Szabad Játék (1)

A férfi átadja a növényt, még egy simítás és búcsú. A saját makacsságom legalább olyan erős, mint a tanáromé, de nincs kedvem veszekedni, egyszerűen nincs kedvem hozzá, így elveszem a növényt. Semmi kedvem az egészhez, hogy egy növényt pátyolgassak egy hétig, de azt is tudom, hogy lesz egy pár küldetésem a héten, így nem lesz sok időm.
Letelt az egy hét, valóban sok küldetésem volt, több, mint amire számítottam, így nem nagyon tudtam foglalkozni a virággal, de helyettem a lányok megtették ezt. Örültem neki és meg is jutalmaztam őket a küldetésről hozott ajándékokkal. Éppen küldetésről érek haza, majd felkapom a virágot és rohanok a tanárhoz. Nem azért, mert sietek, hanem mert nem akarok elkésni, még ha éppen csak küldetésről értem haza. Odaérve átnyújtom a virágot, ami egész héten ápolva volt, így nem lehet baja.

//Fenereshy Erisa, Ransui Midori //

Reggel 10 óra. Kellemesen süt be a nap az ablakomon, és próbál kidobni az ágyból. Szerencsémre a mai napra kimenőt kaptam a kórháztól, így ma addig lazsálhatok, ameddig kedvem tartja. Legalább is tarthatná, de gyomrom hangos mordulása nem így gondolja. Emiatt nyögvenyelősen, de kimászom az ágyból és elindulok a ruhásszekrényem felé, hogy magamra vessek valamit. Miután minden ruhadarab a helyére került – a zoknikkal többször kellett próbálkoznom, mire az egy színben egyformát találtam – megindultam a hűtő felé, mondván, hogy megeszem, amit találok. Hát így is lett volna, ha a penészes hús mellett találok valami mást is. Szóval a hűtőm tartalma egyenesen a kukában landolt.
- Azt hiszem itt az ideje bevásárolni. – határoztam el magamban és nekiindultam. A közeli pékségben, megálltam kenyeret venni, a hentesnél felvágottat és húsárut. Majd tovább mentem a zöldségeshez. Éppen néhány hagymát és paprikát pakoltam a kosaramba, amikor a helyi kocsma felől ordibálás hallatszott. Odanéztem és közben letettem a kosaramat, a következő pillanatban egy szék repült keresztül az után üvegcsörömpölés kíséretében, és egy felettébb ijedt képű ember hagyta el a kocsmát nagy sebesen. Majd ismételten ordibálás hagyja el a kocsma területét. Mondhatni nem néztem jó szemmel, a bent zajló, feltételezhetően nem kedves beszélgetést, ezért odasiettem, kezemben a friss áruval, hogy ha kell a segítségem ott legyek.

//Fenereshy Erisa, Isha Dansei //

Talán nem éppen a legszerencsésebb dolog volt ilyen korán reggel felkeresnem megszokott "nyugodalmas" vendéglátó helyiségemet, de mivel semmittevésem annyira elfajult, hogy nem bírtam otthon sem már megmaradni, kénytelen voltam bevetni magam ide. 
Korán volt, ilyenkor mindenki még az igazak álmát aludta a tegnapi szórakozást kihevervén, és nekem sem fűlött fogam igazán az iváshoz. A saké-t nem üres gyomorra kellene inni, és nem is délelőtt. Lefeküdtem az asztalra, és kicsit mélabúsan néztem ki az ablakon, figyeltem a dolgozó, tüsténkedő embereket, és a megszokott pangást éreztem mellkasom mélyén. Rajtam kívül mindenki odakint jól érezte magát, el volt foglalva, élte az életét, nekem meg még arra sincsen elég életkedvem, hogy felálljak, és megütögessem házunk udvarán álló facölöpöt. Pedig igazán jól tettem volna, máskülönben csak a májam lesz meg az iszákos stílushoz, az összes többi kellék hiányozni fog, de valamiért ma reggel úgy éreztem magam, mint egy kifacsart szivacs. Lehet, hogy a rossz éjszaka miatt volt; hajnalig csak forgolódtam, és izzadtam, mint a ló, nem csoda, hogy későn keltem, és még így is kómás vagy. 
- Szevasz kislány, téged még nem is láttalak errefelé. - Fel sem kellett néznem, hangból ítélve az egyik korán részegedő megtalált. És lekislányozott... mondjuk hozzá képest, biztos. 
- Hmmmhhmm. - Morogtam sokatmondóan. 
- Naaaa, nem kell ennyire antiszocnak lenni, nem akarsz velem meginni egy-két kupicát? Megmutathatom neked utána, hukkk, hihi, technikáimat. - Egy kezet éreztem felcsusszanni combomon, és azonnal beütött az ideg. Az asztal már borult is, rá a pacákra, a kocsmáros meg már sietett leállítani. 
- Midori-chan, elég legyen, nem kell szétszedni újra a kocsmát! - Kiabálja nekem. 
- Én kinyírom. - Hörögtem habzó szájjal, és a kocsmáros karjai között kapálóztam, hogy a riadt vendégen gyakorlatban is bemutassam fenyegetőzéseimet. A fent említett személy nagyon gyorsan elhagyta a helyiséget, de még utánakiabáltam. 
- És vissza se gyere, te szemétdarab!! - A kocsmáros elengedett. Rossz húzás volt ez tőle, mert azonnal a molesztálóm után futottam, és kicsörtettem, egyenesen neki egy fiúnak, aki túl közel állt az ajtóhoz... habár az 5-6 méter nem jelent alapjáraton túl közelit, de én csak azután tudtam lesöpörni a vörös ködöt szemeimről, miután már éreztem az ütközést.

