Szabad Játék (3)

Yumi úgy tűnik semmiféle különleges kapcsolatot nem ápol sötét szervekkel vagy magával a éjsötét lovon járó kaszással, legalábbis nem mutatja jelét. Ez különös módon megnyugtat, pedig nem is vártam más reakciót. A lány beletörődbe konstatálja, hogy az ő hasa az, ami nem bír magával és a tudtomra is hozza, hogy talán nem kellene ilyen intim tájékon vizsgálódnom.
- Mit is mondtál, ki etet? - kérdezem felállva.
Furcsa, hogy egy elhagyatott erdőben, miközben lélekszakadva kutatok valami után, összetalálkozok egy lánnyal. Egy lánnyal, aki jól is néz ki. Akivel már az elején úgy teszünk, mintha ismernénk egymást. Pedig semmit nem tudok r óla.
A fogadóba belépve egyből megcsap az ismert környezet nyújtottam állott test- és piaszag. A környék legmocskosabb helyére a legkülönfélébb emberek a legkülönfélébb indokokkal jártak, de mindnek egy célja volt: alkohollal pusztítani emlékeiket és gátlásaikat, hogy önmagukról megfeledkezve végre önmagukon túl nőhessen. Valakinek csak így sikerül.
Yumi is rendel magának egy pohárral, vagy.. éppen üveggel. Nem tudom, milyen indíttatásból, de azért követem asztalához -mivel, ha már vele jöttem, gondoltam nem itt megválni tőlem- és a helytől való idegenkedésemnek köszönhetően jobb híján figyelem ahogy eszik. Mivel nem vagyok éhes és ha az előzőekben elhangzott ígérethez híven valóban inni fogunk, amúgy sem szeretnék túl sok mindent magamban tudni, azt az estének ezt a részét kihagyom, talán csak később kerekedek fel azzal a céllal, hogy most elkövetett hibámat egy árok széléről csúszva-mászva, hogy porzó gyomromat megtöltsem mielőtt el nyel a sötét, korrigáljam.
A lány kezének egyre fenyegetőbb közeledésére hátrébb hajolok, de hagyom hogy elérje fejtetőmet és összeborzolja hajam. Normális esetben nem hagynám, hogy ember ilyen közeli érintkezésbe lépjen, de most mégsem tűnt helytelennek, vagy zavarónak. Valójában meg is nyugtatta kissé lelkem, hogy ezt hagyom. Ellenkezésem jeléül természetesen azért beetúrok, de, eredeti szándékomtól eltérően, nem visszahajtom hajamat, csak a másik oldalra tűrom át.
- Örülök, még senkiből nem váltott ilyen hatást a homlokom.
A sake érkezésére egy pillanatra felcsillan a szemem, jó lenne kissé kikapcsolni gondolataimat és nem aggódni az engem körülvevő káosz miatt, de ismét csak megvakarom tarkómat és védekezőleg felemelem a kezem.
- Nem vagyok biztos benne, hogy innunk kellene.
Ellenkezésem ellenére eszembe jut, hogy a lány el akart mondani nekem valamit. Mivel eddig sem tudtam túl sokat róla, talán ez egy jó alkalom lesz, hogy többet szedjek ki belőle. Én is magamhoz emelekek egy pohárkát, egy korty valószínűleg nem fog megártani. A továbbiakban pedig csak annyi a dolgom, hogy magamnak vizet kérek a csapostól. Tökéletes taktika.

Követem a lány kézmozdulatait, ahogy a poharat emeli ajkaihoz és én is felhajtom a sajátom tartalmát. Olyan nemes kecsességgel teszi. Ezredévek hagyományai vannak egy ilyen mozdulatban, a kocsmába tulajdonképpen művelődni járnak az emberek.
Mivel az üveget és a kitöltést  Yumi irányítja, nincs sok beleszólásm abba, hogy mit igyak. Az első néhányat még vonakodva fogadom el, aztán egyre könnyebb megfeledkezni arról miért is nem szabadna ezt tennem. Tulajdonképpen nincs benne semmi rossz. Az alkoholtól megtámadott elmém próbálja feldolgozni a cseppekben érkező információt és egyben tartani a képet, amit a folyékony anyag egyre inkább mos el. Ebben a homályos képben Yumi alakja egyre inkább kitisztul és kezd hasonlítani valami kedvesen kérődző állatkára az előre-hátra történő mozgásával. Szemmel követem a nekem hátsó részét mutató emlősnek, amint a pulthoz lengeti magát és hamarosan férfiak társasága veszi körbe. Szerencsére bírom az italt és bár kissé néha elengedem magam, azonnal kitisztul a tekintetem. A központi helyen álló Yumi mély gondolatival szórakoztatja a körülötte állókat, aminek én csak távoli szemlélője vagyok és csak néha szólok bele az eszmefuttatásba.
- A vakok pedig mindig csak belénk jönnek!
A lány nagy mosollyal tér vissza, aminek oka az lehet, hogy képes volt saját magától szobát rendelni. Gondoltam, ha már úgyis egy ilyen este részei vagyunk, én pedig sokkal jobban állok tudatilag, mint az előttem álló, kicsit elszórakozok. Amikor nem figyel megidézek magam mellé egy klónt és fel-le állok, miközben ki-ki térek pillantása elől. Annyira el van veszve, hogy nem is tudja merre állok, ami engem kifejezetten szórakoztat és hangosan el is nevetem magam. A következő pohárért már magam nyúlok.
Yumi újabb érintésekor ruhája lejjebb csúszik így utat engedve szemeimnek.. Nem.. Ezt nem nézhetem. Elpirulva vonom el tekintetem, mely vissza-visszatér, csak hogy ellenőrizzék, valójában jól látták-e a történteket. Igen. Igeeen.
Az alkohol világszerte híres meggyőzőképessége, mely elhiteti velünk a leghülyébb ötletekről is helyénvalóságukat engem is egyre mélyebbre ránt. Akkor tisztulok ki valamikor ismét jobban, mikor megkérdezik tőlem, hogy lenne-e kedvem gőzfürdőzni. Az első gondolatom, melyre már a szám is formálta ajkaimat az igen volt, de.. gőzfürdő?! Egy lánnyal? Most? A három legkevésbé ideillő kérdést sikerült összeszednem magamban, de ilyen hirtelen gőzfürdőzésre adni a fejemet egy idegennel talán nem lenne épp a legjobb ötlet. De mivel nem állt a dologban más, talán ez még belefér. Felemelek az asztalról további két pohár sakét és az egyiket Yumi szájához emelem, miközben a másik kezemet vállára helyezem és homlokomat fejtetőjének nyomom, hogy a szemébe nézhessek, miközben megissza az italt. Utána felhajtom a magamnak hozott kortyot is, majd felvéve az italt, szolidan -bár mások azt mondhatnák hangosan rángatózva- kitáncolok a szobából a fogadó -és, a körülményenek köszönhetően, Yumi- hátsó része felé tartva. Ismét megidézek egy klónt, én pedig felveszem a kocsmában látott egyik hasas úriember képét. A lányt csak annyira meglökve, hogy elveszítse egyensúlyát, megelőzöm útján, így előbb beérve a fürdőbe. Így hátulról az Osumi-klón, előről pedig egy étkezési gondookkal küzködő férfi fogadja.

