Re: Szabad Játék (1)

**Tatsuno Sizu** Kedd Feb. 12 2019, 19:14

Felbasztam. Kiiiciseszetttüüül felkúúúrtaaam az agyát! EZAAAAZ! Öm..vagyis izé.. nem ez volt a célom. A düh, jó. Mivel utána az ember felismeri önmagát és bűntudata lesz, hogy a másik ellen tett. Itt is ez lesz. És lassan elfogadja a személyiségem. Megtanulja, mit és, hogyan. Azt fogja hinni, hogy kiismert. Közben csak a színjátékom részleteit fogja betanulni. Mint egy idomított ember. Annyira.. gyűlölöm ezt a fajt. Egyszerűen ki nem állhatom. Túlzottan is az érzelmeik és a személyiségük irányítja őket. S így formának át másokat is. Megvetik akik nem olyanok mint amilyenre vágynyak. Undorító, hogy mindenki mennyire felsőbbrendűnek érzi magát. Kiakasztó.
- Támogató. -jeltettem ki. Nem tudom, ezen mi nem volt egyértelmű? Ha nem harcos vagyok akkor kiegészítő bazdmeg. Mit vártál mit mondok? Házi nyuszi?
Eztán a férfi fellépett a farönkökre és onnan kiabált. Torokhangon. Még jobban kikelve magából. Hát imááádom! Az én arcom továbbra is nyugodt volt. Nem vettem fel amit mondott, hiszen nem értettem egyet vele. Egyszerűen taszított a mondanivalója és a stílusa is. Nagyon forrófejű.. ez tökéletesen jól látszik. Pedig ő aztán próbálja titkolni, de könnyen ki lehet hozni a sodrából.. és én már tudom mivel.. lassan de biztosan, mindent kitapasztalok.
Láttam amint ordítozások közepette formál kézpecséteket. Meg akar ölni..legalábbis képletesen. Valójában csak harcra akar bírni.. de nem fog. Engem nem. Nincs rá indokom.
- Egy beszélgetéssel ennél sokkal többet is meg lehet tudni egy emberről. Ez csupán erőfitogtatás és felesleges önfárasztás. Egy emberről nem harc közben lehet sokat megtudni.. hanem amikor alapjáraton, nem figyel a mozdulataira. Azzal leír mindent magáról.. egy nyitott könyv lesz. - Mondtam, teljesen nyugodt hanglejtéssel.
A férfi csak ordított tovább. A lelkembe akart gázolni.. de nem tud. Mélyen el van rejtve és több ezer személyiségjegy őrzi.
- Küzdök ha van rá rendes indokom. Ha van rá okom. De nem küzdök, puszta játékból. S akármennyire is menne ez a harc vérre.. nekem nem megfelelő indok. Mert a saját életem a legkevésbé se érdekel. - Mondtam -S azért vagyok itt, mert itt kell lennem. Tudja.. nem mindenki választhatja meg a sorsát - Mondtam jéghideg tekintettel és szavakkal. Most végre érzelem tükröződött szemeimben. Enyhe szomorúság, s kényszerérzet. S a legőszintébben szóltam, amennyire csak tudtam.
Na...erre mit lépsz cica? Megtámadsz? Megölsz? Leszarom. Én fel nem állok. Sajog a csuklóm, zihálva veszem a levegőt, szorít a tüdőm, kapar a torkom... s itt az ideje bevenni a gyógyszert...

**Monokūro Gouken** Kedd Feb. 12 2019, 21:14

Nem voltam képes higgadtan gondolkodni.
A legkevésbé sem ismertem magam. Legalábbis, ilyenkor... Nem is sejtettem soha, hogy bármikor is hasonló állapotba kerülhetek, még annak ellenére sem, hogy már egyszer-kétszer megtörtént. Nem volt mi utána ráébresszen a hibámra, mert teljesítettem azt, amit kellett. Itt azonban haragom célpontja egy olyan valaki, akit nem lehet egyszerűen csak eltiporni és nem is szándékoznék.
Egyszerűen csak nem fog rajta semmi. Se a szavak, sem a penge. Hiába kaszabolnám szét, hiába püfölném, nem érnék el vele semmit
Akárhogy próbálom formálni, nem sikerül...
Csak tudnám, hogy miért is küzdök? Ez a dolgom. Erre kértek fel. Formálnom KELL! De ha egyszer nem megy? S a szavai zavarodottságot okoztak. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy bármit mond, rázúdítom a technikát. Kivéve persze akkor, hogyha kielégítő választ ad. Hogyha azt mondja, amit hallani akartam tőle... De ezt a megelégedettséget nem éreztem. Tényleg összekutyult. Nem akartam már megtámadni, de a dühömet nem mulasztotta el. Tehetetlen voltam, s ahogyan felfogtam szavait, úgy homályosult el előttem a "préda" szerepe.
Ezer dolgot mondtam volna egyszerre!
- ORRRRRRRRÁÁÁHHH!!!! - Bömböltem, s egy óriásit ugrottam, miközben a farakás alatt felrobbant a talaj. Sár, agyag, fű és fatörmelék tucatjai repültek a levegőbe én pedig átlósan a lány mögé érkeztem olyan távolságba, hogy ne tekintse fenyegetésnek. Az ugrás közben fegyveremet is eltettem.
Tomboló dühöm egy elemi robbanás kíséretében széledt szét a környezetben.
Ez tökéletes szimbóluma volt levezetetlen, kontrollálhatatlan, célpontját vesztett indulataimnak. Mert ahogyan éreztem, hogy az elemi chakra kifejti a hatását, hallottam a robajt, láttam a pusztítást, valamennyire lenyugodtam. Az ezer dolog, mi el akarta hagyni számat egy kiáltásba torzult, végül nem indítottam útjára azt az óriási sárfolyamot, mi magával vitte volna a fatörmeléket. Nem volt értelme meglépni ezt.
- Döntened kell! - Vele volt eddig a legnehezebb dolgom. A többiek mind hajlandóságot mutattak az együttműködésre. Bele mentek a játékba és ha nem, akkor betörtem őket. - Akarsz támogatni minket? - De őt nem tudom kezelni... Egy olyan ellenfél, ki ellen nincs meg a megfelelő eszközöm. - Ha nem, akkor segíthetek neked. - Alkalmatlan vagyok a normális emberi kapcsolatok kiépítésére. A normális, talán már-már gyengédnek titulálható érzelmek helyén kezelésére. - Meg van a befolyásom és vannak kapcsolataim is. Meg van a jogom hozzá, hogy alkalmatlannak nyilvánítsalak, akkor pedig már nincsen lejjebb. - Zavar, hogy itt van, hogy létezik... - Civillé minősíttethetlek és szerezhetsz magadnak egy rendes állást, olyat ahol nem kell harcolnod, ahol nyugodtan élhetsz elvárások nélkül. - De nem akarom, hogy ne legyen, hogy elmenjen. Valamiért fájdalmas volt kimondani, fájdalmas eljátszani a gondolattal, de ugyanakkor mindenkinek ez lenne a legjobb. Nekem, a csapatnak és neki is...
Legalábbis az eszem ezt mondta.

**Tatsuno Sizu** Kedd Feb. 12 2019, 21:48

Ohh persze. Az áldott, csodás idegesség. Annyira mámorító. Annyira csodás. Olyan emberi...olyan egyszerű...olyan varázslatos. Ezt csak imádni lehet. Olyan jó amikor egy személy kikel magából. Amikor valakin eluralkodnak az érzelmek. Egy feszítő, gyilkosan maró érzés ami széttépi belülről...majd kitör. Olyan mint egy jól megcsinált művészi kép. Évekig tudnám nézni. Annyira különleges... Ezt láttam a férfin is. Egy gyülemlő majd kitörő ideget. S ezt nekem köszönheti. Nem tudja, de megszabadítottam. A korábbi idegességeit is beleölte ebbe... tudatalatt. A férfi kiáltott, majd csapott egy hatalmasat a földbe. Sár, fű és föl repült az égnek. Egy kevés hozzám is elért. Erősen bőrömnek csapódott.. ezaz.. még egy pár dalmatafolt. Láttam rajta, hogy lenyugodott. A korábbi feszültségek is szertefoszlottak. Én pedig egy elégedett mosolyt villantottam, majd vissza a rideg arc. Eztán figyeltem amint közelít felém. Pontosabban..mögém. Átlós alakban állt meg mögöttem és ott kezdett el beszélni. Heh.. azt hiszi ez ilyen egyszerű..tényleg azt hiszi. De ez szánalmas. Egyszerűen nem hiszi el, hogy ezt nem lehet, csak így megoldani.
-Én tényleg alkalmatlan vagyok az ittlétre - mondtam teljes őszinteséggel -S boldog lennék, ha segítene. Ha lefokoznának. Ha civilként dolgozhatnék. De az a halálomat jelentené. Mint mondtam, nem mindenki választhatja a sorsát. Samurai családból származom. Maga szerint.. eltűrnék, hogy mondjuk virágokat áruljak? Ohh dehogy... engem szó szerint megölnének, majd balesetnek állítanák be. Szóval maradnom kell, bár tudom, hogy ez magát nem teszi boldoggá. - Mondtam, míg magam elé meredtem..majd homlokomat a penge lapjának döntöttem - Nem fogok ok nélkül harcolni. Soha. De tökéletes gyurma vagyok. Az leszek, akit csak akar. Törékeny vagy erős. Félénk és bátor. De a saját szabályom nem szegem meg. -Szavaim most igazabban szóltak mint valaha. Mégis.. az igazság a leghazugabb dolog amit eddig mondtam...

**Monokūro Gouken** Kedd Feb. 12 2019, 22:15

A lehulló törmelék lassan elfogyott és én úgy nyugodtam meg egyre jobban.

Mellkasom fel s alá mozogva, kezdetben szaporán, majd egyre lassabban lüktetve vitte végbe a megnyugvás folyamatát. Fokozatosan visszanyertem józan ítélőképességemet és sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, mint ez előtt. Ám ezzel együtt a megnyugvás magával hozta azt a kis mostohatestvérét is, mit már oly' sokszor éreztem amikor jól éreztem magamat a bőrömben: Bűntudat. A tettem miatt, a lánynak mondottak miatt, az okozott esetleges sérülések miatt. Minden típusú sérülés miatt...

Sóhajtottam.

- Kövess! - Ragadtam meg a lány alkarját miközben ő fejét pengéje lapjára támasztotta. Azt hiszi, hogy nem vettem észre a csuklóját, de ha így van, akkor nagyon is tévedett. A magamfajta kiszúrja az ilyesmit, még ha csak egy roppanás is volt csupán.

Az imént egyértelmű utasítást adtam, s úgy húztam fel a földről.

Légies könnyedséggel sikerült ezt megtennem, nem lehetett több hatvan kilónál. Miután felállt, sem engedtem el, karját fogva húztam magammal még akkor is, amikor már jött magától. Akkor is fogtam... Végül amikor gyorsítottam a tempón, elengedtem és elvártam hogy kövessen vissza, egészen a Bázisig. Az út során fülemben csengtek a szavai, minden egyes mondatát kielemeztem és átgondoltam. Nem felejtettem el őket és nem akartam elhanyagolni egyiket sem. Csupán összeszedtem a gondolataimat, hogy józanul tudjak egy olyan döntést hozni, amit képes lehetek uralni.

Na meg persze más dolog is vezérelt.

[...]

Visszaérve a bázishoz, odakint Otokaze gyakorlatoztatta a többieket.

Átrobogtam rajtuk, keresztül mindegyiken és hátranézve Sizura tekintetemmel egyértelműen jeleztem, hogy ne álljon meg. Úgy suhantam el míves felöltőmben a beosztottak között, mint valami királyfi az alattvalói között. Pillantást sem vetettem rájuk és jól látszott, hogy értetlenül néztek utánam és ugyanúgy aztán Sizura is. Kérdő tekintetek sokasága ostromolta Sizut, némán tátogó "mi történt?"-ek és hasonlók.
Kicsaptam a Bázis kétszárnyú ajtaját és bevárva a lányt felrohantam a lépcsőn.

