Monokūro Gouken
2 posters
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Tanulások
1 / 1 oldal
Monokūro Gouken
Monokūro Gouken Kedd Feb. 12 2019, 16:16
// A tanulás egyben egy Pm-ben megtörtént kapcsolatélező játék Tatsuno Sizu és a karakterem között. Itt szeretném megtörténté tenni, beépítve a Tanulás élménybe. //
Emlékeimbe veszve vártam...
Tartalmasak voltak és sűrűek. Olyan élesen körvonalazódtak ki bennem, mintha csak tegnap éltem volna meg az összeset. Az első küldetésem, ahol akárcsak egy zöldfülű, úgy ragaszkodtam elveimhez és a tanultakhoz. Azokhoz az iránymutatásokhoz, melyeket klánom bölcsei és a katonai vezetőink tanítottak nekem. Visszagondolva, rémesen idegesítő lehettem. Mégis megérte. Igazam beigazolódott és néhány év múlva kijavíthattam az akkori küldetésvezető hibáját. Visszatérve abba a faluba, sikerült rövid idő leforgása alatt megoldani azt a bizarr esetet. Óh igen... Azok az idők. Mindenkit türelemre, óvatosságra és odafigyelésre intettem. Mérlegeltem a helyzetet, nyomoztunk és kérdezősködtünk, de koránt sem eleget. Végül a legalkalmasabb taktikának azt láttam, hogyha szemtől-szembe megyünk a tévútra csalt templommal és Shion-himesama akaratánál fogva kinyilatkoztatom hatalmamat a terület felett.
Azonnal fülembe csengtek nagyapám örök életű tanításai.
Az önteltségről beszélt, arról, hogy nem élhetek vissza az erőmmel és mindig tudjam, hogy mit kell tennem. A hatalom felelősség és egy ugyanolyan kétélű fegyver, mint az álltala kiadható parancs. Az erő demonstrálásának mindig kell, hogy legyen célja. Én ezen a küldetésen mindent úgy tettem, ahogyan azt a tanítóim meghagyták. Bár a taktikám lehetett volna kifinomultabb és kevésbé brutális, én mégis sikert arattam. Áttörve a Shion-himesama parancsát megtagadókon, megmutattam Onigakure no Sato erejét és elsöpörtem azokat, akik letértek a helyes útról. Akkor és ott az igaz vallás győzedelmeskedett a tévúton járók felett.
A mai napig emlékszem a megőrült Főpapra.
Ő állt az egész mögött, ő rontotta meg a többi szerzetest. Egy elfeledett kultuszt kezdtek művelni, s a férfi lassan beleőrült. Amikor a templom legfelső tornyába értem, ő megjelent előttem. A haja csapzott és zsíros volt, talán vér száradt rá és az ragasztotta össze csimbókos tincsekbe. Arca koszos volt, mintha csak sötét derengésű árnyak fedték volna. Ezen kívül a főpap ruháját viselte, ezért egyértelmű volt a helyzet. Olyan démoni hangja volt, amit azóta sem hallottam senkitől és néha még mindig visszatér a rémálmaimban. Egy kardcsapással végeztem vele. Egy "démonnal" aki a néhány perc leforgása alatt valóban úgy viselkedett, mint egy természetfeletti lény. Bízott saját erejében és a sötét tanok adta energiában, de mindhiába. Egy egyszerű elmebeteg volt, aki nem volt képes használni a sötétség lehetőségeit az én nagy szerencsémre. Elbízta és fölém helyezte magát, miközben olyan hihető színjátékot generált, amit ő maga is elhitt. Végül a kardom kéklő pengéje keresztül hasított rajta és a "küzdelem" el is dőlt.
Ebből az esetből sok mindent tanultam.
Kezdhetnénk azzal, hogy valóban megerősítést nyertem abban, hogy jó vezető vagyok. Ugyan saját magamnak köszönhettem a küldetés sikerét, mindenki kivette a maga részét a dolgokban egészen addig, amíg nem vált számomra nyilvánvalóvá, hogy csak be kell törnünk és kinyilatkoztatni Shion-himesama akaratát. Addig a pillanatig, amíg ez az ötlet nem fogant meg bennem, mindenkivel együtt dolgoztam és mindenki az én irányításom szerint működött. Az így megszerzett ismeretek és megvitatott lehetőségek juttattak el engem oda, hogy megfoganjon bennem a felismerés, hogy be kell hatolnunk. Továbbá nem tudhattam, hogy mi vár ránk. Lehet, hogy ha hetekkel, hónapokkal később megyünk, akkor az a Főpap olyan erőre tett volna szert, hogy négyen is kevesen lettünk volna arra, hogy megállítsuk. Éppen ezért a csapat szükséges volt, a küldetés pedig egyszerű.
Azóta rengeteg csapatban teljesítettem, vagy éppen vittem sikerre annak irányítását.
Most viszont, egy olyan feladat előtt álltam, ami számomra teljesen ismeretlen volt. Sőt, nem csak számomra, de a falu számára is, elvégre az újonnan alakult Őrség egyenlőre kísérleti jelleggel működött és pár nap volt csak hátra a tagjainak beosztásáig. Ez idő alatt megkaptam Jobb Kezemet, Otokazét, akit rehabilitációs céllal rendeltek ki a Készenléti-őrségbe. Magas tiszteletnek örvendő személy volt, olyasvalaki aki még azokból a tradíciókat mélyen őrző időkből való, ahol a Szamuráj még Szamuráj volt, a Ninja, ninja és a Szerzetes az szerzetes. Nem keveredtek a kasztok és azok vonalai, így hát egy tökéletes szigor és egy erős jellem volt segítségemre. Meglepő, de annak ellenére, hogy jóval idősebb volt, mint én, rendkívül tisztelettudó és jó modorú volt. Tudta, hogy az alárendeltem, én pedig jól tudtam, hogy a tudása sok esetben széles körűbb, mint az enyém.
Kölcsönös tiszteletre épült a kapcsolatunk.
[...]
Iratok tömkelege hevert az ágyon és az íróasztalon.
Csomagoltam, s ezek maradtak utoljára. Igazából, már csak ezek töltötték ki a személyes holmiktól üres szobát. Másnap reggel indultam a Készenléti-őrség Bázisára, oda, ahol elfoglalhatom a vezetői széket, s az azzal járó hatalmat, na meg persze a problémákat, politikai ármányokat, felelősséget és azt a rengeteg stresszt. Otokazét már egy hete ismertem, s gyakorta járt hozzám a Monokuro-klán birtokára, hogy egy kevés szaké kíséretében megvitassuk a különböző egységekből érkező beosztottak rehabilitációs és kiképzési tervét. Ennek eredményei a szobában minden üres helyet elfoglaló papírtömegek is. Képzési tervezetek, továbbképzési tervezetek, rehabilitációs munkák, egységesítési iránymutatók, vizsgafeladatok és minden más, amire majd szükségünk lehet.
Habár az állomány kettő hivatalos ágból állt, mi három csoportra osztottuk a hozzánk érkezőket.
Az első csoport azon ninjákat alkotta, akik az állomány hivatásos ágába tartoztak, azok közé a ninják közé, akiket kötetlen időre osztottak be a Készenléti-őrségbe. Ezen ninják elvégezték az akadémiát, de chakrahasználati és/vagy fizikai hiányosságaik révén nem alkalmasak arra, hogy hivatásos ninjaként tevékenykedjenek. Őket ez előtt valamelyik Őrségbe - leginkább a Faluőrségbe - osztották be, ahol komolyan kiközösítették őket. Ezért alakult meg a Készenléti-őrség, ahol arra helyezik a hangsúlyt, hogy kijavítsák ezen ninják hiányosságait. (Vagyis, hogy félre tegyék őket az útból.) Persze, most már jól tudom, hogy nem csak a chakra-fizikai hiányosságaik miatt kerültek ide ninják. Sokakat csak azért osztottak be ide, mert nem voltak képesek összedolgozni a többiekkel, ami komoly hiba egy küldetés során. Volt akiket a családjuk száműzött ide, de voltak akik politikai okból kerültek be közénk. Ugyanis az első rendeletem az Őrség Főparancsnokaként az volt, hogy minden tag köteles a Főhadiszálláson élni. Szabadidejükben oda mentek, ahová csak akartak. Noha ez a rendelet egy utasítás volt a vezetőségtől, pontosabban finom jelzés, hogy elvárják tőlem ezt a lépést, én egyetértettem vele. Tudtam jól, hogy ezzel akarják a társadalomtól és a falu többi katonai szerveződésétől még elszigeteltebbé tenni a Készenléti-őrséget. Ennek ellenére a fejlődésüket és a kellő szerveződést csak ez tudta igazán szavatolni.
Meggyőződésemet alátámasztandó, hogy én is ide költöztem, bár nekem nem lett volna kötelességem.
Na de térjünk vissza az Otokaze és én általam létrehozott besorolásra. Az állomány hivatásos tagjai közé tartoztak a ninjákon kívül azon Onigakurei katonák, szamurájok, őrségtagok, akiket szintén képzettségbeli problémákkal, vagy más, nem egészségügyi problémákkal küszködtek és ennek okán kerültek ide. Ők és a Ninják voltak azok, akik ha jól teljesítenek és akarnak is fejlődni, később kikerülhettek a "Selejteknek" bélyegzett Készenléti-őrségből és csatlakozhattak a hivatásos ninjaállományba, vagy valamelyik másik Őrség tagjai közé a három közül. Gyakorta a Templomőrségbe vagy a Faluőrségbe vették vissza őket.
A harmadik csoport a rehabilitációsok voltak.
Ez volt a második megkülönböztetési ágazat is. (Hivatásos és rehabilitációs.) Ők azon személyek voltak, olyan szerzetese, ninják, őrségtagok, akik azért kerültek ide, mert sérüléseik, betegségeik, függőségeik vagy szenvedélybetegségeik okán nem alkalmasak arra, hogy komolyabb küldetéseket végezzenek el, de nem szorulnak többé folyamatos orvosi felügyeletre. Általában őket egy meghatározott időre osztották be közénk és a legtöbben szerencsejáték-függők, alkoholisták és megfáradt ügyefogyott vénségek voltak, akik még mindig nem vonultak vissza. (Ez utóbbiak ellen később benyújtottam egy kérvényt, amely a kiöregedett katonák nyugdíjazására irányult. Fogalmam sem volt, hogy őket miért alkalmazták még mindig és, hogy miért terhelték velük az Őrségemet.) Ők nem igazán akartak sem fejlődni, sem meggyógyulni úgy, mint a hadi sérült társaik. Léhűtők voltak a Falu és az Ország pénzén. Alig lehetett őket bármire is alkalmazni és csak a szigor volt az egyetlen eszköz ami használt az ösztökélésükre.
Így tehát, az iratok és tekercsek egyik fele, mi a tervezeteket foglalta magában az ágyamon volt stószokba rendezve, míg a másik az íróasztalomon, szintén efféle elrendezésben.
[...]
Végre megérkezett.
Alkonyodott már, amikor meghallottam nyitódni a birtok ajtaját. Kevés szolgánk egyike, az öreg Tetsuo üdvözölte hazatérő atyámat, ki maga mögött hagyva a hintóját, átrobogott a birtokon, amit a klánunk épületei, azokat pedig deszkafalak, azt pedig vizesárok szegélyezett. A középen elterülő földterület teljesen nyitott volt, ott állapodott meg atyám, amint kinyílt a főépület ajtaja. Nem várattam sokáig, már fel voltam készülve az érkezésére. Teljes harci díszben jelentem meg, pontosan abban az uniformisban, ahová mindenhová megyek: Kék, díszes, nemesi Uchikake felöltő, fekete mellény, fekete, szabott nadrág, barna bőrből készült lábszárvédő és egy zárt, fekete bakancs. Oldalamon ott lógott a katanám, minek markolatán már nyikorgott is a fekete, ámbár vékony bőrkesztyűm szorítása.
- Késtél. - Húztam elő pengémet, miközben atyám levetette magáról díszes ruházatát, mit a Főtemplomőrségben köteles hordani. Egy hanyag mozdulattal egyszerűen csak ledobta a földre és megigazította a csuklójára tekert fáslit. Testén megannyi seb éktelenkedett, ahogyan azt már megszokhattam. A magam százkilencven centiméterével nem szégyenkezhettem, de eltörpültem az ő kétszáztíz centimétere mellett. Ugyanakkor örököltem széles vállait és erős izomzatát, na meg persze a kiállását is, de ő maga sokkal robusztusabb, erősebb, nagyobb darabnak tűnt, mint én valaha is fogok.
- Feltartottak. - Jegyezte meg, majd leakasztotta oldaláról pörölyét. - Cserébe bal kézzel fogok küzdeni. - Mondta, s átdobta a balba az említett fegyvert. Én ekkor elfintorodtam, s ahogyan azt kell, ahogyan azt egy Szamuráj-Szerzetes-Ninja keverék csinálja, jobb kezembe fogott katanámat előre szegeztem, kissé hajlított könyékkel, hogy ha szükséges, egy váratlan eset folytán még messzebbre tudjam nyújtani. Hajlított karral amúgy is könnyebb a manőverezés.
- Ha ezúttal meg akarsz halni, ám legyen. - Jegyeztem meg hetykén, ám arcomon nem látszott semmilyen kifejezés. Nem becsültem le az öreget, de a verbális eszközök kiegészítik a fizikai pengémet. Mindeközben bal kezemet leeresztve tartottam a testem mellett, könnyedén, lazán, hogy bármikor használhassam. Számtalan lehetőségem volt vele: Megmarkolhattam katanámat és akkor már kétszer olyan erősen harcolhattam volna atyám ellen; Benyúlhattam volna rejtett tárolóimba valamilyen eszközért, amit fel tudtam volna használni a harcban; Esetleg kézpecsétekbe kezdhettem, amikkel előkészíthettem és koncentrálhattam volna chakrámat. Ez a fajta harci-stílus az, ami veszélyessé teszi ezt a generációt.
Másodpercek múltán már egymásnak is estünk.
[...]
Ez számunkra egyfajta rituálé volt.
Változó volt, hogy mikor, de egy héten több alkalommal is egymásnak estünk. Kezdetekkor csak képzésnek indult. Kiskoromtól fogva nagyapám és atyám harcoltak velem, neveltek, okítottak. A fizikai képzésen kívül elméleti tanításokat is közbeszúrtak, s ezzel rutinra és bölcsességre tehettem szert. Később ez megint csak a fejlődésemet volt hivatott elősegíteni. Technikákat tanultam, szituációkba keveredtem, hiszen atyám újabb és újabb cseleket alkalmazott annak érdekében, hogy fenntartsa a figyelmemet. Miután már eléggé kikupált, ezen harcok versengéssé váltak. Én le akartam őt győzni mindenáron, be akartam bizonyítani, hogy erősebb lettem nála is, a Főtemplomőrség egy nagy tiszteletnek örvendő harcosánál, ő pedig ezt a legkevésbé sem akarta hagyni. Addig, amíg az újabb generáció egy ígéretes tagja nem kerekedett fölé, amíg a saját fiát képes volt legyűrni, vagy legalább tartani vele a lépést, addig tudta, hogy bármire képes lehet a harctéren.
Egymás riválisai voltunk.
Nem szült ez köztünk ellentétet. Sőt, talán minden egyes ilyen küzdelem közelebb hozott minket egymáshoz. Persze, az első ütések, amiket ha alig öt évesen elszenvedhettem el fájtak, megrázták testemet-lelkemet, de aztán megszoktam őket. Idővel elkezdtem máshogyan nézni erre az egészre. Magamévá tettem az eszmét, a célt és rájöttem, hogy mire is jó mindez. Ebben persze sokat segítettek azok a sikerélmények, amikor feldühödve megleptem egy-egy manőverrel atyámat. De akkor mindig visszavágott és egy újabb szinte léptünk. Mára már minden vágás, minden karcolás, minden ütés és csonttörés, minden a másikból ontott vér megmosolyogtat minket a fájdalom ellenére is.
De még mindig tudunk újat mutatni.
Idővel csak rákényszerítettem, hogy váltson kezet. Túl gyors voltam neki és bár bal kezével ugyanolyan erőseket sújtott, mint a jobbal, a gyorsasága már nem volt az igazi. Nyomunkban éles pengével felhasított talaj, tetemes kráterek, vércseppek, s kidőlt fák maradtak. Mire erőnk végéhez értünk, a nap is eltűnt az égről, a vacsora pedig tálalva lett. Én kardomat immáron két marokkal szorítva, remegő lábakkal magam elé tartva, görnyedt tartással lihegtem óriásiakat. Lassan, fegyelmezetten. Atyám a pörölyét maga mellé engedve a földre, szintén hasonló testtartással görbült, de nem remegett.
- Mint egy kivert kutya... - Köpte maga elé véres nyálát, amit a száraz talaj azonnal be is szívott. Ő mosolygott. Testén rengeteg vágás keletkezett, voltak köztük egészen mélyek is. Több helyről patakzott a vér.
- Mint egy ünnepi vadkan... - Töröltem meg szám vérző sarkát, majd egy utolsó rohamot indítottam. Tudtam, hogy ebben már nem lesz semmi trükk, itt és most az egyikünk kiütődik. Sosem vittük be a halálos csapást, de olykor előfordult, hogy annyira belemerültünk, hogy a küzdelem hevében valódi, veszélyes harci sérüléseket okoztunk a másiknak, amikből akár hetekig is tartott a felépülés. A szolgák ezt már megszokták, de a közvélemény eléggé nyakatekert állásponton volt. Nem igazán tudták, hogy mi is folyik a Monokuro-klán birtokának falai mögött és amikor elmondtuk nekik, nem voltak hajlandóak elhinni. Így aztán mindenféle ellentétekről beszéltek, mit rájuk hagytunk. A vezetés azon tagjai akik számítottak, mind jól tudták, hogy miféle hagyományokat őrzi a Monokuro-klán. Nem hiába tartoztunk Onigakure no sato legnagyobbjai közé.
[...]
- Az a technika... - Mutattam felé pálcikáimmal, miközben feldagadt jobb arcom okán alig bírtam rágni. - Az új volt. - Már mindkettőnk sebeit bekötözték és ellátták, ezúttal a végső kiütés nem történt meg. Persze nem rajtam múlt. Atyám egy újabb leckét adott számomra, ezzel pedig igencsak meglepett. Már jó ideje én mutattam új dolgokat neki. Új technikákat, új taktikát, és új erőt. Ő pedig csak megmutatta, hogy hiába mutatok újat, ő azt is képes uralni és túlélni. Most viszont, ő kerekedett fölém.
- Csak neked. - Lapátolta befelé az utolsó adag tojásos rizst is. - Én már évek óta használom. - Nyelte le, majd nyúlt az üveg szakéért.
- Akkor eddig miért nem alkalmaztad? Sosem láttam még tőled. - Jegyeztem meg és én is lenyeltem az utolsó falat ételt, s valamivel lassabban, modorosabban nyúltam a szakémért.
- A megfelelő alkalomra vártam. - S csettintve nyelvével, ellökte magától az étkezőasztalt, ami így szinte teljesen rám telepedett.
- Hé hé! Vigyázz már! - Ragadtam meg az asztal szélét ellenerőt kifejtve. - Ha fel akarsz állni, hát csússz hátrébb! - A szolgák fejüket fogva fordultak el. Egy újabb hadakozásra számítottak, de atyám csak nevetett.
- Ugyan már! Csak heccellek. - És azzal, ahogyan felállt, már el is húzta tőlem az asztalt, ezzel újra kényelembe helyezhettem magam. - Tetsuoval már a szobádba vitettem a technikát tartalmazó tekercset. Tanuld meg, hogyha jót akarsz magadnak. A te hanyag küzdőstílusodhoz amúgy is jobban illik, mint az enyémhez! - Kacsintott, és utat intve magának a kettő szolgálólány között, kisétált az étkezőből.
Ezúttal nem húztam fel magam a csipkelődésén. Elég volt az asztalos dolog.