Egy enyhén ittas Yumi az este eredménye, úgy, hogy én még legalább kétszerennyit tudnék inni és akkor sem dülöngélne a kép.. úgy.. mint most. A vízbe rohanva lábaim egyre súlyosabbak, gondolatban pedig egészen messze szállok és mikor visszatérek a testembe, egyre nehezebbé válik megemelni lábaimat vagy elforgatni a fejemet. Megjött a várt hatás, amire egész eddig készültem, de reméltem, hogy nem fog bekövetkezni. Van elég lélekjelentétem, hogy fenntartsam alakom -mert hát soha vissza nem térő alkalmat kaptam, hogy úgy szórakozzak a lánnyal, ahogy nekem tetszik-, de mintha a felvett tömeg valóban rám nehezedne.
A lány körbepillantva nehezen képes megállapítani, hogy kikkel is áll pontosan szembe, így tovább játszhatom szerepemet. Egyre jobban élvezem, ahogy a dühös lány beleront a vízbe, az egészet szétfröcskölve maga körül, bőszen felém tartva. Mivel még én sem tudnék jelenleg egy katanát egyenesen tartani, a fenyegetéstől nem kell tartanom, hacsak nem a klónt célozná meg, amivel van esélye, hogy eltalálja igazi testem.
Bajuszomat feltolja mosolyom a jelenetet nézve, hasam rekeszizmommal együtt remeg az ütésektől és a visszafojtott nevetéstől. Talán ha tovább lennék én a pocakos úr valóban elhinné, hogy rossz helyre tévedt be - ez pedig vagy halálommal, vagy az eddig eltöltött egyik legjobb estémmel járhatna.
Hátrébb lépek egy lépést, kitérve az inkább böködésnek tetsző ütések elől, simogatni kezdem a hájtól önálló lengést végző hasama, a folyamat végén pedig rácsapok kettőt, mint egy elégedett nyugdíjas, akinek legnagyobb öröme, hogy képes volt a lehető legtöbb ételt magába teremteni, amit aztán alkohollal öblített le.
- Mi a gond, kishölgyem? - kérdezem tettetett meglepődöttséggel.

Úgy tűnik, a lány közel sem tartja annyira szórakoztatónak a helyzetet, mint én, ezért mikor eldobja wakizashiját a klón felé, egy szégyenérzettel vegyült meghökkent arcot láthat a szemben álló dagadt férfi fején. A nekem rohanó lány könnyes arca tovább fokozza szívem lüktetését, mely az izgalom és a saját magam iránt érzett hirtelen feltörő utálat, a lány iránti szánalom miatt hevesebben kezdett verni. Yumi érzelmektől fűtött mozdulataira a végtagjaimat lebéklyózó gondolathullámok miatti mozdulatlansággal tudok válaszolni, amíg át nem ölelm a belém kapaszkodó lányt.
Az "apa" szóra a hájas testet felváltja az én csupasz bőröm, mely a méretkülönbségtől a lánnyal együtt a vízbe zuhan. A szélére húzom magunkat és karjaimat a lány köré fonom, fejemet pedig oldalra töntve az övére helyezem, amíg hallgatom a lány sírását. Tulajdonképpen az én szomorúságom legfőbb okozója is a szülők köré összpontosul, ezért nem vagyok olyan helyzetben, hogy tovább viccelődjek a dologgal. Nem tudom elképzelni, hogy2 az apa-viszonyt, két ember között a legszorosabb fennállható köteléket mi lenne képes annyira megmételyezni, hogy örökre elszakadjon és ne legyen többé képesek úgy egymásra nézni, mint két szerető családtag.
- Szeret még téged. Nem lehet oka nem szeretni. - A világon nincs olyan ok, ami ezt tehetné. Még jobban magamhoz szorítom a lányt és fejemet függőlegesen tartva is "óvom" őt felülről.
A hallottakon gondolkodva hagyom, hogy eluralkodjon rajtunk a csönd. A lánynak is szüksége lehet, hogy lenyugodjon a kirohanása után és nekem is, hogy apja szerepébe képzelve magam gondoljam el, mi történhetett, ami miatt nem lennék képes szeretné a karjaimban nyugvó lányt.
- Semmi baj - felelem ösztönösen, különösebb figyelem nélkül arra, hogy miért is mondom ezt.
Nem tudok közelebb férkőzni a lányhoz, bárhogy szeretnék is. Pedig szeretnék. Szeretnék belebújni a bőrébe, hogy érezze, hogy én vele vagyok. Hogy képes legyek átadni azt az érzést, ami bennem van és így megnyugtassam, anélkül, hogy bármit is mondanék. Nem vagyok képes rá.
Fejemben kezd körvonalazódni, hogy mit is szeretne tőlem kérni, de így még nem tudom elég segítséget nyújtani. Nem tudom, pontosan mit kell nekem tennem.
- Elmondod, mi történt? - kérdezem, feljebb emelve fejem, lenézve a lányra.