Egyenesen az irodám felé vettük az irányt, ott pedig előkapva a kulcsot megálltam az ajtó előtt. A kulcslyukat néztem és lassan, bizonytalan mozdulattal, remegve helyeztem a zárba a fémdarabot.

- Mi a Klánod neve? - Kérdeztem. - Ezt nem tehetik meg. A Falu és az őrségek védelme alá is helyeztethetlek ha akarod. Sőt... - A zár kattant. - Itt is maradhatsz. - Löktem meg irodám bejárati ajtaját, mi nehezen, fájdalmasan, nyikorogva nyílt ki előttem. - Mit gondolsz? - Továbbra sem mozdultam. A küszöböt néztem lehajtott fejjel, nem nézve a lányra.

**Tatsuno Sizu** Kedd Feb. 12 2019, 22:45

Kiakasztó. Egyszerűen ez az egész helyzet...annyira kiakasztó. Szavaim egy színjáték szavai voltak.. mégis őszinteséggel volt tele. Minden indokom teljesen igaz volt. Nevelőapám tényleg megöletne. Azok után amit éveken át tett velem, könnyedén küldene halálomba. Szóval.. nem lepődnék meg.
Hirtelen valami kiragadott a kényelmes pózomból. Vagyis valaki. A férfi megragadta az alkarom és annál fogva kezdett el cibálni. Mi a francért? Nem lett volna egyszerűbb, ha simán csak mondd valamit? Megzavarodtam. Olyanfajta cselekvést produkált amire kevés esély volt. Olyan kiszámíthatalan egy ember ez. Imádom. Meg akarom tudni, hogy működik..kitapasztalni teljesen a személyiségének azt a részét amit nem ismer be. Ami ilyen kiszámíthatatlanná teszi..
Hirtelen kellett felállnom a földről. Kardomat egy mozdulattal visszaraktam tokjába és némám követtem az embert aki rángat. Nincs is más választásom. Alázatot fogadtam.
-Shitsokui!- Kiáltottam el magam.
Alig telt el kis idő, Tsuki hamarosan megjelent, s kis lábait gyorsan szedve ért utol, majd ugrott kezembe, onnan pedig bemászott pulóverem zsebébe. Éreztem amint a kis lény lélegzik. Bundája hideg volt..biztos fázott. Szabad kezemet hátára tettem, s úgy mentünk tovább.
Hamarosan a fehérhajú gyorsított a tempón, majd azzal a lendülettel elengedte felkarom. Egyértelműen azt akarta, hogy kövessem. Én pedig így is tettem. Futottam...futottam ahogy kellett.
Egészen a bázisig mentünk. Ott láttam, amint emberek edzenek. S mi közöttük suhantunk el. Láttam az értetlen pillantásokat. De nem zavart. Sose veszem fel az ilyeneket. Hiszen nem nekem szólnak..csak annak az embernek aki lettem.
Egyenesen a férfi irodája felé mentünk. Nem tudom miért...de annyira furcsa volt ez az egész. Zavaros. Az ajtó előtt megálltunk. A fehérhajú keze kicsit megremegett a kulccsal. Bizonytalan volt. Nem bízna saját tetteiben? Hmm..érdekes.
- Tatsuno. -Ejtettem ki számon klámom nevét. -Tudom, hogy nem tehetik. De apámat ez nem zavarná. - Vontam meg a vállam...én ebbe már rég beletörődtem.
A férfi kinyitotta az ajtót..s a küszöböt nézte. Zavarban volt. Furcsa érzelmek kavarogtak benne...
-Szívesebben maradnék
Egy kedves mosoly kísérte szavaimat. S ez igaz is volt. Nincs az a pénz..amiért önként hazamennék..

**Monokūro Gouken** Kedd Feb. 12 2019, 23:11

Megérkezve az ajtóhoz elveszítettem a lendületet.

Már nem voltam biztos abban, hogy ezt akarom tenni. Hirtelen felindulásból jött az érzés, az ötlet. Nem is tudom, hogy miért vagy hogyan, de sejtéseim szerint az érzéseim vezettek. Ezt pedig a legkevésbé sem akartam, ezért megpróbáltam egy számomra elfogadható köntösbe bújtatni az egészet. "Ez csak azért van, hogy megismerjem és ezáltal képezni tudjam." Ez volt az első olyan gondolat, mi félig-meddig igaz is volt, s el is tudtam fogadni tetteim mozgatórugójának.

Így tehát aggályom kissé alábbhagyott.

- Értem. - Nem értettem egyet vele. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan működik a politika. Elég volt egy magasabb vezetői nyomás és egy egyszerű, burkolt fenyegetés vagy figyelmeztetés. Máris védve volt. - A mostohád milyen tisztséget tölt be a faluban? A családban felteszem ő a Klánvezető. - Ez viszont fontos. Tudnom kell, hogy kivel állok szemben.

Ő azt mondta maradna...

- Azt mondtad, hogy nem harcolsz ok nélkül. Mondj egyet! - Átléptem a szoba küszöbén és kezemmel intettem, hogy jöjjön utánam. - Miért harcolnál? Miért küzdenél? Mi motiválna? - Másoknál ezt kiderítettem, nála rá kellett kérdeznem. Nem volt jobb ötletem. Vagyis volt, de kudarcom után a szimpla rákérdezés tűnt a legkézenfekvőbbnek.

Miközben hallgattam a lányt, hátra kulcsot kézzel sétáltam el az íróasztalom mellett, egészen az ablakig, ahol letekintettem a gyakorlatozókra.

A szobában porosodó szekrények találhatóak meg. Van egy üres vitrin is és kettő aktás szekrény, valamint kettő kopottabb fotel a szoba két sarkában. Az íróasztal az egyetlen nem leharcoltnak látszó berendezési tárgy, azon azonban rendezett stószokban álltak a papírok, iratok és tekercsek. A jobb oldali fal közep részén egy kétszárnyú ajtó volt becsukva. Az ablak az íróasztal mögött volt csukva.

**Tatsuno Sizu** Kedd Feb. 19 2019, 19:13

Még egy kérdést szegezett a fejemnek. Én pedig, elcsendesedve újra a nyugodt és vételen fiatal lány szerepébe bújtam. Akit bárki lenyom. Aki nem képes még csak levegőt venni se egyedül. Annak a lánynak a maszkját vettem fel, aki retteg a családjától. Akit fiatalként úgy megbántottak és megtörtek, hogy mára már semmi önbizalma. Tiszta kamu. Képmutató faszságok halmaza. Tökéletesen tisztában vagyok minden képességemmel. Se nem vagyok elszállva, se nem alul röpülve. A realizmus szárnyait viselem és azokkal szelem át az életnek nevezett kék eget. elcseszett egy valaki vagyok, mi? Tehát visszatérve: eléggé szerencsétlenül néztem ki. Kezeimet pulóverem zsebébe gyűrtem és úgy vakargattam apró társam puha buksiját.
- Igen, ő. A templomőrségben szolgál. -Mondtam, miközben a földnek szegezte tekintetem - Valószínűleg riogatásnak szánta amúgy. De belőle már bármit kinéznék - Erőltettem egy gyáva, ijedt, zaklatott mosolyt arcomra. Továbbra se néztem fel.
Eztán beléptünk a szobába. Furcsa volt itt lenni. A férfi hátrakulcsolta kezét és az ablakhoz sétálva tekintett ki azon. A szobában szekrények voltak, azokon pedig vastag porréteg ült meg. Olyan leharcolt volt. Pár vitrin és szekrény aktákkal volt tömve. Ott lehet az enyém is. Vajon mit írnak benne? Képességeim, életkorom, nevem? Vagy szó esik a családi hátteremről és egészségügyi állatomról is? Juteszembe egészség, be kéne vennem a gyógyszereim. Mennyi lehet most az idő?
A szobában egyedül az íróasztal volt rendezett. Nem is csodálom.. ott tölti a legtöbb időt. Egy ilyen katonás ember pedig természetes, hogy rendezett. Nem is vártam volna mást. A szobában ezen kívül egy másik ajtó is volt.. becsukva. Mi a szar lehet mögötte?
- Azért harcolok, aki megérdemli. Harcolok a sérült társért, akire a halál várna. Harcolok a gyámoltalan kisgyermekért. Harcolok az idős emberért, ki egész életében tisztességesen élt. Harcolok a védtelen állatokért és az ártatlanokért. Harcolok gyönyörű területekért. De nem harcolok hazugokért. Nem harcolok olyanokért, akik mások hátán jutottak magasabbra. Nem harcolok romlott lelkűekért. Nem harcolok apáért, ki verte gyermekét. Nem harcolok anyáért, ki halálra éheztette lányát. Nem harcolok olyanokért, kik másokat nyomorítanak meg, vagy épp felsőbbrendűnek hiszik magukat. Értük nem, de ellenük igen. Harcolok ellenük, hogy jobbá tegyem a világot az ártatlanoknak. Mert minden ember, kinek romlott a lelke, megérdemli a fájdalmat. De mégse ők, hanem az ártatlanok szenvednek. - Mondtam és lezártam mindent. Bár ezt a férfi nem tudja, de magamat is beleszőttem a mondandómba. "Nem harcolok hazugokért".. tehát magamért se.
Tüdőm összerándul. Gyomromból sav szökik fel. Ízületeim ránganak. Izmaim feszülnek. Torkom kapar. Felköhögök. Savat köhögök fel. Marja számat, majd félve, láthatatlanul nyelem azt vissza.
- Meg tudná mondani az időt?

**Monokūro Gouken** Kedd Feb. 19 2019, 20:42

Ha a Templomőrség tagja, akkor Atyám bizonyosan ismeri.

- Megoldom... - Mondtam, majd beléptem az ajtón. Ha bármit is mond, már csak az után reagálok rá, hogy odaértem az ablakomhoz végre. Nem volt kedvem idekint ácsorogni. - Becsuknád?^* - Tekintettem hátra vállam fölött, tekintetem szúrós volt. Alapvetően nem volt ínyemre, hogyha valaki nem ragaszkodik az alapvető normákhoz, de most a nyílt szoba különösen zavart. Nem akartam, hogy bárki is lásson vele, holott egyértelműen együtt töltjük ezt a napot. Úgy, ahogyan mindenki mással... Most rajta a sor, ezért nincs ebben semmi furcsa. Ő maradt utoljára na és? Vele itt tartjuk az órákat. Tényleg nincs ebben semmi különös...

Miután a lány becsukta az ajtót, én tovább figyeltem a gyakorlatozókat.

Mind egyként mozogtak. Begyakorolt mozgások, ütések. Bemelegítés, miután következik a szemtől-szembeni Shinobi Kumite. Mind ügyes, de nem eléggé. Egyikőjüknek sem a mozgásával van a baj vagy pedig a képességeivel. Egy-egy területen hiányosak, de ott nagyon. Ezen kívül belső démonjaikkal küzdenek, mik egyenként olyan méreteket öltött bennük, hogy látható hátrányokban nyilvánul meg. Umogi... Felnézett rám. Állandóan azt a kapucnit hordja, így látványosabban nem is tudott volna feltekinteni az irodám ablakára. Félénk, el akar rejtőzni a mögé a kapucni mögé. Akár egy strucc vagy egy szemellenzős paripa. Ha nem látja, akkor nem zavarja. Ennek következtében a szemén kívüli érzékszerveivel jól fedi le a környezetét. Ha nem Genjutsukat használna, akkor minden bizonnyal szenzornak képeztetném.

Talán majd azt is...

- Értelek és többé-kevésbé egyetértek veled. - Kezeimet még mindig hátrakulcsolva figyeltem a lentieket, így gondolkoztam el. Azt hiszem, hogy ezzel már tudok mit kezdeni. Úgy gondoltam, hogy ezekkel motiválhatom majd őt. De előbb tesztelnek kell, hogy igazat szólt e, hogy vajon ismeri e magát: tényleg harcolna másokért? Azokért, akik megérdemlik? - Mit gondolsz, a falu miért harcol? Miért küzd? Miért küld ki ninjákat rablókat elfogni, mészárosokat vadászni? Miért indít inkvizíciót a Templomőrség és ezzel forgatnak fel eldugott szektákat, kik embereket áldoznak fel? Anyákat vesznek el gyermekeiktől, és fordítva? - Ekkor megfordultam és szembenéztem a lánnyal. Ahogyan a szavakat intéztem felé, úgy lángolt fel bennem a gonosszal szemben érzett gyűlölet. - Láttál már hasonlókat? Láttál már vértől mocskos oltárt rajta egy újszülöttel? - Tekintetem szikrázott a haragtól, s Sizu jól tudhatta, hogy ez mind ezek ellen az emberek ellen szól. - Mert én láttam. - Jelentettem ki, s kezdtem nyugalmat erőltetni magamra. - Láttam szenvedni az ártatlanokat. - Homlokomat ráncoltam, s ahogyan már nem bírtam állni a lány pillantásait és elszégyelltem magam, hirtelen az ablak felé fordultam újra. - Elnézést... - Köszörültem torkomat. - Mostanában túl könnyen veszítem el a fejem.

