Szabad Játék (3)

Akane és Takashi 

Megvallom őszintén, időnként, elképzelhetetlen vágyat érzek arra, hogy bedobjak egy jó Rament. Bármi pénzt képes vagyok kiadni, csak azért, hogy ehessek egy nagy adagot, ebből a fenséges ételből. Egy új Ramenes kifőzdébe siettem most is, amikor az egyik utcafordulóból valaki kilépett és egyenesen belém szállt. De az is lehet, hogy én mentem neki. Persze valószínűsíthető, hogy bármi is legyen az igazság, egyikünk sem akart nekimenni a másiknak, így vétlenek vagyunk a balesetben. mindössze figyelmetlenségről van szó. Szóval mindketten a földre huppantunk és miközben szedegetem a földről az Ingyen Ramenes kuponokat, szám szerint kettőt, meg is szólalok. 
- Bocsánat, az én hibám. Nem akartam fellökni. 
Amikor pedig végre afelé az alak felé fordulok, akit fellöktem, a szemeim elkerekednek egy pillanatra, majd az arcom is lángba borul, ahogyan elpirulok. Akit fellöktem, egy szép lány. Ahogy végig pillantok rajta, nem is tudom levenni róla a szemeimet. Végül, azért mégis csak bedobom az adut, ami ebben a pillanatban nálam van.
- Mit szólnál hozzá, ha az előbbi ütközésből adódó affért, kiküszöbölném egy meghívással? Van két Ramenes kuponom, egy most nyíló étkezdébe. Ha kebelmes .... nem, akarom mondani kedves lennél és elfogadnád a meghívást, annak nagyon örülnék.

Úgy tűnik, hogy sikerült elterelnem aprócska incidensünkről a figyelmét, a hirtelen vacsorameghívással és én még nyugodtan bámészkodhatok. Ami újdonsült ismerősöm domborulatait illeti, bármelyik férfitársam elégedett lehet. Nyugodtan sétálok az eddig még ismeretlen nevű lány mellett, akiről kiderül mozgása alapján és mellesleg (értjük, ugye?) idomai formája és méretei is árulkodnak, hogy sportos. Feltehetően imád mozogni, örökmozgó, kissé talán pajkos nőről van szó. Miközben haladunk az újonnan nyílt Rámenes felé, beszélgetést kezdeményezek, kifogástalan modoromról téve tanúbizonyságot.
- Bocsásd meg kérlek, még egyszer, hogy összeütköztünk. A nevem Kurita Takashi.
Azt nem mondom el, hogy shinobi vagyok, elvégre alkaromon a fejpánt tökéletesen árulkodik arról, hogy Konoha, egyik képzett lakója vagyok. Miközben beszél, igyekszem szavai alapján feltérképezni magát az embert. Persze, nincs vele semmi különösebb szándékom, egyszerűen csak arról van szó, hogy kíváncsi vagyok. Fekete színű, fehér Lótusz mintás ruhámat, kicsit leporolom. Az ütközés hatására piszkos lett.
- Mi járatban, ilyen későn?
Kérdezem, szimplán abból az okból kifolyólag, hogy elkezdjünk valamiről beszélgetni. Persze, lehet, hogy nagy dumás és nem kell majd segíteni neki.

