Szabad Játék (1)

- Látom végül neked is megjött az étvágyad Erisa. – mondom mosolyogva, miközben az öreg Ichiraku elém teszi a rendelésemet. A gőzölgő, illatozó leves láttán összeszaladt a nyál a számban, és egyből neki is álltam a reggelimnek. A gyomrom kellemes morgással jelezte, hogy megérkeztek az első falatok. A többiek is sorban megkapták a rendeléseket, de nem igazán figyeltem rájuk, hiszen az enyém már megérkezett, és a maró érzést a hasamban csillapítani kellett. Szóval a figyelmemet a kajám kötötte le éppen, de próbáltam figyelni a körülöttem lévőkre is. Erisa úgy tűnik vegetáriánus, míg Midori jócskán megpakoltatta hússal a ramenjét. Az enyém valahol a kettő között volt. És én magam is kettejük között ültem. Mint valami furcsa sorrend úgy helyezkedtünk el a pultnál. Miután belapátoltam az ételt hátradőltem kényelmemben és egy nagyot ásítottam.

Bele is kezdtem az étkezésbe. Végre örültem, hogy nem volt lelimitálva édesanyám által a reggeli mennyisége, és annyit ehettem, amennyit akartam. Gyorsan, és habzsolva ettem a rengeteg finomság kellemes egyvelegét. A hús kitűnő volt, a tészta meg a zöldségek nagyszerűen kiegészítették, és felerősítették az alapvetően is magas élvezeti értékét a sertésnek. Nem igazán figyeltem az etikettre, nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam, sosem tekintettem magam hölgynek, kifinomultnak, apám lánya voltam, úgy is ettem. Arcom, ruhám is megsínylette; a minimális levesből cseppek tarkították kebleimet takaró ruharész fehérjét (mert ott eléggé kidudorodott ahhoz, hogy ne csöppenjenek lejjebb), zöldség, és húsdarabok voltak arcomon ölemben. De nem álltam meg csak ott, még egy ilyen tállal kértem Ichirakutól, miután rekordsebességgel eltakarítottam tálam tartalmát. Két szempillantás sem kellett, megint ott figyelt előttem egy teli tál, és lecsaptam rá. 
Teli hasamat simogatva, elnyomtam egy böffentést, azért vannak határok, felsőtestem lefektettem a pultra, és rápillantottam a két társamra. 
- Elhinnétek, hogy csak pár hete még a ninjaakadémián voltam tanuló? Mennyire megszokott az, hogy egy 17 éves ücsörög a 12 évesek között, hm? - Kérdeztem tőlük nyomott hangon. Azért a rengeteg étel még nyomott belülről.

Nem telt el sok idő, és máris megkapta az adagját Dansei és Midori is. Komótosan kezembe vettem a pálcikákat, élveztem egy pár másodpercre, a leves ínycsiklandozó illatát, és már jó étvágyat is kívántam volna, mikor észreveszem hogy a mellettem ülő két személy már lassan a második adagjukat kérik. Illetve Midori már a második adagját kérte. Ezzel el szalasztottam még egy okot arra, hogy legalább meg tudjak szólalni. 
Úgy tűnt mind a ketten mérföldkövekkel éhesebbek nálam. Dansei is, éppen hogy megkapta, már neki is látott, úgy nézett ki mint egy kisgyerek aki egy új játékot kapott a szüleitől. Midori pedig úgy nézett ki mint egy disznó, aki most kapott friss moslékot a gazdájától. Értem én, ha valaki nem veszi annyira figyelembe mások étvágyát, de mikor már a Rámen adag fele a ruháján van... Egy kicsit elgondolkozom azon, vajon biztosan éhes vagyok-e. Így természetes, hogy gyorsan pusztítja a tányér tartalmát, hisz a nagy része, nem is a szájába kerül. Megpróbálok inkább nem oda figyelni, és én is elkezdem eszegetni a leveses tésztámat. 
A csöndet előbb Dansei hangja törte meg. Csupán egy ártatlan megjegyzést tett, amire én csak egy pillanatnyi mosolynak szánt arcizom feszítéssel válaszoltam. Nem sokkal később azonban Midori is megszólalt. Arcom bizonyára meglepődöttséget tükrözött, mikor meghallottam, hogy bizony Midor idősebb nálunk, viszont még csak most fejezte be a geninvizsgát. "17 évesen éppen csak hogy kijutott az Akadémiáról?" futott át az agyamon a gondolat, és egyből egy egyszerű és tömör kérdést akartam feltenni a lánynak. "Miért?". Miért kellett ilyen későn elkezdenie? Vagy talán évet ismételt? Bár nem fontos dolgok ezek a számomra, mégis érdekelni kezdett a lány múltja. Letettem a pálcikákat, megköszörültem a torkomat, és egy alapos rákészülés után, igyekezve mindenféle negatív hanglejtést mellőzve, megszólaltam.
- Hogy hogy ilyen idősen fejezted be az Akadémiát?

