Szabad Játék (7)

Hosszú vörös haj dizájner hajtermékkel formázva, kacérkodó szemüveg, kivágott, ujjatlan fehér – enyhén áttetsző, fekete csipkét rejtő – ing, ceruzafazonú fekete szoknya, mely jóval a térd felett végződik, piros magassarkú.
A helyenként gyéren megvilágított folyosók réme is lehetne akár, vagy talán a férfiúk, sőt, aggastyánok éjjeli vagy hajnali álma; ezen kettősség erősen függ attól, milyen szerepben tetszeleg. A kirívó külső viszont egy ugyanilyen szadista belsőt takar: a nő első fegyvere ugyanis nem a penge, hanem a külseje. Aki ezt nem tudja megtanulni használni, nem aknázza ki minden hasznosítási módozatát, az a szemében nem is igazi nő. Mármost ő... na ő eszerint él, s néha túlzásba is viszi (és ez még enyhe kifejezés rá).
A feladata viszont egy egyszerű papiros formájában prezentáltatta magát pár órával korábban:

Megvédeni Nara Akanét

Sem címzés, sem utóirat, sem jutalom; egyszerű szavak ismeretlen tartalommal.
Első olvasatra vállvonással reagált a rideg utasításra, nem is gondolva bele a tartalomba, viszont az első alkohollal töltött pohár forgatása közben csak visszatévedt a pillantása, ahogyan a gondolatai is a témára.
A név tipikusan konohai, legalábbis a vezetéknév, a keresztről ugyanis halvány lilája sem lehet; elég tanulatlan ugyanis ahhoz, hogy név – sőt, néha ránézés – alapján megállapítsa egy humanoid nemét, de persze nem lingvisztikai tanulmányokra jelentkezett hatévesen. Már megbánta.
A professzióval járó alkoholizmust viszont aligha.
A – mint utólag kiderült – lány megtalálása viszont nehézkes és körömtörő feladatnak minősült, de olybá tűnik, hogy a névtelen megbízója, aki egyébként volt oly' pofátlan, hogy a díjazásról nem is említett semmit, de még csak kiradírozottan sem írt semmit (de persze csakis ő olyan írástudatlan, hogy esetleges hibák esetére mindig ceruzával ír, csak utána, óvodás módjára írja át tintával), a kvázi küldetés elfogadásának néma elismerésével élt, mikor a Vörös hölgyemény szálakat kezdett el mozgatni információ szerzése végett – az egyébként talán megszerezhetetlen adatok ugyanis hihetetlen varázslat folytán meghatározott kihelyezési pontokon manifesztálódtak a semmiből, egészen a fiatal nő orra előtt.
A börtönkomplexumtól száz méterre megtorpanva volt kénytelen a táskájába nyúlni, előhúzni a Pajtást, smárolva vele talán egy utolsót, ízorgiába merülve megszerezve a likvid bátorságot, ami sokkal inkább a – nemlétező – önkontrolljának megerősítésére szolgált.
Pajtit viszont lecsukták.
Ahogyan a csajszit is, azt a Nara-banyát, aki miatt elveivel ellentétesen igazságszolgáltatási, azon belül büntetés-végrehajtási intézmény felé tartott. A különbség viszont az, hogy kifelé menet – már ha lesz neki olyan – visszaszerezheti az elkobzott flaskát, s csak remélni meri, hogy az őrök nem használják ki Pajti csábos lyukát, kicsalva belőle magát az életeszenciát.
– Remélem, tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy ügyfelem nőnemű, bár valahogy van egy olyan halvány érzésem, hogy ilyen női bájtól elzárt helyen aligha lehetne ez kizáró indok. Neméből adódóan viszont elkülönítésre jogosult, mely egészen attól kezdve él, hogy Önök korlátozták szabadságát. S mint védője megállapíthatom abszolút merevséggel, hogy ez nem történt eljárási szabályoknak megfelelően, sőt azok erőteljes áthágása történt. Továbbá kérem a tényállás felállítását, elém tárását, hogy annak feldolgozásához teljes mellbedobással nekifeküdhessek.