Azonnal feltápászkodtam a földről, egy mozdulattal eltolva magamtól az asztalt - ekkor tudatosult bennem, hogy általában, ha nem étkezik velem senki, én is az asztalt tolom el magamtól és nem fordítva - megindultam a szobám felé.
[...]
Tetsuo-san tudott egy-két trükköt az orvosi technikáival.
Nem mondhatnám kitűnő chakrahasználónak, de amit megtanult, azt mesteri szintre fejlesztette. Percek alatt húzta le a duzzanatot képemből. Kérte, hogy kezelhesse a maradék sebeimet is, de nem hagytam. Helyre jönnek majd maguktól, elvégre azok sokkal inkább voltak apró karcolások és zúzódások, mintsem igazi sérülések. Az az utolsó sújtás amit atyám a buzogánya nyelével bevitt... Na az padlóra küldött. Én bolond meg fejvesztve rohantam neki. Azt hittem, hogy már kiismertem őt és az összes technikáját, ami a repertoárjában megtalálható volt. Ritkán használt testen belüli chakraiárányítástól eltérő jutsut. Ez a meglepetés is csupán csak a testfelületére terjedt ki. Na de, hogy Doton legyen... Eddig még sohasem beszélt nekem arról, hogy képes a Doton elem irányítására. Azt mondta, hogy nem használ elemi technikákat, mert nincs szüksége rá. Így be is fejeződött az ebbe az irányba való beszélgetés. Azokra a technikákra helyeztük mindketten a hangsúlyt, amiket valóban irányított és amiknek valóban a mestere volt. Most pedig itt volt ez...
Egy erőteljes kardcsapással, vagy inkább kardvonással húztam volna el mellette.
A döntő pillanatban meg is rémültem a másodperc tört részéig, amikor a pengém láthatóan centikre volt az oldalbordáitól és ő még mindig nem mozdult. Csak állt ott, mint egy fa és nem csinált semmit. Azt hittem, hogy feladta és elérkeztünk az utolsó leckéhez, amit majd tanít nekem. Egy pillanatig azt hittem, hogy itt a vége és az őrült fejével valóban itt akar meghalni. Szerencsére, vagy inkább balszerencsémre nem így lett. Ahogyan pengém elérte a testét, kardom éle és a bőre között kristályos fénnyel tört meg a Doton technika. Ha használom a Kaizou no Ikit akkor nem állította volna meg, de így, csupasz pengével nem csak megvédte atyám testét a vágástól, de az az átkozott még rá is markolt a pengére és úgy rántott vissza engem. Én bolond a meglepettség pillanatában sem engedtem volna el kardomat, repültem vele, majd a következő pillanatban a földbe döngölt pörölye nyelével. Aztán elsötétült a világ...
Kirántva a tekercset, s ezzel a magasba emelve azt, olvasni kezdtem: "Doton: Iwa no Yoroi."
Minden ott volt a tekercsen feketén-fehéren, ábrákkal és magyarázatokkal, a szükséges eljárással és kézjelekkel. Ez a technika egy kincs volt, ha engem kérdeznek. Legalábbis egy olyan ügyes módja a Doton chakrahasználatnak, mely rendkívüli előnyökhöz juttathat a harcok során. Így hát neki is állt és elkezdtem elsajátítani a jutsut.
[...]
Mindig is jártas voltam a Doton technikákban, ámbár nem ismertem sokat.
Amiket ismertem, azokat mesteri szinten voltam képes használni, de jól tudtam, hogy képességeim korlátozottak és még mindig nem érik el a Doton-mesterek szintjét. Nem minthogyha közéjük akartam volna tartozni. Egyszerűen csak azét volt szükségem ezekre a technikákra, hogy ha szükséges, alkalmazva őket előnyhöz juttassam magam egy harc során. Sosem hagyatkoztam igazán a jutsurepertoáromra. A Doton technikákat is csak azért ismertem, mert természetemtől fogva a Föld elemű technikákat voltam a legkönnyebben képes elsajátítani. Ekkor persze még nem tudtam, hogy fogékony voltam e más elemre is, de ez most nem is lényeges. A fontos, hogy némi technikai alappal kezdtem neki a második védekező Doton technikám kivitelezéséhez, melyhez remek alapot nyújtott a Hien ismeretem is.
A birtok tavának egyik kis szigetecskéjén foglaltam el helyem.
A tó alig volt akkora, mint a főépület alapja, így a kis "szigetek" rajta csupán 4-5 négyzetméteresek voltak. Itt szerettem meditálni és kiüríteni a gondolataimat. Különösen az ehhez hasonló szép éjszakákon: Ha a távolba tekintettem láttam a gomolygó viharfelhőket, ahogyan vadul törnek előre az őket megvilágító Hold fényében. Még legalább egy óra volt addig, amíg elérik a birtokot, így bőven élvezhettem a forró nyári nap estéjének hűsítő szelét, amit ezek a viharfelhők toltak maguk előtt. Nem különben csodáltam meg a gyöngyökkel fénylő égboltot sem. Számtalanszor festettem már meg az eget, ezzel együtt majdhogynem az összes csillagképet. Ma is lehengerlő látvány volt.
Nyugodt voltam.
Ez kulcsfontosságú volt egy efféle technikához. A tekercsben azt írták, hogy jobb a jutsut a meglévő homokkristályokból megalkotni. Sokkal tisztább és igazibb védelmet nyújt majd a technika, mint egy, a Doton chakrámból létrehozottféle. Ahhoz pedig, hogy ezeket az igazi, áttetsző kristályokat megtaláljam és kivonjam a talajból nagy koncentrációra volt szükségem. Koncentrálni pedig csak nyugodt állapotomban voltam képes. Habár, bármikor képes voltam nyugodtságot erőltetni magamra. Ez is a vezetői erényeimhez tartozott. Ennél az esetnél azonban nem kellett bajlódnom ilyesmivel. Lótuszülésbe helyezkedve, kezeimet pihentetve ölemben kezdtem el szépen lassan keringetni chakrámat. Valóban lassan, nyugodtan tettem mindezt. Nem siettem sehova. Legalább húsz percig tartott a dolog, de én csak egy-két percnek éreztem. Teljesen elmélyültem.
A Chakrám élt.
A legtöbben érzik és tudják, akik valaha is odafigyeltek rá. A chakrám egy olyan hatodik érzékszervvé vált, amivel mind az ötöt képes voltam helyettesíteni, kiterjeszteni. Erre bárki képes volt, aki egy kicsit is jobban odafigyelt a chakrakontrolljára, magára a chakra és a test közti kapcsolatra. A chakra és a személy közti kapcsolatra. Én odafigyeltem, s szépen lassan, felszabadítva a testemben raktározódó Doton Chakrát, elkezdtem azt kiterjeszteni a környezetemre. Fogalmam sincs, hogy ezzel az eljárással - mi már legalább fél órája tartott - mennyi elemi chakrát pazaroltam, - feltehető sokat, - de sikerrel jártam! Legalábbis elértem azt a szintet, amikor az elemi Chakrám annyira szétterjedt a környezetemben, hogy nagyjából egy két méteres sugarú körben éreztem az összes föld és szén alapú dolgot. Szinte minden egyes homok és földszemet éreztem, amit a szél felkapott és tova sodort. Az alattam lévő talaj darabjait, alkotóit, mindent. Egyáltalán nem voltam szétbontani az ingereket. Nem értettem hozzá, nem tudtam megkülönböztetni a különböző földtermészetű, az elemi chakrám által irányítható anyagokat. Nem volt mihez hasonlítanom.
Akadályba ütköztem.
Eddig minden Doton technikámnál az érzékelt föld-anyagba irányítottam a chakrámat és úgy hoztam létre változást. A kövek nem mozdultak, de az azokat körülvevő más természetű "szénalapú" puhább földet képes voltam mozgatni. Később már a keményebbet is, s lassan eljutok arra a szintre, hogy a sziklákat is. Hiába tartozik egy anyag dominánsan a Föld elemhez, attól még a használó képességeitől függ, hogy képes e azokat egy technikával megkülönböztetni, mozgatni. Én általában csak fogom amit találok és használom. Láttam már mestereket sziklákat sárszerűvé alakítani. Én csak a puhább talajt vagyok képes, vagy ami számomra egyszerűbb, ugyanakkor chakraigényesebb: Saját elemi chakrámból hozom létre a sarat, földfalat vagy bármi egyebet.
Meg kellett tanulnom megkülönböztetni az anyagtípusokat.
[...]
Az elkövetkezendő fél órát figyeléssel töltöttem.
Rájöttem, hogy rengeteg chakrámat emésztette fel az, hogy teljesen elmélyülve, csak a környezetemre figyeltem. A Chakraáramlás, mit kiirányítottam a testemből, olyan volt mint egy szabályozatlan folyó, egy szökőár a viharban, aminek nem szabott senki és semmi gátat. Ezzel pedig valóban éreztem a környezetem, valóban lefedtem azt Doton chakrával, de annyira sok chakra veszett el az éterben, hogy fel sem tűnt. Egyedül a kimerültség és a fáradtság maradt utána. Felmérve a helyzetet, úgy döntöttem, hogy ideje a tudatos chakrahasználatnak.
Feltéptem néhány földdarabot és magam elé helyeztem őket.
Kövek, puha talaj, szikes talaj, sötét termőtalaj - igencsak le kellett kaparnom érte - és homokszerű valami. Mindbe kevés chakrát vezettem és elkezdtem megkülönböztetni őket. Tanulmányoztam a szerkezetüket, egészen addig, amíg meg nem jegyeztem. A kövek voltak a legsűrűbbek, legtömörebbek. Az anyagi kapcsolat köztük volt a legfeszültebb. Ők voltak a legkeményebbek. A puha talaj sokkal több nedvességet tartalmazott, mint bármelyik másik, míg a szikes talaj szinte semmit, ámbár több szervetlen anyagot. A termőtalaj volt a legkiegyensúlyozottabb. A kettő között volt, s ezzel a legjobban használatos talajjá vált számomra ha Doton technikákról volt szó. A homokszerű valami volt a legérdekesebb. Egyes alkotórészeit nem ismertem fel. Valóban voltak olyan földszemcsék, mik kristályos szerkezetűek voltak, de a többi, mind olyan anyagok, melyeket nem voltam képes egyszerű Doton chakrával manipulálni. Sokkal inkább voltak ásványok és különlegesebb kőzettörmelékek.
Elért a vihar.
Úgy jött, ahogyan általában szokott: csendesen és lassan, majd egyre nagyobbá dagadt. Rövidesen ellehetetlenítette a technika gyakorlását. A víz áztatta talaj és a feltámadó szél mind megnehezítették a dolgomat, de nem bántam. Mindig is imádtam az esőt...
A hozzászólást Monokūro Gouken összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 13 2019, 00:24-kor.
Monokūro Gouken- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 487
Elosztható Taijutsu Pontok : 5
Állóképesség : 250 (C)
Erő : 300 (B)
Gyorsaság : 187 (C)
Ügyesség/Reflex : 150 (C)
Pusztakezes Harc : 150 (C)
Tartózkodási hely : A nézőtéren
Adatlap
Szint: B
Rang: Taikei no Shoutaichou
Chakraszint: 408
Re: Monokūro Gouken
Monokūro Gouken Kedd Feb. 12 2019, 16:46
// Ide illeszteném be a Pm-ben megtörtént játékot kettő posztban. A történtek az éjszakát és a másnap délelőttöt ölelik fel. NEM MUSZÁJ végig olvasni, mert Sizunál összefoglalva már el lett fogadva egy élményben. Semmit nem tartalmaz ami engedélyes lenne, egyszerű szockodás. //
- Spoiler:
Az eső monotonon kopog. Rám hullik, eláztat. De végül is nincs rossz idő, így nem bánom. Meg fogok fázni, de ez legyen a legkisebb bajom. Lehet már olyan este kilenc- tíz óra. Az égen egy csillagot se látok.. eltakarják a komor, szürke felhők. Olyan idegbaszó ez az egész. Itt ülök, valahol a városunk egy sikátorában. A mögöttem lévő ház ereszéről csöpög rám ezerrel a víz. A kapucnimat fel se veszem.. felesleges. Kék hajam teljesen össze van borzolva. Szemfestékem pedig úgy elkenődött, hogy inkább hasonlítok egy mosómedvére, mint magamra. Bőröm ki van száradva szám felrepedezett. A macskakő pedig, amin ülök, nem a legkényelmesebb. Térdemet felhúztam, azon támasztom meg karjaimat. Egyedül vagyok. De igazából nem zavar. egész életemben volt mellettem valaki akit nem ismerek. Ő most is velem van. Így.. nincs is semmi baj. Szeretem az éjszakát.. az esőt is szeretem. csak.. az egyedüllétet tudom nagyon unni. Mivel én is ember vagyok. De ez csak a magán problémám. Úgy se fogják ezt soha látni. Soha nem fogom tudni megmutatni. Már soha.. senki nem fog engem ismerni.. engem, s nem azt, akivé lettem.
De mit is keresek igazából itt? Miért nem vagyok otthon a kényelmes ágyamban? Miért nem készülök épp a másnapra? Hát.. tenném én ezeket, csak mások ezt nem így gondolják. ahogy ma sikeresen észrevettem, nem jó ha kimondom amit mélyen legbelül gondolok. Évek óta nem volt amúgy ilyen. El se tudom mondani, mennyire felszabadító érzés volt végre egyszer azt mondani, amit gondolok és nem azt, amit kell. De többet nem lesz ilyen. Megtanultam. Az élet nem arra van, hogy szabadon éljünk, hanem arra, hogy megfeleljünk. Idomulni kell másokhoz. Olyanná kell válni, mint ők. Hiszen, önmagát mindenki szereti. Az ellentmondást viszont annál kevesebben. Tehát a szabad akarat csak egy mese. Vagyis.. inkább egy kiváltság. egy olyasfajta dolog, amivel csak azok élhetnek, akik uralkodnak valami vagy valaki felett. Sajna, nekem ez a hatalom nem adatott meg. engem viszont mindenki uralhat. Egy akarat s ellenkezés nélküli, irányítható lény vagyok, ki mindig mások akarata szerint cselekszik. Mert másra nem képes. de hol is tartottam? Ja.. igen. Ma azt is megtanultam, amellett, hogy a szabad akarat egy hazugság, hogy tilos.. ismétlem tilos, az elméletben tiszteletre méltó halott apádat egyként emlegetni a bélsárban forgolódó mezei rágcsálók külső nemiszervével. Na tehát, ilyen soha nem szabad mondani, mert már kurvanagy tasli keretében a falnak repülsz, aztán ott még meg is rugdosnak szebbnél szebb szitokszavak keretében. Aztán mikor úgy érzik, hogy kiélték ütlegelési vágyaikat a szervközpontodon, akkor különböző állatnevek és személyiségjelzők hangoztatása közben kedvesen utasítanak, hogy azonnal távozz a főbejáraton és vissza se menj, amíg meg nem tanulod tisztelni a holtakat. Na, szóval ez a rövid története annak, hogy hogyan váltam hajléktalanná. Mert ugyan én azt a gyáva sajtkukacot soha nem fogom tisztelni a tettéért. Öngyilkosságra bárki képes. Az övé miért lenne olyan nagy és különleges dolog? Felcseszi az agyam. Na de ez van.. ennek kéne a legkevésbé érdekelni. A fontos viszont az, hogy hova tovább?Nyugodt vihar kebelezte be a Démonok Közt rejtező falut.Pontosan akkor kezdett neki, amikor kiléptem birtokunk kapuján. Tetsuna már meg sem próbált visszatartani, tudta jól, hogy ha éjszaka sétára van kedvem, akkor az eső sem állíthat meg. Mi több: csak jobban kedvet csinál gondolataim kiszellőztetéséhez. Így csupán magamra kaptam kék, díszes Uchikakémat és megindultam előre.Az edzés után jólesett az átáztató eső, habár a bőrkabát a nagyját felfogta, mégis, a hűvös folyadék tarkómon lecsurogva beférkőzött az Uchikake alá és így lehűtötte egész testem. Érzem, hogy rövidesen elsajátítom azt a technikát, csak kell még hozzá egy kis idő. Ha pedig képes leszek rá, nem lesz ellenfél, aki majd fölém kerekedhetne. Nem mintha eddig lett volna, de sosem ajánlatos lebecsülni azt, akivel harcba elegyedünk. Én sosem fogok ebbe a hibába esni. Ezerszer inkább csalódjak ellenfeleim erejében, mintsem túlbecsüljem a sajátomat. Egy jó vezető nem esik az önhittség csapdájába. Én pedig tisztában vagyok a képességeimmel, sosem fogok magamról többet gondolni, mint aminek születtem, aminek nevelkedtem és aki vagyok.Bőrcsizmám kopogása az egyetlen mi hallatszik a szakadó eső andalító muzsikájában. Áthatja az éjszaka sötétjét és bizonyosságot ad jelenlétemnek. Nem minthogyha bárki is kint lenne ebben az ítélet időben, én mégis ilyenkor szeretek a legjobban elmerülni gondolataim mélységébe. Ám ahogyan elhaladtam az eső áztatta poros utcán, a szemem sarkából egy színfoltra lettem figyelmes az egyik sikátor sötétjében. Kezemet azonnal katanám markolatára emeltem, de csak szelíden végigsimítottam rajta, mintha csak rajta pihentetném ujjaimat, majd visszaléptem.Lenéztem és láttam, hogy az ereszekről lefolyó víz a sikátor közepén apró patakká duzzadva folyt ki a főútra, pontosan én pedig pontosan a patakocskában álltam.~ Ezt nem hiszem el. ~ Gondoltam, majd valóban elengedtem kezem tartását és katanámon immáron tényleg csak pihentettem a tenyeremet. Lassan, kimérten léptem közelebb és két méterrel megálltam az apró teremtés mellett. Az oldalán ezúttal egy katana volt, Wakizashijának nyoma sem látszott. Talán lopta?- Mit csinálsz idekint ilyenkor? - Kérdeztem tőle kissé erélyesebb hangon, hogy jól érthető legyen az eső zaján keresztül is. - Állj fel és térj haza, a végén még beteg leszel. - Mondtam, majd hátat fordítottam neki és megindultam kifelé a sikátorból. Érzékeim azonban nem hagyták magára az apró lányt, folyamatosan rá koncentráltam minden létező módon.Lépések zaja törte meg az oly' kellemes csendet, melyben egész eddig ücsörögtem. Pulóverem teljesen átázott már, egészen bőrömig. Tocsogtam a vízben. Sőt, mitöbb egy kisebb pocsojába üldögéltem. De megvoltam. Még mindig jobb itt, mint otthon. Azokkal a felfuvalkodott pöcsökkel. Hogy bírtam szeretni ezeket egykor? Kibaszott naív voltam...
A léptek hangját, lassan egy test is követte. Majd az alak megállt. Én továbbra is lefele néztem. Kezemmel gyorsan letöröltem elfolyt szemfestékem, majd tekintetem az ismeretlenre emeltem. Magas volt, alig láttam a fejét. Ő is már kellően vízes volt. Ruhája azonban díszes, nemesi származásról árulkodott. Mimikája tekintélyt parancsolt. Az egész ember, koravén volt. Mégis mit keres itt ilyenkor? Kezét maga mellett, katanáján pihentette. Támadásra készülne? Meg akarna ölni? Nem. Ha azt akarná, már megtette volna. Akkor engem venne fenyegetőnek? Nem..ezt se hiszem. Mindenesetre.. olyan alaknak tűnik, aki szeret uralkodni mások felett. Egy előkelő, nemesi vér. Tisztelettudónak kell lennem vele.. alázatosnak.
Gondolataim zaját az ismeretlen ember mély hangja törte meg. Ahogy gondoltam. Tekintélytparancsoló. Kérdezett, majd utasított. Tipikus feltűnésiviszketekség...
- Sajnálom, haza nem térhetek jelenleg. Magánügyi okokból, idekint kell maradnom. Ha zavarnám a rálátását az utcára, szóljon nyugodtan, arrébbállok azonnal. - Majd egy őszintének tűnő mosolyt csiholtam arcomra.
Na nézzük ezzel mit kezd. Választékos szókincs, alázatos modor. Lássuk...ez tetszik e neki..
