Szabad Játék (3)

Még épp időben szóltam. A férfi épp valami olyanra készült a bal kezével, ami lehet nem lett volna számomra túlságosan kellemes. Bár érzem hogy szorul a hurok. Az a fura kés, egyre közelebb kerül hozzám, aminek az okát nem igazán értem, nem tettem semmi rosszat ellene. De legalább annyit kiharcoltam hogy újra elmutogatja. Amennyire tudtam rákoncentráltam a bal kezére. Most nem téveszthetek. Nem tudom miért, de úgy érzem hogy ezeken a jeleken múlik az életem. Azonban hamar rá kellett jönnöm hogy ez az ember csak szórakozik velem. Direkt nem akarja hogy leolvassam a jeleket. Ha nem tudom hogy konkrét jeleket mutatott a kezével, azt hinném, hogy mondjuk lerázta a vizes kezét. Olyan gyorsan mutogatta hogy követni sem tudtam. Illetve a legelső jelet sikerült még megértenem, de abban sem vagyok biztos. Azt hiszem a "miért" volt az, de tényleg fogalmam sincs. Úristen, lehet hogy most meghalok? Ne, nem akarok. De az a penge veszélyesen közel van a torkomhoz. A testemet még jobban a fához préselem, amennyire csak tudom, lábujjhegyen állok hogy a sarkam is kevesebb helyet foglaljon. Államat felfelé szegezem a penge miatt. Van egy olyan érzésem hogy ha csak nyelnék egyet, az a penge már fel is vágná a bőrömet. Ökölbe szorítom a kezem, becsukom a szemem. Mondanom kell valamit, még ha blöff is, de nem maradhatok szótlan. Mit mutogathatott? Fogalmam sincs. Bár van rá tippem, de nem tenném rá tippekre az életemet. 
- Ne - kezdek bele, igazából fogalmam sincs mit mondjak, de valamit mondanom kellett mert átszúrja a torkom. Jó, jó. Már csak folytatni kell valahogy. - Ha.. Megölsz a Tűz Országának a területén, mindenki rád fog vadászni Konohából. - jelentem ki még mindig remegő hangon. Fogalmam sincs mennyi igaz abból amit mondtam, mennyire tudnák megállapítani hogy ki ölt meg, de nem jut eszembe más. Azt a kattogást amit az előbb hallottam a kötése alól.. hát inkább bele sem gondolok hogy mi adhatta ki. Viszont a hajamban van egy virág. Ha kézjeleket tudnék formálni, akkor csak néhány centit kellene reptetni a torkáig... Csak venné el már a torkomtól azt a pengét. Nem bírom... Segítség.. Segítség.. Segítség..
- Segítség.. - suttogom nyüszítve, miközben kezd csillogni a szemem a könnyektől.

(Ramenes kaland Sado Kenji barátunkkal, itt fog folytatódni  Remélem. )

Nagyon furcsa volt a fiú, nem bírtam kiismerni, akármennyire is próbálkoztam, bár valljuk be, nem próbálkoztam olyan deréktörően. Gúnyolódik, nevetgél, sálja mögé bújik, és le se bírja venni rólam a szemét. Mi a baja? Ha ennyire nem tud mással beszélni, akkor minek próbálkozik? Gyakorlás? Meglehet, de, ha így folytatja, akkor akaratlanul is meg fogja magát utáltatni másokkal, így már csak ezért sem szoktam véletlenszerű emberekhez odamenni, és "Helló, szia, van kedved megcsodálni a csillagokat?" kezdetű beszélgetéseket feldobni. 
Az, hogy felajánlotta hogy fizeti a kajám az igazán rendes dolog volt tőle, bár teljesen indokolatlan, úgyhogy én nem is teketóriáztam, kihasználtam a semmiből ölembe pottyant lehetőséget. 
- Fizeted? Akkor még egyet! - Kiáltottam a bácsinak. - Sok hús, kevés leves. - Sóztam egyet a pultra, hogy az megremegett. Ichiraku megdöbbent egy pillanatra, talán az erőmtől, talán a váratlan rendeléstől, majd elnevette magát, és egy "Igenis" felkiáltással pár pillanaton belül elém varázsolt egy teli tálat. És én neki is láttam elfogyasztani a vacsora harmadik fogását. Nem telt sok időbe, ezt is elpucoltam, majd nyújtózkodtam egyet, és leugrottam a székről. A fiú fizetett (szegény tárcája szomorúan brekegett egyet), majd elejtette furcsa felvetését, hogy hazakísér, vagy csak egy ideig. Felvontam szemöldököm. 
- Miért akarsz hazakísérni? Eltalálok én oda, meg tudom védeni magam, bár ez nem az a hely, ahol a csúnya férfiaktól annyira félni kellene. Emellett meg fürdőbe szeretnék menni, igazából teljesen felesleges a hazakísérned, ha én azonnal megyek is tovább más merre. - Mondtam neki a szerintem egyértelműt, majd szép lassan elindultam hazafelé, de persze nem emeltem szót az ellen, ha követett. 
- És miből gondolod, hogy szimpatikus vagyok? Beszélgetésünk eddig nem engedte, hogy megmutassam szép oldalam, már, ha van olyan. De az is lehet, hogy megjátszom az egészet, honnan tudod, hogy őszinte vagyok? - Kérdezgettem tőle ezeket az érdekes kérdéseket. - És te meg miért vagy ilyen furcsa? Folyton a sálad mögé bújsz, bókolsz jobbra balra, nem értem. Sajnálom egyébként, ha ilyen dolgokat kérdezek, de én ritkán vagyok emberek között, furcsának tűnnek a szokatlan dolgok. - Magyaráztam neki.