Nagyot szippantottam a friss levegőbe, ahogy kiléptem az ajtón, és egyenesen a könyvesbolt felé vettem az irányt. Remek érzés volt végre mankó nélkül állni mind a két lábamon. Bár még mindig sokkal érzékenyebb a jobb bokám, és az is biztos, hogy egy picit még fáj mikor ráteszem a testsúlyomat, de nem tudok több időt egyedül tölteni a szobámban. Mivel még nem épültem fel teljesen, ezért a Sensei azt tanácsolta, hogy néhány napig még pihenjek nyugodtan, de az egy hét is elég volt, úgy döntöttem sétálok egyet a faluban, és frissítem a könyvespolcom tartalmát, mivel az egy hét alatt sikerült az összeset könyvemet kiolvasni, néhányat többször is. A lakásomtól a könyvesboltig elég hosszú út vezet. Szépen lassan sétáltam az utcán, élvezve a nyári nap melegét. Az egyik utcasarkon befordulva egy érdekes külsejű fiút pillantottam meg, ahogy kilép egy zöldségárustól. Szürke ruhákban volt, haja szőke, kezében néhány vásárolt holmi. Hatalmas öröm öntötte el a szívemet, ahogy felismertem hogy ő bizony  Dansei-kun, akivel a kórházban ismerkedtem meg. Ha nem lenne korlátozva a mozgásom, abban a pillanatban odafutottam volna, hogy köszönjek neki, azonban lassúságom miatt, egy, a kocsmából kifutó, nálam idősebbnek tűnő lány megelőzött, és egyenesen nekirohant Dansei-nek. Egy pillanatra megtorpantam, és megijedtem, nem-e esett baja a fiúnak. Egy csöppet gyorsabbra vettem a sétát, és hamar ott termettem mellettük.
- Dansei-kun! - szólítom meg a földön fekvő fiút - Minden rendben? Nem esett bajod? - hajolok le, és próbálom felsegíteni, majd a szemben fekvő lányhoz fordulok, és alaposabban szemügyre veszem. Egy nálam 3-4 évvel idősebb lány lehetett, barna hajjal. Hasonlóképpen járt mind Dansei, ő is a földön végezte, de valahogy nem éreztem azt hogy segítenem kellene neki. Egy picit idegesített hogy így nekirohant Danse-nek.
- Jobban is figyelhettél volna! - Szólalok meg egy kicsit talán megvető hangon.

