Szabad Játék (3)

Yumi mosolyog, ami arra enged következtetni, hogy talán mégsem bánja annyira ezt a testcserét. Vagy csak eszébe jutott valami, ami velem kapcsolatos és erre késztetni. Remélem nem akar majd számonkérni, hogy milyen érzés volt közelebbről is megtapasztalni a testét. Az olyan dolgokhoz vezethet, amire még nem állok készen.
Meglepődve figyelem, ahogy a kisfiú magába dönti az onigirit, tegnap biztosan nem így evett volna, se nem ilyen gyorsan, se nem ilyen önmagáról megfeledkezve. Szint valóban kisöcsémként voltam büszke rá és elkapott a nevetés, aminek a tarkómat ért pofon vetett véget. Szemeim összeszűkültek a fölötte gyűlő sötét ráncok és felhők alatt és hirtelen ötlettől vezérelve, kihasználva, hogy nyitva van a szája, megfogok egy darabot a maradék rizsből és a szájába dobom. Megijedek egy pillanatra, hogy nem lenne jó, ha egy gyilkosságot is ráírnának a számlámra, de nem volt akkora darab, hogy az fulladást okozna, ezért én is elnevetem magam, amit egy újabb sötét pillantás kísér, ezúttal az ételem irányába.
- Mindenképp megkeresem, akiért idejöttem - mondom, inkább magamat győzködve, mint a lánynak magyarázva. Ez eprsze azt is magával vonhatja, hogy többé nem látjuk egymást, de bíztam társamban. Elvégre most is bejutottam a faluba úgy, hogy nem fogtak gyanút... Vagy legalábbis nem úgy tűnik.
A véletlenül elszólt tanácsra automatikusan is a levéltár felé indultam el, de nem voltam benne biztos, hogy a lány is követni szeretne., ezért megvártam, hogyan szeretné folytatni a nyomozást.
- Abból, amit apádról hallottam eddig, valószínűleg a női ágról örökölted a génjeidet, úgyhogy én elhiszem - mondom mosolyogva. Igen, ez egyáltalán nem volt nőies.
Nevetve követem öcsémet az úton, úgy forgatva a fejem, mintha kirándulóba jöttem volna és még soha nem jártam volna itt. A levéltár előtt csillogó szemekkel állok meg, egy új kaland előtt, a városnézés részeként. Egy apró ki helyiség, tele mindenféle, az átlagember számára értéktelen és haszontalan irattal; azonban itt található minden, ami maga a falu. Itt van feljegyezve minden, ami valah történt, minden fontos esemény, születés, halál. Innen iktattak ki engem is. Minden nyilvános küldetés, ami a falut érinti. És természetes volt egy titkos része is, amiről mindenki tudott, de kevesen látták eddig. A legfontosabb adatokat természetesen nem is itt tárolták, de érdekes dolgokra bukkanhatott az óvatlan keresgélő. A levéltár védelméért felelős unott arcú férfi fel sem tekint, köszöntés nélkül enged be és engedi, hogy a különböző papírokat feltúrjuk; este úgyis rendet kell majd tennie köztük és ehhez már teljesen hozzászokott.
Azt azonban nem tudta, hogy amit mi keresünk, nem egyszerű papírra vannak írva. A szembenlévő falat kezdem el tapogatni, néhol chakrával ráhatva, hátha ezzel tudom kinyitni az átjárót, ami nem is biztos hogy itt rejtőzik. Jobb ötlet híján a polcokon található könyveket kezdem el mozgatni, hátha azok nyitják az ajtót, de semmi nem mozdul.
Arcomról leolvadt mosollyal fordulok Yumihoz, amikor harangra hasonlító hangot hallok és a felügyeletünkért felelős férfi anélkül, hogy egy pillantást is vetne ránk, kisétál a nyitva hagyott ajtón. Értetlenkedve pislogok utána, amíg az ajtó egyik felén meg nem pillantok egy emberi alakot. Amikor a levéltáros befordult a sarkon, az alak is láthatóvá tette magát és megjelent előttünk Mikao.
- Félre! - jelenti ki, mielőtt bármit is mondana, mondjuk megmagyarázná, hogy mit is keres itt. Felemelt botját hátraszegezi és tőrként döfve hatalmasat csap a falra, amit korábban tapogattam. Biztos vagyok benne, hogy a botja nem egyszerű bot, de ezután még a tenyerét is ráhelyezve ő is chakrát vezet a felületre, amire halk morajjal széthúzódik a kőfal. Tátott szájjal, naiv meglepődöttséggel lépek be és nézek szét a korábbinál sokkal nagyobb termen. Ha az előzőhöz alig lett volna türelmem, ezt az egész napos kutatást a legkevésbé sem kívántam. A mögöttünk bezáruló kőajtó okozta sötétséget hamarosan néhány gyertya fénye töri meg. Bizonytalanul tolom félre a papírokat, nem tudom hol kellene mások emberek magánélete után kutakodni, ez egy lánynak amúgy is jobban menne. Az egyik polcról lévő kivonatokat szeretném levenni, hátha abban találok információt az áthaladókról, de csak annyit érek el vele, hogy nőies egyesúlyozatlanságommal, miután egy eredeti méretemnek megfelelő magasságú könyvet vennék le, magamra rántom a kötetet és vele még jópár másikat is, így magába temet a papírköteg.
- Há! - kiált fel az öreg és vaskos botját az arcom felé hajítja. Már a bocsánatáért esedeznék ügyetlenkedésem miatt, amikor kaján vigyorral megindul a botjához, ami egy papírdabot szegezett a falhoz, tökéletesen beleállva egy törésbe. - Meg is van. A gerincműtétem eredménye. Ezt nem fogják tudni eltitkolni!
Magyarázat nélkül kisétál, ahogy korábban a felügyelő is, összehúzva maga után a falat, otthagyva minket a papírok között a gyertyák fényében. Amikor magunkra maradunk levetem magamról a kényelmetlen kinézetet, hogy ismét saját alakomban pompázzak. Felállok és értetlenül megvonom a vállam.
- Most van nálunk százezer oldal, amiből egyen szerepel anyád neve. Tetszenek az arányok?