Csendben figyelem ahogy a lány egyre szomorúbban mártja fejét az ölelésembe, szipogással törve meg a beszéde folyamatosságát, ami még jobban elmélyeszti a szívemet facsaró karommá nehezülő szavakat. Lélegzete lassul, ahogy megnyugodva kitisztul a feje és képes visszaemlékezni. A türkíz szemek egyenesen a enyémbe néznek, olyan tisztán hogy saját történetemet is eszembe juttatja, de hirtelen nem érzek szomorúságot magam iránt, mert a szemekben nem vélek mást felfedezni, csak a világot megtisztító jóságot.
A származása alapján apjának lehetett némi kalandja, mikor elhagyta a családját. Nehéz lehet egy környezetben felnőni, ahol mindenki kinéz, koloncnak tartanak. Mégha éreztetik is veled, hogy szeretnek, mindig ott lesz az érzés, hogy ha nem eképp történtek volna a dolgok még akár ellenségek is lehetnének. Jelenelg az én helyzetem is hasonló Konohában. Csak ott tényleg a kényszer szülte a szeretetet.
Nem kérdezem meg, miért hagyta el a Medvék országát, kitaszítottnak érezve ez elfogadható, még ha nem is helyes, vagy észszerű. De ezt úgysem érezheti az, akinek nem ez van a lelkében.
Ha jól sejtem, illetve már eléggé a tudomásomra adták, hogy tudnom kellene, a lány az anyját szeretné megtalálni a segítségemmel. Jelenleg én is keresek valakit. Milyen különös, hogy néhány órája még csak idegenek, mindketten elfoglalva a magunk bajával, egészen másképp állva egymáshoz, mint most, mégis.. mindent megtennék, hogy segíthessek.
Elmélyülésemben észre sem veszem hogy tulajdonképpen egész eddig a vízben ültünk. Bár megmagyarázná miért éreztem hideget mindvégig egy olyan helyzetben, ahol meleget kellett volna. Nem a lány volt tehát hóember.
Lenézve a lány szavaira észreveszem, hogy valóban mindketten tiszta vizesen fekszük a hideg kövön, én pedig úgy ugrottam fel hirtelen, mintha véletlenül, csak egy pillanatra értem volna hozzá a sima vízhez akaratom ellenére és most meg kellene szabadulnom bűnömtől, még a lány öleléséből is kivonom magam. De.. Végül is gőzfürdőzni jöttünk, az pedig elkerülhetetlen fürdés, vagy gőz, vagy víz nélkül. Közelebb lépek a lányhoz és szemébe nézve kifacsarom pólója alsó részét, majd elkezdem felfele húzni a vizes szövetet, amíg át nem emelem fején és meg nem szabadírom a problémát okozó ruhadarabtól. Így már talán kevésbé fog zavarni a víz.

Tettemre a lány arcáról lassan eltűnik az alkohol okozta pír és lassan átvált egy sokkal mélyebb vörösbe, mely még itt, a félig sötét helyiségben is tisztán kivehető. Elsőre nem vagyok biztos benne, mi okozza a színváltozást, szégyellős pironkodás, vagy düh, esetleg a kellemetlen helyzet okozta pulzusemelkedés, ezért folytatom, amíg a lány el nem válik tőlem. Bár szándékom mögött semmilyen rossz következményekkel járó dolgot nem terveztem, mégis úgy tűnhetett, hogy az előzőektől valami eltérőt szándékozom tenni. Vagy csak azézrt gondoltam ezt, mert az alkohol még mindig ott cikázott a fejemben.
A szégyentől elnémulva, szememet lesütve, ajkamba harapva, a kudarc érzetétől teljesen magamba dőlve magamban vagy száz szitokszót szórok belsőm azon részére, melynek ilyen ötletei támadnak. Hirtelen teljesen helyzetidegennek tűnik az, ami egy perce még jó tervnek tűnt. Élvezetek. Alkohol.
Akkor is tartom magam ehhez a gondolathoz, mikor Yumi az alsó részét is leveszi, mert mégis csak a vízben ácsorgunk és az eredeti tervek szerint ennek amúgy is meg kellett történnie. Szeretnék ugyan a lány közelében lenni, de nem szeretném olyan dolgokra rávenni, amit nem szeretne. Legalábbis nem fogom. Az, hogy mit szeretnék, csak abban az esetben fontos, ha ez egybeesik az ő vágyaival is. Erről azonban sejtésem se lehet, vagy ha eddig volt, most megváltozott.
Megmentőm, Yumi sem szeretné, hogy így teljesen elázva később megfázzak, így összeszedve egy halálos betegséget, így hirtelen ismét jó ötletnek tűnik, hogy mindenemet levetve betrappoljak a vízbe. Majdnem mindenemet...
Az utolsó rajtammaradt ruhadarabomban, egy élő sajtfigurát megelevenítő alsónadrágban lépek be a végre melegséget nyújtó közegbe és indulok el Yumi felé. Az alkohol, a meleg és Yumi szavai végül kiváltják belőlem, amit amúgy semmiképp nem tennék meg. Mindent félredoba, a pillanatban gondolkodva magamhoz húzom fejét és ajkaimat a szájára tapasztva rögtön meg is bánom, amit tettem. De folytatom. Mert jó. A lánytól végül elválva teljesen lesújtva érzem magam.
- Nincs mit - mondom, de magamat ostorozom, amiért vágyaim elragadtak. Máshogy kellett volna lennie. Jobban kellene ismernem. Gyakorlatilag szinte még mindig nem tudok róla semmit, még ha egy dolgot is osztott magáról, amit valószínűleg nem sok embernek. Általában nincs gondom a lányokal, de mégis.. Ez most túl hirtelennek tűnt, nem helyesnek. De főleg azért, mert talán Yumi sem így akarta.

/Élvezd a heted ^^/

Szemed ringatja a testem, mely tökéletesen összeforr tieddel.