Kellemesen simogattam a hasam miután az utolsó cseppet is eltüntettem a tányéromból. De mivel még mindig éhes voltam, rendeltem egy újabb adagot. Gondolom, az idős szakács megérezhette mit akarok, mert mire kimondtam, hogy „kaphatnék még egyet?” már ott is figyelt előttem az újabb adag. Midori addigra már végzett a saját adagjaival, és mondhatni elterült a pulton. A két tál és ő maga is csutakos volt néhány helyen a kifröccsent leves létől, de ez engem annyira nem zavart. Mindenki úgy eszik, ahogy azt jónak találja. Kissé meglepően hangzott, hogy Midori 17 évesen fejezte be az akadémiát. Biztos meg van az oka, hogy miért, nincs kedvem firtatni a dolgot két okból. Egy: Nem kell az orromra kötni, hogy miért is. Kettő: Erisa már megkérdezte. Ekkor letettem én is a pálcikákat, és a beszélgetésre figyeltem.  Bár azért az életkorunkra utaló megjegyzés nem nagyon tetszett nekem és ezt szóvá is tettem:
- Majdnem helyesen tippeltél, de én már 15 vagyok. – mondtam, bár kissé hülyén éreztem magamat a mondat után.

- Hát sajnálom, nem néztek ki nagyon többnek tizenháromnál... talán téged leszámítva. - Böktem a lányra. - Kérlek, azért végeztem ilyen későn, mert későn kezdtem el. Tizenöt évesen kerültem be, mert édesapa úgy gondolta, hogy ő tökéletesen meg tudja tanítani nekem a shinobi lét minden fogását, csakhogy a Tanács nem így gondolta. Így, kénytelen voltam végigülni két évet az akadémián, megátkozva azzal a sorssal, hogy mindvégig kilógtam a többi közül. Kicsit irritáló volt néha, genintársaim ezt az irritációt testesítik meg, és még játszanak is rá, de nem mondhattam túl kellemetlennek. - Nyomtam ki magamból egy kisebb monológot. Valamiért jobban éreztem magam ettől, mintha valami mérgező dolog távozott volna belőlem, lelkem megkönnyebbült, de ötletem sem volt, miért történt ez meg. Észrevettem a lány arcán az undor enyhe árnyékát: biztos nem értékelte egyedi evésstílusom. Kár érte, nem mintha érdekelne... 
- És, nektek milyen élményekkel szolgált az akadémia? Remélem csak én kaptam meg a falu két legjobban a serdülés által megmérgezett geninjét csapattársnak, és mások megúszták. - Kérdeztem tőlük monotonan, talán kicsit álmosan is.

Midori monológja kicsit meglepett. Nem igazán kaptam eddig bő beszéden, szóval így első hallásra furcsa volt, de érthető is. Én is otthon tanultam az orvoslás alapjait addig amíg Konohában nem kerültem. Láttam, hogy Erisa kicsit meghökken és egy pillanatra, mint ha el is vörösödött volna. Mikor jobban szemügyre vettem, tűnt csak föl, hogy Midori a monológja közepén megbökte Erisát. És hát… igen, az apró vonulatokat találta meg az az ujj. Én mondhatni távolból néztem a dolgot, de ez még nekem is váratlan volt. De félretetettem a hirtelen agyszüleményeimet és a beszélgetésre fókuszáltam, habár ez nem volt egyszerű.
- Nekem nincsenek csapattársaim, legalább is egyelőre. Az akadémia pedig… unalmas volt, nem igazán beszélgettem senkivel, de nem nagyon zavart. Ezalatt az idő alatt legalább tudtam a tanulmányaimra fókuszálni, és így bekerülhettem a kórházba, ahol megismertem Erisát. Ő volt az első páciensem. Hát mondhatni az én történetem ez idáig ennyi lenne. – én magam is meglepődtem azon, hogy képes vagyok ennyit beszélni. Amit mind a kettejük mondatából le tudtam szűrni az az, hogy nem igazán kedvelik a csapattársaikat. Kár, hogy nem egy csapatba kerültünk mi hárman, lehet, hogy jobban jártak volna.

