mész tovább. Használd fel a félelem adta adrenalint. - Felálltam mellőle, s szavaimat újra mások számára is hallhatóra erősítettem. - Ha legközelebb velem vagy és ilyen helyzetbe kerülsz, jusson eszedbe amit mondtam. Én ott leszek melletted. Támogatlak, s amíg nem leszel elég erős ahhoz, hogy engem is lenyomj, - mosolyodtam el - addig amikor szembenézel minden jövőbeli rémséggel amit egy küldetés tartogathat a számodra, én ott leszek mögötted és erősítelek. Így nem fog bajod esni .

Nem voltam büszke magamra, de azt mondtam, amit hallania kellett, amit hallani akart.

Lényegében azt sugalltam neki, hogy ne foglalkozzon azzal, hogy elveszítheti az életét, mert ha fejest is ugrik egy hegyről, le egészen a barázdált kőszirtre, én akkor is ott leszek és felfogom az esését. Nos, nem voltam biztos abban, hogy ezt meg tudom tenni. Hogy valóban, bármilyen esetben képes leszek őt megvédeni, de amíg túl tudom feszíteni saját képességeim határát, ameddig erőm engedi, addig megteszem azt, amit ígértem. Még ha felelőtlenség is volt...

- Most menj vissza Itoshi-kunnal, és gondolkozz el ezen. - Adtam ki a parancsot hátat fordítva neki.

Kockázatos és a legkevésbé sem a legokosabb mag, amit valaha elültettem, de ha majd kihajt és megfelelően irányítom a növekedését, akkor sikerre vihetek egy életet. Miután megerősödött, azért, mert bátorságot merített a jelenlétemből, rájön majd, hogy nincs szüksége rám. Ha pedig nem lesz szüksége rám, akkor nem fog félni egyedül sem. Ez a gondolatmenet ennyire egyszerű... (és legalább ugyanennyire sülhet el rosszul.)

[...]

Miután a kis akadály így vagy úgy megoldódott, elindítottam a csapatot a kör középpontja felé.

- Sizu, figyelj és ha bármi gyanúsat érzel, szólj! Mindenki tartsa készen a fegyvereit! - Jómagam chakrát kezdtem el keringetni a testemben és jó adag Doton chakrát koncentráltam a tenyerembe. Elővigyázatosság.

_______________
Jegyzet

Főtemplomőrság Főparancsnoka --> A legbefolyásosabb Őrségparancsnok, lényegében Shion-himesama közvetlen tanácsadója után a legbefolyásosabb ember. Lényegében egy rangban áll az összes többi Őrségparancsnokkal, (Amint amilyen Gouken is) ám ez persze gyakorlatilag nincs így. Gouken áll a lista alján.

Ten'in-sama --> A Monokuuro-klán egyik "szövetségese." Gouken nagyapja tanította Ten'in-samát, ki a vallás egyik nagyra becsült Főtemplombeli apátja. Gouken nagyapja szintén az volt. Jelenleg ő foglalkozik azokkal a megbízásokkal, amikben eretnekségre utaló jelek szerepelnek. Ő osztja ki a feladatokat a vallási ügyekkel foglalkozó Templomőrség tagjainak. (Et-ben az első oldalon infó róluk)

**Tatsuno Sizu** Kedd Jún. 25 2019, 18:17

//Elnézést ezért a töménytelen és pofátlan mennyíségű késésért ><""" //

Egy mély levegő. Egy lépés. Egy nagy súly. Csak lélegezz cicám. Csak vedd a levegőt s figyeld, mit súg a szél. Csak figyeld, mit üzen neked a megannyi fűszál. Érezd a zenét, mit a lomha fának oszló kérge ad át. Érezd, ahogy minden mozzanatában hozzád szól az erdő. Érezd a befogadó jelenlétet. Azt, ahogy önmagába zár, s tedd ezt te is. Csak figyelj s fülelj. Mert minden megváltozik. Körülötted minden egy perc alatt pulzálva alakul át. S ha nem hiszel a változás mámorító énekének, a sötétség keserű rétege ragad majd el. Beszippant, magával ránt. S egy nagy halom semmivé válsz. Azzá a semmivé, aki még a saját lélegzetét se tudja kontrollálni. Azzá a semmivé, amivé akkor válunk, amikor elveszítjük önmagunkat. S az utolsó szikra is kihal belőlünk. Szóval csak lélegezz. Jó mélyen szívd be magadba az összes változó tényezőt. Érezd az illatát. Érezd bőrödön a simogatást. Hagyd fülednek, hogy elaléljon a dallamok Kánaánjában. Engedd nyelvednek, hogy megízlelje az igazág kesernyés aromáját. S hagyd szemednek, hogy lássa ezeknek az összességét. S tedd össze a képet. S ne légy üres. S varázsold egységgé a különbséget. Mert képes vagy rá. Mert a kirakóból is kép lesz. Mert az érzésből is érzelem lesz. Mert a színből is festmény lesz, s a hozzávalókból is vacsora. Mert az emberekből is egy pár lesz. Mert ha minden összeáll, egy újabb változás alakítja majd a teret. S az üresség felszívódik. S a változás áll be benned állandóvá. S majd összerakod, ami szétesett. És egységes lesz minden mid elveszett. Csak lélegezz. Ne agyald túl az életed. Csak lélegezz. Jó mélyen szívd be a levegőt. S lásd meg a csodát, melyet a világ egyedül neked ad át. S ragadd meg az alakuló pillanatot. S zárd magadba mélyen. Mert az összességért élünk, mégis a darabokat kergetjük. Mert a teljességre vágyunk, mégis a részletekbe veszünk el. Mert látni akarjuk magunkat, mégis a törött tükröt figyeljük. Önmagunknak is csak a részei vagyunk. A tükrön maradt repedések. A földön elszórt érzések. Az erdőben eldobott palackok. A halkan síró hangok. A végtelennek tűnő sötét üresség. Szóval csak lélegezz. Csak figyelj a hangra, mely azt jelzi, hogy itt és most élsz. Hogy éber vagy és van esélyed megváltoztatni a lehetetlent. Légy te a változó, és engedd ki a pillanatot. Tedd meg, mit a szíved diktál. S csak lélegezz mélyeket. S hidd el.. Megérted.
Beszívtam a levegőt. Szívem nagy robajjal dobbant. Hangja átjárta egész testem. Szemem lassan csukódott le. A koncentrációm teljes volt. Úgy álltam ott mint egy darab fa, pedig annál sokkal többet tettem. Egy pillanatra magaménak tudtam a természetet. Egy pillanatra meghallottam minden fa susogását, s a saját véremnek csörgedezését. A hangok olyan nyugtatóak tudnak lenni, főleg ha nem az emberek száján jönnek ki. Egy újabb mély levegőt vettem s máris átpásztáztam a környezetem. Emberek. Azok akiket ismerek. Mindenkit elidőztem egy keveset. Rang, nem, kor, faj. Olyan keveset tudok róluk mégis olyan sokat. Mindenkit átpásztáztam, de ezzel csak az időt húztam. Nem akartam, hogy kiragadjanak ebből a mámoros érzésből. Talán ezért is lettem szenzor. Hogy csukott szemmel, kívülről is megértsem a világot. Hogy tapintás nélkül érintsek meg másokat. Hogy pillantás nélkül figyeljem a tetteiket. Így egy üres.. félig halott lényként is megismertem mindenkit. S megtanultam koncentrálni. Megtanultam figyelni a chakrámra. Megtanultam érezni. Olyat, amit sose fedek fel. Az érzéseim ilyenkor furcsa mód felszínre törnek. Talán azért, mert ilyenkor érzem magam szabadnak. Ezzel a részével még nem vagyok tisztában. Nem szeretem magamat megfigyelni. Abban nem vagyok jó. Inkább.. másokra összpontosítom a figyelmem.
Újabb mélylevegő, s kiterjesztem érzékeim, s megfigyelem a környezetem. S üresség tárult elém. Míg a közelben, társaim élesen kirajzolódtak, hátrébb mintha megvakultam volna. Mintha hiába lennék szenzor. Felesleges volt minden tettem. Mart az üresség. S egy pillanatra megijedtem. Egy pillanatra elfogott a rettegés, amint a vaksötét semmi magába akart zárni. A semmi súlya úgy nehezedett rám mint egy elefánt. S én menekülni akartam. Üvölteni. Egy pillanatra fel is riadtam. Nem kellett volna. Egy normális szenzor ettől nem riadna meg. Ettől nem jönne vissza egy pillanatra. De én nem normális szenzor vagyok. Én egy mentálisan és testileg is sérült valaki vagyok. És a semmi már sokszor majdnem elragadott. Félek a semmitől. Félek attól, ha nem érzek semmit. Mert ha nem érzek semmit, annak mindig rossz vége lesz. Elájulok. Meghalok. Rohamom lesz... változatos. A semmi mindig fájdalmakkal jár. A semmi a torkom köré kuporodik és megpróbál megölni. Szinte érzem, ahogy belefulladok.
Zilálva, rémülten tértem egy pillanatra magamhoz. A nyugodtságom alábbhagyott, s a békességből kitörve, ijedten kapkodtam levegő után. Mintha meg akartam volna fulladni. De az én esetemben tényleg majdnem megfulladtam. A levegőmegvonás egy ösztönös reakció a szervezetemtől, amit arra használ, hogyha a semmi el akarna ragadni, így visszarántódok. Most is visszarántott. Rég nem éreztem ilyen nehéznek a semmit. Rég nem fájt ennyire. Borzalmas érzés kerített hatalmába. De nem hihettem magamnak. Nem létezhetett, hogy csak a semmi vár odalent. Szóval két sóhaj után visszatértem. Érzékeimmel újra a semmivel kerültem szembe. Farkasszemet névén az ürességgel próbáltam áttörni rajta. Nem létezhet, hogy ez itt a vége. Izmaim megfeszültek. A testem nem reagálhat a semmire. Nem hozhat ki a koncentrációval dúsított katartikus állapotból. Nem hagyhatom. Egy egészen finom, hajszálnyi.. pulzáló valami simogatott meg. Szellő.. talán annál is finomabb. Persze, hogy korábban észre se vettem. De a semmiben.. Ez a valami olyan erős, mint az erdőtűz. S magával ránt. S kiragad a semmiből. S követésre buzdít. S hív..
Egyértelműen chakra jelenléte az ami magával rántott. Gyenge.. erőtlenül pulzál. Akár a lámpás az éjszaka hidegében. Formája nem volt emberi.. Csupán az érzés, amit árasztott annyira.. jellegzetes volt. S ha ez valóban az aminek érzem.. akkor a semmi nem csak engem akart ma elragadni. Akkor ez a valami... egy valaki. Akiben alig van élet. Aki haldoklik. Akinek a lelke hamarosan elhagyja a porhüvelyét.
De nem ez volt az egyetlen érzés, ami nyugtalanított. Mintha az egész környéket egy pókhálószerű vékony valami fedné le. S lassan.. ránk is ránk telepszik. Egyre.. egyre több szállal.
Újfent visszatértem, most azonban nem az ijedelem ült ki arcomra. Tekintetem aggodalmat sugárzott.
- Van itt valami. Ami annyira gyenge, hogy most is éppen csak pislákol. Mintha egy ember lenne, kiből éppen veszik ki az élet. Az alakját nem ismerem fel ugyan.. de az érzés amit áraszt jellegzetes és ismerős. – mondtam, kissé feszülten – És van itt még valami. Az egész környéket befedi valami. Valami, ami akár egy pókháló, olyan vékony és úgy telepszik rá mindenre. Ránk is. Lassan.. egyre több szállal. És nem valami bizalomgerjesztő.
Óva intésemet és idegességemet a parancsnok meg se hallotta. Egyenesen kalauzolt minket be, a kör közepe felé. Nem sejtek túl sok jót.. Tsuki egyre közelebb húzódott hozzám. Én pedig felemeltem, s pulóverem zsebébe bújtattam a csepp lényt.
Umogi mellettem felnyikkant. A kapucnija mögé rejtőzött. Láthatóan nem tetszett neki a helyzet. Egy lépéssel közelebb mentem hozzá. Próbáltam figyelni. Minden mozzanatát és kifejezését. Lehet, hogy ez az üres semmi.. rá is hatással van?
Mikor elértük azt a pontot ameddig mi is mentünk, Umogi megtorpant. Egyértelmű jelét adta hogy nem megy tovább. Egy kedves mosolyt erőltettem arcomra.
- Figyelj.. mondd el kérlek, mit érzel. Hátha tudok segíteni. Én is félek. Szerintem mindenki. Tsuki a zsebemből se mer előjönni. – mosolyogtam. A fiú csupán azt hajtogatta, nem akar tovább menni. – Umogi... Az érzés, ami elhatalmasodik rajtad, a legfontosabb dolog, egy-egy helyzetben. Lehet van itt valami, ami mindenkin ezt a hatást idézi elő. Lehet téged ért el először. De kérlek.. írd le pontosan mit érzel. Mi nehezedik rád.. mi fáj. Ha szeretnéd hátrébb is megyek veled. De le kell tudnod írni. Segítek. Én is éreztem már ilyet. Én is éreztem, hogy minden porcikám ellenez valamit. Akkor, egy rossz érzésem volt. Azt éreztem, hogy meg fogok halni. Ez a testünk természetes reakciója, mert meg akar óvni minket. A lábadban lévő fájdalom megállít. A kezedben lévő az adott cselekvés megszűntetésére kényszerít. A hátad egy jobb tartást kér. A szemed mást akar nézni. A fejed pihenni akar. A szíved más érzéseket táplál. A légszomj segít helyrepofozni a gondolataid és önmagad helyes útra téríteni. Mindennek van értelme és jelentése. És te segítenél a legtöbbet.. ha elmondanád, mit érzel - mosolyogtam, miközben próbáltam a szemét keresni. Amennyiben bármi helyeselő választ ad, hátrébb megyek vele egy pár lépést, s meghallgatom, amit mondd. Még ha összeszedetlen is. Minden, amit mond... segíthet.
A fehérhajú ezután azonnal utasításokat osztott. Tényleg? Még több embert akar a halálba küldeni? Valami van ott, amivel nincs rendben egy másik valami. Azt hiszi ha többen leszünk akkor többre megyünk.
- Ehh. –Adtam hangot nemtetszésemnek – Bár én nem vagyok vezető –kezdtem neki alázatos hanggal. Így illik. azután átváltok magabiztosabbra. Ez az amit a fehérhajú úgy tudja, hogy őszinteségem jeléül használok, nem pedig ellenkezőként. Csupán segíteni akarok. S azt akarom, hogy úgy érezze komolyan gondolom, nem csak illemből mondom – Van itt valami ami rabul ejt mindenkit. Ami mindenkire rátapad. S egy embert, aki a kör belsejében van.. talán meg is ölt. Vagy legalábbis majdnem. Tényleg úgy véli, hogy az a legjobb döntés, hogy még több emberrel megyünk egy olyan helyre ami ellen nem lehet küzdeni? Itt nem a csapat nagysága, vagy ereje fog nyerni. Minél többen jönnek, annál több emberre telepszik rá és nem lesz kit hívni. – Szívom meg a fogam – Szerény véleményem szerint, ha nagyon ide akarja őket hívni.. a körbe semmi esetre se jöjjenek be. Hanem ha balhé lesz, legyen, aki kiment minket. Járják körbe, ahogy akarják de áhh... odakint nem lesz sok minden. Hacsak ez nem valami fura genjutsu, mert akkor meg törjék el a használó nyakát. – Sizu ez már sok lesz, vegyél vissza – De ezt csak javaslatként mondom. Amúgy is én csak egy mezei szenzor vagyok, nem értek én a vezetéshez. Csupán segíteni szeretnék – mosolyogtam, enyhe alázattal. Így talán hihetőnek hat amit mondtam.
Ezután a parancsnok Umogihoz ment oda. Úgy magasodott fölé mint egy hegyomlás. Hát ez nem oké. Eeeeez egy rettegő elmét csak még inkább félelemre késztet, de te tudod. Amit mond, az egészen rendben lenne, ha kicsit barátságosabb lenne és talán mosolyogna. De ki vagyok én, hogy ellenszegüljek, vagy megmondjam, mit csináljon? Én csak egy sétáló hulla vagyok.
Ohh jé mosolygott. Oké... ez már egész emberi volt. Et kéne megtartani. Direkt úgy mondta, hogy mások is hallják. Tipikus figyelemmániás vezető. Azt akarja, hogy ezt a tettét is elismerjék, hogy ő mennyire menci és jó vezér. Heh. Jó trükk. Most úgy teszek mint aki beveszi, hogy ez egyedül Umoginak szólt. Végül elküldte a fiút.. és mi mind megindulhattunk a kör közepe felé. JEJ! Ez is kurvajó ötlet...
Valahogy nem éreztem, hogy az ellenféltől kéne tartanom. Mintha itt valami más lenne. Valami sokkal zavarosabb. És minél inkább beljebb értünk, annál biztosabb voltam benne, hogy itt az érzések a fontosak. Hogy Umogit is megbéklyózta az, ami engem is pár lépésen belül meg fog. Amilyen gyorsan tudtam a parancsnok mellé siettem s próbáltam egy pillanatra megállásra kényszeríteni. Túl hamar jöttem előre. Kezeim remegtek. S éreztem, hogy a semmi el akar ragadni. Éreztem, amint valami megfog s megpróbál megölni. Apámat láttam amint a falnak lök. A kiéhezett fejű szanitéceket. Nevelőapámat ahogy ver. Bátyámat ahogy sokkal rosszabb dologra készül. Yuit amint koponyája ezer darabra reped. Magamat, amint élő csontvázként nem remélem a holnapot. Tsukit egy zsákban a fa tetején. Yui édesanyját. Az édesanyámat. Megannyi fájdalmat. S elült rajtam a már ismerős érzés. A halálfélelem. Ami 2 éven át kergetett. S minden fájdalom lepergett előttem. S nyomta a szívem. Éreztem, amint minden feketévé válik és engem elragad a pánik majd az üresség. Amint lebegni fogok a nagy feketeségben, és még a saját légzésem se fogom hallani.
Mentálisan sérült vagyok, elismerem. De legyőztem már minden rettegésem. Álarc mögé rejtettem, mert az a legjobb. Csak én láthatom, hogy fáj. Könnyeim patakokként akartak hullani, de én elnyomtam azokat. Csupán kezeim remegtek, de brutális erővel. S minden lépéssel egyre rosszabb lett. Nem létezik, hogy van olyan akire ez nincs hatással. Ezért akartam megállítani a férfit. Mert pár lépés és ők is érezni fogják. Én is akkor érezném. Ha nem lenné így is tele kínokkal. Nekem az elnyomott félelmeim és fájdalmaim próbálnak utat törni. Azok, amiket álarc mögé rejtek. Nekik valami más. De ennek nem lesz jó vége.
Ha a férfi megáll, beszélni kezdek. Eleinte remegő kezeimre nézek, hogy ő is észrevegye.
- Nem lesz ennek jó vége. Amit érzek, a rettegés. A legrosszabb kétségeim és félelmeim kerítenek hatalmukba. Nem a körtől félek. Nem a köd rémiszt meg. Önmagamat kergetem rettegésbe. A saját érzéseim béklyóznak meg. És mindenkire ez vár. Nekem ez az oldalam nem jön elő magától. Nem török meg ilyen könnyedén. Itt azonban van valami. Valami üres. Valami, ami erre kényszeríti a lelkem. S lehet a férfi is a rettegésbe halt bele. Minél gyengébb valaki lelke, annál előbb fogja elkezdeni felemészteni... már mindenki érzi enyhén, de nem mondja. Látom rajtuk. Amit maguk se látnak. Nem tudom, mit lehet ellene tenni. Talán meg lehet próbálni elnyomni vagy leküzdeni. Meg lehet próbálni figyelmen kívül hagyni. Én sokszor nyomtam már el a rettegést. Megtanultam a módszerét. De ez ahogy nekem, úgy valószínűleg másnak is lehetetlen lenne. – tartottam egy kis szünetet –Parancsnok, azt hiszem bele fogunk halni a félelembe – A semmi el fog ragadni.