Az, hogy megpróbáltam megnézni, hogy mi is zajlik a kocsmánál, lehet, hogy nem volt valami bölcs gondolat. Amint az ijedt ember eléggé távol került a kocsmától egy felettébb haragos tekintetű lány rontott ki a fogadó ajtaján. A lány arcát sötét felhők takarták el, és látszódott rajta, hogy ő itt most ölni fog. Gondoltam nem állok az útjába, mert a végén még én is az ünnepi fogás részévé válok, de ez nem jött össze. A lány olyan sebesen rontott ki, hogy még nyekkeni sem volt időm és máris belém csapódott. Emiatt mind a ketten a földre kerültünk. Kissé déjà vu érzés fogott el, mivel alig egy héttel korábban, is hasonló dolog történt. Bár mondhatni a kettő között volt egy hangyányi különbség. Ott ugyanis nem egy ámokfutó döntött le a lábamról. Viszont a becsapódás után jelenleg én kerültem alulra. Tarkóm a földbe préselődött és az illető az arcomat nyomta éppen. Bár nem volt annyira kemény… sőt mi több nem is nyomott annyira… Ekkor döbbentem rá, hogy az arcom az illető nőnek a két domborulata közt talált helyet magának. A vér felszökött az arcomba, és nem is igazán akart távozni onnan. Ekkor ismerős hang csendül föl valahonnan a paradicsom túloldaláról.
- Dansei-kun! Minden rendben? Nem esett bajod?
- Erisa? – kérdezem magamtól. Ezután határozott kezek megfogják a karomat, és kiráncigálnak a hölgyemény alól. Lángvörös arccal kászálódom fel a földről, és veszem szemügyre a”támadómat”. Magas, barna hajú, kb. 2 ével idősebb lány volt az. Látszott rajta, hogy a kezdeti őrülete alábbhagyott, az incidens következtében.
- Jól vagyok… Köszi Erisa. – Hebegem félkómása. Eztán Erisa kisé lekezelő hangnemben odaszól a lánynak:
- Jobban is figyelhettél volna!- én ekkor még mindig a tarkómat vakargattam a becsapódás nyomát keresve.
- Amúgy jól vagy? Nem ütötted meg nagyon magadat? – teszem fel a kérdést a földön fekvő alaknak.

Bambán néztem magam elé. Nagy meglepetések sokasága ért egyszerre, melynek a végén a legkevésbé az érdekelt, hogy a fogdosóm hova tűnhetett. Valakit szerintem agyonnyomhattam, mert egy pillanatnyi nyomás érzésének az emléke hullámzott mellkasomban, de aztán rájöttem, hogy ez csak a heves lélegzésem lehet. Egy fiú lehetett alattam, ez szinte biztos volt, de aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt alólam. Felnéztem bambán. Egy fiút, és egy lányt láttam magam előtt, mindketten geninek lehettek, és koruk is megegyezett. A fiú eléggé ... milyen is.... szürke, igen, ez a megfelelő szó, szürke, és semmitmondó volt. A lány már egy fokkal színesebb volt, de benne valamiféle lenézés sugárzódott, amit nehezen viselt el gyomrom. Valamit mondtak már nekem, de az indulat, és a becsapódástól sípoló fülem kiszűrte mondanivalójukat, és csak az utolsó megszólalást hallottam, a fiúét. 
- Nem, jól vagyok, öhm... - Zavartam néztem körül. - Nem láttatok erre egy részeg fazont elfutni? - kérdezem a kettő delikvenstől, habár igazából a bocsánatkérés hiánya zargatta agyamat. Hogy én felejtettem el bocsánatot kérni.

Úgy tűnt mind a ketten jól vannak. Bár egy olyan érzés fogott el, mikor megláttam hogy Dansei feje a "támadója" két... Melle között van, amit még sosem éreztem eddig ennyire erősen. Egy rettenetes érzés, amitől valahogyan nem tudtam, nem ellenségként kezelni a lányt. Talán ez az érzés... Az irigység? Persze tudtam, hogy a lány is pórul járt, pont úgy mint Dansei, de... De akkor is. Nem tudta volna valamelyik másik testrészét Dansei arcába nyomni? Hát persze, végül is, attól aki a kocsmában tölti a mindennapjait, nem is várhatok el mást. A lány kérdésén pedig nagyon felhúzom magam. "Részeg fazon?" Most ment bele valakibe, még bocsánatot sem kért, de már menne is tovább, hozzá hasonló bunkó embereket keresni. Bár nem alkothatok ilyen véleményt róla, még nem is ismerem. De mégsem tudok megnyugodni. Még sosem éreztem így magamat.
- Részeg fazon? - egyébként rémlik az alak, bár nem tudom mi az úti célja, abban biztos voltam hogy az Ichiraku Ramen Bar felé vette az irányt. - Azt hiszem talán illő lenne előbb bocsánatot kérni! - El sem hiszem hogy ilyeneket mondok, miután elhagyta az utolsó hang is a számat, komolyan belegondoltam, hogy nem kellene ilyen hangnemben beszélni egy idegennel. Saját magamat sem hallottam még így beszélni valakivel.