Még mindig nem értettem a dolgot, de legalább már az világos volt, hogy néhányan úgy viselkednek, ha egymagában ülő valakit látnak, hogy odamennek, és társaságot nyújtanak neki. Vagy csak azért jött oda hozzám, mert lány voltam, és az ő elmondása szerint csinos? 
- Ha egy ronda fiú lettem volna, akinek szívtört arca lett volna, akkor is odajöttél volna hozzám? - Kérdeztem frappánsul, hogy így fény derüljön arra a turpisságra, hogy valójában, miért jött oda hozzám. 
- Szóval kötekedős vagyok, de szimpatikus. Jól érzed magad mellettem. Még mindig nem adtál választ arra, hogy miért van ez? A kötekedést már mondtam, miért csinálom, bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben, bár ez a bizalmatlanság részegen eltűnik, és felerősödött barátkozásnak adja át a helyét, de kétlem, hogy valaki részegen fog rám találni egy ramenezőben, így ez érvényét veszítette. Szóval, miért vagyok szimpatikus, hm? - Kérdeztem rá ismét, kicsit dölyfösebben. 
A vásár utcai nyüzsgés mindig is irritált, nem volt ínyemre a hangzavar, legalábbis tiszta fejjel nem, de ma kivételesen mást éreztem, nem irritációt. Egy kellemes, meleg szellő cirógatta meg arcomat reménnyel, és nagy jövőbeli dolgokkal kecsegtetve. Reményeim apám visszatérésére voltak többnyire irányulva, illetve titkos taijutsus technikák elsajátításán, melyeket már elhúzott orrom előtt édesapa, hogy ha majd erősebb leszek, akkor megtanítja nekem azokat. Erősebb voltam már, mint amikor útra kelt, így szerintem biztos, hogy a tanulás elkezdődhetett, ittam is serényen, ahogyan tanácsolta, egyre ellenállóbb lett testem, májam, egyre jobban bírtam az alkoholt, és ez is előfeltétel volt. Izgatottság lepte el alhasam, a rengeteg jó dolog bekövetkeztének tudata teljesen felvillanyozott, és úgy éreztem, bármire képes vagyok ma. 
- Tényleg furcsa vagy, bár nem tudom, hogy én ezt bóknak szántam e, de az lehet, hogy különb vagy másoknál, de ettől még nem biztos, hogy különb vagy a szemeimben a többiektől. - Válaszoltam neki eléggé bunkón, de, ha úgy gondolta, hogy dicsérni akartam, akkor ettől majd leereszt a lufija.