Sai Szomb. Júl. 06 2019, 00:33

//Ilyen gyönyörű posztokra megéri várni Wink

Néha feleslegesnek is érzem magam, csak belerondítok ˇˇ' xD //

Az, hogy Umogi megmakacsolta magát, elég komoly törést okozott a törékeny csapategységben, s talán pluszban borzolta az idegeket. Elsőnek Sizu reagált rá, nemcsak azért, mert korábban már egyszer megtapasztalhatta a fiútól eme viselkedést, hanem azért is, mert érzékenyebben figyelt alapjáraton a környezetére, még "nem szenzor" üzemmódban is hamisítatlan szenzorként monitorozott öntudatlanul is.
Igaz, mire a fiúhoz lépve próbálta szóra bírni, már az egész csapat megállt, nehezítve a kapcsolatteremtést kettejük között azzal, hogy figyelik kettejüket.
A fiú a lány kérésére rá függeszti a tekintetét. Látszik rajta, hogy próbálja megfogalmazni, amit érez, de az ilyesmiről nehéz alapjáraton is beszélni, hát akkor még a halk és szűkszavú fiú számára. Végül lesüti a szemét, ahogy kiprésel magából pár szót: - Félek... összenyom, egyre inkább összepréseli minden porcikám. Alig kapok levegőt! - Valóban piciket és szaporán lélegzik, ez persze lehet a pánik tünete is, ennél többet azonban nem mond, kisebbre húzza össze magát halk, ugyanakkor csipetnyit fájdalmas nyüszítéssel. Az egésznek olyan hatása van, mintha valami valóban összenyomná erőszakosan.
A további beszélgetést ráadásul megzavarja a vezető, Gouken is. Biztatása látszólag nincs komolyabb hatással a fiúra, de a figyelmes szemlélő a tekintetéből kiolvashatja, hogy bár mély bizalmat még nem táplál a férfi irányában, a szavak megérintették mélyen. A védőszárny, amit a férfi a szavaival kiterített fölé, csipetnyi megnyugvást ad, épp csak a bizalom, amit bele fektethetne, az hiányzik még, ugyanakkor valóban, Gouken jól érzi, amit elhintett, komoly felelősség.
Umogi és Itoshi távozása után - utóbbi igen lelkiismeretesnek tűnt egyszeriben az ígéret hallatán, előbbi pedig olyan sebesen indult meg, hogy fél szempillantás alatt el is tűnt a ködben tekintetetek elől, de kétségkívül megkönnyebbülést jelentett számára, hogy elhagyhatja ezt a helyet - tovább haladtatok. A félelem, a kétely, a negatív gondolatok egyre mételyezőbben martak belétek. Minden lépéssel erősebb lett, mint valami rádióhullám, ami teljesen áthangolja az agyatok. Nem is bírjátok ki újabb krízishelyzet nélkül. Sizu az, aki megpróbálja jobb belátásra téríteni Gouken parancsnokot. De ahogy befejezi a véleménynyilvánítást, Toshiki is csatlakozik, a saját ellenérzéseit is megfogalmazva.
- Pontosan! De semmi értelme itt megdöglenünk! A falu nem vár tőlünk hősi áldozatot, semmibe vesznek minket! Egy nagy rakás szardarabnak néznek minket egytől egyig! Én ugyan nem fogok itt veszni úgy, hogy azt sem tudom, mi végzett velem, ILYENEK kedvéért! Higgye el nekem, Uram, a leghülyébb dolog feltenni mindhármunk seggét a 0-ra ruletten!
Bármilyen érzet is váltotta ki a férfiből eme indulatokat, érezhetően pattanásig feszültek az idegei, s ki tudja, ha elszakad a cérna, ő milyen arcát mutatja majd.
Pedig a kör középpontja alig 30 lépésre lehet becslésre a sűrű ködben, s épp úgy viselkedik, mint egy állat, ami a veszély közeledtével egyre fenyegetőbben lép fel.

**Monokūro Gouken** Hétf. Júl. 08 2019, 00:27

Dübörgött a csend.

Ahol még a természet is némán hallgatott, ott mi voltunk az egyetlenek, akik felzavarták a némaság ködét, mi olyan alattomosan mételyezett bennünket, hogy észre sem vettük. Persze, akkor csak fel-fel sejlett bennem minden, tisztán csak később láttam. Addig pedig az agyam zakatolt, fülemben hallottam szaporán dobogó szívem kétségbeesését; láttam magam előtt azt, ami egyik legrosszabb félelmeim közé tartozott: Láttam széthullani az általam vezetett csapatot.

Már az önmagában egy kudarc volt, hogy Umogit vissza kellett rendelnem.

Szükséges volt, hiszen egy olyan fojtogató dologgal kerültünk szembe már az első feladatunk teljesítésénél, mi meghaladja az itteniek képességeit. Legalábbis azokét a "selejtekét" akiket ki kell képeznem. Sokkal több rejlik bennük, mint amire ők maguk számítanak. Mégis elnyomják a képességeiket és újra és újra elbuknak a saját maguk leküzdésének akadályán. Azokon az akadályokon, amiken azok a Ninják, kiknek démonai nem kerekedtek föléjük már túljutottak. Sizu és Umogi mégis, most újra abba a helyzetbe került, hogy önmagukat kell legyőzniük. Ezért vannak itt, s ezért vagyok most én is itt. Én vagyok a Vezetőjük, én vagyok az, aki kihozza majd belőlük a maximumot!

Képesnek kell lennem rá, hogy ösztönözzem őket!

De... vajon képes lennék rá, hogy ösztönözzem őket? Egyáltalán tudom, hogy mivel nézek szembe? Umogit már elküldtem, nála még nem jött el az idő, de Sizura csak rá kell pillantanom és máris félelem tölt meg. Aggódok érte, persze mint vezető a beosztottjáért. Egy kósza aljasodott érzet erejéig még a vereség szégyene is eszembe jut Vezetőként, miről csak ez a kettő Genin tehetne. Ám ezt a szégyenteljes foszlányt erkölcsömmel söpörtem odébb, s az sem kizárt, hogy egy mélyről jövő, őszintébb félelem került a helyére.

[...]

Ahogyan tovább haladtunk, egyre inkább aggódtam.

Rövidesen azon kaptam magam, hogy percenként pillantok hátra, hogy szemügyre vegyem A Lány állapotát. Nem kellett túl figyelmesnek lennem ahhoz, hogy lássam: Retteg! Ahogyan én is. Egyre kevésbé bíztam a sikerben, abban, hogy a céljaink felé menetelünk. Végig néztem az engem követő két emberen és bizonytalanságot láttam bennük. Nem biztosak bennem, nem biztosak a vezetői képességeimben. Én pedig nem voltam biztos saját magamban...

~ Jó felé megyünk? ~
Érzékeim azt súgták, hogy a kör középpontja már közel, s mindvégig tartottuk az irányt. Hiába mondta el aggályait Sizu, nem tántorodtam el a kiadott Parancsomtól. Mert a Parancs az Parancs, hogyha a Vezető azt kiadja, az szent és sérthetetlen. Mindenki köteles betartani. Én pedig mégis úgy érzem, hogy a következő utasításomat mindketten megfogják tagadni. Bár nem tudom, hogy mi lesz az, mégis úgy hittem, hogy bármit is mondok, ellene szegülnek. Egyik pillanatról a másikra lázadnak majd fel, s minősítenek le engem. Akkor pedig megismerik majd Monokuuro Gouken-shoutaichou azon arcát, amit az ellenségeinek mutat.

Végig néztem A Lányon és eltűnődtem rajta, hogy képes lennék e valóban kárt tenni benne...

Hiszen annyira sebezhető, annyira törékeny. Remeg, fél, s jelenlétem nem nyújt vigaszt számára. Sőt, szöges ellentétét gondolja mindannak, ahogyan én gondolkozok a kialakult helyzetről. Ebben biztos vagyok. Na de az a másik... Ha csak ránézek, elfog a gyűlölet. Hogy egy ilyen söpredék az utamba álljon és megmerje kérdőjelezni a Parancsomat! Ahogyan okot ad rá, kimetszem a nyelvét. Nem fogják nekem elszúrni ezt! A méltóságomat megőrizve, hideg fejjel fogok cselekedni és kivágom a nyelvét!
A Parancsom szent és sérthetetlen!

[...]

Miden léptem után Sizu szavai kísértenek.

A Genjutsu, az állítólagos ember, az a valami ott a kör közepén. Az első gondolatom egy állat volt, mi valahogyan a technika áldozatául esett. Tiszta gondolatok keringtek bennem, miket a kialakult helyzet egyre inkább megmérgezett. A kezdetben még elég volt, hogy kardom markolatát szorítottam és ezzel bőröm feszülő, elszoruló fájdalma húsos, izmos markom sajgásával kizökkentett a köd alattomosságából, de most már egyáltalán nem látok semmit úgy, ahogyan előtte. Mindennek más értelme látszik, s ezek sokkal igazabbank tűnnek, mint azok a szelídebb elgondolások, amiket az imént, még néhány perccel ez előtt gondoltam.

Minden egyes lépés előre egy kínszenvedés volt, mégis törtettem.

Többé már nem fordultam hátra, nem akartam látni sem Sizu, sem pedig Toshiki arcát. Főként nem Sizu félelmét, azt a félelmet, amit én okoztam neki azzal, hogy ide hoztam őt. Azt akartam, hogy menjen vissza, hogy ne kerüljön ennek a helynek a közelébe. Azt akartam, hogy maradjanak csöndben mind a ketten, hogy egyikőjük se szólaljon meg! Úgy éreztem, hogy el akarok futni a rám váró megpróbáltatás elől, az elől a megkérdőjelezés elől, ami nemsokára rám vár. Úgy hittem, hogyha elég gyorsan török előre, talán leküzdhetem az időt és megelőzhetem a bajt, majd amikor a kör közepére érünk, már nem lesz módunk vagy időnk arra, hogy aggályokkal törődjünk.

Féltem előre menni, mégis, inkább belemenekültem a félelembe, mintsem, hogy szembenézzek vele.

