Monokūro Gouken

**Monokūro Gouken** Hétf. Júl. 30 2018, 00:57

// Uchiha Kagami ellenőrzi majd ^^

Előre bocsátom hogy egyes részek összecsapottak direkt vannak nagy ugrások mert ha kifejtek mindent akkor még háromszor ilyen hosszú lenne az egész és már így is túl hosszú lett szerintem ^^"" //

Natsuki Shirogetsu néven regisztráltam, majd névváltás történt. (Nem illet sem a kinézet sem pedig a név a jellemhez.) Engedélynek megkaptam a Sumi Ninpout. Azért bátorkodtam kérni 300 chakrát kezdésnek és egy újonnan alakú Egység Parancsnoki rangját, mert remélem, hogy a koncepció elnyeri a Ninja Tanács tetszését és ennek fényében én is elkezdhetem a játékot. A kéréseknek nem tápolás jellegű a célja, csupán az, hogy a játékélményt növeljék. Van már egy táp karakterem, nincs szükség még egyre, csupán úgy reális, hogyha a Parancsnok erősebb a beosztottjainál. Ezen kívül a parancsnoki rangot is csak azért igénylem, mert szerintem nagyon élvezetes lenne egy "lúzer" társaságot kikupálni Very Happy

Na meg persze nem egyedül játszok és Tatsuno Sizu nem éppen az a karakter, aki bekerülne a magasabb egységekhez Razz

Ezen kívül már folyamatban van több játékos aktív beszervezése a kalandba (jelentkezni lehet :DDD). Szóval remélem, hogy a társas játék élménye érdekében megoldható ez a fejemből kipattant ötlet. Igyekeztem úgy megírni az egészet, hogy nagyon semmi előnye ne legyen a karakteremnek ebből a parancsnokosdiból, lévén, hogy még le is nézik őket, őt.

___________
Főkarakter: Kenshiro Mirubi

Név: Monokuro Gouken

Ország: Oni no Kuni // Démonok Országa

Rang: Chuunin/Osztag Parancsnok --> Készenléti-őrség Parancsnoka

Szint: C

Chakraszint: Amennyiben az előtörténet minősége engedi, szeretném kérni, hogy 300 chakráról indulhasson a Chuunin szintű karakter (A parancsnokság végett is jól jönne)

Nem: Férfi

Kor: 25

Elsődleges Elem: Doton

____________

Jellem

Gyerekkora óta tudta, hogy mi akar lenni, hogy mi lesz belőle, hogy mit várnak el tőle. Így tehát neveltetéséből kifolyólag és később saját érdekeivé, ambícióivá, álmává formálva szülei, - leginkább apja - akaratát és elképzelését a jövőjével kapcsolatban, személyisége teljes egészében egy sémát követő vezetővé vált. Katonás, szigorú és modoros jelleme már berögzült, a feladatai teljesítése közben igyekszik elnyomni mindenfajta érzelmét és csak a feladatra koncentrál. Ugyanakkor, hogyha saját, személyes, törvényt és az emberi életet tisztelő erkölcsei szenvednének csorbát, akkor az, erősen indokolt esetben felülírja a parancsteljesítési és érzelmek nélküli szemléletét. Emiatt előfordult, hogy kilógott a sorból és elszalasztotta az előmeneteli lehetőségeit.

Az emberi életeket az állatok fölé emeli, az emberiséget tartja a földön uralkodó fajnak, ezért minden más, mi az embereken kívül működik, azért van, hogy az emberiség erőforrásai legyenek. Ugyanakkor tudja, hogy ezekkel az erőforrásokkal okosan kell bánni, tehát az értelmetlen élővilág pusztítást helyteleníti.

A gyengéket nem érti... Megvetést csak azok iránt érez, akik a gyengeségüket nem tudják és nem próbálják leküzdeni, azokat pedig, akik gyengeségeik ellenére megpróbálják a legtöbbet kihozni magukból, mérhetetlenül tiszteli.

Sarkalatos jellembeli tulajdonságai ellenére odavan a művészetekerét, különösen a festményekért és a festészetért. Ő maga is művészi vénával van megáldva.

Kinézet

Megjelenése tekintélyt parancsoló, hiszen a maga 190 centiméterével, izmos testalkatával, széles hátával és mellkasával igencsak nagydarab és erős férfinak számít. Kifehéredett haját hátrafésülve hordja. Kéklő szemei vannak, erőteljes arcélei és dús szemöldöke. Tekintete szúrós és általában minden érzelem látszik rajta. Minden domináns érzelme... Általánosságban komor arckifejezéssel mászkál, még festés közben is úgy néz és úgy koncentrál a vászonra, mintha csak a legnagyobb ellenségével nézve farkasszemet.

Bőre szinte hófehér.

Ruházat

Rászabott, Tengerkék Uchikakét hord, amely rendhagyóan bőrből készült, és egészen a bokájáig ér, lefelé szélesedik. A szegélyén aranyozott hímzés fut, ezüstös patentokkal és tört fehér hullámok díszítik. Alkarján díszes patenthuzalok futnak végig, válltömése kiemeli széles hátát, gallérja magasított, és vékony fémhuzalokkal merevített. A belső része szintén aranyszínű.

Fekete nemesi mellényt hord, valamint ninja overált. Az átalakított mellényben több rejtett zseb is található, lényegében egy jobb minőségű taktikai mellény lett.

Fekete nadrágot hord, melyre Shuriken és kunai tartókat erősít.

Fekete ninja kesztyűt visel és fekete bakancsot.

Felszerelés

- Kunai 4db

- Shuriken 10db

- Fekete Füstbomba 5db

- Robbanójegyzet 10db

- Senbon 30db

- Katana 1db

- Wakizashi 1db

- Könnygázbomba 2db (Csípős Paprika)
- Villanóbomba 2db

Technikák

- E Szintű Technikák

- Függőleges Terepen/Folyadékon való Megmaradás

- Hien: Kaizou no Iki // Formázás útja

- Doton: Doryuu Taiga // Föld Elem: Földsárkány Áradat

- Doton: Dojouheki // Föld Elem: Földrés

GOUKEN-TAICHOU

E L Ő T Ö R T É N E T E

M E L L É K L E T

Onigakure no Sato Katonai Őrsége

A Rejtett Falu Katonai Őrségébe tartoznak mindazon Szamurájok, Fegyveres Őrök, Palotaőrök, Harci-papok, az Őrségbe rendelt Ninják, akiket a Rejtett Falu vezetősége a falu, annak lakói és a vallás védelmére esketett fel. A Katonai Őrség tagjai nem a Rejtett Falu Ninjái közé tartoznak, ugyanis az ő hatáskörük csak a városra és a vallást gyakorló területekre terjed ki. Működésük célja nem a bevételszerzés, hanem kizárólag a falu, annak lakói és a vallás védelme. A Katonai Őrség nem részese a Rejtett Falu és Oni no Kuni haderejének, ám bármikor bevethetőek hadi-tevékenység végrehajtására is. Továbbá a Katonai Őrség teljesen független Onigakure no Sato ninja-állományától is. Az Őrségbe került ninják már a Katonai Őrség tagjait képezik és nem tartoznak a Ninja-állomány irányítása alá.

A Katonai Őrség négy egységre tagolódik, melyek különböző, ámbár összefüggő feladatokat látnak el. Hatáskörük eltérőek, ahogyan az Egységek megbecsülése is. Az egységek a következőek:

I.) Főtemplomőrség

II.) Templomőrség

III.) Faluőrség

IV.) Készenléti-őrség

I.) a Főtemplomőrség --> Főfeladata a Rejtett Falu főtemplomának védelme, a Főpapnő és a Főpapok, a tanácsadók és az ereklyék biztonságának megóvása. Ők kísérik útjukon az őrzésükre kijelölt személyeket, ereklyéket. Mindösszesen 20 főt számlának +1 fő a Főtemplomőrség Parancsnoka, aki egyben a Rejtett Falu katonai őrségének Főparancsnoka. (Parancsol az I;II;III;IV.-es Őrségnek.) A Főtemplomőrség megbecsülése a legnagyobb, hogy az elitek elitjébe kerüljön valaki, ahhoz rengeteget kell dolgozni. Szigorúan válogatják meg tagjaikat, általában S szintű Szamurájok és Ninják kerülnek be közéjük.

II.) a Templomőrség --> Főfeladata Onigakure no sato és Oni no Kuni templomainak védelme, a vallás őrzése, vallási ügyekkel kapcsolatos bűntények felderítése. Mindösszesen 30 főt számlának +1 fő a Templomőrség Parancsnoka, aki egyben a Főpapnő jobbkeze, Odaku Wairu. A Templomőrség, mint "A Vallás Legfőbb Őrei," majdhogynem teljhatalommal bírnak. Megbecsülésük szinte megegyezik a Főtemplomőrség tagjaiéval, ám őket nem az erejük, hanem a tudásuk miatt tisztelnek. Mind a vallás mesterei, így csak a legkiválóbb (A-S szintű) Szerzetesek és Papok kerülhetnek be közéjük, akik átfogó ismeretekkel rendelkeznek a Pecsételőtechnikák és a Chakraismeret terén.

III.) a Faluőrség --> Főfeladata Onigakure no Sato és annak polgárainak védelme. Ők felelősek a rend fenntartásáért éjszaka és nappal, továbbá ők felelősek azért is, hogy a polgárok hétköznapi problémái ne jussanak el a vezetőség fülébe, hanem lehetőleg minél előbb megoldásra kerüljenek. Minden a Rejtett Faluval összefüggő, nem vallási-bűntényt kötelesek felderíteni és megakadályozni. Mindösszesen 50 főt számlálnak, +1 fő a Faluőrség Parancsnoka. Megbecsülésük a falu lakóinak körében megegyezik más falvak őrségének megbecsülésével. Általában jól végzik a munkájukat. Képzett Fegyverforgatókból, Szamurájokból, ide rendelt Ninjákból áll az őrség. (D-B szint)

IV.) a Készenléti-őrség --> Főfeladata Onigakure no Sato I.-III. Egységének helyettesítése, a munkájuk segítése és kiegészítése. Nekik kell minden olyan kisebb feladatot elvégezni, ami összefügg a Katonai Őrség feladataival, ám a többi Egység túl elfoglalt azok elvégzésére, esetleg több embert igényel a feladat teljesítése. A Készenléti-őrség továbbá gyakorló funkciót is betölt, ide kerülnek azok a leendő Katonai Őrség tagok, akik később esélyesek lesznek arra, hogy a másik három egység valamelyikébe tartozzanak.

Újonnan alakuló egységről van szó, így a falu lakói még nem ismerik a munkásságukat, sokan még nem is hallottak róluk. A Katonai Őrségen belül azonban már nagy hírük van, bár az nem éppen pozitív. Lenézik őket és a tagjait használhatatlannak tartják, úgy gondolják, hogy ide csak azok a szerencsétlenek kerülnek, akiket már sehol sem tudnak alkalmazni és szégyent hoznak a Katonai Őrségre. Éppen ezért, csak a legapróbb és legjelentéktelenebb feladatokkal szokták őket megbízni, ám azokra örömmel ugrasszák őket. Ezen feladatokat többnyire a falun kívül kell teljesíteni, az otthon kényelmét mellőzve.

Mindösszesen 10 főt számlálnak, (E-B) ám ez a szám folyamatosan változik. +1 fő a Készenléti-őrség Parancsnoka, Monokuro Gouken. A fiatal, befolyásos nemesi családból származó Chuunin - kinek családjának tagjai évtizedek óta hűséggel szolgálják a Főpapot/Főpapnőt, mint a Katonai Őrség magas beosztású tagjai - azért került a Készenléti-őrség élére, hogy tanúbizonyságot tegyen rátermettségére és, hogy bebizonyítsa, hogy nem csak a családja neve, hanem ő maga is megérdemli a tiszteletet és a megbecsülést. Lévén, hogy újonnan alakuló egységről van szó, nem hagyatkozhat semmilyen sémára az egység tagjainak irányításakor. Feladata, hogy kiképezze a selejtnek megbélyegezett tagokat.

Amennyiben az ellenőrző Staff, vagy a Ninja Tanács elfogadhatónak találja az általam készített Katonai Őrség leírását Onigakure no Sato kódexéhez és működéséhez, az esetben szeretném kérni, hogy ez a leírás kerüljön be a Kódexbe. Továbbá szeretném kérni, hogy a karakterem játéka szempontjából, engedélyezzék a Készenléti-őrség parancsnokságát.

GOUKEN-TAICHOU

P R O L Ó G U S A

Minden ember képvisel valamit. Mindig azt, mi lényük alapköve, amire minden más épül. Minden, amitől azzá lesznek, akik. Minden, mi erre az alapra illeszkedik, mert azok az építő elemek, melyek nem ezt teszik, azok távol állnak az adott ember lényegétől: Leomlanak. Ily' módon kikövetkeztethető, hogy egy ember mivé válik annak hatására, hogy gyermekkora első néhány évében miféle alapot kap a környezetétől.

Ennek az alapnak hála én vagyok Monokuro Gouken-taichou, kinek rangja mára már összeforrott a nevével. Monokuro Gouken-taichou, ki a Monokuro-klán egyenesági leszármazottja, Monokuro Gouman fia, ki az I. Katonai Őregység, a Főtemplomőrség megbecsült tagja. Én vagyok a klánvezető fia, az Örökös, az, ki nem családja nemesi vérével és rangjával, hanem a saját erejével mutatja meg, hogy a Monokuro-klán minden egyes élő és halott tagja méltó a család nevére és tiszteletére. Nemesi származásom előjogaival élek és fogok is élni, de csak azért, mert kiérdemeltem minden egyes szóba öntött parancsszót, minden egyes rendelkezést és ítélethozást.

A vezetés terhe nyomja vállam, az alárendeltek sértő szavai és megvető pillantásai késként hatolnak hátamba... Az évek alatt összegyűlt már jó néhány. Sokan azt hiszik, hogy a hatalom ajándék és áldás, hogy az "erő," amivel kényünkre-kedvünkre alakíthatjuk a körülöttünk alakuló világot nem jár semmilyen áldozattal. El sem hiszik, hogy mekkorát tévednek. A hatalom tonnás vasgolyó az ember lábán! Sűrű, fekete köd körötte, mi rátelepszik és lassan megfojtja... Ha hatalmad van, akkor senkire és semmire nem számíthatsz, csak saját magadra. A vezetés sosem áldás. A legjobbnak lenni amíg mások lesik minden egyes mozdulatodat, hogy mikor hibázol, hogy mikor inogsz meg, hogy mikor kell már csak egy kis lökés, hogy lezuhanj a szakadékba... Mindez irtózatos teher.

Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy akkor mégis miért csinálom? Miért nem tolom át a felelősséget másra és törődök a saját dolgommal? Miért nem lököm le magamról a terhet, miért nem oszlatom el ezt a fojtogató ködöt? Miért nem kezdek másba és építem fel azt az életet, azokat a körülményeket, amikkel majd boldogan élhetek. Mindig feltör belőlem a kérdés minden ilyen nehéz pillanatban, minden egyes nehéz döntésnél. A válasz pedig sosem várat magára: Azért teszem ezt, mert ezt kell tennem. Ezt tudom tenni, ez vagyok én. Az alapom erre elég, erre enged építkezni.

Többlet az a tudás és azok a készségek, melyekkel rendelkezem ezen a területen. Ami nekem gyerekjáték az másoknak kész rejtély... Na de ha másba kezdenék? Az alapom nem engedi. Nem illenek azok a kövek rá, rám, hozzám. Mert ha többlet van itt, akkor hiány lesz amott. Ez ennyire egyszerű. Az alap már réges-régen le van fektetve, s hiába érzem a sötétség szorongató ujjait, ha én valamiért újra és újra kitörök közüle. Mint a harcos, ki csak a küzdelemnek él, s nem ért máshoz, csak ahhoz, hogy hogyan vegyen el életet, hogy hogyan kerekedjen felül az ellenfelén, úgy én is csak ehhez értek. Vezetni. Mert ha a harcos felhagyna a küzdelemmel, akkor semmi nem maradna számára. Ha újra kezdené az életét, akkor felfalnák őt a társadalmi normák. Az idegen környezet, a teljesen más szabályok. Amit addig megtett és meg is tehetett, az többé már nem létezne. Késztetést érezne rá, hogy azt tegye, amiben jó és ne azt érezze, hogy a világ körülötte felfalja. Újra valaki akarna lenni és visszavágyódna a harchoz.

Ha én felhagynék ezzel az élettel, akkor ugyanezt érezném... Előbb vagy utóbb visszakerülnék ahhoz, amiben jó vagyok. Oda, ahol már komfortosan érzem magam és tudom, hogy mi vár rám. Ahol az én személyiségem a megnyerő és elfogadott. Ahol a parancsuralmi rendszerben feltörhetnék, miközben másokra taposok. Ahol elveim mecénása vágja el torkomat azért, amilyenné leszek.