Ahogyan hátat fordítottam a lánynak, úgy figyeltem. Vártam egy választ, vagy esetleg azt, hogy feláll és követi az utasításaimat némán. De ahogyan megszólalt, én megálltam. Furcsa érzés öntött el, s ebben a pillanatban jöttem rá, hogy igazából valahol legmélyen én nem is vártam választ. Azt reméltem, hogy csendben marad és meg sem mozdul... Na de akkor vajon itt hagytam volna? Lényegtelen kérdés. A most számít, felesleges időpocsékolás azon gondolkozni, hogy mi történt volna...
- Ugyan miféle rálátás nyílhat számomra egy sötét sikátorra? - Néztem továbbra is előre, majd választ nem várva tekintettem vissza bal vállam fölött. - Nem akarom beleártani magad az ügyeidbe, de igencsak szokatlan látványt keltesz. - Vártam két másodpercet, majd folytattam. - Nem nézhetem tétlenül, hogy egy kislány idekint ázzon. Ha nincs ellenvetésed, kövess. Amíg eláll az eső, addig megvendégellek. - Határozott voltam és szavaimból jól érezhető volt, hogy nem tűrök ellentmondást. Habár hagytam neki lehetőséget elutasítani a meghívásomat, ami ebben az esetben igencsak nagy ostobaság lenne.
Megindultam ismét kifelé, lassan, hogy ha akar beérhessen. Ha nem mozdulna, akkor mielőtt kifordulnék a sikátorból megállok, majd egy pillantást vetek felé keresve a szemkontaktust.
Idegesít. Legszívesebben idegből pofánbasznám. De nem engedhetem ezt magamnak. Nem engedhetem meg, hogy álcámon egy kis rés is essen. Mert ha így lenne, azzal utat engednék a valóságnak. Hagynám, hogy beszabaduljon, s tönkretegye féltett lelkem. Ugyanis, a valóság egy gonosz, vérengző vadállat. Sose akarok vele szemtől szembe kerülni. Gyűlölöm a valóságot. Gyűlölöm magamat. De leginkább.. gyűlölök mindenkit, aki miatt nem lehetek önmagam.
A férfi kérdezett, majd megint utasított. Továbbra is követte a tekintélyre méltó sémát.
- Sajna, én nem lehetek tisztában azzal, hogy egyes személyeknek éppen mi a gyönyörű. Lehet, egy művésznek, eme sikátor egy varázslat. Valami, ami megbabonázza, s magával ragadja. A szűk utca, meben az esőcseppek vadul versenyeznek. Rideg, s mégis nyugodt. Egyszerre felkavaró... és gyönyörű- mondtam elmélkedve.
Folytatom a színdarabot, mit elkezdtem ezelőtt. Eddig egész pozitívan reagált szavaimra.. de még nem vagyok biztos a dolgomban...
Utasítás szerű feljánlására enyhén bólintottam. Magamra se vettem a kislány jelzőt. Bár legszívesebbet nyélből tépném ki érte a gigáját és nyomnám fel a seggébe. De még én magam is tudom, hogy logikusabb vele tartanom. Egy megfázás, nálam nagyon egyszerűen tüdőgyulladássá fajulhat. Felszökhet a lázam és rohamokat is előidézhet, ugyanis nem tesz jót a szervezetemnek. Szóval ja. De udvariasságból nem ártana visszautasítanom.. de..minek?
- Köszönöm a felajánlást, amennyiben nem okozok problémát, elfogadom. De szigorúan csak a rossz idő végéig. - Mondtam alázattal, majd felálltam. Megigazítottam átázott ruhámat, aemnnyire csak tudtam, majd enyhén megdöntöttem fejem, köszönetem kifejezvén. Eztán követtem a férfit.. kit legszívesebben ittt helyben leütnék...
Furcsa volt, amiket a lány mondott, s egy pillanatra elszégyelltem magam.
Jómagam is számtalanszor gyönyörködtem már a felhőtlen éjszaka csillogó égboltjában, vagy a Hold ezüstös fénypászmáiban a sötét erdő egy-egy sűrűn fedett részén. Arra is sor került már, hogy a patak csillogása ragadjon meg, de sosem hoztam magammal a rajzfelszerelésemet, hogy bármit is ott helyben megörökítsek vásznamon. Furcsamód minduntalan csak emlékképekből dolgoztam, s nem voltam rest színeket is használni. Sok színt, rettentő sok színt az árnyalatok minden variánsában. A látvány megragadott, azt megfestettem vagy megrajzoltam és a színek kivetítették az érzéseimet, mik a látvány hatására feltörtek belőlem.
Mégsem láttam meg a művészi szépet soha egyetlen egy esőben sem.
S most, hogy a lány felhívta rá a figyelmemet, végigtekintettem az alighanem zsákutcává szűkülő sikátoron, majd az égre néztem és az ereszekre, amikről már folyt a víz, nem pedig csak csepergett.
- Nem tudnék színeket használni ehhez a képhez. A szürke és a... - Ekkor szavam elakadt, akaratlanul is már szembefordultam a lánnyal, teljes testemmel néztem... A sikátor sötétjének egyetlen színfoltját.
~ Miért mindig ilyenkor találkozunk? ~ Tettem fel magamban a kérdést, miközben tekintetem alaposan átjárta a lány görnyedt testének minden egyes vonását. Úgy kuporodott ott, akárcsak egy színes kismacska az esőben.
- Vagy talán mégis. - Ekkor hátat fordítottam neki és figyelve szavaira bólintottam. - Természetesen csak addig, amíg szükséges.
[...]
Megvártam amíg beér, s kíváncsi voltam, hogy hol foglal majd helyet. Mögöttem? Mellettem? Kötve hiszem, hogy előttem futkorászna mint valami kisgyerek. Elnézném tíz évesnek, de az arcán látszik, hogy már jóval idősebb. Apró teremtés. Az a kard már a földet súrolja. Talán el se bírja. Vagy ha igen, akkor a különösen könnyed fajtából való. Jól hajlik, ugyanakkor nem elég éles. Ha egy jó katana-mester készítette, akkor talán...
- Honnan van az a kard? - Ahogyan sétáltunk az esőben, úgy éreztem el kell ütnöm a némaságot. Még mindig szakadt... Odaadhattam volna neki a kabátom, de túlzottan nagy lenne rá, na meg persze már úgyis mindegy. Bőrig ázott, így már nincs értelme az eső elől bujkálni. A legjobb amit tehetek, hogy ha megérkezünk azonnal száraz ruhát hozatok neki.
[...]
Megérkezve a birtokra, a kapuban figyelők már nyitották is a bejáratot nekünk.
A Monokuro-klán Birtoka a falu szélén helyezkedett el, csakúgy, mint a többi klán birtoka. Szerencsére nem voltunk túlságosan messze, így körülbelül negyed óra alatt ideértünk.
- A nevem Monokuro Gouken, az éjszakára a Monokuro-klán vendége leszel. - Mondtam, miközben egyre közelebb értünk. Sizu... Azt mondták, hogy az a neve igaz? Vajon mi történt vele azóta? Talán mindig is hajléktalan volt? Túlságosan ápoltnak látszik ahhoz. Mindegy is, nem az én dolgom.
Még mondig furcsa. S szerintem furcsa is marad. De lassan megpuhul. Lassan elenegedi majd ezt a túlzottan is kemény stílust. Az ilyenek mind ezt csinálják. Látja, hogy felettem nem kell uralkodni, mert alapból is meghunyászkodok. Így egy kicsit enged vasmarkán. Mindig így van. De minden embernél másként jön a puhulás ideje. Kíváncsi vagyok.. nála hol ez a pont..
A színekről beszélt. A szürkéről. Majd szava elakadt, amint rám tekintett. Hát igen. Eléggé színes egyéniség vagyok a magam módján. Rikító haj, szinte világító szemek. Hófehér, foltos bőr.. igazából megértem miért akadt el. A fekete ruhák se fednek el mindig...
- Miért ne lehetne ebbe színt vinni? Láttál már essőcseppet közelről? Milliónyi szín kavarog benne. Rózsaszín, azúr, magenta, bíbor, borostyán, s smaragd. Az összes egy aprò cseppben. Miért csak a tájat nézed? Az egyben tényleg szürke. Figyeld a részleteket. A pocsolyában visszatükröződő hold fényét. A megannyi essőcseppben megvillanó bogár színét. Csak figyelj mindenre részletesen. S lásd.. az egész... gyönyörűbb mint képzelted.. - mondtam kedvesen. Szenzor vagyok..megfigyelő. Ez az én stílusom. Mindenre odafigyelek, mindent közelről megnézek. S megszoktam már ezt. Meglátom a gyönyörűt ebben is.. s mindenben a világon.
Miután felálltam, kellemes tempót diktálva értem be a férfit. A bal oldalán, majdnem mellette mentem. Kicsit azonban mögötte voltam. Ne érezze azt, hogy egyenrangúnak tartom magam vele. Érezze az alázatom. Az ilyen apró dolgokon múlik a színdarab...
Az eső kellemes zaját, házigazdám szavai zavarták meg. Fegyveremről érdeklődött. Kezemet lassan s gyengéden csontszín katanám markolatára vezettem, s ott pihentettem.
- Édesapámtól kaptam, még az ötödik születésnapomra. Akkoriban fel se tudtam emelni... - mosolyodtam el - bár most se vagyok sokkal erőssebb - kúszott fel szám a fülemig, mint aki kissé vicces akar lenni.
Egy negyed óra gyaloglás után értünk el a birtokra.
- Köszönöm a vendéglátást - Hajtottam le fejemet - A nevem Tatsuno Sizu.
Baszki. Baszki baszki baszki. Tuti megfáztam. Érzem h egyre forróbb a testem. Baszki. A gyógyszerem is elfelejtettem itt a nagy veszekedésben. Ohh baszki! Nem kéne egy vendékségben játszanom a félhalottat...
- Elnézést... de ha nem okoz gondot.. kérhetnék mihamarabb egy pohár vízet? Nagyon fontos lenne... - kotorásztam a zsebemben - be kell vennem a gyógyszereim..
Ahogyan kifejtette a világ apró csodáit, én csak figyeltem őt.
Ám szavai kizökkentettek. Mintha csak kioktatna... "Ennyire egysíkúnak tűntem volna?" Gondoltam. "Mintha én nem látnám a világ azon apró csodáit, mit nap mint nap észreveszek úgy, mint más senki sem. Egyszerűen csak az eső számomra nem erről szól és kész... Na meg hol van itt hold?" Hiába néztem az égre, nem láttam. "Túl sok a felhő."
Furcsa volt számomra ez a lány, nem válaszoltam neki, csak figyelmen kívül hagytam szavait. Nem lett volna méltó hozzám senkivel vitába szállnom ilyen csekély okból kifolyólag. Egyszerűen csak úgy hiszi, hogy nem látom azt, amit ő lát. Számomra ez a sikátor egy fekete, sötét érzésekkel teli kép, ezeket pedig nem szívlelem. Na de amiről ő beszél... Tényleg lehet az éjszakai fénytelenségben is szivárványszínű eső csepp? Sosem vettem még észre, de nem is figyeltem. Sosem ültem így, idekint egyedül az esőben. Sosem figyeltem kifelé, mindig csak befelé a séta közben... Furcsa volt ez a lány.
[...]
A távolság amit tartott és a hely, ahol elhelyezkedett sok mindent elárult. Talán többet is, mint gondolná...
Vezető vagyok, az a dolgom, hogy lássam minden egyes ember mozdulatai, szavai és tettei mögött a lényeget, a szándékot, azt a rejtett érzést, amivel még ő maga sincs tisztában. A lány bátortalan, de kedvel. Legalábbis így első benyomásra. Elfogadta a meghívást, így talán nem látszik, de örült nekem. Most pedig szinte mellettem csoszog, bizonyára jelen helyzetben a biztonságot jelentem neki.
- Értem. Tehát atyád kardja volt. Ilyesmit adni egy kisgyereknek... Bizonyára harcosnak neveltek. - Mondtam, miközben szemem sarkából a lányra néztem. Nem tudtam elképzelni, hogy azt a nagy fegyvert forgatja, ahogyan azt sem, hogy egyáltalán valakivel harcol. "Nem lehet Szamuráj ez biztos. Akkor talán Akadémista. Vagy már Genin... Na de karddal amit fel se tud emelni?" Kérdések tucatjai tomboltak bennem, de nem akartam tolakodó lenni, a labdát feldobtam, csak hagytam őt válaszolni.
[...]
Ahogyan beértünk a birtokra, becsukták mögöttünk a kaput.
Tetsuo sietett hozzánk, már amikor a főépület verandáján álltunk. Teljesen átázott ő is. Öreg volt már, közel hatvan. Mióta az eszemet tudom ő szolgál engem és az apámat is. Afféle házmester erre.
- Gouken-sama megint bőrig áztál. - Látszólag ügyet sem vetett a lányra, csak velem foglalkozott. - Máris hozok törölközőket és meleg takarót, meg egy váltás ruhát.
- Előbb a lányról gondoskodj. - Fordultam felé ráncolt homlokkal, mire ő Sizura nézett és meghajolva elsietett. - Üdvözöllek itt Tatsuno Sizu... Egyszerűen Sizu? - Kérdeztem. Jól emlékszem, hogy amikor a kórházban kiderítettem a nevét, akkor is furcsálltam. Mintha csak becézés lenne. - Gyógyszerek? Természetesen. Amint átöltöztél már hozatok is neked vizet...
[...]
Betérve a főépületbe, Tetsuo hamarosan meg is érkezett.
Egy méretben éppen jó kimonót és Haorit hozott a lánynak, valamint egy szandált és törölközőt. Ketten kísértük őt a főépület jobb szárnyába a vendégszobákhoz, ahol máris megkapta az első számút. A folyosó ide a főépület előterméből nyílt, ahol fáklyák lobogtak és egy Szobor állt, mi a hold istenét, Tsukuyomit ábrázolta. Ezt a szobrot is fáklyák világították meg.
Mivel a folyosó a jobb és bal szárnyból is innen nyílt és a Sizu a jobbszárny első szobáját kapta, Tetsuo meghagyta neki, hogy miután átöltözött és megszárítkozott, térjen vissza ide. Addig én is átöltöztem, megszokott ruházatomat egy kényelmesebb kimonóra cseréltem, mi megtartotta az Uchikakém színeit. Mire a lány visszaért én már ott vártam őt és éppen Tetsuonak adtam utasítást.
- Örülök, hogy éppen illik rád a kimonó. // Rád bízom hogy néz ki ^^ // Tetsuo vacsorát készít nekünk. Örülnék, hogyha velem tartanál. - Átnyújtottam a pohár vizét. - A birtok többi lakója már alszik, csak a szolgálok vannak ébren.
Enyhe kis ábrándozásomra a férfi nem is válaszolt. Szóra se méltatta. Mekkora egy pöcsfej! Én csak elmondtam a véleményem. Ugyanis.. szerintem mindenben van szín. De ha ő ezen besértődött, akkor tegyen úgy, én nem firtatom. Az eső nekem akkor is egy csoda marad. Valami, ami elrejti az embert. S cseppenként meghal. Meghal azért, hogy a föld fellélegezzen. Mindig.. egy csepp fényért..
- Az eső haldoklik.. - suttogtam magam elé kitartva tenyerem. S néztem..amint az ég könnyeit rám ejti... majd mindig.. egy kicsit meghal.
Gondolom a faszi csak vitát nem akart szítani. Bár ebből nem lett volna az. Meghunyászkodtam volna s igazat adtam volna neki. Ismerem magam. Mindig azt teszem, ami a másik félnek a legkedvezőbb. És amúgy is... én csak.. szerettem volna elmondani.. hogy az eső.. gyönyörű!
(...)
Kettőt előre, egyet vissza. Csak így juthatsz a célba. Lábad pocsolyába placcsan, arcodon egy esőcsepp taccsan. S így baktattam én, komor pöcsfej úr mögött s mellett egyaránt. Így azt hiheti, szimpátiát táplálok felé. Akárcsak ő felém. Látom ám hapsikám, nem téveszt meg a köcsögölésed. De még így is, felsőbbrendűnek érezheted magad. Tudom, hogy bár tudtodon kívül is, de élvezed. Ilyen az emberi természet. Szeretnek uralkodni. Főleg a magadfajták. Remélem nem betegszem le túlzottan.. de amúgy.. mit fogalkoztat engem? Egyszer mindenki meghal.
Eztán az úr, újból felszólalt.
- Apám kardját bátyám örökölte. Én sose voltam méltó rá. Ezt úgy készíttette. Könnyűfém, s üreges fa. Így nem olyan nehéz, mint egy rendes katana. Mégis éles... tökéletes. - vettem egy mély levegőt és folytattam. Belementem a játékba. Érdeklődik a családomról. Úgy érzi, így jobban a bizalmamba fogadom s ez kölcsönös. Legyen hát. Játszuk ezt. - Apám samurai volt, így természetes, hogy fiatal korunktól kezdve, minket is erre az útra szánt. Kiskoromtól kezdve ütlegelt, remélvén, hogy erősebb leszek. A fegyvert kis akadémiasta koromig fel se bírtam emelni. Így sok hasznát nem vettem. Igen. Harcosnak neveltek. De.. nem igazán sikerült nekik. Bár való igaz, felemelni már fel tudom, sőt a forgatásában se vagyok annyira rossz eme fegyvernemnek. De a testi erőm leragadt azon a szinten, melyen 9-10 évesen voltam. 7 év alatt... semmivel se lettem erősebb.. . Ohh.. elnézést.. kicsit talán túlzottan elkalandoztam. - mosolyogtam kínosan - De ha már itt tartunk. Szabad kérdeznem, hogy mit kerestél kint ilyenkor az esőben? - néztem rá kérdőn.
(.. >.> ...)
Beértünk a kapun, s valami bőrugázott csontvén ember nézett velünk szembe. Pontosabban, engem le se szart. A kis pornépre rá se hederítenek, itt pöcs nemeséknél. De meglepő módon, a férfi mégis ellátást kért nekem. Már puhul. Már nyílik. Tudtam én. Már nem kell sok. Jó a maszkom. Gyűlölöm magam ezért...
- Igen.. egyszerűen csak Sizu. -mosolyodtam el. - Igen.. több gyógyszert is kell szednem... és köszönöm. - döntöttem meg fejemet.
(.♤.)
Lassan beértünk a főépületbe. Rémesen kínosan éreztem magamat. Bőrig ázva, szakadt göncökben..egy ilyen házban. Ennek még a közelébe se vagyok való. Nem nekem tervezték ezeket a puccos dolgolat. De a szolgáló (vagymiez) már sietett is hozzánk. Kaptam egy jégkék kimonot..törcsit és papucsot is. Mintha egy szállodában lennék..
Eztán felkísértek nyughelyemre. A legelső szobát kaptam. Hmm.. tényleg kezd megkedvelni talán ez a figura. Szóltak, hogy miután rendbe szedtem magam, menjek vissza a főterembe ahol voltunk. Hát...jó..
Belépve a szobába, azonnal magamra zártam az ajtót, majd lecsúszta s a földön ültem le. Lekaptam jéghideg s vízes ruháimat, majd a hűvös pólóm a homlokomra tapasztottam. Lázam van. Fasza. Pulóverem zsebéből elókaptam egy apró dobozt. A dobozból pedig egy fehér kapszulát. Álltalános antibiotikum, láz és fájdalom csökkentő hatással. Az éjszakát talán tünetmentesen átvészelem. Aztán megyek a kórházba, ott kiváltok pár gyógyszert és valahol meghúzom magam még egy kis időre. Haza biztos nem megyek.
Elsápadva kaltam be a kapszulát, s nyeltem le. Vízzel jobb lett volna de így is élhető. Nem értette meg ez az ember, hogy nekem most tényleg kellett a víz... na nem baj.
Pólómat a homlokomhoz szorítva töröklöztem meg, majd vettem fel a kimonót. Szép.. de nem az én stílusom. Rövidke hajamat is áttöröltem, ami így majdnem hogy megszárat. Kicsit igazítottam még sminkemen, majd pihegtem még egy pár percet. Eztán elindultam oda ahova vendéglátóm rendelt.