Ismét értetlenül pislogok a lányra, mikor megkérdőjelezi saját önnön testének felépítését; mégis hogy nem képes észrevenni valaki egy ilyen arcot? Még ha minden nap szembesül is vele és számára egyáltalán nem is különleges, azt láthatja, hogy kitűnik az átlagból. Nem kívánom ismét érdzékeltetni vele milyen érzés a testében lenni, talán túl sok lenne ismét azt látni ahogy egy fiú fedezi fel a testét úgy, hogy nem is igazán ellene mit tenni - tulajdon öccsének formájában semmiképp.
Örülök, hogy ismét saját alakunkban állhatunk szemben egymással, nem csak mert neki sokkal jobban áll ez a test, még irányítani is tudja -természetesen nem a mozgásról, hanem azokról a másodlagos, enyhén elrejtett mozdulatokról beszélek, amik különböznek minden embernél, de legszenbetűnőbben a férfiaknál és a nőknél, ahogy ezt esetemben is láthattuk, melyekkel elkülönülnek és jelet küldenek az ellenkező nemnek hovatartozásuktól-, de én is szívesebben veszem a levegőt saját orromon keresztül, tudva, hogy én állok itt - mégha ez a hely a lehető legeeszélyesebb it a számomra.
"Na igen, biztos murissá tudnánk tenni." Gondolataimat nem mondom ki, mert biztos, hogy egészen más jár az eszemben, mint ami esetleg megfelelhetne neki, vagy ami az adott helyre illik. Mindenesetre sokkal nyugodtabb vagyok, hogy végre az ihazi testemben állhatok az igazi Yumi mellett.
Mivel fontos feladatban járunk itt -milyen komoly-, a bükdösésre és egyéb csipkelődésekre csak egy elnyújtott hümmögéssel felelek, minél távolabb hajolva az arcomat fenyegető ujjaktól, néha megharapva azt, ha túl lusta lennék mozgatni nyakizmaimaz, hogy kitérjek. Az archarapást, mely már a kereséstől is elvonja a figyelmem, egy nyelvemmel végighúzott csíkkal válaszolok a lány arcán, miután folytatom a munkát, mintha semmi sem történt volna. Szinte észre sem veszem, hogy hamarosan felveszem a stílusát és úgy sétálok oda egy könyvhöz, mintha nem látnám, így félretolva őt gyakorlatilag mindentől. Fejezeteket lapozva könyvekben nekidőlök a hátának és igyekszek miinél nagyobb súllyal lenyomni, ami még nem kellemetlen, talán csak egy kissé zavaró. Nem tehetek róla, hogy ilyen jó támasztékot szolgál. Arról nem is beszélve, hogy kutatásunk látszólag eredménytelenül zajlik.
A lány csókjára megbizsereg összenyomott ajkam és visszafordulása közben gondolkodás nélkül ragadom meg Yumit, hogy számat ismét az övére tapasszam, csak hogy a lehető legbiztosabban érezzem magam a gyertyafényben. Feltöltődök önmagammal, értelmét nyerte itt lenni a helyiségben. Nyelvemmel az övét masszírozom, majd hirtelen abbahagyom, hogy övé a levegőben lengedezzen, amit mosolyogva figyelek.
- Olyan kis pukkancs vagy így.
Ismét megcsókolva megragadom a lábainál és feltolom az asztalra, tekintet nélkül az ott heverő és nemtetszésüket régi könyvek és papírok ropogásával hangot adó iratokra és folytatom az előzőt, kezeimet a lányt az asztalon tartó testtáján pihentetve.

