Szabad Játék (1)

Ahogy visszaértem a papírok alá írásának véget nem érő órái után a vendég szobához úgy láttam, hogy Emi az ablak felé fordulva alszik. Beléptem a szobába, de nem szerettem volna felkelteni inkább csak néztem ahogy emelkedik és süllyed a válla, és hallgattam ahogy szuszog. Olyan békésnek tűnt egy pillanatig, mintha mentesülne a világ minden fájdalma alól. Vajon a emberek ezért álmodnak? Szép is lenne, ha legalább az álmainkat tudnánk aludni. Aztán egy pillanat múlva már változott is a helyzet. A vállai remegni kezdtek és a légzése is egyenetlenné vált. Egy pillanatra megijedtem és tettem egy lépést, aztán rájöttem mekkora udvariatlanságot csináltam azzal, hogy bejöttem utána. Most már nem volt mit tenni, megtörtént. Ezért valószínűleg egész életemben átkozni fogom magamat. Remélem nem én rontottam el valamit. Aztán egy pillanat múlva felkelt és rám nézett. Úgy látszik még fél álomban kezdett el sírni. Csak pár másodperccel később realizálta, hogy folynak a könnyei, legalábbis innen úgy tűnt. 
- Karu... - itt tartott egy kisebb szünetet. - El kell mondanom valamit, ami már egy ideje nyomja a lelkemet. 
Ez volt az a pillanat amikor úgy éreztem, hogy most kimondatlanul is megkaptam az engedélyt, hogy odamenjek. Nem is tétováztam sokat, amivel megleptem saját magamat is. Odasétáltam Emihez és leültem mellé az ágyra. Az arcunk olyan közel került egymáshoz, hogy szinte éreztem a leheletét. A szemébe néztem és megtettem azt amit már nagyon hosszú ideje terveztem. Átöleltem és így maradtunk pár percig, nem hittem volna, hogy egyszer így fogom vígasztalni Hyuuga Emit. Most legalább annyira gyengének és zaklatottnak tűnt a lány mint amennyire az előbb nyugodtnak. Ha akkor nem is, de most a világ összes bánata és szenvedése nyomta a lelkét. Szerettem volna segíteni neki ezért kockáztattam meg ezt az ölelést is és próbáltam addig így maradni amíg meg nem nyugszik egy kicsit. Én is voltam már hasonló helyzetben és mindent megadtam volna, hogy akkor egy olyan közel álló személy mint ő ott lett volna. Ehelyett gyilkoltam és azóta vér tapadt a kezemhez, amit jelen körülmények között el kell mesélnem neki. Ennyivel tartozom. Rengeteg érzelmet tartalmazott ez az egy ölelés és remélem Emi nem vet neki véget hamar. Számomra ez egy menedék is lehet az utóbbi megpróbáltatások és a háború után...
- Persze mond nyugodtan. Meghallgatlak nagyon szívesen. - Azzal egy picit hátrébb ültem kimondatlanul is teret adva a fiatal hyuugának.  

Mindennemű hezitálás nélkül elfogadja a lány invitálását, és követi őt a tópartra, ahol sokkal nyugodtabb és csendesebb volt, mint az utcán, ahol egymásba botlottak.
- De, tényleg az - válaszol a kérdésre, miközben egy kicsit elnosztalgiázik magában az elmúlt napok történései irányában, ami csak addig tart, amíg meg nem hallja a neki szánt kérdést.
Ezen egy cseppet elgondolkozik, és a töprengés rövid ideje alatt gondolataiból ideiglenes száműzve lettek a borús gondolatok, és minden szomorú, rossz dolog egyaránt.
- Hát ez egy kicsit bonyolult, mivel nem vagyok olyan, hú, de hosszú ideje itt... - kezdi el, majd egy pillanatig hezitál, de utána folytatja - Konoha egy különleges falu. Teljesen más, mint az, ahol éltem. Itt az emberek legtöbbje harmóniában él egymással, vagyis én így vettem észre.. Sokuk kedves, és segítőkész is. Meg jó nagy! - mondja mosolyogva és pár percig némán figyeli a bogarakat kergető, keresgélő cicát.
- Egyébként, hova tartottál olyan sietősen? - kérdi tőle hirtelen ötlettől vezérelve, kíváncsi volt, hogy mit szakított vajon félbe, hisz' , ha emlékei nem csalnak, a lány eléggé sietett.
~ Remélem semmi fontosat nem szakítottam félbe...~ gondolta magában.