Ajkaink találkozásakor minden addig érzet düh, gondolat, vagy józan ítélőképesség felszabadul bennem, megszűnik a valóság körülöttem és nem érzek mást csak kettőnk lebegő fejét, testek nélkül, az ürességben szállingózva. Csak ez a pillanat létezik, melynek megszünésével talán minden más is megszűnik. Kezeimmel az övét simogatom, mikor pedig az ujjaihoz érek, belefonom sajátjaimat. Fejeimben ezernyi gondolat kavarog egyidőben, mégsem lényeges, hogy kimondjam őket. Minden mondandóm a számra van írva, melyet így adok át Yuminak, hosszan, sértetlenül. Minden, amit éreznie akarok, az ajkai víztől még mindig sós íze, megédesítve vele keserű szívemet, mely inkább hasonlított eddig egy kihalt pusztaságra. Most azonban minden kivirágzik.
A lány ugyanolyan szótlan mint én, de mintha őt is megmarta volna ajkaink tüze, odakap, mire az enyém is mintha felizzana. Szívem dobbanásai egy bármelyik bekövetkező katasztrófára adnak jelet, mintha bomba akarna robbani és szétkürtölni mindenhol ami történt. Aztán húz magával, az érzés is, mint egy folyó, aminek olyan nagy a sodrása, hogy nem tudunk ellenállni neki és folytatja, ami félbemaradt, ismét megtagadva a világ létezését. Nincs más. Csak Yumi és én. Bőröm lassan húzódik, ahogy kis harapásával kihúzza ajkamat, én pedig, talán hogy minél többet érezzek az édes ízből, megnyalom ajkamat és egy kicsit az övét is. Nem tudom, hogy helyes-e, amit cselekszem, de nem vágyom másra. Bármi is történt eddig. Bármi is fog. Ez tökéletes.
Aztán ismét elválunk egymástól, karján engedem le kezemet és a szédítő mámortól telve nézem, ahogy felkap magára egy kendőt és nekem is átnyújt egyet. Talán nekem kevésbé fontos az effajta védekezés, de magamra tekerem és Yumi karjába fonódva elhagyjuk a "bűntett színhelyét", felsétálunk egyészen a közös kibérelt szobánkig, a folyosón pedig senki nem zavarja meg lépteinket, mintha tényleg csak mi léteznénk.
A szobába érve ismét találkozik a két kis pajkos "játékszer", én pedig mintha a mindenséget csókolnám. Nem akarom, hogy valaha is véget érjen. Ráhagyatkozok ösztöneimre és kezem ismét végigsiklik a lány karjain, de nem áll , meg hanem ráfonódik csípőjére, majd továbbhaladva felkapom a lányt a teljes súlyával és kis csókok tömkelegével bombázom az apró szájat.

/Yumi-bochan/


Az elmúlt éjszakától édes álmok ígéretében hunyom le szemem, remélve, hogy a körülöttem lengedező mámorító levegő és az idegszálaimat simogató néhány centiméteres vonal soha nem hagyja el ajkaimat. A semmiben voltam, a világ tetején, minden megszűnve körülöttem, én pedig nem tudtam másra gondolni, nem voltam képes más gondolatokat előhozni, más képeket felidézni, csak lebegni. Ebben a megszépített tudatállapotban elaludni pedig nem is kecsegtethetett volna mással, mint szép álmokkal, egy tarka réten, növő virágokkal a minket körülölelő vérben... Néha meglepődök magamon, de nem felejthetem el, hogy miért is jöttem ide és agyam ezt a módját választotta arra, hogy tudtomra hozza. De ez is hamar elszállt és maradt a darabos képekből összeálló furcsa képzdmény, aminek semmi értelme nem volt, de mégis több jelentést hordozott magában, mint a valóság.
Reggel magamról megfeledkezve, álmos öntudatlanságban pattantam fel, széles karmozdulattal nyújtózva, hogy megszabaduljak az elmúlt idők nehézségeinek súlyától, megfeledkezve a mellettem akkor már szinte készen álló és fontos tevékenységeket végző lányról, így a felszabadító mozdulat végül a lány orcáját érte nagy lendülette, én pedig a hirtelen ijedtségtől -amit nem nekem kellett volna éreznem- azonnal hátraugrottam, hátsó felemet használva az elrugaszkodáshoz, a fejemet minél távolabb tartva az előttem tartózkodó nősténytől. A pillanatnyi zavarból kirázva a fejem eszembe jut, miért is egy félig meztelen lánnyal ébredek egy ágyban, nem pedig a szokásos társaságot nyújtó macival.. Aminek itt kell lennie valahol. Hirtelen a lány lerombolt mindent köztünk lévő hidat, mintha megszüntette volna azt, ami összekötött. Erre is megrázom a fejem, hogy végre kitisztulhasson fejem, tekintetem és minden, ami eltakarja, mi is vezetett engem ide. Ebben a megtisztulásban is gyönyörűnek látom a lányt, olyannak, aki mellett lennem kell most és nem helytelen, hogy itt vagyok. A döbbenettől végigfut valami rajtam, ami kellemetlenül feszélyez minden külvilággal érintkező pontomat, de mégis jó érzéssel tölt el. Remélve hogy a lány nem dühös kitöréssel reagálja le a dolgokat, a korábbiakról megfeledkezve közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókoljam.
- Jó reggelt.
A megrészegítő érzés ismét arra ösztönöz, hogy tovább haladjak, de mégis visszahúzom számat. Hirtelen felötlik bennem, hogy ez mégis csak az első alkalom, ami nem is végződhetett volna szebben, de mégis.. Elvesztettem valamit, ami eddig a részemet képezte, ártatlanságom pedig ott hever ott hever szétszórva a lepedőn és nem tudnám úgy összerakni, hogy olyan legyen, mint előtte. Másként fogok ezentúl gondolkodni? Meg fog ez változtatni? A gondolattól kis ürességet érzek a szívembe, ami ismét feltöltődik, mikor a lányra nézek. Kissé szégyellem magam, amiért talán az ő világát is tönkretettem, bár nem tudom, ő miként gondol erre, de.. Nem szabad, hogy ezek a gondolatok magukkal ragadjanak. Majd később végiggondolom.
Az ágyban maradva, félmeztelenül vetem hátamat a támlájának és megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, hogy ne lássa, mit váltott ki belőlem, hogy egy kicsit ismét olyan lehessek számára, mint az előző nap.
- Szóval... - kérdezem tagolva -, hogyan szeretnéd megtalálni anyádat?