Yumi nem áll ellent, ami meglep kissé, sőt, el is bizonytalanít. Öntudatlanul cselekedtem, egy hirtelen érzés vezette mozdulatomat és most nem voltam biztos, hogyan tovább. Azt tudtam, hogy én mit szeretnék, de valami visszahúzott, ami azt súgta, hogy most itt nem csinálhatom. Dühítő érzés, amit az ember megpróbál elnyomni, amíg olyan erőssé nem válik, hogy az eredeti szándéktól is elveszi a kedvet és lelkiismeretfurdalást hagy. Most mégsem dübörgött még ilyen erősen bennem ez a hang, de Yumi felébresztette bennem az érzést.
Felvonom a szemöldököm és a lányt elengedve szinte kitárt karokkal körbenézek.
- Nem hiszek, hogy itt bárki is meglátna. - Tudom, hogy igaza van, de nem azért mert lenne bármi esélye is, hogy meglátnak, de a helyzet sem épp a legaklamasabb erre. Sóhajomat elfojtva adok neki még egy hosszú csókot, próbálva megfeledkezni a hallottakról, de az erő, ami visszahúz, egyre nagyobbá válik, amíg végül csalódottan el nem húzom számat az övétő, mint egy pökhendi főúr az őt megillető lakomától, azt leszámítva, hogy én nem csak kihasználtam a helyzetet.
- Vállalom a veszélyt - felelem egy pillanatra megjelenő félmosollyal, ami le is hervad amit meglátom, hogy mit hagytunk maguk mögött; gyűrött, használhatatlanná váló, pacás papírok tömkelegét. Ha képesek is lennénk érintetlenül mindent itt hagyni, ezt akkor sem tudnánk eltitkolni. Ugyan a levéltárat nem ellenőrzik túl sűrűn, sőt, köztudott, hogy nléhány suhanc be is szokott lopózni -ha azóta nem erősítették meg az előírásokat-, de ők sem örülnek, ha valami változás történik szépen megalkotott kis világukban. Márpedig nem leszünk képesek néhány óra alatt kisimítani a Yumi alatt összegyűrődött lapokat. Néha uralkodnom kellene afelett, mit csinálok.
Zavartan vakarom meg tarkómat, mint egy ártatlan kisgyerek, aki nem képes felmérni tettei következményeit. Szerencsére nem zavar túlságosan a dolog, de tudom, hogy ezt nem tudjuk helyrehozni.
- Itt vannak az adatok a megforduló és lejegyzett személyekről - mutatok körbe a földön, majd egy alacsony polchoz lépek. - Itt pedig a Víz Országához köthető ninják. Egyikben sem találtam a nevét. - Csalódottan rogyok le az egyik asztalra. - Sajnálom.