Kezdtem unni a fiúnak a társaságát. Nem bírta normálisan megmagyarázni, hogy miért jött oda hozzám, aztán csak nyafogott, hogy legyek már kedvesebb, amikor ugyanolyan erővel vissza is tudott volna szólni. Lehet, hogy nekem is udvariasabbnak kellene lennem, de nem fogok egy ilyen nyápicnak engedni, ha nem képes a sarkára állni. Nem értem, miért félreérthető, ha egy fiút vigasztal, de biztos tud valamit, amit én nem, úgyhogy ezt nem firtattam tovább. Az alkoholnál viszont eléggé megakadt a tekintete, és ugyan próbálta elhessegetni, és nemtörődöm módon rákérdezni, láttam, hogy valamit kiváltott belőle ez a felfedezés. 
- Igen szoktam inni, és szoktam részeg is lenni. Nem tudom, hogy szabad e vagy sem, már pár éve le szoktam járni apámmal, aki így edz. Egy részeges taijutsu művészethez kell a részegség. - Válaszoltam. - Nem tud róla senki, és apám barátaival is szoktam inni, ők veszik nekem a kupicákat. És nem hiszem, hogy rossz hatással lenne rám az ital, eddig semmi problémám sem volt belőle. - Zártam le a magyarázatot, majd szépen lassan elértünk hozzám. 
- Eddig akartál velem jönni? Mert akkor jó éjszakát, bár nem értem, még mindig. Én most fürdőbe fogok menni szóval, ha oda is el akarsz kísérni, hogy aztán véglegesen is hazakísérj, akkor csak nyugodtan. - Mondtam neki vállvonva, majd benyitottam a lakásba, köszöntem anyámnak, elmeséltem neki, hogy hol voltam, illetve hová megyek. Ő bólintott, nem ragozva túl a dolgokat folytatta megkezdett tevékenységét. Tipikus édesanya, amióta megszülettem azóta is csak akkor vesz igazán észre, ha valami rossz fát teszek a tűzre. Gyorsan feliszkoltam a szobámba, egy kis dézsába törülközőt és tisztálkodószereket tettem, majd, ahogy jöttem úgy távozok is, majdnem belefutva az ott várakozó Sado Kenjibe. 
- Megvártál? - Kérdezem őszintén meglepve. - Öhm... nem hittem volna. Akkor menjünk. - Mondtam kicsit zavartan, és elindultam a fürdőház felé.

//Bocsánat, ez most ergya lett _/(_  _)\_  //

Lehet csak az én gondolkozásom túlságosan fiatal még, de hogy engedheti meg egyáltalán egy szülő, hogy gyermeke alkoholt fogyasszon? Bár megkapatam rá a magyarázatot, hogy részeges harci stílust fejleszt éppen ki, de így sem akartam elfogadni a tényt. Láttam már részeg embereket, mikor késő este érek haza és pont egy kocsma előtt rohanok el: dőlöngélő hústornyok, akik folyamatosan büfögnek, káromkodnak és beszínesítik az utcát a gyomortartalmukkal. Nem is tudom elképzelni, hogy lehet ebből egy harci stílust kifejleszteni... Bár mondjuk ha ünnepelnék és akkor támadna meg az ellenség, nem jönne rosszul egy olyan technika, amivel akkor is meg tudnám magam védeni.
Miközben ezen gondolkoztam nekidőlve a ház falának, Midori vissza is tért a fürdőkellékeivel együtt. Szemeim egy pillanatra kipattantak, ugyanis csak mostanra fogtam fel a szó jelentését. Fürdőkellékek. Fürdőház. Meztelen. Fürdés. Arcomon megint pír jelent meg és a sálam védelme mögé húzódtam megint egy kicsit.
-Köhm...ha szeretnéd...elkísérlek oda is.- jelentettem ki zavaromba, majd követtem.
Újfent elgondolkoztam a lány által említett részeges technikán, majd beszédre nyitottam a számat.
-Mesélnél nekem erről a ... részeges technikáról? Hogyan működik?- kérdezősködtem.