Csendben maradtam és vártam a reakcióját, miután feltette a kérdését is.

Lenéztem a lenti fákra, az árnyékot vetett emberekre, majd kissé ferdén fel az égre. Néztem a felhőket, a szelet, a napot. Mindent, mit összekapcsolva a lenti árnyékkal, a magasan tüzelő égitesttel, mindennel, aminek köze van egymáshoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdést.

- Délután kettő óra körülre járhat. Mehetsz ebédelni. - Ekkor megkocogtattam az ablakomat, mire a lent gyakorlatozók egyként néztek fel. Én bólintottam Otokazénak, ki ezt viszonozta. - Miután visszajöttél, csak foglalj helyet az egyik fotelban ha nem lennék itt. - Jegyeztem meg, majd leültem az íróasztalomhoz és mindkét karommal rákönyökölve kulcsoltam össze arcom előtt a kezeimet.

Vártam, hogy Sizu kifáradjon.

_______________

*Nem írtad le, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Razz

**Tatsuno Sizu** Kedd Feb. 19 2019, 21:26

Kapdbeanemlétezőfaszom. Nem tök mindegy, hogy nyitva van az a szar? Így legalább jár a levegő és nem döglünk meg mindahányan. De oké-oké bazdmeg, becsukom. Mis pixi. Mitől fél? Hogy meglátnak minket? amúgy is tudják, hogy vele vagyok.. nem kéne zavarban lennie. Hacsak.. heh. De édi vagy. Nem mered bevallani magadnak mi? Zavarna, ha együtt látnának minket mert félsz a pletykáktól? De hisz tudod, hogy nem pletykálnának. Másik lánnyal is töltötted a napot. Ott miért nem érezted ezt? Csak nem? Van itt még valami a burok alatt? Elfojtott, ismeretlen érzések? Ohh.. annyira érdekes vagy. olyan rejtélyes akarsz lenni és mégis elárulod magad. Egyem a szíved.. mutass még többet. Mutass még az érzéseidből. Mutass még a személyiségedből. Olyan furcsán vagy összerakva. Érdekel, hogy működsz..
Becsuktam az ajtót, majd elnézést kérően megdöntöttem a fejem.
Eztán, hallgattam amit a férfi mondd. Amint elöntik az indulatok. Amik nem csak szavaiból, de imént elfojtott érzelmeiből is adódnak. Most adja ki mindet. De ez tudatalatti.. de meg fog könnyebbülni. Fogalma nem lesz mitől, de tudni fogja. Olyan szívesen kérdezgetném, hogy mi játszódik le benne ilyenkor. Tekintete szikrákat szórt, ahogy felém fordult. Hangjából pedig idegesség és ellenszenv tükröződött. Nem szóltam. Nem húztam fel magam. Nem kaptam fel a vizet. Csupán visszanyeltem a felköhögött savat.
- Nem. Sajnálom, nem láttam még oltáron vértől mocskos újszülöttet. De láttam embert, ki társait öngyilkosságba kergette. Láttam szenvedő időseket és gyerekeket akik nem remélik a másnapot. Láttam kiéhezett tekintetű hallgatókat, akik úgy néznek egy meztelen női testre mint egy darab húsra. Láttam reménnyel teli arcokat megtörni. Láttam nejlonzacskóban fára akasztott megkínzott kölyökrókát amint kis híján belefullad a saját vérébe. - Hangom belassult. Elmerengve, mosolyogva mondtam ki a következő mondatot. Lágy és simogató hangon.. szeretettel telve. - Láttam egy lányt, aki mindig mosolygott. Aki reménykedve várta a holnapot. Akinek a nevetése betöltötte a teret. S mindig előre ment. Láttam egy lányt.. zuhanni a magasból. Tudja.. láttam egy lányt, aki elterült a földön a saját mocskában, pépesre zúzódva... és mégis mosolygott. Mert a halál sokkal több jót ígért neki, mint a földi lét. - Csuklott el a hangom egy pillanatra. A férfi szavai miatt egy kicsit engem is elkapott az indulat. Nem azért nem küzdök csak úgy, mert ilyen világmegváltó faszom hippi vagyok. Nem csak ő látott szart a világban. -De tudja nem láttam szenvedni az ártatlanokat. Én megtörni láttam őket.
Azzal köhögőroham fogott el. Az érzelmek és a gyógyszer hiánya idézték elő. Ez szerencsére a kérdésem után következett be. Mindjárt kettő óra. Baszki..
Kezeim önkénytelenül rángatóztak. De én azért megpróbáltam meghajolni s bólintani. De kibaszott nehéz volt. Majd rohadt gyorsan szaladtam ki az ajtón és csaptam be azt magam mögött. Rohantam, egészen le egy emeletet a földszinten lévő mosdókig. Ott berongyoltam az egyikbe. Remegő kézzel nagy nehezen szedtem elő kunai tartóból a kis fémdobozt. Kikotortam belőle a nekem kellő öt gyógyszert majd bevettem őket a számba. Kibaszott szar ízük van. Megnyitottam a csapot és kezemből kis kanalat formáltam majd abból ittam ki az orvosságok lenyeléséhez szükséges vizet.
Miután biztonságban volt az életem, érezte, hogy egyre inkább nyugszik le testem. Köhögésem lassan abbamaradt és a rángások is múltak. Minden rendben lett. Tsuki érdeklődve nézett rám pulóverem zsebéből majd kimászott onnan. Egyenesen a vállamhoz. Ott elterült. Hátsó lábai a kapucnimban voltak, a mellsők pedig a vállamon. Úgy nyújtózott el. Megsimogattam a fejét, majd megindulta az ebédlőbe.
Ott, már mindenki evett. S mind egyszerre néztek rám. Nem zavart. Legalábbis az álcát amit felvettem, nem. Teljesen nyugodtan ültem le enni. De a tekintetek akkor se hagytak. Idegesítő...

**Monokūro Gouken** Kedd Feb. 19 2019, 22:01

Csak úgy dőltek belőle a szavak.

Valami hasonlóra számítottam, de arra nem, hogy ilyen gyorsan faképnél hagy. A hadarás és aztán a kérdés, majd az elviharzás. Lehetőségem sem volt rá, hogy reagáljak. Egyenlőre nem is tudtam volna mit mondani. Ezt át kellett gondolnom. A jelentések és az akták nem írtak le mindent. Talán ezek olyan dolgok, amiket csak ő látott és ő tudhat. Rengeteg kérdés merült fel bennem mikre válaszokat is akartam kapni. Ezért is bocsátottam el őt. Láttam rajta, hogy nincs jól, s ez nem lesz egy rövid menet.

Hányingere lett volna?

Tűnődtem miután az ajtó csak úgy csattant a keretében. Ez jelzőértékkel bírt.

- Ch...

[...]

[Miután a lány rendbe szedte magát, visszasietett a többiekhez, azok pedig kíváncsi tekintetekkel fogadták.

Mindnyájan őt vizslatták, mintha csak egy fura szerzet volna, de ő igyekezett nem tudomást venni erről. Talán várták, hogy ő maga tegyen fel kérdést, vagy magától kezdjen el beszélni az őket foglalkoztató dologról, de Sizu nem szólt semmit. Megpróbált teljesen elvegyülni és így könnyíteni a helyzeten. Sikertelenül...

- Naaa? - Kérdezte szét tett kezekkel Kaeda. Szemei csak úgy kikerekedtek. - Mi volt ez az előbb?

Az elmúlt néhány napban Sizunak volt szerencséje megismerkedni a többiekkel. Elvégre amikor éppen az egyikőjükkel foglalkozott a Shoutaichou, addig a többiek csakúgy, mint az előbb ők odakint, edzettek. Most ők is az ebédszünetüket töltök, valószínűleg Gouken-taichou azért jelzett.

Kaeda volt az a lány, ki a legakaratosabb volt mindnyájuk közt. Sok fiútestvér között nőtt fel, anyja pedig korán életét veszítette egy betegségben. Nem csoda, hogy fiús természete lett, mi talán torzultabbá is tette a viselkedését, mint azt az ember elsőre gondolná: Forró és keményfejűsége rengeteg küldetésben sodorta őt bajban. Rendszeresen vágta sutba a megbeszélt taktikákat azért, hogy ő megmutassa, igenis egy erős ninja... Legalábbis ő ezeket mondta el magáról. Kábé 18 éves lehetett.

Yoshino volt az íjas gyerek... Kevés chakrával rendelkezett. Egy vadász családból származott a falun kívülről. Amikor a nyers bőröket és a pácolt húsokat jöttek eladni a faluba, akkor találkozott először ninjákkal. Úgy gondolta, hogy apjától tanult íjászképességei remek ninjává avanzsálhatják, ezért mindenképpen be akart iratkozni az akadémiára. Apja vonakodva, de beleegyezett. Azóta csak az íját hajlandó használni. Minden szükséges fegyvernemben jártas, de éppen csak alig. Annyira, hogy átmenjen a vizsgán. Az íját azonban nem képes olyan szinten használni, hogy azzal kiemelkedjen. Gyors és akrobatikus, de nagyon gyenge és ügyetlen. Tízből öt lövés nagyjából célt ér, négy tökéletesen célba talál és egyet teljesen elhibáz. Mindig változik, hogy a tíz lövésből melyik melyik. Mindig máskor jön, de az arány valamilyen "ördögi mágia folytán" mindig ugyanaz marad: öt értékelhető, négy tökéletes és egy fatális baklövés. Az edzések során rendszerint oda kellet rá figyelni, hogy ne lőjön le senkit, de olyankor vagy kicsúszott a kezéből a nyíl, vagy csuklott, vagy tüsszentett... El volt átkozva.

Miyuki. Ő az első alkalommal is kedves volt. Talán túl kedves is. Ártatlansága nem való ninjának. Ugyanakkor nem sokat beszélt magáról, így sem Sizu, sem pedig bárki más nem tudott meg róla sokat. Legalábbis Sizu így gondolhatta. Ő általában másokra figyelt, s tőle alig kérdeztek...

Mizuhot is ismerte már, legalábbis az első nap belebotlott. Ő is jóságos és kedves volt mindenkivel, de Sizu sosem tudta őszintének érezni ezt. Ez a kedvesség... Mintha csak tanult és kötelező lett volna. Mintha idegen lett volna a fiútól, mintha csak egy béna maszkot hordott volna. Ugyanakkor amikor megkérdezték, hogy ő miért lett ninja, csak annyit mondott: Ez tűnt jó döntésnek. S ezzel el is terelte magáról a témát. Sokat nem tudtak meg a családjáról sem. Mintha egyszer azt mondta volna, hogy nem volt neki, de ebben Sizu már nem lehet biztos, mert csak futólag hallotta, ahogyan Yoshinonak mesélte.

És végül Umogi, a kapucnis, csendes, sosem beszélő fiú. Vele osztotta meg Sizu a szobáját és mégse tudott róla se sokkal többet mint Mizuhoról vagy Miyukiról. Mindig hordta azt a kapucnis pulóvert, még fürdés után is. Az ágyban vette csak le magáról, akkor pedig a fejét eltakarta a paplannal. Igazából, egyikőjük sem látta őt még kapucni nélkül és csak nagyon ritkán szólalt meg. Akkor is halkan és az sem maradt meg az emberekben... Mintha csak egy szellem lenne, egy kísértet, akit az emberek minduntalan elfelejtenek...