Csalódásom még mélyebb formát ölt, mikor Yumi is hangot ad elkeseredettségének. Nem igazán tudtunk volna jobb megoldást elképzelni, mégis időpazarlásnak tekinthető az itt töltött idő, persze nem minden értelemben. Tulajdonképpen nem is tölthettem volna megfelelőbben. Végre találtam valamit, amit úgy szerethetek, hogy nem kell közben választanom. Nem lett volna szabad itt lennem, Yumival ez azonban nem számított.
Nem tudom, eddig miért akarta az apjával találkozni, de biztos, hogy most sem könnyű meghozni neki ezt a döntést. Elég messzire jött ahhoz, hogy ne kelljen. De ha mégis beszélni szeretne vele, nincs beleszólásom, csak abban nem vagyok biztos, hogy ehhez miért van szüksége rám. Természetesen szeretnék mellette lenni, főleg ha ilyen nehéz döntésről van szó, de ide is rengeteg dolog köt, amik mellett nem nézhetek el.
Szorosan magamhoz ölelem, hogy minél jobban magmban érezzem, aztán mikor homlokunk találkozik, összeszűkítem szemeimet hogy minél jobb rálátásom nyíljon arca részleteire és kezemmel az arcát simogatom.
- Nem is hagynám hogy egyedül menj el. - Nem voltam biztos benne, hogy kimondom, hiszen nem tudtam, hogy hogyan tarthatnék vele egy ilyen hosszú útra de ez a mondat eldöntötte. Szívem hevesebben ver szavaira, nem csak a meleg érzés, de az adrenalin miatt is. Szeretnék vele lenni, a közelben tudni, de mégsem sajátíthatjuk ki egymást teljesen.
- Csak.. A tiéd vagyok - hagyják el ajkaimat a szavak. Bár nem voltam teljesen biztos benne, mégis igaznak éreztem, amit a szívemben érzett megkönnyebbülés is megerősített. Mintha egy olyan súlytól szabadultam volna meg, ami már régóta nyomott, gátat szabva a cselekvéseimnek. Egy gyors csókkal pecsételem le mondanivalómat, mielőtt eltávolodnék tőle.
Megpróbálom minél gyorsabban helyükre rendezni az iratokat remegő kézzel, még ha tudom is hogy ha valaki alaposabban szemügyre venné őket, lárná, hogy valami nincs rendben. Gyorsan felveszem korábbi alakomat, hogy ismét legyen álcánk és megnyitom az ajtót.
A termet elhagyva óvatosan tekintek ki, hogy elkerüljük a felügyelő figyelmét, aki nyitott szájjal, nylcsorgatva pihent most párnázott székén. Ha valaki csak egy pillantást vetne rá, még azt is gondolhatná, hogy megmérgezték, az előtte szétterülő tetemes mennyiságű nyálból pedig arra lehet következtetni, hogy sikerült szemügyre vennie Yumit. A szekrények felől hang dallam érkezik, odapillantva látom, hogy a vénember legyeskedik ott, bajlított háttal, mintha egy régi könyv után kutatna. Hálás mosollyal tekintek rá és Yumival oldalmon kisétálok az épületből.

Félősen nézek be a függöny leple mögé, ahonnan a gőz szállt kifele. Félve bújtam az ajtófélfához, hogy ott lessek át, hátha megpillantok valamit. Bár a gőzfüggöny elég vastag volt, még így is ki tudtam venni a szinte sima víztükröt, ami azt jelentette, hogy senki sincs a vízben, és mivel nem hallottam mást, csak az apró vízcsobogást, ahogy a rejtett csövek bevezetik a friss vizet medencébe, így kissé felbátorodva léptem be a fürdőbe. Hogy hol vagyok? Valahol Konoha területén, sajnos Mirubi-sama nem árulta el nekem pontosan hol. Állítólag valamit dolga van itt, és úgy gondolta magával visz, hogy megismerjem a tájakat. Nagyjából két… talán három napja lehettünk úton, amikorra megtaláltuk ezt a fogadót. Mondanom sem kell, hogy nagyon kimerültem a sok kutyagolástól, így mikor Mirubi-sama azt mondta, hogy ezen a helyen le tudok kicsit pihenni, szinte majd kibújtam a bőrömből örömömbe. Persze nem tudtam, hogy mi ez a hely, de hamarosan megtudtam, így miután már túl voltam a vetkőzésen, kicsit már jobban kezdtem elbizonytalanodni… Mirubi-sama persze tovább ment, és megígérte, hogy majd értem jön… de… mi van, ha van benn valaki… én.. olyan régen találkoztam már más emberekkel… lehet, hogy túl furcsa leszek, és elárulom véletlenül Mirubi-samat? Azt nem akarom… nem szabad! Így mikor végre felfedeztem, hogy egyedül vagyok egy fülig érő mosollyal futottam a zuhanyzó felé. Gyorsan le is öblítettem magam, hisz Mirubi-sama elmondta a szokásos higiéniai szabályokat röviden, de amint kész voltam, szinte nevetve szaladtam bele a vízbe. A meleg végigfutott rajtam, és szinte már libabőrös lettem olyan jól esett. Szinte éreztem, ahogy a gondjaim feloldódnak, és a gyógyhatású víz visszatölti az energiáim nagyrészét.
 