- Gyere csak, engem nem zavar. - Vontam meg vállam ajánlatára, és mellém szegődött. Eléggé szomorú volt, hogy el kellett magyaráznom egy egyértelmű technikát, de mondjuk, aki nem járatos a dologban attól ne várjon el az ember túl sokat. Végiggondoltam kicsit, hogy tényleg miféle dolgok vannak belesűrítve a műfajba, de nem jutott eszembe, úgy túl sok minden. 
- Végülis... a kiszámíthatatlanság a legfontosabb dolog, bár nem láttam még csak egyszer élőben a technikának a hatását. Az ellenfél nem fogja tudni kiolvasni mozdulataidból támadásod, mert te is az utolsó pillanatban találod ki őket. A részeg ember nem gondolkozik, hanem ösztönből cselekszik, és néha ugyan melléfog, de általában nagy erővel és kiszámíthatatlansággal lepi meg ellenfelét, aki nem tud az ilyen támadásokra reagálni. - Magyaráztam neki reményeimet, és eddigi információimat összevetve. - De biztos van még más is ehhez, túl kevés lenne egy művészetben, lesz több is, és, ha majd megtanulom, akkor láthatod. - Ígértem meg neki felelőtlenül. 
Lassan megérkeztünk a fürdőhöz, beléptem, fizettem saját részem, és várakozóan az engem követő fiúra néztem, hogy jön e vagy nem. Nekem jelenesetben az együtt fürdés sem zavart volna, meg tudom oldani, hogy ne lásson kényes részeket a fiú, de nem voltam benne biztos, hogy van e erre lehetőség itt, és a fiú is akar e tisztálkodás közben társalogni.

A fiú jött utánam, ő is befizette a saját részét, majd az öltözőknél ketté váltunk. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy van e itt olyan rész, ahol lány és fiú együtt fürödhet, de legrosszabb esetben is akkor lemosok magamról minden koszt másodpercek alatt, és mehetünk is kifelé. Gyorsan levettem ruháim, a tükörben megnéztem magam, bólintottam elégedettségemben, majd egy törülközőt csavartam magam köré, és a dézsácskámmal együtt elindultam felfedezni az öltözőkön túli részt. 
Az onnan nyíló fürdőrész nyitott volt, de jókora kövekkel volt eltakarva a másik oldaltól, nehogy a kalandosabb kedvűek csak úgy könnyedén át tudjanak nézni. Emellett viszont volt egy másik ajtó is, nem sokkal a mellett, melyen kijöttem, oda meg az volt írva, hogy kevert fürdő, engedélyért Matsumoto úrnál érdeklődjünk. Az egyetlen kis gikszer az volt, hogy az ajtó nem volt zárva; úgy látszik valaki nem akart engedélyt kérni, és megbabrálta a zárat, így kinyitottam az ajtót, és beléptem egy nagy, természetesen kialakított medencéhez, legalábbis megpróbálták természetesen kialakítani, és egész jól sikerült. A falak vagy mintás tapétával, vagy vízálló festékkel voltak borítva, avagy mozaikkal kirakva, de úgy, hogy tökéletesen visszaadták az esti hangulatot, mely odakint volt. 
Kenji már ott volt, háttal nekem, majd, mikor megfordult, hogy megnézzen elakadt a lélegzete, melyet rosszalló pillantással jutalmaztam. Az tény, hogy a törülközőm mell felétől ért combom tövéig, épp hogy bimbót és egyéb csúnyaságokat nem mutatott, de ez még nem indok arra, hogy felfaljon szemeivel. 
- Sajnálom, nem tévedtem el, de, ha nem nézem meg az ajtót, akkor lehet, hogy be sem nyitok ide. Elvileg engedély kell ahhoz, hogy ezt a fürdőt használni lehessen. - Mondtam a kifogásom, majd lehajoltam, letettem a dézsámat, cicijeim majdnem kiborultak a szűk tartásból, és becsusszantam a fiú mellé, nyakig elmerülve a vízben. Sóhajtottam egy nagyot, és lehunytam szemeim. A forró fürdőket mindennél jobban szerettem, főleg egy kimerítő edzésnap után, de egyébként bármikor nagyon jól esett ellazulni, és hagyni, hogy a víz kényére kedvére puhítsa bőrömet. 
Fordultam egyet kettőt, mint egy elégedett cica, hogy aztán Kenji felé fordítsam fejem, és várakozóan pillantsak rá. Én se voltam benne biztos, hogy mire számítottam tőle, de valamit akartam hallani.