[...]

A csőlátás beszűkült tudatállapotából egy zöldes tincs szakított ki.

Azonnal megtorpantam és oldalra néztem. Balomra, ahonnan A Lány felnézett rám. Bár próbálta eltüntetni, a csillogó szemei könnyekre engedtek következtetni. Olyan elfojtott érzelmekre, mik fájdalmas pírt dörzsöltek arcára. Nem csak kezei, s egész lénye remegett, de még a hangja is. Szinte le-le nyelte aggodalma minden egyes cseppjét azokkal a mondatokkal, miket kierőszakolt magából. Elkezdődött az, amitől tartottam, s a megszégyenüléstől való félelem, a parancsmegtagadás félelme vegyült azzal a mardosó aggodalommal amit Sizuért éreztem. Meghasadt a szívem, s ez fájó mellkassal járt kézen fogva. Úgy éreztem, hogy megfulladok, hogy a vegyes fájdalom ami egyszerre testi és lelki eredetű, az a nyomasztó, fojtogató, eltipró, majd szétdurrantó érzés, amikor az embert satuba fogják és nem eresztik. Nem az az éles fájdalom, ugyan... Annál ez sokkal lehangolóbb.

A depresszió végfázisa kerülgetett egyik pillanatból a másikba.
Mintha valami sötét és csöpögős massza ült volna vállamra és szépen lassan telepedett volna rám, Sizu pedig minden mondatával tetézte a problémát, mígnem végszava teljesen bekebelezett! A végső kétségbeesésbe taszítódtam, ám egy mentőöv vágódott a vízbe: Gyűlölet, feltörő, végeláthatatlan gyűlölet amit a hasznavehetetlen Toshiki szavai gerjesztettek bennem. Az első pár szót szinte meg sem hallottam, aztán pedig Chakrám vadul mozgolódott testemben. Csakúgy, ahogyan lábujjaim ninjaszandálom belsejében, kaparták a talp belső részét, kezem pedig úgy szorította Wakizashim markolatát, hogy kiserkent a vérem.
Ez a fájdalom pedig egy villanásnyi fényt engedett be az őrület sötét fátylán!
Hirtelen mozdulattal vágtam ki hüvelyéből másodlagos kardomat, s azzal metszettem át még ép bal tenyeremet. Egyszerűen csak egy vágást intéztem rajta, az életvonalam mentén. Ügyeltem rá, hogy ne vágjam le a kezem és ne legyen túl mély, de cserébe eléggé fájdalmas és szélesre nyúló seb keletkezzen. Eztán azonnal ökölbe szorítottam sérült kezem, s egy lépést hátráltam Sizutól. Nem néztem rá...
Testem mellett lógó karomra meredtem.
Wakizashimat markoló jobb kezem enyhén összemaszatolta piroskás vérrel a kard markolatát burkoló kékes anyagot, míg sérült, ökölbe szorított bal kezem ujjai közül patakokban szökött ki a vér és hullott alá a havas földre. A fájdalom lüktetett bennem, minden egyes szívdobbanással pulzált a sebem. Nem aggódtam, hiszen sérültem már meg komolyabban is. A fájdalom szükségszerű volt. Az indulatomat önkárosításba fojtottam, méghozzá egy olyan önkárosításba, amely fájdalma felrázott őrült gondolataim tengeréből. Éreztem ahogyan tarkóm és fülem elhűl, kiszáradt szám benedvesedik. Nyugalom szállta meg a testem, így higgadt hangon, szinte már csendesen szólaltam meg.
- Ahogyan mondod: - nézek fel rájuk - Önmagatokat kergetitek rettegésbe. - S azzal elcsúsztattam kardom annak méltó helyére. - Azt mondtad valami gyengét éreztél, valami elhalót, ami ismerős a számodra. Ez egy állat, egy apró állat, miből hamarosan kiszáll az élet. - Közöltem olyan magabiztossággal, minthogyha valóban látnám azt a lényt. Ezt nyomatékosítva a kör általam vélt közepe felé tekintettem. - Te már férfinak említetted, amikor azt sem tudjuk, hogy egyáltalán milyen élőlény chakrája pislákol ott. Állat, ember, nő, majd a legerősebb nem, a férfi. Mondandódba vetítetted a félelmedet, azt, hogy még a legerősebbek sem menekülhetnek. Azért, mert ez a hely - tárom szét kezeimet és szétnyitom ujjaimat, ezzel mutatva a tenyereimen keletkezett sebeket. A jobb kisebb, szinte alig szivárog, míg a balból csöpög a vér - ezt akarja elhitetni veletek. Érzem amit ti is éreztek. - Ekkor eszembe jutottak az Umogihoz fűzött szavaim. - A félelem nem egy rossz dolog. Felhívja a figyelmet a saját gyengéinkre. Én rengeteget tanultam most. - Komolyodik el a tekintetem és a kör közepe felé fordulok, hátat fordítva a két személynek. - Tisztán látom a helyzetet. A szabályos kör egy Pecsét vagy Rituális technika végterméke lehet. A kör közepén egy áldozattal. A köd lehet Genjutsu, s ez inkább biztos, mintsem feltételezés. - Közben kezdtem érezni, hogy lüktető sebem ellenére a félelmeim kezdenek megint feltörni, a magamba vetett hitem elpárologni látszik, mégis még eljátszom a magabiztosat. - Ha nem tudtok szembenézni a saját félelmeitekkel, akkor menjetek Umogi és Itoshi után. De hogyha jönnétek, akkor higgyétek el: Ha valaki a saját félelmeink által igyekszik eltántorítani minket, s ez a legjobb trükkje, akkor ő jobban fél tőlünk, mint mi saját magunktól! - Ezzel sikerült saját magamat is egy hátra vetett, magabiztos félmosoly erejéig felbátorítani. - Ne aggódjatok, egyedül is elbánok a saját félelmeimmel. - Azzal pedig chakrát koncentráltam a lábaimba és a Shunshin no Jutsut alkalmazva ugrottam meg a kör középpontja felé!

**Tatsuno Sizu** Szer. Júl. 31 2019, 17:32

Bele fogunk halni a félelmeinkbe. Igazán ironikus, nem? Egyesek szerint a félelem arra való, hogy megvédje a testünket az esetleges rossztól. A félelem egy jelzés a lényünktől, hogy bizony rossz az irány, amit felvettünk. S testünk csak jót akar nekünk. A fájdalommal akarja megállítani az önpusztító cselekvéseket. Bizony, a félelem is erre való. Megelőzi az önpusztítást. Megelőzi a fájdalmat és jobb belátásra késztet minket. Legalábbis alapjáraton ez lenne a félelem feladata. Ez, és nem az, hogy ellenszegüljünk neki. A félelem figyelmeztet, nem árt. Nem arra való, hogy vakon nekimenjünk. Mi jó sül ki abból, ha nekimegyünk egy vaddisznónak, amitől félünk. Mi? Meghalunk. S ha akkor nem mentünk volna neki, élnénk. A félelem meg csak rázná a fejét, hogy „én megmondtam”. A félelem, olyan akár egy gondoskodó anya, akiről nem veszünk tudomást, vagy nem akarunk rá figyelni. Olyan, mintha kamaszként reagálnánk az oltalmazó szavaira és az ellenkezőjét akarnánk tenni. Hisz a félelem egy nyűg. Legalábbis sokan annak fogják fel. Egy nem kívánatos, rossz érzéseket árasztó akaratos és erőszakos valaminek, ami mindent jobban tud. De a félelem, sokkal inkább egy oltalmazó kar, mint egy szögesdrót. A félelem felhívja a hibánkat a gyengeségekre, amikre ügyelnünk kell. A félelem tudja, miben nem jeleskedünk és megóv tőle. Ha úgy van a közelharctól vagy épp egy vita lebonyolításától. A félelem megóv minket a sérüléstől és a haláltól. Mert meghátrálásra késztet. A félelem egy természetes ösztön ami születésünktől kezdve belénk van táplálva és úgy gyarapodik, ahogy mi egyre több dolgot élünk meg. A félelem fontos része az életünknek. És az a sok furcsa idióta, aki inkább ellentmondd ennek az érzésnek.. nem jár jól. Belehal, megsérül, fájdalmat okoz magának vagy egy örökké kísértő traumát szerez. A félelem pedig csak meg akarta védeni.
Nem véletlen félünk. Azért félünk, hogy éljünk. Azért sérülünk, hogy tanuljunk belőle. Mindennek oka van és semmi se lesz véletlen. Akkor miért nem engedünk neki? Miért nem engedjük, hogy uralja a testünket s minden porcikánk? Hisz a félelem megérti, mi a jó nekünk.
A parancsnok szinte meg se hallotta amit mondtam. Az egyik pasi utánam szólt és mintha csak idegessé tette volna az eddig elmélkedő férfit. Rühellem az idegeneket. Mindnek más a személyisége és mást akar. Megzavarnak.
Bár talán most nem ő vagy a fehérhajú volt a legzavaróbb. Testem szinkronban remegett a hó ropogásával. A kezeimből induló véget nem érő feszültség lassan terjedt át vállaimra. Körbefogták kulcscsontom. Majd a mellkasomon lehaladva a gyomromat szította körbe úgy, hogy a reggelim maradékát újra megízlelhette a nyelvem. Nyeltem egy nagyot, majd köhögtem. Undorító érzés volt. A gyomromtól, a hólyagomon át a lábaimhoz jutott eme érzés. Térdeim zavarodottan ütődtek egymásnak. Olyan voltam, mint egy rosszul összerakott bábu, kit nem tartanak meg pálcika lábai. A sötét fájdalom a bokáimra kúszott, melynek hatására azok elengedték tartásukat. A félelem a talpamat csiklandozta és kitörte lábujjaim. Elvesztettem az egyensúlyom. Néma sikollyal zuhantam a jéghideg hóba. Tsuki megremegett és egy halk nyüszítést préselt ki fogai között. Remegtem, mintha a jeges vízbe dobtak volna bele. Pedig nem fáztam. A rettegés mámorító tüze fűtötte belülről a lassan önkívületi állapotba kerülő testem. Ahogy földet értem.. alig hallatszott. Testem zaját elnyelte a fehér rengeteg. Én pedig feküdtem. Lábaimat magam alá gyűrtem. Bár semmi szándékos nem volt benne. Térdem, bokám és lábfejem elengedte a tartást. Így összecsuklottam. Mintha csak térdelni akartam volna, de a testem ellenkezett. Gerincem a hűvös anyaghoz ért. Ruhám lassan átázott a hó nedvességétől. A jéghideg folyadék beszivárgott bőröm sebekkel ékesített részeihez. Végigfagyasztotta a gerincoszlopomat. Hideg. Mégis... olyan nyugtató érzés volt. A kellemes fagy, mely a stressztől majd elégő lényemet hűtötte át. Nem álltam még fel. Hűsítettem izzó bőröm. Talán a csapat észrevesz. Talán majd aggódnak értem. Talán a parancsnok haza akar majd küldeni. Vagy talán fel se tűnik nekik az elveszésem. Mindenkit lefoglal saját magának bűnei és furcsán stresszes érzései. Mindenkit elragad a saját démonja. De ilyen az emberi lény. Önző és akaratos. Mindig a saját bőrét menti. S mondjon akárki akármit. Ez soha nem fog változni.
Fel kéne állnom. Tüdőgyulladást fogok kapni. Előjönnek újra a betegségeim. Talán meg is halok. Ágyban, párnák közt. Otthon... vagy nem is. Inkább a szállásomon. Haza nem akarok menni. Oda, soha többé nem térek vissza. Az egy undorító hely. Egy, a börtönnél is rosszabb légkör. A bántalmazás és kizsigerelés melegágya. A hazugságok bölcsője. Inkább halok meg Tsuki mellett a nekem kirendelt szálláson, mint a biológiailag hozzám tartozók mellett. De talán szívesebben halnék meg a sok képmutató szennyhalmaz mellett, mint, hogy visszamenjek a kórházba. Oda, hol annyi szenvedés vette kezdetét és érte el utolsó végzetét. A kiéhezett szanitécek. A pénzhajhász doktorok. A leszarom hozzátartozók. Az egyetlen igaz barátom vesztőhelye.
S akkor belém nyilallt a kép. Yui. A mosolya. A szenvedése. Az utolsó szavai. A lépések melyek a mélybe vitték. A földön szétterülő elméje. S a halálakor ráfagyott mosoly. Yui boldogan halt meg. Elérte azt, amire mind vágyunk. Repült.
Elmélázva figyeltem a fátyolos ködöt. Nem zavart meg semmi. A szürkeségben magam előtt láttam megannyi vért. Az enyémet, másokét és Tsukiét. Magam előtt láttam a tehetetlen kis élet megtépázott testét. Az élettelen rókát. Láttam nevelőapám katanáját, amit kíméletlenül felém dob. Semmi sajnálat. Semmi kíméletesség. Élj, vagy halj. Rajtad áll. Ölsz vagy megölnek. Futsz vagy futtatnak. Sose lesz választásod, csak a helyzet más. Önmagadtól teszed, vagy kényszerítenek. Nekem egy kényszer az életem. Erőltetett mosolyog és kínzó szavak végtelen tömkelege kísér az úton, melyet kivájtak a hazugságaim. Az igaz utamat pedig már rég erdő fedi.
Nem figyeltem se jobbra se balra. Már az se érdekelt, hogy átázott a ruhám. Feküdtem, mint egy kisgyerek, aki hó angyalt tervez épp készíteni. S folyamatosan emlékek százai pörögtek égig a fejemben. Magamat okoltam mindenért, ami történt velem. S már lassan biztossá vált számomra, hogy a képmutatás amit a világ felé intézek.. összefügg a betegségeimmel. Egy önpusztító gépezet vagyok. Rosszabb és rosszabb képek szaladtak át előttem a szürkeség üres vásznán. Elém festett megannyi képet az elmém s így egy őrült játékot kezdett el űzni velem. A szürkeség megtelt színekkel és mind egyre meg egyre rosszabbá tette állapotomat. Képenként megrándult egy izmom, mely végül ritmusos remegésbe torkollt át. Körülöttem lassan megszűnt a világ. Csak a szürkeség ezer meg egy színét láttam, amint egybefolyva keverednek és más-más képet színeznek homályosodó látásom elé. A semmi megint el akart ragadni. A sötétség úrrá akart lenni rajtam. Gyomromba egy égő érzés mart bele. Fájdalmas és szorító. Valami elkapta és most nem engedi el. Görcsölt. Köhögésre késztette kiszáradt torkom. Maró érzést váltott ki számban ez a furcsa inger. De már nem tudtam rá figyelni. Minden lélegzetvétel egyre nehezebb és egyre hidegebb lett. Folyamatosan, mintha lassacskán befagyott volna a tüdőm. Éreztem, a semmi egyre jobban rám nehezedik. Testem remegett. Mint egy áram rázott egér.
Éles fájdalom nyilallt ekkor a karomba. A remegés normalizálódott. Fellélegeztem. Mint aki életében először vesz levegőt. Fájdalmas volt. Durva. Hangos és hideg. Jéghideg.
A gyógyszerek...
Tsukit láttam magam mellett, amint apró fogait karomba mélyeszti. Fájt. Egészen a csontomig hatolt. Mégis örültem. Büszke voltam a kis állatra, hogy volt lelki ereje erre. Gyenge kezemmel meglapogattam a fejét. Tsuki megmentett. Talán pár pillanat volt az, csupán amit én most éreztem, mégis meghatározó lehetett. Remegő kézzel vettem ki pár gyógyszert a táskámból. Alig tudtam őket számhoz emelni. Majd lenyeltem. Víz nélkül. Nem érdekelt. Kicsit se zavart, hogy épp végigkarmolták a torkom belsejét és valószínűleg egy hétig nem tudok majd beszélni. Itt csak a most számított.
Karomból vér szivárgott
Szívem hevesen lüktetett
Testem remegett
Torkom fájt
A ruhám át volt ázva
Gyomrom pedig ki akarta lökni a tartalmát.
De nem állhattam meg itt most. Ha feladnám, cserben hagynám Tsukit. Cserben hagynám Yuit. És engedném, hogy egy férfit a saját önfejűsége vezessen a halálba.
A parancsnok szavai nem hatottak meg. Egy érzést keltettek bennem. Éreztem, hogy nem akar meghátrálni és meg is halna.. csak azért, hogy a tekintélye ne inogjon meg. De nem ettől lesz erős vezető. Az igazi vezető beismeri, ha hibázik. És kijavítja. Nem kockáztatja ezért a saját és a csapata épségét. Neki még tanulnia kell ezt. De ha megmondanám neki, valószínűleg le lennék cseszve. Hisz én beosztott vagyok. Kussoljak.
Mély levegőt vettem és felálltam. Lábaim remegtek. Térdem össze akart dőlni. Testem alig bírta el a saját súlyát. Önpusztító vagyok.
Ott álltam. Nem messze a férfitől, aki éppen egy szónoklatot tartott. Nem tetszettek a szavai de egy szinten el tudtam viselni. Hisz nem ez volt a legfontosabb. Sőt. leszartam
Hangom remegett, szinkronban a testemmel.
- Mi értelme van feláldozni önmagunkat egy madárért? Ha olyan biztos a dolgában, miért nem egy technikával löki arrébb vagy hozza ide az állatot? Miért kockáztatná a saját és a csapata épségét.. egy áldozati lényért? Mi van ha a kör közepén, a technika széthasítja a testünket? Ha a pókháló szerű cucc, meg fog vágni? Mi lesz ha belehalunk abba, hogy be akarja bizonyítani, hogy nem fél? – De illetlen vagy te baszki – Mind félünk. És nem attól ami ott van. Hanem attól, amit tesz velünk. Én nem akarom feladni az életem a félelemért cserébe. – mondtam. Próbáltam elrejteni hangom remegését. De a félelem felemészt.