A bemutatkozáson immáron túl voltunk. Sétánk és rövid beszélgetésünk során, már kezdtek kiderülni a dolgok. Először is, rendelkezik némi magabiztossággal és feltehetően koránt sem védtelen. Miért hajazok arra a véleményre, hogy nem védtelen? Mert simán elindult sétálni egy idegennel, aki a Rámen meghívás mögött, akár ravasz emberrablási kísérletet is gondolhatott volna. Savaival egyet kellett, hogy értsek, annyira még tényleg nem volt késő. Azt pedig magam is látom, hogy ne siet. Közben kiszúrta a fejpántomat és gyorsan megállapította belőle, hogy shinobi vagyok. Ez természetes, elméletileg ezért van a fejpánt, hogy tájékoztassa az embereket. Persze elvontabb értelme is van eme csecsebecsének, de ezt most nem fogom fejtegetni.
- Ügyes vagy, könnyedén megállapítottad a látható részletekből.
Majd a következő kérdését nem tudom hová tenni. Bejön-e a csajoknál a tény, hogy shinobi vagyok? Mit tudom én. Shinobi létem nagy részét egy határ közeli erdőben töltöttem két férfi társammal és az egyetlen nő a velünk tartó Jounin volt. Aki .. nos nem mondta, hogy bejönne neki, hogy shinobi vagyok, de Reiko-samára nem is tekintettem volna úgy, mint partnerre. Mielőtt válaszoltam volna neki erre a kérdésre, megvakartam a fejemet, jelezvén, hogy ez nem könnyű kérdés. Bár, remélhetőleg nem hiszi azt, hogy tetves vagyok. Azt nem élném túl.
- Megmondom neked őszintén, nem volt túl sok közöm az utóbbi években nőkhöz. Geninként, a hétköznapi D osztályú küldetéseket hajtottuk végre, majd egy csapattal a Határ közelébe kerültünk, ahol védelmi feladatokat láttunk el. A csapat egyetlen női tagja a Sensei volt. Nem kell shinobinak lennie az embernek ahhoz, hogy megértse, a senseit nem lehet párkapcsolati partnernek tekinteni. Persze, valószínű, hogy ha két shinobi érzelmeket táplál egymás iránt, akkor kialakulhat akár az ilyen kapcsolat is egy mester és tanítványa között, de esetünkben ez olyan távol állt tőlünk, mint ide a Víz Országa. Szóval, nem tudok erről neked érdemben nyilatkozni. Miért, neked talán imponál?
Tettem fel a kérdést és közben odaértünk a Rámeneshez, ami jól nézett ki már kívülről is. A bentről kiszökő illatok pedig még csábítóbbá tették a helyzetet. Partnerem a sétára és a Rámenek elfogyasztására, azonnal kijelenti, hogy dupla adagot kér. Rápillantok a tikettre és határozottan meg kell állapítsam, hogy a tiket nem említi, hogy lehet kérni dupla adagot. Azt hiszem, hogy ez a vacsora, érinteni fogja a tárcámat is. De végtére is én hívtam el, nincs jogom kritizálni a helyzetet. Már a pultnál kialakított helyen ültünk és a Rámenünket ettük, amikor folytattam a beszélgetést.
- Már bocsásd meg, hogy megjegyzem, de testalkatodból, egyértelműen lehet arra következtetni, hogy szeretsz mozogni. Sportolsz valamit? Én, többnyire, Taijutsu edzésekkel tartom magamat formában. Időnként, cseppet sem könnyű. De határozottan élvezem az ilyen alkalmakat, tudod, az akadémia óta művelem, de a futás és a távolugrás is része az edzéseimnek. Megvallom őszintén szeretem csinálni.   
Gondolok arra az esetre, amikor egy technika elsajátítása érdekében egy másik Chuuninnal kellett közelharcot folytatnom, míg végül a mester, kiadta a tényleges feladatot. Egyáltalán nem volt könnyű az az edzés, de végül sikerrel zárult.
- Remélem, ízlik a Rámen. Szerintem vetekszik az Ichirakuféle recepttel.

Nem is tudom, hogy min lepődjek meg jobban. Azon, hogy társalkodónőm, úgy eszi a forró Ráment, mint más egy szelet rizssütit vagy azon, hogy kiderül róla, hogy shinobi? Végül inkább amellett döntök, hogy a meleg étel beburkolása sokkal látványosabb és meglepőbb egy kora béli lánynál, mint az, hogy shinobi. valljuk be azért a sportos alkatából adódóan erre lehetett volna következtetnem. Hogy mégsem tettem, azt annak tudom be, hogy nem volt ilyen irányú érdeklődésem. 
- Nem lep meg, hogy érdekel a taijutsu. Minden shinobi tudja, hogy a jó közelharci felkészültség elengedhetetlen ahhoz, hogy nyerjen egy csatában. Benne vagyok, ha neked is megfelel holnap délben az Öreg raktáraknál. Ott úgysincs nagyon semmi, nem zavarunk senkit.
Mondom, majd közben folytatom az evést, majd újabb kérdésekkel kezdem folytatni a beszélgetést.
- Na és a pasiknak bejön, hogy Kunoichi vagy?
Ha már ő ilyen kérdésekkel jött elő, akkor én is kíváncsiskodom már ebben a témában. Elvégre beszélgetéseknek, ez az egyik alapja, az oda-vissza kérdezés.