Lent a férfi várt. Udvariasan meghajoltam.
- Köszönöm a vendéglátást és a száraz ruhát is. Igen, tökéletes- mosolyostam el. Elrejtette fehér foltjaim s steiáim túlnyomó részét is.. így kifejezetten szimpatikus darab volt.
- Köszönöm a meghívást. Ha tényleg nem okozok gondot, akkor szívesen veled tartok - mosolyogtam majd átvettem a vízet. Markomban tartottam 5 apró bogyót. Ebből 3 az állapotom stabilan tartására, 1 a rohamokra, 1 pedig a kezdődő betegségre kellett. Szépen egyenként lenyeltem mindet, majd egy pillanatra elfordultam, mintha csak néznék valamit, s forró homlokomra tapasztottam a pohártol áthült kezem. Nem lesz ez így jó. Mikor visszafordultam, köhögnöm is kellett, amit nem bírtam visszatartani, így kezemet szám elé rapasztottam. Ha kérdezné mi bajom, ráfognám, hogy csak félrenyeltem. Nem akarok vendégségben problémázni...
- Gyönyörű ez a hely...
A lány valamit még motyogott maga elé, mit ha akartam volna sem hallok meg, hiszen az eső mindent átható, révületbe ejtő zaja teljesen elnyomta azt...
[...]
Nem lepődtem meg a válaszán, elvégre a logika is ezt diktálta. Csak rá kellett nézni. Nem harcosnak született. Badarság volt annak nevelni. Az helyett, hogy kitapasztaltatták volna vele a tehetségét, majd arra építenek rá, úgy tűnik azt erőltették amire eredendően nem képes.
- Az üreges fa könnyen törik. Szívesen vennék majd egy pillantást arra a katanára, hogyha már kevésbé leszünk alkalmatlan helyen. - Ekkor akaratlanul is saját pengém markolatára simítottam tenyeremet. - Adtál neki nevet? - Kérdeztem, majd válasza után kitértem a többi dologra is. - Helyes, a fájdalom és a megpróbáltatás erősít. - Látni néhány foltot a testén. Nem mintha lényeges lenne. - Értelek. Nem is vártam volna mást. Nem volt bölcs dolog olyasmit kérni tőled, amire eredendően nem lehetsz képes. Nem harcosnak születtél. - Ekkor megtorpantam. Szavaim bántó súlya szinte átvágtatott agyamon, s néhány másodpercbe tellett, míg helyre tettem magamban kiszökő gondolataimat. Eztán felé fordultam. Lenéztem rá, de egyszerűen derítő volt őt figyelni. Még ebben az esőben is. Az arckifejezése, mintha mindig figyelne. Mintha minduntalan várna valamire. Akár egy reakcióra... Vagy csak arra, hogy mikor mit mondanak neki. Mintha csak minden mondatnál attól tartana, hogy valami negatív hagyja el a beszélgetőpartnere száját. Ez az ártatlan félelem talán belegondolt látszata egy őszinte mosolyra késztetett. - Legalábbis nem Szamuráj-harcosnak. - Mondtam, majd mosolyogva elfordultam és folytattam utamat. - Mond csak: Valamilyen egyedi stílussal harcolsz? - Kíváncsi voltam, hogy hogyan forgatja a pengéjét.
Később rólam kérdezett. Talán azt hiszi, hogy nem veszem észre, hogy nem használ távolságtartó jelzőket? // Japánok nem magázódnak csak más fajta szavakat használnak vagy jelzőket ennek kifejezésére. Itt a magázás mellőzése lényegében ugyanaz O.O //
- Éppen edzettem. Egy új technika elsajátításán fáradoztam és jólesett a séta. Olyankor mindig kiszellőztethetem a fejem és elmerülhetek a gondolataimban. Különösen ha esik... - Nem volt értelme hazudnom, de legalább így átterelhettem a témát más dologra, ami igencsak érdekelt vele kapcsolatban. - Bár nem tanácsos ilyenkor egyedül mászkálni. Ha történne velünk valami, akkor ki tudja, hogy mi lenne... Nincs aki segítsen rajtunk, vagy akár kórházba vigyen. Magunk maradtunk... - Eközben szemem sarkából sandítottam rá. Vártam a reakcióját.
[...]
Furcsálltam a név egyszerűségét. Ami pedig a gyógyszereket illeti, nem kérdezősködtem. Magánügye, hogy miket és miért kell szednie. Így elnézve a vörös arcot és azt a ködös tekintetét... Nem is csodálom, hogy gyógyszerekre van szüksége.
[...]
Elragadó látványt keltett. Sokkal szebben mutatott rajta ez a ruha, mint ami ez előtt volt rajta.
- Ennek igazán örülök. - Csaptam össze tenyeremet, majd megilletődötten megtorpantam. - Elfelejtettem, hogy már mindenki alszik... - Vakartam tarkóm kínosan, elfojtottan kacagva, s mindeközben nem értettem, hogy miért viselkedem így. Megilletődésem lassan átcsapott szégyenérzetbe. Valami olyasmit éreztem, hogy nekem sem magam sem pedig mások előtt nem szabadna így viselkedni, ehhez pedig mind ezidáig tartottam is magam. Talán a kései óra lehet, vagy a kimerítő edzés...
Ekkor észrevettem, hogy mennyi gyógyszert vesz magához. Kivörösödött arca és a köhögős nem fest túl jó képet.
- Betegnek tűnsz. Hogy érzed? Lázas vagy? - Kérdeztem, miközben Tetsuo jelent meg a balszárny felőli folyosóról.
- A vacsora elkészült. - Mondta meghajolva, mire én csak bólintottam, ő pedig vissza csoszogott.
- Ha vacsoráztunk, feküdj le. Hideg borogatást kapsz éjszakára és lázcsillapító teát. Ha nem leszel jól reggelre, akkor kórházba kell menned. Most pedig tarts velem.
[...]
A vacsoraasztal kettő kisebb tagból állt.
Mindkettő asztalon ugyanazon étkek voltak. Csírák, bambusz, zöldségek, húsok, tészták, szószok és levek. Na meg persze rizs. Minden tál és pálcika díszes volt, ahogyan az mindig is így volt. Nem holmi silány minőség, a vacsora pedig remek lehetőség arra, hogy jobban megismerjem a lányt.
- Atyád bizonyára remek harcos. Valamelyik Őrség tagja? És ha már itt tartunk, te milyen szerepet töltesz be a faluban? Ninja vagy? - Kérdeztem, miközben egy újabb falatot vettem a számba.
Séta közben, továbbra is tartottam a helyem. Nem mentem előrébb és nem maradtam le. Ha rám nézett szendén felpillantottam, de a szemkontaktust kerültem. Lássa rajtam a zavarodottságot. Lássa a megilletődöttséget. Lássa, hogy nem akarok dominálni.. lássa az alsóbbrendűségem. Lásd amit mutatni akarok feléd. Hidd azt, hogy irányítod a helyzetet s tudod mi folyik körülötted... hidd csak el...
- Megeshet... mégse lett eddig baja - tekintettem le fegyveremre - Csak nyugodtan - mosolyodtam el. Eztán egy számomra furcsa kérdést tett fel. Nevet? Nem. Nem kötődök ennyire a tárgyaimhoz. - Nincs neve. - Következő kijelentésére egy visszafolytott nevetést hallattam - Már akit erősít.. - A következő kijelentése után látszott rajta, hogy csak később realizálódott benne amit mondott. Lehet azt hiszi megbántott. Végülis... sértő is lenne, ha hamis volna. De én tudom, hogy nem vagyok harcos. Tisztában vagyok vele. Eztán gyorsan korrigálta amit mondott. Drága vagy cicabogyó, de nem kell. - Tisztában vagyok azzal, hogy nem harcosnak születtem -mosolyodtam el - De néha nem azt a szerepet töltjük be, amire születtünk... hanem amire nevelnek minket - mosolyogtam.
Eztán újra megindultunk. Én újra ugyanott sétáltam.
- Egyedinek nem mondanám. - néztem le cipőmre - Megfigyelem ellenfelem és próbálom a lehető legkevesebb erőfelhasználással kicselezni a kiszámíthatóbb mozdulatait.
Eztán róla kérdeztem. Próbáltam elhitetni vele, hogy nem vagyok távolságtartó. Így ő is megnyílik. Közelebb érez magához. S lassan megpuhul majd.. lassan, de biztosan.
- Ezt megértem. Az eső egy csodás dolog. Felfrissít és elrejt.. - néztem az ég felé - Való igaz. De valahogy mégis mindig kórházban kötünk ki. Akár egy ismeretlen is segíthet... - tekintettem a férfire.
<.< >.< >.>
Vidám volt. Majd öröme zavarba csappant át. Majd szégyenbe. Nem úgy viselkedett ahogy kellett volna. Látszik rajta. Nem felelt meg az elvárásoknak és most önmagát szidja. Olyan... egyszerű...
Miután bevettem gyógyszereim, lényegesen megnyugodtam, hogy az éjelt így már biztosan túlélem.
- Köszönöm az aggódást, de nincs bajom - mosolyogtam - Kicsit meghültem az esőtől de megmaradok. - tartottam szünetet - Kérem... ne fáradjon senki se miattam. Nálam ez teljesen átlagos dolog. Hamar kiheverem - Miért hazudok ilyeneket? Pontosan jól tudom, hogy bele is halhatok..egy kibaszott megfázásba. A borogatás és a tea is jól esne. De ha elfogadom, élősködőnek és nem alárendeltnek tűnök. Vissza kellett utasítanom. Így diktálja a szerep.
O.o o.o o.O
Az asztal tele volt étellel. Sokkal. És finomnak is tűntek. Jut eszembe órák óta nem ettem. Éhen halok. Amint leültünk a számban már rég összefolyt a nyál s csak arra vártam, hogy egyek amíg ki nem dőlök. Bár fejem kissé hasogatott.. úgy éreztem ezt simán átvészelem. Vendéglátom eztán kérdezett.. melyre megint válaszolnom kellett.
- Édesapám a főtemplom őrség megbecsült tagja volt. Nevelőapám pedig jelenleg a Templomőrség tagja. - majd vettem egy mély levegőt - Igen. Szenzor ninja vagyok - mosolyodtam el. - S te? Milyen szerepet tudhatsz magadénak, ha kérdezhetem?
A fegyvere érdekes lehet, mindenképpen szerettem volna majd a kezemben tartani. Kötve hiszem, hogy egy harcos vagy egy kovács kiadott volna a kezéből egy ennyire esendő katanát... De ha figyelembe vesszük a lány képességeit, talán azt gondolhatták, hogy ez is jobb, mint a semmi.
- Tehát nem adtál neki nevet. Nem kötődsz hozzá úgy, mint egy Szamuráj. - Realizáltam magamban a tényeket, majd folytattam a másik gondolatmenettel. - Ismerek néhány trükköt amivel kiküszöbölhető a gyengeséged. Ha igényt tartasz rá, talán taníthatok neked néhány dolgot. - Mondtam, bár kötve hiszem, hogy az lenne a leghőbb vágya, hogy harcolni tanuljon. - Talán nem tudod, de a legtöbb harcművész-mester is így gondolkozik. Azok a harcosok, akik nagy elánnál harcolnak és látványos, felesleges mozdulatokkal tűzdelik tele a technikájukat, ők gyakorta maradnak alul egy náluk képzetebbel szemben. Ezt a módszert követik a hadvezérek is. - Néztem rá szemem sarkából. Meglehet tisztában sincs a saját képességeivel. - A harc nem csak a fizikai erőből áll... - Folytattam. - Mint mondtam, nem csak Szamuráj-harcosok léteznek. - Zártam le, majd a téma más irányba terelődött.
Nem tudtam mit mondani, igazából tudtam, amit ő nem tudott, de mintha mégis azt éreztem volna, hogy ő is tudja mindazt, amit én úgy hiszem, nem tud. A furcsa érzések tömkelege egy erős mosolyra késztetett, mit megpróbáltam minden erőmmel elnyomni, de még így sem sikerült.
- Én nem mindig leszek ott, hogy összeszedjelek.
[...]
Illedelmesen elutasítja az ajánlatomat, ahogyan azt kell.
- Ragaszkodom hozzá. Hidd el, senkinek sem fáradtság. - És ezzel le is zártam a témát. Ezt már nem utasíthatja vissza, mert tudja, hogy az még nagyobb illetlenség lenne.
[...]
Rengeteg kérdés és titok rejtőzött a szavai mögött. Mind egyszerű kijelentések, állítások, mik kérdésekre várnak, mind sokat sejtettnek.
- Miért csak volt? - Kérdeztem rá, miközben közelebb emeltem számhoz a rizzsel teli tálkát és úgy ettem tovább.
- Tehát erősen vallásos. Az Inkvizíció tagjai manapság rendkívül elfoglaltak. Gondolom keveset látod őt. - Vajon milyen lehet a viszonya a nevelőjével?
- Óh, akkor hát mégiscsak megtaláltad a neked való szerepet. Szenzorként sokra viheted. Talán nincs is szükség arra, hogy tanítsalak. - Néztem rá félmosollyal arcomon, majd letettem a tálkát és szakét töltöttem. Kérdőn a lány felé nyújtottam. Biztos vagyok benne, hogy még nem nagykorú. De vajon elveszi? - Én... Nos, nehéz lenne definiálni. Az őrség Negyedik Generációjába tartozom, míg te az Ötödikbe. A Készenléti Őrség Főparancsnoka vagyok, Monokuro Gouken-shoutaichou. - Húztam le a kis csésze szakét. Mintha csak magamra innék. Ami azt illeti, így is volt!
Mint egy szamuráj. Semmi közöm nincs egy szamurájhoz. Nem is akarom, hogy közöm legyen hozzájuk. Apám óta, megvetem minden nézetüket. Egyszerűen nem tudok rájuk tanult s becsületes hősként nézni. Egyszerűen.. nem vagyok rá képes. Így miért is adnék én a fegyveremnek nevet? Amúgy se kötődök hozzá. Arra az időre emlékeztet amikor először hazudtoltam meg magam. Miért szeretném így ezt a fegyvert.. ha az emlék amihez kötődik, életem legfájóbb eseménye?
- Köszönöm kedvességed.. de sose fogom tudni kiküszöbölni a gyengeségem - mosolyodtam el - ez érdekes. De végül is logikus. Aki pattog, hamar megvágja magát. Nem látja ami körülötte folyik. Értelmetlen dolog feleslegesen mozogni. - néztem fel rá, de csak egy pillanatra, majd megint csak mosolyogtam.
Eztán furcsa dolgot mondott. Ő szedett össze? Most, hogy mondja.. sose kérdeztem meg végül az orvost, hogy hogyan kerültem be a kórházba.
- Ezt.. hogy érted?
o.o
Ragaszkodott hozzá. Hála az égnek. Basszus. Így legalább túl fogom élni valószínűleg.
- Rendben. Köszönöm a segítséget -döntöttem meg fejemet, s kissé hátammal is begörnyedtem.
O.O
Próbáltam a legrövidebben összefoglalni a dolgokat. Nem hiszem, hogy őt érdekelné az életutam. Amit meg is tudok érteni.
- Hat éves koromban meghalt. - válaszoltam tömören. Nem szerettem volna kifejteni, hogy milyen gyáva indokok miatt. Nem ásom alább az amúgy is szánalmas tekintélyét.
Igen.. eléggé az. S igen.. sokat dolgozik. De így is többet látom, mint szeretném - vetettem el egy hülye kamaszos vigyort. Kell ez is, a tökéletes álarc felépítéséhez. Lássa azt a tipikus hülye kamaszpicsás szülőutálatot. S lássa az alázatot. Lássa, hogy m,ennyire ellentmondok önmagamnak. Hogy sehogy se ismerhessen ki.. s mégis elnyerjem tetszését..
- A legjobb választás volt. Sok mindenben hasznomra vált eme képesség. Tágabbá vált számomra a világ.. - kezdtem bele jóízűen az előttem lévő ételbe.
- Parancsnok? - dermedtem le egy pillanatra - Akkor, igazán nem kéne itt lennem. Rangon aluli vagyok én még az itt tartózkodáshoz is - mosolyodtam el megbánóan.. mégis őszintén.
Kiegészítő mondat volt ez. Mely biztosítja abban, hogy teljesen alacsonyabbrendűséginek tudom magamat nála. Biztosítja az alázatról és a félelemről. Na... erre.. mit lépsz.. cica?
A hozzászólást Monokūro Gouken összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 12 2019, 16:57-kor.
Monokūro Gouken- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 487
Elosztható Taijutsu Pontok : 5
Állóképesség : 250 (C)
Erő : 300 (B)
Gyorsaság : 187 (C)
Ügyesség/Reflex : 150 (C)
Pusztakezes Harc : 150 (C)
Tartózkodási hely : A nézőtéren
Adatlap
Szint: B
Rang: Taikei no Shoutaichou
Chakraszint: 408
Re: Monokūro Gouken
Monokūro Gouken Kedd Feb. 12 2019, 16:47
// Folytatás //
- Spoiler:
Megtorpantam a lány szavait hallva, miközben jobb kezem ökölbe szorult.
Csak egy dolgot gyűlölök jobban annál, hogyha valaki még csak nem is próbálkozik erősebbé válni saját maga érdekében. Így ez a kijelentés számomra úgy harsogta túl az eső moraját, mint az eget kettészelő villám döreje. Nem tudtam nem megállni. "Talán..."
- Talán túl sok csalódás ért, hogy ilyen könnyedén feladod? - Kérdeztem magam elé meredve, nem nézve rá. - Küzdj meg velem egyszer és meglátod, hogy képes vagy kiküszöbölni a gyengeséged. Mert ebből előnyt tudsz kovácsolni. Mint mondtam, ha nem erővel harcolsz, akkor ésszel, fortéllyal és fifikával. - Fordultam felé. - Sose add fel. Ne másért, ne a családodért, hanem magad miatt. Ha pedig nincs miért harcolnod és törekedned arra, hogy jobb legyél, akkor találj. Mi van, mi kedves számodra? - Kérdeztem, miközben újra útnak indultam.
Áttérve az elkövetkezendő beszélgetésre, visszakérdezett.
- Hát... - Talán túl sejtelmesre sikerült volna? - Ha nem járok erre én, akkor lehet más csak elment volna melletted. Legközelebb ki tudja mi lesz? Nem lehet senkinek kétszer ilyen szerencséje. - Mosolyodtam el.
[...]
A lány válasza nem lepett meg, sejthető volt.
- Ezekben az időkben, ebben a korban, ebben a környezetben sajnálatos módon elengedhetetlen, hogy ne veszítsük el egyetlen egy szerettünket sem. Sajnálattal hallom. Bizonyára szép halála volt. Legalábbis, abból amit elmondtál ezidáig, feltételezem atyád Szamuráj-harcos volt. Ha pedig a halála számára megfelelt, biztosan boldogan adta életét. - Ha egy Szamuráj családba született bele, bizonyára tisztában van azok dicsőségeivel és életfelfogásával. Bár én aligha értek egyet az "éljünk, hogy meghalhassunk" filozófiájukkal... Az élet egy rendkívül fontos dolog. De nem bizonytalaníthatom el a lányt. Higgye csak azt, hogy az apja halála egyúttal az Út megtalálása is számára.
- Nem kedves a viszonyotok? - Kérdeztem, elvégre egyértelműen kifejezte, hogy nem kedveli őt.
- Választás? Úgy tudtam, hogy a szenzoroknak első sorban tehetségük van az érzékelésre és csak utána képezik magukat. A chakrakontrollod kiváló lehet. Remek kiegészítője lehetsz bármelyik csapatnak. - Ha tehetsége van ehhez, nincs is szüksége másra. Alábecsüli a saját értékét.