- Démont csapattársnak? Mitől démon? Perverz? Minden megszólalása feléd ugyanarra akar kilyukadni? Vagy egyszerűen paraszt, kifinomulatlan? - kérdezem a fejletlen lánytól. Furcsa volt a helyzet, sikerült véletlenül megböknöm kebleit, melyek meglepően kicsik voltak. Ebből már egyértelmű volt, hogy miért olyan kibírhatatlan természete, legalábbis kezdetleges természete, és intoleranciája. Még mindig úgy nézett rám, mint valami bogárra, ami különösen ocsmány. Biztos látja, hogy ruhám, ölem milyen; fél kézzel megtöröltem arcom, hátha jobb lesz az összkép. 
- És neked tényleg semmiféle élményed sincs más, csapattársnak, vagy páciensnek nevezett emberekkel, ami negatívan befolyásolt volna? - kérdezem a visszahúzódó fiútól. Valami oka biztosan van, hogy miért viselkedik úgy ahogy, és úgy festett, mintha legszívesebben az eltűnés mellett voksolt volna köztem és a másik lány között. 
Nagyon fura volt ez a két genin: mintha egymás ellentétei lettek volna, én meg a középút, vagy mi a szösz... de nem igazán, én sem voltam jobb vagy rosszabb náluk, csak más. És egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mégis mennyire vagyok másabb náluk.

Midori bökdösésének okát pontosan tudtam. Ez egy üzenet volt. Egy hadüzenet. Láttam a szemeiben, ahogyan mutatóujjával megbizonyosodott róla, hogy az övéi nagyobbak. Idegesen vizsgálom szemeimmel a nem sokkal távolabb ülő lány domborulatait, és egyszerűen elönt a düh, az irigység. Ez a lány... Ezt mind... Ezt mind direkt csinálja velem...Először rányomul Dansei-re, meghívja reggelire, és még képes az orrom alá dörgölni... Az orrom alá dörgölni... Dörgölni... Azt. Érzem ahogy a fejem bevörösödik. Annyira ideges vagyok hogy nem tudom mit mondjak, de valamit mondani akarok. Eltolom magam elől a még csak félig üres tányéromat. Normális emberek nem vágnak fel ilyen dolgokkal. Próbálom ugyan tettetni Dansei-nek hogy nyugodt vagyok, de hiába, nem tudok egy helyben maradni, folyton forgolódok a székben, oda vissza tekintgetek, miközben többször is pillantást teszek Midori melleire. "Mégis mitől ilyen nagyok neki?" mérgelődök magamban, majd eszembe jut az a kép, amikor Dansei megmártóztatta arcvonásait az említett területen. Ökölbe szorítom a kezem. Majd az agyam olyan dolgokról kezd el dalolni, amikben Dansei és Midori együtt vannak, sétálgatnak a naplementében, és egy romantikus környezetben, egymásba ölelnek, ajkuk közeledni kezd, és....

Hirtelen felállok a székről, és még ugyan nem kiabálok, de a szokásosnál hangosabban odaszólok Midorihoz.
- Persze hogy a tieid nagyobbak, mert te három évvel idősebb vagy!! - mondom elégedetlenül, és úgy teszek mintha csak én és Midori lennénk abba a rámenes bódéban - Csak hogy tudd az enyémek is lesznek akkorák mint a tieid, ezzel undorító dolog felvágni!!! - fejezem be, majd miután lenyugodtam, észreveszem magam, a lány nyerte meg a háborút, teljesen hülyét csináltam magamból Dansei előtt. Mind ezt csak azzal hogy hozzám ért. Annak örülnék most a legjobban, ha anélkül vághatnám el a torkát egy kunai-al, hogy azt akárki észrevenné.