Mert az alapjaim már le vannak fektetve, s ennek az alapnak "hála" Én vagyok Monokuro Gouken-taichou, Onigakure no Sato Készenléti-őrségének Parancsnoka, az egyetlen, kinek felemelkedése, egyben szabadesés a hitványság bűzös ködében.

**Monokūro Gouken** Hétf. Júl. 30 2018, 01:00

GOUKEN-TAICHOU
_ H A L Á L A

Monokuro Gouman - Monokuro Ichizoku no Kyokai

Húsz éve annak, hogy Moryo a Démonként elhíresült chakralény csaknem sötétségbe borította a világot. Akkor a Főpapnő, Miroku-hime életét áldozva érte, elzárta a szörnyet. Azóta Oni no Kuni kultikus helyévé vált minden egyes vallásnak és hagyománynak, szinte minden fajta szekta megfordult már erre. Mégis a Buddhizmus az, mi elfogadott és elterjedtebb a vidéken. Azt is mondhatjuk, hogy a vallást gyakorlók uralják az Országot, követve mindazt a hagyományt, melyet az évszázadok alatt vezetőik rájuk hagytak. Rikudou Sennin - a valaha volt legnagyobb tiszteletnek örvendő Vándor Szerzetes - óta, ki a vallást egyesítette a chakrával és a test materializálható energiáival, a Papok és Szerzetesek tanai kiteljesedhettek. Mára a világ minden gyakorló hívője kapcsolatban áll valamilyen szinten a chakrával, mi a hívők testi és szellemi energiáinak gondozásából fakad. Rikudou Senni óta a magasabb minőségű és az istenükhöz közelibb energia elérése érdekében, a Szerzetesek testüket is edzették, nem csak szellemüket, így születtek meg a Harcos-szerzetesek, kik a vallás és a titkok őreivé lettek. Tudásukat felhasználva tanúbizonyságot tehettek a hit erejének.

Miután Miroku-hime elzárta a Démont, a vallás megerősödött. A Földesúr és a Főtemplom kiterjesztette hatalmát a teljes Országra, majd a teljes Keleti kontinensre. Rövidesen a Kelet, a világ vallási központjává nőtte ki magát, ahol az Öt Elem templománál is több és szélesebb körű ismereteket őriznek a kolostorok, templomok, imahelyek és titkos irattárak mélyén. Ugyanúgy megfordulnak ezeken a helyeken sötét chakrahasználatok és vallási áldozatot igénylő szertartások, mint a fényt és jóságot képviselő, életadó és teremtő imák és fohászok. Azt is mondhatnánk, hogy a fény és sötétség csatája állandó a Kontinens teljes területén, és bár a Buddhizmus mára már megacélozta helyét az emberek szívében, hitében, még mindig fennáll a veszélye egy olyan Démon feltűnésének mint a húsz éve szunnyadó Moryo...

[...]

A falakon lobogó olajtálak mintha csak üvegbúra alá vonták volna őket, úgy fojtódtak el, amint a chakrával átjárt fal bezárul az idegen jövevények mögött.

Sötétség telepedett a földalatti folyosók labirintusszerű hálózatára, vakságba taszítva azt a kilenc harcost, kik a nemrég alakult Gyakorlóőrség tagjait képezték. Kísérleti egység, melyet felállítottak tekintettel a vallási fenyegetettségre, hogy a vallásellenes cselekményeket felderítsék és elpusztítsanak, vagy korlátozzanak minden a Buddhizmussal összeegyeztethetetlen vallásgyakorlást és vallást. Különösen azokat, melyek az emberi életet veszélyeztetik.

- Forduljunk vissza... - Hangzott a remegő hangú kérlelés, mi eltéveszthetetlenül egy fiatal újonc könyörgésével volt egyenlő. - A sötétség fel fog falni minket. Érzem a vér szagát, - lendületes beszédéből kikövetkeztethető volt, hogy kezd pánikba esni - ez a hely el van átkozva! - Több láb és ruházat is fészkelődés zaját csapta, a csapat tagjai nyugtalanná váltak.

- Ugyan honnan is tudhatnád, hogy milyen szaga van egy véráztatta helynek? - Harsant egy mély, reszelős, dörmögő hang, melynek nyomán a mocorgás azonnal befejeződött. Rövidesen már csak a visszhang verődött vissza messze a folyosók falairól.

- Ringu-Meiryou-Yattekuru - Suttogta egy hang, mit fa-gyöngyfüzér tompa csörgése követett, majd egy hirtelen karmozdulat. - Enkou Nankinjou // Fényglória Pászma! - A szavak szinte kipréselődtek az erőlködő száján, mire a sötétség járta levegőben fénylő írásjelek villantak fel egy körben, a kör közepén pedig egy Szerzetes karja formált ismeretlen jelet. Mindkét kezén, az ujjai körül fából készült gyöngyfüzérek tekeredtek egészen a csuklójáig. Minden egyes gyöngyre további jelek voltak vésve. - Ennek nem kellene ilyen nehéznek... Lennie... - Nyögte a szerzetes, mire az összefont karjai körül megjelenő összekapcsolódó jelsorozat forogni kezdett és megindult előre a folyosón. Egy pillanatig olyan fényesen ragyogott, hogy teljesen elvakította a kilenc fős társaság tagjait, majd megtéve néhány métert egy szempillantás alatt eltűnt. A szétfoszlást némi sötétlila elektromosság kísérte, mi nem tartozott a Technikához.

- Úgy tűnik, hogy számítottak ránk. - Hangzott a dörgő hang, mit fémcsörgés kísért. - De lássuk ezzel tudnak e mit kezdeni... - A kilencfős társaság élén álló hegyomlást vörös fény festette meg, mit a kezében tartó kétkezes bárd ontott magából. A kétkezes fegyver - mit ő egy kézzel tartott maga elé a folyosón - pengéje mintha csak most kovácsolták volna, úgy izzott. Természetellenesen sok fényt ontott magából, s ezzel megvilágította a fekete-vörös téglákból épített földalatti járat falát, mire tíz méterenként egy-egy lila pecsétjegyzet volt elhelyezve. - Kekkai Fuuin... - Suttogta maga elé. A mögötte állók szépen lassan mellé értek és úgy tekintettek végig a folyosón. Négy fegyverforgató különböző fegyvernemekkel és a forgatásukhoz legalkalmasabb vértezettel, valamint négy borotvált fejű Szerzetes botokkal és vallási kegytárgyakkal.
A középen álló robusztus férfi kitűnt közülük. Két méteres testmagassága, a jobb karját fedő fémes vértezet és a helyenként fedetlen, elnagyoltan izmos felsőtest rendkívüli látványt keltett. Nem beszélve a férfi komor arckifejezéséről és markáns arcvonásairól.

- Gouman-sama... Ez egy labirintus, nem tudjuk, hogy merre kell mennünk. - Az újonc bizonytalan, elhaló hangja süket fülekre talált, még a visszhang sem méltatta. Egy előtte álló nézett rá némán, arckifejezése világos utasítás volt: "Kussolj ha kedves az életed."
- Előre! - Hangzott a parancs, mi oly' nyugodtan és oly' magabiztosan surrogott keresztül az ódon falak mentén, mintha csak esély se lenne arra, hogy bárki is megtagadja őket. Vélhetőleg ez így is volt. Az óriási alak maga indult meg előre és olyan erőteljesen ütemezte lépteit, mint aki átlátva a sötétségen, pontosan jól tudja, hogy merre kell tartaniuk céljuk eléréséhez. Ezt látva még a remegő fiatal fegyverforgató félelme is kissé alábbhagyott, a többiek pedig eltökélt mosollyal az arcukon indultak meg a vezetőjük után, kinek mennydörgő lépte előrevetítette ellenségei sorsát.

[...]

A szoba lila fényű fáklyáinak világában, háttérbe szorult Szerzetesek mormolták hatástalan imádságaikat.

A falak mentén felsorakoztatott védőpecsétek elfojtottak mindenfajta chakrahatást, melyet nem a sötétség táplált, ugyanakkor a fekete csuklyás, csontig fogyott, hófehér bőrű alakok, saját vérükbe fagyva feküdtek el az áldozati oltár körül, melyen egy újszülött csecsemő feküdt nyugodt hidegségbe merevedve. Élete nem sok célt szolgált... Talán pontosan annyit, mint annak a felmetszett hasú, kivérzett nőnek ott a sarokban.

- Az emberi kegyetlenség határtalan. - Nyögte sírástól torzuló hangján az egyik rangidős Szerzetes, kinek ágyékáig érő szakálla hegyét vér borította.

- Ezek a Jashinista férgek... - Forgatta gyilkos tekintetét a fehér hajú parancsnok, még a hullák kihűlt testét is fenyegetően méregette. - Ez a gyermek... - Akadt el szava. - És az asszony... - Nézett rá a kifehéredett porhüvelyre, s a dühvel vegyülő szomorúságtól könnyek gyűltek szemébe. - Szedjétek össze a testeket és takarjátok őket a ruháitokba.

- És mit csináljunk a Szekta tagjainak ho...

- Csupaszítsátok le és hagyjátok itt rohadni őket. - Be sem hagyta fejezni a kérdést, összeszorított fogai között préselte ki bosszúját.

- Gouman, ezt nem tehetjük. Őket is megilleti a tisztességes temetés. - Lépett oda a hosszú szakállú Szerzetes, ki alig ért a Parancsnok derekánál feljebb. A következő pillanatban a vaskos, acél szorítású kéz a szakállát és a szerzetes öltözékét is megmarkolva húzta magához és hajolt le az arcába.

- Azt mondtam, hogy vetkőztessétek le ezeket a férgeket és hagyjátok itt megrohadni mindet! Ha bárki mást mer tenni, az vallásellenes cselekedetnek minősítem és én magam végzem őt ki árulásért. Megértettétek?! - Kérdését már nem csak az öregember szemébe nézve tette fel, hanem végigszántotta mindenki más tekintetét is, hogy nyomatékosítsa szavait. Amikor mindenki megértette és bólintott, elengedte a Szerzetest. - A Főpapnőt szolgálom, sötétség szegélyezte utamon hitem gyújt jelzőfényt...

- S amíg hitemet el nem hagyom, a fény örökké védelmezni fog. - Fejezte be a nemrég még félelemmel teli újonc, kinek - most, hogy arcát az átkozottak vére borítja, s magán érzi a bűnös vért, mit soha nem tud kimosni ruhájából, - arckifejezése teljesen megváltozott.

[...]

Mindvégig a karjaiban tartotta a fehér lepelbe bugyolált holttesteket. A férfi három emberénél is vastagabb karjában elfért az anya és a gyermek is.

Mikor alkonyra visszatértek, a kapukban ujjongás fogadta őket, mindegyik faluőr örült, hogy az inkvizíció tagjai sikerrel jártak, hiszen vérrel áztatva, veszteségek nélkül tértek vissza. Számuk legalábbis ezt mutatta. Mégis, amikor meglátták arcukon a halál leheletét, a fájdalmat és a gyászt, azonnal elcsendesedtek. A kaput már némán nyitották ki, csak a feszülő láncok kattogása hallatszott, mik akár egy-egy kidőlő fa reccsenő moraja az éjszakai erdőben, úgy hasították át a házak tengerét.

Ahogyan végigvonultak a falu utcáin, az apró, bebugyolált testet nézte mindenki, remélve hogy azon pólyába tekert gyermek hamarosan felsír. Nem így lett... Végignézve a csapaton, mindenki lesütött tekinteteket látott, imára összeillesztett kezeket. A dicső bevonulás immáron halotti menetté vált, mi körül haladva a Harcos-szerzetesek imákat mormoltak. Egyedül a két testet karjai közt hordó óriás haladt előre tekintő szemekkel és rezzenéstelen arckifejezéssel. Akik mellett csak elhaladtak összekulcsolták kezeiket és ők is imákat kezdtek mormolni. Egyesek csatlakoztak a menethez.

Mire a falu temetőjébe értek, egy egész gyászmenet kerekedett. A sötétségben fáklyák sercegtek az eleredő eső alatt.

- Az Istenek is látnak minket... - Nézett fel a sötét égre a harcos, kinek lelke megérett az átélt borzalmak hatására. - Értük sírnak... - Mondta, mire Gouman-taichou a kezébe nyomta az apró pólyát, majd egy megtermettebb katonájának karjaiba csúsztatta az asszony kihűlt testét.

Odébb ment és letérdelt a vizes, elpuhult földre, és óriási kezeit a talajba mélyesztve tépte fel annak darabjait. Ezt újra és újra megismételte, majd kaparni és ásni kezdett. Hamarosan óriási gödröt fúrva a földbe, egész testében remegve, egyre hevesebben és dühösebben tépte fel a megkeményedett és összeállt talajdarabokat. Már az eső sem könnyítette meg a dolgát, habár patakzó könnyeit legalább palástolta a falu népe és az emberei előtt. Felettesei a döbbenettől nem jutottak szóhoz, ahogyan nézték az óriási férfit, amint saját két kezével kaparva ki a két halott sírját. Néhány másodpercig tétováztak, de aztán a halottakat tartó katonák átadták a falu lakóinak a testek őrzését, majd egyként térdepeltek a Parancsnokuk mellé és nem nézve rá, elszántan, akárcsak ő, úgy kaparták fel a talajt, ezzel osztozva a férfi fájdalmában.

Percek alatt elég széles és hosszú, mély gödör mélyült a temető talajába, majd kilépve a veremből négy kaparással az újszülöttnek is elég mély sírt emelt ki a Parancsnok. A katonák elrohantak rőzséért, amit a testek alá tehetnek odalent, és kövekért, amikkel majd megjelölhetik a betemetett sírhelyeket. Eközben egy, a temetéseket végző szerzetes a sírhely mellé letett asszony holtteste fölé térdelt. Szétbontotta a lepel kötését, és kezét - imákat mormolva - végighúzta a fehér hajú, fiatal, harminc év körüli asszonyon. Amint ezzel végzett, visszahajtotta rá a lepelt, s átengedte a mindenki közül kitűnő férfinak.

Könnyektől vöröslő szemeit lehunyta, úgy vette karjaiba a nőt. Szikla teste beleremegett a mozdulatba, egyszerűen elgyengült, ahogyan finoman beleeresztette a rőzsékkel bélelt sírhelybe a testet. Vaskos, óriási tenyerét a halott fejére tette, mi majdhogynem elveszett benne. Hangja sírástól remegett amikor megszólalt.

- Hamarosan követlek téged Kedvesem... - Suttogta némán, majd örökre levéve róla szemét, végső búcsút vett és kilépett a sírból. Percek alatt temették be a nő holttestét, miközben az apa karjaiba vette gyermeke élettelen testét és ujjaival simogatva révedt az éjszaka sötét égboltjára. Megtört szívén már nem ejthetett más mélyebb sebet, így a szemébe zuhanó esőcseppek sem zavarták. Pislogás nélkül tűrte, majd amikor a pap elkezdte az imádságot, elé helyezte a gyermeket. Ahogyan az asszonynál, úgy az újszülöttnél is leemelte a testet fedő lepelt, majd kezeit végighúzva az apró testen, imákat mormolt.

Amint a temetési beszéd végére ért, a pap egész lényében megdermedt. Szemei kikerekedtek és mint aki szellemet lát, úgy nézett le az előtte lévő gyermekre, kinek testén sötétlilás színben futó jelek tűntek fel. A pap felkapta a tekintetét és tanácstalanul nézett a többi szerzetesre, akik ugyancsak tanácstalanul néztek össze. Ám egy részük, - az idősebbek és tanultabbak - ráncolt szemöldökkel és összeszűkült tekintettel nézték a halott csecsemőn megjelenő jeleket. Köztük volt a hosszú szakállú Szerzetes is. Hárman siettek a halotti szertartást végző pap köré, aki azonnal felemelkedett a guggoló helyzetéből és elhátrált a testtől, átadva a helyet a nála tanultabbaknak.

Gouman-taichou zavartan, ijedten és pánikolva nézett a gyermeke köré gyülekezőkre.

- Mit akartok?! Mit csináltok!? Mik azok a testén!?! - Kiabálta, ám a Szerzetesek ügyet sem vetettek rá, hanem az öregek között is a legidősebb, karjaiba vette a testet és úgy nézték. - AZONNAL TEGYÉTEK LE A GYERMEKEMET!!!! - Üvöltötte torkaszakadtából az óriási férfi, majd fenyegetően, eszét veszítve kezdett rohanni a Szerzetesek felé. Öten ugrottak rá a katonái közül, de ők sem tudták őt lefogni, csupán csak lassítani. Ezután a fiatalabb szerzetesek mormoltak szavakat, mire tenyerüket kinyújtva, fehér chakraláncok törtek az óriási ember felé, teljesen megbéklyózva őt és ezzel megállítva az őrjöngésben. - ERESSZETEK!!!! ENGEDJETEK EL!!! A GYERMEKEM!!! A FIAM!!! ERESSZÉTEK EL!!! - Szavai végül felismerhetetlenségig torzultak, torokhangon okádta rájuk átkait. Fején minden ér kidagadt, teste körül pedig hő kezdett termelődni. Ahol a chakraláncok érintkeztek bőrével, ott parázshoz emlékeztető izzás fénylett fel, némi gőzpárát keltve.