Sai Kedd Aug. 20 2019, 20:49

//Elnézést a hosszabb várakozásért, vállaltam pár folytatós mesét, s időbe telt felzárkózni, valamint közbejött egy nyaralás is, meg úgy az élet, mint általában, de lassan sikerül felzárkóznom a korábbi magamhoz talán ˇˇ'//

A levegőben motozó valami félelmet gerjesztve körbefont benneteket, s mindannyiótokból mást és mást váltott ki. Világrendek és ideák csaptak össze e mesterségesen felerősített közegben, mindannyian megvillantottátok élesen saját világlátásotok, hogy az alá-fölérendeltség kifeszült kötelét húzva eldöntsétek, kinek az akarata a legerősebb.
Kis belső harcaitok, aminek akár fizikai megnyilvánulása is volt, teljesen a sajátotok marad, hiszen mindannyian befelé koncentráltok, a saját démonaitokkal küzdötök, figyelni a másik démonait szinte lehetetlen, ezért sem nagyon siet senki a másik segítségére.
A végeredmény, ami végül lecsapódik, hogy Gouken minden szó ellenére továbblendül, megingathatatlanul tartva a középpont felé sebességbe kapcsolva, Sizu ellenpontként ott marad a saját álláspontját és kételyeit megfogalmazó megjegyzésével, míg harmadik társatok kettőtöket látva káromkodva úgy dönt, hogy a fegyverét a földhöz vágva elinal. Nem érdekli semmilyen várható büntetés, nem érdekli az sem, ha esetleg életetek vesztitek, pedig ha segített volna, túlélitek, még a saját becsülete és méltósága sem érdekli, egyedül egy dolog munkál benne: az életösztön, el, el minél messzebb ettől a ponttól, hiába tartott ki idáig, hiába tűnt úgy, hogy egy fokkal több van benne, mint alkoholista társában esetleg, végül legyűri őt ez a pszichológiai hadviselés, és enged a kényelmes gondolatnak, minden mindegy, úgyis annyira se tartják, mint egy lyukas garast, nem kell bizonyítania senkinek, mert nincsenek valós elvárások vele kapcsolatban magasabb szinteken - igazából még a parancsnoknak se, hiszen kimondja, hogy dönthet úgy is, menjen vissza.

//Ha Sizu egy helyben marad, akkor számára a poszt vége lesz érvényben [külön kiemelve], ha követi esetleg Goukent mégiscsak nem sokkal később, akkor tapasztalhatja ugyanazt, amit Goukennek itt írok folytatólagosan - kb akkor érkezve, mikor a gömb kihunyt.//

[Gouken]

Minden józan érv, minden ösztön, még a saját kételyeid ellen is fordulva lendültél neki, hogy legyőzd azt a kis távolságot, ami még a feltételezett középpontig hátra volt, hogy véletlen se tudd meggondolni magad, még chakrát is bevetettél, a Shunshin no jutsuval sebessé téve lépteid, két szempillantás alatt érve a titokzatos valami elé. Ahogy a jutsu inaktiválódott, s te szétnéztél részletesebben, hova is érkeztél a sűrű ködben, magad előtt egy testet pillantasz meg. A test groteszkül eltorzult, mintha belülről csavarodott volna ki teljesen a szó legszorosabb értelmében fordulva be önmagába. Ha gyengébb lenne a gyomrod, biztosan forogna odabenn, s hamar kiadnád a a reggelid (vagy amit legutoljára ettél gyomorsavig). A test, annyit talán meg lehet állapítani róla, egykor ember lehetett, de hogy nő, férfi, fiatal, öreg, semmi árulkodó nyom nem maradt a kifacsart húsban, ahogy élet sem.

De akkor mégis mi pislákolt?

Ha mesélik, biztosan nem hiszed el, hogy ilyen létezik, de hogy a saját szemeddel látod, kénytelen vagy elfogadni a feltételezést, hogy ez mégiscsak a valóság - ha nem, akkor viszont egy brutál genjutsu, amit egy elborult és betépett elme teremtett -, a test befelé csavarodásának centrumában egy gömb pislákolt. Mintha az szívott volna magába mindent - nemcsak a testet, hanem az egész erdőrészt is. A gömb - még számodra is megállapíthatóan - chakrától lüktetett még, de már kihalófélben volt, s ahogy talán közelebb hajoltál, hogy az egyértelműen mesterséges képződményt megvizsgáld, az utolsót lüktetve kihunyt, majd sistergő hangot hallatva semmivé bomlott a gömb is. Az összefacsarodott holttest is megsemmisül, ha nem lépsz valamit, ugyanis a gömb megsemmisülve mintha savvá bomolna, mar fel mindent maga körül.

Akármit is teszel, hagyod veszni az egyetlen nyomot, vagy megpróbálsz tenni valamit, ahogy a folyamatnak vége, ráébredhetsz, hogy a nyomás, ami egész ideúton nyomott odabenn, megszűnt, nyomtalanul vált semmivé, s a köd is oszlani kezdett. Ezzel párhuzamosan a "süketség" és a "vakság" is fokozatosan megszűnt, s távolabbról megérkeztek az erdő hangjai. Olyannyira, hogy szinte már bántóan hangosnak tetszik, ahogy egy csapat holló emelkedik fel károgva messzebb, ha tippelni akarna bárki, a pusztulás körének határa környékéről, tőled délre nagyjából akkor, mikor már ellátni addig. Ha nagyon intuitív személyiség lennél, még talán meg is fordulna a fejedben, hogy mintha arra várt volna a hollósereg, hogy felszálljon a köd.

[Sizu - helyben maradt verzió]

Ha még képes szenzorként is jelen lenni a sok megpróbáltatás ellenére - talán képes rá, hiszen egyedül maradt, s a félelem továbbra is munkál benne -, akkor észlelheti a középpont felől támadt hirtelen chakrasugárzást, majd annak két töredékpillanattal későbbi elhalását. A chakra teljes elpárolgásával - hiszen a korábbi apró pulzálás sincs meg, teljesen nyoma veszett mindennek, ami nem valamely társából áradt - mintha egyszeriben lélegezni is könnyebb lenne. Mi több, talán hirtelen hülyén is érezheti magát, ahogy megszűnik a nyomás, s nyomában a félelmei bugyutának érződnek, a viselkedése meg még inkább. Kicsit olyan, mintha másnaposan visszaidéződne benne minden badarság, amit részegen elkövetett.
A chakra és a nyomás mellett más is kezd elpárologni, ez pedig nem más, mint az áthatolhatatlannak tetsző köd. Igaz, ez nem tűnik el a semmiben rögtön, de mégis érezhetően természetellenesen ritkul fokozatosan, felszállva. Nyomában láthatóvá válik fokozatosan az összkép, amit eddig takart. A kicsavart fák, a hó természetellenessége, Gouken alakja nem sokkal arrébb, ha körbenéz, még Toshiki távoli megtorpanó alakját is kiveheti, majd fokozatosan egyre élesebben és tisztábban láthatja. Véget ért. Akármi is volt ez pontosan, véget ért. S vele együtt véget ért a "vakság" és a "süketség", mert a korábbi bántó csend, amit csak a lábaik alatt csikorgó porhó és a saját lélegzetük, lépteik, szavaik zaja tört csak meg, most élettel telik meg, újra befurakodik hallójárataiba a madarak távoli dala, a halk szellő susogása, meg úgy egyáltalán minden apró nesz, amit egy téli erdő magában rejt. Olyannyira, hogy szinte már bántóan hangosnak tetszik, ahogy egy csapat holló emelkedik fel károgva messzebb, ha tippelni akarna bárki, a pusztulás körének határa környékéről, tőletek déli irányban.

**Tatsuno Sizu** Hétf. Szept. 16 2019, 19:27

//A megbeszéltek alapján akkor változtattunk a sorrenden ^^ És megint bocsánat a késésért :") //

S ő elment. Elrugaszkodott, s mint valami fejét vesztett őrült rohant az ismeretlenbe. Szeretnék én is ilyen bátran és vakon követni az elveimet. Szeretném én is, ha nem tántorítanának vissza a félelmeim, s olyan lehetnék, mint akinek vasból van a szíve. Az én szívem egy tövises rózsa, melynek egyre csak fakul a színe. Gépek tartanak életben, s apró bogyókból áll már csupán a szervezetem. Lassan gyilkolom önmagam. De miért? Miért vagyok a saját ellenségem? Mit vétettem, amiért ezt kapom? Nem ártottam senkinek. Nem tettem tönkre embereket, nem romboltam porig falukat. Akkor miért büntet mégis a világ? Teher alatt nő a pálma- mondta mindig apám. De egy ilyen súly alatt, a legerősebb pálma is összerogy, majd elrothad. Én már rothadok. Erőteljesen bűzölög az önmagát komposztáló szervezetem. Erőteljes minden szenvedés, amit most magaménak érzek. Miért nem lehetek csak egyetlen egy napig más? Egyetlen rövidke napig egészséges. Csak egy napig. Egy jó családban, egy jó múlttal. Állással, szerelemmel, egészséggel és békével. Amikor nem kell a halálomon stresszelnem és nincs szükségem arra, hogy kizárjam fejemből a fájó emlékeket. Mert nem lennének fájó emlékeim. S hátrahagyhatnám üres szívemet. Magam mögé erőszakolhatnám sötétségbe burkolt lelkem. Amibe lassan elveszek én is. Bekebelez a saját sötétségem, és nincs aki kirántson onnan. Nincs egy segítő kéz vagy óva intő, féltő szerető. Nincs senki, aki tudja, hogy belül a sötétben, mi is zajlik bennem. Nincs senki, ki érezze azt a feketeséget, ami lassan bekebelez. Mert én egy jól összerakott mutatvány vagyok. A porondmester csahosa. Egy jó kutya. Egy tökéletes viaszbáb. Szemet gyönyörködtető, mégis üres. Egy megkopott freskó vagyok. Még bennem rejlik az érzelem s színek mennyei Kánaánja.. de az idő elvette a fényem. S ma már csak a szakértők látják meg bennem a szépet. Elvesztem a létezés véget nem érő folyamában. Lassan elporladok.
Miért nem adtam még fel? Miért megyek és küzdök még most is, végeláthatatlanul. Yuiért? Nem.. A Yuinak tett ígéret most már csak egy üres kifogás. Rá akarom fogni, az élni akarásomat. Hisz logikusan, nincs mi a földhöz láncoljon. És talán ez az érzés tart itt. A vágy, ami arra ösztökél, hogy találjak valamit amiért megéri élni. Talán ez lenne az értelme, hogy még itt vagyok? Hogy.. célt találjak a létezésemnek?
Üres vagyok. Üresebb mint a lekváros üveg a téli fagy után. Mint a kápolna kedden. Mint az iskola nyáron, mint az éjszakai égbolt. Üresebb vagyok, mint tegnap voltam; de nem olyan üres, mint holnap leszek.
Nem mozdultam. Nem voltam rá képes.. hogy is ment volna? Gyenge vagyok. S ő? Ő vakmerő.. vagy inkább bolond. Igen. Bolond. És én talán még bolondabb vagyok, amiért hagytam, hogy bekebelezzen a saját rettegésem. Lábam a földbe gyökerezett. Félelmeim úgy suhantak át a két fülem között, akár egy nyílvessző. Végtelennek tűntek a másodpercek. Mély lélegzeteket vettem, s a fátyolköd megnyugtató szürkeségébe meredtem. Előidézte a kórházban töltött pillanatokat. Amikor nem láttam semmit. Csak hallottam és éreztem. Ezért lettem szenzor. Hogy távolról is élhessem egy átlag ember életét. Nem jött be.
Koncentráltam amennyire csak tudtam. Figyeltem mindenre, ami körülöttem történik. Hirtelen egy erős chakra sugárzás száguldott felém a kör középpontja felé. Majd amilyen gyorsan jött, úgy tűnt is el. Akár egy fuvallat a nyári hőségben. S hirtelen az apró és gyenge pulzálás is abbamaradt. Mit tett a férfi? Megölte volna azt, ki a kör közepén szenvedett épp?
Könnyebben lélegeztem. A súly, mely a szívemre nehezedett lassan oldódott fel. Minden fájó emlék, mely most utat tört, lassan visszakúszott oda ahova való. A lelkem legsötétebb bugyraiba. Kellemes melegség áradt szét bennem, amint az üresség elengedte a kezem. Újra a földön jártam. Újra magam voltam.. már amennyire az lehettem. Egy enyhe mosoly is kiült arcomra. Elfelejtettem, hol is vagyok.
A szürkeség is elkezdett eloszlani. Az a tejfehér átláthatatlan fátyol, ami elém borult és egy furcsán nyugodt biztonságérzetet adott.. most semmivé lett. S az összkép. A végtelenség. Kitisztul... láttam a kicsvart fákat. A természetellenes hó játékosságát. Láttam a fura társam megtorpanó alakját. És láttam tőlem kicsit arrébb a parancsnokot. Mit tett? És.. vége? Hogy és mégis.. miért lett vége? Hogy férkőzött be újra ide most az erdő hangja? A csiripelő madarak és a susogó szél zaja? Miért lett ez újra élettel teli? Egy csapat holló emelkedett fel a távolban, hangoztatva recsegésüket. De.. miért most?
Mindenek előtt a parancsnokhoz sétálnék közelebb.
- Mégis, mi történt? És most mit teszünk?