Midorinak tényleg megeredt a nyelve az a kaja után, látszik, hogy jó hatással volt rá. Én még mindig a második tál Ramenemet ettem, és hallgattam a beszélgetést. Sajnos nem ismerem Erisa csapattársait, így a dologhoz nem tudtam volna hozzászólni. De Midori kérdésére már volt kész válaszom:
- Nem igazán. Kevés embert ismerek, és a páciensek, nem igazán bőbeszédűek. – mondtam és visszatértem a levesemhez. Ezután nem sokkal, érdekes dolog történt Erisa felkiáltott, de olyan dolgot, amitől félrenyeltem a levest, és heves köhögő roham tört rám. – Komolyan most a melleiket hasonlítgatják?! Hova kerültem én? – gondolom, magamban, de nem negatívumként. Érdekes fordulatot kezdett venni ez a beszélgetés szóval, miután abbahagytam a fulladozást, letettem a pálcikákat és érdeklődve fordultam oda a vitázó párocskához. Nem tudom Erisa amúgy miért rohant ki ennyire, de nem tudom, hogy miért kellett ilyen hangosan a méretekről beszélni. Nekem eddig mondhatni nem igazán tűnt fel a kettejük közti „különbség”, de most, hogy jobban szemügyre vettem… De gyorsan el is kaptam a fejemet és a félig megevett kajámra néztem. Nehogy valami rosszat gondoljanak rólam, de a vért, ami az arcomba vándorolt, nem igazán tudtam eltűntetni. Láttam az öreg Ichiraku arcán is a döbbenetet, de ő is volt olyan okos, hogy inkább elfordul és mással foglakozik.

A lány hirtelen gyökeres változáson esett keresztül anélkül, hogy akármelyikőnknek feltűnt volna. Lehet, nem kellett volna túlságosan böködőre vennem a dolgot, ez most biztosan kiverte nála a biztosítékot; kicsit talán illetlen dolog volt, ez mégiscsak az ellenségeskedésnek a jele is lehet. Csakhogy a víz felkapása teljesen más miatt történt: fejemhez vágta, hogy az enyémek nagyobbak, mert idősebb vagyok. Ez pár dolgot jelenthetett: izom, agy, gyomor, chakraforrás, egó, és..... öhm, mell? Hmmm, eléggé furcsa lenne, ha ilyen gyerekes vádak miatt válna ellenségessé irántam, bár így utólag belegondolva érthető lenne, hisz alulfejlett kebleit böktem véletlenül meg, és nem lehetett tagadni: az enyémek tényleg sokkal nagyobbak voltak az övéinél. De tudnia kellene, hogy neki is van még rengeteg ideje arra, hogy megnőjenek, és ezt ki is mondta, szóval akkor miért rendez ekkora jelenetet az egészből? 
Kérdően néztem rá, de aztán kénytelen voltam ezt is a serdülőkornak betudni, mint egy olyan hóbort, ami alól, szerencsére, mentesültem. 
- Nem értem a problémád, nagyjából megválaszoltad saját felháborodott kijelentésed, és nem, semmi hátsó szándék sem vezérelt, csak véletlenül tovább csúszott az ujjam a kelleténél, bocsánat. - Válaszoltam egyszerűen, zavar nélkül a lány kitörésére, majd visszafordultam a fiúhoz. Arca paradicsomszínben pompázott, biztos zavarba hozta a téma. Aranyos, de érthető; legalább nem olyan nyíltan perverz, mint néhány "kedves" ismerősöm. 
- Akkor te most orvos vagy, vagy orvostanonc? De azért ez a hölgy eléggé bőbeszédű volt, hogy odáig fajult a helyzet, hogy együtt legyetek. - Vigyorogtam, mert kezdtem már megérteni a helyzet komikumát, de azért még kellett néhány bizonyíték a biztos konklúzióhoz.