Csendben hallgatja a lány mondandóját, aminek a végén arcán egy szomorkás, de mégis vidám mosoly ül.
- Jó dolog az, ha van testvéred - mondja minden előzmény nélkül, miközben újból eszébe jutnak a nem is olyan régen megtudott dolgok, amik egy pillanatra nagyon lehangolták, de inkább nem foglalkozott velük, és tovább beszélt - Én sosem ismertem a szüleimet, és, ha minden igaz, sosem volt testvérem. Vérszerinti legalábbis nem. Egy nevelőcsaládba éltem, az a család volt a családom, de elhagytam őket, hogy megkeressem a szüleim, akikről kiderült, hogy... - itt egy pillanatig elcsendesül, érezte, hogyha tovább beszél, hangja megremegett volna. Amint erőtt vett magán, akkor folytatta, pici, talán észre sem vehető remegéssel a hangjában - Meghaltak.. Becsüld meg a tesód, hisz' akárhányszor, akármikor is vesztek össze, csak szeretitek egymást, és, ha kell elfelejtitek a vitát és egymás mellé álltok, nem? - kérdi mosolyogva.
Nem értette, hogy miért, mi okból kezdett el így beszélni, de úgy érezte, hogy ez most kellett. Bár, gyakran nem úgy vannak a dolgok, ahogy azt ő képzeli, de reméli, ez nem gond a konohai kunoichi számára.
Felhúzza térdeit, rákönyököl, és tenyerébe hajtja fejét, majd úgy figyeli a lányt.
Kíváncsi, hogy vajon mit fog lereagálni?

[Karu]
//Elnézést kérek, nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy azt terveztem.//

Hallotta a fiú lépteit, de már nem nézett rá, ezért csak akkor vette észre, hogy közel ért, amikor Karu leült az ágyra mellé. Tekintete szinte lyukat égetett az ágyba, egyszerűen képtelen volt megmutatni halványlila szemeit a másik ninjának. Úgy érezte, az egész világ súlya nyomja a vállát és nem fog egyhamar megszabadulni ettől a tehertől. Talán valamicskét enyhülhet majd, de egész életében együtt kell ezzel élnie. Ám most itt volt a lehetőség, hogy mindent elmondjon, megoszthassa valakivel a szörnyű titkát. Amilyen könnyen kijött belőle az előbbi mondat, úgy akadt most a torkán a szó. Egy darabig nem is volt szüksége beszédre, mert Karu szorosan átölelte és nem engedte el egy egyhamar. A karok szorításában a Hyuuga lány ellazult és már semmire sem figyelt. Megszűnt körülötte a világ, csupán az érzést fogadta be, amit már elfelejtett - a szeretetet. Könnyei szaporán hullottak, eláztatva kicsit a fehér hajú shinobi ruháját. Persze ez nem számított a jelenlegi helyzetben, inkább mindketten csendesen ültek. Emi teljesen elvesztette időérzékét, nem tudta volna megmondani, hogy meddig ültek így, de elég sokáig. Azt kívánta, ne érjen véget hamar, ezért semmi jelét nem mutatta annak, hogy zavarná az ölelés. Sírása apróbb szipogássá változott, könnyei szép lassan elapadtak, ahogy megnyugodott. Egyszer csak Karu döntött úgy, hogy elengedi. Amikor meghallotta a választ, felnézett. Azon nyomban le is sütötte a szemét, nem akarta, hogy a fiú a Hyuugát lássa benne, a ninját és a klántagot.
- Kö-köszönöm - vett egy mély levegőt, mert ehhez nagy erőre volt szüksége.
*Vajon ezek után hogyan fog rám tekinteni?* Kezdett aggódni a kunoichi, hiszen lelke legsötétebb titkát készült feltárni.
- Gondolom hallottál a Fagy országában történt pusztításról, amit néhány ninja okozott. Megölték a földesúr unokáját és romba döntöttek egy egész várost - tartott egy kis szünetet, majd folytatta. - Nem volt véletlen, hogy találkoztam Kenshiro Kurayamival, mivel én voltam az egyik ninja, aki elkövette a pusztítást. Először csak kalandra vágytam, fel akartam rázni az életemet, ezért elloptam egy felhívást, ami a Fagy országában egy igencsak jól hangzó küldetésről írt. Azt írták, el kell rabolni a földesúr fiát, semmi több. Gondoltam jó lesz gyakorlásnak, mégis mi baj történhetne?
Arca itt fájdalmas kifejezéssel töltődött meg, amint visszaemlékezett a történtekre. Innen viszont már nem volt visszaút, ha elkezdte, be is fogja fejezni a történetet.
- Arról tudtam, hogy illegális küldetés lesz, de mivel vándor ninja vagyok és álcázni szoktam magam, azt hittem nem lesz belőle semmi gond. Az elején még egész jól ment minden, sikeresen bejutottunk, csakhogy másnap reggel ránk törtek a város őrei. Az egész olyan kaotikus lett, mindenki harcolt, próbáltuk teljesíteni a küldetésünket. A végén viszont minden elromlott, kiderült a megbízónk csak játszott velünk, igazából azt akarta elérni, hogy pusztítsunk. Megölte a földesúr unokáját, mi pedig asszisztáltunk ehhez. A csapatból ketten még élvezték is, direkt megölték az ártatlan civileket is - a mondat végére sírással egybekötött kiabálássá fajult a mondandója. Néhány pillanat múlva lenyugodott és folytatta tovább. - Pénzt kaptam azért, mert segédkeztem a pusztításban. Nem bírtam elvenni, inkább visszamentem a városhoz és otthagytam a pénzt. Akkor találkoztam Kurayamival.
Amint befejezte, úgy érezte, mintha mázsás súly esett volna le a szívéről. Könnyebben tudott lélegezni és már lelkiismerete is könnyebb lett, de csak egy kicsivel. Ezek után némán ránézett Karura és várta, vajon mit fog szólni mindehhez.