**Monokūro Gouken** Kedd Szept. 17 2019, 00:42

Reméltem, de legbelül sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű.

Tudtam, hogy szavaim hazugsággal voltak tűzdelve, tudtam, hogy az általam vélt igazságot ámítással igyekeztem felerősíteni. Pontosabban, őket. A saját magukba, a küldetésünkbe, a Vezetőjükbe vetett hitüket. A belém vetett hitüket. Tanultam a hibáimból, nem kérhettem, hogy bízzanak bennem. Ez helyett hitet akartam adni nekik, még akkor is, amikor saját igazamban sem lehettem teljesen biztos, s ahogyan a kör közepéhez értem, már a remény is elszállt, hogy egy egyszerű, áldozati állat lesz annak középpontjában.

A helyzet így súlyosabbá vált, mint azt reméltem.

Másodperceim voltak felfogni az elém táruló képet, majd értelmezni a jelenetet, mi folyamatának indulva igyekezett teljesen ellehetetleníteni a helyzetünket. Egy valamiban azonban biztos voltam: megint igazam volt. Ez adott erőt arra, hogy hezitálás nélkül hozzak meg újfent olyan döntést, mi a későbbiekben talán a vártnál is nagyobb jelentőséggel bírhat... És bár a testnek groteszk látványa a gyomromba markoló, az egész testemet megdobbantó érzéssel párosult, jelen helyzetben, Küldetésem vonatkozásában és a Parancsnoki minőségemben nem tekintettem máshogy arra az elhalt emberre, mint egy bizonyítékra. Egy nyomra, mire használhatnám az "egyszerű" jelzőt is, de akkor az nem én lennék.

A helyzet, sem pedig a nyom nem volt egyszerű.

Igenis szörnyű dolog tanúja lehettem, olyasmié, amit egy normál ember soha az életben nem élne át, ha nem keresi. Ám ez az abszurd látvány, ez a bizarr történés csak igazolta sejtéseimet, kiélesedni látszó intuícióimat és az ezzel járó parancsoláshoz való jogomat. Nem beszélve arról, hogy a jelenség miféle következtetéseket vonhat maguk után. Elvégre, minden amit láttunk, olyan egyedi, hogy a Főapátok, vagy a Templomőrség Tagjai könnyű válaszokkal szolgálhatnak majd. De ne szaladjunk ennyire előre... Főleg, hogy ebbe a gondolatba révedve saját önös érdekeim is erősen dúlni kezdenek, s máris ellentmondásba kerülnék saját magammal, miközben a test, s vele együtt a nyom is eltűnni látszik.

Hirtelen kellett cselekednem!
Chakrát vezettem kardomba, s azzal erősítve igyekeztem egy villámgyors mozdulattal levágni az önmagába, vagy éppen önmagából kifordult test felső részét. Ott, ahol a fejet véltem, azt is a válla környékén igyekeztem lemetszeni, majd lábammal egy erős mozdulattal arrébb taszítani. Ezzel igyekeztem megmenteni a test maradékát, minek végén végignéztem, ahogyan a holttest többi része az enyészeté lesz.

Úgy olvadt el, mintha csak földdé vált volna...

[...]

Vége volt.

Mint aki a mélységből felbukkanva lélegzett volna újra friss levegőt, úgy éreztem magam. Kételyeim már az inaktiválódott technika után megszűntek, sőt, az előttem kibontakozó szörnyűséges jelenet csak felerősítette a magabiztosságomat. Így hát az, hogy a köd is elült, s már nem volt nyoma a feszültséget keltő technikának, még élesebb látást, s élesebb döntéshozó képességet hozott magával, a szavak minden értelmében.

Körbenéztem, s láttam alárendeltjeim alakját.

Toshiki megtorpant, A Lány egyre közelebb ér hozzám. Kitisztult a környezet, s jól látható volt a kör mintázata. Ahogyan hallható volt az erdő hangja, s látható volt annak mozgása. A friss levegő volt az, mi most átjárta ezt a helyet, mintha újra életre kelt volna minden.

- Shh! - Intettem csendre Sizut felemelve kezemet, felfelé szegezve mutatóujjamat. Tenyeremből még mindig csöpögött alá a vér, miközben vállam fölött, kissé rogyasztva hátranéztem az elreppenő Hollócsapat irányába. Mozdulatlanul, összeszűkült szemmel, ráncolt homlokkal figyeltem, ahogyan a madarak elrepültek, s igyekeztem megjegyezni a körhöz viszonyított irányukat, mit aztán felmérve a természet jeleiből, belőttem egy égtáji iránynak is. Végül leengedtem a karom. - Most visszamegyünk. - Lazítottam el izmaimat, s egyenesedtem fel a rogyasztott állásból. Ezzel újfent Sizu fölé magasodtam.

Szinte karnyújtásnyira álltam tőle.

- És fejleszteni fogjuk a Szenzor képességeidet. Ez idáig figyeltek bennünket. - Néztem A Lányra, s egyszerre kettő dolog is átfutott az agyamon. Első sorban jött egy gondolat, mi arra utasította volna, hogy azonnal terjessze ki érzékeit a Hollók irányába. Először rájuk, majd arra a helyre, ahonnan elröppentek. Ám ez felesleges lett volna. Teljesen biztos voltam benne, hogy figyeltek minket, s aki figyelt, az a Hollókat használta, hogy észrevétlenül tovább haladjon. Ő használta a technikát, ha pedig képes egy ekkora területet lefedő Genjutsura, mit egyszerre öt emberre is kiterjesztett, akkor a chakrakontrollja kifogástalan. Nem beszélve arról, hogy lehetséges az, hogy maga a Köd is egy Genjutsu része volt, de lehetett a méltán hírhedt Kirigakure no Jutsu is, mit a Köd Ninják előszeretettel használtak. A köd megnehezítette a tájékozódásunkat, ezzel felerősítve a Genjutsuk hatásfokát. Pszichésen és Fizikailag is támadtak minket, de minden csak arra játszott, hogy...?

Miért? Miért volt erre szükség?

Akadtam el a nyomfejtésben, hiszen az okot, nehezebb fellelni, mint az okozatot. A Kauzalitás Törvénye a kulcs minden cselekvéshez, mit csak az egyénből nyerhetünk ki. Ezért tanultam annyit a vezetésről, s ezért tudom, hogyan kell vallatni valakit. A nyomolvasás és nyomkeresés, a következtetés a kulcsa annak, hogy felleljek valakit. Az információszerzés, azaz az ok megtalálása pedig a vallatásnak felel meg. A Harcászat Alapjai szakirodalom szól erről részben.

Gondolataim villámgyors pörgését A Lány szemei szakítják meg.

Eszembe jut a második gondolat, ami az imént átfutott bennem: Végig akartam simítani a fején, az arcán, hasonló képen, mint kiképzése első napján az irodámban. Akkor, amikor kitárulkozott nekem, amikor megmutatta emberi, szenvedő oldalát, a sebeit, mik kívül-belül jelen voltak. Megint az az érzés fogott el... Megint, az a késztetés, mit a kitárulkozása másnapján igyekeztem elfelejteni és elnyomni. Amikor újra rideggé és távolságtartóvá váltam vele, egészen a mai napig, eddig a pillanatig!

Meg akartam őt védeni.

Már emeltem kezem arca felé, amikor megláttam a csöpögő vért tenyeremen. A száraz, fekete foltokat az ujjaimon és annak végén, s rájöttem, hogy az, amit tenni akartam, a legkevésbé sem lehetséges. Nem mocskolhatom össze az arcát, hiszen mindkét tenyerem sebes volt. Nem érhetek hozzá, nem tehetek felé ilyen megnyilvánulást, ilyen gesztust. Nem engedhetem meg a rangomnak, a viszonyunknak... Nem engedhettem meg magamnak!

Kezemet elrántva ugrott tekintetem Toshikire.

A Shunshin no Jutsut használva igyekeztem elé kerülni. Amint ezt megtettem, a szemébe nézve mozdultam a földre dobott fegyvere irányába. A földről felemelve szemügyre vettem azt, s úgy folytattam.

- Erre méltatlanná vált Toshiki-san. - Jelentettem ki. - Mint a Készenléti-őrség Shoutaichouja, lefokozom önt. A mai naptól kezdve, visszavonásig, nem használhat éles fegyvert. Meg sem kérdezem, hogy értette e. - Ekkor Sizu felé fordultam. - Te nem fordultál vissza, de gyenge voltál. Remélem emlékszel még az elhangzott szavaimra. - Egyszerűen csak elsétálnék Toshiki mellett, teljesen figyelmen kívül hagyva őt. Levegőnek nézve, egészen addig, amíg nem kelt nagyobb hangzavart... és remélem, hogy nem kell nagyobb hangzavart! - Számomra sok mindent megmutatott ez a Genjutsu. Ha másért nem is, de ezért hálásnak kell lennünk a gazdájának. - Ekkor fogamat szívva morogtam magam elé, hiszen máris megbántam, amit kimondtam. - Nem mintha ez a piszkos tett bármilyen elismerést is érdemelne. - A maradványra néztem, majd szét a környéken. - Toshiki! Ha jót akar magának, vegye le a Hakamáját és csomagolja bele azt a tetemet. Maga fogja hozni az Őrségig! - Ezután vissza néztem Sizura, s gondolkoztam rajta, hogy mit mondjak. Egyenlőre úgy véltem, hogy Toshiki jelenlétében elég ennyi, s amit a szívem legmélyéről akartam volna mondani, az érzéseimből fakadó, A Lány számára megnyugvást, megnyugtatást jelentő szavakat elnyomtam, későbbre tartogattam.

Parancsnok vagyok. Taikei no Shoutaichou... Ehhez tartottam magam!

__________________

// Amennyiben semmi egyéb nem jön közbe, Gouken visszaindul a csapattal az Őrséghez, elhozva a maradványt. Eztán ott átvéve a Toshiki által hurcibállt maradványt, Sizut az irodájába kéretné Otokaze-donoval együtt. Otokazéról itt írtam többet, talán minden lényeges infó szerepel róla errefelé, az egyéb formálást pedig a mesélőre bíznám Smile

(Készítek majd neki Adatlapot) Ha a keresőbe beírásra kerül az Otokaze, akkor kiemeli szépen azokat a részeket, ahol szó volt róla. Smile

Otokaze

Egyéb említés róla itt: Tanulás Élmény

Ezeket összeszedve elég sok információ van róla.

Az Irodában Gouken a maradványt a ruhával együtt saját íróasztalára helyezné és széke előtt állva, fogná közre Sizuval és Otokazéval. Jól szemügyre venné, s arra kérné a többieket, hogy mondják el a véleményüket, szerintük mi lehet ez? Sizut megkérné arra, hogy beszéljen Otokazénak arról, hogy mit érzett a ködben, s ő is elmondaná ezt: Félelmet a semmitől, s azt, hogy belső félelmei a legféltettebb érzései a felszínre törnek lassan.

Meghallgatná Otokazét arról, hogy mi a véleménye, de ha ő nem tud sok mindent mondani, akkor újabb ötlettel állna elő.

---> Természetesen ha az események más irányt vennének, majd akkor arra a kövi körben reagálok :DDD //

Sai Kedd Okt. 08 2019, 02:30

Gouken lélekjelenléte a minden józan észt felülmúló jelenség közepette sem szűnt meg, s a legjobbnak ítélt módszerrel, a fegyverével lenyisszantott egy darabot a bizonyítékból, megóvva azt egy morbidul kecses rúgással, amivel arrébb taszajtotta. Az elmélete helyesnek bizonyult, a hús érintetlen maradt, minden mást azonban elemésztett a sav, ami önmagát is "elpusztítva" semmivé sistergett. Talán egy vegyész valamennyit kinyerhetet volna az elpárolgás visszamaradt nano-nyomaiból ruhára, föld szemcséi közé tapadva, de ilyen technológia nem állt rendelkezésre. Talán nem is gondolt rá senki, hogy szükség lenne hasonlóra. Kinek lenne szüksége egy ilyen világban bűnügyi laborra ugyebár?
Egyedül a parancsnok látta teljes egészében, mi történt. Sizu ugyan, ahogy vége lett az egésznek, közelebb sétált, de csak a tátongó lyuk, a kifacsart fák és a levágott húscafat kínálta magát pillantásának. Nem is csoda, ha kérdések ezrei tolultak fel benne.
Gouken csendre intette, figyelme kiterjedt minden hirtelen őt újra elérő ingerre, majd saját következtetéseit levonva, aminek vagy igazat ad a lány magában, vagy nem, végképp megkönnyebbülést jelentő parancsot ad ki. Visszatérhetnek. Vissza az egyfajta illuziórikus biztonságot nyújtó "otthon"-ba, a kis zugba, ami csak a tiétek - kinek kinek a magáé. Sizu számára talán rontott a kijelentés élvezeti értékén, hogy hozzátette, hogy otthon majd fejleszteni akarja a szenzor képességeit, s ezen talán az sem javított, hogy elmondta a feltételezéseit is mellé indokként.
A parancsmegtagadás sem maradt büntetlenül, de amennyire heves volt a férfi korábban, a köd leple alatt, most annyira megtörten semmilyen. Nem tiltakozott, nem is reagált, még ha látszott is rajta, hogy felfogta. Talán, ha találgatni akart volna valamelyikőtök is, arra gondolahtott, hogy azzal, hogy a félelmei felülkerekedtek, s még a becsülete maradékát is elvesztette, valóban megnyomorodottá vált, kiürült, nem maradt semmije, csak a koszos élete.
A monológ után - s Sizu esetleges reakciói után - a menetetek hazaindult. Toshiki szó nélkül cipelte a tetem maradékát - bár azért látszott rajta, hogy ma az ő torkán is legurul majd pár kupicányi.