Ez az érzés... Rettenetes... Ez a lány.. Teljesen hülyét csinál belőlem. Látom Dansei-en hogy számára előnytelen helyzetbe hoztam, ami nem állt szándékomban, de mégis kicsikarta belőlem Midori. Midori egyhangú, nyugodt válasza teljesen kiverte nálam a biztosítékot. Mintha már várta volna hogy felszólalok. Hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy dühös legyek Midorira, vagy érezzem magam megszégyenítve. Hat másodpercig csak álltam ott és azon gondolkoztam, hogyan tudnék ebből jól kijönni. Hat másodperc bőven elég volt arra, hogy rájöjjek, ebből a szituációból sehogy sem fogok tudni jól kijönni.
- Te ezt most komolyan direkt csinálod velem? - kérdeztem felháborodva, miután engem figyelmen hagyva ismét Danseit kérdezgette - Egyébként meg ne forgass ki a szavaimból! - egyre jobban érzem magam kétségbeesve, amitől már a szívem a torkomban dobog, és a könnyeimmel is küzdök. De ha most egy csepp gyengeséget is mutatok akkor Midori ki fog nevetni, és még mélyebbre süllyedek. De egyszerűen nem tudok mit tenni ellene. Nem tudom miért csinálja velem. Miért piszkál engem folyamatosan. 
- Miért csinálod ezt velem?... - kérdezem már sokkal gyengébb hangon, és érzem hogy nem tudom visszatartani a könnyeimet
- ...Miért?...

Miközben paprikapiros arccal néztem az ételemre, Midoriék folytatták az emelkedett hangnemű beszélgetésüket. Próbáltam illendően nem odafigyelni, de ezt nem lehetett nem hallgatni. Így tehát megpróbáltam ismét az evésre koncentrálni, és lassan emeltem a számhoz a tésztát, miközben mind a két fülemet hegyeztem. Erisa felháborodása után pár másodperccel némileg lenyugodott, de Midori pironkodására ismét felpaprikázódott, na de már nyugodtabb hangnemben folytatta a diskurálást. Én mindeddig megpróbáltam, rejtve maradni és úgy tenni, mint ha nem is léteznék, de vannak dolgok, amik nem úgy alakulnak, mint ahogy mi azt elterveztük. Midori felém fordult és kérdésekkel bombázott. Mindez olyan hirtelen jött, és mondhatni úgy megrémültem, hogy félrenyeltem a levest és heveny köhögő roham tört rám. Az aztalt csapkodva próbáltam levegőhöz jutni, és amikor sikerült nem kicsit szégyenkezve, de faarccal próbáltam meg válaszolni:
- Nos… én igazából… csak tanulok. Nem régóta vagyok a Kórházban, és mint mondtam Erisa volt az első páciensem… persze, hogy maradandó emlék marad. De ne érts, félre nem vagyunk együtt, ma csak… véletlenül futottunk össze, pont, mint ahogy veled is. És…öhhmmm.. Kérhetnék, még egy adagot? – az utolsó mondatomat már a szakácsnak címeztem, megpróbálva magamat és őt is a kutyaszorító helyzetből. Az öreg nem tétlenkedett, és máris egy újabb adagot rittyentet elém, noha én már mondhatni tele voltam.

- Én csinálom veled? Te csinálod önmagaddal. Nem értem, mi a problémád, de én nekem nincs semmi, ami ellened szólna, ha te belelátsz fura dolgokat dolgaimba, akkor ez már a te bajod nem az enyém. - Vonom meg vállaim a lány kitörésére, és kétségbeesésére, de őszintén szólva rendkívül felbosszantott ez a gyengeség, amit produkált ellenem. Én semmit sem mondtam, amit magára vehetett volna, mégis a sírás határán ingadozott. Egy lány ne legyen indokolatlanul siránkozó, és ne is legyen gyenge, támadjon vissza valamivel, csak nem tudtam erre önmagamban példát felhozni, mert nem is értettem, hogy pontosan mi a baja. Nagy kebleim? Vagy mert megböktem? De bocsánatot kértem, akkor meg mi a baj? 
- Jó én látom, hogy nem vagytok együtt, de akár együtt is lehetnétek. Mármint annyira különbözőek vagytok, mint kő a víztől, úgyhogy... na de mindegy is. - Legyintettem. - Viszont, akkor tisztázzunk néhány dolgot, mielőtt továbbmegyünk akárhova is. Erisa... ha jól értettem: most mond el tisztán, kérlek, hogy mi a gond, mi a bajod velem, és mi is a kapcsolatod ezzel a szürke egérkével. - Mondtam határozottan, és leszálltam a székemről, szemtől szembe álltam a lánnyal.