Megkönnyebbültem, amikor a lány közölte, hogy nincs semmi baja. Kifújtam a benntartott levegőt és Erisára néztem. Mondhatni, bár ne tettem volna. Amikor megismertem, egy kedves visszahúzódó mosolygós lány mutatkozott be nekem. De itt ennek nyoma sem volt. Valami azt súgta legszívesebben keresztbe felfalná az előttünk fekvő lányt. Ettől egy kicsit elsápadtam, nem akartam mind a kettőt ellátni a szabadnapomon. Szóval, hogy tereljem Erisa gondolatait, így a kezdeti sokk után üdvözöltem.
- Áh, amúgy, szia Erisa-chan, rég nem találkoztunk. Hogy van a bokád? – itt egy nagyon zavart nevetés hagyta el a torkom, mitől még rosszabbul éreztem magam. A földön fekvő – vagyis már inkább ülő – alak kérdésére miszerint nem tudjuk-e merre ment ez a „részeg alak”, meg kellett ráznom a fejemet.
- Hát hogy őszinte legyek, nem igazán tudok rá válaszolni, mivel… öhmm… be voltam szorulva… és nem láttam semmit. – habogtam, mint valami óvodás. – De esélyes, hogy már messze jár, és szerintem nincs is értelme üldözni. Részegen az emberek sokszor meggondolatlanok. – próbálok egy bíztató mosolyt küldeni mind a két lány felé, de érzem, hogy e próbálkozásom nagyon könnyedén kudarcba fulladhat.
- De ha nem vagyok tolakodó, szabad megérdeklődnöm, hogy mégis mit követett el az illető, amiért a fejét akarod venni?

Felálltam. 
- Igen, bocsi, hogy neked mentem, véletlen volt, csak nem tudtam gondolkozni az indulattól. - Motyogtam valami bocsánatkérés féleséget. Szóval a lány neve Erisa volt, és a kettő már ismerte egymást. A lány továbbra is gyilkos szemekkel mért engem, de valószínű ez már nem a bocsánatkérés hiánya miatt lehetett. A fiú viselkedését aranyosnak is lehetett volna titulálni, de igazából most én is meg voltam kicsit szeppenve a váratlan találkozástól, így nem hibáztattam a habogását. 
- Pofátlankodott. Fizikailag. - Mondtam kurtán haragom forrását, és visszaemlékezve a dologra, ismét visszatért önbizalmam, és tiszta eszem, hát még mérgem.... kicsit. Hát, ha nem látták, hová futott, kár érte. Körbenéztem még párszor, hátha megpillantok valami ismerőset, de a fiúnak igaza volt, felszívódott teljesen. Ásítottam, és nyújtózkodtam egy nagyot. Nem volt kedvem igazából semmihez, orromat vakargatva nézelődtem, hátha találok valami érdekes tennivalót.

Megnyugottam kicsit mikor bocsánatot kért Dansei-től, és ezáltal egy halványka kis mosoly is villant az arcomon.
- Ahh.. Bocsi hogy ilyen durva voltam. - mondom a lánynak - Igazából fogalmam sincs mi ütőtt belém - kacagok fel picit, hátha így hihetőbb amit mondok. Kicsit sajnálom hogy negatív képeket alkottam a lányról. Úgy látszik kedves, de valamiért mégsem tudtam visszafolytani azt a negatív érzést.
- Egyébként Fenereshy Erisa vagyok. - nyújtom felé a kezem. Nem akartam elmondani hogy merre ment az az ember, hisz tök felesleges lenne utánna menni. Az ő érdekében nem mondom el, nem akarom hogy pazarolja a saját idejét egy baromra. Mármint nem én döntöm el hogy mibe öli az idejét, de rengeteg ilyen részeg fazon van a világon, úgy is megbánná ha egy percet is rászánna arra az emberre.
- Igazából én sem láttam merre ment. - mondom de megcsuklik a hangom, és mire észrevenném már csavargatom a hajamat. Nem sokat hazudok de megfigyeltem hogy nem hazudok valami jól. A hajcsavargatás is azért van mert hazudok. Oda fordulok Dansei-hez, màr majdnem elfelejtettem hogy a bokám felöl érdeklődött.
- Sokkal jobban van! Már csak egy picit fáj. Mondjuk futni még nem tudok, de már gond nélkül rá tudok állni! - mondom örömteljesen és mosolyogva, annyira örülök hogy újra beszélhetek Dansei-jel. Bár nem tudom miért, de sokkal jobban érzem magam itt Dansei-kun mellett mint otthon egyedül.