- Csendesedj el Monokuro! A viselkedésed legkevésbé sem méltó egy klánvezéréhez... A gyermeked él. - Hangzott a legidősebb hangja, ki félelmetes nyugodtsággal intézte az őrjöngő férfi felé szavait. Mindeközben rá sem nézett, egyedül a gyermeket fürkészte és a testén megjelenő jeleket. - Sötét Pecséttechnikát használtak rajta, amivel elfojtották minden életerejét és lekorlátoztak minden életfunkciót szinte a felismerhetetlenségig. Mégis, ha jól figyelsz - kacagott fel hallkan az öreges hangú, kaporszakállú férfi, kinek az évek mély barázdákat vertek ellágyult arcára - láthatod, ahogyan gyengén lélegzik. Az apró szíve is ver. Az apátok segítségével néhány óra alatt feloldjuk ezt a pecsétet. De óvatosnak kell lennünk, mert nem tudjuk, hogy pontosan mi célt szolgál. Jól mondom kis unokám? - Emelgette meg karjaiban a gyermeket, mintha csak csitítani, ringatni akarná. Gouman eközben értetlenül, teljes sokkban nézett kikerekedett szemekkel atyjára és halottnak tűnő gyermekére.

- H... Ho... Hogy mondod? Él? - Dadogta, majd szemei fennakadtak és a teste a sötétségbe ernyedt. A főapát unottan fiára sandított, ahogyan annak testét már csak a katonái és a szerzetesek által létrehozott láncok tartották.

- Nos? - Fordította vissza tekintetét a gyermekre, s újra mosoly kúszott arcára. - A Gouken név szerintem teljesen megfelelő lesz a számodra.

GOUKEN-TAICHOU
_ Ö R Ö K S É G E

Monokuro Goufuku - Monokuro Ichizoku no Choro

A Monokuro-klán már évszázadok óta szolgálta a Démonok Országát, azon belül is a Főpapnőt és a szerzetesrendet. A család férfi tagjai kivétel nélkül vagy a vallás megbecsült és magas rangú tagjaivá lettek, vagy pedig a védelem vezető egységei közé tartoztak. Furcsamód a Monokurok között kevés nő született, két évszázada egy sem. Ha pedig mégis született volna, akkor minden bizonnyal egy Katonai Parancsnokhoz, vagy pedig a Daimyou családjába házasították volna be.
Ahogyan az évtizedek elteltek, úgy erősödött meg a nemesi család helye a társadalomban. Mostanra a Monokuro-klán, Oni no Kuni egyik legelismertebb és egyben az egyik legbefolyásosabb klánjává nőtte ki magát. Éppen ezért, becsületén és makulátlanságán egyetlen egy apró folt sem eshet, ennek a törékeny porcelánmaszknak még csak repedései, vagy akárcsak kopásai sem lehetnek. A klán egysége a hatalma. A klán makulátlansága a védelme...
- A klán sziklaszilárd elvei... Az ereje... - Lehelte ki végül az utolsó két szót a kórház magánszobájában fekvő, csontig fogyott, a végletekig elgyengült öregember... Monokuro Goufuku a rangidős, ki mindössze öt éve adta át a klán vezetői szerepét fiának, most végleg távozott az élők sorából. Pontosan öt éve, miután felfedezte a gyermek testét befolyásoló technikát, majd megmentette unokája életét, megfogadta, hogy ő maga fogja tanítani őt. Ezt a fogadalmat már nem tudta teljesíteni, a halál idő előtt szólította el. Habár a maga százöt évével nem lehet oka panaszra.

Gouken, a Monokuro-klán legfiatalabb tagja jól az emlékezetébe véste nagyapja utolsó szavait, mit apja gyengéd szorítása a vállán csak nyomatékosított benne.

Mióta az az incidens megtörtént, Gouken kivételes neveltetésben részesült. Gouman Parancsnok hetekig nem tért teljesen magától a sokktól, amely által először a pokolba, majd egy kicsit a mennybe és megint a pokolba került. Kettős érzelmek tomboltak benne, olyan ellentétpárok, melyek minden egyes létező ember elméjét képesek lennének kikezdeni. Először elveszítette mindenét, ami csak fontos volt számára az életben: Kedvesét, újszülött gyermekét, az istenekbe vetett hitét, az ima erejét, a reményt, az élet szépségét. A hazafelé vezető úton eldöntötte, hogy amint méltó helyére helyezte gyermeke és hitvese testét, maga is véget vetve az életének, követi őket a halálba. Mert számára minden jobb volt, mint a nélkülük való élet, mely számára inkább lett volna szánalmas vegetálás, mintsem "élet." Nem hitt többé a túlvilágban, így csak abba az ismeretlen nyugodtságban bízott, melyet a halál beálltától kezdve érezhet...

Miután pedig megjárta a poklot, a remény sugara újra feléledt és egy szempillantás alatt cáfolt rá az, mit az út alatt eldobott. Az Istenek próbára tették és meghallgatták imáit. Nem tudott mit kezdeni a megkönnyebbülés és az öröm érzetével, hogy gyermeke, kinek sírását sosem hallatta, nem sokkal a feloldó szertartás után a karjai közt visított olyan hangosan, hogy talán még a Démonokat is elkergette egész Onigakure no Satoból. Egyszerre volt boldog, reménnyel teli és fájdalmasan szomorú, megtört. Az érzések ütötték egymást, csoda, hogy hetek múltán ép elmével állhatott neki Parancsnoki és Apai teendőinek. Gouman megfogadta, hogy soha többé nem hagyja el a hitét és mindent megtesz azért, hogy ne kelljen többé gyermekét gyászolnia. A Monokuro-klán elvei által fogja nevelni sarját és a vallás minden tanítását átadja, átadatja neki.

- Vezető fog belőled válni fiam... - Nézett le a térdéig is alig érő, öt éves fiúra, kinek arcán nem látszott a gyász, még itt, szeretett nagyapja holteste mellett állva sem. Jóformán semmilyen érzelem nem látszott az arcán, egyedül könnyes szemei árulkodtak a halállal szembenéző gyötrelmeiről. - De ahhoz, hogy erős legyél, nem csak magadat kell tudnod megvédeni, hanem másokat is. Goufuku-dono azt akarta, hogy egy napon te vedd át a klán vezetését. A klán elveit kell követned, melyben egyesül a Szamurájok erénye és a Ninják fondorlatossága. Olyan vezetővé fogsz válni, kinek esze gyorsan jár és mindig a legjobb döntést fogja hozni. - Ekkor Gouman keze megszorította fia vállát. - Ehhez elengedhetetlen, hogy kívül és belül is megacélozd magad. Hagyd el az érzelmeidet és csak akkor engedd őket szabadjára, hogyha az a hasznodra válik. Őseid nyomdokába fogsz lépni, és közülük is a legnagyobb leszel. Készen állsz erre a feladatra? - Csípte össze Gouken apró vállait az óriási vaskos ujjaival, majd szembe fordította magával. A gyermek alig egy méterre állt apjától, így mikor felnézett rá, nyaka teljesen hátrafeszült, mintha csak az égboltot kémlelné.

Úgy magasodott fölé apja, Monokuro Gouman, klánjának legnagyobbika, mint hegyorom a hegylábnál növő apró cserje fölé. Gouken mégsem rezzent meg. Teljesen biztonságban érezte magát, teljes bizonyosság öntötte el! Felfogta, hogy mi lesz a dolga. Felfogta, hogy mi életének célja. Tudta, hogy ezért született és ezért van most itt, hogy ezért fogja élni az életét. Tudta, hiszen apja, legnagyobb példaképe és nagyapja, kit a legjobban szeretett mondta neki mindezt. Mióta csak eszét tudta, akárhányszor - immáron halott - nagyapja ölében ült, vagy pedig kardvívósat játszottak, Goufuku-dono elmondta neki, hogy mennyire büszkévé fogja tenni a klánt... Hogy mekkora túlélő és hogy arra született, hogy irányítsa ezt az országot. Gouken jól emlékezett ezekre a szavakra, mik minduntalan elhangzottak és mik minden egyes alkalommal jól estek lelkének. Úgy érezte, hogy ezeket hallva elönti őt az erő, a bátorság, hogy ezen szavakat hallva legyőzhetetlenné válik! Általuk a Szamurájos játék közben egyre gyorsabbá és gyorsabbá vált, csapásai egyre erősebbek és egyre stabilabbak lettek! Mígnem ki nem ütötte nagyapja kezéből a fegyverét és a földre nem terítette. - Vagy éppen egy fotelba, ágyra, ahol nagyapja éppen legyőzetni szándékozott. - Eztán Goufuku-dono nevetett, majd elmondta, hogy tökéletesen használta ki az elszántságát. Ám egy alkalommal, amikor nagyapja megint csak alulmaradt egy ilyen "küzdelem" során, ezen szavakat intézte felé: "Érzed a testedben szétáradó érzést? Azt, hogy akár egy hegyet is fel tudnál emelni? Hogy senki sem állhat az utadba?" Gouken csak bólintott. "Kit képzeltél a helyemre, amikor velem küzdöttél?" Azt felelte, hogy egy hitszegőt. "És milyen érzés volt őt a földre küldeni?" Kissé megilletődött a kérdés hallatán, de aztán újra elöntötte őt az a diadalittas érzés és azt válaszolta, hogy jó... "És mit tennél vele, hogyha már a földön van? Azzal, aki embereket ölt meg, aki elárulta a hazáját és a Főpapnőt! A vallást!? Mit tennél vele, hogyha legyőzted és a földre került az a gyilkos?! Az, aki megölte az anyádat!" Gouken először megrémült nagyapja villámló tekintetétől, eszelős arckifejezésétől, ám ahogyan az öregember egyre csak fokozta a szívében gerjedő fájdalmat, úgy vált egyre indulatosabbá. Hamarosan már nem nagyapját látta maga előtt, hanem azt, aki elkövette mindezen szörnyűséget. Azt válaszolta, hogy fájdalmat okozna neki... A földön rúgná, kardjával szúrná és megölné őt. Túlságosan is konkrét válasz egy öt éves gyermektől. Egy pofon sújtott le arcára, mi olyan erővel taszította meg, hogy a földre küldte. Nagyapja, Goufuku-dono fölébe hajolt. "Te leszel a Klánunk legnagyobbika és az Ország legerősebb, legbölcsebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő vezetője. Te leszel az, aki mindig a legjobb döntést hozza majd, aki mindig minden helyzetben a legerősebb lesz és ha le is győzetik, akkor saját döntése okán győzetik le, mert el akart bukni, hogy tanulhasson belőle, hogy előnyhöz jusson belőle. Elbukni és veszíteni nem azt jelenti, hogy nem lehetsz a legjobb... De hogyha hagyod, hogy a sötétség bekebelezze a lelkedet, hogy a gyűlölet átvegye a tetteid feletti irányítást, akkor nem lehetsz Vezető. Sose feledd ezen szavaimat: Legjobbnak lenni és tudni, hogy a legjobb vagy, nem jogosít fel az arroganciára és az önteltségre. Minden helyzetben tudnod kell a legjobb döntést még akkor is, hogyha csak magadnak tartod meg. De sosem tévedhetsz, mert különben a karcolás makulátlanságodon idővel mély repedéssé válik... Ha átengeded magad az érzelmeidnek és visszaélsz az erőddel, a hatalmaddal, akkor is foltot ejtesz a becsületeden. Így tehát tudd, hogy te vagy a legjobb, tudd, hogy mikor kell a legjobbnak lenned és sose tévedj! Ezzel együtt légy szerény abban, amihez nem értesz és sose élj vissza az erőddel és azzal a hatalommal, amit megszerzel magadnak. A legyőzetett ellenfelednek add meg a végtisztességet. Nem azért, mert megérdemli, hanem mert mások is láthatják tetteidet. Ha pedig mégsem, akkor is utat engedsz majd a gyűlöletednek, az pedig magával ragad és megöl..."

Akkor még nem értette, hogy mit akar ez jelenti, de az a pofon örökre az emlékezetébe égett. Azt viszont jól tudta, hogy miért kapta, ahogyan azt is, hogy mit jelentett. Érezte az érzést, amely átvette rajta az irányítást, a pofon pedig kellően kizökkentette belőle. Soha többé nem akarta azt érezni, s később, miután nagyapja az eseményt követő negyedik héten elhalálozott, az itt elhangzott szavak újra felrémlettek benne. Szinte ösztönösen tudta és érezte, hogy mi az, amire szüksége lesz. Mindent az emlékezetébe vésett, minden az emlékezetébe vésődött, még ha nem is akarta.

Ez volt nagyapja Öröksége.

[...]

Gouken bólintott apja kérdésére. Mindennél jobban készen állt arra, hogy teljesítse apja és nagyapja álmait. Készen állt arra, hogy annak szentelje életét, amit már újszülött korra óta belé táplálnak. Nem telt el úgy nap, hogy ne mondták volna el, hogy mit kell tennie és, hogy mi lesz belőle. Számára ez volt a természetes, így rövid időn belül magáénak tudta családja ambícióit. Ahogyan a család erényeit és a tanításokat is. Mivel el volt várva tőle, erre volt nevelve, le lettek fektetve az alapjai, így mindennél fontosabb volt számára az, hogy a klánja jó színben tűnjön fel. Tíz éves korára már mindenki hallott róla a faluban azok közül a nemesek közül, kik a falu mérvadó felsőbb osztály rétegeit alkották. Az apátok körében is ismert volt, elvégre nem is egy Szerzetesnek hagyta meg a közöttük nagy tiszteletnek örvendő Goufuku-dono, hogy tanítsák unokáját, hogyha ő már nem lesz rá képes. Követve hát az utolsó kívánságát, szerzetesek tucatjai keze alatt ment át a fiú a lehető legpontosabb, alapvető tudásokat megszerezve, kiválóra vizsgázva.

Ezekben az időkben még nem teljesedett ki, vagy forrott ki az Akadémiai képzés a Rejtett Démonban, éppen ezért, nem követhetett Gouken taníttatása egy adott sémát. Hiszen nem minden gyermek tanult vallást és állt be Szerzetesnek és nem is mindegyikből lett a Faluőrség tagja. Volt más munka és más feladat is a számukra. Többnyire akik a harc mesterségét és a vallásismereteket együttesen űzték, azok Harcos-szerzetesek lettek. Gouman-taichou azok közé a kivételes Katonák közé tartozott, akik képesek voltak chakárt is használni. A Monokuro-klán ugyanis Ninja, Szerzetes és Szamuráj felmenőkkel is rendelkezik, ezért is ügyelnek a hármas-ismeretek megtartására. Habár ez a fajta tanulmányi-út nem olyan hatékony, mintha valaki csak az egyik utat járná a három közül, vagy pedig maximum kettőt. Mégis ékes példája Monokuro Gouman Klánvezér annak, hogy az új generáció képes arra, hogy vegyítse a három ágazat ismereteit és ezzel egy olyan vezetői réteget alapozzon meg Oni no Kuni számára, akik méltók lesznek a falu vezetésére és védelmére. Gouken idejére már a Chakrahasználat, Vallásgyakorlás és a Harcászat összefonódott.

Gouken nem minősült sem Harci-szerzetesnek, sem pedig Szamurájnak, vagy pedig Templomőrnek. Tanulmányainak egyénre szabott elvégzését természetesen a Rend engedélyezte, ahogyan Gouman-taichou befolyásának okán a Faluőrség Parancsnoka is. Tanárok és Mesterek jöttek hozzá minden nap, - a Monokuro-klán tagjaival az élen - hogy okítsák őt. Harcművészeteket, Taijutsu, Kenjutsut, Bojutsut, Shurikenjutsu, Bushidot, Ninjutsut, Harcászati-ismereteket, Vallásismeretet és gyakorlást, valamint művészeteket tanult. A Chakrahasználatra fektették a legnagyobb hangsúly, ám a jutsuhasználat és a chakraelmélet alapjait nem kötötték össze elvekkel és elvárásokkal. A chakrafejlesztő gyakorlatok magukba foglalták a meditációt, a szellem és a lélek gondozását, erre szolgált a meditáció és a vallásgyakorlás, a vallás ismerete, továbbá a Nindo és Bushido megismerése. Megismerte a Ninják Útjának alapelveit, míg a Szamurájok útjáról egy átfogóbb ismereti anyag állt rendelkezésére. A két ellentéte erkölcsökkel rendelkező Chakrahasználó-harcos-katona életstílus vallással történő vegyítése volt az Ő és klánja célja. Ez volt a Szellemi Energiáinak fejlesztése, míg a Fizikai energiáké a fegyverhasználat, taijutsu és testedzés.