/Itt is BOCSánat. "Kárpótlásul" írok most ^^/

A lány eltávolodik tőlem a finom érintésre, melyet orra ellen intéztem, amire még inkább elbizonytalanodok. Visszahúzom kezeimet, mert nem vagyok biztos benne, hogy a lány vágyik az érintkezésre, mégsem ellenkezeik a csókkal, ami reggeli doppingként hat és felgyorsítja az addig egyenletesen lüktető szívemet. Mégsem szeretném ezúttal akaratomat ráerőltetni a lányra, ezért amíg nem bizonyosodok róla, mit jelenthettek számára az előzőek, nem teszek további lépéseket. Félénken próbálom olyan pozícióba helyezni magam, ami nem sérti egyikünk intim zónáját sem, mielőtt beszélni kezdünk. Egymást keresztezik a fraktálok a fejemben, amik az előző este emlékmaradvényait tartalmazzák, mégis minden figyelmemet a lányra fordítom. Tekintve, hogy én a Víz Országából származom és mégis tűz elemem van, talán ez nem köthető össze a születéssel. Tulajdonképpen, biztos vagyok benne, hogy a rengeteg vándorlás és népköltözés miatt mára szinte teljesen összekeveredtek a nemzetek, néhány kivételtől eltekintve. Mégis, valahol el kell kezdeni és jelenleg én örülhetek a legjobban, hogy ez itt történt meg.
- Ha apád segíthet, miért nem vele vagy? - kérdezem, de már sejtem a választ. Ha minden olyan felhőtlen lenne közöttük, most nem egy szobában ébredtünk volna és ő nem tanácstalanul járna-kelne egy idegen országban. Egyikünk sem tudja, hogyan találja meg szüleit, de én legalább tudom, hol keressem őket.
- Wakizashi.. Wakizashi.. - Mormolom magamban. A mellettem ülő Yumi jelenlétében ez a név sokkal jobban hangzik, mintha korábban hallottam valaki más szájából, feltöltődik valami tartalommal, ami kellemes érzéssel tölt el. Lopva vetek néhány pillantást a lányra, tovább erősítve az érzést, ami vörös pírral jelenik meg orcámon. Érzem az arcomba toluló vér zsibbasztó játékát, így igyekszem a gondolataimra koncentrálni, hogy minél kevesebbet láthasson a valószínűleg általa kiváltott bőrszínből.
Tervem ugyan nincs, de kiindulási alapom van. Legalább biztos jobb ötleteim lennének, mint a lánynak, azzal a kapcsolatban, hogy találhatok információt egykori, vagy jelenlegei Víz Országa-beli lakosokról. Én mégsem juthatok be a faluba, a hagyományos úton legalábbis semmiképp. Ajkaimat harapva futtatom gondolataimat, a falu képét igyekszem felidézni magamban.
- Van egy ötletem - mondom felállva, a kezemet nyújtva a lány felé. - Velem jössz?