Lényegében meg is feledkeztem arról, hogy a lány nem kért bocsánatot, ezért egy pillanatra lehet, hogy furcsa arcot vágtam. Majd a második kérdésemre jött válasz után sem maradt tiszta a fejem. Mondhatni kérdések tömkelege árasztotta el és legtöbbjük a kocsmai rejtélyt próbálták megválaszolni. – Fizikailag volt pofátlan? Mit művelt az az illető? Verekedni próbált? Vagy valami rosszabb? Esetleg… – Elharaptam a gondolat folyamatát, mielőtt ismét tintafestéket nem tűrő gondolatok másztak volna be lelki szemeim elé. Erisa mindeközben kezdett oldódni, és visszatérni az eredeti kerékvágásba. Ennek szintén megörültem, hiszen nem szeretném, ha itt kitörne a háború. Mikor bemutatkozott, én is úgy éreztem, hogy meg kéne tennem, szóval odanyújtottam és is a kezemet, nem csak annak okán, hogy kezet rázzunk, hanem, hogy esetlegesen felsegítsem.
- Az én nevem Isha Dansei. Én is örülök ennek a „lehengerlő” találkozásnak. - mondtam magabiztosan, de belül már szinte haldokoltam a rossz szóvicc miatt.
 Ekkor Erisa belekezdett valami magyarázatfélébe a részeg férfiról, meg arról, hogy merre is ment. Kisé furcsán viselkedett minde közben, még a haját is csavargatni kezdte, ami nem igazán vall rá. Legalább is a régebbi beszélgetésünk során ezt nem vettem észre. De mielőtt mindezt szóvá tehettem volna odafordult hozzám és mosolyogva közölte az állapotát.
- Nos, ennek nagyon örülök. Még pár nap és már futni is tudni fogsz. – eresztek meg még egy mosolyt Erisa felé.

- Ransui Midori vagyok. Hát fogdosni próbált. De nem hagytam neki, és a kocsmáros lefogott még időben, így nem tudtam agyonverni, mondjuk megpróbáltam. - Mondtam indifferens arccal. Láttam, hogy a két galambocska nagyon is közel állhatnak egymáshoz; az ilyet egyáltalán nem tudtam átérezni, bár hiányzott: nekem nem igazán volt olyan ember az életemben, akivel jóban voltam. Erisa feloldódni látszott, levakarta ocsmány orrfelhúzását arcáról, és helyette mosolygott. Meg kellett hagyni, jobban állt neki. Ő is tagadta, hogy látta volna a bajkeverőt kereket oldani valamerre; előadása hagyott maga után némi kívánnivalót, nem nagyon hittem el, hogy őszinte volt velem, de rájöttem, hogy mindegy is. Igazából, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt haragom, és megmaradt a melankólia, a pangás. Nem igazán akaródzott a párocskával mennem, nem is akartam őket zavarni, de titkon azt reméltem, hogy tudok valami konstruktívat is ma csinálni az alkohol ivásán kívül, amire úgysem fogok esténél hamarabb sort keríteni. 
- És, mi járatban voltatok a sajnálatos baleset előtt? - Kérdeztem tőlük, hátha feldobódik ezzel a napom.

Úgy tűnt kezd oldódni bennem a feszültség ami a közérzetemen is meglátszott.
- Én könyveket akartam venni egy közeli könyvesboltból. - mondtam mostmár teljes nyugalomban de még most sem néztem bele a lány szemébe. Szívesen megkérdeztem volna hogy ő mit csinált, de aki a kocsmából jön ki, túl sok dolga nem lehet. Valójában most hogy megtudtam hogy molesztálták, egy cseppet együtt is tudtam vele érezni, hogy el akarta kapni azt a fickót, de végülis ha nem járna kocsmákba, minden ehhez hasonló helyzet gond nélkül elkerülhető lenne. Azon gondolkoztam hogy mehetnék tovább a könyvekért, de végülis úgy sincs semmi dolgom, megvárom mi sül ki ebből a helyzetből.