**Tatsuno Sizu** Kedd Feb. 19 2019, 22:11

Légzésem újfent lelassult. Nyugodttá váltam. Szervezetem és én is fellélegeztünk. Talán bunkónak tűnhetett előbbi megnyilvánulásom.. de baszki, haldoklom. Ez szerintem elég indok.. és valószínűleg ezt ő is tudja. Csak benne van az aktámban, nem?
Mikor leültem, kíváncsi szemek meredtek rám rögtön, majd egy kérdést is szegeztek nekem. Mi volt? Lassan turkáltam az ételt
- Mi lett volna? - Kérdeztem vissza - Harcra próbált bírni, de ok nélkül én nem fogok. Eztán visszarángatott, mivel beszélgetés közben kiderült, hogy az egyik adatom hibásan van feltüntetve az aktámban, így azt javította ki. - Eztán az asztalra könyököltem, egyenesen a kérdező lány felé - Valami szaftosabbra vágytál mi? Na mesélj, milyen tapasztalatból vontad ezt le? Mit csináltatok a parancsnokkal? -Vetettem felé egy kíváncsi, mégis kicsit pimasz mosolyt.

Utálom ezt csinálni.

**Monokūro Gouken** Kedd Feb. 19 2019, 22:27

Mindenki kíváncsi volt a részletekre, s helyeseltek Kaeda kérdésére.

Először mindenki szeme még jobban kikerekedett, hiszen erre egyáltalán nem számítottak. Vagyis, most már nem a kíváncsiság látszott rajtuk, hanem a meglepődöttség. Talán valami másra számítottak... Kérdések hadára, elnyelt válaszokra, de nem. Sizu kiadott magából minden információt amire kíváncsiak lettek volna, így szinte látszódott a csalódottság az arcukon. Kaeda láthatóan el is vörösödött fülétől a mellkasáig.

- Én aftán nem! - Csámcsogta, majd nagyot nyelt. A falat meg is akadt a torkán, azonnal köhögött és vízért nyúlt.

- Meh! Persze! Még meg is fulladsz a hazugságban! - Nevetett mellette Yoshino, mire egy kisebb tockos gazdája lett a nagyokat kortyoló lánytól.

Mizuho az asztalfőn ülve karba tett kézzel dőlt hátra a székében, Miyuki pedig Sizu jobbján aggódva hajolt közelebb a köhécselő lányhoz, ki mostanra már valóban olyan vörös volt, mint egy rák. De legalább abbahagyta a fuldoklást.

- Tehát az akta miatt volt ilyen zabos a Parancsnok? - Kérdezte halkan Mizuho, mintha csak magában motyogott volna, de közben egyértelműen Sizura nézett. Umogi eközben Yoshino jobbján, (Kaeda Yoshino balján ült) nem törődve a jelenettel falatozott tovább. Mindenki előtt rizs és tojás volt, na meg víz. - Miért nem akartál harcolni? - Kérdezett megint Mizuho.

- Na igen! Én is harcoltam vele. - Rivallta Yoshino. - Megmutatta, hogy hogyan kell az íjba koncentrálni a chakrám! - Mutatott a hátán feszítő fegyverre, mit még az asztalnál sem emelt le a hátáról.

- Jól vagy Kaeda? - Remegte Miyuki.

- Pehrsze! - Nyelt. - Csak ez a rohadék rizs. Félrement. - Majd öklével megütögette a mellkasát, dübörgő hangot hallatva. - De legyűrtem a köcsögöt. Te pedig... - Mutatott Sizura, miközben még láthatóan mindig ingerelte a kis tévútra szaladt szemecske. - Bazdmeg jó?! - Mosolyodott el, majd újra köhögött egyet elvörösödött fejjel és folytatta az ebédet. A többiek is így tettek.

**Tatsuno Sizu** Kedd Feb. 19 2019, 22:35

Nah megint megcsináltam. De legalább elkerültem a folyamatos kérdéshadakat. Igazából..hazudtam. De nem volt kedvem kiteregetni a családi titkokat és ehhez hasonlókat.
Csak figyeltem a fuldokló lányt, aki rákvörössé válik lassan az asztalnál. Mosolyogtam. Mert gy kívánta az illem. Na meg persze elég röhejesen nézett ki. Csak figyeltem társaimat. elemeztem és megjegyeztem mozdulataik. Mindannyian.. tiszta lapok, mégis zárt könyvek. ez a társaságban mutatott viselkedésük. Na de milyenek a felszín alatt?
A balhé közben a mellettem ülő halk lány kérdezett.
-Nem volt okom harcolni. Ok nélkül meg felesleges a küzdelem, nem? - mosolyogtam.
Eközben a szócséplés és a fuldoklás tovább folytatódott. Annyira egy szerencsétlen és elcseszett csapat ez, hogy nem igaz. Poénos volt nézni.
Mikor a leányzó befejezte a haláltusáját egy kedves tanácsot szegezett hozzá. Én csak mosolyogtam és halkan kuncogtam. Majd visszafordultam ételembe és megpróbáltam gyorsan legyűrni azt.

**Monokūro Gouken** Kedd Feb. 19 2019, 22:48

Mizuho félmosolya olyan volt, mintha ráhagyná a dolgot Sizura.

- De igen. - Forgatta meg pálcikáját a kezében és folytatta az étkezést.

Mindenki más is így tett. Csak elvétve törte meg a csendet valaki, hiszen tudták, hogy csak fél órájuk van az evésre. Utána fél órát kint töltenek majd együtt a szabad levegőn és aztán folytatódik az edzés egy másik helyen. Az étkezést sétával vezették le a pihenő után. Sizu már tudta a rendszert, hiszen majdnem két hétig minden nap ezt csinálta a mai napig, amikor is ő került sorra. Így tehát mindenki igyekezett gyorsan befalni az ételt. Többnyire az edzésről beszélgettek és arról, hogy nem akarnak már itt rostokolni, akarnak igazi küldetésre is menni. Legalábbis a hangosabbak, Yoshino, Kaeda és Mizuho. De talán még Miyuki is ilyesmit említett.

Végül miután mindenki megette az ételt - Sizu előtt, ki később kezdte, - felálltak és elöblítették a mosogatódézsában a tálaikat és a pálcikákat, majd a szárítóra tették. Ez után elköszönve Sizutól, ki már maga is végzett, kisétáltak a konyhából. Umogi maradt hátul, szinte feltűnően lassan tapicskolt a többiek után. Kezeit a pulcsija zsebébe rejtette, s úgy állt meg az ajtófélfánál. A zsibongóba nyíló, kétszárnyú bejárati ajtó már nyílt a többiek előtt.

- Én se harcoltam... - Motyogta halkan, majd ahogyan lenyelte a mondandója végét, a többiek után szedte lábait.

Amennyiben Sizu visszamegy az irodába, az ajtó csukva lenne előtte. Ha kopog, nem érkezik válasz. Ha megpróbálja elfordítani a kilincset, sikerül. Odabent nincsen senki. Egyedül a berendezési tárgyak, elől hagyott papírok az ablak, az íróasztal, a két fotel és azok a dolgok, amik az előbb is itt voltak. A másik ajtó is...

Ha Sizu körbenéz az íróasztal körül, akkor láthatja a saját nevével ellátott aktát, amit az előbb nem látott az asztalon. Vagy talán csak nem figyelt, ki tudja?

**Tatsuno Sizu** Kedd Feb. 19 2019, 23:02

Lassan mindenki megette az ebédjét. Az edzésről meg ilyenekről volt szó. Igazából nem érdekelt. Nem is figyeltem. Sokkal jobban érdekelt társaim testbeszéde. Figyeltem, hogy fogják kezükben a pálcikát. Merre fordítják fejüket, milyen gyorsan esznek. Megfigyeltem mindent és mindenkit. A járásukat, miként a mosogatóhoz sétálnak. Majd ahogy elköszönnek és mennek a dolgukra. Egyedül a kapucnis szobatársam maradt még itt. Mondott egy mondatot, majd reagálni se hagyott, úgy elrohant. Kissé lesokkolódtam. Alig hallottam beszélni ezalatt a két hét alatt. S.. ő se harcolt.. de miért nem? Talán neki is ok kéne rá? vagy csak nem akart? Majd egyszer megkérdezem.
Én is befejeztem az evést és szépen elmosogattam a tányért. Majd komótos léptekkel mentem vissza a fehér hajú szobájába. az ajtó csukva volt. Kopogtam, de nem jött válasz. Így megpróbáltam benyitni és furcsa mód sikerrel is jártam. Bent, nem volt senki. Valószínűleg ő is ebédel. Körbejártam a szobában és megláttam az asztalon a saját aktámat. Annyira hívogató volt. Mindig is kíváncsi voltam, hogy mit és hogy írnak rólam. A férfi nem volt itt. Ha itt lenne se zavartatnám magam. Szóval... belenéztem.

**Monokūro Gouken** Kedd Feb. 19 2019, 23:23

Ahogyan Sizu fellapozta a mappát, még hallotta az odalentről felszűrődő hangokat.

Nem az ajtótól, hanem az ablaktól jött, ami az íróasztal mögött volt. Pontosan a bejárat fölött volt az első emeleten. Ha kinézett, még láthatta is a társait elsétálni az erdőbe az élükön Otokazéval. Sizu azonban csak olvasott. Furcsa volt, hogy az információkat tartalmazó iratok nem tekercsbe voltak szedve, bár érthető volt... Egy tekercsbe sokkal korlátozottabb mennyiségű információ fér el, mint egy mappába, mi bármikor gyarapítható és kicserélhető. Az övé egészen vastag volt. Bár nem látta a többiekét, de ebben itt legalább tíz-tizenöt oldalnyi információ volt. Az első oldalon a születési adatok, nevek, dátumok, szülők és hasonlók. A születés körülményei... A családfa. És lapozva egyre szélesebb körű ismeretek a család körülményeiről. Aztán taglalták Sizu iskolaéveit és a sikereit, esetleg a bukásait. Amikor pedig az orvosi adatokat tartalmazó részhez ért, kattanást hallott.

Az ajtó kinyílt, de nem az, melyet már megint nem csukott be...

[...]

- Klausztrofóbiád van? - Kérdeztem némiképp viccesen, de azért kellően komolyan ahhoz, hogy jelző értékűnek vegye.

Miután elment, bementem a szobámba, hogy átnézzek néhány dolgot. Valamiért, nem tudom, hogy miért, a rajzaimat lapoztam át, majd ledőltem az ágyamra és elgondolkoztam azon, amiket mondott. Na meg a rosszulléten. Azon a legtöbbet. Hányingere volt, elrohant. Reméltem, hogy nincs semmi baja. A vizsgálatok szerint semmi komoly betegsége sem volt, egyszerűen csak kicsit gyengébb volt az immunrendszere, ezért az átlagnál többször volt beteg.
A hangulata is furcsa volt... Végig.

S ekkor megvilágosodtam. Elkezdtem sejteni, hogy mi lehet a háttérben, hogy mi ez az egész! Hiszen annyira egyértelmű! Ő pedig annyira kiszámíthatatlannak tűnt, de így már minden világossá vált! Így tehát azonnal az ajtóhoz vettem az irányt, s becsukva szobám ajtaját mögöttem, rákaptam az iroda bejárati ajtajának kilincsére és azt is becsuktam. Ezután az ablakhoz sétáltam és kinyitottam, hogy jöjjön be egy kis levegő.

Közelebb kerültem a lányhoz, mint terveztem.

Mögötte álltam, talán kissé srégen. Pont láttam a kezében tartott mappát, amiért én szintén a kezemet nyújtottam.

- Tudom, a helyzetet tekintve ez ellentmondásosan fog hangzani, de ez bizalmas. - Valóban, ez kimondva még bizarrabbul hangzott. - Add ide kérlek! És ha megkérhetlek, többet ne nyúlj ilyen dolgokhoz engedély nélkül. - Mondtam, s vártam, hogy átnyújtsa az aktát.

[Miután megtette, vagy nem, a szituáció után.]

Végül leültem az egyik sarokban lévő fotelba.