Figyelem a reakcióit, amint az enyhe lelkesedés okozta egyenes gerinc lassan meghajlik a múlt fájdalmai alatt, ahogy a lány felidézi magában a történteket. Sejtelmem sincs, hogy mik lehetettek ezek az emlékek, de valószínűleg nem is szeretné megosztani őket velem. Fordított esetben, sőt, a saját esetemben is, ugyanez lehetne a helyzet, ezért némasággal próbálom eloszlatni a sötétséget a lány fejében és a sajátomban. Túl sok dolog vezetett ahhoz, hogy ez a sötétség felhalmozódhasson az emberekben és ha nem fékezzük meg, rossz dolgokra lehet képes, ha elveszünk benne. Igyekszem ugyan úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, figyelem, milyen változások játszódnak le benne, tulajdonképpen semmi másra nem figyelek, csak hogy miképp mutatja meg szívének és elméjének mélységeit, ha ezt nem is veszi észre.
A lány arcának közelsége, az érzéseim szerint engem fürkésző szemek felgyújtják vérmérsékletemet, minden erőmmel azon igyekszem, hogy a lány nehogy  rossz helyen lássa a tekintetem. A túlzott koncentrációban arcom kipirul, a bőröm forró lesz és a szívem kalapálása szinte elnyomja gondolataim hangját. Próbálom figyelmen kívül hagyni, egy idegen képzelek ide, valakit, aki nem vált ki belőlem semmiféle érzést, egy óriás bogarat, bármit.. Megmosolyogtat a gondolat és képes vagyok visszatérni önmagamba.
Indulásra készen, félmeztelenül állok a fogalmam-sincs-milyen környezetben, mert látásom a lány köré összpontosul, én pedig nem is tervezem róla levenni a szemem. Ő is elpirul, mint korábban én, bár nem vagyok biztos benne, miféle indíttatásból, hiszen nem is lehet biztos benne, mit tervezek. Hát meleg a szoba... Feleletére én is elkezdem érzékelni a hőmérsékletváltozást, a szoba melege szinte átmenet nélkül pirítja be arcom egészét. Nem gondoltam át egészen, mi lesz, ha beleegyezik abba, hogy kövessen, ezért az ujjaimba fonódó kéz hatására majdnem visszahúzom sajátomat. Igyekszem követni mozgását, miközben feláll, hogy én húzzam magamhoz, de tökéletes pályán, tökéletes sebességel ütközik teste az enyémmel, mielőtt egymáshoz simulnánk. Nem tetszik, hogy ezt csak így hagyom, hoyg közel engedek valakit félig az akaratom ellenére, de nem tudok mit tenni. Nem vághatom ketté csak úgy, gyanúba keverednék. Egyre nagyobb dac keletkezik bennem, ami egyre jobban törik össze minden egyes alkalommal, mikor nem vagyok képes józan eszem akaratát érvényesíteni.
Átölelem derekát, magamhoz szorítom, mintha nem lenne elég közel és szemeimet behunyva megcsókolom, mielőtt félmeztelenül az ajtóhoz lépnék. Felvilágosító erőként hatnak ajkai, hirtelen ismét van értelme ittlétemnek, mintha nem véletlenül kerültem volna erre a helyre. Felszerelésemét fordulok csak vissza, amikor megpillantom a padlón heverő ruhadarabokat, amik a szoba különböző pontjain lettek szétszórva, egy rituálé pontosan előkészített és elhelyezett darabjai. Gyorsan felhúzom magamra nadrágomat, elesve a belsejébe lépő láb alól kihúzott szövetben, így gyakorlatilag saját magamat kellene felelőssé tennem, ha bármiféle komoly bajom történne ittartózkodásom alatt. Az új póló gyűrödten lengedezik rajtam, két számmal nagyobb méret, csak otthon szoktam hordani, ha pedig elmegyek, lecserélem. De most nem igazán volt választásom.
A bárba visszaérve, az emlékeket túl jól felidéző sake illatának súlya alatt egyre mélyebbre süllyednék a földre, ha nem lenne mellettem valaki, akivel szeretnék egy szinten maradni. Büszkeségem porig tiprásaként a közelben ülők mint rám meresztgetik szemeiket, vagyis egyszer rám, egyszer pedig Yumira. Nem igazán értem, hogy a helyzetben rám miért kell egy percet is pazarolni. Akkor jövök csak rá, mikor az előttem, a pultnál ücsörgő termetes, hájas söpredék átkarolja vállam és széles mosollyal, szinte testvéreként üdvözöl.
- Hát haver, szerencsés vagy. - Kacsint. El fogom törni. A szemhéját. - Nem mindannyiunknak van része ilyen estében.
Nyugodtan hajolok le hozzá egy székre, egészen közel hajolok hozzá, hogy a szemeimbe nézzen, amíg kihúzom az alkohollal teli üveget a kezéből. Lassan egyenesedik ki ismét, hogy a már törött üveget lendítve az arca felé támadjak. Ugyan ez elég megvetendő lenne, hiszen sokkal gyengébb nálam ellenfelem, ha valóban ez lenne a szándékom. Csak annyira hasítom belé az üveget, hogy nyom nélkül begyógyulhasson, saját káros szenvedélye okozza most fájdalmát, amit pedig egy rúgás követ, hogy a többi mamlasz is inkább a saját folgával foglalkozzon ahelyett, hogy mások hálószobájában kutakodik. Csak remélem, hogy ezzel nem rombolom le a lány irántam létező illúzióit és ő is hasonló dolgot tervezett.
A faluhoz közeledbe egyre feszélyezettebbé válok, szeimeim árnyról árnyra járnak, mintha onnan várnám a támadást. Bár nem történik semmi, tisztes távolban állok meg, hogy ismét szembeforduljak a lánnyal.
- Nos, az a helyzet.. Hogy bár a Víz Országából származok.. Engem itt nem látnak túl szívesen. Ezért nekem mindenképpen álcáznom kell magam. - Mielőtt Yumi bármiféle választ is adhatna, összeteszem kezeimet és a felszálló füst mögül a lány számára egy tükör jelenhet meg, ugyanis a tökéletes mása áll előtte. Remélem nem gondolja azt, hogy az este folyamán meglestem mindenféle tájékon, de jelenleg nem áll sokkal több ismeret a birtokomban és ezt az alakot tudtam a legtökéleteebben felvenni.
- Ha szeretnél velem jönni, akkor kérlek, vedd fel valaki más alakját - egyre szélesedik a keskeny vágás az arcomon. - Ez már foglalt.