Ayame elfogadta a helyszínt és az időpontot. Ezután úgy tűnt, hogy még inkább megjött az étvágya. 
- Akkor ezt megbeszéltük. 
Nyugtáztam, hogy ezt a holnapi találkát akkor megbeszéltük. Feltett kérdésemre a válasza meglepett. Nem szoktak azzal foglalkozni, hogy a csaj, akinek esetleg csapják a szelet shinobi? Ezen, láthatóan jót mosolygok, majd ki is fejtem mosolyom tárgyát.
- Azok a srácok, elég figyelmetlenek, valamint ostobák. Viszont te csinálod jól. A jövőben, számodra, ez komoly fegyvertény lehet.
Mondom, majd a kérdésére, hogy mit csinálok, nem kell sokat gondolkodnom. Először is a felvázolt lehetőségekre könnyedén felnevetek, jelezvén van humorérzékem. Majd megrázom a fejemet, jelezvén, hogy egyiket sem találta el.
- Nem szoktam naív lányokat rámenezni hívni. Kártyázni nem tudok, a sört pedig nem szeretem. Viszont van hobbim. Shinobi lányoknak szoktam erotikus masszázst nyújtani.
Mondom mindezt fapofával, majd reakciójától függetlenül, végül elkuncogom magamat és két kezemet felemelve tiltakozom esetleges haragja ellen.
- Bocsánat, csak tréfáltam. Kutatómunkát végzek. Letűnt shinobi családokról és klánokról fennmaradt adatokat gyűjtök. Illetve, határvadász múltamból adódóan, szeretek a természetben sétálni. Megnyugtató érzést nyújt az a tény, hogy sétálhatok szabadon egy erdőben. Ezt pedig időnként összekötöm a gyűjtőmunkával. Ha meglelem az információt, hogy merre található a korábbi család lakhelyének maradványai, akkor felkeresem. Az esetek többségében semmit sem találok. Pontosabban, eddig soha nem találtam semmi különöset. Ezt csinálom, ez a hobbim.
Mondom, majd vállat vonok, jelezvén ismét, hogy ezt vagy elfogadják mások vagy nem.
- S neked Ayame, mi a hobbid? Mit csinálsz, amikor éppen nem egy vadidegennel rámenezel együtt, aki akár arra is pályázhatna, hogy elraboljon vagy bármilyen más módon tőrbe csaljon?
Kérdezem tőle, legalább ugyan olyan nyugalommal, ahogyan ő kérdezett tőlem.

//Fenereshy Erisa//

A kórház folyosóját kellemes huzat járta végig. A folyosón felépülő, látogató, vagy éppen vizsgálatra váró emberek lézengtek. Mindenki a maga dolgával törődött és ez így van rendjén. Végigsétálván a folyosón, halkan fojtott hangon kérem az embereket, hogy engedjenek utamra, mivel egy akkora adag papír halmot cipelek éppen, hogy alig látok át rajta. Igaz nem vagyok egy alacsony termet, de magasnak sem mondanám magamat. Szlalomozva vágok át a tömegen, miközben ügyelek arra, hogy az értékes leletek, nehogy leboruljanak, és nekem napokig kelljen majd válogatni őket. Igaz az úti célom nem volt annyira messze, hiszen csak a folyosó végére kell eljutnom, és ott van a rendelő ahova, le kell rakodnom őket. Mögöttem hirtelen rikoltozni kezd valaki, ezért óvatosan megfordulok, hogy láthassam a hang forrását. Egy nő vitatkozott éppen az egyik doktorral, de hogy miről az nem derült ki számomra, hiszen az oda nem figyelésemnek köszönhetően, belebotlottam valakibe és a papírkötegek szépen komótosan kiestek a kezemből beterítve a folyosó padlóját, míg én döbbenten hanyatt fekve átkoztam magamat.

//Azt hiszem most rajtad áll, hogy hol helyezkedsz el a történetben  vagy te miattad, vagy te benned botlottam el, avagy te csak szimplán kívülről figyeltél  //