Öt éves kora óta intenzív edzésnek vetették alá, ennek következtében jól fejlődött és méretesre nőtt. Apjáéhoz hasonló, - bár azt inkább csak megközelítő - robusztus testalkata lett már tizenhat éves korára. Mire elérte ezt az állapotot, már birtokában volt minden elméleti és fizikai tudásnak ahhoz, hogy kiemelkedjen a többi hozzá hasonló, sokoldalú harcos közül. Azok, kik vele egy szinten álltak, Oni no Kuni vezetői rétegének családjaiba tartoztak. Az Elitbe, akik a Monokuro-klánhoz hasonlatosan arra törekedtek, hogy a lehető legnagyobb befolyásuk legyen és, hogy a lehető legalkalmasabb módon tudják szolgálni magát a falut. Presztízs kérdés volt ez, vagy pedig hatalomvágy. Egyes klánok, ahogyan a Monokuro is, csak megszállottan ügyeltek arra, hogy mindig a lehető legjobbak legyenek és a faluban kétség se merüljön fel a klán hűségéről és erejéről. A Monokuro-klán arra törekedett, hogy bármi is történik Oni no Kuni körül, ez a Klán legyen az, akire mindig támaszkodhatnak. Ámbátor ott voltak azok a klánok is, kik csak a hatalom reményében küzdötték fel magukat a ranglétrán, s nekik aztán oly' mindegy az erkölcs, a vallás és a makulátlanság, csak az a fontos, hogy szükséges tagjai legyenek a rendszernek, hogy aztán feltörve a vezetői székbe kerüljenek.

- Immáron a Chakrahasználó Katonáink harmadik generációja áll Shion-himesama színe előtt! - A Főpapnő lánya, ki elzárta évekkel ezelőtt a Démont, ki ezeken a vidékeken tombolt. A lány alig volt pár éves, talán tizenöt lehetett, vagy kevesebb. Gouken már látta őt korábban is, de most először állhatott közvetlenül színe előtt, bár igaz, huszadmagával... - Halljátok szavát!

**Monokūro Gouken** Hétf. Júl. 30 2018, 01:00

GOUKEN-TAICHOU

_ E L S Ő K Ü L D E T É S E

Monokūro Gouken 01caec7d8dcc854fc420217e78b629e2

Monokuro Gouken - Monokuro Ichizoku no Atotori

Eljött hát a pillanat, hogy a Főpapnő előtt állhatok.

Mióta megszülettem, csak erre a pillanatra vártam, hogy kinyíljanak előttem a lehetőségek kapui, s már most látom magam előtt, hogy megannyi út vezet dicső végzetembe. Mindennek ellenére óvatosnak kell lennem... Ahány ajtó nyílik az útra, mi a dicsőség hegyére visz, ugyanannyi vezet az elmúlásba, a szégyenbe, a bukás mocsarába. De én, Monokuro Gouken a Monokuro-klán Vezérének Örököse nem engedhetem meg magamnak a vereséget. Egész eddigi életemben azért képeztek, azért küzdöttem meg minden egyes nehézséggel, hogy ne valljak kudarcot. Most pedig eljött az első alkalom, az a kiugró amire vártam! Végre küldetésre vezetnek, hol bizonyíthatom hozzáértésemet.

Ahogyan körbenézek, magam körül a Főtemplom előcsarnokában csupa kiváló, velem egykorú tizenhat, tizenhét éves harcosokat látok. Mind a Falu nemesi családjaiba tartoznak, csakúgy, ahogyan én. Tudom, hogy számíthatok rájuk a harcokban, s remélem, hogy őket is ugyanolyan erővel és kitartással, ugyanolyan elszántsággal képezték, mint ahogyan atyám engem. A klánvezér sosem hagyott sírni. Egyszer sem engedte, hogy könnyek torzítsák el a látásom, még akkor sem, amikor vele gyakorlatozva ki kellett állnom Bokutoja csapásait. A fakard minden egyes hárításnál megremegett a kezemben, s fájdalmas bizsergéssel okozott kellemetlenséget. Mégsem sírtam, akárhányszor is kellett hárítanom. Akkor sem, amikor ökle a gyomorszájamat érte, vagy éppen vasmarkának szorításából próbáltam meg egész testemmel szabadulni. Testem és lelkem is megedződött. A fizikai fájdalom mit sem jelentett a számomra, az csak egy átmeneti állapot. Egy olyan állapot, amely a fejlődés ára.

Rengeteget gondoltam anyámra, hiszen apám újra és újra elmesélte minden érte való imádkozás után, hogy pontosan hogyan is halt meg. Nem volt rest részletezni anyám halálának minden egyes fájdalmas és sötét momentumát.

Jól emlékszem, hogy amikor először mesélte el mindezt, még csak hat éves voltam. Egy év telt el Goufuku-dono halála óta, s a képzésem már egy éve tartott. A legelső alkalommal letérdepeltetett anyám oltára elé, a róla készült festmény elé, majd füstölőket és mécseseket gyújtatott velem. Kanjikká faragott gyöngyfüzért adott kezembe, majd arra utasított, hogy mélyedjek el anyám portréjában. Eztán mesélni kezdte, hogy hogyan ismerte meg őt, hogy én hogyan fogantam meg, hogy anyám mennyire várt már... Azt, hogy hogyan rabolták el, hogy feláldozzák őt, ki vallásunk egyik leghűbb tagja volt. Elmondta, hogy miként szedtek ki belőle és hagyták őt kivérezni... Hogy amikor atyám rátalált és megölte gyilkosait, anyám még élt és utolsó szavaival azt kérte, hogy neveljen belőlem vezért, ki majd megvédi az Országot a hozzá hasonló áldozatoktól.

Én ekkor sírtam, könnyeket fakasztott szemem, alig kaptam levegőt. "Add át magad az érzésnek... Gyászolj, érezd át a fájdalmat, telj el tőle, csorduljon túl a lelked ezzel a fájdalommal! Nézz anyádra, s gyászold őt, hogy aztán soha többé ne kelljen sírnod miatta. Most először és utoljára, most adj ki magadból minden fájdalmadat és vésd ezt az érzést jól a szívedbe, majd temesd el mélyre, hogy akkor hozhasd elő, amikor igazán szükséged lesz rá." Mondta, s én csak sírtam, üvöltöttem, fájdalmamat szabadjára engedtem az éjszakában.

Mindazt, mi ezen az éjjelen történt, teljesen elnyelte és örökre bent is tartotta a Klán birtokának földalatti szentélye. Soha többé nem sírtam, soha többé nem öntött el fájdalommal anyám halálának gondolata. Mindent mélyen magamba temettem.

- Most, hogy a Klánjaitok véglegesnek tekintik a képzéseteket - folytatta a Főpapnő egyik tanácsadója, habár én arra számítottam, hogy ezúttal valóban Hime-sama hangját hallom majd, amint parancsba adja első feladatomat - eljött az idő, hogy tanúbizonyságot tegyetek családotok erejéről! Húszan léptek Onigakure no Sato katonáinak sorába, s kezditek meg első küldetéseteket öt fős csapatokba sorolva. - Azt tanultam, hogy a Ninják négy fős csapatokban teljesítenek küldetést, mert így tudnak a leggyorsabban haladni és a leghatékonyabban feladatokat végrehajtani. Ezzel egyetértek, ám a feladat jellegétől függ mindig a harcba küldött egység mérete. Feltéve, hogyha a harc az egység feladata. Az őrzés általában több embert igényel, mint a Shinobik küldetései, de kevesebbet, mint egy szemtől-szembeni támadás. Utóbbi esetben a létszámfölény sosem árt, de a rajtaütés és az információgyűjtés is más-más fajta stratégiát követel. Ha öt fős egységekre osztanak minket és nem is vonnak össze, akkor a feladatunk valószínűleg őrzés vagy pedig információgyűjtés lesz, s mivel minket vetnek majd be, bizonyosan harcra is számítanunk kell. - A Parancsnokotok majd csapatokba oszt titeket és minden egyes egységet eligazít. - A húsz fős nemesi sarjakból álló haderő élén egy második generációs, körülbelül 26 éves férfi állt. Hosszú fekete haja és díszes páncélja volt. Tehát ő a mi Parancsnokunk. - Most pedig, Oszolj! - Hangzott az utasítás, mire féltérdről álló helyzetbe emelkedtünk és mély meghajlással hátráltunk, ezután hátat fordítottunk és egymás után kimentünk a csarnokból.

Odakint percekig nem jött utánunk senki, így csendes csapatok alakultak, mindenki a maga klánja szerint. A Monokuro-klánból rajtam kívül még kettő harcos került ki. Az egyik egy borotvált fejű szerzetes, kinek képzésénél a hangsúlyt a vallásra és a chakrahasználatra helyezték legjobban, valamint egy íjászatban jártas Szamuráj, akinek hosszú haja kontyba volt fonva. Mindnyájuknál magasabb és izmosabb voltam, bár végig nézve a többi klán tagjain, ez mindenkinél igaz volt. Többnyire... Azért akadtak hozzám hasonló kiállással rendelkezők, kiknek oldalán ott pihent egy nagyobb Lószeletelő, vagy egy-egy pöröly, esetleg bárd. Mind elismerően néztek rám, tudták jól, hogy ki vagyok. Ezt a gesztust én is viszonoztam, elvégre mind tudtuk, hogy itt most egyenrangú felek vagyunk, mindazonáltal szívből reméltem, hogy nem velük kerülök egy csapatba. Bár tagadhatatlanul hatékonyak lennénk, de a hozzám hasonlóknak vezetnie kell az egységeket, méghozzá vegyesen elosztva a klánokat a csapatok között. Jót tenne az egységességnek, hogyha a szakaszok élére a Klánok kiválóságait tennék, s vegyesen állna össze az ötfős csapat.

- Figyelem! - Hangzott a csendes morajt átszelő hang. A Parancsnok lépett ki a Főtemplom csarnokának óriási kétszárnyú ajtaján, amin keresztül mi is nemrég kijöttünk. - Mielőtt ismertetem a csapatokat, jó ha előre tudjátok, hogy nem közületek kerülnek majd ki a csapatok vezetői. Mivel még nem voltatok egy küldetésem sem, így tapasztalat híján nem várhatjuk el, hogy képesek legyetek sikerre vinni egy csapat vezetését. Habár ez lenne a legkevesebb, ami elvárható lenne tőletek... - Motyogta az orra alá. - Azonban a Főpapnő utasításának eleget téve, minden csapat élére egy második generációs Templomőrt helyezünk. Ha a csapat sikeresen teljesíti a küldetését, akkor a következő alkalommal közülük kerül ki a Szakasz vezetője. - Mindenki néma csendben vette tudomásul a rendelkezést, ugyanakkor a levegőben némi csalódottság is érezhetővé vált.

A Parancsnok egy tekercset vett elő, amit szétnyitott, majd maga elé tartva kezdte el.

- A csapatok a következőek: - Harsogta - Az 1-es Raj tagja Monokuro Mitsuki, - A szerzetes - Wakabashi Hizumaru, Oma Baku és Izumo Koutetsu. A Szakasz rangidőse és egyben a szakasz vezetője Kaguru Itsuka. - A Főtemplom Csarnokából egy harmincas éveinek elején járó férfi lépdelt elő, a ninjákra jellemző lenge, könnyű mozgást elősegítő öltözetben. - A 2-es Csapat tagjai Monokuro Gouken, Wakabashi Kou, Kuguru Tomoshi, valamint Izumo Hachido. A Szakasz vezetője Oma Roufuku.

[...]

Wakabashi, Monokuro, Oma, Izumo, Kaguru.

Az öt nemesi család, kik szolgálják a Főpapnőt és a vallást, Oni no Kunit és legfőképpen Onigakure no Satot. Ám mindnyájuk felett áll egy hatodik Klán, kiknek hatalma megkérdőjelezhetetlenül a legnagyobb és egyben legfélelmetesebb. A Bosatsu-klán, kiknek leszármazottja Shion-sama és akik bár szinte csak egy maroknyian vannak, elutasíthatatlanul a vezetői réteg legfelsőbb részébe tartoznak. Mindnyájuk különleges képességekkel vannak megáldva, mik a vallás legfélelmetesebb harcosaivá emeli őket. Ahogyan Miroku-himesama képes volt a jövőbe látni és megmondani egész nemzetek sorsát, úgy Shion Főpapnő is képes az elkövetkezendőbe tekinteni, ámbár az ő képessége személyekre korlátozódik. Többnyire azok halálára. A Bosatsu-klán mind a hat tagja rendelkezik hasonló képességekkel, vérvonaluk pedig a vezetői székbe emeli őket. Az ő szavuk törvény.

Szerencsénkre a Parancsnokok is úgy vélték, hogy a legjobb az lesz, hogyha az öt klánt vegyesen osszák el a csapatok között, így szinte mindegyik ötfős egység az öt nemesi klán tagjaiból állt össze. A mi csapatunk élén egy második generációs Oma állt, Oma Roufuku. Nagyjából a harmincas évei közepén járhatott, fonott szakálla és bajsza a nyakáig ért, egyazon hosszúságúra volt vágva. Fekete színű volt, csakúgy, ahogyan a haja is, bár mindkettőben őszülő szálak tünedeztek fel. Fejközépe kopaszodott, hosszú haja mégis ápoltan omlott vállaira. Vörös-fekete, könnyű vértezetben szerelkezett fel, páncélja fölé pedig utazóköpenyt emelt. Már az öltözködéséből és a hajviseletéből is kikövetkeztethető volt, hogy hajdanán Szamuráj lehetett.

Az árulkodó jelek igaznak bizonyultak, elvégre a küldetésünk felé vezető út során megtudtuk, hogy Roufuku-senpai Szamurájnak nevelkedett és az Oma-klán Szamuráj értékeket adott át neki. Mára azonban a vallás, a ninja életmód és a Szamurájok Bushidoja a Rejtett Démonban összemosódott, bátran hordhatja kibontva haját és most már jobb érzés a számára egyetlen egy Katanával az oldalán mászkálni, Wakizashiját eladta. Büszke rá, hogy elhagyhatta a Szamuráj életmódot és mégis megtarthatta páncélját és kardját. Minden bizonnyal más Országokban - különösen a Nyugati Kontinensen - ezért kivégeznék őt. Még csak Szeppukut sem engedélyeznének neki, nem mintha lenne elég lelki ereje végrehajtani... Jó harcosnak tűnik a szememben, - legalábbis testfelépítése és kimért mozgása erre enged következtetni, - de ahogyan beszélt Bushidojáról, az sértette a fülemet. Nem minthogyha egyetértenék a Szamurájok "éljünk, hogy dicsőn meghalhassunk" filozófiájával, de akit gyermekkora óta egy elven nevelnek, s az később önszántából megtagadja ezt az elvet, az az én szememben egy gyáva és gyenge akaratú ember, aki semmibe veszi családját és annak akaratát.

Csapatunk Wakabashi-fiúja fegyelmezett és erős személyiség. Az élen haladt végig velem és a csapatunk vezetőjével, itta annak minden szavát, de meg volt a saját véleménye a dolgokról. Csak azzal értett egyet, amivel szíve is összhangba került és ezt becsültem benne. Hűen követte családja hagyományait és tisztelte a vallást. Oldalán kunaik és shurikenek sokasága foglalt helyet, valamint egy tanto a hátán. Öltözködése lenge volt, alkarját és lábszárát hajlítható bőrvértezet burkolta.

Kaguru Tomoshi egy rövid hajú lány volt, kinek bal szemét egy fekete szemtapasz takarta. A vakító vágás még így is túlnőtt a szemfedőn, egyértelmű volt a lány vaksága. Egyenes tartása, az oldalára szorított Katana-Wakizashi páros, a testén végigfutó pecsétjelek és a pecsétjegyzet tárolók, valamint a kardforgatókra egyáltalán nem jellemző páncélzat és vértezet nélküli öltözet remekül mutatta be korszakom újító szellemiségét. Tomoshi ugyanakkor csendes volt, nem szívesen szólalt fel soha. Egyértelmű volt, hogy feszélyezi, hogy ő az egyetlen nő a csapatban. Ezt durva modorával próbálta ellensúlyozni.