Az eszemet elvesztve el is felejtem, amit mondani szándékoztam az úriembernek, egyszerűen csak magamban éreztem a dühöt, ami testemet vezérelte. Utána pedig mintha csak egy bájcsevejt folytattam volna le egy számomra esetleg idegen emberrel, egyszerűen továbbállok, miután Yumi is megnyugtat. Pedig nem is voltam ideges, egyszerűen úgy éreztem, hogy ezt nem teheti meg, nem tekinthet rá Yumira úgy, mint egy egyéjszakás kalandra. Pedig jelenk körülmények között, egyelőre még az. Vajon mikortól kezdhetem el nevezni másnak? 12 óra? Ha nem róla lett volna szó, talán nem így reagálom le, vagy nem ilyen nyugodtan sétálok ki utána az újtán, meglepődött tekintetektől követve. Ő valahogy mégis kihozta belőlem, hogy hevesebben reagáljak, nem csak a magam tűréshatárát szem előtt tartva. Abba könnyen belefért volna egy ilyen megjegyzés, ha nem nekem mondják. Lehet, hogy máskod még én dicsekednék.
Észre sem veszem, hogy a kezét fogva haladunk a falu felé, amikor is testet ölt végre tervem és én is, ahogy felveszem a lány alakját. Furcsa női testben álldogálni itt, mégha ezt nem is igazán érzem. Mintha a plusz súly a mellkasomon valóban hozzámadódott volna.
- Nos, igen... - mondom, az újonnan "hozzámkerült" testrészeket fel-le mozgatva. - Pont akkorák, ahogy sejtettem. - Igazából nem ezt akartam mondani és el is vörösödök lányos zavaromban, mikor arra gondolok, Yumi vajon most nézek engem. Nem vagyok egy perverz és nem is ezt akartam kiejteni a számon. Hanem hogy nem hiszem el hogy ez az enyém volt tegnap este.. Valójában, még jobb hogy az előbbit mondtam.
- Rabszolgának? - lepődök meg. Nem vagyok az oktalan bókolás híve, főleg nem a klisés mondatoké, amit szinte minden harmadik férfi szájából hallana, de a lány tényleg nem így tűnt, mint aki tisztában van magával. - Te még nem néztél tükörbe?
A gyerekre nézve lehajolok és az államat simogatva méregetem.
- Aranyos. Áruld már el nekem, ki etet téged? - Élveztem, hogy Yumi testébe bújhatok, meg nem is árt egy kicsit gyakorolni, milyen lehet neki lenni.
Próbálom felvenni a lehető legnőiesebb járásom, először az ujjaimmat felemelve a kát ellenkező irányba, szinte merőlegesen a karomra, a csípőmet mozgatva, csak hogy ezt is megismerhessem. Nem értem, hogy lehet ez kényelmes, hogy képesek fenntartani a kezeiket, hogyan nem eresztik le. De persze Yumi nem is így járt. Igyekszem a lehető legjobban utánozni, amit tőle láttam, úgy, hogy az övétől így is eltérjen. Tehát testvérek vagyunk. Ez kettőnk között még működik is, de egymással kell elhitetnünk.
A faluhoz közeledve egyre veszélyesebb képet fest a betonfalakkal határolt köz. Ismerős terep, számtalanszor láttam már, de régen. Mégsem változott azóta, azt leszámítva, hogy a megrázkódtatások ellenére kellemes meleg helyett félelem tölt el, mikor ránézek. Mélyebb levegőket veszek, mintha az segítene lenyugodni, pedig csak tovább fokozza idegességemet, a lépésem ritmusából is egyre sűrűbben lépek ki, mert nem vagyok képes koncentrálni. Azon kapom magam, hogy egy protézissel közlekedő öregember sebességével haladok előre, amikor erőt veszek magamon és megpróbálok tényleg a lány szerepébe lépni, mégha kicsit el is fogok térni attól.
Egy izzadtságcsepp jelzi aggodalmam, mikor az őr megállít minket a kapunál. Nem mintha már nem rég elterveztem volna, hogy hogyan is jutunk be, a probléma nem a hihetőséggel volt, hanem hogy a férfi ugyanaz volt, aki 10 évvel ezelőtt is. Rengetegszer haladtam már el mellette, kétkedő tekintet pedig nem túl alkalmas a megnyugtatásra.
- Üdvözletem - hajlok meg sebtében, hogy kitűnő rálátása nyíljon a feszülő pólóra, mégha bepillantást nem is nyerhet. - A nevem Aru Mikasi. - Szemrebbenés nélkül hazudok a szemébe, több vidám mosoly kíséretében. Egy olyan jókislány szerepét vettem fel, aki túl naiv ahhoz, hogy bármi rosszat is sejtsen.
- A kisöcsémmel egy régóta nem látott rokonunkhoz indultunk. Több napja úton vagyunk, fázunk, és ételre van szükségünk. Ha beengedne...
- Hol az engedélyeket? - szakította félbe mondandómat érzelemmentes arccal.
- Engedély? - kérezem ártatlanul. Ajkaimat lebiggyesztem, hogy tovább folytassam folytassam a meggyőzést - A rokonunk nagyon öreg, nem képes ellátni a mindennapi teendőket. Azért jöttünk ide, mert talán.. Talán.. - Kezem a szememhez emelem, hogy letöröljem a könnyeket, amiknek hamarosan fel kellene törniük belőlem. Az őr feszélyezve hajol hátra és harap az ajkába, mielőtt valami megnyugtatásnak szánt gesztusként a vállamra helyezi a kezét.
- Bemehettek, de az itttartózkodásra engedélyt kell kérnetek később. Figyeljetek, hová léptek..
Ez utóbbit összeszűkült szemekkel, csak nekem intézte. Meghajolva megköszöntem és beléptem a kapun. Megszédültem a tudattól, hogy otthon vagyok, biztonságban egy olyan helyen, ahol keresnek. Még ha csak egy hazugsággal is. Nosztalgia önti el a szívem, rohamosan indulok meg a falu szíve felé, csillogó szemekkel tekintve minden ismert épületre. Talán így hihetőbb is, akit alakítok.
Egy rameneshez húzom be ideiglenes kisöcsémet, ahol mást hagyományos ételeket is árulnak, de leginkább tésztát. Az eladókat nem érdekli, miről beszélnek az idegene, de azért megpróbálok halkan beszélni hozzá.
- Most meglátogatjuk egy ismerősömet. Valóban öreg, sajnos az évek sem kedveztek túl jól neki. Ha valaki tud valamit anyádról, akkor az ő lehet. Már ha valóban itt található a nyom.. Amennyiben ez nem jönne össze, szét kell néznünk a levéltárban.. Vagy a könyvtárban.. Vagy a Mizukage személyes irataiban.. Vagy esetleg van jobb ötleted öcsi?