-          Buta, buta! Kellett nekem kíváncsiskodnom! – fordult meg a gondolat a fejemben, miközben még mindig a plafont bámultam. A hűvös csempe kellemesen bizsergette a hátam, szóval nem bántam volna, ha még egy pár percig ebben a pozícióban maradok. De az a kis hang a fejemben folyton cseszegetett és sürgetett, hogy pakoljak össze. Vagyis… nem, inkább bocsánatot kért. –He? Hogy, micsoda? – tettem fel magamban a kérdést, mire leesett, hogy egy lány mondogatja, a bocsánatkérő szavakat, miközben a földről az elhullajtott papírlapokat gyűjtögeti lázasan. Pislogok egy párat, majd ülőhelyzetbe tornászom magamat, és a tarkómat vakargatva megszólalok:
- Nem. Nekem kéne bocsánatot kérnem, nem figyeltem és megbotlottam benned. Köszönöm, hogy segítesz a papírokat összeszedni, de nem kell fáradnod, összeszedem egyedül. Ekkor megakadt a szemem a lány lábán, amit rendellenesen eltartott magától.
- Jól vagy? – kérdeztem, közben eléggé elhűltem. Ha ezt én okoztam a figyelmetlenségem miatt, akkor nagyot kapok a rangidős medikusoktól. Nagyot nyelve felajánlottam neki, hogy jöjjön velem a hátsó rendelőbe és megvizsgálom a lábát. Őszintén szólva kétes érzések keringtek bennem. Egyfelől ott volt a félelem, hogy én okoztam a sérülését, de másrészről egy kifejezetten csinos hölgyeménybe botlottam bele. Emiatt gyenge pír öntötte el az arcomat, és hogy elrejtsem egyből a papírokat kezdtem kapkodni, majd miután mind rendezetlenül visszakerült a kezembe, elindultam a rendelő felé a lányt vezetve.

Kellemes mosoly ült ki az arcomra, mikor  a fiú elfogadta a bocsánatkérésemet. Annak pedig rettenetesen örültem, mikor felajánlotta hogy megvizsgál. Kedves fiú volt, velem közel egy korú lehetett, ami felvetette bennem a kérdést hogy vajon mennyire is képzett. Bár ez most annyira nem számított.
-igazából, nem is a lábammal van probléma - kezdem mosolyogva - inkább a fejem fáj picit. - ekkor belegondoltam hogy egy sérülés is ugyanúgy keresztbe tehet a napomnak, ezért  folytattam is - De köszönöm hogy a bokámra is gondoltál. Amint újra a tulajdonosához került az összes papír eszembe jutott hogy még be sem mutatkoztunk egymásnak, amit orvosoltam volna is de nem tudom kíváncsi-e rá egyáltalán, végülis egy egyszerű vizsgálathoz nem muszály tudnia a nevemet, vagy igen? Mindenesetre megpróbáltam felállni ami nehézkesen ugyan de sikerült, és éppen indultam volna a fiú után, azonban reflexszerűen sikerült a jobb lábammal lépni, és ahogy rátettem a súlyomat, elviselhetetlen fájdalom nyilalt belé. Természetesen nem tudtam megtartani magam, a kezeim tébolyultan kerestek valamit, amibe megkapaszkodhatnak, azonban sajnos nem találtak. Illetve találtak. Sajnos. Kezeimmel ösztönösen megmarkoltam a fiú vállát, aminek hatására újra a földön kötöttünk ki mind a ketten. "Istenem. MEKKORA EGY BAROM VAGYOK" Gondoltam magamban, és... Egyszerűen... Olyan kínos lett a helyzet  próbáltam ismételten bocsánatkérésekkel bombázni, de ha eddig érzett is valami szimpátiát irántam, mosd egész biztosan gyökerestül kiirtottam belőle. Ha otthon maradtam volna csak a fejem fájna. Így viszont rosszul fest a bokám is, ráadásul hülyét is csináltam magamból. Körbenézve azt is láttam hogy ezt bizony a többi ember apró kuncogással reagálja le. Elvörösödött az arcom a szégyentől. De rögtön elkezdtem szedni a papírokat és most nem hagytam hogy segítsen, így is rengeteg galibát okoztam neki, ezzel legalább valamelyest kiengesztelhetem. Illetve eszembe jutott hogy talán javíthatna a helyzetemen ha mégis bemutatkoznék neki, így az ezeregyedik bocsánatkérés után újra megszólaltam:
- Ő.. Egyébként.. Erisa vagyok.. Sajnálom hogy ilyen ügyetlen vagyok.. Egy picit rossz napom van... - mondtam lesütött szemmel, majd a már összeszedett lapokat már a földön ülve átnyújtottam neki.