De ez itt a jelen, melyben magabiztosan lépked; értsd: lábak egymás elé szigorúan, modelljárás és csípőlengés. Vörösre festett ajkai kajánul perverz félmosolyra nyúlva mérik fel az őrt, aki elé lépni kényszerül.
– Na de Elvtárs! – Egyenesen az ajtó mellett feszülő férfiú személyes terébe lépve simítja lágyan végig ujjbegyeit a férfi mellkasát takaró uniformison, majd pedig játékosan, de egyértelmű erővel ránt a vasalt galléron, kiegyenesítve és helyére rendezve azt, noha teljesen szükségtelenül. Hát hatásvadász, most mit mondjak. – Jelentenem kellene fegyelmi vétség miatt, ez az egyenruha ugyanis aligha kielégítő minőségű... de talán most az egyszer eltekinthetek ettől – ellépve a férfi mellett, maga mögött hagyva gyöngéd, de gondolatragadó parfümének csábos illatát még egyszer a válla és a szemüveg kerete fölött hátrapillant: – De legközelebb nem leszek ennyire elnéző!
A szemei elé táruló látvány kacajt csal lelkébe, de legalábbis a felmerülő szituáció biztosan.
~Nahát, ribanc bezárt kutyák között; a szórakozás adott!~
Igen, a szituációt nagyon is éli, s ez a lépteinek könnyedségében, de ha abban nem is, a telt ajkaira kiült kacér mosolyban biztosan látszik – talán tartania kellene az ilyesfajta közönség láttán, ő viszont mégsem képes a félelem vagy óvatosság legapróbb csiholására sem, megjátszani meg nem fogja magát (legalábbis annál jobban, mint amennyire már így is teszi), így aztán ravasz tekintetével több fogvatartottét megragadja, mikor közelít és közöttük halad előre kiszemelt célpontja felé.
Magassarkújának kopogása érdekes módon a zajongások közepette is tökéletesen hallható, ahogyan az is, mikor abbamarad.
Az egyik szemöldöke homloka közepére szökik, mikor felméri célpontját, valamint a társaságában osztozó férfiút – önmagában az elhelyezkedésük is különleges, legalábbis a többi rabhoz képest, s valahogy fűszeres elkövetkező pillanatok jöttét szimatolja, mikor egyiket a másik után elemzi.
~A csöndes fajta a legveszélyesebb a csatatéren... és az igazi vadállat az ágyban.~
A férfival szemben foglal helyet, de a Nara felé nyit társalgást.
– Miért is vagyunk mi most itt? Mi miatt zavarta meg tudatmódosított teázásomat egy idegen üzenet? Miért nem vagyok most nemes egyszerűséggel részeg? Azon felül persze, hogy meg kellene védenem azt a csodás pofikádat, de egészen pontosan mitől is?

[Akane, Karu]