Hitetlenkedve meresztem rá szemeimet és tovább szemlélem a megáldott kiemelkedéseket, amíg kényelmetlenül nem kezdem érezni magam, amiért kihasználom egy másik ember testét. Ugyan ez most nem teljesen az övé volt, ahogy az érintés sem valódi, én sem szívesen nézném, amint a testemből készítenek céltáblát.
- Kár - felelem és leeresztem az extra felületet. A lány is elvégzi a számára fontos lépéseket, mielőtt útnak indulhatnánk; biztos hiányzik neki az öccse és próbálja minél közelebbihez tenni hozzá az álcáját. Elmosolyodok a gondolatra. Jó tudni, hogy valakinek még van családja, bár mintha valami feszültség is lenne ebben a mozdulatban. Az ismeretlenség feszültsége, talán régen nem látta már a testvérét és most nem tudja, hogyan igazítsa ki magát.
A lány szidalmazó tanácsára csak megrázom kezeimet és felveszem végleges formám. Ugyan szeretném közölni vele, hogy de, igenis megnéztem, egyrészt ez nem lett colna helyénvaló, másrészt, nem lett volna igaz. Igyekeztem ugyan az este folyamán minden apró részletet megragadni, a mozgására valahogy nem figyeltem fel. Bár én is tudtam, hogy az előbbi bokhóckodás túlzás volt, nem voltam biztos benne, hogyan is kellene egy igazi lányként lépnem.
Tisztában voltam vele, hogy a kapunál előadott jelenet is túlmegy a hétköznapi videlkedésformák határain, de a befásult emberek mindenre kaphatóak, ami nem mindennapi, márpedig egy ilyen lány, elveszve, megtörten, semmiképpen nem mindennapi. Nem csoda, ha az őr nem volt képes megfelelően kezelni a helyzetet.
Egy rament kérek, magamnak, rákkal és kevés tojással, az öcsémnek pedig azt, amit ő szeretne enni. Azt eldöntöttem, hogy mindenképpen én fizetek, de az álca is ezt követelné meg, hiszen mi jogon várna egy 15 éves kisgyerek egyenjogúságot? Még épp hogy megszerezhette férfiasságát. Csak a rendelés megkapásakor jut eszembe, hogy régen is mindig így kértem a rament, ugyan sűrűbben otthon, mint egy kifőzdében, mégis vannak hibák az álcámban. Persze ez nem sokat jelent. Naponta rengetegen kérik így az ételüket.
Biztos vagyok benne, hogy Mikaot nem zavarná jelenlegi öktözetem, mégis nehéz lesz vele elhitetni, hogy az vagyok, akinek állítom magam. Tekintve, hogy végig fürkésző szemeknek leszünk kitéve, nem lesz könnyű megtartni az álcát. Már a lány is mintha ki akarna vetkőztetni saját alakomból.
Meglepődök a hirtelen gondolaton; nem hittem volna, hogy a lánynak éppen apja jutna eszébe utolsó mentsvárként. Ugyan ki, ha nem ő? De mégis, ha ez vezetne minket a végső megoldáshoz, talán egyszerűbb lett volna, ha rögtön ezzel kezdni. Persze akkor nem találkoztunk volna. Arckifejezése mégsem arról árulkodik, hogy kedve lenne hozzá.
- Nem lett volna egyszerűbb ott kezdeni? - kérdezem, de rögtön meg is bánom. Nyilván elkesredésében mondta ezt a lehetőséget, én pedig belegázoltam mindenbe, amiért eddig dolgozott. Főleg a kettőnk megismerkedésébe. Igazából örültem, hogy itt van. - Ha szeretnéd, elkísérhetlek.
Ismét egy hiba. Mégis hogy lennék én képes elkísérni? Nem csak valószínűleg felesleges púp lennék a hátán, akit be kell mutatni apjának és elmagyaráznia találkozásunk -kihagyva néháyn részletet, persze-, de én sem igazán érek rá, hogy kiruccanásokat tegyek idegen országokba, hamarosan vissza kell térnek a falumba; már az is szerencse, hogy itt lehetek.
A könnyed ebéd után felkészülök a hosszú utazásra, mely a bódétól egészen a két sarok távolságra lévő, kis tértől éppen takart, a fakerítés gerendái által védett kis hajlákohz, ahol egy öregember két evőpálcikával igyekezett valamit felfűzni a szákállára. Nem épp ideális látvány egy randi után, de az iméntinek amúgy sem az volt acélja, ahogy ennek sem az, hogy lenyűgözzem a lányt. Vagyis jelenleg a fiút.
- Ejj, delej egy nap nyugszik a hátán - köszöntöm, mire az evőpálcák hal koppanással érnek földet, nagyra tárt szemeket és üres kezeket hagyva maguk után. Régen mindig így köszöntöttük egymást, a dolgos emberek teendőinek játéka van ebben. Nyilván már nagyon régóta nem hallotta. Ugyan szinte mindenkit ismert a városban, aki nem tartotta magát elég nagyravalónak, hogy beszéljen vele, igyekezett mindenkinek másképp köszönni és más kapcsolatot ápolni. Aligha hihető, hogy egy idegen képes legyen így felidézni a múlt árnyékait. - Segíthetek?
- Igen, csak ezt a macska.. gyöngyöt szeretném itt felfűzni. - Ahogy közelebb hajolok, sajgó hátára nem túl jó gyógymódként ő is feljebb emelkedik, hogy a fülembe beszélhessen. - Mit keresel te itt?
- Kész is - felelem mosolyogva, mielőtt ismét kiegyenesednék és magamhoz nem ölelném a kisebbik felemet. - A kisöcsémmel azért vagyunk itt, mert szeretnénk információkat megtudni. Egy bizonyos Wakizashi nevű asszonyt keresünk, aki valószínűleg megfordult itt.
- Á igen - ugrik fel lelkendezve, feledve az előzőeket. Már el is feledte, amit az előbb kérdezett, nem szokása ártatlanokat csak úgy gyanúba keverni. Egy pillanatra megszűnt a látása és a mondat okozta meglepődöttség miatt kicsúszott a száján, de már ismét működitt az álca. - Wakizashi Yuno, igazán szemrevaló teremtés volt. Már régóta nem láttam, csak megfordult itt.
- Igazán? És merre ment? - Nem tudom, hogy ő-e akit keresünk, de minden lehetőséget meg kell ragadnunk.
- Nem tudom, gyermekem - feleli nyöszörögve. - Titokzatos lány volt. Tüzes hölgy volt, ahogy illik is egy konohaihoz.
Felsóhajtok. Ha konohai, akkor nem ő lehet az, akit keresünk.
- Tudnál még valamit segíteni?
- A levéltár zárt részlegébe nehéz bejutni - jegyzi meg halkan. Gyakorlatilag átugrotta azokat a részeket, hogy esetleg szeretnénk további információka megszerezni másokról, akiknek közük lehet a faluhoz, illetve hogy milyen veszélyes utak is lehetnek. - De nem túl őrzött, tulajdonképpen nem is túl fontos. Emberekről nem nagyon találhattok információkat, de a gerincműtétemről igen. Hálás lennék, ha eloznátok, szerintem valamit nagyon elrontottak ott.
Gyorsan megköszönöm a segítséget és továbbhaladunk. Mikor kívülkerülünk a látómezőjéből, kérdő tekintettel nézek a lányra.