- Foglalj helyet nyugodtan. Maradhatsz az ablaknál ha szeretnél. - Mondtam, ezzel jelezve, hogy akár a székembe is ülhet az íróasztalhoz. Ilyenkor az embernek szüksége lehet némi friss levegőre. - Ami a rosszullétet illeti... - Kezdtem bele, bár bevallom, igazából kényelmetlen volt erről beszélni, mégis kötelességeim közé tartozott. - Én tudom, hogy össze vagytok zárva a többiekkel, és azt is, hogy nehéz lehet neked. - Szememet dörzsöltem zavaromban, majd megköszörültem a torkom. - De a terhesség nem lendíti fel a karriered ez biztos. - Böktem ki végül, s megpróbáltam a lehető legkomolyabb arcot vágni annak ellenére is, hogy a lány áldásos állapotban volt. Tudnia kell, hogy nem a gyermeknemzés ellen vagyok, hanem csak felelősen próbálok viselkedni. - Félre ne érts, nincs bajom azzal, hogyha két Ninja között ilyesfajta kapcsolat jön létre, de nem ezért vagytok most itt. - Melyik lehetett az?!

**Tatsuno Sizu** Kedd Feb. 19 2019, 23:53

Az aktámat lapozgattam.Születés, nevek, családfa. Édesapám neve is feltűnt ott. Egyszerre fogott el szomorúság és gyűlölet. Ujjaimmal végigsimítottam a betűket. Annyira... utálom. De mégis hiányzik. Nevelőapámnál, ő csak jobb volt. Hiányzik az ő szigora. Az ő kedves és szeretettel teli gyűlölete. Bárcsak élne. Akkor nem utálnám ennyire.
Aztán az iskolai éveimhez lapoztam. Sikerek. Bukások. Inkább bukások. Az egész életem egy nagy bukás. Lassan de biztosan elértem az orvosi részhez. Időm ne volt elolvasni, de meglepően rövid volt. Biztos benne van ebben minden? Ilyen kevés lenne az én több min 5 évnyi betegeskedésről szóló aktám?
Kattanás ütötte meg a fülem. A férfi bejött az eddig zárt ajtón. Amin én jöttem be az nyitva volt. Mivel nem az én szobám így nem éreztem rá jogot, hogy becsukhassam. Ezt csak a helység lakója teheti meg. A férfi becsukta az összes létező ajtót majd mögém sietett. Kicsit túl közel is állt hozzám, amikor kinyitotta az ablakot. Megcsapta hátamat a hideg. Ösztönösen húztam összébb kicsit pulóveremet. Társam pedig a nyakam köré tekeredett, hogy bolyhos és meleg testével védje azt a torokgyulladástól. A legédesebb sál akit a világ valaha látott..
Bizalmas? Bizalmas lenne az életem?
- Csak érdekelt mennyi hazugság van a papíron. Ha kíváncsi valamire miért nem engem kérdez? - mondtam, majd még egy pillantást vetettem az orvosi részre mielőtt becsuktam volna. Szememmel betegségem nevét kerestem.. de nem találtam. Eztán összecsaptam a kis aktát és átnyújtottam a férfinak.
Ő eztán leült az egyik sarokban lévő fotelba. Én pedig szépen arrébb álltam az ablakból, hogy ne pontosan engem érjen a hideg. Nem akarok tüdőgyulladást kapni. Nagyot sóhajtottam. Élveztem, hogy egy kicsit kicserélődik a levegő ebben a dohos szobában.
A férfi szólt, hogy üljek le nyugodtan. Eszem ágában sem volt a hideg ablaknál maradni. Így elcsoszogtam az egyik fotelig és ott lehuppantam. Tsuki szépe átmászott az ölembe, ott pedig összegömbölyödött. Jobb kezemmel kezdtem el simogatni és úgy fordultam a férfi felé. Hallgattam amit mondott. Rosszullét? Jahh a savra gondol.. Majd kibökte amit akar. Terhes? ÉN? Olyan szeplőtelen fogantatás lenne, hogy nem igaz.
Hangos röhögésben törtem ki. Lehet, kicsit illetlen, de nem bírtam visszatartani. Azt hitte azért vagyok rosszul? Ez baszki komolyan hülye.
A könnyem is kifolyt, úgy nevettem. Rég kacagtam ilyen jót. Majd mikor már lankadt a jókedvem, megtörölgettem szemeimet.
- Ne féljen, biztosan állíthatom, hogy nem vagyok terhes...de amúgyse ártana az magának sokat. Amúgy is haszontalan vagyok, úgy legalább lenne oka rá,hogy ne kelljen velem foglalkoznia. Vagy esetleg más probléma lenne vele? - Mosolyogtam, majd dobtam is a témát. Kicsit talan szemtelen voltam.. de egyszerűen,érdekel a reakciója! - Csak kicsit megcsúsztam a gyógyszerezéssel. Vagy ezt nem írják azok s hiper titkos akták? Eltetszett siklani afelett, hogy egy élő hulla vagyok? - mosolyogtam.. még mindig vicces amit mondott - Tudja.. nem? Az előbb nem hánytam.. savat köhögtem -néztem kérdőn a férfira. Tényleg gyanús.. hogyhogy nem tudja?

**Monokūro Gouken** Csüt. Feb. 21 2019, 14:03

Miután a lány távozott, én az irodámból nyíló szobámba mentem. Itt vártam, aztán amikor hallottam a kopogást, vártam még egy kicsit, hogy lássam, mit csinál akkor, amikor úgy gondolja, hogy egyedül van. A várakozás után nyitottam csak ki az eddig csukott ajtót, majd léptem ki rajta és láttam meg, hogy a bejárati ajtót már megint nem csukta be. Én helyesen, behajtottam magam mögött szobám ajtaját és becsuktam a bejárati ajtót is. // Tehát 2 ajtó van az irodában, ezt ugye leírtam. Az egyik a bejárati ajtó, a másik pedig az előző posztokban is megemlített csukott ajtó. //

Ahogyan ujjam elérték az aktát, azonnal ráfogtam és egy gyors, erőteljes mozdulattal eltéptem a lány kezéből.

Nyilván nem volt erre semmi szükség, de éreztetni akartam vele, hogy ez nem játék, hogy komolyan gondoltam amit mondtam. Természetesen ő minderre rá is kontrázott, ezt már lassan megszokhattam tőle. Őt ismertem a beosztottjaim közül a legjobban. Egy pillanatig át is futott a kérdés az agyamon, hogy vajon miért? Aztán az egyértelmű el is söpörte: sokkal több időt töltöttem már el vele, mint bármelyik másikkal. A két napos "ismerkedős" képzés során ugyan sok mindent megtudtam a többiekről, de vele több alkalommal is volt szerencsém találkozni. Még hogyha ezt nem is tudhatta. Legalábbis, az egyiket...

- Ezek az akták nem hazudnak. - Lebegtettem meg, miközben hátat fordítva neki, kinyitottam az egyik aktás fiókot és eltettem a mappát. Kulcsra zártam, mit eddig sosem tettem meg. - Mert az akták nem hazudnak. - Válaszoltam a kérdésére egy sejtelmes félmosoly kíséretében, majd megcéloztam a fotelt.

[...]

Csak kiböktem a témát. Felesleges lett volna kerülgetni a forrók kását.

Ám a lány nevetésben tört ki. Csak nevetett és nevetett, én pedig először zavart, majd dühöt éreztem. Olyan érzés volt, minthogyha engem nevetne ki... Engem nézne semmibe, s bár valóban szórakoztató volt az, ahogyan derült, ahogyan a szemei is nevettek, s a száját is eltakarta. Bájos volt, de ugyanakkor bosszantó. Csak emiatt a kettősség miatt nem törtem ki haraggal, s nem parancsoltam rá, csak tűrtem és tűrtem, néztem és néztem.

- Befejezted? - Kérdeztem unottan amikor lankadni láttam a jókedvét. Ő pedig felvilágosított a helyzetről. - Ezt megkönnyebbülve hallom. - Jegyeztem meg, s igyekeztem nem figyelni arra, hogy az arcom elkezdett elvörösödni. Ostobának éreztem magam.

"Hogyan következtethettem egy ilyen fatális dologra? Bohócot csináltam magamból."

Ekkor felálltam és megint csak hátra kulcsolt kezekkel az ablakhoz sétáltam és becsuktam azt. Egyáltalán nem zavart, hogy nyitva van, ahogyan az sem érdekelt, hogy az iroda elkezdett kihűlni, egyszerűen csak csinálnom kellett valamit, hogy lekössem a figyelmemet. Ezen kívül a hideg jóleső érzés volt szégyentől forrongó arcomnak.

- Több problémát jelentene mint hasznot. - Jegyeztem meg, majd szembe fordultam a lánnyal, ki az egyik fotelban foglalt helyet. - Gyenge az immunrendszered. Könnyebben megbetegedhetsz, mint a többiek. Gyógyszerekről nem írnak, de valószínűleg immunerősítőket szedhetsz? - Nem értettem az orvosláshoz, így kissé kényelmetlenül éreztem magam, hogy egy olyan területre tévedtünk, amiben nincs betevő ismeretem.

Katonai Vezető vagyok, nem Szanitéc!