– Hát pont úgy; Vöröske – válaszol kacér kacsintással a fiatal férfi kérdésére, viszont a többi metakommunikációs jelzéséből tökéletesen egyértelmű, hogy teljes komolysággal teszi azt.
~ Azt persze nem feltétlenül kell tudniuk, honnan is ered... Nem, sőt, nincs az a drog- és piamennyiség együttesen, ami kiszedné belőlem... Na jó, van.... Istenem, de rég voltám már fiatal! ~
A fiatalabb nő által megragadott kacsóit némileg elhúzza, de csakis kizárólag azért, hogy saját, láthatóan apróbb kezeivel meg tudja szorítani Nara-banya ujjait, kifejezetten közelre húzva a lányt, szinte az ölébe.
– Jajj édesem, bízd ide Madam Vörösre! Ezek az egyenruhás férfiak kifejezetten barmok, még csak arra sem jók, hogy jó alaposan megdugjam őket, nemhogy szaporodásra kényszerüljek velük! Ne aggódj, egyesével húzom ki a belüket és fonok azokból macskagombolyagot a kedvedért!
Az arcára húzódó ördögi vigyort csakis a perverz dorombolása egészíti ki – a következő pillanatban a fiatalabb lány viszont meglehetősen közelről érezheti Vöröske evilági bájait, a nő ugyanis teljes testkontaktusba lépve smárolja le őt.
S noha tőle kapni csókot alapvetően végzetes kimenetelű lehet – több módon is –, jelen pillanatban egész más funkciót tölt be: miután Vöröske nyelve kapitulált Akane szájüregéből a lány érezheti, hogy valamit maga után hagyott. És nem, nem ejtette teherbe Akanét egy csók által, köszöni szépen. Valójában egy apró drazsét adott át, melyről sejteni lehet, hogy vagy chakra-fokozó hatással bír, vagy szimplán méreg.
– Ami azt illeti – igazítja meg ajakrúzsát az egyik manikűrözött körmével –, nem igazán tudom, miféle tetkót és hova helyeztek fel – felfelé játszó szemöldökkel tekint le Karu ölébe, s arcán látszik, hogy röntgenszemeivel majdnem átlát a ruházaton –, de ha meg tudsz tőle szabadulni, akkor rajta, nem éppen hátrány. De tökéletesen őszinte leszek veled: élsz vagy halsz, én pont lekakilom magasról fingórózsákkal meghintve. Én ezért a kiscicáért jöttem – húzza a lány fejét egyenesen a méretes keblei közé –, az, hogy hány farkat vágok le vagy hagyok hátra? – Vállrendítés. – Ha viszont le tudod szedni a pecsétet, akkor természetesen örömmel látlak a danse macabrémon, többen úgyis mindig hatványozott az élvezet!
A fiatalabb nőt magától némileg eltolva a keblei közé nyúl, melltartója alatt matat (mert azt étkező asztalnál is lehet szerinte), majd pedig egy láthatóan elhasznált pecsétet húz le a bőréről. És nem, nem mellkasgyanta: a megbízója mellékelte számára.
– Akkor kezdhetjük? – Az egyik pillanatban még elnyomta a chakráját az érzékelők elől, a következőben meg már állva csap baljával a földre, körülöttük átrendezve az épület dekorját egy jól irányzott Daichiwarival.

A Víz és a Fű országának vezetői egy kisebb diplomáciai feladattal kívánták elmélyíteni a két országnak kapcsolatát. Ennek következtében Kirigakuréból küldtek egy genin-t Kusagakuréba, hogy aztán onnan mindkét shinobirejtek képviselője leszállíthassa a diplomáciai levelet a Víz országába. Az út nagyjából tíz naposra lett tervezve erőltetett menetben és napi négy óra pihenő idővel. A kontinens szélén a két shinobinak hajóra kell szállnia, majd a küldetésük akkor ér sikeresen véget, ha a levél a Mizukage kezébe kerül.
Így tehát sikeresen megkaptam az első olyan küldetést, amelynek köszönhetően el kell hagynom a falut, sőt… az országot is. Hétfő kora hajnalban találkoztam a falu melletti erdőben a genin társammal, akivel el kell töltenem több napot a küldetés miatt. Ő már előző éjszaka megérkezett, de csak az indulás előtt találkozhattunk a diszkréció miatt. Az egyik sensei vezette ki elém a faluból, majd magunkra hagyott minket. A szokásos genin felszerelésemet egy köpennyel takartam le, valamint csak a kisebb fegyvereket és eszközöket hoztam magammal, ezzel is elősegítve a feltűnés elkerülését. Amint megláttam a fiút, közelebb léptem hozzá és illő módon bemutatkoztam neki.
- Aikawa Hanako, örvendek a szerencsének. Remélem zavartalan utazásunk lesz. – fejeztem is be ezzel a bájcsevejt, hiszen nem akartam feleslegesen sokáig húzni ezzel is az időt. Amennyiben a fiú is bemutatkozott és a szükséges információkat is megbeszéltük, elindultunk a Tűz országának határa felé.