* * *

A hazaút épp olyan nyugodt volt, mint az odaút. A furcsa "természeti jelenségek" után mégis üdítő volt, ahogy ropog a hó a talpatok alatt, s a csend sem olyan mély, tele van élettel, neszekkel, halk, alig hallható zajokkal. Szívmelengető érezni ismét, hogy nem vagytok egyedül, a világ tele van az élet különböző megnyilvánulásaival.
Az őrség szálláshelyére visszaérve Umogi és Omura állt az elsők között, akik fogadtak benneteket. Voltak persze más bámészkodók is, mindig akadnak kíváncsiskodók, de így legalább meggyőződhettetek róla, hogy ők is biztonságban visszaértek. Rajtuk és az őrség tagjain kívül azonban volt még más is a főhadiszálláson. Oda nem illő, előkelő ruházat, és még annál is oda nem illőbb és tiszteletet parancsolóbb ábrázat.
Ha más nem is, Gouken minimum felismerte a Templomőrség parancsnokát, Odaku Wairut. Nem tűnt ördöngősségnek, hogyan kerülhetett oda: Omura és Umogi, a parancsnak eleget téve, tájékoztathatták Otokazét a helyzetről, és minden bizonnyal ő volt az, aki értesítette a Templomőrséget. Ebből már nem volt nehéz kitalálni, hogy minimum sejthetett valamit már ennyiből is.
A férfivel kíséret gyanánt volt még két férfi, tekintetük kifürkészhetetlen és komor. Olyannak tűntek, akik semmilyen ingerre nem mutatják jelét az érzelemnek, mert erre képezték ki őket.
Mire odaértetek a vendégek elé, Otokaze is felbukkant, becsatlakozva Gouken, a parancsnoka mellé szótlanul (hacsak majd nem kérdez tőle).
- Gouken-san - szólította meg Odaku közvetlenül a fiatal férfit, amint elé értek, igen minimális tiszteletet mutatva a megszólítással. De megtehette, rangban bőven felette állt. - Ezt innentől átveszi a Templomőrség. A további utasításig maradjanak készenlétben.
Nem úgy csendült a hangja, mintha lenne majd tovább. A rejtély kicsúszni látszik az őrség hatásköréből. Nem fair, de megtapasztalhatjátok: tőletek mindent - az életeteket követelik -, de adni még csak ködös magyarázatot sem adnak, miért. A Falu érdekében, a Papnőért, érjétek be ennyivel. De vajon be lehet érni valóban ennyivel?

**Tatsuno Sizu** Szomb. Okt. 19 2019, 17:17

Csendre intett én pedig engedelmesen nem is szóltam többet. Bár meg kell vallanom, igazán frusztráló volt. Nem is csak a csitítgatás. Sokkal inkább az, hogy miként és mily egyszerűen vesznek semmibe. Próbáltam a megfelelő reakciókat összerakni. Megpróbáltam érdeklődést mutatni. De mind-mind felesleges volt. Rosszul ítéltem meg a körülöttem lévő teret, s a helyzetet. Megint csak egy apró hibának éreztem magam. Minden igyekezet ellenére, én csak egy jelentéktelen porszem vagyok. Nekem kötelességem itt lenni, azonban senki se akarja. Letépett fűszál vagyok. Semmit se érek, csupán vagyok. A falunak púp a hátán, s az őrség életét is csak nehezítem. Egy beteg kis senki vagyok, akit elfeledtek. S én mégis töretlenül próbálkozom elfogadtatni magam. Miért teszem ezt? Miért próbálok kényszeresen az emberek kedvére tenni? Miért vágyom arra, hogy szeressenek? Hisz nem vagyok én senki.. sőt még senkinek is kevés vagyok. És én még is mindig és mindig szinte könyörgök mások szeretetéért. Undorodom önmagamtól. Olyan szinten másítom meg magam, amennyire ember nem szokta. De mégis miért...?
A férfi szólt, visszatérünk a szálláshelyre. Kezén még vér folydogált. Bármi is történt itt, nem lehetett szép látvány. Aztán még én voltam a hibás. Mert, miért nem elég jók az érzékeim. Hát bocsi, tudod két év így hopp kiesett, de eskü próbálkozom. Nem amiatt kerültem ide mert szenzor vagyok. Ez csak az őrségnek egy plusz pont szóval ennyiért is hálás lehetne. De nem. Csak azért sem. Még ez sem elég. Bocsi, hogy egy zavaros szarságban nem találtam meg azt aki csinálja ezt. Épp majdnem kinyírtak a saját félelmeim. De azért köszi. Cuki vagy.
Én csak bólintottam. Jeleztem, hogy értettem, amit mondd és igyekezni fogok minden erőmmel. Bár ez nem olyan egyszerű, mint ő hiszi. A szenzorság fejlesztése nem abból áll, hogy mostantól kövesd a cicát ameddig bírod. Ez.. lényegesen bonyolultabb.
A férfi ezután elrohant a samurai felé. Én követtem, azonban nem rohantam. Megfelelő tempót diktálva mentem utána mint valami kiskutya. Mögöttem pedig Tsuki sietett. Most már nem félt.. legalábbis nem rettegett. Nem tartott túl sokáig beérni a parancsnokot. Pont oda értem a kioktatásra. Gyenge. Mert szerinte azért kerültem ide mert én vagyok a tankot elhúzó Tóbiás? Mert szerintem nem. Vagy komolyan nem veszi érte, hogy én minden vagyok csak nem erős? És nem csak fizikailag. Én lelkileg is úgy vagyok széthullva, mint kevesen mások. S azt várja tőlem, hogy emelkedjek felül a félelmeimen? Őt erre képezték ki. Neki megtanították, hogy kell. És én? Engem a saját életem tartott rettegésben. Sose tanultam meg felülkerekedni rajta, mert a félelem mindig újra és újra lenyomott. Mindig. Szüntelenül.
- Mert sohasem tanították meg, hogy legyek erős. –Mondtam válaszként, majd egyszerűen követtem őket, az őrségig. Fájt, hisz korábban épp, hogy erősnek lettem titulálva. Kinek mit jelent gyengének lenni. Én büszke voltam magamra. Hisz bár a saját gyávaságom majdnem elvágta a torkom, mégis igyekeztem küzdeni ellene és nem hagytam itt az egészet. Ennyiért nyugodtan lehetne rám büszke is. Mert a lelki tiprás keveseknél válik be.
A hazaút nyugodalmasan telt. Én a sor végén, Tsuki pedig utánam. Újabb hógolyót dobtam neki. Most nem volt veszély, legalább ő érezze magát jól. Furcsamód megnyugvással töltött el ez az egész. Nem éreztem semmit ami belülről meg akart volna ölni. Hallottam a táj neszeit és éreztem a természet végtelen és pihentető szépségét. Mindig is szerettem a szabadban lenni. Annyi bezártság után.. felüdülés minden szabad levegőn töltött pillanat. A hideg levegő melegséggel töltött el. Ez volt az én paradoxonom.
A szállásra visszaérve szobatársam várt minket. És még jó pár ember. Én illedelmesen meghajoltam, köszöntésképpen. A ruhájuk ismerősen túlcsicsázott volt. Díszes, fenséges. Biztos, hogy magasabb körökből jöttek le hozzánk, és az még biztosabb, hogy a parancsnok nem fog örülni nekik.
A férfiak, akik kísérték az előkelőbb embert, érzelemmentesek voltak. Szép taktika, azonban közel sem a legjobb.
Majd a férfi megszólalt. Templomőrség. Magas rang. Túl magas és túl sokat akartak. A feladatot vették át.
Templomőrség. Mint mindig, most is összeszorult a gyomrom a szó hallatán. Apámat juttatta eszembe. S csak egyre jobban feszengtem magamban. Féltem tőle.
Nem szóltam semmit. Szótlanul, enyhén előredöntött fejjel vártam. Én itt egy senki voltam. Egy taposható szőnyeg. Jelentéktelenebb, mint valaha.

**Monokūro Gouken** Kedd Nov. 19 2019, 20:42

// Naaaaaaagy elnézést kérek a késésért, a meséléseim és a Fórumkaland előnyt élvezett, bár velük is megcsúsztam :/ Nem igazán tudtam átszellemülni, így kicsit laposkás lett a poszt, de haladni akartam. ^^" //

Nem törődtem egyikőjükkel sem.

A varjak, az itt történtek és mindaz, mi majd még történhet ezek után, sokkal jobban aggasztottak annál, hogy bárki érzéseivel is törődjek. Küldetést kaptunk, s azt teljesítettük. Most itt az ideje annak, hogy még mielőtt bárki is tudomást szerezne a kialakult helyzetről, tovább nyomozzunk és felgöngyölítsük az ügyet. Bár ha azt nézzük, ami most itt történt, lehetséges, hogy át kell gondolnom még ezt a dolgot. A Készenléti-őrség lehet nincs még felkészülve egy ilyen kaliberű feladatra.

Akárhogy is, tudtam, hogy kihez kell fordulnom.

[...]

Célom Ten'in-sama lett volna, a Főtemplom egyik apátja.

Annak idején ő bízott meg egy ehhez hasonló vallásellenes küldetéssel. Akkor azonban biztosra tudtuk, hogy a környéken vallási bűnöket követnek el a falu szerzetesei. Annak okán, hogy Ten'in-sama megboldogult nagyapám egy tanítványa és barátja volt, felkért a feladata megoldására. Na meg persze közrejátszott még néhány dolog, de a lényeg a sorok között keresendő: Ő volt a Főtemplomban az egyetlen olyan befolyásos személy, akiben én maradéktalanul megbíztam és akit akár még érzelmi alapú szálak is fűztek hozzám.

Ám a tervem meghiúsulni látszott.

Visszaérvén nyugodt szívvel nyugtáztam, hogy a csapat maradék tagja visszatért, a Templomőrségre viszont nem számítottam. Persze miután Otokaze felbukkant, már sejtettem, hogy mi történhetett, így nem kérdeztem tőle semmit, csak bólintással üdvözöltem. Nem úgy, mint a Templomőrség Főparancsnokát, Odaku Wairut. Bár én rangosabb családból származtam, mint ő, mégiscsak rangban fölöttem állt, elvégre az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő Őrség Főparancsnoka volt. Ha pedig ő maga jelenik meg itt, annak nyomós oka lehet.

- Odaku-dono... - Üdvözöltem őt könnyed meghajlással. - Ahogyan parancsolja, de előbb nem lenne szerencsésebb, hogyha az irodámban mennénk? - Ekkor a vélhetően mellettem álló, megszégyenített harcos felé nyúlnék és elvenném tőle a bebugyolált fejet, miközben tartanám a szemkontaktust a Templomőrség Főparancsnokával. - Ahogy elnézem, már csak azt kell elmondanunk, amit mi tapasztaltunk. - Gondosan kezeim közt tartanám az átázott anyagot, benne a levágott fejjel. - Mindhármunknak van mit elmondanunk. - Néztem Toshiki-sanra és Sizura, s figyeltem a férfi reakcióját.

Nem hagytam ilyen könnyen kicsúszni a kezeim közül az ügyet, sem pedig az irányítást.

_________
Az előtörténet ezen részén található meg a Főtemplom Apátjával való találkozás. katt!

Sai Pént. Dec. 13 2019, 01:43

//Szintén elnézést kérek, veletek sikerült nekem is megcsúszni, de talán most már majd fel fogom tudni venni a fonalat, hacsak nem betegszenek le a törpök megint ˇˇ' Sajnos ez az időszak ilyen szempontból nem szerencsés, mert az óvodában potenciálisan jelen vannak a mindenféle finom járványok, és előszeretettel hordozzuk haza őket ˇˇ' //

Sizura, ha lehet, még nyomasztóbb hatással volt a Templomőrség felbukkanása, mint maga a történtek és az elhangzottak keltette érzelemhalom. Számára már ismerős volt az, hogy semmibe nézik, hogy minden erőfeszítését figyelmen kívül hagyva basáskodnak felette, mert "hatalmasabbak" nála. Nem is lépett fel - hogy léphetett volna, egy egyszerű gyalog a hatalmas sakkjátszmában - az események alakulása ellen, csak magában, a lelke és a gondolatai legmélyén rakódott le egy újabb réteg a sok negatívum közé ismét.
Gouken már más tészta volt. Pozíciója, az öntudat, amire nevelték, az elvei, a határozott elgondolásai, amiket megingathatatlannak vél, mind arra ösztönözték, hogy ne hagyja ennyiben a dolgokat. Természetesen nem ment szemtől szemben ellen a feljebbvalójának, az tőle is idegen lett volna, épp csak taktikusan igyekezett felkelteni az érdeklődését, hogy több információt csikarjon ki. Hogy elérje, hogy bevonják az információáramlás körébe. Komoly játszmákat játszott. Hozzá illően komolyakat. Elvégre ezt várták volna el tőle amúgy is, s saját magával szemben is ilyen követelményeket támasztott. De az is lehet, egyszerűen csak irányításmániásként rosszul tűrte, hogy kimarnák a kezéből a gyeplőt.

Odakun érződött, hogy pontosan tudja, mi a lényege a felajánlásnak, s mérlegel, ér-e neki annyit, hogy esetleg később megbánja, hogy belement, vagy sem, de végül mintha beadná a derekát. Bizonyosan fontos ügy lehet, ha egyrészt ennyire el akarják tusolni, megtartva szűk körben az információt, illetve hogy mégis ennyire fontosnak tartanak minden apró információmorzsát.

- Rendben, ez esetben kövessetek! - utasít benneteket. Kell neki az információ, de nem hagy meg hazai terepen benneteket, hanem helyette átvezet benneteket az ő hazai terepére a Templomőrséghez. Előtte azonban a fejet, amit eddig Toshiki cipelt, az egyik kísérő átvette, és elpecsételte egy tekercsbe. Ily módon feltűnés nélkül vihettétek azt magatokkal a város belsejébe, ahol a Templomőrség pagodája állt.

A pagodába széles út vezetett be egy, a pagoda színeit viselő kapun keresztül, amely úgy nézett ki, mint valami kisebb melléképület, ugyanis benne védőistenségeket ábrázoló szobrok kaptak helyet más vallási szimbólumok mellett. Innen lehetett tovább jutni a pagodába. Mivel imahely is volt egyben, ezen a részen sok civil látogató és szerzetes megfordult, de tisztelettudóan nyitottak utat nektek. A pagoda főbejáratán bevonulva elfordultatok balra a folyosón, ahol rohamos ütemben ritkultak meg az emberek, ahogy fokozatosan privátabb illetve titkosabb területek felé jutottatok. Végül egy kis szobán keresztül érkeztetek meg az alagsori régiókba vezető lépcsőhöz. Nem mentetek túl mélyre. Gouken tudhatta, hogy az őrség tagjai számára az alagsor első szintjén voltak kialakítva a lakószobák, illetve itt kapott helyet a főparancsnoki szoba is. Odaku rövid paranccsal elküldte a kísérőit, miután mindannyian bevonultatok ide, azt az egyet, aki a fejet hozta, még lejjebbi régiókba küldve. Minden bizonnyal azonnal nekilátnak majd a maradványt gondosan kielemezni. Ezután leült egyenes tartással, peckesen, szintén hellyel kínálva mindhármótokat, majd intett nektek, hogy ideje előadni az aduitokat.