- Áh így már minden világos! –gondoltam magamban Midori előadását hallgatva. – Így érthető mind a kettő reakciója. – még szép, hogy egy nő megpróbálja kicsinálni azt az illetőt, aki hátsó szándékoktól vezérelve lép be a privát szférájába. És még szépen fogalmaztam. Így tehát, mondhatni hatalmas szerencséje volt az illetőnek, hogy még idejében kereket oldott. Még egyszer körbepillantottam az utcán, hátha vissza pofátlankodik a tettes, de nem láttam senkit. Midori kérdése Erisa válaszolt hamarabb. Én mondhatni, megfeledkeztem arról, hogy miért is jöttem el otthonról. Ekkor a gyomrom olyan hangosan adta tudtomra, hogy üres, hogy még az ablakok is beleremegtek (képletesen szólva  )
- Hát, én kajáért indultam, de a csörömpölés hallatán idesiettem, a zöldségestől. És ott hagytam a megvásárolt holmikat. – mutattam a nem messze lévő zöldséges bódéhoz. De ahogyan jobban szemügyre vettem a kis boltot, mintha valami nem lett volna teljesen kóser. A két szatyromnak hűlt helye volt csak a bolt előtt. – Oh! A fene egye meg azt aki ezt tette. De nincs baj… hiszen minden út a kórházba vezet, és ott is én vagyok! – szórtam az átkokat arra, aki képes volt és meglovasította a kajámat. A gyomrom ismételten a tudtomra adta, hogy most aztán már tényleg éhes vagyok. Sóhajtottam egyet.
- Azt hiszem, még mielőtt újra nekiállok a bevásárlásnak ennem kéne valamit. Ha van kedvetek csatlakozzatok, de nekem mindjárt kilyukad a gyomrom. 

Bűntudatomat, ha lehet, még jobban növelte a tény, hogy szerencsétlen fiú miattam veszítette el reggelijének teljes egészét, mielőtt még gyomrába került volna. Elmosolyodtam, mikor meghallottam a korgó gyomrát, mert egyrészt aranyos volt, ahogyan megpróbálta sikertelenül fedezni éhségének a tényét, másrészt meg jobban nem is időzíthetett volna, mivel elnyomta saját hasam hangos követelőzéseit. 
- Kérlek, hadd hívjalak meg akármire, akárhol, hisz végtére is miattam tűntek el szatyraid. - Ajánlottam fel a fiúnak, vezeklésem jeléül. - De ha megtaláljuk a tolvajt, akkor esküszöm laposra verem. - Tettem hozzá sötéten morogva. Kicsit kelletlenül fordultam a lányhoz, mert annyira nem szerettem volna, de pofátlannak éreztem volna, ha őt kizárom az egészből. - Mivel neked is kellemetlenségeket okoztam, szívesen látlak téged is vendégül. - Agyam hátsóféltekéje nagyon biztatta a lány azon döntését, hogy utasítson el, de tudtam, hogy ez így helyes.

Nem kicsit sajnáltam szegény fiút, amiért így kirabolták. Persze mindez nem történt volna meg, ha nem megy neki Midori. Bár ezen már felesleges rágódnom, hisz megtörtént, de amikor felajánlotta neki hogy meghívja enni, egy kicsit megszédültem. "Mégis miért?! Hiszen..... De hiszen... Ilyen nincs."
De mikor már engem is megakart hívni, már éreztem hogy alig tudom visszatartani magam. Mikor végre megnyugodtam, máris újra felhúz. De mindegy is, akkor sem fogadnám el, ha az életem múlna rajta.
- Sajnos én nem vagyok éhes, ezért vissza kell utasítanom ajánlatodat. - ekkor eszembe jutott hogy itt van nálam a könyvekre szánt pénz is - Sőt! Ha megengeded állnám a költségek felét. - mondtam elégedetten, bár nem volt rá semmi okom hogy ilyen ajánlatot tegyek, és utólag visszagondolva teljesen hülyén hangozhatott a számból...

Midori ajánlata hirtelen jött. Igaz, mondhatni örültem neki, hogy valaki más vállalja át a költségeimet, de ezt nem fogadhatom el. Nem azért mert nem akarom, hanem egyszerűen furcsán érezném magam, ha egy lány hívna meg. Hova tűnne a lovagiasság?
- Nem szükséges, de azért köszönöm, hogy felajánlottad. Nos, én most egy meleg tál Ramen-re vágyakozom legszívesebben, szóval, ha akarunk, akkor induljunk most. –mondtam nekik, miközben már-már indultam volna. Erisa, valamilyen oknál fogva elhárította a meghívást, bár nem tudom miért. És még ő is bele akar szállni a kajába, de nem akar jönni. Még is mi a fene van ma a lányokkal? Szinte érezni lehet a kettejük közti feszültséget, pedig alig 10 perce ismerik csak egymást. Nos, nem érek rá ezzel foglalkozni, hiszen a hasam ismét leordított, hogy most aztán enni kéne.
- Erisa szerintem tőled sem szükséges, hogy fizesd az ételt, legalább is ha nem szándékozol velünk tartani. – mondtam, de valahogyan kezdtem magamat kutyaszorítóban érezni, bár azt nem tudom, hogy mi oknál fogva.