Az utazást az erdőkön keresztül próbáltuk lebonyolítani, így lehetett a legtöbb embert elkerülni. A küldetés kulcsa a gyorsaság és a diszkréció volt, így ezekre figyelve haladtunk az országhatár felé. Fáról fára ugrottunk folyamatosan tartva egymás tempóját és szerencsére még a különbség sem volt olyan nagy, hogy bármelyikünknek is kényelmetlen lett volna. A levél amit le kellett szállítanunk nálam volt, hiszen azt egy Fű országából érkező geninnek kell átnyújtania a diplomáciai érdekek miatt a Mizukagénak. Indulásunk után nem tartott sokáig a csend, Matsuhito-san egy kedves bókkal kezdte meg a társalgásunkat. Ez semleges érzelmeket váltott ki belőlem, hiszen akkor sem tekintettem volna rá rossz szemmel, ha az út végéig csendben maradtunk volna, viszont nem is akartam olyan magánakvaló lenni, hogy ebben az esetben ne menjek bele a beszélgetésbe. - Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet. Én még soha sem hagytam el az országot, így nem tudom, hogy a többi milyen lehet. A nevéből ítélve, biztosan sok víz és köd található a szülőhazádban. Nem nyomasztó egy idő után az az időjárás? - tettem fel kíváncsian a kérdést, hiszen én biztosan nagyon kellemetlenül érezném magam, ha mindig csak a sűrű köd borítaná be a tájat. Én a virágok és az erdők országában születtem, így elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet egy olyan országban élni, mint ahonnan Matsuhito-san érkezett.

A sós tenger illatát még csak elképzelni sem tudom. Bár próbálom elfolytani, de igazából már nagyon izgatott voltam amiatt, hogy láthatom azt a nagy végtelennek tűnő víztömeget. Az elmesélt viccen sajnos nem tudtam nevetni, azonban az orrbeverős történeten egy kicsit elmosolyodtam. Nem is nézné ki az ember, hogy ilyen dolgokat tesz ez a shinobi itt mellettem, sokkal visszahúzódóbbnak és nyugodtabbnak képzeltem el első látásra. Persze a nindzsák világában ha a külső alapján ítélsz, akkor nem élsz sokáig. Néha a legveszélyesebbnek tűnő dolgok a legártalmatlanabbak, valamint a legszebbek a legveszélyesebbek. - Igen, hamarosan megismerem a Tűz és a Víz országát. A háború két egyik legnagyobb mozgatórugóját. Nem állítom, hogy nem vagyok izgatott. - közöltem vele az álláspontomat, azonban több dologra nem kívántam reagálni. Több órás folyamatos menetelés után sikeresen átléptük a határt, melyet a zakatoló szívverésem tette még érdekesebbé. Az országba átlépve a legközelebbi erdőben terveztem tábort verni. Az erdő sűrűjében álltunk meg, majd elkezdtük elrendezni a pihenéshez szükséges dolgokat. Én elővettem az édesanyám által csomagolt kis rizsgombócokat, majd az egyik fa ágára felülve elkezdtem elfogyasztani. Nem volt sok időnk a pihenésre, így szerettem volna mindent időben elrendezni, hogy az alvásra is legyen egy kis lehetőségem. - Én szerintem nem szükséges őrködni, ha egy magasabb fa felső ágára felkötözzük magunkat, akkor úgysem vesz észre minket senki és nyugodtan aludhatunk. Mit gondolsz? - vetettem fel neki az ötletemet, ami talán elsőre naívnak tűnhet, de így tudjuk legjobban tartalékolni az erőnket. Véleményem szerint nem bírnánk ki ezt a sok napot alvás nélkül, legalábbis én nem lennék benne biztos, hogy nekem sikerülne.