Midori kérésére, miszerint mondjam el neki hogy mi a bajom bele, szívesen válaszoltam volna. De nem tudtam. Pontosan tudtam hogy valamivel bánt, de nem tudtam mivel. Minden egyes perccel, amit együtt töltöttünk, én egyre feszültebbé váltam. Pedig visszagondolva, nem tett semmit, amiért ennyire kiakadhattam volna. De akkor miért csinálom? Miért teszem ezt? Talán Dansei miatt? Úgy érzem mintha Midori egyre csak távolabb húzná őt tőlem. Tőlem? De hisz... Miért akadok ki azon ha Dansei másokkal is akar barátkozni? Mi ütött belém? De hiába próbálok válaszolni, egy árva szó sem jut ki a számon. Semminek éreztem magam Midori mellett. Mikor felállt és a szemembe nézett, akkor értettem meg igazán, mennyire is le vagyok maradva tőle. Képes szemtől szembe kiállni, nem hagyja magát. Határozott, és úgy tűnt végig nyugodt. És még a mellei is... Én pedig látszólag a semmitől sírok. A szemébe is alig merek nézni, érzem hogy látja bennem a gyengeséget. Megtörlöm a szemeimet még egyszer, és egy fél lépést hátrálok.
- Én... Én... Én nem... Nem tudom... - Kezdek bele panaszaimba, amit jól hallhatóan nem gondoltam át eléggé, aminek az lett az eredménye, hogy ezer és egy módot adtam Midorinak hogy megszégyenítsen. De mégis tudtam volna valamit mondani. De... Dansei ott ült közvetlen mellettünk. De... Talán ez egy lehetőség hogy tisztázzuk a dolgokat Midorival. Kicsit közelebb megyek hozzá, és igyekszem minél halkabban mondani, hogy Dansei véletlenül se hallja meg. 
- Én... Bocsáss meg.. csak Dansei az egyetlen kedves barátom. Ő volt az első aki.. Aki kedvesen és önszántából segített nekem, nem pedig kötelességből. És... Mikor ráestél és a feje a melleidbe... És mikor meghívtad reggelire... És... És... - gabalyodok bele a saját szavaimba - Mármint... Úgy érzem, mintha.. mintha elvennéd tőlem. - Távolabb lépek, és egy nagyobb könnycsepp csordul ki a jobb szememből, végig folyik az arcomon és lecseppen az államról a földre. 

Már a „találkozásunk” legelején érezni lehetett a kettejük közti feszültséget, hiszen már ránézésre is ellentétesek voltak egymással. Erisa visszahúzódó, érzékeny kedves személyiség, míg Midori egy határozott, erős természetű nő. Az, hogy ez náluk leginkább a méretbeli különbségeknél érte el a tetőpontot, kicsit nonszensz volt. De hát a nők logikája számomra is nonszensz volt, e nem akadhatnék fent. De mégis sikerült és ez minden esetben egy köhögő roham következtében teljesedett ki. Próbáltam több esetben is összehúzni magamat, hogy ne látszódjak, de ez eddig sikertelenül sült el. Mindig tudták, hogy ott vagyok, és figyelek, emiatt nem is tűnhettem el szem elől. Mikor bevontak a beszélgetésbe, próbáltam ártatlanul szemlélni a dolgokat, és emiatt úgy hebegtem, mint egy óvodás. Jelen helyzetemben is ez történt, próbáltam úgy tenni, mint ha nem is lennék ott de, ezt nem tehettem meg hiszen Midori egyből utalgatott rám. Emiatt felkaptam a fejemet, és ismét figyelni kezdtem. Bár szerencsémre nem én voltam a téma, mégis valahogy belekeveredtem. Odafigyelvén láttam, hogy ismét kiütközött az előbb leírt ellentét kettejük közt. Midori határozottan kiállt az gazáért, míg Erisa mondhatni bizonytalanul állta a vitához. Megrettent mindig amikor Midori a saját igazát védte, és ezután talán megingott a hite saját magában. Mikor egy hevesebb kirohanás után közelebb hajolt Erisa Midorihoz, a szavak rejtve maradtak előlem, így a beszélgetés e szakaszát nem hallhattam. Úgy éreztem, hogy nem érné meg beleszólnom a kettejük közt dúló háborúba, mert akkor én lennék az első sebesült a harctéren. Szóval csendben maradtam, de már nem tettem, hogy másra figyelnék, a szinte teli tál Ramenemet eltoltam magamtól, és érdeklődve figyeltem az eseményeket. Reméltem a csata végeztével nem ellenségként, hanem barátokként távoznak majd.