- Részletes jelentést kérek minden tapasztalatról! - fűzte hozzá, miközben ujjait összefonva két kezét az asztal lapjára fektette várakozóan. Tekintete elárulta, hogy akadtak előfeltevései a mondandótokkal kapcsolatban, s ha figyelmesek vagytok, illetve alapjáraton jó emberismerők, máris sejthettétek, hogy nem hogy nem egyedi eset, ami veletek történt - vagy legalábbis egy része -, de egyenesen központi kérdéskörként napirenden állhat belsőbb körökben, s igyekeznek megtalálva a gyökerét, teljesen megszüntetni azt. Ugyanakkor a leheletnyi homlokredők az arcmimika roppant finom ráncolásának eredményeként azt sugallhatják, hogy az, ami az egész hátterében áll, egyelőre vagy túl nagy falat, vagy túl rejtett ahhoz, hogy intézkedéseket lehessen foganatosítani, ellenben bármit is tud a főparancsnok, az több, mint nyugtalanító.

//Válaszok már a Templomőrség székhelyére menjenek (aminek leírását minimálisan utólagos engedéllyel módosítottam, ha esetleg később valami kidolgozásra kerülne, majd szintén bekerül a helyszín leírásába is, segítve a mesélőket) >>katt<< //

**Monokūro Gouken** Csüt. Jún. 04 2020, 16:40

// Mesélés: Sai & Sizu - Elnézést a késésért, voltak dolgok, amik lefoglaltak! Amennyiben nem gond, kihasználnánk a lehetőséget és körönként a Mellékszálkalandunkat is játszanánk. Smile

//

Amennyiben Sizu nem szólna semmit, én sem tenném.
Nem volt okom arra, hogy a hazaút során bocsátkozzak beszélgetésbe akkor, hogyha Ő nem érezte úgy, hogy szüksége van rá. Megismertem már annyira, hogy tudjam: teli van kétségekkel, melyeket nem fogok tudni eloszlatni egészen addig a pillanatig, amíg nem látja maga előtt az eredményt. Motiválni sem fogok tudni egyszerűen, így drasztikus eszközökhöz kell majd nyúlnom. Ám okulva eddigi hibáimból, hozzá merőben máshogyan kell hozzáállnom, mint társaihoz. Mit is mondott? "Néha elég csak beszélgetni, hogy jobban megismerd a másikat." Azt hiszem így volt. Már akkor tudnom kellett volna, hogy magából indult ki. Egészen másként látja a világot, mint én, vagy bárki más. Amikor pedig belementem a játékába, eredményt értem el nála. Most is ezt kell tennem. Nem szívesen teszem, de ezt kell tennem.
Ám mindaddig, amíg vissza nem érünk az Őrséghez, muszáj lesz átgondolnom a dolgokat. Ennyi időm van tervet felállítani és döntéseket hozni. Ezért jól is jönne a csend, hogyha nem szólna hozzám, hogyha magába temetkezne legalább addig, amíg gondolkozom. Ha belőle indulok ki, akkor ez így is lesz, ám ha mégis nagy szükségét érzi annak, hogy tisztázza a helyzetet, akkor meg fog szólalni. Akkor pedig foglalkoznom kell vele.
Lássuk, hogy mi történik...

[...]

Ami azt illeti, Toshikiről egészen meg is feledkeztem
Ennek oka valószínűleg abban gyökeredzik, hogy elveszítette szememben az önbecsülését. Mióta kiértünk a Templomőrség Székhelyéről egyszer sem néztem rá, még ide visszaérvén sem. Első utam Otokazéhoz vezetett, akitől megtudtam, hogy Umogi a gyengélkedőn fekszik. [Hozzáadva a Topic leírásához] Ekkor gondoltam csak bele, hogy mennyire is méltatlan az, ahogyan az Őrséghez áll a falu. Még csak egy rendes Gyengélkedőre sem futotta, ahogyan a Fegyverraktárunk is szegényes. Ha Umoginak komolyabb baja esett volna - vagy bárkinek, az Őrségből - el sem tudnánk őt megfelelően látni.
Ez is csak arra késztetett, hogy eredményeket érjünk el.
Hogyha sikerre visszük a feladatunkat, akkor talán a Falu látni fogja, hogy igenis van értelme a Készenléti-őrségnek, s igenis van potenciál benne. Akkor futná jobb felszerelésekre. Na meg persze, nem ártana a csapatba egy Irio Ninja sem, bár kötve hiszem, hogy egy hasonló képességekkel rendelkező személyt ideküldenének.
- Otokaze-dono, - nyomtam kezébe Toshiki kardját - kérem gondoskodjon róla, hogy Omura és Toshiki kitakarítsák a teljes bázist. - Rájuk sem néztem, méltatlannak találtam őket arra is, hogy jelzővel illessem őket. - Ami pedig Umogit illeti, amíg távol vagyunk, képezze őt Genjutsu terén. Fejlessze a chakrakontrollját és igyekezzenek növelni a távolságot, melyről Genjutsu alá tudja vonni az ellenfelét! - Sizura néztem. - Mi feladatot kaptunk a Templomőrség Főparancsnokától.
Ekkor néztem körbe, s láttam a bámészkodó tekinteteket: Kaeda, Miyuki, Mizuho, Yoshino és a többi Őr, Samurai. (Itt ki vannak emelve a felsorolt személyek)
- Nektek nincs dolgotok?! - Szántottam végig rajtuk tekintetemmel. - Fél óra múlva az irodámban! - Vetettem oda Sizunak, majd rohanvást megindultam befelé.

[...]

Az asztalomnál ülve fogyasztottam el egy nyugtató teát
Fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mit fogunk csinálni. Tudtam, hogy hogyan képezhetem A Lány-t, tudtam, hogy milyen gyakorlatok kerülhetnek szóba. Kétségeim afelől támadtak, hogy vajon lesz-e elég motivált ahhoz, hogy mindent beleadva teljesítse a feladatokat. Elvégre, ha nincs mi hajtsa őt előre csak a parancsom, akkor nem érünk el három nap alatt ekkora eredményt.
- Elégnek kellene lennie! - Csaptam öklömet az asztalra úgy, hogy a rajta lévő iratok majdhogynem szertehulltak. - Pusztán annak, hogy erre utasítom elégnek kellene lennie ahhoz, hogy mindent beleadjon! - Morogtam magamnak, mi egyáltalán nem volt jellemző rám. Legalábbis... Az előtt, hogy A Lány a mindennapjaim részévé vált volna.
Tudtam, hogyha olyan Őrséget vezetnék, kiknek tagjai maradéktalanul magukévá tették volna azt a mentalitást, melyre Onigakure no Sato neveltek őket, hogyha még több tanítást kaptak volna a régi idők hagyományaiból, akkor most nem lenne problémám azzal, hogy hogyan motiváljam őt. Hogyha olyan lenne, mint mindenki más, ki pusztán a kiadott parancs, a bizonyítási vágy végett, a ranglétrán való felemelkedést remélve teljesít, hogyha olyan lenne, akit mindezen siker motivál, most sokkal, de sokkal könnyebb dolgom lenne.
Így viszont, székembe temetkezve, borús tekintettel vártam meg amíg megjön.
Ha kopog, egy "Gyere be!" felszólítással válaszolnék, s hagynám, hogy ő kezdeményezzen. Amennyiben nem szólal meg, muszáj leszek én mondani valamit. Első sorban megfigyelem, hogy a szilárd csend hogyan hat rá, vagy, hogy egyáltalán van-e benne olyasmi, ami erőszakosabban kikívánkozna. Ha van, azt látom majd a viselkedéséből, sőt, talán már vagyunk olyan viszonyban, hogy ki is böki azonnal.

____________________________________

// Mellékszálkaland: Sizu - Egy hónappal ezelőtt//

Tatsuno Sizu írta:"Furcsa volt a hely ahova kerültem. Nem tudtam hol vagyok, azt se hogy ki. Csak a fehérhajú férfit ismertem fel.."

Egy hónappal ezelőtt Umogi őrülten zihálva tört be hozzám az éjszaka közepén azzal, hogy Sizuval valami történt.
Én az éjszaka nyugodalmának ölelésében nyálaztam át a még elrendezésre váró papírmunkát. Irodám - miből szobám nyílt - sötétjében egyedül egy nagyobb gyertya lángja nyújtott némi fényt. Élveztem a színek komor játékát. Számtalan festmények szólt a sötétségbe gyúlt lángról, a narancs árnyalatról, arról, amikor a sötétség visszanézett ránk. Az ehhez hasonló éjszakák ihlették azokat a festményeket, de most valószínűleg teljesen más alkotás fog születni.
Nem sokkal Umogi érkezése után már a Gyengélkedőn voltunk.
Az előző nap úgy váltunk el egymástól, hogy nehezteltünk a másikra. Talán könnyt láttam csillogni a szemében, már nem emlékszem, ám utolsó mondatára annál inkább: "Tanulja meg használi az ostort, mielőtt csettintene vele, további szép napot!"
Most a fülembe csengtek ezen szavak, amikor is itt feküdt előttem bekötözött sebekkel. Otokaze szerint saját magát bántotta, mire a karmolásnyomok és a körme alatt lévő vérmaradék bizonyíték volt. Ennek ellenére a sérülései nem voltak olyan súlyosak, hogy a faluba kelljen őt vinni. Még ez a nyamvadt Gyengélkedő is megtette.
A mentális állapota miatt jobban aggódtam.
Tudom, hogy milyen érzésekkel váltunk el egymástól, ám engem nem szabadott, hogy megérintsen ez a dolog. A beosztottjaim dolga, hogy mit éreznek velem kapcsolatban, míg az én döntéseimet, szavaimat és tetteimet, mind-mind az Őrség érdekei vezetik. Én A Lány felettese vagyok és így is viselkedtem vele. Semmi okom nem volt rá, hogy megbánást vagy részvétet érezzek. Neki kell erősebbé válnia. Igen. Ez így van!
Ennek fényében döntöttem el, hogy amint felébred nem bánok majd vele kesztyűs kézzel.
Kinyitotta a szemeit. Néhány másodpercet vártam, majd amint úgy éreztem, hogy tisztul a látása, megszólaltam.
- Ha megint kárt akarsz tenni magadban, lekötözlek. - Máris elkezdtem figyelni a testemben lévő chakrára, igyekeztem őket a kezeimbe koncentrálni, hogyha szükséges lesz, akkor le tudjam fogni A Lányt.

**Tatsuno Sizu** Szer. Jún. 10 2020, 18:33

A férfi akaratos volt. Olyan dolgokat mondott amikbe nem lehetett biztos. Feszegette a határait és be akarta bizonyítani, hogy mennyi mindenre képes. Hogy bármit el tud érni. Hogy ő, igazán valaki. Azonban itt most nem velem szórakozott. Az én borzalmas képességeimet ígérgette. Pedig pontosan jól tudom, hogy nem leszek rá képes. Nincs meg bennem az akarat és nincs meg bennem a cél amiért megtegyem. Az, hogy a nagyfőnök elismerje őt mint jó vezér, engem kicsit sem hat meg. Nem bírom ezt a hatalmi játékot. Hisz én csak egy katona vagyok, ebben a furcsán élethű sakkjátszmában. A férfi azonban egész más tészta... Vágyik a figyelemre, az elismerésre. Vágyik arra, hogy ne csak egy nyomorult csapat vezetője legyen. Igazi vezér akar lenni. Olyan, akinek szent lehet a szava és akitől mindenki tart mégis tiszteli. Ő akar lenni A parancsnok.
                Leállt szívverésem hamar újraindult mikor a feljebbvaló nem fogadta el a parancsnok ajánlatát. Még erre se leszek képes, nem hogy arra, amit mondott. Értem én, hogy itt erőfitogtatásról van szó... de én olyan gyenge vagyok, mint a harmat. Három nap és a mostani távolság duplája... még a gondolattól is megsajdul a fejem. De nem mintha sok választásom lenne. Legszívesebben ordítoznék minden körülöttünk lévővel, hogy mégis hogy gondolják... de tudom: felesleges lenne. Én itt, csupán egy senki vagyok. A levegő árnyéka.
                A hazafele út kellemetlen volt. Bármennyire is tudtam, hogy csendbe kell maradnom, úgy éreztem valamit mégis szólnom kell. Bármennyire is meg kell tartanom a feláldozható és alázatos katona szerepét, a férfi előtt mutatott személyiségem megengedhet magának pár szót. Sőt, egyenesen szokatlan lenne úgy hazamenni, hogy közben teljes a csend. Nem ilyen színdarabot építettem fel. Nem hazudtolhatom meg magam. Ha elkezdtem, végig is viszem.
                Tsuki a lábam mellett rohant, amint és közelebb sétáltam a férfihoz. Nem mellé... kicsit lemaradtam mögötte, a tökéletes alsóbbrendűség látszata érdekében. Úgy csináltam, mint aki nem engedheti meg, hogy a vezér mellett haladjon. Apró tudatalatti jelek voltak ugyan.. mégis ezek tették teljessé a képet.
- Felelőtlen ajánlat volt, amit tett Parancsnok.... ezt a távolságot is évekbe telt elérnem - mondtam halkan - Nem kéne ilyen módon megbíznia a képességeimben - mondtam, sajnálattal teli hanggal. - Nem véletlen vagyok itt... - Ezzel egyben jeleztem, hogy mennyire lehetetlen lesz és, hogy milyen béna vagyok. Így talán idővel nem bízik majd ennyire bennem.
[...]
Lassan visszaértünk a már megszokott „otthonunkba”. Bár nem mutattam, némileg megnyugodtam a rideg hely láttán. Mostanság ez jelentette a biztonságot, távol apámtól és minden kínzó emléktől. Mostanában nyugodtabban néztem tükörbe. Az éjjeli rémképek nem elevenednek fel nappal. Talán kicsit megtisztultam.
                A parancsnok egyből az alatta szolgálóhoz ment és rögtön feladatokat adott neki. Umogi genjutsura szakosodott volna? Milyen furcsa... nem gondoltam volna.. bár belegondolva egész egyértelmű. Nem egy nagy harcos.. ő így küzd. Szép. Ezt követően a parancsnok rám nézett és nekem is elmondta mit kéne tennem. Fél órám volt. Pont elég idő arra, hogy összeszedjem magam kicsit. Úgy éretem magam mint valami szedett-vedett lelenc. Piszkosnak a falutól és a mindenféle rangos köcsögtől. Így utam a szobámba vezetett. Bevettem a gyógyszereim és adtam egy kevés ételt Tsukinak. Amíg a kisállat falatozott én gyorsan lefürödtem, hogy lemossam magamról a pagoda mocskát. Gyors voltam, nem szórakoztam sokat. Miután végeztem visszavettem ruháimat és a kapucnis pulcsimat is, ami most különösen jól jött a zuhany után... kicsit hűvös volt. Majd Tsukival az oldalamon indultam meg a férfi irodája felé. Megint.
[...]
Kopogtam, mire a férfi be is hívott. Belépésem után becsuktam az ajtót, majd kicsit megdöntöttem a derekam a tisztelet jelképeként.
- Jöttem, ahogy kérte - mondtam, majd vártam, hogy mondja, amit akar. Nekem nem volt mondandóm. Nem akartam semmit közölni vele. Én csak a feladatot jöttem teljesíteni. Egy ideig nem szólt semmit. Szilárd csend állt be közöttünk. Megszoktam az ilyen furcsa pillanatokat. Valójában nem zavart. Furcsán nyugodt arckifejezéssel figyeltem őt Azt ahogy ül.. ahogy lábait és kezeit tartja. Vállának dőlését, szemének mozgását. Minden apró jelet, amit nem képes elrejteni...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