Az ötletem sajnos nem nyerte el a tetszését a társamnak, aminek okát logikus észérvekkel sikeresen meg is indokolta. Nem is akartam vele vitatkozni ilyen ügyben, hiszen ő biztosan sokkal tapasztaltabb volt, mint én... sőt, ezt az utat már egyszer meg is tette, csak fordított irányban. Elfogadtam tehát a táborozós ötletet, bár el akartam kerülni a tűzgyújtást, hiszen az még annál is jobban vonzza a tekintetet, mint két fán alvó shinobi a sötétben, de ez is csak részletkérdés volt. A tábortűz elkészítése után meg is kezdtük a vacsorát, amit én a rizsgombócokkal, ő pedig a szárított halaival próbált megoldani. Az utóbbiból még meg is kínált engem, de sajnos nem voltam oda az ilyesfajta dolgokért, majd ráérek tőle akkor kérni ételt, ha az enyém már elfogyott. - Köszönöm, de nem kérek. Neked viszont jó étvágyat hozzá. - küldtem feléje egy kedves mosolyt, majd gyorsan lerendeztem a táplálkozást és a köpenyembe burkolózva a tűz mellett megpróbáltam álomra hajtani a fejemet. Valamiért gondoltam, hogy nem fogom tudni kikerülni a két óra alvást és éppen ezért még belegondolni is rossz volt, hogy mennyire le fog minket fárasztani a hét végére az alváshiány. Reménykedtem persze abban, hogy majd a hajón azért több lehetőségünk lesz a pihenésre, de mivel még soha nem voltam a tengeren, így ebben sem voltam olyan biztos. Mivel az első éjszakánk volt, így nehezen aludtam el. Talán csak egy órát tudtam emiatt érdemben aludni, valamint a megbeszélt időben Matsuhito-san is jelezte, hogy elérkezett a váltás ideje. Ha másnak nem is, egy rövidke frissítő alvásnak elég volt, így az arcomat hideg vízzel megmosva fel is készültem az őrködésre. A két óra leteltével én is felébresztettem a fiút, majd a dolgaink összeszedése és a tűz eloltása után továbbindultunk. A Tűz országában szerencsére rengeteg erdő volt, így a legtöbb nap hasonlóan telt, míg el nem értünk az országhatárig, ami egyben a kontinens határa is volt. Az út nagyjából hat napig tartott, a maradék négy nap pedig majd hajózással fog telni. Egy kikötővárosban kellett szereznünk egy hajót, ami elvisz minket a Víz országába, ám ezt a dolgot inkább Matsuhito-sanra bíztam, mert én egyáltalán nem értettem az ilyesfajta dolgokhoz. A kikötőben töltöttük az utolsó éjszakánkat, hiszen a terv az volt, hogy majd másnap hajnalban sikeresen felkéreszkedünk egy kereskedőhajóra és majd úgy jutunk el a célig. Az erdő helyett most kivételesen egy fogadóban szálltunk meg, azonban mivel csak egy szobára volt elég pénzünk, így egy szobán kellett osztozkodnunk. A szobába felérve zavarodottan fordultam a társam felé.
- Csak egy ágy van... ha gondolod megkaphatod. Nem akarom csak azért elbitorolni, mert lány vagyok. - jegyeztem meg neki, hiszen tényleg nagyban sértené a becsületemet, ha azért kivételezne velem, mert a "gyengébbik nemhez" tartozom.