// Yamato - KnK Beszervezés - Akkor majd ugye ezután bővítmény... //

Magasan süt le ránk a nap, földi halandókra. Talán próbára tesz? Azt várja, hogy aki nem bírja elviselni ezt a hőt, az ne is élhessen tekintete tüzében? Nos, én bírni fogom. Már most is bírom. Órákkal ezelőtt érkeztem erre a helyre. A Tűz Temploma, mely itt őrzi Kagutsuchi-sama dicsőségét nem akkora, hogy a nagyobb épületekhez lehessen hasonlítani. De ahhoz elég nagy, hogy ellássa feladatait. A melléképületek, ahol a szerzetesek laknak szintén jól ápoltak. Ott leszek én is elszállásolva. A feladatom, hogy egy öreg szerzetest, aki nagy gondolkodó hírében állt régebben, eljuttassak Konohába. Ám az idős ember még nem érkezett meg. Addig is az egyik melléképület javításában segédkezem, mert rádőlt egy faoszlop és megrongálódott a tető. Érdekes hogy véletlenül éppen engem küldtek. Olyan helyen vagyok, ahol a szerzetesek élnek. A szerzetesek feladata, hogy segítsék az embereket és megszabadítsák őket a lelki terheiktől, mindezt úgy, hogy nem tesznek semmit, csak tanácsokat adnak. Maszkomat a hátizsákomba csúsztatom és folytatom a munkát. Konohagakure no satou fejpántja ott vírít karomon. A bejárat felé nézek, mintha egy ember közeledne... Nem sokat törődök vele. A szemben álló szerzetesre nézek és egyszerre kezdjük emelni a fát. Izmaim dagadnak, ereim kiduzzadnak. Úgy hiszem, ide el kél majd egy kis chakrasegítség.