//Kaland: Osumi visszatérése Kirigakuréba - Elveszett ereklye
Helyszín: A Víz Országának határától nem messze
Yumi-bocsnak//

Három hete már, hogy elhagytam Konohát. Az eredetileg küldetésnek induló kiruccanás remek alkalom volt, hogy távolabbi vizekre hajózzak. Nem voltam biztos döntésemben egészen a szökésem napjáig.
Miután üzenetet kaptam a Noumitól, furcsa lánggal ég a testem, mely a szívemből fakad. Elárasztja jéghideg melegséggel, az elárult haza üdvözlő hívását imitálva. A kislány, akivel egykor az életemért küzdöttem nem feledkezett meg rólam, sőt, az első adandó alkalommal eljött értem, hogy segítsen. Vajon én is ezt tettem volna?
Egykori társam ígérete szerint képes lehetek visszatérni szülőhazámba, hogy ismét találkozhassak szüleimmel, illetve más, a távozásom kapcsán felmerült problémát elintézzek. De nem vagyok bolod. Tudom, hogy nyíltan soha nem térhetnék vissza otthonomba. 
Megbízatásom végre megengedi számomra, hogy egy kisebb csalás kíséretében elhagyjam Konohát. Régóta tervezem az utat, hogy hogyan fogok visszatérni Kirigakuréba. Úticélomról csak a célállomáson várakozó Nomui tud, illetve akiket ő beavatott. Az a kis balfácán. Már most messze túlszárnyalt engem. Jelenleg minden lélegzetvételem tőle függ, ahogy tőle is fog az elkövetkezendő hetekben.
A terv szerint a kisebb szigetek felől hajózunk át a Víz Országába a kevésbé ellenőrzött területeken. A peremmenti felügyelőket könnyű lesz megtéveszteni, a nehézség a központot érintő határ elérésekor fog következni. A lány szerint már minden el van intézve, hogy bejuthassak.
A háború tüzétől nem megperzselt földeken idegen hidegség járja át a testem. Valahogy nem illik az összképbe a vidáman futkározó kisgyerek képe a nem messze hörgő hanggal földre terülő tinédzser képével.
Az út során másról sem jár az eszem, csak hogy miként fogjuk áttörni a határt. Az elmúlt napok gondolatai nem szóltak másról, mint barikádról, harcról, fegyverekről, vérről. Noumi szerintem biztos a terv, csakhogy a háborúban semmi sem biztos. Csak a halál.
Persze az is előfordulhat, hogy egyáltalán észre sem vették az eltűnésem, hiszen én soha nem is léteztem. Egy senki voltam. De a családom iránti kötődésem miatt most mégis úgy éreztem, hogy valaki vagyok. És hazatérek, mégha nem is véglegesen.
A békaugrás-szerű utazás utolsó állomására érve kellene találkoznom egykori csapattársammal. Izgalommal fűtve, a kitáguló erektől vöröslő fejjel ugrok le hevemben a hajóról, azonnal a lány után kutatva, akivel itt beszéltük meg a találkozót. Őt azonban nem találom sehol. Az elhagyatott kikötőben csak a két velem utazó vándort és egy matrózt találok, aki a bejövő hajók rakományából származó zsíros vámokkal van elfoglalva. A lány sehol.
Többször járom körbe a dokkot, egyre kétségbeesettebb kisebb köröket rajzolva, míg végül teljesen a düh és fájdalom furcsa elegye keveredik össze elmémben. Nem tudom elképzelni, mi történhetett a lánnyal, ami miatt nem jelent meg a találkozón. Nem vall rá. Nemcsak itt vagyok egyedül egy számomra teljesen ismeretlen terepen, a következő lépés teljes ismeretlenségében, egy nem épp a kegyéről ismert falu határán, ahol valószínűleg vadásznak, de a megérkezésemet követően teljesen rá kellett volna bíznom magam.
Elfog a sötét képzelet, miszerint a lány hiánya ellenem irányulhat. Nem rá vall, hogy az utolsó pillanatban meggondolja magát és elárulja társait. Ha valakire, ez utóbbi inkább rám lenne igaz. A falu irányából rámnehezedő félelmet félredobva minden ép idegszálam a lány megkeresésére öszötönöz. Nem csak, mert ő tudja, mi lesz a következő lépést, hanem mert szeretném biztonságban tudni. Ha már miattam ment el ilyen sokáig, nem sokáig, nem hagyhatom, hogy miattam kerüljön bajba.
Biztonságtudatom mellékes jeleit félresöpörve teljes tudatlanságban indulok neki az előttem álló ismeretlennek, szemeim előtt az általam ismert fiatal lány képét tartva. Az árnyakból kilépve a napsütötte ösvényen haladva nem törödők a rám leselkedő veszéllyel és csak akkor érezhetem magam ismét biztonságban, mikor elérem a már tengerről is látható erdő belsejét. Ott visszanyerem önuralmam és a füleimbe és szemeimbe visszatérő érzékeimmel képes vagyok megállapítani, hol is vagyok. Lassítom lépteimet, hiszen a környezet hangulatát tekintve, ha valahol, itt sok baj történhet.