Az Izumo-klán tagja egy borotvált fejű szerzetes volt, abból a fajtából, ki nem szerette volna elegyíteni Onigakure no Sato kasztjainak lényegét. Ferde szemmel, szinte már-már gunyorosan nézett a Kaguru-lány testét borító jelekre és a pecsétjegyzeteire. Amikor ezt Tomoshi kiszúrta, csak kidüllesztett szemekkel rámeredt, mire Izumo Hachido azonnal elkapta róla tekintetét. A Szerzetes egyetlen fegyvere botja volt, minek két végét pecsétjegyzetek fedték.

- Rendben van, akkor most letáborozunk! Még félnapi járóföldre van a falu, pirkadatkor folytatjuk utunkat. - Állított meg minket Roufuku-senpai, miközben egy kisebb sziklán állva kémlelte az alattunk elterülő al-földet és annak erdőségét. Innen a fennsíkról beláttuk a teljes erdőt, ahogyan legalább három falu körvonalai is kirajzolódtak a távolban. A hozzánk legtávolabbiba tartottunk. Küldetésünk célja a felderítés volt. Felderíteni egy vélhetőleg vallásellenes szertartásokat végző kolostor papjainak bűnös üzelmeit. A helyiek közül sokan azt állítják, - bár beszélni nem nagyon mernek róla, de a vallásellenes információk így vagy úgy, mindig eljutnak az inkvizícióhoz... - hogy a kolostor napközben buddhista tanokat folytató papjai az éjszaka leszálltával különös dolgokat csinálnak. A furcsaságok akkor kezdtek feltűnni, amikor a hagyományos, egyszintes templomok és a hozzá tartozó imahelyet építészetileg megmásították. Az imahely megszűnt, s egy pagodához hasonlatos magas épületet emeltek, melynek falait kövekből építették fel, mellőzve mindenfajta hagyományos építészeti-elemet. A kő-pagodába nem engedtek be látogatókat, akik imádkozni tértek be, vagy pedig segítségért a szerzetesektől, azoknak kijelölt imahelyeket és oltárakat építettek, mintegy száz méterre a Pagodától. Ami még különösebb, hogy a templomot körülvevő Cseresznyefákat kivágták és mindössze egy-kettőt hagytak meg a látogatók számára fenntartott helyek körül. Továbbá a Pagodát és annak környékét, a teljes szerzetes-rendi birtokot fallal vették körbe, mi három méteres magasságra nyúlik. Ezt az után tették meg, hogy négy hónappal ezelőtt az első panaszok megérkeztek a Daimyou-samához, ő pedig lassan de biztosan átadta az ügy rendezését a Rejtett Falunak.

[...]

A leereszkedő éjszaka sötét csendjét tűzropogás és pengék egymásnak csattanó csörgése kavarta fel. Mindez a fennsík peremén, ott, ahol odalentről az erdőből és messze a falukból, az azok mögött elterülő hegységrendszerből - mi majdhogynem eme fennsíkkal gyűrűbe fogta a lenti völgyet - tökéletesen látható volt. A csapat mit sem törődve azzal, hogy felfedi-e vagy sem kilétét és itt tartózkodását, szinte már-már mulatva töltötte el az éjszaka első felét.

- Gyerünk már Kou! Milyen Wakabashi vagy te, ha még egy lány is lever a Kuguruktól!? - Kacagott fel Roufuku...-san, miközben bormámortól vöröslő orcájára csapott, hogy egy szúnyogot eltegyen láb alól. A szirt melletti sziklán ült és majdnem lefordult, ahogyan beleélte magát a két alárendeltje küzdelmébe. Nem tagadom, más körülmények között én is szívesen néztem volna meg egy ilyen harc végkimenetelét, de... De mégis mit képzelnek ezek!? Egy küldetés kellős közepén vagyunk, méghozzá éjszaka. Pihennünk kellene, fel kellene töltekeznünk, s nem pedig harccal, borral és lakomával múlatni az időt. Bár a sült gyík aligha mondható lakomának... Borzalmas volt nézni a felelőtlenséget.

- Roufuku-taichou. - Léptem a férfi mellé vigyázz állásban, meghajolva, közben pedig igyekeztem nem figyelni a két harcolóra. Az ittas vezetőnk még csak rám sem sandított, meghúzta kulacsát és térdére csapta tenyerét.

- Mondjad kölyök! Szehrinted mehik nyer? - Mutatott a harcosokra. - A fiú inkábba való Szamurájnak mint a hány, mégis másfajta harcmodo...

- Roufuku-taichou, a legmélyebb tisztelettel: szeretném megjegyezni, hogy amit most a csapat művel, az a legkevésbé sem szabályos és a küldetés sikeres tejesítése szempontjából teljes mértékben elfogadhatatlan. - A férfi most már összeszűkült, gyanakvó arckifejezéssel nézett rám, s oly' lassúsággal fordult felém ültő helyzetéből, mintha csak fenyegetésnek vette volna szavaimat és most ugyanilyen fenyegető testbeszéddel próbálna meg eltántorítani.

- Hogy mondod? - Kérdezett vissza felhúzva szemöldökét, ám én nem tágítottam. Továbbra is kiegyenesedve, kötelességtudatom teljes birtokában folytattam mondandómat.

- A tűz, felfedi a helyzetünket az ellenség előtt. A harc hangzavart kelt, mi ide csalja őket. A felesleges mulatozás pedig csak a pihenőnkből való időpazarlás. Ehelyett aludhatnánk és holnap korábban kelhetnénk útra. Ami...

- Á-ááljunk csap meg egy pihlanatra! - Kezdett bele Roufuku, ám szavait mostanra már teljesen eltorzította az alkohol. - Azt mondohd, hogy ellehnség iga e?! - Ekkor felállt és széttárta karjait, majd forgolódni kezdett a négy égtáj minden irányába. - Hol láhtsz te itt ellenségehht!? Hüüüm?! - Kiabálta, mire a harcoló felek megálltak, Roufuku pedig a pörgés közben elveszítve egyensúlyát és a földre esett. - Ahpicshába... - Nézett maga elé, miközben megpróbált feltápászkodni.

Ezt látva a Szerzetes odarohant, hogy segítsen neki, én pedig megrökönyödve álltam és néztem az előttem kibontakozó katasztrófát. Egyszerűen tudtam, hogy ebben a helyzetben nem tehetek semmit. Vérem felsőbbrendűsége, az a felem, ki tudta, hogy ami most történik az rémesen komoly és egyben ellent mond mindannak az eszmének és filozófiának, amit tanultam, most legbelül tombolt.

- Roufuku-taichou feküdjön le, reggel pedig megbeszéljük az itt történteket. - Próbáltam megtartani kötelező higgadtságom. - Az alkalmatlanságát jelenteni fogom. - De tisztáztam szándékaimat, miközben a Szerzetesbe karoló erkölcsét vesztett Szamuráj elé álltam, ki szabad bal kezével félszegen fogta katanáját és bambán nézett fel rám. Most tűnt csak fel, hogy legalább fél fejjel magasabb voltam nála.

- Ezt mégis hogy gondolod Gouken-san? - Sietett a támolygó mellé Kou, ki hozzám hasonlóan nem szűkölködött erőben. - Mi csak elütjük a felesleges időnket gyakorlással. - Nézett lopva Tomoshira, láttam rajta, hogy támogatást vár. A lány azonban csak lesütötte a szemét és hüvelyébe csúsztatta kardját.

- Szégyenemre mondom, hogy ez egyszerűen hallatlan. Gondold át a dolgot Wakabashi Kou: Nem tudjuk, hogy mivel fogunk szembenézni és mindössze egy karnyújtásnyira van tőlünk a célunk. Nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet. De a legszörnyűbb, az a vezetőnk állapota. - Néztem Roufukura, ki csak bambán meredt rám, szinte már a nyála is folyt. - A tűz pedig szükségszerű, de nem a fennsík peremén, ahol egy fa vagy bokor sem takarja fényét. Aki nem akarna tudomást venni rólunk az is felfigyel ránk, nem hogy az, aki észre is akar venni minket.

- Úgy beszélsz, mint egy Ninja. - Sétált a szerzetes mellé Tomoshi, majd karba tett kézzel állt meg. A többiek vádlón tekintettek rám, az ő szemében nem láttam semmit. Egyszerűen csak tényt közölt.

- És úgy, ahogyan egy vezető. - Ahogyan ezt kimondtam, a homlokukat ráncolták, még a félszemű Tomoshi is, bár az ő szája szélén egy apró félmosoly is megjelent.

- Vezető? Hallod te magad? Mégis mit képzelsz? Csak azért mert a Monokuro klánba tartozol? Nem vagy jobb egyikünknél sem! - Villogtatta tekintetét a Wakabashi-klán képviselete, de reagálni nem tudtam szavaira, ugyanis Roufuku-dono felkacagott.

- Monokuro kölyök... Felmentelek a küldetésteljesítési kötelezettséged alól. - Szavainak hangzása kitisztult, vélhetőleg eljutott tudatáig a helyzet súlya, mi kissé józanítóan hatott rá, ámbár tekintete még mindig ködösnek tűnt. - Ha annyira nagyra tartod a szabályokat és olyan jól ismered a kötelezettségeinket, akkor tudod, hogy ez mit jelent nem igaz? - Nézett rám, akárcsak a legyőzött ellenfelére, majd lerázta magáról az őt támogatók kezeit és közelebb lépdelt hozzám. Üveges tekintettel bámult arcomba. - Kotródj haza a faluba. - Fújtatta, s én álltam alkoholtól bűzlő leheletét, majd hátrálva két lépést, mélyen meghajoltam. A csapat tagjai kissé ijedten, megilletődötten néztek össze, mint akik nem hisznek a fülüknek.

- Ahogyan parancsolja Roufuku-taichou, de javaslom, hogy várjon a parancs véglegesítésével pirkadatig. - A többiek egyetértően bólogattak, habár ezt a Taichou aligha láthatta, hiszen a háta mögött voltak.

- Nem! - Visította. - Azonnal tűnj el innen! Az alkalmatlanságodat pedig én magam fogom jelenteni, miután sikerre vittük a küldetést! Megértetted?! - Emelkedett hangvétele egyre gyorsabbá és eszelősebbé vált. A többiek még nagyobb kétségbe estek.

- Roufuku-san - meghagyta nekünk, hogy hívjuk így, de én nem tartom helyesnek ezt a fajta határelmosódást felettes és alárendelt között - gondolja ezt át reggel! - Kérlelte őt Kou, de szavai süket fülekre találtak, sőt, mi több, még jobban felingerelték a férfit.

- Azt már nem! Add azt ide! - Letépett egy üres tekercset a szerzetes övéről, majd tintát és ecsetet vett elő. Ferdén rajzolt tagokkal, szétcsepegtetve a sorokat, írni kezdett. - Tessék! - Nyújtotta át, miután befejezte. - Rajta van a klánom és az én személyes pecsétem. Ezt add át a Parancsnoknak. Most pedig menj! - Mondta, végül pedig teljesen hátat fordított nekem.

- Értettem! - Válaszoltam erélyesen, hangosan, magabiztosan, majd meghajoltam és eltettem a tekercset. - Sok sikert kívánok! - Ütöttem mellkasomra ökölbe szorított kezem, s még egyszer utoljára végigszántottam tekintetemmel a csapat tagjait, akik értetlenül, megrökönyödve, furcsán nézték rezzenéstelen arcom, hivatástudattól ködös elmém. Egy csepp bánatot vagy szégyent sem éreztem, csupán egy újabb feladat teljesítésének ösztönzését, amit egy feljebbvalóm adott ki parancsba. Tudtam jól, hogy nem tévedtem, ahogyan azt is, hogy ha rajtam múlik, soha többé nem kerül egy csapat sem ilyen helyzetbe. Egész lényemet átható magabiztossággal hajoltam meg újfent, majd használva a Shunshin no Jutsut elsuhantam a csapat maradéka mellett és felrúgtam az égő parazsat, mi száz felé szállt, végül pedig felugorva egy közeli fa ágára, eltűntem a sötétségben.

Ha akárcsak egyszer is hátra nézek, még láthattam volna az elhaló szénbogarakat a levegőben, mígnem a csapat teljes fénytelenségbe halványult. Ám én csak törtem előre, markomban az üzenettel, melynek kézbesítésével valószínűleg saját magamat ásom mélyebbre... Mégsem néztem bele egyszer sem.

**Monokūro Gouken** Hétf. Júl. 30 2018, 01:01

GOUKEN-TAICHOU

_ P A R A N C S A

Monokuro Gouken-taichou

Öt év telt el azóta a küldetés óta.
Miután visszatértem a faluba, bontatlan állapotban nyújtottam át az üzenetet a Parancsnoknak. Elé térdeltem, majd vártam. Ő néma csendben olvasta el a tekercset, majd rám nézett.
- Mi történt? - Kérdezte szigorú hangján, én pedig továbbra is féltérden állva elmondtam a teljes igazságot. A Parancsnok csak bólintott, majd jelezte, hogy távozhatok. Másnap reggelig bizonytalanságban gyötrődve vártam, hogy mi lesz a történtek következménye. Hiába voltam teljesen biztos elveim rendíthetetlenségében és az igazam létjogosultságában, itt az ítéletet az fogja meghozni, hogy a csapat tagjai hogyan vallanak az esetről. Az sem javított a dolgon, hogy órákig csak saját gondolataim közé voltam rekedve. Gyakorlással ütöttem el az időt.
Mindazonáltal, félelmem csak a következő nap reggeléig tartott, amikor is egy galamb érkezett a lábán egy üzenettel. A galamb a Parancsnokot találta meg és az üzenet Roufuku-taichoutól jött, aki maga számolt be - immáron tiszta tudattal - az eseményekről és a Tanács, valamint az én elnézésemet kérte.

Még aznap délben egy új csapatba helyeztek.
Hetek teltek el, s én sorra teljesítettem a megbízásokat. Három csapatot jártam meg, mind a három csapat fegyelmezett és erős volt. A vezetőnk most már közülünk került ki minden egyes esetben, s általános volt, hogy én segítettem őket. Tanácsaimnak jó hasznát vették, s mint kiderült, híre ment az első küldetésemen történteknek. Kou és a többiek beszéltek társaiknak arról, hogy mi történt és hogy én, a történtek ellenére is mennyire alázatos és tisztelettudó maradtam. Hiszen ez volt a kötelességem... Ahogyan az ő kötelességük is. Nem kellett volna ilyesmikről beszélniük, ahogyan arról sem, hogy Roufuku mennyire alkalmatlan vezető volt.

Mint később kiderült, nem jártak alaposan utána az eseményeknek. A Szerzetesek beengedték őket körülnézni a Pagodába és a vendégeknek fenntartott imahelyekre, de nem engedték be őket a felsőbb szintekre és az alaksor területére. Roufuku azt mondta, hogy mivel nem tapasztalt semmilyen rendellenességet a rendhagyó építészeti-stíluson kívül, valamint a környéken megkérdezett hívők és lakosok is mind azt mondták, hogy semmi furcsát nem szoktak tapasztalni - mindezt persze remegő lábakkal és a környéket félelemmel vizslató tekintettél közölték - ezért Roufuku úgy döntött, hogy a küldetést lezártnak tekinthetik.
Kouval és Tomoshival több küldetés is teljesítettem azóta, minden egyes találkozásunkkor felemlegették azt a napot és elmondták, hogy Roufuku-taichou miden nap felkereste a falu bordélyházát és nem volt rest híresztelni szerte a vidéken, hogy ők ugyan Onigakure no Sato harcosai. Azóta méltatlannak nyilvánították és lefokozták. Most már a helyőrség egyik tiszthelyettese.

[...]

Az eltelt öt évben más dolog is történt. Mōryō újra feltámadt. // Naruto Shippuuden Movie 1 //

Titokzatos ninják jelentek meg a Démonok Országában, akik megpróbálták megölni a Főpapnőt és felélesztették az Agyaghadsereget. Később egy hajszál választotta el a Chakralényt, a Túlvilági Démont, hogy újra testet öltsön ezen a földön.

Az eseményeket a tiltott, sötét tanokat folytató Szekták teljes szaporodása előzte meg. Már hónapokkal a támadás előtt tudtuk, hogy valami készül, valami nagy, ami egészen eddig mozgásban volt, csak mi vakok voltunk és nem vettük észre. Az addigra már korosodó Atyám, ki még mindig a falunk és országunk dicső harcosa volt, éppen az inkvizíció egyes csapatait vezette, amikor az Agyaghadsereg támadásba lendült. Több őrhelyet is megsemmisítettek, s én vezettem harcba három egységet, összesen 15 harcost, hogy megfékezzük őket. A Konohai ninjákkal karöltve próbáltuk meg elpusztítani őket, míg a Konohaiak másik fele a Főpapnőt védte.
A küldetésünk sikertelenül zajlott. Az Agyaghadseregen aligha lehetett károkat okozni. Hiába robbantottuk rájuk a hágót, vagy ástunk árkot alájuk, újra és újra felépültek, áttörtek rajta és megsemmisítettek mindent, ami az útjukba került. Meneteltek a céljuk felé, testük chakrával volt átitatva, olyan Démoni és kísérteties chakrával, amivel azóta sem találkoztam. A tiltott tanokat gyakorlók között gyakorta éreztem hasonló erőket, de az ő hatalmuk véges és egyben kevés is volt ahhoz, hogy engem, vagy akárcsak bármelyik társamat megállítsák. Ezek az agyagszobrok azonban pulzáltak a Démoni energiától.