Tudtam, hogy harcba indulok, de hát az út hosszú, néha nekem is pihennem kell. Egy ilyen állomás volt a tűz temploma, ahogy Konohából tartok Sunába. Nem tudom mi hozott ide, de ha az égiek ezt akarták, hát itt fogok pihenni. Tovább menni úgysem tudok, mert közeleg a sötétség és ahogy mondani szokták az "éj sötét és tele van iszonyattal". Nem tudom honnan jött ez a mondás és azt sem, hogy kitől hallottam, de mindegy is, mostanság a nappalok is elég iszonyatosak a háború miatt. Na jó még csak kora délután van és igazából még simán mehetnék tovább, de annyira nem ismerem a Tűz földjét, hogy neki merjek vágni, mert ki tudja mikor találok újra szállást és kezd elegem lenni az éjszakai életből, mert alig bírok aludni. Ha legalább Takeshi velem lenne, akkor megnyugodhatnék, hiszen lenne ki jelezzen, ha valami ganús közeleg, de egyedül jóval veszélyesebb. Sajnos a faluban nem találtam senkit, aki épp erre jött volna, hát így kell túlélnem, míg haza érkezek és segítségére lehetek a falumnak a terveiben. Lassan megérkezem az épülethez és láthatóvá válik néhány szerzetes is, akik valamit építenek, bár az egyikük kitünik közülük, ugyanis nem viseli a szerzetesek csuhéját, de mintha egy fejpánt is lógna a karján, bár sok figyelmet ennek nem fordítok. Ahogy belépek a templomba egy szerzetes csoszog elém, hogy megkérdezze miben segíthet én persze egyből közlöm vele tisztelettel, hogy éjszakai szállásra lenne szükségem két- három napra, hogy az eddigi hosszú utat kipihenhessem és az előttem állóra felkészüljek. Szerzetes persze egyből fel is kínálja a lehetőséget, abban az esetben, ha nem várok el luxus szállást és elfogadom azt, amit a szerzetesek esznek. Ugyan jó volna egy kis kényeztetés, de még a bábjaimat fel kell szerelnem, így nem engedhetem meg magamnak és amúgy sem vagyok egy nagy igényű, nem tartom magam annak, így elfogadom, bár jelenleg az is elég lenne, ha szalmára fekhetek és néha megdobnak valami égett kecskehússal, bár remélhetőleg azért ennek kicsi a valószínűsége. A kedves szerzetes egy cellába vezet, amire azt mondja, hogy régen nem használták, így nyugodtan maradjak, amíg akarok. Megköszönöm neki a kedvességet, majd lepakolom a cuccaimat, amíg a vendéglátóm elmegy, majd visszatér néhány lópokróccal és a cella kulcsaival. A szoba éppen elég, összesen egy ágy és éjjeli szekrény van, meg persze egy kevés hely a cuccaimnak. Miután megágyazok és elpakolom a cuccaimat keresek egy szerzetest, akitől papírt és tintát kérek, hogy küldhessek egy levelet, amit ők készséggel szolgáltatnak. Két levél, két címzett, az egyik az öregapám, akinek elmondom az eddigi kalandjaimat az öregasszonnyal és a lányával, meg hogy Ayanét haza küldtem. A másik levél Ayanének szól, hogy remélem minden rendben van és remélem rendben hazaért. Megírtam a leveleket, mindegyikre rá írva hogy kinek szól, és odaadtam a szerzetesnek, aki egy levél küldő sólyomra tekerte és miután elmondtam a helyet el is engedte a madarat, ami így útnak is indult a fegyverkészítők falvába.

Sajnos nem maradhatok sokat, talán csak a mai napot és esetleg a holnapit, hiszen dolgom van a falum hívott és nincs rá időm, hogy sokat tétlenkedjek. Mivel a leveleket megírtam és már úton voltak, így nem nagyon volt más dolgom és még amúgy is sok idő van sötétedésig. Ugyan lehet, hogy találtam volna később helyet, de nem mertem kockáztatni egy ismeretlen vidéken és ha most jutott alvó hely,akkor azt ki kell használni. Mindent letettem és dolgom sem volt, így a kertbe indultam, hogy egy kicsit sétálgassak és lenyugodjon a fejem, hiszen hamarosan szükségem lesz minden józánságra, így talán a hely lehetőséget is ad arra, hogy egy kicsit gondolkozzak. Ugyan teljes kép még nem alakult ki bennem, de kezdtem rájönni, hogy a bábok hurcolása túl bonyolult és valami módszer kellene. Ekkor eszembe jutott a srác, akivel egyszer még a folyók országában futottam össze és gyakoroltam, talán újra meg kéne keresni, ha a harcokat túl élem, hogy segítsen esetleg egy ilyen technikát kifejleszteni. Na majd meglátom, bár most valami alap ötlet és chakraelméleti tudásom meg volt hozzá, de valószínűleg nincs elég chakrám, hogy egy ilyen technikát kifejlesszek. Mindegy, inkább egy padról nézem a virágokat és élvezem az illatukat.