Az erdőbe beérve az elmémben egymás után lepörgő eshetőségek egyre sötétebb és félelmetes árnyékot vetettek jövőmre és elhomályosították ép elmém utolsó megmaradt függelékeit is, így teljesen immunissá váltam a józan a gondolkodásra és a környezetem érzékelésére. A falumat felidéző magas fák okozta sötét fátyol zökkent vissza a valóságba, tudatalatt is figyelmeztetve a settenkedő, árnyakban megbúvó veszélyre. Sokszor volt már részem ilyenben. Most a szürke hályog mégsem engedett fel elég hamar, hogy reagálhassak a felém szálló tehetetlen hústömegre, mely a számomra legkevésbé sem kedvező érkezési módot választotta. Az orromat ért ütéstől kezemet magam elé emelem, miközben hátratántorodok, de mivel nem látok komolyabb szándékot vagy potenciálisabb veszélyt a támadás mögött, emelkedő haragomat visszafogom és magamba fojtom. A groteszk helyzet nyújtotta sokk egyszerre volt félelmetes és menyugtató. És vicces. Az ismeretlenség csábító ölelése hatotta át testemet, mely hirtelen számtalan új lehetőséget nyitott meg előttem.
A nálam kb. fél fejjel kisebb támadóm szavaiból ítélve nem egy véletlen ütközésről, hanem előre eltervezett ellenem irányuló merényletről volt szó. A kékbe öltözött lány türkíz szemei belefúródnak enyémbe, ami az önmagát megadó vad tehetlenségével sújt engem. Az orromra irányuló sértést figyelmen kívül hagyva visszanyerem egyensúlyomat és belemegyek a felszereléséből ítélve nem egyszerű jött-ment által felvezetett játékba. Kezemet az álla köré fonva összenyomom pofiját és körkörösen mozgatni kezdem a fejét, miközben feltűnően méregetem egyre közelebbről.
- Nem. Te semmiképp nem a lány vagy - utalok egyrészről megtalálásom kudarcának megítéléséről és úticélomról.

Felvont szemöldököm jelezte meglepődöttségemre a lány nemhogy nem vonta ki azonnal fegyverét és suhintott álla satujának irányába, még hagyta is hogy úgy forgassam, mintha az első bálunkon vennénk részt - amíg a prögésektől megszédülve el nem taszította magától táncpartnerét. Mosolyogva reagálok a történtekre, idejét sem tudom mikor érintkeztem normálisan emberekkel.
A lány kérdésére érzékeim újra kiélesednek és furcsa érzésem támad a lánnyal kapcsolatban. Eszembe juttatja miért is indultam el ebben az irányba -bár erre a választ igazából magam sem tudtam- és hogy jobban kellene figyelnem önmagamra - különben az előzőnél sokkal súlyosabb dolog történhet. Bizalmatlan tekintettel fürkészem a lányt, amíg nem vagyok képes újra közömbös arcot felvenni, de a hirtelen jött érdeklődés akkor is gyanút kelt bennem. Nem furcsa hogy egy vadidegennel bármilyen szituációba juthatunk, de ha elkezd érdeklődni, esetleg segítséget nyújt, már egyből gyanússá válik? Talán csak azért, mert számára egyáltalán nem lehet fontos, mit is keresek én a magam céljára. Egyáltalán, mit keres ő itt az erdőben? Nem hiszem, hogy mézescsupor után kutakodik.
Kitérnék a válasz elől, ahogy a lány újtbából is, mire segítségét felajánlva egy pillanatra összeszűkül a szemem. Idegennek tűnik a lánytól a modor, mintha maga is meglepődött volna rajta. Ez vagy az én szempontomból lehet ártalmas, vagy az övéből hátrányos. Lassan fontolom meg, mit mondhatok el és mit érdemesebb inkább megtartanom magamnak.
- Egy.. barátommal szerettem volna találkozni - mondom közönyösen, akaratlanul is a lány szemeit követve. - Azt mondta hogy a dokkoknál találom meg.