Napok teltek el eredménytelenül, mígnem a Konohai ninják segítségével Shion Főpapnő elzárta Mōryō-t és végeztünk azokkal az Elveszett, hontalan senkiházi Ninjákkal, akik őt szolgálták. A Démon lelke és teste még mindig egymástól elválasztva van lepecsételve a Démonok és a Mocsár Országában.

[...]

A feltámadást követő évben a falu kooperálva a Tűz Országával és Konohagakure no Satoval, okulván az esetből megalapította a Ninja Akadémiáját, ahol az új generációk képzését folytatták. Immáron már nem csak a klánok és azok nagy öregei oktatták az elkövetkezendő nemzedékeket, hanem egy kollektív tananyagot is el kellett sajátítaniuk, csakúgy, ahogyan minden más Rejtett Faluban. Az alapot Konohagakure no sato adta, majd a mi elveinket és tapasztalatainkat belefűzve a tananyagba, megalkotásra került a Vallási ismeretekkel bővült, a Bushidot alaposan tanulmányozó, a Nindo elvén működő oktatási-anyag. Akik eddig a klánjuktól tanultak, most szintvizsgát téve az akadémia egyes osztályaiba sorolódtak be, az új és fiatal tagok pedig egyből az első évfolyamban kezdtek.

A létrejövő Akadémiai Szintű Oktatás lehetővé tette továbbá azt is, hogy ne csak a falu kisebb-nagyobb Klánjai, az Elit Osztály kerüljön be a harcosok közé, azok közé, akik chakrát használva védik majd a falut, hanem azon családok gyermekei is lehetőséget kaptak a Ninjává válásra, akik eddig nem rendelkeztek Nemesi felmenőkkel. A társadalmi osztályok keveredni kezdtek, s ez - és még sok más esemény közrejátszása - további lépések megtételére sarkallta a Rejtett Falut.

Megalakították a Hármas Őrségrendet, mely a Főtemplomőrség Elit harcosaiból; A Templomőrségből és a Faluőrségből állt. A Faluőrség lett lényegében Onigakure no Sato rendfenntartó ereje, míg a Templomőrség a falu és az Ország vallási védelméül szolgáló Harcos-szerzetesekből álló egység, míg a Főtemplomőrség tagjai közé azon - legfőképpen - Első és Második Generációs Harcosok tartoztak, mint az Apám is. Erejükről és szakértelmükről már többször tanúbizonyságot tettek, így képesek megvédelmezni a Főtemplomot és a Főpapnőt.

Azok, akik megmaradtak és egyik Őrségbe sem tartoztak, ők automatikusan a Falu kirendelhető Ninja-állományába tartoztak. Őket küldték olyan feladatokat végrehajtani, mint amik a ninjákat is terhelték más Rejtett Falvakban. Ők szolgálták a falu gazdaságát, míg a harcosok másik fele a - Hármas Őrség - a falu erélyét, rendjét és védelmét.

Jómagam a Ninják-állományába tartoztam.

[...]

Egy alkalommal azonban, - azon a napon, amikor már ötödik éve annak a szégyenteljesen végződő küldetésnek - magához hivatott a Főtemplom egyik Apátja.

- Monokuro Gouken. Már több éve a Klánod hírnevéhez mérten remekül szolgálod az Országodat és a Főpapnőt. Sosem volt rád panasz, legalábbis nem olyan, ami nem csak az előmeneteledet próbálta meg aláásni. - Nézett rám fintorogva a férfi, ki szemlátomást nem kedvelte az efféle dolgokat. Én eközben csak féltérdre ereszkedve, leszegett fejjel hallgattam. - Talán még emlékszel egy néhány évvel ezelőtti esetre, ahol panasszal éltek a lakók az egyik Alvölgyi faluból, miszerint az ottani Szerzetes-rend furcsa dolgokat művel. - Az apát abba hagyta a beszédet. Egy asztal mögött ült, mi körül több irattároló szekrény is volt. Ez a Főtemplom egyik tornya, ahol rendszerint kiosztják a vallással kapcsolatos feladatokat. A torony egy ikerrel is rendelkezett, egy lengőfolyosó kötötte össze a két ikertornyot, mi a Főtemplom két oldalán helyezkedett el. Itt osztották ki a feladatokat, ide hívatták a nem magamfajtákat - Elvégre a Templomőrség feladatait osztották itt ki és nem a Ninjákét - és a másik toronyba érkeztek a galambok, sólymok és baglyok az üzenetekkel és a megbízásokkal.

- Természetesen emlékszem rá, Ten'in-sama.

- Hagyd a formaságokat fiam, állj csak fel és hívj csak a nevemen. A nagyapád tanított engem és apád mellett szolgáltam. Ismerjük egymást régóta. - Sandított rám a férfi, kit én valóban évek óta jól ismertem. Gyakorta megfordult nálunk vendégségben, s számomra mindig jó benyomást tett. Ahogyan hallottam, én is rá.

- Tisztelettel... Inkább maradnék a formalitásnál uram. Megkövetelem az embereimtől és mindenkitől a környezetemben. Úgy hiszem, hogy ez a rendszerű és hibátlan működés alapja. De természetesen ha kívánja, akkor mellőzhetem ezt a dolgot. A felettem valók parancsa szent és sérthetetlen, különösen, hogyha egy magas tisztségű személy utasít. - Az apát furcsán nézett rám, most már nem csak fel-fel ugrasztotta rám tekintetét súlyos teendőinek papírkupacából. Megilletődött.

- N-nem, természetesen igazad van fiam. Nos akkor térjünk is a tárgyra, de kérlek állj fel legalább.

- Ahogyan parancsolja. - Mondta, majd féltérdből álló helyzetbe helyezkedtem és kihúzva magam, dagadó mellkassal, kardomon pihentetett jobb kézzel figyeltem az Apát szavaira.

- Mint talán már tudod, a küldetés akkori vezetőjét felmentették a szolgálatok alól és lefokozták. Az üzenetet, amit te magad adtál át az alkalmatlanságodról megsemmisítették, ugyanis a Roufuku-taichou maga cáfolta meg a levelet. Mivel ellátta a saját szignójával és a klánja jelképével, ezért is méltatlannak minősítették őt. Ami viszont aggasztó, hogy a mai napig megoldatlan maradt az eset. - Az apát egy tekercset vett elő, amit szétnyitott. - Itt vannak a feljegyzések az egész esetről. Benne vannak a legelső panaszok is, a küldetés Roufuku-taichou által írt jelentései és az azóta beérkezett panaszok is. Meghallgattuk a csapat akkori tagjait is, az ő észrevételeik a tekercs végén vannak. Szerintük nem voltak elég körültekintőek ez eset felderítésekor. - A tekercset átnyújtotta nekem, én pedig elvettem, de hallva, hogy mik állnak benne, kissé kételkedni kezdtem abban, hogy elolvashatom őket.

- Felhatalmazást ad arra, hogy elolvassam az egészet? - Kérdeztem, miközben a szememet le nem vettem az apátról.

- Persze... - Sóhajtotta, miközben a tarkóját vakarta. - Azért adtam oda. Ami benne áll, azzal kötelességed tisztába lenned. - Ennél a mondatnál tudatosult bennem, hogy miért is olvashatom el ezt mind. - Te leszel annak a csapatnak a vezetője, akik újra felderítik az egész ügyet. - Erre az alkalomra vártam mióta visszatértem azon a napon. Szégyen burkolta be a nevemet, de egy galamb és egy józan pillanat le is mosta a gyalázatot, de a becsületem nem állt helyre ennyitől. Tudtam, hogy a feladat megoldatlan maradt ezért vártam, hogy mikor bizonyíthatok újra. Az öt év alatt tucatnyi küldetést vezettem és mind sikerrel zárult kisebb nagyobb veszteségekkel. De most ez másabb lesz mint a többi. - Azóta már emberek is tűntek el a templom környékéről. Először csak magányos öregek, majd középkorú nők. A falusiak most már nem rejtik véka alá a félelmüket, s egyesek nyíltan támadják a Szerzetes-rendet és a Pagodát. A falu másik fele tartózkodik, vagy a Szerzetesek védelmére kel. Azért küldünk téged, mert remek vezetővé értél és bizonyítottál már. Ismered a vallást, gyakorlod is és tisztában vagy a Nindo és Bushido értékeivel is. Na meg persze a Templomőrség rengeteg feladattal van ellátva miután Mōryō kitörésének híre eljutott a Kontinens minden szegletébe. Más országok is kérik a segítségeinket, hogy tisztítsuk meg a környékeiket a gonosztól. A Templomőrség pedig létszámhiány miatt nem képes elvégezni időben a küldetést és felgöngyölíteni az ügyet. Számítunk rád. Te választhatod ki, hogy kiket viszel magaddal. Ha bármi kérdésed van, tedd fel!

[...]

Minden információt megkaptam amire szükségem volt. Minden ott volt a tekercsben és én készen álltam arra, hogy sikerre vigyem a küldetést.

Ez a feladat minden eddiginél nagyobbnak bizonyult. Az eddigiek a szekták felszámolásából és annak tagjainak elfogásából állt. Tudtuk, hogy hol vannak, tudtuk, hogy mit tesznek és kérdés nélkül is megölhettük őket. Kerestünk elveszett állatokat és mészároltunk le falukra támadó farkasfalkákat. Oldottuk meg már elapadó folyó gondját is, - néhány Doton technika hálásnak bizonyult ez ügyben - és mentettünk már meg embereket rablóbandák támadásától. Ám ez az ügy sokkalta komplikáltabbnak ígérkezett. Egy látszólag teljesen hagyományos és hívő templomban kell felfednünk a mocskot és megtudni, hogy miféle dolgokkal üzekedtek. Az előérzetem azt súgta, hogy ha ilyen sokáig fennállt a probléma és éveken keresztül nem történt változás, sőt a helyzet még rosszabbodott, akkor nem csak egy egyszerű szektáról van szó, akik megint a halhatatlanság vak reményében bízva áldoznak fel ártatlanokat.

A csapat kiválasztása egy napot vett igénybe, egyértelmű volt, hogy kiket hozok magammal. A felállás ugyanaz volt, mint öt éve, ám ezúttal én álltam a csapat élén.

Wakabashi Kou Onigakure Fejpántjában, immáron Shinobi Taktikai mellényben állt velem szemben. Teljes felszerelésében és kinézetében egy rejtett falu ninjájának látszott, még fekete maszk is fedte arcát. Minden fegyvere kunai, shuriken és senbon volt. Testalkata is formálódott, sokkal inkább volt már szálkás és rugalmas, mint merev és kőszerű. A másfajta testedzés eredménye lehetett.

Kaguru Tomoshi nem változott semmit. Egyedül kimonója lett némileg hivalkodóbb és szebben szabott. Fekete és fehér alapszínekből állt, amin halvány rózsaszín minták futottak végig. Oldalán még mindig a Wakizashi-Katana páros foglalt helyet, a vakra karmolt szemét fedő fekete anyagot pedig pecsétjegyzet váltotta fel. Még mindig rövid volt a haja, testalkata pedig az évek múlásával csak jobban hajazott egy férfiéra. Mellét valószínűleg fáslikkal feszítette le, semmilyen nőies vonás nem volt látható rajta.

Izumo Hachido volt csapatunk talán leginkább megváltozott tagja. Kopasz feje közepén immáron egy hosszú, magasba font fekete hajtincs emelkedett és lógott le hátra. Mindkét fülében aranykarikák lógtak, amikre apró pecsétek voltak ráerősítve. Ugyancsak lefelé lógó szakállat és bajszot növesztett, ezek a nyaka alá értek. Botját felváltotta egy Shakujō Szerzetes bot, melyről négy karika lógott és az egész bottestet pecsétek díszítették. Szerzetesruhája változatlanul tükrözte a tradíciót, szeme sarkában pedig szarkalábak jelentek meg.

Oma Roufuku visszahúzódott, szégyenében láthatóan összement. Bár lehet, hogy csak megrogyott teste és kopott kardhüvelye, rendezetlen szakálla és csapzott haja volt az, mi ennyire egy megkeseredett, töpörödött öregember képét keltette, de alig lehetett 40 év körül, mégis hatvannak nézett ki. Az alkohol és a szégyen nyomot hagyott rajta. Májfoltos, ráncos arcát először alig ismertem meg. A Faluőrség tagjai közé került, de csak a segítőkhöz, akiket jobb ha a közemberek nem látnak. Sokáig tartott amíg meggyőztem őt, hogy segítsen nekünk és nem az a célom, hogy bosszút álljak rajta. Valóban hasznát vehetnénk, mert a harcban szerzett szakértelme és az elmúló évek, melyeket maga mögött hagyott bölcsességgel is felruházták őt. Tanúbizonyság erre az, hogy beismerte bűnét amint az alkohol zavaró hatása kiveszett belőle. Itt az ideje, hogy visszanyerje a becsületét!
- Ismertek mindannyian. Tudjátok, hogy mit várok el tőletek. A feladatunk, hogy felderítsük azt a templomot, ami a Manyuu Faluban évek óta kettős hírnévvel működik. Ez a Templomőrség feladata lenne, de minket bíztak meg az üggyel, mert a Templomőrség nem ér rá. Éppen ezért se a viselkedésetek, sem pedig a hozzáállásotok ne hozzon szégyent a Főpapnőre!

- Hála az égnek, hogy...

- Beszélek!! - Dörrent rá Hachidora, ki megrezzent, majd megmerevedve figyelt rám.

- É-én csak örül...

- Tartsd magadban! Ha ismertetem a küldetést, akkor nem beszélhet senki közben, ellenkező esetben hazaküldöm, mert nem ismeri meg a feladatát és így nem is tudja azt megfelelően ellátni. Akkor pedig felesleges a csapatba és nem fogok mindent kétszer elmondani. Remélem ez mindenkinek világos innentől fogva.

- Igen!

- Igen...

- Értettem... - Hangzottak egyszerre, ámbár Hachido "igene" nem éppen volt határozott és Roufuku-san válasza is még mindig szégyentől volt fojtott.

- Ez a beszéd. És most folytatom. Tehát képviselnünk kell a Főpapnőt és a Főtemplomot. Nincs kétség arról, hogy valami furcsa dolog működik a faluban. Emberek tűntek el és a Pagoda Szerzeteseinek híre még mélyebbre süllyedt. Nem kaptunk utasítást arra vonatkozóan, hogy milyen eszközöket használhatunk fel, így a vallási méltóság keretei között bármi megengedett. Ebből következik, hogy tudjuk, hogy mit nem tehetünk meg. - Néztem végig a csapaton, majd tekintetem Roufukun állapodott meg. Ő bólintott, ezzel jelezve, hogy megértette, hogy mit várok tőle. Ha ezt a gesztust, vagy jelzést nem tette volna meg, akkor szégyenére kiemeltem volna a csapatból és személyesen, hozzá intéztem volna a tiltásokat. Nagyon reméltem, hogy ezt nem kell majd megtennem és szerencsémre nem is kellett. - Akkor most induljunk!

[...]

Egy nap alatt odaértünk a faluba négy órás pihenést tartva. Ez idő alatt rizsgolyókat ettünk. Megvitattuk, hogy kivel mi történt és azt, hogy mit kell majd tennünk. Roufuku végig csendben volt, elvonult tőlünk. Engedélyt kért rá, a lehető legnagyobb alázattal viselte magát. Az eligazításon és a tervezésen azonban jelen volt, de nem vette ki aktívan a részét. Figyelt és figyelmesen hallgatott, a legtöbbször helyeselt. Ha ellenvélemény formálódott egy tervezet iránt, akkor ő nem szólt bele, tartózkodott. Úgy tűnt, hogy jelentéktelennek érzi magát.

A tervem az volt, hogy a falut utazó öltözetben érjük el. A vértezeteket és a fegyvereket eltakarjuk, ugyanakkor az arcunkat megmutatjuk, ezzel növelve a bizalmukat. Körbekérdezősködünk és megkeressük a falu elöljáróját, aki majd remélhetőleg még több információval szolgál. Engedélyt kérünk bejutni a templomba, s mivel a Főpapnőt szolgáljuk és az ő megbízásából vagyunk itt, kötelességük beengedi mindenhova. Töviről-hegyire átvizsgáljuk az egész helyet, éjszaka pedig elrejtőzünk és megfigyeljük a templomot és annak környékét. Ha szükséges, akkor be is törünk. De azt csak akkor tesszük meg, hogyha bármilyen gyanús dolgot látunk.