- Főparancsnok. - Válaszoltam sandán nézve rá, egy egyszerű félmosollyal, jelezve, hogy igazából ez nem számít, csak csipkelődök. - Ami azt illeti, nem sok közöm van a Ninjaállományhoz, így elméletileg a rangjaink nem hatnak egymásra. A gyakorlatban persze ez másként van. Megadjuk egymásnak a kellő tiszteletet. Téged pedig már ismerlek. Nem sok embert vendégelek meg itt. Sőt, te vagy az első. - Ekkor odébb tettem magam elől a kiüresedett csészéket és tálakat, jelezve, hogy befejeztem a vacsorát.
Csalódás? Az milyen? Én nem tanultam meg csalódni. Sose volt olyan színdarabom, amiben ezt kellett volna előadnom. Magam miatt, meg nem csalódok senkiben. Számomra az egész világ, úgy egy hatalmas szégyen ahogy van. Bár ha végiggondolom..magamban már csalódtam. Ezerszer.
- Dehogy is - mondtam. Úgy látszik ő is olyan aki mániákusan erős akar lenni... akit zavar, ha más nem így vélekedik. Miért kéne mindenkinek akarnia az erőt? Miért baj az, ha valaki fel akarja adni? Miért baj.. ha én már szeretek gyenge lenni? - Nem hiszem, hogy sokra mennénk egy küzdelemmel. Én nem harcos vagyok. Csupán támogató. - Magad miatt harcolj. Légy erősebb. Mire fel? Minek? Semmi értelme az egésznek. ellenben viszont lassan de biztosan elkezdi megint felbaszni az agyamat a felesleges pampogással. - Rendben - Mosolyogtam. Ami..kedves számomra? - Semmi. - Zártam le tömören a mondatom.
Ezt következő kérdésemre érdekes választ adott. Nem hiszem, hogy erre gondolt. Kitért a válasz elől. De rábízom. Ennyi a fontos.
- Való igaz - Higgye csak nyugodtan, hogy bevettem a meséjét.. már most fáraszt...
o.o O.O o.o
Szép halál? Ez minden volt csak nem szép halál. Egy gyáva pöcs volt és gyáván is halt meg. Elmenekült. Egy borzalmas ember. Egy gyáva féreg. egy semmirekellő. Az én szememben ő már rég egy senki.
Bólintottam - Az emberek azt mondják gyönyörű volt. Édesanyám szerint, becsülettel ment a halálba. Nagybátyám szerint pedig a temetés is méltó volt hozzá - Ehhez az emberhez az lett volna a méltó ha a tengerbe dobják. Gyáva. Apák szégyene.
eztán tovább érdeklődött. Ilyen egy beszélgetés. Kérdések és válaszok. Bár én ezekben mindent utálok. Leginkább azt.. hogy megjátszom magamat.
- Valahogy úgy is lehet mondani... - Ettem tovább.
- Még kis akadémista koromban küldtek erre a pályára.. hogy legalább valamiféle hasznomat vehessék. - Mosolyogtam - Remélem a továbbiakban is hasznomat veszik majd
eztán még azt is kijavította amit mondtam. Mire vársz tőlem? Hunyászkodjak meg? Még jobban? Szereted hangoztatni rangod. Tudat alatt élvezed, hogy irányíthatsz másokat. Még ha nem is ismered be.. hatalommániás vagy.
- Értem, elnézést. - Hajtottam meg fejemet - Ha a ninja állományhoz nincs is közöd, a társadalmi ranglétrán akkor is én állok az alacsonyabb fokon. De ez esetben köszönöm tényleg a kedvességed és a lehetőséget is. Megtisztelő. - Mondtam, majd letettem a díszes pálcikákat keresztben a tányérra. - Köszönöm a vacsorát.
A lány tele van ellentmondásokkal.
Olyan, minthogyha nem lenne ok-okozati összefüggés a tettei és a mondandója között. Ez pedig azt jelenti, hogy valamit elhallgat. Bár mit is képzelek? Persze, hogy elhallgat valamit. Elvégre nem is ismerem. De egy kiforrott jellem, egy kiforrott személyiség szavai és tettei közt, mit a külvilág felé mutat, mindben logika és összefüggés érződik. Ha ilyen kaotikusnak hat a szó és a tett, vagy minden egyéb más dolog, más ellentmondás ami a lányt körbeveszi, akkor...
- Saját magadnak is hazudsz. - Úgy éreztem, hogy nincs értelme belemenni ebbe az egészbe. Tegye ezt oda, ahova akarja. A legtöbb ember valószínűleg a felületes, szimplán a társalgási tárgyra értené, mit mondok, de aki mélyebben érez vagy gondol, aki már a szavak és a szóban forgó beszélgetés tárgyán túl gondol, aki a mondatok mögé lát, az jól tudja, hogy mire gondolok. Elvégre én is a lányba láttam. Bár nem ismerem, nem tudom, hogy ki ő, nem tudom, hogy mi motiválja, de azt tudom, hogy hazudik. És leginkább magának...
Semmi.
A szó megdobbantotta a szívemet, miközben olyan üres kongást éreztem, mi visszaverődött a házak faláról és újra mellkasomban összpontosult. Egyszerre gyűlt fel benne a harag és a csalódottság, de ugyanaz az érzés lett a győztes, mint az imént... Nem akartam tovább feszegetni a témát. Mindketten tudjuk az igazságot.
- Ha nincs mi kedves a számodra, akkor mi értelme élned? - Kérdeztem, szinte már-már köptem kifelé a szavakat, jól érződött hangomon, hogy bosszús vagyok. Mégsem tudom annyiban hagyni. Mégsem akarom feladni. Hiába éreztem az előbb, hogy a beszélgetésnek nincs értelme, valami reményt mégis csak táplálok az iránt, hogy a lány tisztában van legalább némileg saját magával. Elvégre nincs olyan, hogy valaki célok nélkül él. Olyan pedig végképp nincs, hogy nincs semmi az életben ami számára kedves, mert akkor nem lelheti örömét az életben.
[...]
Szememet lehunyva nyugtáztam a választ.
- Ennek örülök. Na ész szerinted? Milyen volt ő? Ha mások véleménye érdekelne, akkor nem téged kérdeznélek. - Néztem rá kedves mosollyal.
- Értem... - Zártam le ezt a témát. Nincs értelme tovább feszegetni, a tömör válaszai egyértelmű jelzések voltak.
- Ez csak egy lépcsőfok. A ninják számtalan módon aknázhatják ki a képességeiket. Tudod, kiknek teste gyenge, annak a lelke erősebb. Ebből következik, hogy a chakrád jóval erősebb, mint másoké. Lehet, hogy a pengédet nem tudod könnyedén forgatni, de másra sokkal jobban képes lehetsz, mint mondjuk én. Milyen Ninjutsukat ismersz? - Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem gyenge, csupán lusta. Nem... Sokkal inkább megtört. Elhiszi, hogy nem képes többre. Hát arra nem is, hogy egy akkora kardot forgasson, mint ő maga.
- Ugyan... Én örülök neki, hogy találkoztunk. - Ekkor felálltam az asztaltól, majd illedelmesen fejet hajtottam, de persze csak ahogyan egy feljebb valónak illik: csak egy apró biccentés. - Akkor hát, nincs más hátra, csak a gyógytea. - Emeltem fel kezemet az étkezőszoba kijárata felé. Díszes kimonóm ezzel együtt hivalkodón suhogott a mozdulattal. - Ánizs, Macskakarom és bazsalikom-tea keveréket kapsz. Tetsuo hamarosan a szobádba viszi. - Mondtam majd vártam a lány reakcióját. Tetsuo kívülről kinyitotta az ajtót, ami felé a kezemet emeltem, majd fejet hajtott és ő is várta a lányt.
"Saját magadnak is hazudsz". Bazdmeg. Valamit elrontottam. Nem gyakran van ilyen. Valami nem jó, valamit hibáztam. Nem kapcsoltam elég gyorsan? Nem volt elég átfedő a jelenetem? Talán kifogott ez most rajtam. Talán bonyolultabb a személyisége mint elsőre hittem. De egy biztos. Most elcsesztem valamit. Most... ki kell találnom valamit. Le kell sebtapaszoznom a sérülést a maszkomon. Ennél nem ismerhet meg jobban. Nem láthat a maszkom alá. Nem veheti észre. Nem. Soha. Senki nem vehet engem észre.
- Kicsit mind hazudunk magunknak.
Perfect. Önmagamról elterelem a témát. Egy tágabb értelembe viszem a szavakat. Kissé összeszedettebbé teszem a dolgokat és felvetek egy pszichológiai kérdést. Csak váljon is be.. mert ha nem, akkor már nem tudom mit csinálok. Ki kell vágnom magam. Kell egy menekülőút. Terelnem kell. Egyszerűen.. nem jó ez így.
Ezután egy újabb mondat hagyta el a férfi száját. Valami, amit igazából nm szabadott volna hallanom. Mert igaza van. Szavai lelkemig hatoltak. Olyan mélyre, mint rég már semmi se. Fájt.. annyira igaz volt. Túlzottan is. Semmi célom nincs. Csupán tengődök egy nyamvadt ígéret miatt. Egyszerűen felesleges élnem.
- Igazából semmi. - Mondtam, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a földön - De megígértem valakinek, hogy amíg tehetem, élni fogok. - és ezzel be is fejeztem. ennél több indok nem is kell az embernek az életre.
O.o O.o O.o O.o
-Sajnálom, de erre a kérdésre nem válaszolhatok, családom becsülete s apám emléke érdekében. - mondtam. Így a legegyszerűbb. Így a legigazabb. Így a legvalósabb. Sajna nem mondhatom el az igazat. Ezért dobtak ki otthonról is. Ha anyám megtudná, hogy erre a kérdésre feleltem.. megverne. S akármennyire is éles az álcám. Apám az egyetlen akiről még így se tudok jót mondani.
-Igen, ezt sokszor hallottam - mosolyodtam el -remélem így igaz, s így is lesz. - néztem magam elé - Leginkább.. raiton technikákat és a hien stílust.
Egyre frusztrálóbbak a kérdései. Túlzottan is a lelkembe akar vájni. Nem lesz ez így jó. Nem akarok válaszolni a kérdésekre.. egyre jobban belebonyolódok.. pedig.. nem szoktam.
Válaszára csupán elmosolyodtam, úgy emeltem fel fejemet. Még a gyógytea van hátra. Remélem segíteni fog. Érzem, egyre melegebb a testem. A fejem is fáj, s lassan a világ is forog körülöttem. De túlélem. Nem lesz baj.
- Nagyon köszönöm ezt is -Hajtottam meg újból fejemet a köszönet jelképeként - további jó éjszakát. - mondtam majd elindultam az ajtó felé.
Mintha nem foglalkoztatná a dolog. Akkor pedig engem sem.
- Meglehet. De ez által csak mi sebződünk. - Zártam le számomra a témát.
Titok, mik az embert irányítják és olyan dolgokat tettetnek vele, mik teljesen oktalanná teszik őt. Talán itt van a kutya elásva. Ha igaz amit mond, nos akkor az igencsak szomorú...
- Értem. - Nem szóltam többet. Egyenlőre nem.
[...]
Furcsálltam. Hogyha mindenki jó véleménnyel volt róla és a haláláról, akkor a felelete bemocskolná?
- Tehát fontos volt neked. Ahogyan a családod is. Ezt tiszteletben tartom. Elnézést a kérdésért. - Hajtottam le szemem.
- A Hient? - Kaptam fel a fejem. - Hiszen akkor nincs szükséged erőre. A pengéd... Talán a számodra fontos, de túl nagy ahhoz, hogy forgasd. Van bármilyen más kardod azon kívül? A Hiennel akár a közelharcban is győzelmet arathatsz bármikor. Ezt akartam neked megtanítani. A Raiton pedig... Egy tökéletes elem azok számára akiknek a chakrakontrollja erősebb. Mert a Villám súlytalan de erős. Egyszerre gyenge letaglózó. Tévedésben vagy az erőddel kapcsolatban.
Elindult kifelé. De még mindennek a végén, egy kérdésem maradt, mit hátának szegeztem.
- Kinek ígérted meg, hogy életben maradsz?
Úgy érzem sikerült. Sikerült elterelnem a témát. Sikerült elterelnem a figyelmét.
- Vagy talán pont így védjük meg önmagunk.
Következő mondatára, csupán bólintottam. Nem kérdezett. Én nem válaszoltam. Feleslegesen nem firtattuk a témát.
o.o o.o o.o o.o
Nem mondhatok rosszat róla. Pedig tudnék. Ha bárki apámról kérdez.. a saját véleményem rettenetes. Meg tudom szépen fogalmazni..de egyszerűen akkora mértékű gyűlölettel vagyok felé, hogy jót nem tudok mondani róla.
- "Ha nem tudsz jót mondani, inkább ne mondj semmit" - mosolyodtam el - Csupán ezért nem szólok. Felesleges elnézést kérned.
- I-igen. - jöttem egy pillanatra zavarba - Tudom jól, de a kardot akkor is meg kell tartanom. S nem nagy nekem az a penge. Régóta használom. Más kardom sose volt. ezt tanultam meg használni, így ebben bízom egyedül - vettem levegőt - Én csupán azért kedvelem ezt az elemet, mert nem a közelharcra épül. - következő mondatára a férfi szemébe néztem, s magamhoz képest is nyugodtan szólaltam fel - vagy talán, ez esetben te tévedsz...
Utoljára még, menet közben szólt hozzám. Én pedig megtorpantam.
- Egy.. az egyetlen barátomnak.
Befejeződött közöttünk a beszélgetés, talán pont időben, ugyanis megérkeztünk...
[...]
- Úgy tűnik, minthogyha csak te éreznél iránta úgy, ahogy. De nem az én dolgom. Bár furcsállom, hogy se vele, sem pedig a nevelőddel nem ápoltok jó viszonyt. - Nem szeretne ezekről beszélni, látszik rajta, mindazonáltal miden mondatával egyre kíváncsibbá tesz.
Az állítása nevetséges volt, el is mosolyodtam. Még hogy nem nagy...
- A kard talán nagyobb, mint te. De érthető, ha ragaszkodsz a forgatásához. És értem. Bár a Raiton épp úgy jó közelre, mint középtávra. A legnehezebben kontrollálható Elem... Te mégis használod. - Még mindig makacs. - Nem szoktam tévedni. - Jegyeztem meg egy kihívó mosollyal, majd ejtettem a témát.
[...]
Távozásnál megtorpant ahogyan hallotta a kérdést. A szavak pedig kitöltötték a teret.
Nem csak én, de Tetsuo is megdermedt, mintha csak kintről végig hallgatózott volna. De én mégis többet tudtam, mint ő. Mégis keveset. Tragédiák sorozata tette ilyenné ezt a lányt. Legalábbis ezt látom. Egyszerűen nem tudtam mit gondolni vagy pedig szólni. Sose veszítettem el barátot, mert nem voltak. Nem volt igaz barátom. Anyám volt, kit nem ismerhettem. Apám, ki még életben van és egy nagyapám, akit fiatalon elveszítettem. Mindenki más életben van. A fivéreim és a többi rokon.
- Feltételezem őt is elveszítetted. - Egyáltalán nem biztos, mégis úgy érzem. Ezért rohantak meg ezek a furcsa érzések. Letargia, szomorúság, keserűség... Bánat.
- Senkinek se kötelező ugyanúgy látnia egy embert. - mondtam - Minden ember más és más. Van, aki nagyon kevés emberrel nem jön ki.. pedig csak pár dologban térnek el a nézeteik. így, szerintem ebben semmi furcsa sincs. -mondtam, továbbra is természetes hangsúllyal.
Elmosolyodott. Nem érzi igaznak az állításom. Nagy lenne a fegyverem? Igen.. az. De mióta az eszemet tudom, ezt erőszakolják belém a vadparasztok. Már csak azért se cserélem le. Azzal elveszteném önmagam...
- Megeshet. De mi értelme valaminek, amiben nem látunk kihívást? Egy hozzám illő fegyverrel talán már én uralnám a világot - nevettem el magam halkan. Szavaimból csak úgy áradt a szarkazmus. Ezzel lehet ellentmondtam eddigi személyiségtípusomnak. De érthető váltás. Lévén, ő is oldódik. így nekem is kell. Raitonos hasonlatára nem is igazán reagáltam már. Nem tartottam fontosnak. ezt használom. Ennyi. Azonban magabiztos mondata még megütötte fülemet utoljára. - Egyszer mindent el kell kezdeni - mosolyogtam, s itt le is zártuk a témát.
o.o O,O
Senkinek nem beszéltem még Yui-ról. De úgy érzem, ide most illet. Ha kérdeznek, illik válaszolni. Főleg egy ilyen színdarabban, ahol egy alárendeltet játszom. Válaszolok mindenre. Csak kérlek engedj utamra. Lassan felfordul velem a világ, s tükörtojást süthetnének a homlokomon. Engedj utamra. Kérlek.
- De jobb így neki - Szóltam még halkan, magam elé révedve. Egy olyan hangon, egy olyan mozdulattal, olyan érzelmekkel, mint már nagyon régen nem. Yui.. róla sose beszéltem. S most.. feltört bennem pár érzelem.. amiről azt hittem már rég elvesztettem. Nem szabad. El kell zárnom..az.. összes érzelmem.
- Te hogy látod a nevelődet? - Kérdeztem inkább erre, mert érdemleges választ nem tudok adni. Többet tudok meg abból, hogy mesél, minthogy csak helyeselek. Mert igazat mondott. De ettől függetlenül nem tudom őt megérteni, hogyha nem ismerem. Na meg persze, minden éremnek két oldala van.
Szinte egyszerre nevettük el magunkat, bár nem tudhattam, hogy mennyire őszinte az, ahogyan nevet. Talán vissza is fogta magát.
- Való igaz... Tehát ne is kockáztassunk. - Húztam meg utoljára a szakés csészét, kicsikarva belőle az utolsó cseppet is. - De nem itt és nem most. - Sóhajtottam fel. - Nem engedhetem meg magamnak, hogy egyszer is tévedjek. - Révedtem el a plafonra, a beszélgetés pedig lassan a végéhez közeledett...
[...]
Szomorú volt a helyzet és ez a pillanat. Mindhárman érezhettük. Halk mordulással bólintottam.
- Tetsuo! A teát. Majd én a szobájába kísérem. - Mondtam, mire a férfi bólintott és megindult a konyhába, én pedig a lány felé léptem. - Induljunk. - Mondtam lágyan. Vöröslött. Ha közelebb hajoltam volna hozzá, érezhettem volna a testéből áradó hőt. Ha odafigyelek, kiélesedett érzékeimmel így is éreztem volna. - Nincs vita, ragaszkodom hozzá, hogy elkísérjelek, amíg a tea meg nem jön. - Zártam le egy megkezdetlen vitát.
[...]
A szobához érve elégedetten láttam, hogy a lánynak már meg volt ágyazva és az asztalka is ott volt mellette, ahová majd a tea kerül.
- Ha éjszaka bármilyen panaszod lenne, csak sétálj ki fogadóteremig és a szobor előtti harangot csengesd meg. Azonnal jönni fog valaki. Illemhelyet odakint találsz. - Tetsuo érkezett a teával, illedelmesen letette az asztalra, majd elment. - Forró, idd meg mielőbb. Leviszi a lázad, csillapítja a köhögésed és jó a kihűlésre. Ha holnapig nem javulsz, elviszünk a kórházba. - Mondtam, majd álltam tovább a szoba közepén, de a kínos csend okán észbe kaptam. - Nos, jó éjszakát. - Hátráltam ki, miközben kissé zavarba jöttem, majd becsuktam a tolóajtót.
- Igazából vagy úgy ahogy látnom kell? Mert ha utóbbi, akkor egy erős kezű, életre nevelő apafigurát. Ha az igazi véleményem érdekel, akkor egy érzéketlen, verbálisan és nonverbálisan egyaránt bántalmazó egyént. Ki testvérét isteníti, velünk pedig szigort tart. Engem pedig gyűlöl. Röviden ennyi. - Mondtam. Úgy érzem.. talán.. most ide illett eme vélemény. Az őszinte. Nem zavar ha hallja. Sőt. Örülök neki. Most először mondtam el nagybátyámról az őszinte véleményem. Bár.. még most is visszafogtam magam. Nem használtam azon szavakat, hogy "felfuvalkodott, önelégült, pöcs, vadparaszt, gyerekbántalmazó.." és hasonlók.