Az ajánlatomat nem fogadta el, sőt kifejezetten megpróbálta okoskodással elhitetni velem, hogy nincs azzal semmi baj, ha mindketten az ágyon alszunk. Ez már kapásból több problémát felvetett az elmémben, talán órákig tartana, míg az összeset felsorolnám. Kezdésként az a gond, hogy még sosem aludtam fiúval egy ágyban az édesapámon kívül és ezt nem egy másik faluból származó shinobival akartam elkezdeni. Ilyen helyzeteket csak akkor fogadnék el, ha tényleg létfontosságú lenne az, hogy egy helyen aludjunk szorosan egymás mellett. Az erdőben még talán rá is bólintottam volna a hideg miatt, de itt aztán végképp feleslegesnek tartom. Valamint attól még, hogy erőteljes női egyenjogúsági érzéseim vannak, nem vagyok olyan lány aki csak úgy közel akar kerülni egy fiúhoz. Azt a fajta lányokat azt hiszem másképpen nevezik. Tehát a hosszú gondolatmenet lefuttatása után - ami a valóságban csak néhány másodpercet vett igénybe - közöltem vele a döntésemet.
- Én felajánlottam neked az ágyat, de ha nem szeretnél élni a lehetőséggel, hogy egyedül kisajátítsd, akkor azt hiszem feláldozom magam és én fogom használni egyedül. Jó alvást kívánok a földön. - azzal ledobtam a cuccaimat és a köpenyemet az ágyra, - jelezve a hivatalos elfoglalást - majd beszáguldottam a fürdőszobába. Gondoltam amíg elintézi magának a padlón az alvóhelyét, addig én kényelmesen le tudok fürdeni. Amint végeztem, egy másik shinobi ruhában léptem ki a fürdőszobából, ugyanis nem hoztam ilyen ruhákon kívül semmi mást. Egy küldetésre szerintem felesleges is alvóruhát hozni, még akkor is ha lány vagyok.
- Szabad a fürdőszoba, mehetsz. - közöltem vele az egyértelműt, majd miután elfoglalta a helyiséget én lepakoltam a felszereléseimet az ágyról és elfoglaltam az alvóhelyemet. Még három-négy óránk volt az indulásig, megpróbáltam addig is kényelmesen aludni egyet. Sikerült. Mire Matsuhito-san kilépett a fürdőből, én már jó ideje húztam a lóbőrt. Másnap reggel a nap első sugaraival ébredtünk meg. A gyors összepakolás és felszerelkezés után meg is indultunk a kikötő felé, ahol a halászhajó már minden bizonnyal várt minket. Egy idősebb férfi integetett a hajóról, aki vélhetően a hajó kapitánya volt. Mellette egy-két másik ember dolgozott már a hajón, minden bizonnyal a legénysége volt. Az indulás előtti pár percben sikerült kényelmesen elhelyezkednünk a hajón, alvóhelyet azonban csak a raktárhelyiségben kaphattunk. Amint megindult a hajó elkezdtem érezni, hogy nem fogom én ezt olyan jól bírni. Az első órákban még büszkén és kitartóan próbáltam leplezni az előtörő betegségemet, de végül a gyomrom kiadta azt a kevés ételt magából amit az elmúlt napokban sikerült elfogyasztanom. Szerencsére sikerült a tengerbe céloznom, így nem kellett utánam takarítani a hajófedélzetet. Ezért kifejezetten büszke voltam magamra. Az elkövetkezendő napokban többször is előfordult ez a jelenség, amiben a később raktárban felhalmozódó haltömeg sem segített sokat. A ringatózó hajó miatt sokat aludni sem tudtam, kész rémálom volt számomra ez a néhány nap. Az utolsó napon a halászhajó kapitánya közölte velünk, hogy a sziget mellett fog csak megállni, nem szándékozik kikötni a Vérköd falujában. Ez számunkra nem jelentett problémát, azt az egy kilométert le tudjuk majd futni a tenger felszínén is, elvégre shinobik vagyunk. Az utolsó éjszakánkon a feldélzeten Matsuhito-san mellett néztem a ködben, ahogyan közeledtünk Ködrejtekhez.
- Az utolsó napra már kezdem megszokni a ringatózást. Ez visszafelé még jól fog jönni. Ne haragudj, hogy ekkora teher voltam neked ebben a néhány napban. Nem számítottam rá, hogy ilyen betegség tör rám a nyílt vizen. - kértem tőle bocsánatot, hiszen tényleg nagyon kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy nem voltam érdembeni beszélgetőpartner az állapotom miatt ezen a hajóúton. Pedig a tengeri úton tényleg nem lett volna más dolgunk, csak pihenni és élvezni az utazást, de én ezt is elrontottam. Nem hittem volna, hogy ez a gyönyörű tenger ilyen borzalmas betegséget hozhat ki egy shinobiból. Reménykedtem benne, hogy ez nem marad így örökre és a javulást tényleg jól érzékeltem.