Ez a terv állt össze, a többiek néhány észrevétellel még kiegészítették, majd megindultunk a négy órás pihenő után.

A falu elöljárója készséges volt, szemlátomást örült is nekünk. Az én szememnek ez meggyőző volt, úgy láttam, hogy megkönnyebbült. Elmondta, hogy mióta utoljára itt jártunk az események csak még rosszabbá váltak. - Felismerte a régi csapatot. - Először öregek tűntek el, majd középkorú nők, legutóbb pedig egy tíz éves kisfiú. Három öreg, három középkorú és egy gyermek... A séma egyértelmű volt, számomra biztossá vált, hogy egy szertartás részét képezik.

- És mi a helyzet a szerzetesekkel?

- Többen elhagyták a kolostort és önkéntes száműzetésbe vonultak a falusiak vádjai és haragja miatt. Az egyik szerzetesről azt mondják, hogy megőrült és remeteként él a környező erdőkben vadgombákon élve. De szerencsére mióta a rend fele elhagyta a falut, jöttek mások, akik beálltak az itt maradtak közé, így a Pagoda munkáját el tudják látni. Azóta több cseresznyefát is ültettek és szépen gondozzák a kertet. A hívók azt mondják, hogy az imákkal a szertartásokkal és a környezettel sincs baj, ahogyan a szerzetesek hozzáállásával sem.

- Mégis tűnnek el emberek... - Jegyezte meg Roufuku, kire mind ránéztünk. Ő szemlátomást elszégyellte magát, ámbár senki szándékában nem állt őt kényelmetlen helyzetbe hozni.

- Igen igen... És ez itt az aggasztó. Még mindig furcsa dolgokra figyelnek fel a falusiak esténként.

- Mifélére? - Kérdésemet hallva az elöljáró nyugtalanná vált. Felállva az íróasztala mögül az ablakához állt. Próbált nyugodt lenni, s megzabolázni mozdulatait, így hátra tett kézzel állt meg a csukott ablak előtt, mint aki csak kifelé tűnődne, ám én jól láttam mellé állva, hogy szemei ideges ide-oda ugrálása arra enged következtetni, hogy ő bizony a környéket figyeli. Válasza előtt alaposan megnézte, hogy nincs-e odakint senki.

- Sikolyok. Bár nem tudjuk, hogy pontosan onnan származnak e, de egyesek sikolyokat hallanak éjszakánként. Vannak akik szellemektől származtatják őket, de egyesek váltig állítják, hogy a Templomot körülvevő falak mögül jön.

- De van még itt más is igaz? - Kérdeztem, miközben rátettem kezemet a férfi vállára. - Bennünk megbízhat. De nem mondom el ezt többször. A gyerekes félelmei hátráltatják a munkánkat. - Szorítottam meg a vállát, miközben szemöldökömet is ráncoltam. - Három öregember és három középkorú és most egy gyermek. Nem lepne meg ha a következő eltűnt személy újból egy gyermek lenne és következőleg még egy! Ha pedig a sejtésem nem csal, ezek az emberek még mind életben vannak. Legalábbis van rá esélyünk, hogy egyszerre akarják majd őket feláldozni.

- Fe-feláldozni!? - Kérdezett vissza a férfi kikerekedett szemekkel.

- Igen. - Mondta Kou, miközben egy lépéssel közelebb lépett hozzánk. - És magától is függ, hogy időben megmenthetjük e őket.

A férfi némileg habozott, lesütött szemmel kínlódott magában, de néhány másodperc múlva folytatta.

- Rendben, természetesen. Elmondtam volna, csak még vártam... - Mondta, majd leült az asztalához, ám tekintete a távolba révedt, akármerre nézett. Mindegy volt, hogy a szék lábát figyelte amikor leült, vagy a poharát az asztalon, az ajtót vagy a szekrényét, félt. - N... Néhány napja láttak egy szerzetest, amint az éjszaka közepén vértől mocskos ruhában a Templom felé futott. Csendben volt, nem kiáltozott a mellkasa mégis vérzett. Nem hívott segítséget. - A férfi nyelt egyet.

- És mi lett vele?

- Ez a legfurcsább... Semmi. Állítólag To a neve, ő felel a Templom kertjéért. Az aki látta azt mondta a családjának, hogy ő volt az. Másnapra rá megnézték, hogy minden rendben van-e vele, mivelhogy hívők voltak és ismerték a papot. Azt mondták, hogy kutya baja sem volt és a szerzetes nem értette, hogy miről beszélnek.

- Hol lakik ez az ember aki látta a papot? Férfi vagy nő?
- Nő... De eltűnt. Ő az egyike azoknak, akik eltűntek.

- A rohadékok... - Dörmögte Kou, ám én felemeltem a kezem, hogy csendre intsem.

- Értem. Nos köszönjük szépen az információkat, ígérem, hogy pár nap alatt megoldjuk az ügyet. Most pedig engedelmével távoznánk.

[...]

Nem tartott sokáig míg megtaláltuk a családot, akik tudtak a vérző pap esetéről.

Lényegében ugyanazt tudták elmondani, mint amit az elöljáró is. Amit fontos volt megtudnunk, hogy immáron ők is azok közé tartoznak, akik megvetéssel néznek a Templomra. Kérdezgettek arról, hogy életben lehet e még a családanya, de erre nem tudtam érdemleges választ adni. Sokkal inkább erősítettem bennük azt, hogy vegyenek tőle végső búcsút. Mégis csak jobb felkészülni a legrosszabbra, s aztán örülni, mint fordítva.

- Szerinted a Szerzetesek teszik ezeket? - Kérdezte Hachido reménykedve abban, hogy nemet mondok. Mindennél jobban akarta, hogy az itteni szerzetesek vétlenek legyenek. Az egyik fogadó szobájában ücsörögtünk éppen. Körbe ültük az apró szállást, Roufuku az ablakot kémlelte.

- Ha nem is konkrétan ők, de legalább benne van a kezük. Köréjük épülnek az események. Ami pedig az eltávozó papokat illeti, ha lesz időnk megkeressük őket és kikérdezzük valamennyijüket.

- Na és a megérkezett papok? Az egész templom bűzlik szartól. - Köpte oda csípősen Tomoshi, s én biztos voltam benne, hogy mocskos nyelvezetén kívül Hachido bántássa is volt a célja ezzel.

- Kérlek fogd vissza magad Tomo...

- Már miért kéne?

- Igaza van. Azt a parancsot kaptad tőlem, hogy úgy tegyél mindent, hogy tudod, képviseled a Főpapnőt.

- De most magunk között vagyunk.

- Attól még...

- Nem olyan biztos az. - Szakított félbe Roufuku, s Tomoshi azonnal termett volna mellette az ablakban, hogyha nem ragadom meg a karját. Ő kérdőn nézett rám, s már köpött volna szemen valami trágársággal, de én megelőztem.

- Ha most feltűnően ott termesz, akkor elronthatsz valamit. - Magyaráztam. - Roufuku-san: mit látsz?

- Egy szerzetest, amint már harmadjára sétál el a fogadó előtt és igencsak kíváncsian tekintget az ablakokra. Aki kijön azt megállítja és beszél vele.

- Akiket megállított azok visszanéztek a fogadóra?

- Igen.

- Akkor felőlünk érdeklődik.

- Elég fiatal. - Morfondírozott az öreg. - Szinte még gyerek.

- Rendben van. Akkor este meglátogatjuk a Templomot. Már tudják, hogy itt vagyunk, bolondok lennének bármit is csinálni.

- Szerinted megmenthetjük azokat, akiket elraboltak? - Kérdezte Kou, miközben lefeküdt a szoba egyik ágyára a kettő közül. Ez a kétszemélyes kis lyuk megteszi szállásnak, nem kell túlköltekeznünk.

- Ugyanannyi esély van arra, hogy halottak, mint, hogy élnek. Ne reménykedj semmiben.

- De az elöljárónak azt mondtad...

- Tudom, hogy mit mondtam! - Kezdte volna hadarni Hachido. - De jelenleg semmi sem biztos. Aggaszt az, hogy ilyen gyorsan feltöltődött a Templom szerzetesekkel. Biztos vagyok benne, hogy itt valami nincs rendben.

- Elment. - Állt el az ablaktól Roufuku.

- Köszönöm. Most pedig sötétedésig pihenjetek. Amint csend lett, bemegyünk a Templomba.

[...]

A terv egyértelmű volt.

Én, Hachido és Roufuku-san a főbejáraton megyünk be, míg Kou és Tomoshi a falakon át, az épületen mozogva, chakrát és technikákat használva figyelnek és jutnak be ha minket is beengedtek. Körbenéznek fent és alul is, elvégre ha a Pagoda több emeletes magasságában nem találnak semmit, akkor valószínűleg pincehelyiség is van. Ha abból indulunk ki, hogy a sikolyok innen jöttek, akkor a legideálisabb, hogyha pincét építenek ki arra a célra, hogy embereket kínozzanak, tartsanak fogva, vagy végezzenek ki. Onnan hangok nem szűrődnek ki. Éppen ezért esélyes, hogy a Pagoda legmagasabb pontján tarthatnak fogva embereket, elvégre kiáltás onnan könnyebben szűrődik ki, mint az alaksorból.

- Azért jöttünk, hogy Shion-himesama képviseletében körbenézzünk a Templomban. Szeretnénk tudni, hogy minden rendben zajlik e és, hogy milyen sorsa van errefelé a vallás képviselőinek. - Nézett rám ijedten az a két borotvált fejű szerzetes, akik kinyitották a kétszárnyú főkaput, amit hagyományosan vallási szobrok szegélyeztek. Furcsamód csak résnyire nyitottak ki, egy ember éppen kifért volna ezen a résen és ők ketten állták el ezt az utat.

- Megtiszteltetés, hogy a Főpapnő Apátjai tisztelnek meg minket - nézett végig gyanakvón az idősebbik, 35 év körüli Roufukun, aki sokkal inkább tűnt csavargónak, mint egyházi személynek - de ezen a kései órán már egyetlen egy rangidős sincs ébren. Kérem, jöjjenek vissza holnap reggel.

- Azt sajnos nem tehetjük. Mint talán látszik, mi nem csupán a vallást képviseljük. Mi Onigakure no Sato Három Őrségének a tagjai vagyunk. - Téptem le magamról egy mozdulattal az utazóköpenyem, s ezzel feledtem nemesi igényű állatbőrből készült Uchikakémat és annak aranyozott hímzését. - A Monokuro-klán megtisztelt tagja vagyok, - Roufuku furcsán nézett rám, míg Hachido láthatóan vállamra akarta tenni kezét, hogy megállítson, de nem merte - Monokuro Gouken-taichou, kinek Shion-himesama hatalmánál fogva hatalma van ezen a területen és efölött a Templom fölött. Parancsolom, hogy eressz be minket! - Tekintetem szinte átszúrta a két szerzetest, akik megrökönyödve, már-már remegve álltak előttem.

- U-u... Uram, kérem, jöjjön vissza holnap reggel. Ez mindenkinek jobb lesz így. - Kérlelt, s már-már könyörgött, majd elkezdte ránk csukni az ajtót. Több sem kellett, kezeim ökölbe szorultak és egy pillanat alatt csőlátás alakult ki, melynek középpontjában a két szerzetes és a bezáródó főkapu állt.

- Hogy meritek!? - Ordítottam el magam, mire bár a két fiú megremegett, majd megdermedt, de én azt már fel sem fogtam, hogy megálltak a becsukás folyamatával. Kézjeleket formáltam és olyan erővel, olyan intenzitással kulcsoltam össze az ujjaimat, hogy a levegő is felbolydult körülöttem. - Doton: Doryuu Taiga!!! - Hánytam rájuk a torokhangú szavakat, minek következtében előttem szélsebesen indult meg a széles és magas, gyors áramlatú sárfolyó, mi betörve a résen, elmosta a két Szerzetest és kicsapta a kétszárnyú kőkaput. - Jegyezzétek meg ezt a nevet! - Léptem be az iszapos talajra, mit feltúrt a technikám. Bal és jobb oldalra sodorta a két fiút a jutsu, így könnyedén sétáltam el közöttük és pislogás nélkül a tízemeletes pagodát figyeltem, mi szinte az égig ért. - Monokuro Gouken-taichou! Ha az utunkba álltok, meghaltok! Ha felálltok - ekkor megtorpantam és a feltápászkodó fiúk felé néztem a szemem sarkából. Elöntött az utálatuk, a hitszegő, áruló, vallásellenes beteg gyilkosok... Ilyenek végeztek anyámmal is... Ilyenek fertőzik meg a jó emberek lelkét, habár ők is csak eltévelyedtek. De számukra már késő. - MEGHALTOK! - Morogtam összeszorított fogakkal és kezemet olyan erősen kulcsoltam kardom markolatára, hogy semmilyen erő nem lett volna képes kitépni szorításomból, maximum a karommal együtt. - Előre...

[...]

Betörve a tizedik emelet ablak nélküli szintjére undorító látvány tárult a szemeim elé...

Nem kopogtattam be a pagoda főbejáratán, miután haragom elsodorta utamból a két parancsszegőt, homlokegyenest felugráltam az emeletek párkányaira és a legfelsőnél meg sem álltam. Menet közben elsuhantam Kou és Tomoshi mellett is, akik értetlenül nézték, ahogyan kardomat szorítva száguldok felfelé töretlenül, sziklaszilárd magabiztossággal. Minden szint ugyanúgy nézett ki, a tizedikről csak az ablakok hiányoztak, így kardommal és a Formázás Útjával vágtam utat a falba, majd rúgtam azt be.

Belépve az első ami szemeim elé tárult, a szoba közepén egy fekete márványból készült áldozó asztal amit már sokszor láttam azelőtt. A négy sarkában egy-egy elégett fekete viaszgyertya, mellette pedig egy kisebb emelvény, amire könyvet lehet tenni. Ott most csak egy rubintkövekkel díszített áldozókés volt az ugyancsak rubintdíszes hüvelyében. Az áldozóoltár körül mélyedések voltak, mik végig futottak a szoba teljes peremén, akárcsak egy vízelvezető csatorna. Ami pedig meglepő volt, hogy a pagoda legfelső emelete nyitott volt. Felnéztem és láttam a felhős, morajló égboltot. Tehát a csatornák nem csak a vér, hanem az eső elvezetéséről is gondoskodtak.

Körbenéztem és gyorsan megtaláltam a csapóajtót, amit felnyitottam. Egy lépcsősor vezetett lefelé, ami másfél ember szélességű volt körülbelül. Ami pedig undorral töltött el, az a szag. Sterilnek tűnt a szoba, de valami bűzlött. Nem tudtam rájönni, hogy mi, mígnem egy hang nem szólalt meg.

- Egy Harcos... - A hang mély volt, reszelős és gurgulázó, mintha csak egy vaddisznó fuldokolna vérében, majd ismeretlen nyelven szóló szavak csengtek fel tőle. - Bátor harcos...

- Ki vagy?! - Forogtam körbe, miközben kardom magam elé tartottam. - Mutasd magad!

- Türelmetleeeeeen... - Kacagta, mire a sötét falból egy alak suhant elő és nézett rám mosolyogva. Kéklő szemei és hosszú fekete haja volt, mi vizesen, vagy izzadtan lógott alá. Nem tudtam eldönteni. - Azt hittem, hogy futsz még néhány kört a faluban, mire itt kötsz ki, Harcos. - A hangja még mindig furcsa volt és nem e világi, s mindenhonnan hangzott, mintha a falak beszéltek volna hozzám.

- Ki vagy? Ismerlek?! - Kérdeztem, miközben pengém kéken izzott fel. Láttam a férfi ruháját, díszes volt. Akárcsak a Főtemplom szerzeteseié. - Te vagy a Templom Főpapja?

- Ohhohóó... - Mosolyodott el, s karjai megrándultak. - Ő nincs itt.

- Akkor hol van? És te ki vagy?! - Kezdtem egyre türelmetlenebb lenni, s magam is kezdtem elhinni, hogy egy természetfeletti lénnyel van dolgom. Egy Démon...

- Ő már bennem él... Vagy talán fordítva? - Düllesztette ki szemeit, majd hihetetlen gyorsasággal indult meg felém. Furcsa volt, egy pillanatra megilletődtem, mert puszta kézzel támadt. Láthatóan nyitott tenyeres, hajlított ujjú ütést akart felém megindítani, de a kardom sokkal hosszabb volt, mintsem el tudjon érni. Ugyancsak gyors mozdulattal elsuhantam mellette és belé vágtam. A gyomra felé intéztem támadást, azonnal megfordultam és védekeztem. Szükségtelen volt. Vér spriccelt mindenfelé, az én kardom pengéjéről is lepergett néhány csepp. Belek buggyantak ki, majd pörögtek le az alak oldalán.