Egyáltalán nem értettem a lány kirohanását, és a fiúét még talán: lovagiasság, becsület, vagy mi a szösz. Megvontam vállaim, nem akartam a pénz dolgán fennakadni, ha nem hát nem, a szándék megvolt az én részemről. 
- Ahogy szeretnétek. Én Ichirakut tudom ajánlani, mint, ahogyan mindenki, mert szerintem nála jobb nincs a világon, és másik ramenezőt sem fogunk egykönnyen találni kilométerekre. - Elindultam a mindenki által tökéletesen ismert vendéglátó helyiség felé. Ásítottam egy hatalmasat, könnyeimet törölgettem, míg mögöttem a fiatalok igyekeztek. Utálom a rossz éjszakákat: utánuk mindig rossz napok következnek, és ez sem nézett ki egy fantasztikus napnak, így első benyomásra. Meglátom, mit tudok kezdeni ezzel a két ifjúval, de tapasztalataim mindig is negatívak voltak a fiatalokkal való kommunikációt illetően. Beszélgetek velük egy kicsit, de... sok kedvem nem volt abban, hogy megint találjak egy perverz fiút, és egy lenéző lányt. Az ilyenekből akadémián bőven elég volt nekem...

Úgy tűnt, hogy Midorit nem igazán érdekli ez az egész. Lehet hogy csak bebeszélem magamnak? Ennyire paranoiás lennék? De mitől? Közben Dansei vonta kérdőre szándékaimat a fizetéssel kapcsolatba. Egy kicsit kellemetlenül érintett, mert amit mondtam, úgy értette, mintha nem szándékoznék velük  tartani.
- De, én szeretném állni az árát amiért.. - ekkor egy picit megállok, lenézek a földre, majd újra feltekintek Dansei szemébe - Amiért múltkor olyan kedves voltál... És amiért segítettél. - mondom halkan, hogy Midori meg ne hallja. Semmi kedvem sincs ugyan vele menni, de az sincs ínyemre, hogy ketten menjenek Dansei-jel. Közben eszembe jut mennyire is utálom a ráment. Kiráz tőle a hideg. De nem baj, úgy sem kell ennem belőle.
Elindulok a lány után én is, de ügyelek rá hogy meglegyen köztünk a hat méter távolság.

Midori gyorsan lereagálta, amit akartam, de Erisa hajthatatlan volt. Mikor mellém lépett és halkan mondta, hogy miért, a vér egy pillanat alatt a fejembe szökött és hirtelen nagyon melegem lett. Kissé nehezemre esett, de végül is belenéztem Erisa szemébe és bólintottam. Nem akartam se megbántani se magamra haragítani a lányt. Ezután odafordultam Midorihoz.
- Azt mondod Ichiraku? Hát őszintén megvallva még nem nagyon jártam nála, szóval miért is ne? De te mutatod az utat, mert én sajnos nem tudom, merre van. – nevettem fel idegesen a tarkómat vakarva – És mond csak Midori, mi vett rá arra, hogy ilyen korán a kocsmába keveredj? Nem este szokás lerészegedni? – teszem fel a kérdést, miközben megindulok Midori után. Amin meglepődtem, hogy Erisa is velünk tart, legalább is az előbb még úgy hittem, hogy nem éhes, de aztán… na, itt gondolta az agyam, hogy feladja a próbálkozást, és inkább füstölögni kezd. de még ennél is furcsább volt, hogy nem akaródzott a közelünkben lenni… vagy csak Midori közelében, nem tudom. De mindenesetre furcsálltam, hiszen nekem semmi bajom nincs vele. Hátranézek és intek Erisának, hogy ha szeretne, nyugodtan jöjjön közelebb. Nem kell úgy tennie, mint ha nem is ismerne minket.

Tökéletes választ nem tudtam adni a fiúnak, mert igazából én magam sem tudtam, pontosan miért mentem egy olyan helyre, melyet hírből is elkerülnek a fiatalok. 
- Gondolkozni tévedtem be arra a helyre. Gyakran szoktam ugyan látogatni azt a kocsmát, és sokszor iszom is, de most nem voltam olyan hangulatban, hogy alkoholhoz nyúljak. Inkább gondolataimmal, tapasztalataimmal kellett kicsit dűlőre jutnom. Nem sikerült igazából, a perverz tapogató megzavart, de nem is baj, talán, így esetleg konstruktívabb lesz a végkimenetel napomnak. - Válaszoltam Danseinek. 
- És te, csak bevásárolni mentél? Nem kell azt majd megismételned, így, hogy elvittek mindent, amit megvettél? - Próbáltam a beszélgetést életben tartani, de ... nem tudom, milyen sokáig fogom én ezt tudni bírni.