Sietős léptekkel megindultam a rendelő irányába a köteg papírt szorongatva és közben azon agyaltam, amit az előbb mondott – Nem a lába fáj? Hanem a feje? Akkor miért… - a gondolatot nem tudtam befejezni, mert valami belemarkolt a vállamba és teljes testsúlyával a földre rántott. Megint. Igaz, hogy én akartam még néhány percet a hűvös padlón tölteni az előbb, de nem gondoltam ennyire komolyan. A papírok persze ismét széthullottak, de nekik már úgy is mindegy volt. Mikor realizálódott bennem, hogy az előbbi lány volt az elkövető, fektemben rám tört a nevethetnék. Lehet, hogy modortalannak tart majd emiatt, de a szituáció túl nevetséges volt ahhoz, hogy ignoráljam. Láttam amint a lány teljesen elvörösödik, ezért abbahagytam a kuncogást és mosolyogva néztem rá miután ismét ülőhelyzetbe tornásztam magamat. A következő pillanatba odanyújtotta az összes papírt és be is mutatkozott, de olyan hirtelen, hogy nem kicsit meglepődtem, és ismét kuncoghatnékom támadt.
- Az én nevem Dansei. Örülök, hogy megismerhetlek Erisa-chan. – mondtam neki még midig mosollyal a számon. – Nem vagy ügyetlen, csak nem jól jött ki a lépés. Ajánlom, hogy amikor fölállsz ne a jobb lábad használd. El tudsz egyedül botorkálni a rendelőmhöz – ami egyébként nem az enyém, hanem egy másik medikusé – vagy segítsek?
Ha elfogadod a segítségem, akkor a jobb oldaladba kapaszkodom, míg a kezedet átvetem a vállamon, így nem kell, sújt helyezned a lábadra. Persze ha nem fogadod el, akkor ugrálva, vagy más úton-módon, de megindulunk az eredeti úti célunk felé, miközben nekem még mindig nem tűnik el a vigyor az arcomról. Valahogy ma már semmi sem tudja a kedvemet szegni.

A fiú nevetése hirtelen jött. Azt hittem hogy csak a terhére vagyok. Nagyon kedves, már másodjára küldöm a földre de még mindig mosolyog. Mindenesetre megkönnyebbültem, elvégre még a bemutatkozós dolog is jól jött ki, úgy látszik. Bár nem tudok osztozni a nevetésében azért  elmosolyodok én is, és már nyugodtabb és biztosabb hanggal megszólalok:
- Üdv Dansei-san, örülök hogy találkoztunk. - az más kérdés hogy ő örül-e. Elképesztő hogy mennyire képtelen vagyok a normális kapcsolatteremtésre. Azt hiszem legközelebb akkor fogok kilépni a lakásomból, mikor minden kaja elfogy otthonról. - Azt hiszem talán menni fog  egyedül is. - ismét felállok, ezúttal a bal lábamon állok, ugrok egyet, de már a legkisebb mozdulatomnál éreztem a fájdalmat, ami miatt megint majdnem sikerült elesnem, de most már sikerült megtámasztanom magam a falon. De végülis úgy tűnt hogy ez egyedül nem fog menni. - Vagy lehet hogy mégsem. Akkor, de csak ha nem bánod, segítenél kérlek? - bár lehet hogy elhamarkodott kérés volt, elvégre még az a sok lap is a kezében volt. Mindenesetre remélem nem  okozok neki túl nagy problémát. Igyekszem minél kedvesebb mosolyt erőltetni az arcomra hátha segít valamit.

Nagyon jól tudtam, hogy érdemes felajánlanom azt a segítséget. Bár lehet, hogy ninja és van büszkesége, de itt mindenki kiszolgáltatottabb egy kicsit, mint általában. Ezért is mondtam, hogy próbálkozzon egyedül, nehogy letörjem a kedvét, esetleg véletlenül megsértsem. Ezért is hökkentem meg, amikor néhány ügyetlen próbálkozás után mégis élt a lehetőséggel, hogy segítsek neki. Elmosolyodtam, majd letettem a papírköteget a padra, és mentem segíteni neki. A papírokért majd visszajövök. Odasétáltam mellé, és gyengéden megkértem, hogy a jobb kezét vesse át a vállamon, a lábát kényelmesen húzza fel és támaszkodjon rám. Én átfogtam a derekát, és stabil helyzetbe állítottam, miközben a másik kezemmel a csuklóját tartottam. Így mint egy furcsa páros, megindultunk a rendelőbe. Az ajtó elé érve, levettem a jobb kezem a csukójáról és előhalásztam a rendelő kulcsit. Kinyitottam fél kézzel, és belöktem az ajtót. A rendelő kicsi volt és gyógyszerszagú, de én pont ezt szeretem benne. Az ajtóval szemben egy üveges gyógyszerszekrény foglalt helyet előtte, egy asztallal, amin mindenféle papír és kötszer hevert rendezetlenül. Az ajtótól jobbra egy vizsgálóasztal és 2 szék áll, bevetésre készen. Mellettük, pedig a fecskendőkkel és fertőtlenítőszerekkel megrakott, kocsi pöffeszkedett. A rendelő ablakai be voltak zárva, és a redőnyt is elhúzták, ami miatt kicsit sötét van bent. Miután megtaláltam a villanykapcsolót, fogom Erisát és az egyik székre ültetem. Óvatosan vele együtt hajolva, hogy elkerülhessük a fájdalmakat.
- Kérlek, maradj itt addig, amíg kirohanok a papírokért. Egy perc és jövök. – Mondtam, majd kisiettem, és rácsuktam a sérültre az ajtót.