// Mellékszál kaland //

A sötétségbe merülve próbáltam mindent elfelejteni. Üresség volt az, mi most a szívemet marta. Ezer és egy fájó és borzalmas emlék, ami úgy cibált, hogy legszívesebben letéptem volna a bőröm. Minden érintésnek a nyoma kínzott. De egyszerre megszűnt az égetés. A furcsán üres Semmiben voltam, most újra. Itt nem volt fájdalom se zavargás. Csak én, ahogy lebegtem a végtelenben. Felemelkedtem és zuhantam. Emlékek nélkül léteztem és nem gondolkoztam. Üres voltam, mint körülöttem minden. S bár megnyugtatott ez a szokatlan emóció, tudtam: hamarosan vége. Megszokni se volt időm, úgy rántott ki valami. Zuhantam a végtelenbe. Az ismeretlen fénybe. Furcsa volt a hely, ahova kerültem, ahol ébredtem. Nem tudtam hol vagyok, azt se, hogy ki. Csak a fehérhajú férfit ismertem fel. A fény égette a szememet amint az lassan kinyílt. Nehezen és enyhén sípolva lélegeztem fel. Mint akit a vízből rántottak ki és kis híján megfulladt. Bár pont úgy éreztem magam... mint aki fuldokolt az emlékek tengerében és nem volt, aki kihúzza.
                A férfi kedves szavai hamar a fülembe zengtek. Már újra tiszta volt a tudatom -már amennyire az lehetett- így próbáltam higgadtan felelni. Elnyomtam magamban mindent, ami eddig zavart. Kiürítettem elmém és próbáltam azt az alázatos szerepet felvenni, amit kellett. Sóhajtottam egyet, hogy érezzem a levegőt a tüdőmben. Majd a bekötözött sebekre pillantottam és csak egy gondolat futott át az agyamon: „jobb lett volna, ha úgy hagynak”.
- Sajnálom, hogy nehézséget okoztam - simítottam végig a kötszeren - nem tudom hol járt az eszem - hazudtam amekkorát csak tudtam. Minden karmolás szándékos volt. És jobban is érzem tőle magam...

**Monokūro Gouken** Kedd Jún. 30 2020, 00:48

Nem hagyott nyugodalmat számomra.

Habár tudtam, hogy nehéz helyzetbe kerültem, mégsem éreztem azt, hogy saját kútfőmből ezúttal könnyedén előhúzok majd valamit, így az imént magamnak mondott, bennem játszódó gondolatoknak szót fogadva próbáltam meg másként hozzáállni a dolgokhoz, még hogyha ez nehezemre is esett. Ha erre van szüksége, akkor erre van szüksége...

"Néha elég csak beszélgetni, hogy jobban megismerd a másikat."

- Hogyan csináltad? - Tettem fel a kérdést, majd ha nem válaszol rögvest, a vállam fölött sandítva rá pontosítanék. - Hogy érted el az évek alatt? Hogyan edzetted a képességedet? - Talán így menni fog. Beszélt már nekem a megpróbáltatásairól, tudnom kell, hogy ezek az edzések is beletartoztak-e a hányadtatásába. Fontos.

[...]

Ahogyan ott állt mozdulatlanul és azzal a nyugodtan látszó arckifejezéssel, rögtön tudtam, hogy ez egy álarc.

Kihúztam magam, minden egyes izmom megfeszült. A nyugodtság látszatát akarja magára erőltetni, miközben legbelül kétségek gyötrik. Addig játssza a higgadtat, amíg csak tudja.

- A képességeid nagyon is a helyén vannak, kiemelkednek a kortársaidéhoz képest. - Tértem vissza a pár órával ez előtti csevejünkhöz. - Nem azért vagy itt, mert nem vagy jó Kunoichi. Meg merem kockáztatni, hogy egy napon túlszárnyalhatod majd a Parancsnokod képességeit is. - Valóban így gondoltam. A lány tehetséges, méghozzá nagyon. Minden, mi visszatartja őt, csak saját maga. - Ami miatt itt vagy, az amiatt van, ami ott a ködben is megtörtént.

______________________

Nem volt túl rózsás az ébredése, ez látszott is rajta.

Nem tagadhatom, hogy összeszorult a szívem a látványtól. Ennek ellenére, - a keserű bú ellenére - megmozdult bennem valami, amikor láttam kinyílni felemás színű lélektükreit, melyek hűen tükrözték A Lány bonyolultságát. Olyanokat akartam kérdezni tőle, amit nem tehettem meg, s ezért csak megköszörülve torkomat, láthatatlanul megfeszítve izmaimat figyeltem.

Amit mondott, az feldühített, de ennek sem adtam látszatot.

- Csak fájdalmat kartál magadnak okozni, vagy meg akartál halni? - Tettem fel a szilárd kérdés, majd tovább is mentem. - Mert ha az utóbbi, akkor pocsék munkát végeztél Tatsuno-san. - Gyűlölöm őt így szólítani! Egyelőre nem mondtam mást, tudnom kellett, hogy mi volt a szándéka. Sejtem, de tőle kell hallanom. Tudom kell, hogy hazudik-e!

**Tatsuno Sizu** Kedd Jún. 30 2020, 11:06

Szinte figyelmen kívül hagyta amit mondtam. Lehet meg se hallotta.Vagy nem akarta meghallani. Terelte a témát és egy kérdést szegezett hozzám. A kissé érthetetlen megfogalmazást hamar pontosította miközben a válla fölött átnézve rám tekintett. Kicsit közvetlennek tűnt. Vagy csupán így akart barátságosságot mutatni, hogy könnyebben beszéljek? Bármit is akart...
- Rá voltam kényszerülve - néztem fel a talajról a parancsnokra, majd egy lépéssel közelebb haladtam hozzá. Nem mellé, nem is elé. Továbbra is a tiszteletteljes mögöttes haladást tartottam, csupán beszédtávolságot vettem föl - Évekig voltam bezárva egy szobába, egy kórházba. Csupán így tudtam érzékelni a külvilágot és mindazt ami engem körülvett. Így tudtam én is élni... látni amit nem láthattam..én így "érintettem" meg másokat. Szükségem volt rá, hogy érezhessek - mondtam - A szükség kényszerített rá - néztem újra fel, majd vissza Tsukira.
[...]
Ez egy végtelen játék. Egy erőfitogtatás, egy nagy megpróbáltatás. Az érzelmek ócska színjátéka egy összedőlni készülő színpadon, halott közönséggel. Egy játék csupán, melynek a végtelen végén nem vár taps. Nem vár senki.
A férfi most válaszolt a még útközben mondott szavaimra. Biztató próbált talán lenni. Elhitetni velem, hogy igenis képes vagyok rá. Azonban hátsó szándék is vezette rá erre... hisz ha nem lesz meg amit a vezetőség kért, az neki egy hatalmas fájdalma lesz.
A parancsnok könnyen beszélt. Szavai olyan könnyedén siklottak ki száján mint ahogy a szél fújt. És miért is ne beszélt volna ily' egyszerűen? Hisz ő tökéletes. Minden mozdulata, minden lépte, minden tette.. olyan pontos mint amilyennek azt elképzeli. Hisz ő itt a vezető. És épp ezek miatt volt annyira furcsa most minden kimondott szava.
- Az ami a ködben történt, csupán egy darabja mindannak ami leránt. - mondtam higgadtan. Szemeimben mégis enyhe feszültség csillant meg - Túl szárnyalni pedig nem fogom, bár köszönöm a biztató szavakat. Sajna szárnyak nélkül ez nem lehetséges - mondtam ezt a furcsán értelmetlen valamit. Arcomon a nyugalom helyett enyhe lemondás és realitás volt az, ami tükröződött. Minden szavam igaz. Sose leszek olyan, mint Ő. Én önmagam vagyok a hiba a világ gépezetében. Nekem a tökéletesség egy elérhetetlen gondolat csupán.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

//Mellékszál//

Egy újabb mély levegőt vettem orromon keresztül. Éreztem a jóleső hűvös érzést tüdőmben. Lehűtötte sebektől forrongó testem. Egy kérdés irányult felém, mely csak lassan jutott el tudatomig. Tekintetem a parancsnokra emeltem
- Ha meg akartam volna halni, most nem beszélgetnénk, parancsnok - mondtam, majd a rideg higgadtságot levetve, most már inkább nyugodt lett a hangszínem. Mint aki a rémálom után realizálja, hogy csupán képzelte az egészet. - Csupán néhány emléktől akartam megszabadulni - mondtam, miközben újra végigsimítottam a csuklómon lévő kötésen. Jobban voltam. Már nem éreztem apám érintésének nyomát a bőrömön - Nem minden érintésre akarunk emlékezni - mondtam, remélve, hogy ezzel lezárhatom a témát.

**Monokūro Gouken** Szer. Aug. 26 2020, 16:17

Válaszától kissé megrökönyödtem.

Nem gondoltam volna, hogy valóban ilyen megpróbáltatásokon ment keresztül. Legalábbis, a magány keserűsége kikezdi az ember lelkét. Ezt jól tudtam, ám történtek ennél rosszabb dolgok is a világban. Az ő helyzete nem a legrémesebb, de nem is túl kecsegtető.

- Milyen betegség az, ami miatt el vagy zárva a külvilágtól? - Kérdeztem vissza köntörfalazás nélkül. - Elvégre, az amit rólad tudok, nem indokolja az ilyesmit. - Egyelőre nem erőltetem tovább a képességeivel kapcsolatos témát.

[...]

Legbelül elkeserített az a hozzáállás, ami tükröződött A Lány arcán.

Ám tudtam jól, hogy az én dolgom megváltoztatni a gondolatait. Azért van itt, mert így látja a világot, ebből a motiváció és remény nélküli szemszögből. Nincs célja, mely magasztosabb lenne önnön nyomoránál, s ezért söpredékként tekint saját magára. Mert ezt belé nevelték, mert ezt érzékeltették vele.

Míg engem annak neveltek, ami vagyok: Vezetőnek.

Egy Vezető felülkerekedik mindazon, mely lerántja őt. Démonai szemébe nézve ránt kardot és mutat példát másoknak, kik aztán követhetik a példájukat. Ám hogyan láthatnák a példát, ha nem ismerik a Vezetőjük gyengeségét? Hogyan tudhatják, hogy leküzdötte azt, hogyha fogalmuk sincs róla?

Erre nem lenne szükség!

Hogyha mindenki azt tenné, amit a feljebbvalója mond, amire utasítják, akkor nem lenne erre szükség. Nem kellene bizonyítani. Habár... Tucatnyian vannak, s teszik amit mondok. Ez az egy... Ő... Ez a A Lány az egyetlen, ki nem hajlandó vakon bízni bennem. Teszi amit mondok, de nem bízik bennem, s nem ismeri el a szavaimat. Parancsra nem fogadja el saját képességeit...

- Mi tagadás, mélységes gödör lehet az, melybe akkor majdnem beleestél. - Kulcsoltam össze kezeimet a szám előtt, miközben mindkettő könyökömmel az asztalt támasztva dőltem előre. - A peremén táncoltál. - Néztem mélyen a lány szemébe, mélykék szemem szinte feketéllett. - Én is ezt éreztem. Olyan érzelmek környékeztek akkor, miknek létezéséről sejtésem sem volt. - Vagy csak tudni nem akartam róluk... - De a gödör peremén járva lenéztem a mélységbe, míg te a sajátodban elvesztél. - Nyeltem egy nagyot. - Tudom, hogy most azt gondolod, hogy nem tudhatom, hogy a te gödröd mennyivel mélyebb és sötétebb. De ez fordítva is igaz Tatsuno-san. - Szememben mintha indulat csillant volna. - Így ha elfogadsz tőlem egy jótanácsot... - Vártam, majd... - Legközelebb ugorj le! - Dörmögtem, mintha csak ártásként mondtam volna, ám erről szó sem volt. Figyeltem az arcát, ahogyan ezt kimondtam, látni akartam, hogy hogyan érintik őt ezek a szavak. Csak azután folytattam. - Minden repülés zuhanással kezdődik. - Lassan elengedtem összekulcsolt kezeimet, majd ápolt, gondozott körmű mutatóujjammal ráböktem. - Te az a típus vagy, akinek a szárnyai repülés közben nőnek. A szükség szülte erőd az, mely rácáfol mindarra, amit állítasz, hiszen ezt is te magad mondtad... - Ekkor pár másodpercre elhallgattam, hátha visszaemlékszik mindarra, amit az idevezető úton beszéltünk. - Rá voltál kényszerülve. Csak akkor hazudtolod meg saját tévképzeteidet csekélyke értékedről, amikor rá vagy kényszerítve, és habár gyűlölöd ezt a kényszert, s mindent, mi vele kapcsolatos, mégis ez fejleszt téged. Mint az Iszalag, vagy a Páfrány, te is csak a kényszer hatására kezdesz el a hidegben, az ínséges időkben növekedésnek indulni, hogy aztán kivirágozhass. És bár gyűlölöd mindazt, melyen keresztül kell menned azért, hogy kinyílj, ha megtörtént s kivirágoztál, rádöbbensz, hogy mekkorára is nőttél. - Szavaim egyre erősebbé nőtték ki magukat. - Most még nem tudod... - s leemeltem mutatóujjam róla - de majd fogod!

Hátradőltem a székemben. Lássuk, hogy mit kezd ezzel!

________________________________

// Mellékszál //

Szemöldökömet ráncoltam, miközben hallgattam őt.

Végignéztem a saját magának okozott sebeken, majd az arcán, s csak reméltem, hogy teljesen félreértem a dolgot.

- A maradandó sebhelyek nem éppen alkalmasak a felejtésre. Megbélyegezted a tested. - Jelentettem ki könnyedén, s nem bírtam tovább várni. Ezúttal sem köntörfalaztam. - Milyen emlékek ezek? - Kérdeztem vissza, s reméltem, hogy kielégítő választ ad a tolakodó kérdésre. Hiszen, mindehhez semmi közöm.

Tudtam jól, hogy mit kellene tennem, hogy ilyen helyzetben ki kellene őt oktatnom - ahogyan egyébként meg is teszem - és aztán pihenésre felszólítani, nem bolygatni az ügyet. Nem árthatnám bele a személyes ügyeibe, ám most úgy érzem, hogy nem tudok elmenni mindezen dolog mellett. Nem tudok úgy viselkedni, ahogyan azt kellene s valamiért ezt felismerve és tudva sem érzek még bűntudatot.

Ajánlott tartalom

A Készenléti-őrség Székhelye

A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye

Re: A Készenléti-őrség Székhelye