(a fürdő egy külön férfi és női résszel rendelkezik, nagyjából mindkettő ugyanúgy néz ki: hatalmas medence, nagy kövekkel körülvéve, a szárazföldön teli növényekkel azt a látszatot keltve, mintha csak a természet lágy ölén, lenne ez a kis medence *.* a férfi és a női részleg egymás mellett található, ám kettő között egy bambusznádakból épült válaszfal van, mely ellenáll az esetleges szétfeszítő próbálkozásoknak, a leskelődök legnagyobb bánatára ^-^ bárki jöhet, aki úgy gondolja *.* nem kell megvárni a posttal senkit sem, ha úgy gondoljátok, hogy a többieknek úgysem lenne nagyon szerepe a játékotokba nyugodtan vihetitek a ti szálatokat, csak azért figyeljünk mindenki postjára  :3 időtájt, most kezd esteledni, de még ért a nap a horizonthoz)

//Kenshiro Hanae//

Sejtelmem sem volt róla, hogy ezt a koszos kocsmát valaki otthonosnak, esetleg kellemesnek tekintette. Bár a Füst országában nagy híre ment a Tajtékzó Matróznak, de minden elrebesgetett fényező szónak ellent mondott. A sör is felvizezve pezsgett az ujjlenyomatoktól hemzsegő kupákban, az említett csinos lányok helyett pedig egy bibircsókos nyanya szolgálta fel a rendeléseket nem éppen csábos módon. Mondhatnám azt is, hogy a régi kaszám se lenne képes megszabadítani attól a sövénytől, mi lábain pompázik. Nem is értem, hogy vehettem rá magam, beülni egy ilyen pöcegödörbe életem legrosszabb döntése volt.
Sok időnek nem kellett eltelnie, így ki is tessékeltem magam a kocsma elé. Az utca igénytelen kikövezése és a rajokban repkedő szúnyogok csak rosszabbították az éjszakát. A Hold a megszokottnál is ragyogóbban fénylett ezüstös udvarával. Magam mögött hagyva a „Matrózt” elindultam a macskaköves utcán, bámulva az égbolt transzba ejtő fényeit. Többfelé járt az agyam, bár lehet csak mégis a kocsmában legurított italok hatása mindez. Úgy éreztem, mintha valaki mind idáig követett volna. Többször is körülnéztem, hátha megtalálom aki a nyomomban jár, de az égvilágon senkit sem találtam.
~ Fura egy éjszaka, de az az érzésem ettől még csak furább lesz. ~ Gördült végig a furcsa gondolat a két fülem között, s folytattam utam az est magányába.

A kezemben tartott csöppség, vékonyka hangján kiabálva teljesen elbizonytalanított.
~ Mit csinálok én? ~ remegett bele a karom ahogy végigmértem a lányt és kétségbeesett arcán megpihent a tekintetem. Nem hagyott nyugodni a tény, hogy valaki éjnek évadján a nyomomban settenkedik. Bárki lehetett volna, bárki ki az éltemre törhetne ezekben a háborús időkben. De nem egy zsivány, sem egy gyilkos szándékú bérenc, hanem egy törékeny lány kinek most nehéz és keserű perceket okoztam.
- Na és mo…. - Szakadt félbe mondandóm amint szavamba vágott a kis szőkeség. Zokogó hangjából az első pár szót nem is teljesen értettem, de siránkozása végén elkerekedtek a szemeim.
~ Bácsikám.. én vagyok az Hanae! ~ vísszhangzott a hangja elmém csarnokaiban majd nagyot dobbant a szívem. Hanaet leengedtem a földre, majd térdre rogytam a meglepettségtől. Próbáltam szóra nyitni a szám de nem ment. A kusza gondolatok és a lehetőségek, hogy talán ez a lány láthatta a szüleimet és valaha is fény derülhet az igaz származásomra valósággal a földbe döngölt. Erős embernek hittem magam, de ebben a pillanatban a leggyengébb Földinek is megszégyenítettem a titulusát. A lánykára néztem majd egy kendőt vettem elő zsebeim rejtekéből és felé nyújtottam. A kendő sarkába sárkány volt hímezve, mi jelképesen lehelte zöld lángjait a címer aljára.
- Honnan ismersz te engem, Hanae? - próbáltam választ szerezni a bizonytalan kérdésre míg a lehetőségek tárházát méregettem magamban. Nem találtam több kimondandó szót. Talán azért, mert rátaláltam valami olyasmire, ami túlmutat a hétköznapi érzéseken: az elfelejtett család lehetőségére, a gyermekkori kívánságra mely talán a mai estén beteljesülni látszik.