**Tatsuno Sizu** Csüt. Feb. 21 2019, 15:38

Szinte kitépte kezemből az aktát. Uralkodásmániás. Látszik rajta.. azt akarja, hogy tiszteljék. Tekintélyt parancsolóan viselkedik.. néha kicsit erőltetetten is. Mániákusan vágyhat arra, hogy mások felett uralkodjon. Neki nem valók az olyan alattvalók, akik hangjukat hallatják. Neki az kell, hogy mindenki behódoljon; hogy ne szóljon vissza, csak figyelmesen kövesse a parancsokat. Az én álcám nem ilyen. Én visszabeszélek. Néha szemtelen vagyok, mégis kötelességtudó és parancsteljesítő. De a saját elveim jobban vezetnek. Ez a tökéletes jelmez ennek az embernek. Egyszer talán majd megtörik a színjátékom. Egyszer talán majd behódol neki.. és a férfi akkor átélheti a győzelem mámoros esszenciáját. De engem.. sose fognak megtörni. Hiszen én nem is voltam egész. Porrá őrölt már ez a világ, nem is szilánkokká. Bennem nincs mi engedelmeskedjen. Ebből a porból épülnek fel a színjátékaim. Megfelelő mennyiségű és minőségű személyiségdarabkákat ragasztok össze.. akár egy homokvár, úgy néz ki. Napról napra finomítom, csiszolgatom. És a vár gyönyörűen áll.. amíg össze nem dől. A homokvár könnyen szétesik, de könnyen újjá is épül. Ez vagyok én.. egy üres játszótér, egyetlen személyiségtelen homokozóval.
Nem voltam teljesen biztos abban, amit a férfi mondott. Az akták nem hazudnak? Már miért is ne hazudnának? Az ember érzelemvilágáról semmit se írnak.
- De nem is fednek fel mindent. Ha bár leírnak egy halálesetet.. nem írják le milyen hatással volt az az aktában szereplő személyre. Nem szólnak célokról, álmokról. Nem szólnak a világ látásmódjáról. Mert senki se láthat mélyen a másik fejébe.. és az, hogy mit árulunk el magunkról, az nem jelenti azt, hogy az valóságos. Egy aktából, nem derül ki semmi, csak száraz tények. De a személyiség, a habitus.. mind egy teljesen más kérdés. Amit még akkor se tudhat biztosra, ha kielemezteti. - Mondtam, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha csak megrántanám a vállam, fittyethányva a száraz tényekre. Hisz amit mondtam, igazabb volt mint aminek hangzik. Attól még, hogy az aktámba le van írva, hogy segítő kész vagyok.. az nem jelent semmit. Főleg nálam nem.
A terhes téma után pedig, én csak nevettem. Lehet tényleg illetlen voltam. Mintha fel is húztam volna vele egy kicsit a férfit. Nem igazán bántam.. akárhonnan néztük, ez vicces volt. Még hogy én... terhes? Maximum gondterhes. Mikor már kezdtem abbahagyni a kacarászást, a férfi kicsit unottan szólt hozzám.
-Elnézést. Csak tudja, még sose néztek terhesnek - mosolyogtam.
Amikor a férfire néztem, kicsit vöröses volt az arca. Lehet csak a hideg teszi.. lehet az idegesség... vagy elpirult. Ki tudja. Nem is igazán foglalkoztat ennek a megfejtése. Lesz még időm elemezni őt.
Erre hirtelen felpattant és becsukta az ablakot. Pedig olyan jó volt végre ez a kis levegő. Kicsit el is szomorodtam, hogy lassan megint bepállik ide a poros szag. Szeretem a friss levegőt.. jót tesz a tüdőmnek és a testemnek is.
A férfi még mondott valamit, majd szembefordult velem. Elkezdte sorolni a létező legfelületesebben a betegeskedéseim okát. Még a gyógyszerezésről sem írtak, nem hogy a génhibámról. Kicsit kikerekedett szemmel, enyhén értetlenül néztem vissza a fehér hajúra. Ez rohadt gyanús.
-Hát.. igen azt is. Pontosabban öt különféle gyógyszert szedek. Egyet az epilepsziás rohamok megfékezésére, egy immunerősítőt, mely tartalmazza még a szervezetem és a betegség stabilitásához szükséges anyagokat is, egy komplex vitamin és ásványi anyag kapszulát, egy fájdalomcsillapítót és egy gyomorvédő kapszulát, mely arra kell, hogy a másik négy ne nyírja ki a gyomrom. Tényleg semmit nem írnak ezekről? Nem a felemás szememért vagy a pöttyös bőrömért lettem leselejtezve. - Tartottam egy kis szünetet és vártam a válaszára -Tudja, születésemtől kezdve egy nem gyógyítható komplex immunhiányos betegséggel küzdök. Amennyiben nem baj, nem dobálóznék a szakszavakkal. Lényegében a szervezetem több tápanyagot fogyaszt mint amennyit termelni képes. Ez az izmaim lassú elsorvadásával jár. A szervezetem önmagát pusztítja. Tüdőm 20%-a alig működik, hála ennek. Öm.. Nem is tudom, hol kezdjem.. ez általában benne van az aktámban. Közel 14 éves voltam amikor diagnosztizálták. Egész addig csak azt vették észre, hogy a fizikai erőm még leragadt egy 6 éves kisgyerek szintjén. Egy küldetésen azonban összeestem. Pár nappal később ébredtem fel egy kórházban. Akkor erősödött ez fel. Csontig lefogytam, a szervezetem teljesen elpusztította önmagát. Két teljes évet töltöttem a kórházban.. amelyről ha nem bánja nem mesélnék. A lényeg, hogy a betegség szövődményeként kialakult nálam a másodlagos epilepsziai is. Akkoriban naponta többször jelentkeztek a rohamok. Ez az ízületek és izmok szétfeszítésével járt. Nagyon sok energiát kivett belőlem mindig, nem is beszélve arról hogy rémesen fáj. Na de mindegy. A lényeg ezekben, hogy sikerült tünetmentesíteni. Azonban nem vagyok képes több izmot felépíteni, mivel a szervezetem pánikreakcióként azonnal elpusztítaná. Azonban edzenem is kell, mert ha azt a kevés izmom nem tartom szinten, megint visszaeshetek. Ezen kívül igen, mint mondta gyenge az immunrendszerem. Nagyon könnyen elkapok bármilyen betegséget, ráadásul könnyen továbbfajulhat. Például egy megfázás, nálam szinte azonnali tüdőgyulladással is jár. Ízületeim gyengék, könnyen kiugranak. Csontjaim szerkezete gyenge, kevés kalciumot tartalmaznak így könnyen törnek. Ugye ezekre szedem a gyógyszereim, naponta négyszer 6 órás eltérésekkel. Ha nem veszem be fél órán belül az előbb látott tüneteket produkálom. Köhögőrohamok, túlzott savtermelés a gyomromban, amit ugye az előző tünet segítségével felküzdök számba. Meg persze a véletlenszerű izomrángás. Ha egy óra után se veszem be, visszajönnek a rohamok, majd az első roham végénél elájulok. Ekkor pedig a tudat vesztett állapotban visszatér a betegség és onnan indulok ahol voltam. - ekkor vettem egy mély levegőt - Szerintem mindent elmondtam. Komolyan.. semmi nincs az aktámban? -ez rohadt szar így..

**Monokūro Gouken** Hétf. Feb. 25 2019, 21:13

- Pontosan! - Vágtam rá, miközben végre kulcsra zártam az aktákat tároló szekrény fiókjait. - Az akták egyszerű tényeket és felületes információkat hordoznak magukban. Ezek az akták, minden olyasmit, ami számomra szükséges lehet a továbbképzésetek során. - Megindultam a fotelhez. - Ezek nem arra rendeltettek, hogy felfedjék a személy teljes valóját. A legérdekesebb dolgok amúgy sem az ilyen iratok mélyén lapulnának. - Kényelmesen elhelyezkedtem.

[...]

Miután az aktákról szóló beszélgetésünk lezajlott, én pedig a tárgyra tértem, kikerekedett szemmel hallgattam.

Nehezen tudtam követni mindazt, amit elmondott nekem, s még nehezebben rejtettem el döbbenetemet. Persze ez utóbbi betudható akárminek, így nem is foglalkoztam vele. Azzal viszont igen, hogy amikor megtaláltam és a kórházba vittem, mindez az után derült ki. Az aktájában pedig nem írtak semmit erről. Ez a betegség súlyosabb, mint hittem. Mint ahogyan azt tudatták velem. Ez a betegség nem szerepelt az aktájában, mert ezzel a betegséggel nem is lehetne Kunoichi. Teljességgel kizárt, hogy tovább hagyjam őt ezen az úton járni. Nem csak mások, hanem maga miatt is.

De mindenek előtt, többet kellett megtudnom erről az egészről.

- Ejha... - Meredtem előre miután befejezte. Igazából, nem tudtam, hogy hol is kellene kezdenem. - Nem is sejtettem, hogy tudsz ennyit beszélni egyszerre. Nem volt megerőltető? - Kérdeztem ráncolt homlokkal, érdeklődve. - Ami pedig az egészet illeti: Ez aggasztó. Több szempontból is... - Felálltam a fotelből és az előbb kulcsra zárt aktás szekrényhez léptem, ahol elkezdtem újra kinyitogatni a zárakat, hogy kibányásszam belőle Sizuét. - Igen... - Átlapoztam újra és újra. Szemem ugrált a sorok és az oldalak között. - Semmi nincs erről írva. Pedig kellene. Ezzel nem is lehetnél Ninja. - Fordultam felé, s most először volt az elmúlt hetek alatt egy pillanatnál kisebb két méternél a kettőnk közti távolság és most először néztem bele töretlen pillantásokkal a szemébe. - Tényleg felemás a szemed. - Jegyeztem meg, majd átnyújtottam neki az aktát és visszasétáltam a fotelba. - Ezek többet rejthetnek magukban, mint azt hinnéd.

[Ha Sizu most figyelmesen átlapozza és elolvassa a betegségéről szóló részeket, akkor láthatja, amit a végén írnak arról, hogy mikor diagnosztizálták nála a betegséget: Nagyjából két éve, mit megelőzött egy előzetes vizsgálat, miután a lány 14 éves korában összeesett egy feladat teljesítése során. Az aktában ezen a részen szerepel külön megjegyzésként, tájékoztató jelleggel, hogy a Készenléti-őrség jelenlegi Főparancsnoka talált rá akkor, kinek jelenleg a felügyelete alá helyezték. Azonban a betegség súlyosságáról egy darab szó sincs.]

**Tatsuno Sizu** Kedd Feb. 26 2019, 20:39

A férfi tovább taglalta az akták fontosságát. A száraz információk végtelen sokaságának. Annyira.. kiakasztó. Sose éreztem fontosnak az ilyesfajta információkat. Nem megy vele az ember semmire. Ami a fontos, az az amit lát. A testbeszéd. A félelem, a helyzetekre adott reakciója. Nem az üres és száraz...semmi.

- Egy papír nem határozza meg az embert. - vontam meg a vállam.

Miután az aktákról szóló beszélgetést végigvittük és ledaráltam a teljes kórtörténetem.. látszatra lesokkoltam a férfit. Tényleg nem tudott semmit. De ezt nem is értem. Hogy lehetséges az, hogy ilyeneket nem írnak le? Ezeket kötelező lenne jelenteni, mert bele is halhatok. Szánalmas. Azok az akták, amikhez ennyire ragaszkodik, azokba simán bele is halhattam volna. Mocsadék. És még terhesnek nézett, úgy, hogy szart se tud. Ezért kell kérdezni cicám. ezért nem szabad csak a száraz szar papírokra hagyatkozni. Annyira gyűlölöm az ilyen embereket. S ez a férfi is.. minden alkalommal közelebb juttat ahhoz, hogy megutáljam. Egy csapat vezetője ilyen alapvető információkat nem tud? Parancsnok létére? Én a helyében elásnám magam most a sárban. Fu... nem szokott ez így felhergelni. De az életemmel játszunk.. Én pedig megígértem, hogy túlélek.

A férfi csak mered maga elé. Majd frappánsan megpróbált beszólni.

-Inkább most daráltam le a kortörténetem minthogy később belehaljak abba, hogy nem tudódott ki időben. - mondtam teljesen őszintén és mégis ridegen. Unom a viccelődéseket.

Eztán láttam, amint a fehér hajú teljesen összezavarodik. Feláll a fotelből és az imént bezárt szekrényből előveszi újra az aktám. Lapozgatja, nézegeti.. de semmi.

Nem is lehetnék ninja? Már hogy ne lehetnék?

- Mégis az vagyok - rántottam meg vállamat egy "ráhagyós" félmosoly keretében. Aztán csak néztem amint a férfi idegesen keresi betegségem. Szeme összevissza ugrált. Csoda, hogy zilálni nem kezdett. Valamiről ne tud.. valamit kihagytak az édes-kedves aktái.

Eztán teljesen váratlanul fordult meg. Egy mozdulattal, két méternél is közelebb jött. Szemeivel az enyémeket kémlelte. Közel jött, a szememet nézi... pirulás. Kicsit erőltetett tudom. De ha az ember sokat gyakorolja képes akaratosan is elpirulni. Az enyém félig tudattal, félig pedig tudat nélkül volt. Megijedtem a hirtelen cselekedettől, a testem pedig ezt egy enyhe pírral reagálta le. Annyira nem volt látható. Én mégis éreztem a testem szánalmas menekülési kényszerét. Annyira kiszámítható a saját szervezetem is. Annyira.. kibaszottul átlagos.

-Heterokrómia. Igazából ez csak esztétikailag ront rajtam - mosolyodtam el. Annyira mű. Minden annyira erőltetett.. mármint amit csinálok. Annyira gyűlölöm érte magam. Miért nem tudok csak az arcába röhögni? Vagy ordítva kikelni magamból? Miért játszom meg, hogy minden rendben... mikor legszívesebben visítva sírnék mint egy elcseszett óvodás. Akkor mégis miért verem át még önmagamat is? Annyira.. gyűlölöm azt akivé lettem.

Egy pillanatra elmerengtem saját magam gyűlöletén. A pír eltűnt arcomról. Helyét egy depresszív, matt csillogás vette át. Olyan megtört, olyan elkeseredett lett az arcom hirtelen. Szemeim keserű fényt árasztottak magukból. Néha van ilyen. Néha, amikor rájövök, hogy mennyire szánalmas vagyok. Olyankor egy pillanatra kilátszik maszkom alól a depresszív valóság. Olyankor belátni a színpadi díszlet mögé. De ez csak egy pillanat. Amit ha valaki nem kap el, talán soha többé nem fogja látni. Olyan ez mint a fehér holló vagy a sárkányok. Sokan azt hiszik nem is létezik.

Végezetül a férfi átnyújtotta nekem az aktát. Ez kizökkentett az előbbi kicsit elszontyolodott hangulatomból és visszarántott a valóságba. Vörösödő szemeim újra kitisztultak és visszatért belém az élet. Felcsaptam aktámat az egészségügyi állapoti résznél. Az előbb is kevés volt, de most már tudtam, hogy miért. Alig említik meg. Nem részletezik, nem írnak róla. Ez így semmit se jelent.