Velem együtt nevetett. egész őszintének tűnt. Bárcsak én is tudnék önfeledten nevetni. Bárcsak.. bárcsak, ez nem egy szerep lenne...
- pontosan -figyeltem, amint az utolsó csepp alkoholt is megissza - Általában, nem mi döntjük el, hogy tévedünk-e. Csupán.. egyszer csak felismerjük.. - Néztem le kézfejeimre, amint azok idegesen gyűrkélték egymást. Szükségem van erre is. Hogy kicsit zavarodottnak látszódjak. Ha következőleg is visszavág, akkor helyeselek s megadom magam. Így tudat alatt érezni fogja, hogy győzött.
O.O o.o O.O
Basszus. Nem szabad. Ne most. Nem szabad éreznem. Nem szabad utat engednem az érzelmeimnek. Mindent el kell nyomni. Még.. ha Yuiról is van szó. Megígértem neki, hogy sose mondok róla semmi rosszat. Ezt be is fogom tartani S könnyeket se fogok kötni az emlékéhez. Nem ezt érdemli.
A férfi furcsa dolgot tett. Szolgálója helyett ő akart szobámba kísérni. Kedves gesztus, de nincs rá szükség. Igazából.. most csak aludnom kéne. Meg persze egy jeges borogatás a homlokomra. Baszki.. a megfázás és az érzelmek is.. gyilkos kombináció.
- Ne fáradj, kérlek - szédültem meg egy pillanatra, de egyensúlyomból még nem billentett ki. Csupán kellemetlen volt. Vendéglátóm ragaszkodott ahhoz, hogy ő kísérjen el. Én pedig nem ellenkeztem, hiszen így sem valószínű, hogy eljutok a szobáig. - Rendben. Köszönöm.
O.o o.o o.O
Ahogy beértünk a szobába, olyan látvány tárult elém, amit eddig még nem igazán láthattam. Megágyaztak nekem s kis asztalkám is volt. Gyönyörű a szoba is.. s itt minden.
- Te.. mindig így éltél? Egy.. ilyen gyönyörű helyen? - kérdeztem, miközben belevesztem a látványba.
Ezután ő is megszólalt. Szavai kedvesek voltak.
- Köszönök.. mindent. - Mondtam , majd átvettem a teát, s belekortyoltam. Tűzforró. Letettem az ágy melletti kis asztalra. Majd újra megszédültem. Most azért kellemetlenebb volt. Így egy mozdulattal le is ültem az ágyra, s hűvösebbik kezemet homlokomra tapasztottam. Forró. -baszki- suttogtam magam elé. Ekkor vettem csak észre magam. Hogy kiestem a szerepből. egy pillanat alatt felpattantam, s igazítottam kinézetemen. De belül majd meghaltam. Alig álltam a lábamon. - Elnézést.. és.. jó éjszakát - mosolyodtam el.
- Tudod engem is vert az apám. A minap is megütköztünk. De nekem vissza kellett ütnöm. Elvárta. - Néztem a lányra, bár gondoltam, hogy ez egészen más. - Értettem a tanító szándékát. Miért gyűlöl téged? - Kérdeztem, hogy többet tudjak meg a helyzetről.
Csak néztem a távolba, fel a csillagokra a plafonon keresztül. Jól látható volt rajtam, hogy az elmém nem itt jár.
- Ez így van. De én arra törekedtem egészen idáig, hogy ne tévedjek. Vagy ha igen, akkor semmi kiküszöbölhetetlent. - Most már a lányt néztem. - Eddig sikerült.
[...]
- Így? - Kérdeztem vissza. - Ha a birtokra gondolsz, akkor igen. Ide születtem. Tudod a Monokuro-klán egyike Onigakure no Sato Öt Nagy klánjának. - Figyeltem amint a teával bajlódik. Egyre rosszabb bőrben volt. - Feküdj le és ne törődj a formaságokkal. - Mondtam, majd elkezdtem becsukni az ajtót. - Nyugodt Éjszakát neked. - Mondtam és végül Sizu eltűnt szemeim elől.
[...]
Percekig időztem a fogadóterem szobrai előtt, mintha csak azokat fürkészném. Innen jól rá lehetett látni a lány szobájára. Magamnak sem vallottam be, de leginkább aggódtam érte, ezért időztem még itt egy keveset. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem történik semmi, megindultam a szobámba.
- Sose értettem, hogy egy felnőttnek vagy egy gyereknek épp mi haszna lesz egy ilyenből. - néztem magam elé - Én.. nem tudtam visszaütni. Most se tudok. És épp ezért gyűlöl. Meg persze azért, mert én nem úgy vélekedek édesapámról mint ő. Se a nézeteit nem követem, se az életfelfogását... és.. ezt nehezen viseli - mosolyodtam el újra.
Sokat mosolygok. De ez nem baj. Kedvesebbnek tűnök tőle. Viszont mégis.. semmilyennek.
- Miért tartasz a tévedéstől? Általában, akik magasabb rangon vannak, félnek a hibáktól. De ezt sokszor nem ismerik be... te.. félsz, tévedni.. vagy úgy hiszed esetleg, hogy nem tévedhetsz? - Én is érzem, hogy tiszteletlenebb voltam mint eddig. Ez a betegségnek is betudható.De igazából.. csak a reakciója érdekel..
O.o o.o o.O
-Így.. igen a birtokra. A körülményekre. A szolgálókra. Mindenre. - Egyszerűen megbabonázott..hogy egyesek így élnek - Értem... és.. milyen érzés.. itt felnőni?
Kisebb ügyetlenkedésem után végül vendéglátóm is távozott. -Viszont kívánom. - mondtam, s figyeltem amint becsukja az ajtót. Egy kis időt még vártam, hogy eltávolodjon a szoba elől. Majd kisétáltam a fürdőig, s egy talált rongyot jól összevizeztem. Nagy szükségem lesz rá. Majd visszamentem. A kimonót levettem. Rühhelem a kimonókat. Leültem, megittam a teát. Majd egy ablakot megpróbáltam kinyitni, hogy levegő is jöjjön be. Végül homlokomra raktam az anyagot, s lefeküdtem aludni...
- Nos, ez egyéntől függ. Belőlem ez lett. - Néztem magamra. - De a mestered dolga, hogy kitapasztalja azt, amiben jó vagy. Főleg, hogyha a mester választja a tanítványt. Akkor rá van utalva. Miért nem tudsz visszaütni? - Kérdeztem. - Miért, ő hogy vélekedik róla? - Ha az előző konkrét kérdést kikerülte, hogy mit gondol róla, ezzel már világosan el fogja mondani ugyanarra a kérdésre a választ.
A lány szavaira egy pillanatra megdermedtem. Meglepett, hogy ennyire megeredt a nyelve. De nem bántam. Valamiért nem zavart. Főleg, mert tudtam, hogy igaza van.
- Megint csak igazad van. Nem tévedhetek, ezért félek, hogy tévedek. Ez sarkall arra, hogy a legjobb legyek. A legjobb vezető. De ha belegondolsz, akkor egyszerű a válasz arra, hogy "miért?" - Néztem rá, nem várva arra, hogy választ ad magának. De nem volt ínyemre a szájába adni a megoldást. Tudja ő is. - Mit gondolsz, miért félek a tévedésemtől?
[...]
Nos igen, aki nem ebbe született bele, annak számára ez furcsa lehet.
- Nektek talán nem volt birtokotok, vagy szolgálótok? Ha atyád a Főtemplomőrség tagja volt, akkor nem élhettetek ennyire szerényen. - Néztem rá furcsállva a dolgot. - Ami pedig ezt illeti, nos ez számomra megszokott. Minden alapvető, még akkor is, hogyha tudom, hogy a nép nagy része nem így él.
[...]
Másnap reggel meghagytam Tetsuonak, hogy nézze meg, hogy van a lány. Ő bekopogott hozzá, majd miután megkapta az engedélyt a belépésre, megérdeklődte az állapotát, majd reggelihez hívta. Feltéve, ha van olyan állapotban. Ha a lány nem válaszolna néhány percen belül, akkor bemenne a szobába, hogy megnézze, minden rendben van e.
- Értem. Igen.. ez teljes mértékben igaz... végül is.. ebből is tanulhat az ember. - vettem egy mély levegőt - Képzelj el, egy megtermett, elég erős izomzattal rendelkező, közel két méter magas férfit. Mellette egy másfél méteres lányt, akinek a testi ereje egy hat éves szintjén van. Ezután képzeld el, amint a férfi a lányt nekivágjak a konyha másik felének. Szerinted..vissza tudtam ütni? - megint tartottam egy kis szünetet - Szerinte.. egy nemes ember. Tiszteli és felnéz rá. Azt mondja egy hős. Egy bátor szamuráj. Egy tiszteletre méltó ember. Valaki, aki megőrizte a saját és családja becsületét. Neki.. ő egy szent... - Mondtam, miközben ránéztem a mellettem ülő férfire.
Egyre többet beszélek. Nem ártana visszafogni magam. Az emberek általában nem szeretik, ha kielemzik őket.
- Ezt mindenki maga dönti el. Mindenki másért. De a legegyszerűbb válasz talán az, mert akkor le fognak nézni. Ha egy ember téved, mások szemében esik valamennyit. Már nem lesz hibátlan, nem lesz erős. Elveszti a tekintélyét. Elveszti a hatalmát. - itt azonban meg is álltam. Nem szerettem volna tovább mondani. Nem akarom kielemezni a jellemét. Az..furcsa lenne...
o.o.o.o.o.o.o.o.o
- Soha nem volt semmi ilyesmink. A birtok amin élünk.. nem nagy hely. Egy családi ház, mellette egy kis helységgel ahol harcot lehet gyakorolni. Apám.. nem szerette a nagy felhajtást. Szerényen éltünk ezért.. mindig is. - mondtam, majd újra a férfire figyeltem - Elképesztő.. - meredtem a távolba
o.o O.o o.O O.O
Reggel a besütő nap fényére ébredtem. Valamire mindig felkelek. Sose tudok rendesen aludni. Nem vagyok jól..ezt érzem. De lényegesen jobban érzem magam mint este. Ohh basszus.. a cuccaim hol vannak? Be kéne vennem a gyógyszereimet...
ezzel a lendülettel fordultam is egy párat a szobában, keresvén ruháimat. Sehol sincs. Baszki...
Eztán kopogást hallottam. S mikor engedélyt adtam a belépésre vendéglátóm szolgálója lépett be. Állapotomról érdeklődött, melyre én boldogan feleltem, hogy már jól vagyok. Elfogadtam a reggeli felhívást.
- Kérem.. előtte ide tudná hozni a ruháimat? Fontos lenne nagyon.. vagy ha nem is, akkor a pulóver zsebéből a kis kék fémdobozt megkaphatnám?- kértem meg.
Amennyiben idehozza a ruháimat, úgy gyorsan kiveszem a gyógyszeres dobozkámat belőle. Majd a kimonót is magamra öltöttem. Nehogy kikapjak amiért kényelmes ruhában megyek le.
Mikor leértem, udvariasan köszöntem.
- Jó reggelt. - mondtam, s megdöntöttem fejemet.
Homlokomat ráncolva hallgattam a lányt, miközben elképzeltem magam előtt a jelenetet.
Magam sem tudom, hogy miért, de dühös lettem. Nem tudom, hogy kire, de dühös. S haragom leginkább a férfira irányult, talán azért, mert rajta csattanhatott.
- Értem. Nos, ezt nevezte ő tanításnak? - Kérdeztem továbbra is haragos tekintettel. - Ami pedig atyádat illeti... Tehát szerinted egy alja ember, aki nem, hogy nem hős, de gyáva, akinek semmi oka a tiszteletre, aki elveszítette szerinted a becsületét és te ezért megveted őt? - Kérdeztem vissza annak a szöges ellentétét, amit nagybátyja gondol.
[...]
Miután már az előző téma kihűlt és más vizekre eveztünk, teljesen más hangulatban beszélgettünk.
- Igen, de itt most rólam van szó. Nem általánosságban kérdeztem. Nem egy emberről van szó, hanem rólam. Gondolkozz... Mit tudtál meg eddig rólam? Miért félek én a tévedéstől? - Tettem karba kezem, majd dőltem hátra a falnak.
[...]
- Értem. Nos, talán szerencsésebb vagy, mint én. De erre térjünk majd vissza, hogyha jobban leszel. - Mondtam, majd elköszöntem.
[...]
Miután megkapta a ruháit és felöltözött, lejött hozzám.
Én már a reggelizőben vártam, pontosan ott, ami tegnap a "vacsorázó" volt. Hasonló étkek várták megint.
- Örülök, hogy jobban vagy. - Mutattam az előttem lévő helyre. - Foglalj helyet. - Miután leült, feltettem a már várható kérdést. - Hogy aludtál? Hogy érzed magad? Szükséged van kórházra?
- Inkább nevelésnek hívta. - Mondtam, majd vendéglátóm kissé dühös tekintetére néztem, enyhén értetlenül. Szerintem se jó ez.. de.. nem furcsállom már ennyire. - alja embernek nem mondanám. Számomra ő valaki, aki otthagyta gyermekeit árván, asszonyát özvegyül.. s mindezt önszántából. Mindig is a vezérünk, s a biológiai apám marad... de a szememben már soha többé nem lesz egy olyan személy, akit szeretetteljesen nevezhetek édesapámnak. Számomra, ő egy nagyvezér... és egyben egy gyáva féreg- Válaszoltam. Talán kissé túlzottan őszintén. egyszerűen érzem, hogy ezzel most egy rossz pontot szereztem magamnak. De hát..egyszerűen kikívánkozott. Tudni akarta véleményem... én pedig elmondtam...
o.o.o.o.o.o.o
Visszakérdezett. Akkor nem lenne igaz az amit mondtam? hmm...
- sajna, nem ismerlek olyan jól. Az eddigi tapasztalataim szerint, nagy benned a megfelelési kényszer. Mit lehet, magadnak se ismersz be. Így, félsz a hibázástól. Mert számodra az talán.. gyengeség. S eddigi hangulataid alapján, a gyengeséget se pártolod igazán. Hiszen.. mindenki lehet erősebb. s félsz, ha hibázol, kicsúszik kezed közül az irányítás, csalódást okozol, s az alattad valók se fognak rád már olyan tiszteletteljesen rád nézni. .. De, mint mondtam; nem ismerlek még eléggé ahhoz, hogy tujdam, pontosan mi játszódik le benned... - mondtam, majd újra az asztalra néztem, kerülve a férfi tekintetét.
O.O
- Rendben van - mondta engedelmesen
o.o.o.o.o
Ruháimat ugyan megkaptam, de a kimonót vettem magamra. Nem illene itt kapucniban mászkálnom. Kezemben szorongattam a kis fémdobozomat s úgy mentem le. Majd a köszönést követően leültem. Hasonlóan jól kinéző ételekkel volt tele az asztal.
- Köszönöm, jól. Már sokkal jobban vagyok - oké ez azért túlzás - nincs, de köszönöm az aggódást.
Ahova leültem, rögtön egy pohár gőzölgő tea fogadott. Olyan mint este. Nyugodtan sóhajtottam, majd kikotorásztam az újabb 5 szem gyógyszert a dobozból, s egyenként bevettem mindet.
- Tényleg köszönöm az eddigi vendéglátást s törődést. Azonban nem szeretnék zavarni, így reggeli után távoznék. Persze, csak az után, hogy ígéretem betartva megmutattam katanám.
Monokūro Gouken- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 487
Elosztható Taijutsu Pontok : 5
Állóképesség : 250 (C)
Erő : 300 (B)
Gyorsaság : 187 (C)
Ügyesség/Reflex : 150 (C)
Pusztakezes Harc : 150 (C)
Tartózkodási hely : A nézőtéren
Adatlap
Szint: B
Rang: Taikei no Shoutaichou
Chakraszint: 408
Re: Monokūro Gouken
Monokūro Gouken Kedd Feb. 12 2019, 16:51
// Három lett... //
- Spoiler:
- Meglepő... - Nem akartam hangot adni gondolataimnak, még önmagamban sem. Nem bírálhatok senkit, akihez nincs közöm. Eddig nem is érintett meg hasonló dolog. Most mégis... - Értem. Miért adta az életét? - Ez egy fontos dolog még mielőtt állást foglalnék magamban.
[...]
Vizslatva a lány tekintetét, kegyetlenül ostromoltam őt a tekintetemmel. Egyszer sem kerültem a szemkontaktust, sőt! Folyamatosan kerestem.
- Ez akár mind igaz is lehetne, de itt már másról beszélünk. Ez már a mélység, amivel talán még én sem vagyok tisztában. Igaz, hogy meg akarok felelni, de ez szerintem jó. Ezt várom el másoktól is. Nekem van miért küzdenem. De egy valamit elfelejtettél. Vezető vagyok. - Itt megálltam. - És ezt nem a modorod miatt mondom. - Megint megálltam egy pillanatra. - Ha hibázok, azok, akik engem követnek, akiknek én adok parancsot, megsérülhetnek, vagy ami még rosszabb: Meghalhatnak. Egyetlen egy hiba elég ahhoz, hogy mások életébe kerüljön az én ballépésem. Ezért félek legfőképpen a hibától. Ha vezetlek téged egy harcban, azt várod el, hogy ne adjak meggondolatlan utasítást. Mert a jó vezető mindig tudja, hogy mit tegyen. Én pedig a legjobb vezető vagyok. Ezért sosem hibázok és ezért nem hibázhatok soha. Mérlegelek és döntök. Számomra az emberi élet fontos, nem úgy mint a Szamurájok vagy a Ninják számára. A Szamuráj életcélja a dicső halál, a Ninja pedig meggondolatlanul bármikor odadobná az életét a küldetéséért. - Egy szusszanásnyi időre megálltam, majd sóhajtottam. - Az életet gondozni kell. Különben a végén már tényleg nem lesz miért élnünk. - Mosolyodtam el végül.
[...]
- Ennek igazán örülök. - Mosolyogtam el, és valóban... tényleg örültem. - Akkor együnk mielőbb, aztán odakint találkozunk. - Láttam neki a reggelinek.
[...]
Próbáltam minél kevesebbet beszélni és annál többet enni a reggeli alatt.
Mialatt ő összeszedte a holmiját, én odakint vártam a birtok közepén. A nap hét ágra sütött és a saras talaj már elkezdett felszáradni. Tiszta volt az égbolt.
Intettem neki, hogy jöjjön. Amint ideért, elővettem a rongyokba bugyolált pengét.
- Amíg én megnézem a kardod, addig nézd meg ezt. Neked adom. Régi, de remek penge. Nagyon jó szolgálatot tett a családomnak, nagyapám halála óta őrizzük a pincében. Nem azért, mert ereklye, hanem mert nincs ki forgassa. Wakizashi. Ugyanaz, mint a Katana, csak kisebb. Tökéletes a méreteidhez. Te Katanaként forgathatod. Fogadd el. - Nyújtottam át, miközben másik kezemet nyújtottam a Katanáért.
Már így is túl sokat mondtam. Túlzottan elengedtem magam. Nem szabadna többet beszélnem. Vissza kell fognom magam végre...
- A becsületéért. - Próbáltam mihamarabb lezárni a témát.
o.o o.o o.o
Érzem, hogy megfeledkeztem magamról. Egyszerűen.. már túl sokat mondtam. Jobban elengedtem önmagam, mint szabadott volna. Innentől már visszafogom magam. Nem leszek ennyire bő szavú. Nem fogok ennyit megengedni magamnak.