A lány első reakciójára megborzong a bőröm, libabőrös lesz a hátam a borzalomtól. Tényleg annyira vak lettem volna hogy nem veszem észre a ködbe burkolózó, hullámtáncot lejtő Noumit? Természetesen erről szó sem volt, Noumi rejtőzött álca mögé, ahogy hullámtáncot sem lejtett. Egyszerűen csak nem volt ott.
- Nos, hacsak nem egy 50 éves trottyos matróznak öltözött be.. - Már kezdenék gondolkodni az egyéb eshetőségeken, amiket nem vettem észre, esetleg utalásokra, amik a terv megáltozására utalhattak. Magamban felidézve a dokk szelid képét semmi nem jut eszembe, amikor a lány a kellő némaságnál jóval hangosabban hozza az erdő tudtára hogy nem vagyok idevalósi. A tudatlanok mosolyával arcán röhög körbe, mintha lenne elképzelése, milyen szálak fűznek a helyhez. Ha tudná az igazságot, valószínűleg most rögtön elmenekülne. Vagy megpróbálna levadászni. Akaratlanul is elkezdem méregetni a lányt, hogy találok-e rajta valamilyen megkülönböztető jelzést. Ha a Víz Országából származik, soha nem láttam. Ha nem, akkor ő is ugyanolyan szorult helyzetben lehet, mint én. Mégis sokkal otthonosabban mozog ezen a terepen.
Következő kérdésére meghökkenve vetem hátra sarkam egy rekordméretekben cirkáló szemöldk kíséretében. Még senki nem tett megjegyzést először az étkezési szokásaimmal kapcsolatban, erre egyből felró egy hibát, amit eddig még senki nem vetett a szememre. Önkéntelenül is végignézem magamon, elgondolkodva, hogy igaza van-e, majd rajta is, hogy találok-e hasonlóan szembetűnő vonást.
- Te szeretnél táplálkozási tanácsokat adni nekem? Bár.. Téged elnézve, te talán adhatsz is - utalok ezzel testalkatára. A legmélyebb pontra hatolva. Amire a lányok a legérzékenyebbek. Az enyhe szúrkálódás utána komolyan tekintettel nézek vissza rá. - Miben szeretnél segítséget?

A lány ismét felnevet, ami, lehet csak az erdő sötéten örvénylő csendjében, feszélyezni kezd. Nem tartóm a helyzethez és környezethez illőhöz, bár nem olyan rég talán épp én nem viselkedtem túl alkalmazkodóan. El kell ismerni, hogy a helyzet tényleg kissé abszu.. "Genetikai adottság? Nem... Nem egészen erre gondoltam, mikor az alkatára céloztam." Ő pedig egyszerűen csak szóvá teszi, mintha természetes lenne. A szégyentelen. Szemem kettő gyors rángását csillapítva prónálok megfeledkezni az imént elhangzottakról, amikor a föld pillantva új csapást veszek észre az bejárt ösvényen. Csak fél füllel figyelek a lányra, de ez is elég ahhoz, hogy megértsek mindent, amiről szó van. Megtanultam már információt befogadni a legkevesebb odafigyeléssel is. Az Akadémián muszáj volt. Figyelmemet a földben lévő apró bemélyedések okozzák, amik szemem rugalmas izmait megfeszítve egy kéz alakot formáznak ki a talajból. Az apró kis lenyomatot egy újabb, majd egy újabb követi, felváltva tükrözve az előzőt, egyenlő távolságra a másiktól. Egy útvonalon vezet végig, Kirigakurétól keletre vezetve. Ez csak Noumi jele lehet. A lány okos volt, képes volt olyan jelet adni, amit csak én érthetek meg, ismerve sajátos jelrendszereinket, míg másokat csak összezavarna. Memagyarázná, hogy miért nem volt a kikötőben és úgy tűnik, változott a terv. Csak követnem kell majd a nyomokat. De miért?
Halvány mosoly jelenik meg ajkaim szélén mikor visszanézek a lányra.
- Remek ötlet. A Haziwara fogadóról beszélsz ugye? - Egyre szélesebb mosollyal nyújtom felé kezem. - A nevem Osumi. Kirigakuréból.