//Matsudaro - folytatás//

Nem vagyok növényész, nem nagyon hangol le, hogy nem találtam el a növényeket, hiszen azért vagyok itt, hogy tanuljak, bár egyelőre úgy sincs szükségem a dologra, hiszen a kórházban minden gyógyszer meg van, a küldetéseken pedig még nem használtam nagyon mérget, de lehet, hogy majd fel kell építenem valami kisebb labort, hogy ott kísérletezzek majd a könyvben megírt mérgekkel. A növények közötti apró, szemmel látható különbségek annyira nem érdekelnek, hiszen ha szaglás alapján könnyebb megkülönböztetni őket, akkor inkább azt használom, plusz jó tudni, hogy a kamilla érésekor kidudorodik a középső sárga rész. Kérésére még egyszer megnézem és a fejembe tárolom, hogy is néz ki, majd átsétálunk a margarétához és valóban felfedezem, amit mond. Tovább sétálunk és most az orvosi zsályát vesszük szemügyre. Pontosan tudok róla mindent, csak hát még így nem láttam, mert ugyan orvosságokhoz felhasználjuk, de csak összetört állapotban. Meg amúgy is a növényi mérgek érdekeltek, nem általánosságban a növények.
- A tudásom alapvetően csak a kórházból száraznak és jóval inkább a hatóanyagai érdekelnek, nem maga a növény, bár ha nem ismerem fel, akkor pórul is járhatok egy méreg, ellenméreg vagy gyógyszer készítésénél.
Közlöm vele a tényállást, de azért továbbra is figyelem a mondandóját, mert az érdekes.

Úgy tűnik éppen a tanárom legfájdalmasabb részébe taposta be azzal, hogy közöltem vele, hogy alapvetően az összetevők érdekelnek, nem a növények, de szavaiból azt is leveszem, hogy félreértett, mert valóban csak a hatóanyagok érdekelnek, de mindazonáltal a tudásomat szeretném bővíteni a növényekről is, hiszen ha be akarom majd valamikor gyűjteni őket, vagy esetleg saját magam akarnám termeszteni némelyik fajtájukat, akkor jól fog jönni a tudás, márpedig vannak ilyen ambícióim, hogy a növényeket magam termesszem. Egyelőre van bennem még annyi emberség, hogy ne hagyjam itt a duzzogásával együtt, de még nem jött el az az idő, amikor ilyenné válok, így közlöm vele a félreértést.
- Félreértettél, érdekelnek a növények, de a felhasználás szempontjából a hatóanyag számomra fontosabb. Nem mondtam, hogy egyáltalán nem érdekelnek a növények, hiszen ezt a tudást is értékesnek tartom.
A szakértő kontár furcsa szófordulat és szerencséje van, hogy nincs nálam fegyver, mert ezért nem állnék jót magamért. Azt már nem közlöm, hogy az emberek kevésbé érdekelnek, mint a növények, sőt az embereket pont annak érzem, amire valók, a saját céljaim érdekében felhasználható eszköznek, legyen a cél nemes vagy gonosz, még nem tudtam pontosan meghatározni, de ha egy ember esetében arra van szükség, akkor akár az életét is felhasználom, hogy előre jussak általa. Szerintem nincs ezzel semmi gond, hiszen mi, shinobik is csak eszközök vagyunk a falu kezébe. Az ember egészsége érdekel a legkevésbé, így most kvittek vagyunk, hiszen mind a ketten ráléptünk a másik gyenge pontjára.