A folyosón természetellenesen nagy csönd fogad. És amint kilépek, egyből minden szem rám szegeződik. – De jó! Már csak ez kellett! – morogtam magamban miközben a halom papírért indultam. Lesütött szemmel, szinte már-már futva tettem meg azt a pár lépés távolságot a padig, amin a papírokat hagytam. Furcsa, de valahogy nem éreztem, semmiféle rosszullétet azáltal, hogy a gondosan összeválogatott leleteket és jelentéseket, most rendezetlenül egy nagy stócba összecsapva látom. Hiszen ez nekem több óra plusz munkát jelent. De nem érek rá ezzel foglalkozni, mert Erisa vár. – Húh, de furcsa ezt gondolni „Erisa vár…” – kezdtem ízlelgetni ezt a két szót, majd gyorsan el is hessegettem amint képtelen képek kezdtek beúszni lelki szemeim elé. Zavaradottságomban meg is torpantam egy pillanatra a rendelő ajtaja előtt, majd kifújtam a levegőt és mosolyt erőltettem az arcomra. Bár őszintén megvallva nem kellett erőltetni. Határozottan belépek a rendelőbe és a köteget leteszem a szemközti asztalra. Mélyet szippantok a gyógyszeres levegőből, majd hirtelen megfordulok, és beállok az Erisával szemközti szék mögé. Közel tolom hozzá és kérem, hogy vegye le a cipőjét, zokniját, és tűrje, fel a nadrágját térdig majd tegye fel a lábát ide. Közben az asztal fiókjából előveszek egy üres kórlapot, meg egy tollat, és rácsíptetem az írótáblámra, ami ott figyelt az asztalon régóta. Majd ismét a páciensem mellé lépek, és gyengéden megfogom a bokáját, és elkezdem óvatosan minden irányba mozgatni.
- Kérlek, szólj, hogy mikor fáj. Illetve azt is meséld el, hogy hogyan sérültél meg. 

Mosolyogva vártam Dansei-kun visszatértéta kicsiny rendelőben. Kicsit aggódtam ugyan hogy komoly problémát okozok neki, bàr a mosolyából és a nevetéseiből itélve úgy tűnt jól szórakozik. Nem telt sok időbe és máris nyílt az ajtó, belépett a szőke hajú fiú kezében a papírokkal. Hirtelen eltűnt a fejfájásom, s megmagyarázhatatlan okok miatt hirtelen nagyon boldog lettem, s valamiért egyből köszöntem neki.
- Szia Dansei-kun! - várjunk... Most minek köszöntem újra? Hisz már... Argh... Ahányszor csak kinyitom a szám, mindig valami oda nem illőt mondok. - Mármint... Már azt hiszem köszöntem... Mindegy... - jézusom miket beszélek. Mindenesetre igyekeztem azt tenni amit Dansei-kun mond, levettem a cipőm, ami valamiért egy picit nehezen jött le, ami már gyanakvásra késztetett, de mikor már a zoknit is levettem bebizonyosodott hogy a bokám elég keményen fel van dagadva, ráadásul picit be is volt lilulva. A fiú közben meg is mozdította, amitől össze kellett szorítanom a fogaimat, mivel a legkisebb mozdulattól is rettenetesen megfájdult.
- Valójában a kórházba jövet leestem az egyik háztetőröl. - kezdem - akkor még nem fájt ennyire. - ekkor eszembe jut hogy mikor elsőnek estünk el pont a rossz lábamra estem. Remélem nem tört el, vagy ilyesmi, bár nem vagyok orvos de nem úgy tűnik hogy a sérülésem két nap alatt be tudna gyógyulni.