- Mit művelsz? - Néztem rá hitetlenül, ahogyan beleit fogta.

- Nem fáj... - Tekintet le dadogva, majd megmarkolva az egyik béldarabot kihúzta a hasából. Megakadt, próbálta erősebben húzni, de nem ment neki. Kou érkezett meg az általam vágott nyíláson és Tomoshi állt meg a nyitott tetőn.

- Minden rendben!?

- Ez meg ki? Egy Szerzetes? - kérdezte Tomoshi, én pedig leeresztettem pengémet és a fejemet ráztam.

- Nem tudom.

GOUKEN-TAICHOU

_ Ő R S É G E

Monokuro Gouken - Taikei no Taichou

Fél napba került, mire átfésültük az egész pagodát és megtaláltuk a pincébe vezető rejtett járatot az egyik Szerzetes segítségével.

A gyermeket életben találtuk, de a többi hattal már végeztek. Minden holdtöltekor kivégeztek egyet közülük és két nap múlva lett volna a következő. Egy szertartás volt, ami állítólag a Főpap erejét növelte. Az áldozatokat odafent az oltáron áldozták fel. Állítólag az egész dolog évekkel ezelőtt kezdődött, amikor a Főpap régi tekercseket tanulmányozott. Egyre inkább elmerült a régi tanokban, mikről később kiderült, hogy áldozatokkal járnak. Először csak véráldozat, kisebb állatok és hasonlók. Átvizsgáltam a tekercseket és mindegyik chakrahasználathoz kötött áldozat volt. Technikák, melyeket nem értettem. Azt írták, hogy mindez kulcs a halhatatlansághoz.

Mindösszesen egy helyen említették Jashin nevét.

A Főpap elhitette a többi szerzetessel, hogy az igazi erő, amivel a legközelebb kerülhetnek az istenikhez és amit kijelöltek nekik útnak, azt vér útján szerezhetik meg. Próbálták a hívőket is befolyásolni, összezavarni és átforgatni őket egy sötétebb hitvallásba. Ebből aztán pletykák és negatív érzések kerekedtek. A Főpap chakrahasználattal, a tekercsekből tanult elfeledett technikákkal demonstrálta az igazát, mire a Szerzetesek nagy része megtért az új hitre a másik fele pedig elhagyta a Templomot. Azt mondják, hogy egy bizonyos Sötét Chakra volt az, amivel összezavarták az azóta remeteként élő Szerzetest, aki Senzoku Chakrát használva szembeszállt a Főpappal.

Segítséget is próbáltak kérni, de annyira figyeltek mindenkit, hogy nem lehetett észrevétlenül bármilyen üzenetet is kijuttatni, így akik félelmükben csatlakoztak az új hithez, ők próbálták a falusiak között elhinteni a pletykákat és az egyre feltűnőbb negatív változásokat, hogy Onigakure no Sato végre foglalkozzon az üggyel. Később Pecséttechnikák kerültek minden Szerzetesre amik meggátolták őket a beszédben.

A vérző szerzetes pedig egy megszökött rabot próbált meg elkapni, ő sebezte meg. A Főpap később Sötét Chakrával meggyógyította és másnap már kutya baja sem volt... Azt mondták, hogy megszállta valami az Apátot, legalábbis ő ezt hitte és ezt mondta. A fiatal szerzetesek közül sokan azt mondták, hogy egyszerűen csak megőrült. A rögeszméjévé vált, hogy neki különleges ereje van és megszállta őt maga Mōryō és ő adja neki az erőt. A Főpapnő ellenőriztette Mōryō lelkének és testének börtönét, de egyik helyen sem sérült meg egy pecsét sem és az őrség sem tapasztalt semmit. Felmerült a kérdés, hogy megszállhatta e őt egy másik Chakralény, de a "harcunk" alatt én nem tapasztaltam semmilyen túlvilági erőt. A hang, amit kiadott, akár chakrahasználat is lehetett. Ostoba volt és meggondolatlan, sebezhetetlennek hitte magát, mikor egyetlen egy kardmozdulattal megöltem. Ez tébolyultságot jelent.
Sokan nem is látták már hetek óta, a szekta többi tagjai irányította a Templomot. Immáron pedig minden kérdés megválaszolásra került. A szektát felszámoltuk, a templomot lebontattuk és megtisztítottuk. De ez már nem az én dolgom volt.

- Tehát egyszerűen csak használtad az erődet, amit szereztél és a tudásodat. Nem volt túl okos, de célt értél vele. - Reagálta atyám mindarra, amit elmondtam neki. Éppen egy az egy elleni ökölpárbajt vívtunk. Erejét még sosem múltam felül, de mozgékonyabb és gyorsabb vagyok mint ő, ezt szoktam kihasználni.

- A megérzésem vezetett. Tudtam, hogy bízhatok a társaimban és ha erős ellenfélbe bukkanok, akkor legalább hárman harcolunk majd ellene. A tervem akkor működött volna, hogyha beengednek. De a parancsomat nem tagadhatja meg SENKI! - Ütöttem arcon atyámat, aki egy válaszcsapással válaszolt. Míg én az orrát értem és ezzel reccsenve torzítottam azt el, ő egy mellkasütéssel a földre küldött.

- Ez a beszéd! De akkor sem lehetsz legközelebb ennyire könnyelmű! - Mondta, miközben belém rúgott egyet a földön, én pedig összerándultam egy pillanatra, majd lábaimmal és karommal vertem vissza az újabb rúgásokat. Csak játszadozik. Ha igazán megrúgna, minden védekezésnél eltörne a csontom. - Engedd legközelebb is szabadjára a hatalmadat és mutasd meg, hogy ki vagy, majd fojtsd el és válj megint türelmessé és szerénnyé! - Rúgott fejbe, mit két karral kellett védenem, hogy ne törjön be amikor a talajnak ütődik. Testemet már véresre súrolta a por, mert egy rövidnadrágban küzdöttünk mind a ketten. Test-test ellen. - Erre tanított a nagyapád nem?! - Taposott rá mellkasomra, mire én ököllel térdhajlatába ütöttem. Ő összecsuklott egy pillanatra, én pedig felpattantam és a hata mögé kerülve kezdtem el sorozni a derekát.

- Megértettem! Legközelebb így... Lesz! - Lihegtem a sorozás közben, ő pedig nem bírt mozdulni. A kor megkezdte csontjait és ismertem atyám egyetlen gyenge pontját. - De ezzel most már bizonyítottam! - Az öreg ekkor miden erejét összeszedve előrébb lépett kettőt, majd megfordult és féltérde ereszkedett előttem. Nem bírt megállni a lábán. - Na elég volt?! - Kérdeztem lihegve, ő pedig csak nézett fel rám és mosolygott.

- Soha nem győzöd le az öregedet. Te sose rúgnál egy földön lévő ellenségbe. Túl gyenge vagy hozzá... - Mosolygott megvetően, miközben a másik térdét is a földre tette. - Gyenge vagy... Hasznavehetetlen és sosem leszel képes bizonyítani semmit! - Morogta megvetéssel szemében, s gyomromban parázsló lángok gyúltak. Izmaim megfeszültek, de csak dobbantottam egyet, s ezzel minden feszültségemet elzártam.

- Nem fogsz rávenni arra, hogy beléd rúgjak, ahogyan te belém. Te is és a Főapát is arra tanított, hogy ne tegyem. Könyörület, alázat, erő, erély és határozottság. Ebből áll a tekintély. Egyiket sem szegem meg. - Eztán hátat fordítottam atyámnak. - Sétálok egyet, holnap a Főparancsnok hivatott. Azt mondta, hogy fontos.

- Büszke vagyok rád. - Dörmögte az öreg, miközben feltápászkodott a földről, én pedig mosollyal az arcomon távoztam.

[...]

Az eső először csak felkavarta az éjszakai falu leülepedett porát, majd sárrá mosta azt.

Én örömmel sétáltam minden éjszaka, mert akkor az egész világ csendes volt és nyugodt. Most pedig, hogy odafent kavarognak a fellegek és záporral mossák a földet, nincs egy élőlény sem, ki megzavarná csendes magányomat. Ami azt illeti, a zuhogó eső zavaros hangja is andalítóan hatott, tudott annyira ellazítani és segíteni gondolataimban elmerülni, mint egy vízesés moraja. Értékeltem az elmúlt éveket, hogy a kiképzésemtől hová jutottam. Ugyanazt az öltözéket viseltem mindig. Az emberek így megjegyeztek. Nem sokat változott az arcom és a testem sem, maximum férfiasabb lett. Elégedett voltam a viselkedésemmel. Mindig határozott és következetes voltam, de amikor lehetett, én is lazítottam. Megfestettem a talpaim alatt szétrobbanó parazsat, amely az egyetlen felemelő emlékképem az első küldetésemről, mi kaput nyitott az elismerés felé.

Roufuku nem élt a második esélyével, igazából nem törekedett arra, hogy jóvá tegye a küldetésen mindazt, amit elrontott. Habár úgy láttam, hogy készen állt bármikor feláldozni az életét. Készen állt meghalni, s talán még hívta is a halált. Vágyott a Szeppukura, de nem volt méltósága kérnie senkitől. Tudta, hogy nem kapná meg és még nagyobb szégyenbe sodorná magát. Elvégre már hitehagyott volt. Bushidoját beszennyezte és nem tért át másik útra sem. A zavaros ösvénytelen rengetegben támolygott, pedig én fáklyát gyújtottam neki egy lehetőséggel. Nem akarta követni.

Nem ártottam soha senkinek, aki nem érdemelte meg. Megbántani is csak olyanokat bántottam meg, akiket parancsaimmal irányítottam vagy befolyásoltam. Mindezt azért, hogy ne haljon meg, vagy, hogy teljesítse a küldetést sikerrel. Esetleg ne hátráltasson minket. Az, hogy ki mit él meg, azzal pedig nem kell foglalkoznom. Az én lelkemmel vagy érzésvilágommal sem foglalkozott soha senki. - Gondolataim közepette észre sem vettem, hogy már kitértem a faluból, s elkezdtem a körötte lévő erdő útjain sétálni. - Mindig is magamra voltam utalva és bár okoztak fájdalmat, erősebb lettem általuk. Anyai szeretetet sem kaptam, de ehelyett férfi lett belőlem és erős vezető. Az, aki példát mutat és így irányít, az ostorát csak az után használta, hogy magát is korbácsolta, hogy eljusson idáig. Sosem kértem senkitől annál többet, mint amit én is meg tudok tenni.

Úgy hiszem, hogy jó úton haladok afelé, hogy elismerjen mindenki. Idővel változásokat akarok majd elérni itt is és a világban is, ahhoz pedig elengedhetetlen az, hogy az emberek sokasága elismerjen vezetőjüknek. Ezt fogom elérni.

[...]

Az esőben az érzékeim is tompábbak voltak, nem tudtam volna megmondani, hogy csak meg akarnak támadni, vagy egy állat zajong a bokorban, esetleg csak a lecsapódó eső cseppek kopogása kelt némi zajt errefelé. Mégis éber voltam, habár szívem szerint hagytam volna átengedni magam a gondtalan létnek, tudtam, éreztem, hogy képes lennék azt mondani, hogy jöjjön halál, farkasfalka, vagyb bármilyen veszedelem, én kötetlenségek és megfeszített idegek nélkül élvezem most az esős sétámat. Ám nem tehettem meg. Ez nem én lettem volna, még, hogyha ez egy egyre csak erősebb és természetesebb érzés kezdett lenni bennem. Leküzdöttem és elnyomtak. Ez nem én voltam. Én az vagyok, aki mindig figyel és mindig éber, akit nem lehet meglepni.

Talán ennek köszönhettem, hogy észrevettem azt a kislányt. Furcsa volt, apró és törékeny. A sárba mélyedt, teljesen átázott és nem volt magánál. Csoda, hogy meg nem fulladt. Kéklő haja rikított a sötétségben, a főút mellett találtam rá. Karjaimba vettem és a kórházba igyekeztem vele.

Alig kerülhetett ki pár éve az akadémiáról. Mégis mit keresett itt kint? Lélegzett, de a teste forró volt. Lázas...

A kórházban ágyba fektették és ellátták, én pedig ott hagytam őt.

[...]

Másnap a Főparancsnok és a Főpapnő egyik jobbkeze színe elé kerültem. Meghajolva, tisztelettudóan hallgattam őket.

- Monokuro Gouken. Figyelembe véve a képzettségedet és az erődet, a Tanács úgy döntött, hogy az Őrség tagjai közé emel. Már egyszer felajánlottunk neked egy pozíciót a Falu és Templomőröknél is, de mindkettőt elutasítottad. - A Főparancsnok az Apátra nézett, ki folytatta.

- Az okod az volt, hogy nem érezted méltónak az egyszerű Őrség tagságát, míg a Templomőrök között nem érezted volna magad közülük valónak, mert nem gyakorlod nap mint nap a vallást. Ezért most egy új pozíciót bízunk rád.

- Nem vagy még elég képzett és koros, így elég bölcs sem ahhoz, hogy a Főtemplomőrség tagjai közé tartozz. Egy új Őrség létrehozását kell eszközölnünk. A Készenléti Őrséget.

- Mint tudod, azért nektek Ninjáknak kellett felgöngyölíteni az előző vallásellenes ügyet, mert a Templomőrség tagjai elfoglaltak voltak. Ez hatványozottan igaz mostanában mindhárom Őrségre, ezért egy negyedik Egység felállítása megoldhatja a kialakult emberhiányt.

- A Készenléti Őrség feladata az lesz, hogy támogassa a három másik őrséget és elvégezze azokat a feladatokat, amikre nekik nem jut idő. Továbbá egy kiképző funkciót is betölt. A Készenléti Őrségbe kerülnek majd a te kezeid alá azok a Ninják, Szamurájok vagy Harcos-szerzetesek akik kikerülve az Akadémiáról nem feleltek meg teljes mértékben az elvártaknak. A feladatod az lesz, hogy képezd őket és tapasztalatok útján erősítsd őket.

- Ez egy kis Egység, nem osztják majd meg nagyon a figyelmedet, de egy jó ugródeszka ez a számodra.

- Ha itt bizonyítasz és eredményeket érsz el, akkor két év múlva a Főtemplomőrség tagjai közé emelkedhetsz.

- Ha viszont elbuksz, akkor lehet, hogy örökre őket fogod tanítani. Mi bízunk a képességeidben.

- A kérdés csak az, hogy te bízol e magadban?

Természetesen elvállaltam az egység vezetését, mi életem talán legrosszabb döntésének bizonyult...

**Monokūro Gouken** Szer. Aug. 08 2018, 19:16

Csak hogy tiszta legyen és átlátható:
- Engedélyt kaptam a Tinta technikákra
- Főkari ch szintje miatt indíthatok Chuunint

A Ninja Tanácstól pedig szeretném kérni:
- A 300 Chakrás karakter indítását amennyiben az előtörténet minősége megfelelő

- A Készenléti-őrség Parancsnokságát [Ide azért merek Parancsnoki rangot kérni, mert az egység lényegében használhatatlan Shinobikból áll és őket kell képezni]

**Uchiha Kagami** Szer. Aug. 08 2018, 22:07

Szervusz!

No, meglettem vele. Belekötni igazából nem nagyon tudnék, minőségi munka, ahogy az tőled elvárható. Jó látni, hogy Onigakure no Sato falai közé is indul karakter, az előtörténet pedig megfelelt az Oni no Kuni shinobi kódexnek. Most már csak az értékelés maradt hátra, amely megtétele előtt, konzultáltam a többiekkel. Sajnos, a 300 chakrás indítást nem adhatom meg, a Készenléti Őrség Taicho rangját, viszont igen. Azonban, nagyon gatyába kell ráznod őket, továbbá a játékod során figyelned kell arra, hogy a felettesek rajtad tartják a szemüket, és a legkisebb hibát is meg fogják jegyezni.

Tehát, akkor az értékelés a következő:

Szint: C

Chakra: 265 (sajnos, többet nem adhatok. Az ET-d minőségi lett a maga nemében, és úgy gondolom, hogy ez az egyik mintapéldája annak az oldalon, hogy mit kell letenni az asztalra az elérhető maximum feletti értékelésért)

TJP: 25

Rang: Taicho

Pénzösseg: 7124 ryo

Írj adatlapot, keress játékostársat (bár, ahogy látom már van), és/vagy mesélőt és jó játékot!

UI: Mivel karaktered nem hivatásos shinobi, így az Állami Shinobi rangba kerül.

Kagami

Ajánlott tartalom

Monokūro Gouken

Monokūro Gouken

Re: Monokūro Gouken

Re: Monokūro Gouken

Re: Monokūro Gouken

Re: Monokūro Gouken

Re: Monokūro Gouken

Re: Monokūro Gouken