Próbáltam összerakni Hanae mondandóját és akkor ütött be a történet igaz valója, ahogy a lány összehúzta magát.
- Ne haragudj Hanae, de nem ismerem ezt az említett Kenshiro Goutat. – furcsán éreztem magam, hogy most miként kellene előadnom ezt az egészet, hogy ne okozzak neki még több csalódást. – A nevem Kenshiro Yori. Testvérem sajnos nincs, amennyire én tudom és a szüleimet sem ismertem. Árvaként nevelkedtem… - tört rám a hirtelen köhögő görcs az én múltbéli „átkom” végett – és a mai napig a családom után kutatok, de teljesen kezd összeállni a kép. – Közelebb húzódtam a lányhoz, majd ha ő hagyja, apró állát felemelem és letörlöm arcáról csillogó könnyeit. – Valószínűleg összetéveszthettél édesapád testvérével, ki ezek szerint az én elődöm. – Nehezemre esett kimondani ezt a mondatot. Gyermekkorom óta a mára már elhalálozott barátaim nyújtották számomra a család szó jelentésének megfelelő érzést. Későbbiekben rám talált nagyapám ki elindította nyomozásom az igazi szüleim után, majd megismertem a klánunk egyik ikonikus tagját Kazuya szerepében. Az így túlcsorduló érzelmek akár egy gyors vonat rántottak magukkal, és a most már kristály tiszta tudat, hogy a legközelebbi rokonommal: az unokahúgommal társaloghatok megmutatták a fényt az életem legsötétebb alagútja végén. – Úgy érzem, sok mindent meg kellene beszélnünk. – Álltam fel a lány mellől majd a kezemet nyújtva felsegíteném a földről. Még nem is értettem meg teljesen, hogy milyen dolgok állhatnak a háttérben. Miért pont a mai estén adódott meg az alkalom erre a találkozóra, de a furcsa estével kapcsolatos megérzésem végül beigazolódott.

Több éve már, hogy nem találkoztam ezzel a mondhatni elérzékenyült énemmel. Nem is emlékeztem mikor volt utoljára részem, egy ilyen meleg érzésben. Nevelő édesanyámmal töltött kósza emlékek villantak be agyam egy elveszettnek hitt pontjáról, ahogy a kis szőkeség zokogó arcát az oldalamba dörgöli és apró kezeivel ölel át. Csak néztem egy ideig Hanaet, majd kezem a buksijára helyeztem és nyugtató simogatásába kezdtem.
- Nem kell ennyit pityeregni apróság. Úgy itatod az egereket, talán már ki sem száradnak életük végéig! - Próbáltam nyugtatgatni a lányt. Szemeim a csillagos égboltot fürkészték, próbáltam megküzdeni a gondolattal: Talán ez a bolygók együttállása? Vagy a rémálmaim szertefoszlató Égben-lakók műve lehet ez az egész? Egyre több pozitív dolog történik velem az elmúlt időkben, de jól tudom ennek bármikor vége szakadhat. Hanae szavaiból sikerült ugyan rájönni, hogy édesapám igazából létezett, talán még mai napig életben van a nagy világ rejtekében. Talán.. Elmorfondírozva a lehetőségeken egy ablak vágódott ki mellettünk, melyből egy szúrós szemű fickó tudatta ellenszenvét az éjféltájt járó hangoskodásunk iránt. Nézését talán egy az övét is megszégyenítő pillantással válaszoltam, mire rémülten kapaszkodott az ablak két redőnyébe s azokat becsapva menekült vissza otthona melegébe.
- Mit szólnál ha meghívnálak egy kis éjszakai nassolásra, hm? - Tettem fel a csábító kérdést a lánynak. Gondoltam egy kis nassolni való és egy nyugodt környék enyhíthet az apró szívének fájdalmán. - Addig mesélj, magadról Hanae, na és édesapádról és az én ősömről is, persze ha van mit. - Próbáltam oldani a hangulatot, majd ha Hanaenak is megfelel a dolog elindulunk a kitűzött cél felé.