Az utcán lézengő embereket kerülgetvén, hamarosan megpillantottam a híres-neves Ramenest. A nyáltermelődés egyből beindult nálam, amint megcsapták orromat a fűszeres illatok. Mellettem Midori lépkedett könnyedén, mögöttünk - megint- Erisa jött lelombozódva. – Komolyan neki mi baja lehet? – gondolom magamban, miközben intek neki ismét, hogy jöjjön nyugodtan közelebb, nem harapunk. Egyszerűen nem értem a problémáját, egyik pillanatban vidám, aztán sejtelmes, majd a következőben depressziós. – Ha van valami baj, majd biztosan elmondja. Legalább is remélem. – gondoltam. Közben Midori kérdésére is válaszolok:
- Öhmm… hát igen ezután újra be kéne vásárolnom, mert otthon már nincs semmim. Legalább is, ami ehető lenne.
 Belépvén a Ramenes kedves arccal fogad minket, én pedig elhelyezkedem a pultnál.
- Szép jó napot kívánok, szeretnénk kérni… - itt egy picit megakadtam, mert nem tudom, hogy a többek mit is kérnének – Öhmm… ti mit is kértek? Mert én egy csirkéset kérnék erősen fűszerezve. – Adom elő a rendelést az idős szakácsnak.

Szerencsétlen fiú, de nem baj, ha nem kér arra, hogy fizessek mindent, habár ez lenne az ildomos. Én is elfoglaltam egy helyet a fiú mellett, és tudattam szívem fájdalmát Ichirakuval. 
- Jó sok sertés, jó sok minden, és kevés leves. - Az öreg hangos igenléssel jelezte, hogy határtalan emlékezetébe felírta kívánságom. Kicsit nosztalgikus érzés volt itt ülni, miközben egy másik fiúval voltam úgymond beszélgetésbe elegyedve. A legutóbbi ilyen alkalommal egy másik genin társaságát élvezhettem így, habár az kicsit furcsa volt, mert róla sütött, hogy pontosan azt akarta, amit genintársaim, és amit a kocsmás tapogató. Ennél a Danseinél, vagy ki a csudánál nem ezt láttam. Ő úgy festett, mintha bármint meglepődött volna, és elpirulna. Furcsa, úgy viselkedik, mint egy kislány, mondjuk elég kevés színt vihet ő bele akárkinek az életébe is. Elfogyott minden, amit mondhatnék, így könyökölve, keresztbe tett lábakkal vártam, hogy megérkezzen reggelim, és kevert érzésekkel figyeltem a hozzánk csatlakozó lányt. Nem bántam, hogy velem tartott ez a duó, de ezzel együtt feszélyezve is éreztem magam mellettünk; mintha nem tartoznék közéjük.

Szépen lassan összeszedtem magam, ahogy odaértünk az Ichiraku Ramenbe. Bár a könnyeim elapadtak ugyan, de a nyomokat eltüntetni nem tudtam teljesen. Ahogy beléptek a Rámen bárba, én is követtem őket, amint alaposabban megtöröltem az arcom. Belépve bebizonyosodtam róla, hogy bár nem szeretem a ráment, az illata mégis kellemesen érintette meg az orromat. Az illat hatására az én gyomrom is megkívànt némi melegételt.
- Lehet mégis eszek én is egy keveset. - mondtam miközben leültem Dansei mellé én is. - Én ha lehet csak levest és tésztát kérnék, a húst inkább kihagynám. - szóltam Ichirakunak, majd magam elé meredve vártam az ételt. "Túlreagálom a dolgot. Mit gondolhat most Dansei rólam? Teljesen máshogy viselkedek mint múltkor... Mi ütött belém?" Kérdezem magamban, és arra nutok hogy valahogy csatlakoznom kellene a beszélgetéshez. De ahányszor meg szeretnék szólalni, valamilyen erő mégis visszatuszkolta a hangomat a torkomba. Néhány próbálkozás után feladtam és inkább magamba mélyedve vártam hogy elém kerüljön a rendelésem. Ez hamar meg is történt, végül is az én rendelésem volt a legszerényebb, néhány pillanat alatt össze lehet önteni a levest a tésztával. Megvárom amíg a többiek is megkapják az adagjukat, és miutàn jó étvágyat kívántam, hozzá is kezdek  csendesen, hallgatva Dansei és Midori beszélgetését.