A lány -mint kiderül, Yumi- elhanyagolt vagy ki nem fejlődött szociális készségei meglepnek kissé, nem tűnik olyan elveszettnek, bár lehet csak a helyzet sajátsága okozza magabiztosságát. Most azonban, hogy én is megtaláltam amiért jöttem, anélkül, hogy túl sokat keresgélnem kellett volna érte, gyakorlatilag bármit megtehetek, ami engem is energiával tölt fel. A jel többek többek között azt is jelezte, hogy új koncenpció kell kidolgoznunk, ami eltarthat pár napig. Ettől függetlenül hamarosan követnem majd a hátrahagyott nyomokat, hiszen nem késlekedhetünk.
Egy pillanatra elgondolkodok, hogy mi lesz, miután beteljesítettem küldetésem. Az egyszeri családlátogatás után rögtön indulok vissza Konohába, mert épp ott van dolgom, véfrehajtandó kötelességem? A családomat pedig itthagyom, kitéve a lehetőségnek, hogy egyszer magam fogok szembetalálkozni velük a harcmezőn és parancsot kapok a megölésükre? Ráadásul miért is jöttem ide? Meglátogatni őket? Megnézni egy napra, hogy minden rendben van-e, aztán visszamenni, teljes elégedettségben, hogy akkor most teljesen rendben van az életük? Önámító lennék, ha ezt tenném. Nem lehet teljesen rendben az életük. Az enyém sincs, sőt, őszintén megmondva, az enyém egyáltalán nincs rendben. Többek között ezért is örülök most ennek a "találkozonak". Mindentől különbözik, ami mostanában megtörtént velem.
Mellém szegülő kompániám felveti lehetőségét, hogy elmehetnénk megmelegedni a fogadóban. Körbetekintek a kényelmesnek tűnő erdőben. Nekem ugyan nincs problémám a hideg ellen, de mégis csak jobb egy tiszta helyen eltölteni az éjszakát, mint reggel lecsutakolni a ránk ragadt sarat. Mégis, az ötlet, hogy nyilvánosan mutatkozzunk, nem tetszik. Mi van ha a lány megemlíti a nevem és gyanút fognak? Elvégre nem tudhatom, hogy idevalósi-e. Bár abból, hogy fogadóban akar megszállni, gyanítom, nem.
A korgó hasára reakcióként lehajolok és ujjaimmal böködni kezdem, hergelve a harapós szörnyeteget, ami, csak remélem, nem fog teljes méretemben elnyelni.
- Mit rejtettél el ide? Nagyobb zajt csapsz mint egy hordányi frissen szabadult genin a bármicvójukkor. Vagy a halálukkor - sandán tekintek fel rá, hogy van-e valamilyen reakciója.
Az italozós ötletre csak megvakarom tarkómat, de nem adom bármilyen jelét egyetértésemnek, vagy elutasításomnak. Ugyan nincs ellenvetésem egy kis szórakozásnak, szoktam is néha élni hasonló dolgokkal, de mégsem visz rá egyszerű jóérzésem hogy egy vadidegennel osszam meg lezüllő szokásaimat. Arról nem is beszélve, hogy holnap még szükségesm lehet agysejtjeimre. Ráadásul az egész összemelegedés már szinte gyanúsan gyors.
Mielőtt elindulnék a lány után a fogadóba, visszanézek Kirigakure irányába és pillanatra megállok. A falum. A falum, mely most meleget adhatna -bár, ismerve a viszonyokat, ez enyhén lehetetlen- és mely most a legnagyobb veszélyt jelenti számomra. Mégis, belsejében megtalálható a boldogság. Az én boldogságom. Kétségtelen, hogy közel kell kerülnöm hozzá. A helyhez, ami valószínűleg tárt karokkal és éles fegyverekkel vár. Mégis a lehetéges vesztem felé fogok rohanni. És hirtelen örülök is neki, hogy hamarosan viszontláthatom a rám leselkedő veszélyt. Ezek a gondolatok azonban elsöpörnek minden reményt az egyszerű hazatéréssel kapcsolatban.
A rövid para-nosztalgiázás után követem Yumit a fogadó irányába. Már lett volna sokkal jobb alkalma, ha meg szeretne ölni, de akár arra is, ha ást szeretne csinálni. Valószínűleg nem tőle kell tartanom.