Majd szemem megakadt az akta legvégén. Tehát, az emberek végig tudták, hogy ki vitt be aznap a kórházba? Tehát.. ennek a fehér hajúnak köszönhetem, hogy jelenleg is élek?

Tsuki mocorgott az ölemben. Én pedig megsimogattam puha fejecskéjét. Erre az apró teremtmény csak elégedett szuszogást hallatott.

- Tehát aga volt az - Motyogtam magam elé -Köszönöm. Magának köszönhetem az életem. - Döntöttem meg testem, úgy hogy majdnem összenyomta Tsukit. - Mivel hálálhatnám meg? - kérdeztem.

Megmentett.. és el is cseszte az életem. Nem tudom, hogy hálát érzek-e vagy dühöt.. bár igazából nem is tudom. Nem érzek semmit. Nem is vagyok senki...

**Monokūro Gouken** Kedd Feb. 26 2019, 23:06

Az aktákról történő eszmefuttatást annyiban hagytam, felesleges lett volna bele bonyolódni.

Miután átlapoztam az aktát és összeraktam amiket hallottam, átnyújtottam azt neki. A fotelba ülve fojtattam, rögtön az után, hogy ő megköszönte amit érte tettem.

- Nincs szükség hálára. - S rögtön egy másik dologba kezdtem, szünetet sem hagyva a két mondandó között. - De igazad van. - Bólogattam. - Ezt tudnom kellett. Nem minthogyha Kunoichiként nem halhatnál meg bármikor egy küldetésen, de ezen betegség tudatában felmentelek a szolgálataid alól. - Bár egy pillanatig találkozott a tekintetünk akkor, amikor közel álltam hozzá, az a pillanat teljesen más volt, mint a mostani. Vártam és figyeltem. Újfent rezzenéstelen arccal, figyelve minden mozdulatát, arcának minden rezdülését.
Vártam, de még mielőtt eljutott tudatáig az, amit mondtam, egy pillanatnyi szomorúságot éreztem rajta.

Igen, éreztem, mert nem láttam. Az arca a pillanat tört része alatt változott, s egy sugallat volt csupán, semmi több. El is vetettem ezt, mert túl rövid ideig tartott, nem volt jelentős. Valószínűleg csak beképzeltem, vagy pedig a gondolatai játszottak vele.

Vártam...

**Tatsuno Sizu** Csüt. Feb. 28 2019, 19:55

Hálára nem volt szüksége. Nem is akartam igazából semmit se tenni. Ez a kérdés csupán egyfajta gesztus, aminek eleget tettem. Ezt valószínűleg ő is tudta; csak úgy, mint minden ember. Az alapvető illembeli szabályokat mindenki ismeri De ez a férfi.. az elkövetkező mondatával úgy vágta át ezeket, mint kés az olvasztott vajat. Nem lehetek shinobi? Már mégis mi a f*szért nem?! Eddig, ameddig nem tudott a betegségemről, mégis mi az édes szarért lehettem az? És az elmúlt nem is tudom... 4 évben? Azalatt se lehettem volna amúgy shinobi? Nem szégyelli magát? Emberből egyes baszki. Huh... kapd be a nem létező faszomat.
Arcomon először döbbenettel párosult szomorúság látszott. Ez a pár másodperces elterelésre szolgáló általános és elvárt arckifejezés elegendő volt, hogy helyretegyem magamban a dolgokat. Az általam felépített homokvár ugyan nem tökéletes, de elég nagy ahhoz, hogy nyújtózni engedjen. Ebben a helyzetben, nem találom megfelelőnek, hogy helyeseljek a szavára. Szinte hallom mondandója mögött, hogy ezt ő se akarja.. csak az ész érvek várják ezt el. Azt akarja, hogy érveljek, hogy megvédjem magam.. még ha erről ő maga se tudna. Elkeseredne, ha azt látná, hogy ennyivel feladom. Harcolni akar látni, saját magamért. Mint minden parancsnok. Kiszámítható.
Arcomon ekkor egy lemondó és megvilágosodott, szelíd mosoly jelent meg. Szemem először az ölemben elnyújtózó kisállatomon pihent; aki most a hátára fordulva dobta el magát, és csukott szemmel élvezte a simogatást. Nem érdekel, ha a következő jelenetemért ideges lesz, vagy dühös a férfi. Hisz... nem fog megutálni. Valahogy, a mozdulataiból és mindig kedves, tekintélyt parancsoló szavaiból látom és hallom.. hogy nem utálna meg. Vagy ha mégis, akkor is elfogadna. Meg amúgy is? Mit veszíthetek? Jelenleg tönkre akarja tenni azt, amiért egész életemben küzdöttem... ha ezt megteszi, én így is, úgy is meghalok. Akkor.. nem mindegy?
- Rendben.. köszönöm - Lassan felemeltem tekintetem az előttem álló személyre. -Köszönöm, hogy bebizonyította, hogy maga is pontosan ugyanolyan mint mindenki más- Mosolyogtam - Maga is csak egy betegséget lát már bennem. Egy törékeny lényt, akinek joga sincs a földön lennie. Maga se látja már a személyt, a 'valakit', a törékeny és gyenge testben. Tudja.. egész eddig, azt hittem, hogy maga úgy is normálisan bánik velem, hogy tud erről. De már minden világos. Azért volt velem olyan, mint a többiekkel mert nem tudott semmiről - néztem vissza Tsukira - "A tudatlanság áldás"- szokták mondani. Ez a jelen helyzetre is igaz. Amíg tudatlanul élt, minden zökkenőmentes volt nem? De tudja.. még most se tud semmit. -Hervadt le a szelíd mosoly arcomról. Helyét egy érzelemmentes üres tekintet.. végül egy komor kifejezés vette át. Olyan, amit nem gyakran villantok meg.. itt létem alatt egyszer se- Kibaszottul nem tud semmit. - Néztem a férfira. Szemeim magabiztos, mégis megtört szikrákat sugároztak. Kifejezéseim önmaguk ellentétei voltak... pont úgy mint én. - A hőn szeretett aktái, nem írnak semmit a küzdelmekről. Nem tudja, milyen nehéz volt úgy végigjárni az akadémiát, hogy mindvégig egy hat éves szintjén maradtam fizikailag. De sikerült, sőt a genin vizsgát is letettem. Nem tudja milyen gyűlölni valakit, aki mindenki Istenít.. és szégyenkezni miatta nap mint nap. Tudja maga milyen érzés, amikor apró gyerekként nem játszhat az ember? Amikor minden amit tesz, hibás és gyűlölik azért amilyen? Nem tudja, milyen volt összeesni a semmitől. Nem tudja milyen érzés volt arra ébredni, hogy nem is vagyok önmagam. Nem tudja milyen érzés kínok közt azon rágódni hogy melyik pillanatban magad magával a halál. Fogalma sincs arról, milyen érzés amikor az ember azt hiszi nincs kiút, nincs holnap, nincs remény és nincs élet. Látni a kortársakat, amint azok szaladnak és tervezik a jövőjüket, amikor nekem a következő órám se volt biztos. Kicseszettül nem tudja milyen érzés amikor megalázzák. Nem helyzetileg... hanem amikor elveszti az emberi méltóságát, úgy igazán. Amikor taj pucéran, több kiéhezett szanitéc tanonc között, két másik ember tartja a karjánál, amíg a fiatalok tanulási segédanyagnak használják, és még ott, olyan szerencsétlen állapotban is megbasszák a szemükkel. Fogalma sincs milyen látni az egyetlen barátját szétcsattant agyvelővel feküdni a földön. Nem tudja milyen érzés újra megtanulni járni... mindent az elejéről kezdeni. Tudja.. - Ekkor megfogtam Tsukit, s vele együtt felálltam majd visszaraktam őt a székbe. - Kurvára nem azért szoptam végig ezt az életnek nevezett szarhalmot, hogy csak így a semmiért felmentsenek - folytattam, rideg arccal, majd levettem a pulóverem - Egy génhulladék vagyok, de túléltem - A pulóvert leraktam Tsuki mellé. Majd levettem a pólómat is. Egy erősebben rám feszített topp volt azalatt még rajtam. Olyasmi, mint egy jó vastag fekete fásli. De hasam, hátam, vállam, nyakam és karjaim mind fedetlenek voltak. Egész eddig, egyszer se voltam így, mindig elfedtem testem - Nézzen csak meg. -Mondtam teljesen nyugodt hangsúllyal. Testem tele volt több száj kisebb-nagyobb és hatalmasabb hegekkel. Némelyiket varrták, némelyik szétnyílt.. de mind ott virított fehéren. Ott volt még a megannyi kék zöld folt és horzsolás világos nyoma. Meg persze.. ott volt hasamon és a bordáimnál a megannyi stria gyönyörű Kánaánja. Nyakamon, karomon, hasamon, lábamon.. mindenhol hófehér foltok voltak. Mint egy elcseszett vitiligós vagy egy dalmata. Ezen felül a vállamon, a legnagyobb heget elfedő tetoválás is láthatóvá vállt. - Maga szerint ezeket merő jókedvemből szereztem? Mert akkor ki kell ábrándítsam. Kisgyerekkormom óta a saját apám vert kékre zöldre.. 'Tanító' szándékkal. Majd az ő halála után ezt nevelőapám folytatta. Úgy és ott vert és vágott ahol tudott. Ő ezt akkor már nevelésnek nevezte. Csak úgy jókedvéből nekicsapott a konyhafalnak - Mosolyogtam - Maga szerint ez normális? Hogy a saját családom aláz meg, nevet ki és nevez hasznavehetetlennek, amikor tizenévesen a saját poros véremben fetrengek, csak mert nem vagyok ahhoz elég, hogy legyőzzek két felnőtt férfit? Komolya azt hitte, hogy világmegváltó indokok miatt nem harcolok csak úgy? Mikor fáradt voltam és gyenge, akkor is harcolnom kellett? Látja a heget amit a tetoválás fed el? Nem reagáltam időben, és nevelőmtől csak ez volt a reakció. Hagyott ájulásig vérezni. Maga szerint azért éltem ezt túl, hogy aztán ne legyen belőlem senki? Azért ígértem meg, hogy nem adom fel, hogy most virágot áruljak vagy szart pucoljak? Mert szerintem nem. De világosítson fel nyugodtan. Tekintsen rám egy sétáló kórságként és fosszon meg attól amiért egész életemben küzdöttem. De.. a kaméleonokat nem ennyire egyszerű megtörni. "Amíg van remény nem szabad feladni". - Néztem szúrósabb, vadabb tekintettel a fehér hajúra -Jah és igen. Kibaszott sokat, és rohadt alpárian tudok beszélni. De nem teszem, mert a színdarab nem ezt kívánja.. de tudja.. néha a színészek is tartanak kávészünetet - Sizu... ez mi volt?!

**Monokūro Gouken** Kedd Márc. 05 2019, 19:05

Nem gondoltam át a kijelentésemet.
Minden magától értetődően jött, tudtam, hogy ezt kívánja a kötelesség és az emberség is. Ezt kívánja az én érdekem, a falu, a tagok és a lány érdeke is. Nem akarhat meghalni, s egy komolyabb küldetésen talán az elsők között lenne. A többiek sem számíthatnak rá így. Túl gyorsan hozná a csapatát hátrányos helyzetbe, felesleges dilemmákba. A falu számára is egy gyenge láncszem ki csak foglalja a helyet azok számára, akik talán nem halnának meg egyik pillanatról a másikra egy könnygázbombától. Én pedig... Nos, nem akarnám őt halva látni. Különösen nem az én kezeim alatt, az én hibámból. Bizonyára rombolná a statisztikámat és azért... Rossz fényt vetne rám a teljesítésképtelensége. Hátráltatna a céljaim elérésben. Még ha ez nem is érdekel különösebben. Persze, vannak dolgok, amik fontosak, vagy pedig fontosak lennének a számomra, de nem vagyok hajlandó harcolni értük minden eszmei értékemet félretéve. Talán egyesek számára számító és kegyetlen vagyok, egy igazi irányításmániás, nagyképű őrült. Ezek a bolondok összekeverik a magabiztosságot az önteltséggel. Mert az öntelt embernek nincsenek olyan eszméi, melyek gátolnák őt a saját eredményeinek elérése érdekében.