Meglepetten hallgattam Erisa válaszát, és pillanatokon belül világossá vált a probléma. Eléggé gyerekes volt, de most már értettem. Bólogattam párat a magyarázat meghallgatása közben, és közben valamiféle terv alakult ki fejemben. Odahajoltam én is a lány füléhez. 
- Melleim között volt a feje? Ezt nem tudtam, de véletlen volt. És azért hívtam meg, mert miattam lopták el élelmiszereit, és emiatt a reggelijét. Hibámat akartam kijavítani, de engem nem érdekelnek a fiatalabb, gyengébb fiúk. Tied lehet, de, ha azt akarod, hogy tudjon is erről, menj oda hozzá, és mondd meg neki. Vagy, ha nem tudod, akkor elmegyünk fürdeni, és a forró vízben nagyszerű ötletei támadnak az embereknek, majd csak találunk a dologra megoldást. - Suttogtam neki bátorítóan mosolyogva. 
Aztán visszaültem a székemre és vártam a hatást, eredményeket.

Hatalmas teher esett le a szívemről, mikor Midori elmagyarázta nekem lépésről lépésre, mit miért csinált, és hogy nem áll szándékában leválasztani engem Dansei-ről. Letöröltem az arcomat, még egyszer utoljára, és végre őszintén tudtam mosolyogni. Viszont mikor azt mondta hogy a "Tied lehet" tudtam, hogy ebből sem fog sok jó kisülni. Annyira mondani akartam, hogy nem akarom hogy az enyém legyen, de Midori addigra már visszaült a székére. 


Követve Midor példáját én is leültem a székre, és elkezdtem elfogyasztani tányérom maradék tartalmát, miközben átgondoltam mindazt amit Midori mondott nekem az előbb. Hogyan jutott erre a következtetésre, hogy magamévá akarom tenni Isha-sant? Mondjuk az biztos, hogy elég furcsán viselkedtem ez elmúlt néhány percben... Vagyis az elmúlt órában... Aminek még most sem értem az okát. Amiket tettem, egyáltalán nem gondoltam át, ösztönösen cselekedtem. De miért? Még sose történt velem ilyesmi, ez kicsit megrémiszt. 

"Lehet tényleg akarom Dansei-t? De hisz... Ennek semmi értelme."

Gyorsan megettem az adagomat én is, kissé talán figyelmen kívül hagyva én is az etikettet, de azért ügyeltem arra hogy egy falat se térjen tévútra, a tál és a szám között. Eltoltam magamtól a tálat, és vidám hangon, nyújtózkodva megszólaltam.
- Áhhhh ez jól esett! - mondom fellelkesülve - Mi lenne ha elmennénk a fürdőbe? Egy ilyen kellemes étkezés után remekül esne, egy kis melegvíz. - állok fel, és a könyvekre eltett pénzemet leteszem az asztalra. Nem tudom pontosan mennyit raktam le, de úgy vélem ezzel mind a hármunk étkezését le is tudtam, és talán még borravaló is maradt Ichirakunak.
- Nos mit szóltok hozzá?

- Ha gyilkosságot akarnék elkövetni, akkor nem egy fürdőben tenném azt. - Válaszolom gúnyosan. - Túl könnyen vissza lehetne vezetni hozzám, hacsak nem téged is megfojtalak, meg úgy mindenkit, akik láttak minket együtt. - 
Volt egy érdekes ötlet a fejemben, habár nem voltam benne biztos, hogy ez tényleg működni fog. Az első lépés már megtörtént, elindultunk a helyi publikus fürdőbe, de mivel én nem igazán jártam ilyen helyen még, ezért gondban voltam. Többféle felállást láttam elképzelhetőnek: sikerül egymás melletti helyiséget szerezni, és akkor Isha meg tud minket lesni, vagy kültérit szerzünk, és akkor el könnyebb lesz neki. A tervembe beleköphetett a többi fürdőző, és Erisa is, a helyiségek falának magassága, a fiú szégyenlőssége de... hát, ha mégsem működik, akkor a keményebb, közvetlenebb, verbálisabb megoldást kell választanom. Ez nekem ritkán szokott menni, úgyhogy maradok az indirekt megoldásnál, de ezeknél a gyerekeknél... aztán kicsit átgondoltam a dolgot, és megrettentem a tudattól, hogy most mire fogok készülni, és mennyire sok negatív dolog sülhet ki az egészből... de vicces lesz... lehet.