- Elnézést. Túl sokat mondtam. - fagytam le egy pillanatra - Ebben teljesen igazad van. Úgy tűnik, rosszul láttam a helyzetet. - Mondtam, s elcsendesedtem. Való igaz. Mások életéért se akar hibázni. De azt se akarja, hogy ezért lenézzék. De lehet.. ezt még ő se tudja. Mindenesetre, egyszerűbb igazat adni. Vissza kell fogni szavaimat végre... legalább egy kicsit. Így is túl sokat mutattam magamból. Elég legyen ennyi...
o.o
- Rendben - bólintottam mosolyogva.
o.o
Reggeli után felmentem még a szobába ahol éjszaka szállást kaptam. Átvettem saját ruhámat, a kimonót pedig összehajtogattam. Sokkal kényelmesebb volt így. A sötét nadrágban, a mindent elrejtő felsőmben. Nem éreztem magam kellemetlenül. Szívem szerint még a kapucnit is magamra venném..de az már tiszteletlenség lenne. Kicsit még mindig beteg voltam. De kórházba nem megyek. Ha ma nem esik...akkor könnyedén átvészelem az időt.
Eztán kimentem az udvarra, oda, ahol megbeszéltük a találkozót. Mikor megláttam, ő integetett nekem én pedig odamentem hozzá. Nekem akart adni egy kisebb kardot. Tényleg nem bízik abban, hogy képes vagyok ezt forgatni.
- Köszönöm kedvességed, tényleg. - vettem át, hogy megnézzem - de nem szeretném lecserélni katanámat... - csatoltam le oldalamról, s nyújtottam át a férfinek.
- Akkor a saját kezétől halt meg. Ez sok mindent megmagyaráz. - Mondtam, de ennyiben hagytam a dolgot. Láthatóan ő sem akar már beszélni erről.
[...]
- Nem azért mondtam, nem zavart. - Jegyeztem meg. - Csak nem gondoltál eléggé bele.
[...]
Ahogyan a lány átnyújtotta a pengét, elutasító válaszát figyelmen kívül hagytam. Kihúztam a kardot a hüvelyéből.
- Remek munka. Könnyű, de szokatlan kidolgozás. - Ujjaimat is végigsimítottam az élét, mi egy helyen megvágott. Akkor kaptam el a kezem. - A tövénél vágta el könnyen az ujjam, kissé életlen. Ugyanakkor nem volt sűrűn használva. Ha jól látom nem vágott még át csontot sem. - Nem voltak rajta erre következtethető sérülések. - Ami pedig a Wakizashit illeti. Nem kell lecserélned a kardod. Azt ajándékba adtam a beszélgetésért. Örültem a társaságodnak. Fogadd el. Azt kezdesz vele, amit csak akarsz. - Nyújtottam vissza neki a pengéjét, majd néhány lépés hátráltam.
- Most pedig, támadj! - Mondtam majd katanámra helyeztem a kezem. Nagyjából öt méterre állhattunk egymástól. - Meg akarom nézni a harcmodorod.
- Pontosan. - zártam le a témát. Nem szeretnék erről beszélni, mert biztos más véleményen lennénk. S az én véleményem miatt, valószínűleg innen is kidobnának...
o.o
- Rendben. Én csupán annyit mondtam, amit először láttam. De nem gondoltam bele eléggé, elnézést - döntöttem meg fejem. Próbálok visszavenni, újra az alázatos stílusra. Túlzottan elengedtem magam. Nem szabadna...
o.o
Észre se vette, hogy nincs szükségem a kisebb fegyverre. Csupán szó nélkül elvette kardomat.
- Igen.. az. - vettem egy mély levegőt.- Renben, köszönöm az ajándékot, én is élveztem a társalgást - tartottam egy kis szünetet- A katana pedig nem volt megélezve évek óta. Sose kellett csontot átvágnom vele. Általánosságban lapjával használtam, otthoni edzéseken unokatestvéreim ellen. Én, velük ellentétben sose sebeztem meg valakit okvetlenül.
Eztán visszaadta pengémet, s támadásra utasított.
- Ahogy téged se foglak. Nem harcolok okvetlenül.
- Nincs miért bocsánatot kérned. - Néztem rá kissé furcsán.
[...]
- Ez dicséretes. - Mondtam, majd miután elutasította a harcot, folytattam. - Nem fogsz tudni megsebezni. - Villantottam felé egy kihívó mosolyt, majd előrántottam a kardomat. - Ha pedig te nem támadsz, majd én! - S azzal a lendülettel léptem hármat előre és egy egyszerű fentről lefelé irányuló vágást indítottam a lány feje felé.
- Rendben - hajtottam meg fejem, s ezzel lezártam a témát.
o.o
Szavaira csupán bólintottam. Kardját elő vette, s minden létező ódon megpróbált támadásra késztetni. s mikor ezt mondta és eldobtam kezemből a kardot, jelezvén, hogy semmiképp nem harcolok vele. Eztán nekem rontott. Fentről lefelé próbált támadni. Láttam a mozdulatát, láttam az ívet amerre esik. Így megpróbáltam pont annyira elállni, hogyha meg is sebez, az ne legyen életveszélyes és egy végtagom se bánja. Nem fogok harcolni vele.
Ahogyan a lány eldobta a kardot, már tudtam, hogy ez reménytelen. A vágás menet közben erőtlenné és gyengévé vált, én pedig mellette vágtam el. Elmozdult de alig...
- Az ellenségeidnek is ezt fogod mondani? Így hogy segítsek? - Kérdeztem, miközben kissé ingerülten szorítottam leengedett fegyverem.
A vágás nem ért célba. Biztos voltam benne. Két lehetőség állt itt fent. Vagy megvág, s aztán sajnálkozni fog. Durván leszid, aztán elláttat. Vagy ez. Miszerint fegyvertelenre nem támad, s így nem sebez meg.
- Te nem az ellenségem van. Feleslegesen nem harcolok. - mondtam majd katanámat felvéve, visszakötöttem azt derekamra - Hogy tudnál ezzel segíteni rajtam? - néztem vissza rá. Tekintetem fáradt volt, s üres. Nem tükrözött érzelmet. Szemem üveges volt, hangom is egysíkú. - A harc.. sosem megoldás.. sosem segítség. - mondtam továbbra is üresen.. mégis a legőszintébben. - Köszönöm a vendéglátást. - Megdöntöttem enyhén fejemet, majd elindultam. Igazából.. nem tudom hova.. haza nem mehetek. De nem fogok harcolni. Abba biztos vagyok. Összeesnék harc közben. Lehet menet közben is össze fogok.. ezt még meglátjuk...
Haragot éreztem. Egy helyben áll a világában és sodródik. Hagyta volna magát megsebezni... Eszelős.
- Sosem küzdöttél rendes mesterrel. Én most nem az ellenséged vagyok, hanem az ellenfeled. Tanítani foglak és nem kínozni. - Mondtam, de talán süket fülekre talált. - Haza mész? - Kérdeztem, elvégre szinte semmit nem tudok róla azon kívül, hogy furcsa. Egy pillanatra meg is ijedtem, hogy ilyen gyorsan eltűnik.
Megrpóbáltam elmenni. Itthagyni a helyzetet és a harc lehetőségét is. Nem kívánok vele harcolni, akárminek is hívja magát. Egyszerűen, most nem mosolyogtam. Lássa rajtam, hogy nem harcolok vele, akármit is mondd.
- De. Édesapám jó mester volt. De az élet talán még jobb. Nem fogok veled harcolni, akárminek is nevezed magad. -mondtam továbbra is érzelem nélkül. Üres tekintettel- Nem mehetek haza. Így.. nem tudom hova jutok... talán megint egy sikátorba - villantottam egy kirívó félmosolyt, majd tovább lépkedtem előre
- Akkor miért ezt az utat járod? Hagyd el a harcokat. - Mondtam értetlenkedve s kissé furcsán kezdtem érezni magam, hogy egy kölyökkel vitatkozok. Talán a harag teszi vagy ez a tehetetlenség ami dühöt szül. Miért nem akarja megmutatni, hogy mire képes?
Fejemet csóváltam. Makacs és még játszik is. "Shunshin no Jutsu!"
- Hogyan gondolod, - termettem előtte és szegeztem felé a kardomat - hogy egy szó nélkül hagynám, hogy eltűnj egy sikátorba megint? Főleg amikor beteg vagy. - Tekintetem haragos volt. - Döntsd el, hogy érett felnőttként gondolkozol, vagy gyerekként. - Hülyén éreztem magam. - Egyszerűen kihozol a sodromból...
- Mert erre neveltek. -válaszoltam a létező legtömörebben. Erre az útra löktek. Nem volt választásom. De ha nem köteleznek rá, nem harcolok...mert abban valaki meg fog sérülni.
Lépések közben chakrájára összpontosítottam. Éreztem, hogx helyzetet változtat. Magasabb szinten áll nálam. S elém rohant. Egy mozdulattal elén került. Felém szegezte kardját. Azt hiszi megrémít? Majd hallottam ahogy kijön a sodrából. JEZZAZ! Nahh akkor ezt is elértem. Jupi. Most mihez kezdjek? Jahh lehet nem ártana válaszolnom neki...
- Itt inkább az a kérdés, hogy miért ne hagynád? Nem vagyok én neked senkid. Csupán azért foglalkozol velem mert egy törékeny kislány vagyok.. vagy tévedek?
Nahh..biztos vagyok benne, hogy ezzel végképp sikerült felbasznom. Szuper. De nem tehetek róla. Egyszerűen érdekel a reakciója. Egyszerűen tudni akarom... odítani fog velem? Utamra enged? Megvág? Nem tudom mi lesz... de egy biztos. Biztos, hogy lebetegedtem
Erre a hanyag válaszra még idegesebbé váltam. Miután pedig elé kerültem, szemeim kikerekedtek attól, amit hallottam és láttam. A harag azon fajtája csapott fel bennem, melyre ha nem vigyázok, olyan méreteket ölthet, hogy elveszítem a fejem és egy pillanat lesz csupán, máris olyasmi történik, amit soha nem akartam volna. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi az ami lezajlott bennem, de talán a magatehetetlenség volt a legrosszabb az egészben. Hogy nem tudtam szót érteni vele és minden válaszával csak tovább fokozta ezt az érzést. Őrjöngeni támadt volna kedvem, de felülkerekedtem az érzésen. Korábban kell felkelnie ahhoz, hogy engem ezzel elintézzen. Néma maradtam.
Tekintetem leszegve, arcomat árnyékba burkolva sétáltam felé.
Amikor már csak egy lépésre voltam tőle, a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal ragadtam meg Katanáját és oldottam le derekáról. Legalábbis megpróbáltam.
Ha sikerül, akkor egy Shunshin használva azonnal az előcsarnok ajtaja elé mozognék és háttal állva neki, figyelném, hogy meg akar e közelíteni.
Idegesség. Vajon, hogy fog kitörni? Mert ki fog... tudom. Hiszen szavaim tele vannak igazsággal. Olyan igazsággal, amit önmagának se akar beismerni. Nem tetszik neki amit mondok, tudom. De direkt ezért csinálom. Tapadztalatot gyűjtök, higy egy hozzá hasonló személyiség erre higyan reagálna és mi a teendőm vele.
Egyszerűen.. már nem tudok rá ugyanúgy nézni. Olyan lett mint első ránézésre. Egy pöcs. Megmindtam hogy nem harcolok. De erőszakoskodott. Nem szeretem az ilyet. Ha azt mondom nem harcolok, akkor nem is fogok.
Éreztem a gyors mozdulatát. Amint leköti derekamról a katanát. Megdermedtem. Koncentráltam. Figyeltem merre megy. Majd mikor éreztem, hogy megállt elindultam felé.
Mikor megláttam, nekem háttal állt. Egyszerűen nem tudom mire vélni ezt a gyerekes viselkedést.
- Szabad megkérdeznem.. hogy ennek milyen értelme volt? Ezt most gúny nélkül... érdekel, hogy mit láttál kimenetelnek.
Nem jön. Elvettem a kardját, de ő nem jön elvenni. Ezt reméltem, de a másik kimenetelnek is örültem volna.
- A kardod nálam marad. Ha nem akarsz harcolni, akkor ne is járd ezt az utat. Saionara, Sizuka. - Mondtam, majd figyelmen kívül hagyva bármilyen szavát, beléptem az előcsarnokba és becsaptam magam mögött az ajtót. Még hogy Sizu...
Minek harcolja vele...ha nem jön ínyemre? Semmi gusztusom nincs hozzá. Nem szeretek harcolni. A harcból...mindig sérülések lesznek. A sérülésből pedig halál...
Kérdésemre érdekes választ adott. Tehát... le akar fokozni? Képes volt elvenni a fegyverem?! Milyen jogon? Mégis.. semmi joga nincs ehhez. Ezt a felfuvalkodott pöcsöt baszki...
Eztán belépett az előcsarnokba majd becsapta maga mögött az ajtót.
Hogy volt erre képes? És mégis minek nevezett? A rohadt nénikéjét.
Lassan odasétáltam az ajtóhoz, majd leültem a földre. Nem tudom, hall-e.
- Nem értem. Nem értem, milyen jogon döntheted el, hogy én milyen utat járok. Nem értem, miért kellett volna veled harcolnom? De azt értem, hogy nem tetszik, hogy nem engedelmeskedtem. Nem tetszik, hogy nem harcoltam veled. Ezt jól értem. De ez nem jogosít fel arra, hogy más élete felett dönt. Így kérlek. Add vissza azt a fegyvert. Add vissza.. kérlek...
Eztán ültem. Becsuktam szemem és próbáltam rákoncentrálni chakrájára... hátha megtalálom...
Ahogyan becsaptam magam mögött az ajtót, erőteljes megnyugvást és elégtételt éreztem. Majd megindultam a szobája felé. Nem tudom, hogy miért arra, bár csak abba az irányba. Attól még máshol is kiköthetek. Eztán meghallottam a hangját. Kérlelt, s amiket mondott, azok többé-kevésbé igazak voltak. De nem mondtam semmit. Így legalább nem ment el...
Elértem a szobát, ahol volt. Már semmi nem volt itt, ami azt mutatta volna, hogy bárki is aludt ezen a helyen. Ezután a jobb oldali szárny felé indultam, hogy megkerüljem őt. // Ugye a képet ha megnézed a jobb szárny a birtok jobb oldalán van, összeköttetésben a fent középen lévő előcsarnokkal. // Az volt a tervem, hogy onnan figyelem majd, ahogyan utánam kiabál. Kíváncsi voltam, hogy mit tesz.
// Természetesen Sizu ezen a szinten simán leköveti Goukent, tehát érzékeli, hogy merre jár merre megy, stb. //
Nem válaszolt. Ezt gondolhattam volna. Így csupán figyeltem. Éreztem, ahogy felmegy... oda ahol régen aludtam...vagyis.. legalább abba az irányba. Majd lejött onnan. Meg akart talán kerülni? Ki akar kerülni... semmiképp se akar velem összefutni... ezek után ezt meg is értem. Így hát vártam, amíg megáll.. s figyelni kezdd..
De én nem mozdultam. Minek? Nincs hely amerre menjek.
-Add vissza kérlek. Sokat jelent nekem...
Háta mögé kerültem, ott az egyik kijáraton kiléptem és leültem a messzebb lévő terasz árnyékába. Onnan figyeltem, ahogyan az ajtónál ücsörög. Nem mozdult. Én pedig nem válaszoltam neki. Csak figyeltem... Úgy tűnik, hogy nem lát. Sokat jelentene neki? Hiszen olyan rossz gondolatokkal és érzésekkel van az atyja iránt. Lássuk mi sül ki ebből.
Érzem hol van. Tisztában vagyok vele. Talán azt hiszi nem tudom? Azt hiszi elbújhat? Ha megzavarna... akkor elveszteném. De még tudtam követni, egész addig amíg le nem ül. Nem tudom mit kéne csinálnom. Visszaveszek a tiszteletlen jellemből. Újra normálisra váltok.
Vettem egy mély levegőt s megtöröltem arcom. Érzem, lassan megint belázasodom. S így, az ajtó segítségével lassan felálltam, majd megindultam a férfi felé. De nem egyenesen. Úgy csinálok mintha nem tudnám hol lenne. De mégis..egyre közelebb mennék hozzá.
-Egyszerűen nem értelek. Mit vársz tőlem? Sajnálom a tiszteletlenséget. De tényleg.. vissza kell kérnem a fegyverem...
Amennyiben eddig nem ment el, most megállnék előtte, majd török ülésbe leülnék, s fejemet kezemmel támasztva néznék rá
Egyértelműen felém tartott, ezt nem tudta ilyen egyszerűen leplezni. "Szenzor mi...?" Nem értettem, hogy mi ütött belém. Vagyis, tisztában voltam azzal, hogy haragot és tehetetlenséget éreztem, de azzal a legkevésbé sem voltam tisztában, hogy miért foglalkoztat ez ennyire. Hagynom kellett volna, hogy útjára menjen és nem kellett volna erőltetnem a küzdelmet. Látszólag megpróbál illedelmes lenni, de közben fittyet hány az egészre. Eszméket és tanításokat sem követ. Illetlenség visszautasítani egy baráti küzdelmet, különösen akkor, hogyha az tanító jellegű. Két kardcsapásból érezhette volna, hogy eddig csak püfölték és nem tanították. Én pedig három kardcsapásból megállapítottam volna, hogy miben lehet a legjobb. Talán az elképzeléseim ily' makacs elutasítása és hátráltatása volt az, ami miatt érdekelt ez az egész. Hiszen, eddig minden úgy ment, ahogyan azt elképzeltem és akartam.
- Furcsamód a legkevésbé sem érdekel az, hogy modortalan voltál. - Lótuszülésben görnyedtem előre, miközben a katanát a lábaim közé vettem és átkaroltam, testemmel ránehezedtem. - Másokat ezért már móresre tanítottam volna. Bár valószínűleg ha ezt veled teszem, csak hagytad volna, hogy elverjelek. Így pedig szánalmasnak éreztem volna magam. - Becsukva szemem mély levegőt vettem és hangosan sóhajtottam. - Miért akarod, hogy megutáljalak? - Elvégre amiket mondott, amikor harcra hívtam... Amikor egyre inkább elveszítettem a fejem, nos az szín tiszta provokáció volt.
Egyszerűen meg vagyok keveredve. Túl sok mindent tettem hasztalanul. Utat engedtem kíváncsiságomnak... amit nem kellett volna. Teszteltem valakit, aki nem érdemelte meg, akármennyire nem is volt szimpatikus. Kiestem a szerepemből, megtörtem maszkom...s rosszul foltoztam be. Baszki. Ez így nem lesz jó. Nem tudom mit reagáljak, nem tudom, hogy cselekedjek. Nem tudom mi lenne a helyes. Egyszerűen össze vagyok zavarodva. Túl sokáig voltam egy hibákkal tűzdelt gyenge papírmaszk mögött. Túl sok volt a tökéletlenségből. Gyorsan kell cselekednem.. felhúznom a függönyt.. itt hagyni a közönséget. Mert kiesek a szerepből.. s így elmarad a darab vége. S nem lesz éljenzés vagy tapsvihar. Csupán döbbent.. s feszült gyűlölettel tarkított.. csend.
S elérkezett a szünet. Az a rész, ahol mindenki megy s perecet vesz. Ahol a legfeszültebb a helyzet. S nagy a némaság. Ezt a némaságot törte meg az előttem ülő férfi hangja. Lefagytam. Alázatos s kedvesen mosolygó tekintetemről lehervadt a vigyor. Barátságot tükröző szemeimre ködfágyol borult. Tekimtetem üressé vált. Nálam beállt a szünet. Az, amikor a színészek pihenni mennek s a színpad üresen marad. Egyszerűen.. nem tud semmit mutatni. Ez voltam én. Az üresen hagyott színpad...
Kijelentésére némán bólintottam. Hagytam volna magam elverni. Ez természetes. Hiszen nekem az csak egy újabb vágás..neki pedig sérelem a lelkén. Neki rosszabb lett volna. A harc pedig nekem fájt volna jobban. Simán eltörte volna a karom azzal is ha csak ráüt...ennek mi értelme így?
Kérdése után még kattogtam kicsit. Mit kezdjek a helyzettel? Mi lenne a jó lépés? Újra bizalmába kellene férkőznöm... vissza kellene szereznem a fegyverem...
Lassan újra felvettem egy arcot. Vissza egy barátságos tekintetet. Enyhe mosolyt, s biztonságot sugárzó csillogó szemeket. S úgy próbáltam meg a létező legnyugodtabb hangsúllyal beszélni.