Nekem vannak.

Talán ezért is vagyok egy szinten kívülálló. A rendszerbe tartozom, mégsem olvadtam be teljesen. Sem a Szamuráj, sem a Ninja, sem pedig a Vallási eszméket nem tudhatom elvakultan magaménak. Akármennyire is akarták felmenőim rám erőltetni őket. Megismertem és megértettem mindet, s gyakoroltam, használtam is őket. Az én világom mégis eltér az övékétől. Úgy vélem, az életet a világon a legfontosabb dolog. Őrizni, gondozni kell. Azt elvenni megfontoltan kell, s vállalni annak következményét. Az élet elvétele után bűnbánatot kell tanúsítani, s meg kell tisztelni az ellenfelet, a legyőzöttet. Tehát, a halál és az élet ugyanolyan fontosak az én olvasatomban. Mind egy körforgás részei melynek mozgatórugója az ember. Nem mind döntjük el, hogy ki hal, vagy ki él, de mi adunk életet és mi felelünk annak őrzéséért, gondozásáért. Éppen ezért a mi kötelességünk megfosztani azokat az életüktől, akik azt megérdemlik. Akár léteznek istenek, akár nem, ha mi ezt megtehetjük, akkor ő általuk tehetjük meg. A felelősséget azonban vállalnunk kell.

Éppen ezért nem vesztegethetem el a lány életét.

[...]

Figyeltem és vártam.

Minden szavát megemésztettem és jól az eszembe véstem. Pontosan azt tette, amit vártam tőle, amit ha nem kapok meg, végleg feladtam volna. Feldúlttá vált. A szavak, mik elhagyták a száját többet mondtak nekem bárminél, mi az aktákban le volt írva. Többet annál, amire a harc kettőnk között fényt derített volna. Sosem tapasztaltam még ilyesmit. Igaza volt, a beszélgetés olykor csodákra képes. Bár ezt alig ha mondanám annak... "Törékeny lény, jogok nélkül...; személy, a "valaki" a test mögött; normális bánásmód;"

"Méghogy nem harcol..." Minden napja egy küzdelem volt mióta megszületett. S most, hogy itt tartunk, még mindig meg akar felelni. Bizonyítani akar. Bizonyítani másoknak, a világnak, vagy talán... saját magának? Hogy nem egy senki. Hogy nem egy törékeny lény, akinek léteznie sem lenne szabad. Hogy ő nem egy lebecsülendő valaki azért, mert hátránnyal indul mindenki előtt mindenben. Minden világossá vált, s miközben mondta és mondta, ahogyan elnyomott érzelmei végül utat törtek maguknak a felszínre, én csak könyökölve térdemen, előre hajolva, árgus szemmel figyeltem őt.

Utálom azokat az embereket, akik nem küzdenek a gyengeségük ellen.

Tény és való, hogy vannak gyengék, vannak kétbalkezesek, de ők is képesek fejlődni. Előnyt kovácsolni a hátrányukból. Azokat azonban akik feladják, mindennél jobban gyűlölöm. Azt hittem, hogy ő is ilyen. Hogy valóban semmi értelme nincs annak, hogy itt van, hogy nincs értelme a létezésének, hogy arra tart, merre a szél fújja, de ez nincs így... Szívemről egy óriási kő esett le.

Folytatta.

Vékony, számára talán észrevehetetlen könnyrétegbe gyűlt szemei feszültségben úszva csillogtak. Egy megtört, de küzdeni kész ember szemei voltak ezek. Olyanok, amik reménnyel és küzdésvággyal voltak teli. Pontosan olyan szemek voltak, amit látni akartam minden "Bukott" szemében, de sosem hittem volna, hogy pont nála, pont itt fogom ezt megtapasztalni. A döbbenettől izgatottan mocorogtam székemben, miközben karba tettem kezeimet és hátra dőltem.

Átragadt volna rám a feszültség?
"De tudom." S bár minden ismerős volt a számomra, miket felsorolt, én mégis tudtam, hogy egy napon erős leszek. Látható volt a gyengeségből feltörő fejlődésem már akkor, amikor csecsemőként a halálból rágódtam vissza az életbe. Időnként még mindig bennem égnek azok a rémképek, melyeket el kellett volna felednem. Azok, amikre nem normális, hogy egy felnőtt ember ily élesen emlékez... Olykor még mindig hátamon érzem a fekete márványoltár véráztatta, bűzlő hidegségét, s látom magam előtt sosem ismert, arctalan anyám vonaglását. Erre nem lenne szabad emlékeznem. Újszülöttként, kit csak éppen kivágtak egy nő hasából, még csak látni sem láttam. Én mégis élénken átéltem minden ilyen pillanatot.

Nagyapám, Goufuku-sama szerint a Jashinista áldozati szertartás mellékhatása volt ez.

Számomra lényegtelen volt, hogy mi és miért volt ez, egyszerűen nem tudtam megszabadulni a rémálmokban visszatérő emlékektől. De nem is akartam. Ez ösztönzött, s részben ennek köszönhetem, hogy most itt lehetek. Ez erősített meg. Minden megpróbáltatás, minden hátba rúgás, minden igazságtalanság, minden összeroppantás miket túléltem. Egyedül a halál nem környékezett meg. De őt már igen... Élte már úgy a napjait, hogy nem tudta, hogy melyik percben halhat meg.

Egy Harcos.

Mik történtek? Itt? A Faluban? Mi ez az egész? Ilyen romlott lenne a helyzet? Ez felett nem siklok majd át. Amint alkalmas lesz a helyzet, magam járok utána ennek. Tudnom kell a részleteket.

Aztán elkezdett levetkőzni.

Hirtelen nem tudtam mire vélni, de a szavaiból és a tekintetéből rövidesen, még teste teljes felfedése előtt bizonyos volt számomra, hogy mi fog következni: Sérülések tucatjai, ha nem százai borították testét. Olyanok, melyeknek hegük örökre megmarad. Sosem láttam. Ha visszagondolok, mindig elfedte őket, s olyan ruhát viselt, amik alól aligha látszott ki. Saját sérüléseimre gondoltam. Apróbb, vékony, precíz vágások, sérülések horzsolások, mik szinte maradéktalanul begyógyultak. Ha az ember közelről, jól átvizsgálta a testem, akkor láthatta csak múló nyomaikat. Az övéi mások voltak... Fájdalmasabbak és feltűnőbbek.

Ebben a pillanatban már kikerekedett szemekkel, egyáltalán nem tudtam elrejteni csodálatomat.

Mert csodálat volt ez, döbbent csodálat, a nem várt fricska az élettől, mi ha nem lenne ennyire tragikus, talán még mosolyogtam is volna. S újabb és újabb igazságok törtek fel, újabb dolgokat vettem észre és tudtam meg. Ő pedig ezt úgy tűnik, hogy így is akarta. Végül már nem volt szó, mi kijöjjön belőle. Befejezte. Ott állt előttem félmeztelenül a kisállattal a székben. Most már eltűnt szeméből az általam könnynek vélt csillogás, sokkal inkább volt dacos és hergelt, végül talán... Talán önmagára is dühös, hogy felfedte a szó legszorosabb - és minden - értelmében - vett értelemben - magát előttem.

A csendet néhány lassú, kimért, kopogó lépés törte meg a kinti folyosóról. Lassan hangosodott, majd amint elhaladt az ajtó mellett, elkezdett elhalni. Mindketten vártunk és figyeltünk. Legalábbis én nem mozdultam, rezzenéstelen arccal, pislogás nélkül néztem A Lányt.

- Ezért kell becsukni az ajtókat. - Mondtam miközben felálltam a fotelból. - Egy kérdésem van: Elhitted valaha is, hogy egy senki vagy?

**Tatsuno Sizu** Kedd Márc. 05 2019, 19:46

Mit csináltam? Sizu bazdmeg mégis mi a kínom volt ez? Olyan...furcsa volt ez az egész. Érzések törtek fel bennem. Igazi érzések. Olyanok, amiket már nagyon rég nem éreztem. A létezésükről is elfeledkeztem. Az egész annyira furcsa volt. Annyira szokatlan. Évek óta először, valódi emóciók törtek fel testemben s láttak napvilágot. Utoljára talán Yui látott így. Utoljára ő látott engem igazán.. engem és nem azt a szerepet amit éppen aktuálisan felöltöttem. Nem azt a furcsa arctalan senkit akivé lettem. Régóta.. annyira üresnek éreztem már magam. Egy érzelem és személyiség nélküli beteges hibának amit a világ vétett. Kiölte belőlem a személyiséget. Ez nem is a jó szó. Inkább... elnyomta bennem. A lelkem legmélyére kényszerítette azt minden érzelemmel. De most... egy kicsit minden a felszínre tört. Mivel nem volt már homokvár ami megvédjen.. mivel ez is megfelelő személyiségnek tűnt.. egy pillanatra előtörtem. Egy kis ideig én, önmagam lehettem. Szavaimban több igazság volt mint az egész életemben. Sose szedtem még ennyire sorba, hogy mennyi minden szaron mentem át. Sose gondoltam bele igazán. Sose akartam, hogy ezen gondolatok vezéreljenek. De most ésszerűnek gondoltam ezen dolgok felfedését. Most valamiért.. valakinek megfeleltem. Én. Én, és nem az akivé lettem. Annyira de annyira szokatlan volt. Pont ezt várta el tőlem. Ezt az önmagából kikelő, dacos valakit..azt aki igazán vagyok. Ide most megfeleltem. Megfeleltem, én. Ez még most is annyira furcsán hangzik. Én sose voltam elég jó. Csak az a valaki, akinek a bőrébe bújtam. Ez..most egy felszabadító érzés volt. Ilyen érzés lenne... élni?

A férfi nem szólt semmit. Egész végig csak figyelt. Figyelte amit mondok. Végignézett arcomon, s szemeimet kémlelte. Majd mikor odaértünk, a testemen virító megannyi heget és sebet. Talán új volt neki, talán tudott róla. Sose szoktam mutogatni. Egyszerűen önsajnáltatásnak érzem azt, ha felvágok a dalmata szerű testemmel. Most is nem kicsit éreztem magam kellemetlenül, ahogy ott álltam. De nem hagyhattam.. hogy csak így lefokozzon. Én... ki fogok tartani. Amíg csak kell.

Lépteket hallottunk a folyosóról.. először közeledni. Hmm.. elég érdekes lenne, ha erre bejönne valaki. Én itt félmeztelenül álldogálok, ő meg néz. Áhh, nem félreérthető. Szerencsére a lépések lassan halkulni kezdtek. Én egész addig, amíg el nem tűntek, néma csöndben vártam. Néztem a férfit. Arcának minden vonását. Minden rezzenésest. A testbeszédét. A nonverbális kommunikációját. Figyeltem a ki nem mondott reakcióit.

Mikor végleg elhalkult a folyosó zaja.. mi némán figyeltünk. Én már nem szóltam. Nem volt mit mondanom. Minden kiadtam magamból. Túlzottan is sok mindent.. olyat is, amit nem kellett volna.

Egy vicces megjegyzéssel próbálta megtörni a csendet. Komolyan..ennyit volt képes kibökni azután, hogy én a szeme láttára öntöttem ki az eddig halottnak hitt szívem? Mekkora egy faszparaszt.

Eztán egy kérdést is szegezett hozzám. Úgy látszik nem mondtam eleget. Vagy csak azt nem mondtam, amire kíváncsi lenne? Hogy..elhittem-e valaha, hogy egy senki vagyok? A kérdés nehéznek hangzik, mégis egyszerűbb mindennél.

- Nem és igen. Én.. mindenki vagyok és senki se. Erre egyszerűen ennyit felelnék: Nem. Én egy erős valaki vagyok. Valaki, akit mindenki szeret, mert olyan mint ők. De ha az igazságra kíváncsi .. nem vagyok én senki se, csupán egy színe vesztett kaméleon. Tudja.. én egy tökéletes senki vagyok, és egy tökéletlen valaki. - mondtam, őszintén. Kicsit felismerően. Tudatosan. S már csak annyit éreztem, hogy alig láthatóan pár könnycsepp szökik a szemembe...igyekeztem mihamarabb letörölni mindet..

Ajánlott tartalom