Közérzetem egyre kellemesebb lett, és végre erőlködés nélkül tudtam mosolyt varázsolni az arcomra, és végre Midorira sem tekintek ellenégként. Dansei köszönetére egy egyszerű mosollyal válaszoltam, a Fürdőzéses poénjára pedig egy kellemes kacajjal. Éreztem, hogy végre megint önmagam kezdek lenni. Kiérve a rámenbárból Dansei helyett viszont Midori mellé siettem. Láttam rajta hogy van valami terve, ami részben megnyugtatott ugyan, de aggasztott is egy csöppet. Még mindig a fülemben csengett amit az előbb mondott. „Tied lehet”. Úgy érzem ebből sem fog túl sok jó minden kisülni…

-És egyébként… Mit tervezel a fürdőben? Mármint látom rajtad hogy van valami terved, de… Azért örülnék, ha nem érne túl sok meglepetés. Mármint érted mire gondolok… - habogtam Midorinak, ügyelve rá hogy Dansei ezt se hallja meg. 

Midori nem hagyta magét és ügyes riposzttal válaszolt, a gunyoros kérdésemre. Ezt úgy értelmeztem, hogy szent a béke ezért könnyedén elnevettem magamat, és ruganyos léptekkel megindultam a fürdő irányába.
- Reméltem is. Nem szeretek hullákat boncolni. - teszem hozzá nevetve. Már előre éreztem, a meleg víz simogató ölelését, és a kellemes úszkálás vérpezsdítő érzését, mikor felfigyeltem arra, hogy Erisa ismét sugdolódzni kezdett Midorival. Értem én, hogy nem vagyok valami feltűnő jelenség, de azért az egy kicsit bántott, hogy kihagynak a beszélgetésből, végtére is együtt megyünk a fürdőbe. Ez gyanakvásra adott okot nekem, legalább is nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy ezek ketten lehet, hogy terveznek valamit. A sort én vezettem emiatt is kellett mindig visszapillantanom, hogy tudhassam, miben is sántikálnak. A fürdő vészesen közeledett és én tehetetlenül hallgattam, a sutyorgásukat, amiből csak érthetetlen hangokat tudott feldolgozni az agyam. Így tehát tehetetlenségemben arra jutottam, hogy ha lehetőségem adódik rá, majd a fürdőben valahogy leleplezem az összeesküvésüket. Bár mondhatni, ez egy veszélyes terv, hiszen ha rosszul időzítek, vagy valamit netán elrontok és meglátnak… Hát akkor azt hiszem engem fognak a kórházban ápolni és nem fordítva. De ezen a terven van még időm rágódni, és remélem, hogy beavatnak a sugdolódzásba, mert akkor nem kéne kémkednem utánuk.

Elmosolyodtam huncutul. Óóó vajon milyen meglepetésre gondolhat Erisa? Sejtettem, milyenre, de azért kicsit még megszurkáltam, hátha mást értett megszólalásán. 
- Meglepetés? Miért, mire számítasz? - kérdeztem tőle gúnyosan, de utána meg is nyugtattam. - Igazából mindegy, ha valaki csúnya dologra vetemedik, azt könyörtelenül belecsavarom a földbe. - Suttogtam neki magabiztosan. - És a tervem... nos... emiatt ne fájjon a fejed, igazából csak hóbort, az se biztos, hogy be fog jönni, gyermeteg tréfa. - Legyintettem el a macerásan megválaszolható kérdést inkább. 
Elérkeztünk a fürdőbe, és mivel eléggé korán volt még, nem sokan, szinte senki sem látogatta még meg ezt a helyet. Tökéletes. Erisát beengedtem, majd Ishát is, és a fiúnak útközben súgtam egyet, hogy Erisa ne vegye észre. 
- Leskelődj, és teszek arról, hogy ne vegyen észre téged. - Közvetítettem vele, szerintem "bombabiztos" tervem; már csak a kivitelezésről kellett kezeskednem... igazából ez egy vak kijelentés, illetve biztatás volt a fiúnak, úgy, hogy a körülményekről fogalmam sem volt, de, ha van elég mersze, akkor már meg is indul a "lavina"... remélem nem kőből lesz, és nem fogunk közibük keveredni.