- Bár nem ismerlek régóta.. mégis csalódtam bennned. Csalódás volt számomra a támadásod. S erre rá a hírtelen személyiségváltásod is. Túl sok embert ismerek, aki csak megjátssza a szépet. Köztük talán én is. S így nem látom értelmét, hogy bármilyen formában kötődj is hozzám. Bennem az emberek nem szoktak csalódni. Mert azelőtt eltűnök az életükből, hogy ez megtörténne. Remélem megérted, hogy most se szeretnék neked több problémát mint amit okoztam. Így nem azt várom, hogy megutálj. Csupán... - mosolyodtam el- hogy visszaadd a kardom
Szemöldökömet felhúzva hallgattam őt, teljesen másként gondolkozunk. Ez egyértelmű.
- Egy harc nem mindig ellentétekről és halálról szól. Van, amikor valaki elismerésből, tiszteletből vagy csak szeretetből harcol a másikkal. Legyen az képletes, vagy konkrét harc. - Ekkor átnyújtottam neki a kardját, miközben én felálltam. - Fogd! - Mondtam. - Úgy érzem, neked ez a penge nem egy kard első sorban. Vagy éppen, pont, hogy kevesebb egy kardnál. Akárhogy is, ostobaság volt harcra késztetnem. Nem azért, mert nem lennél harcos, hanem mert egyszerűen nem szeretsz küzdeni. De így meg fognak ölni, ha viszolyogsz kardot rántani. Nem fogod teljesíteni a barátodnak tett ígéretedet. - Tartottam egy kis szünetet. - Nem csak a ninják küzdelme létezik. - Kezdtem el elsétálni mellette lelépve a terasz magaslatáról. - Ha valamit tanulhattál atyádtól vagy a szamurájoktól az az, hogy a harc két ember között több is lehet annál, mint holmi agresszív véleménycsere, minél halállal nyered el igazad. - Megindultam az előterem bejárata felé és innentől már hátrafelé kiabáltam neki. - Ha gondolod, mielőtt újra küldetésre mennél, hozd el ide a kardodat megélezni. Ráférne! - Búcsúztam el tőle, végül pedig megálltam a bejárati ajtó előtt és visszanéztem. Érdekelt, hogy eltűnt e.
Csak hallgattam amit a férfi mondott. Harcolni... szeretetből? Ennél nagyobb baromságot is rég hallottam. A harc egy borzalmas és gusztustalan dolog. Ami mindig vért és fájdalmat szül. Akármit is tesz az ember, annak fájdalom lesz a vége.
- A harc a gyilkosok tánca...- fejeztem ki tömören véleményem.
Eztán visszaadta kardomat, mit én nyugodtan vettem át. Még nem kötöttem vissza derekamra. Csupán tartottam, s hallgattam a férfi beszédét. Egyszerűen...annyira nem értettem vele egyet.
- Nekem ez... inkább egy emlék.. mintsem kard. - néztem le csontszín katanámra - Amennyiszer én halállal fogócskáztam... nem szegem meg azt az ígéretet.. -kötöttem vissza kardomat helyére, majd figyeltem amint volt vendéglátóm távozik. Nem késztet maradásra. Én se kívánok maradni. Nem szeretném ha köze lenne hozzám. Jobb így neki is. Nem érdemli meg azt a hazugságot amit én nyújtok.
- Tudod..ezt sose tanították meg - mosolyodtam el, majd leporoltam ruhámat. A feketén meglátszik még a por is.
Felajánlását nem vettem magamra. Ez a penge..nem érdemli meg az élezést...se azt, hogy életet oltson.
- Köszönöm a vendéglátást.. s a beszélgetéseket is. - Ezzel felhúztam kapucnimat a fejemre, majd megindultam emlékeim szerint a kijárat felé...már csak egy baj maradt. Fogalmam sincs, hogy jutok ki innen...
Egyetlen egy szavára sem akartam válaszolni, nem láttam értelmét.
- Itt lett volna az alkalom, hogy megtanuld... - Vágtam vissza, s innentől tényleg nem beszéltem hozzá.
-Tévedni emberi dolog -(mondta a sün és lemászott a hajkeféről) mosolyodtam el utoljára. Majd kezeimet zsebrevágva, tekintetemet a cipőmre szegezve indultam el a kijárat felé. Majd egy pillanatra még megtorpantam s olyan hangon szólaltam fel, hogy biztosam hallja.
-Csak.. Sizu.- zártam le, S tűntem el újra.. még.. magam se tudom, hogy hova..
[/justify]
Monokūro Gouken- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 487
Elosztható Taijutsu Pontok : 5
Állóképesség : 250 (C)
Erő : 300 (B)
Gyorsaság : 187 (C)
Ügyesség/Reflex : 150 (C)
Pusztakezes Harc : 150 (C)
Tartózkodási hely : A nézőtéren
Adatlap
Szint: B
Rang: Taikei no Shoutaichou
Chakraszint: 408
Re: Monokūro Gouken
Monokūro Gouken Kedd Feb. 12 2019, 16:56
Tanulás Folytatása
A nap további részét az Őrség ügyeinek intézésével töltöttem.
Elszállíttattam a holmimat és Otokazéval együtt bejártuk a szállást, mi egyben a bázisunk is volt. Két emelet, egy alaksor és persze a földszint. Az alaksort meghagytuk üresen, később majd hasznát vehetjük. Minden mást felújíttattak nekünk és használt bútorokkal rendeztek be. A fegyvertárban is csak használt eszközök voltak, na meg persze leselejtezett, javítható, szerelhető fegyverek. Az egész hely és a falu támogatásával létrejövő berendezkedés tükrözte a vezetőség véleményét rólunk.
- Kezdetnek megteszi. - Simítottam végig ujjamat az egyik rozsdás Yari élén.
- Bizonyára... - Fintorgott Otokaze, ki inkább nem nyúlva semmihez, díszes, tradicionális kimonója hosszú ujjának takarásában kulcsolta egymásra a kezeit. - Azért a későbbiekben jelentős összegeket ajánlatos fordítani a felszerelések fejlesztésére. - Nézett körbe, s láthatóan nem volt megelégedve a falu által nyújtottakkal.
Akkor még nem tudtam, hogy Otokaze miféle harcosnak nevelkedett.
Tagadhatatlanul arisztokrata volt és korából adódóan kapcsolatai is biztosan voltak, de az aktáiban nem írtak róla, hogy fénykorában éppen a Szerzetesek Útját vagy a Szamurájok Budhisoját követte. Annyi írtak róla, hogy főként a vezetői területeken ténykedett az Őrség egy megbecsült tagjaként. Azt, hogy melyik őrségben volt helye és hogy milyen rangban munkálkodott arról nem kaptam információt. Jobbnak láttam nem firtatni ezt a dolgot. Ha valamit nem közöltek - márpedig ezen adatokat minden ide küldöttnél megkapta, kivétel nála - azt okkal tették, s ekkor még nem álltam vele olyan viszonyban, hogy rákérdezhessek.
- Legyen úgy. - Fordultam felé, mire ő abbahagyta a bámészkodást és rám emelte tekintetét. Még ez az egyszerű, apró mozdulat is kimért és elegáns volt. - De amíg a beosztottak nem képesek saját magukat fegyverként használni, addig nincs szükségük ezekre itt. - Otokaze elé állva nyújtottam oda neki a kezemben lévő kulcsot. - Kérem, tartsa zárva, amíg nem adok engedélyt a kinyitására. - Ő pedig készséggel vette át azt, majd enyhén meghajolva engedett utat nekem kifelé.
[...]
Úgy értesültem róla, hogy ma egy újabb adag akta érkezik majd hozzám.
Nem kezdtem neki az iratok rendszerezésének, egyszerűen csak mindent hagytam az irodám íróasztalán. Elég nagy volt, mindegyik elfért rajta. Terveim szerint a következő adaggal együtt rendszereztem volna őket, így felszabadult a délutánom hátralévő része. Ideális volt az idő arra, hogy a nyár utolsó napjait kiélvezve sétáljak egyet az Őrséget körülölelő erdőben. Megtaláltam a szélesebb patakká keskenyedő folyót, s a megannyi ösvényt amit az állatok kitapostak maguknak. Minden száraz volt. A tegnap esti vihar nyomai most már csak a zöldellő, nyíló növényzeten látszottak: életet lehelt a tikkadt tájba.
Ahogyan sétáltam, gondolataim akaratlanul is elkalandoztak.
Bár számomra a legjobb alkalom a fejszellőztetésre a viharos éjszakák voltak, be kell vallanom, az erdő élettel teli hangzavara is meglehetősen andalítóan hatott. A technikán akartam gondolkozni, hogy mi legyen a következő lépés amivel közelebb kerülök a véglegesítéséhez, de újra és újra a lány került figyelmem középpontjába. Az erdő rá emlékeztetett, arra, amikor először találtam meg őt egy esős kirándulásom során. Aztán most megint... Vajon most hol lehet? Mit csinálhat? És hogyan jutott el odáig, hogy ninja legyen? Elmondásai szerint nem szeret és nem is akar harcolni, ő nem elég jó. De akkor mégis, miért tűri el azt, amit elvárnak tőle? Az én ambícióim összefüggenek az elvárásokkal miket irányomba támasztanak a feletteseim és a klánom. De ha ő nem ezt akarja csinálni, akkor mégis miért?
Ritka alkalmat egyike, hogy gondolataim szavakká formálódtak elmémben.
"Biztos nagyon magányos lehet... Vajon ő is most egyedül csatangol valahol? Túl kemény voltam vele. Reménykedtem benne, hogy majd viszont látom. Azért ajánlottam fel neki a fegyverei megélezését is." Általában csak az érzéseim vezettek és azokon gondolkoztam el, hogy mik lennének a megfelelő lépések és, hogy azok milyen következményekkel járhatnának. Konkrét mondatokat sosem formáltam. Talán ha még mélyebbre kalandoztam volna, akkor magamban kezdtem volna el beszélni. Attól még igaz volt... Vissza gondolva milyen ostoba dolog volt felajánlani azt a dolgot. Szánalmas és reményvesztett próbálkozás az után, hogy modorommal teljesen szétbarmoltam az állóvizet.
Miért is tettem?
A mai napig nem tudom. Fogalmam sincs, hogy miért ütöttem bele az orromat olyasmibe, amihez nem volt sem közöm, sem pedig jogom. Egyszerűen csak kedvesnek kellett volna lennem és hagynom kellett volna, hogy úgy vélekedjen, ahogyan akar. Ezzel szemben saját elképzelésemet igyekeztem ráerőltetni és csak még dühösebb lettem miután azt elutasította. Hiába, nem valóak nekem az emberi kapcsolatok. Utasításokat adok, s elvárom, hogy mások teljesítsék azt. Mert csak olyan utasítást adok ki, amikről meggyőződésem, hogy beválnak. A meggyőződésem megszilárdítására pedig rengeteg időt és figyelmet fordítok. Amíg nem vagyok valamiben biztos, nem adok rá parancsot. Igyekszem a lehető legtöbbet kihozni egy helyzetből, így ha a lány azt tette volna, amire kérem, alávetette volna magát annak, amit kértem tőle, akkor most nem itt tartanánk. Sőt! Könnyebb lenne az élete. Segíthettem volna, de ő makacs volt.
- Legalább annyira, mint én a saját meggyőződésemet illetően. - Motyogtam magam elé. Ahogyan a szavak elhagyták számat, megtorpantam. Akárcsak egy meglepett macska, úgy néztem magam elé, ugyanolyan kikerekedett szemekkel, meredten arra az egy kis kavicsra az ösvény közepén. - A fenébe is! - Rúgtam odébb, be a bozótosba. Még hallottam is lepattanni egy korhadásnak indult fa törzséről. - Kit érdekel?! Tegyen amit akar! - Húztam ki magam és kényszeredetten kulcsoltam ujjaimat kardom markolatára. - Tessék! Már magamban beszélek. Kell ez nekem?! Hát nem! - S végül elnémított a felismerés, hogy milyen ostobán is festhettem.
Szégyenkezve néztem körbe, majd egy parancsnok vehemenciájával elviharzottam.
[...]
Miután úgy éreztem, hogy magam mögött hagytam a kínos jelentet, egy tisztás szélén pihentem le.
Elgondolkoztam azon, hogy az elmúlt három napom mennyire is gondtalanul zajlott. Nem kellett küldetésre mennem és nem kellett az Őrség ügyeivel foglalkoznom, mert már minden készen állt. Persze még bőven volt még mit csinálni, de a nagy részét Otokaze elvállalta. Elvégre ezért osztották ki mellém azon kívül, hogy a rehabilitációs idejét letöltse. Pihenhettem. Számomra kikapcsolódás és pihenés volt, hogyha a saját erőm fejlesztésébe fektethettem a szabadságom. Ugyanolyan kikapcsolódás volt ez számomra, mint amikor festek vagy csak figyelem a természetet.
A fa tövében ülve éreztem, hogy a talaj még nedves volt.
Nem bántam, ugyanis kellően meleg volt ahhoz, hogy egy kis átázás ne zavarjon. Még a szél is meleg volt ami keresztül fuvallt az aprófüves tisztáson. Láttam amint az elszíneződő levelek elsői elengednek és tovaszállnak az áramlattal, be az erdő mélyébe, vagy éppen a lombkorona fölé törve. Hallottam a madarak csivitelő zaját, a mező túloldalát átszelő paták dübörgését. Úgy éreztem, hogy valóban gondtalan az életem. Nem zavart már a lány emléke, az, hogy vajon mi lehet vele. A saját sorsának kovácsa, ahogyan én is. Ha nem lenne a kötelék a falum, klánom és a vallás irányába, akkor akár egy ilyen egyszerű élettel is megelégednék. Az erdő ellátna mindennel, amire szükségem lenne. Egy egyszerű kis kunyhó, egyszerű berendezés. Egy vászon, némi festék és ennyire lenne szükségem.
S a gondtalanság elillant.
Az önmegvalósítás gondolata magával hozta a kötelességek terhét is. Akaratlanul is eszembe jutott, hogy mennyi mindent kell még tennem, hogy mennyi mindent kell még elérnem és hogy az emberek számítanak rám. Máris görcsös bűntudatot éreztem gyomromban. Nem várhattam. Nem lazsálhattam, nem pihenhettem meg. Nem is volt miért, nem érdemeltem még ki. Atyám esetleg... Ő talán már kiérdemelte a megpihenést, de még mindig nem akar megállni. Ahogyan egyik Vezető sem. Én pedig a legjobb vagyok. Az, akit arra neveltek, hogy a legjobb legyen!
Az elszántság áradata mi teljesen elöntött, chakrámat is izgalmi állapotba hozta.
Úgy érzetem, hogy a technika elsajátítása jelenleg az első és legkönnyebben megtehető lépés azért, hogy elérjem a céljaimat... Hogy elérjem a Klánom és a Falu céljait! Doton chakrámat így testemen kívülre koncentráltam és fél térdre ereszkedtem, jobb kezemmel érintve a talajt. Két felé bontottam a chakrámat. Egyik részét a bőröm fölé koncentráltam, használva a "Chakra testfelületi irányítását," míg a másik részét kapcsolva a bőrömön létrehozott burkolathoz, a talajba koncentráltam. Szét magam köré. Érezni kezdtem. Megtaláltam a kisebb kristályos szerkezetű anyagokat. Beléjük itattam a chakrám, majd szabad kezemmel, mi nem érintette a földet, a fél Kos kézpecsétet formálta meg, eztán pedig a fél Kígyót, mi egy dominánsan föld elemű Kézpecsét. Egyszerre kezdtem materializálni a testemet körülvevő Doton chakrát és a talajon keresztül felfuttatni bőrömre a kristályos földszemcséket.
Apró folyosókat alkottak körülöttem a tenyeremhez gyűlő szemcsék.
Végül, miután úgy éreztem, hogy a teljes testemet lefedtem, kiegyenesedtem. Éreztem ezt a furcsa, feszítő érzést a bőrömön. Nem volt kellemetlen, csupán csak szokatlan. Súlyosabb, de nem zavaróan. Éreztem, hogy sikerült. A Chakrám idomult a kristályos szerkezetű szemcsékhez. Olyan földtechnikát alkottam, mely használja a szilárdságot és mellőzi a lágyságot. Lényegében a Doton chakrámat szilárdítottam meg, ezzel pedig egy kristályosnak tetsző Doton-alapú védőburkot alkottam a testem körül.
"Lássuk mennyire szilárd."
Azzal pedig egy mozdulattal ütöttem bele a mögöttem lévő fába. A védelem megrepedt és lassan hullani kezdett. Tűnődve nézegettem. Megtört rajta a fény, mintha csak üveg lenne. A lehulló darabok lassan elporladtak, mintha nem is lettek volna. A beléjük ölt chakra semmivé lett, ezzel pedig az anyag maga is eltűnt. Keményebbre kellett alkotnom.
Azzal pedig egy mozdulattal ütöttem bele a mögöttem lévő fába. A védelem megrepedt és lassan hullani kezdett. Tűnődve nézegettem. Megtört rajta a fény, mintha csak üveg lenne. A lehulló darabok lassan elporladtak, mintha nem is lettek volna. A beléjük ölt chakra semmivé lett, ezzel pedig az anyag maga is eltűnt. Keményebbre kellett alkotnom.
A nap hátralévő részét a technika tökéletesítésével töltöttem.
Mire hazaértem, már remekül ment a Jutsu. Újabb gyakorlásokkal már nem csak a kezemre, de a teljes testfelületemre képes voltam alkalmazni a technikát. Egy erős, de nem áttörhetetlen védelmet alkottam. Kipróbáltam, egy chakrapenge képes átütni a védelmen. Attól függ, hogy mennyi chakrát áldozok rá. Szóval okosan kell használnom. Nem egy száz százalékos biztonság, de jobb, minthogyha nem lenne. A szimpla pengéket és ütéseket könnyedén megállítja majd, ez pedig remekül fog jönni a harcok során.
Doton: Iwa no Yoroi
A technikával a használó föld chakrával árasztja el a testét, ezáltal kőkeménységűvé válik. A hatás csak fény hatására lesz látható a testen, illetve akkor ha valaki megtámadja a shinobit. A különböző fegyverek nem képesek megsebezni a használót, ráadásul a shinobi könnyedén átüthet sziklafalakon is. A használó sebességére nem lesz hatással az "átváltozás", viszont sáros talajon és vízben könnyebben süllyed el. Csak akkor használható, ha föld van a közelben, tehát nyílt tengeren nem lehet létrehozni a technikát.
Magyar név: Föld elem: Sziklapáncél
Típus: Kiegészítő
Besorolás: C szintű
Chakraszint: 250
A technikával a használó föld chakrával árasztja el a testét, ezáltal kőkeménységűvé válik. A hatás csak fény hatására lesz látható a testen, illetve akkor ha valaki megtámadja a shinobit. A különböző fegyverek nem képesek megsebezni a használót, ráadásul a shinobi könnyedén átüthet sziklafalakon is. A használó sebességére nem lesz hatással az "átváltozás", viszont sáros talajon és vízben könnyebben süllyed el. Csak akkor használható, ha föld van a közelben, tehát nyílt tengeren nem lehet létrehozni a technikát.
Magyar név: Föld elem: Sziklapáncél
Típus: Kiegészítő
Besorolás: C szintű
Chakraszint: 250
Monokūro Gouken- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 487
Elosztható Taijutsu Pontok : 5
Állóképesség : 250 (C)
Erő : 300 (B)
Gyorsaság : 187 (C)
Ügyesség/Reflex : 150 (C)
Pusztakezes Harc : 150 (C)
Tartózkodási hely : A nézőtéren
Adatlap
Szint: B
Rang: Taikei no Shoutaichou
Chakraszint: 408
Re: Monokūro Gouken
Sai Hétf. Feb. 18 2019, 22:47
A tanulás elfogadva, a technikát felírhatod, pluszban kapsz még +8 chakrát és +4 TJP-t.
Sai- Főadminisztrátor
Adatlap
Szint: S
Rang: ANBU-Root
Chakraszint: mennyit rajzoljak?
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Tanulások
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.