Valóban érdekelnek a növények, de shinobi vagyok, növény termesztést meghagyom az ilyen bolondoknak, mint ez a fazon itt szembe velem. Shinobi vagyok nem kertész, de ezt úgy tűnik a tanárom elfelejtette. Tényleg szerencséje van, hogy nincs nálam fegyver, bár nem tudom, hogy mit kezdenék vele, mert mégis csak egy falumbeliről van szó. Ekkor eszembe jut, hogy mit kéne tennem, egy kis erődemonstráció egy kevés kárt okozó technikával, ami nem más, mint a Mizu bunshin// víz klón jutsu. Kézpecséteket mutatok, majd a chakrámat a földbe vezetem, hogy a talajvízből nyerjem a vizet a klónokhoz, majd lassan kialakulnak a klónok.
- Tudtad, hogy shinobi vagyok és nem kertész? Igen, érdekelnek a növények is, de nem köszönök a növényeknek, bár többre tartom őket, mint az embereket és néha több a hasznuk is. És ha lehet, akkor ebből a vitából kiszállok és folytassuk az órát
Zárom rövidre a beszélgetés ezen szakaszát, mert nem azért vagyok itt, hogy arról faggassanak, hogy mit gondolok a virágokról, hanem tanulni jöttem, hogy még többet megtanuljak a növényekről és azok felhasználásáról, nem tervezem, sosem terveztem, hogy növényésznek álok, ahogy ez a férfi tette.
- Merre tovább?
Teszem fel a kérdést a klónjaim kíséretében tovább indulva, vagyis csak jelezve, hogy várom a folytatást.

Az erő demonstráció csak azért kellett, mert abba akartam hagyni a vitát, mind a ketten makacsok vagyunk és ő meg sem akarja hallani amit mondok. Reméltem, hogy a víz klónok elegek lesznek arra, hogy ráébredjen, hogy tanítani van itt, én pedig tanulni, nem számít, hogy ki mit gondol, a lényeg az eredmény, márpedig, ha így folytatjuk, akkor sehova nem jutunk el.
- Ahogy mondtam én lezártam a vitát. Tanulni vagyok itt, nem azért, hogy azon vitatkozzak egy gyógynövényszakértővel- emelem ki a szót, hogy észrevegye, hogy én bizony figyelek rá.- hogy mit csinálnak vagy éppen nem csinálnak a növények. Te ehhez értesz, én meg megvédem a bugyuta feneked, ha esetleg megtámadják a falut. Tehát akkor folytatjuk a tanulást vagy mi lesz?
Választ nem várok a kérdésemre, egyszerűen tovább indulok, majd két lépés múlva visszafordulok, hogy mi a tanár döntése. Nem a türelmemről vagyok híres, így szerencséje van, hogy még nem sajátítottam el a technikát, amivel fel is robbanthatnám a klónokat, bár ha akarnám, akkor kárt tudnék tenni a kertben egy kis nyomatékosítás céljából, hogy tanulni vagyok itt, nem megvitatni a virágok szociális életét.

A férfi nem teljesen komplett, lehet, hogy igaza van, hogy a növényekhez beszélni kell, ha azt akarjuk, hogy megfelelő alapanyagot nyerjek ki belőle, de akkor is, én tanulni jöttem ide, többet akarok tudni a növényekről, nem a tartásukról, hanem magukról a növényekről, aminek hangot is adok.
- Mindegy, én nem a növénytermesztés miatt vagyok itt, ha kell megveszem az alapanyagot a méreghez vagy a gyógyszerhez, engem a növények érdekelnek, azok a tulajdonságai, amit a könyvekből nem lehet megismerni, amit csak a növényészek hosszú generációk alatt tudtak meg, de azt kívülállónak nem adnak tovább. Ezért vagyok itt, ha az érdekelne, amit a könyvek írnak, akkor elmennék egy könyvtárba és napokat töltenék azzal, hogy elolvassam a szakirodalmat, de engem az ezen felüli rész érdekel. Nem akarok növényeket termeszteni, nincs rá időm.
Mondom el a véleményemet a dologról és már kezdek kijönni a béketűrésből. Ekkor egy feladattal lát el, ad egy növényet és egy hetet ad, hogy egy növényt naponta háromszor öntözzek egy hétig. Tudom, hogy nem lesz alkalmam naponta háromszor megöntözni egy nap hiszen ha napokra elhívnak egy küldetésre, arról nem tehetek, de azért vannak a lányok, hogy az ilyen dolgokat ne nekem kelljen megtennem, de ha módomban áll, akkor természetesen megteszem.
- Rendben.
Pontosan tudom, hogy mi a tét és hogy mi a feladat lényege, hiszen shinobiként már volt részem ilyen tesztben és tudom, hogy ha elbukom, akkor nem fog tanítani, de szerencsére a mestereimmel ellentétben neki nincs módja, hogy figyelje, hogy én végzem a feladatot vagy kiadom másnak. Átveszem a nöövényt és várom, hogy mi lesz. Várja, hogy menjek vagy még akar mondani valamit.