Nagy felháborodás közepette vágta hozzám dacosan ugyan azt a kérdést, amelyet én is feltettem az imént. Nevetés kezdett feltörni bennem, de elfojtottam mivel nem éreztem helyén valónak a helyzetet.
- Ne haragudj, de rajtam van fejpánt - Mutat a karjára kötött kirigakurei fejpántra, majd flegma nézéssel mutat az ismeretlen lány fejére.
- Viszont a tiedet nem látom sehol... - Folytattam már kissé kedvesebb hangszínben, nem szeretném felidegesíteni, ki tudja, hogy ki lehet ez. Az biztos, hogy nem egy átlagos civil. Mondjuk a felidegesítés kihagyásával már lehet, hogy elkéstem. De hát nem az én hibám, hogy megdobott...
Következő mondatából levettem, hogy igen, nagyon is felhúztam. Hmm, nem értem én az embereket, miért nem tudják egymást békén hagyni? Nem szóltam egy szót sem, hogy megdobott.
 - Hmpf, nekem aztán olyan mindegy. Semmi gond. - Mondtam miközben megvakartam a tarkómat, ezzel próbálva őszinteségemet jelezni, mintha kicsit szégyellném, hogy nem válaszoltam erre az imént, ám a hangomból valószínű, hogy rájött már, nem igazán érdekel amit mond. 


Na most mi legyen? Menjek el, ne foglalkozzam vele? Lehet, hogy ezzel már elkattan benne valami, nem tűnik százasnak. Heh, igaz én sem vagyok az, legalább is ezt mondják rólam. Lehet igazuk van. Vajon hogy reagáltam volna erre a helyzetre régen? Valószínű, hogy csak nevettem volna rajta, de már jó pár éve, hogy nevetni tudtam volna bármin is. Mikor elfordította a fejét, erre gondoltam: Na most a megfelelő pillanat! Már mozdítottam is a lábaimat, hogy sarkon forduljak mikor ismét rám olvasott. Még hogy én, tipikus fiú? Heh, ha te azt tudnád...
- Persze, persze. Tipikus fiú vagyok, de én nem látok itt semmiféle problémát, csak azt, hogy nem találok egy nyugodt helyet az edzésemhez, kikapcsolódásomhoz. - Csak félig fordítottam vissza testemet, hogy válaszoljak neki, majd miután befejeztem mondanivalóm el is indulok.


- Ajjajj - mondtam mikor meghallottam a drótok fémes hangját, ahogyan súrlódnak egymáson. Szinte a be sem tudtam fejezni a szót, pedig nem hosszú, de már éreztem testem körül szoruló hurkot. Ki lehet ez a lányka?
- Úgy látszik most bajban vagyok... - Érdektelen hangon fejeztem ki ismét magam. Ez valahogy magától jön, nem tudok vele mit kezdeni.
- Nawanuke no Jutsu! - Mormoltam nagyon halkan a szabaduló jutsu nevét, közben jobb kezemmel megformáztam a kézjeleket. Amint a jutsu kifejti hatását már nyúlok is a katanámért és védekező állást veszek föl.
- Rendben kislány - utaltam inkább magasságára, mintsem korára. Bár nem igazán tűnt többnek 11-nél. - Beszélgethetünk, ha gondolod. Nem szeretnék harcolni. - Na persze... nem szeretnék, mert akár milyen pöttöm, aggaszt, hogy nincs rajta fejpánt és jutsut használ. Csak nem egy szökött ninjába futottam bele? Áhh nem, biztos csak elfelejtette, vagy a hátán hordja. Nem hiszem, hogy ilyen közel merészkedne egy szökött shinobi egy rejtett faluhoz... Hmm, tényleg. Nagyon remélem, hogy egyedül van...
Ha esetleg úgy érzékelem, hogy továbbra is harcolni szeretne a Kirigakure no Jutsu// Rejtőző köd jutsut használva egy közepes sűrűségű ködöt hozok létre, amely inkább csak megnehezíti a látást, mintsem segít elrejtőzni.