Szabad Játék (1)

//Yorunak//

Nem hosszú ideje vagyok a faluban, így felfedező útra indulok. A város zsúfolt, van aki menekült, vannak helyiek és néhány shinobi is akad az utcán. EKkor valami ismerősre figyelek fel, ahogy megpördülök egy kisfiút látok, amint az anyja kezét fogja és csokiért sír. Elmosolyodom. Nekem sosem volt anyám, de a faluban sokszor láttam ilyet. A gondolatra, hogy talán sosem látom a falumat újra, ökölbeszorul a kezem, de el is engedem. Tudom, hogy én nem tehetek semmit, de azt is tudom, hogy a falum erős shinobijai most is ott vannak a fronton és harcolnak, hogy visszaszerezzék a falut. Tudom, hogy ha erősebb lennék, akkor én is tehetnék a falumért, de a tétlenség a legrosszabb, nem is a tétlenség, hanem a tehetetlenség. Kell egy technika, amivel megkönnyítem a bábjaim cipelését, esetleg meg is szüntethetem azt, Valami technika, ami lehetővé teszi, hogy ne csak bábot kelljen készítenem, de akár egy bábsereget is, anélkül, hogy minden bábot egyesével kelljen megépíteni. Az utóbbira már van megoldásom, egyszerűen olyan bábokat kell készítenem, amik egyszerűen szétszedhetők és akár pillanatok alatt össze is rakhatók, de emellett számos más ötletem is támadt, ahogy a faluban járok. A nyakamba ott lóg Suna fejpántom, ezzel jelezve, hogy szövetséges vagyok és egyben menekült. Nem messze sétálok az épületektől, mert itt kisebb a tömeg, így viszont kiszúrhatom az egyik éppen előttem lévő házon a ninját, aki a tömeget figyeli. Sango hebi báb van nálam, így a hátamon lévő bábhordóval furcsán nézhetek ki, de nem szeretek úgy járkálni, hogy legalább egy báb ne legyen nála. Arra a föntésre jutottam, hogy ezúttal ez a báb a legalkalmasabb arra, hogy velem tartson. Nem tudom, hogy a fiú kiszúrt-e, de egyelőre csak figyelem a nézelődését. Magasságától függetlenül néhány 5 érzék zürzavara pecsét felrobbantásával el tudnám kábítani, de nincs ilyen tervem, főleg nem szövetséges nemzetnél, mert ott a kezén a konohai fejpánt és hát nem szívesen menekülnék innen is. Nem teszek semmit, csak várok, hogy mit tesz.

//Nem jött át a posztból, hogy ott van, de akkor semmis//

A falu unalmas, mert nem tudok mit tenni és nem az enyém. A homok is unalmas, mert mindenhol csak homok van, Konoha sokkal izgalmasabb, mégis nekem hiányzik a falum monotonitása, mert az az enyém. Lehet, hogy valakinek csak homok homok hátán, de nekem szülőföldem és ismerem minden titkát, minden titkos helyet, ahova el lehet bújni, ha az ember egyedül van. Ekkor a férfi, akit eddig megfigyeltem észrevesz és mintha öröm csillana a szemébe, majd leugrik jó 9 métert zuhanva, mégis olyan hangtalanul, mint a macska. Egyből tudom, hogy shinobival van dolgom.
- Konnichiwa! - Hajolok meg. Nem sok minden, épp feladatot keresek magamnak, mert igen csak pénzszükében vagyok.
Mondom el a valóságot, hátha valaki olyanba ütköztem, aki némi pénzért tud adni valami feladatot vagy ha nem legalább némi pénzt alamizsnaként, de ha csak egy új barátot találok már az sem utolsó dolog, mert egyedül egy ismeretlen faluban nem annyira szórakoztató.

// Yamato - KnK //

Ennyi. Nincs mit mondanom. De valami itt mégsem hagy nyugodni. Az előbbi gondolatom. Ez az ember a biztos halálba megy. Mégis megy. Mi ez, ha nem hősiesség? Mi ez, ha nem hűség? Ilyen emberekre, szükségem van. 
- Majd keress fel. Értékelem az olyan emberi tulajdonságokat, melyekkel Te rendelkezel. Bátorság, hűség, hősiesség. A háború után... szóval miután megnyerjük a háborút, azután nem lesz egyszerű. Vannak erők, amik népeink kizsákmányolásán dolgoznak. Konohagakure no Satou, Sunagakure no Satou... Zsiványok tanyáznak mindenhol. A legyengült falvak vajon fel tudják-e venni velük a harcot? Vagy elég hatásosan lépnek-e fel?
Nem mondom tovább. Nem véletlenül fogalmaztam úgy ahogy. A győzelem biztos emlegetése és kérdések, melyek akár el is szállhatnak a szélben...
Abból, ahogy reagálni fog majd, sokat megtudhatok. És az információkból pedig kiderülhet, hogy alkalmas-e arra, ami eszembe jutott.

//KnK- Kuzomi//

Ha tehetek valamit azért hogy a háborúnak vége legyen, akkor megteszem azt. Ha azért kell tennem, hogy a falum újra szabad legyen, akkor azért meg is halok, ha tudom, hogy nem hiába történik. Ugyan az lenne a legjobb, ha a hborúból mind két oldal győztesen jöhetne ki, de eg háborúnál ez sosincs így, nincs olyan, hogy döntetlen. Látszólag valaki nyer, valaki veszít, de mindazonáltal mind a két fél vsztes, hiszen emberek ezrei, tízezrei halnak meg, csak azért, mert az ország vezetői túl sokat akartak, hogy még több legyen nekik, nem számolva azzal, hogy csak veszteni lehet egy háborúban. Hiába növeljük a területeinket, ha ezzel embereket áldozunk fel, embereket, akik testévrek, anyák, apák, gyerekek és csakmásodsorban shinobik. De ezzel nem foglalkozik senki, mert a shinobi csak eszköz, az érzéseivel senki nem foglalkozik.
- Az nem kérdés, hogy nyerni fogunk. A kérdés az, hogy megéri-e egyáltalán háborút indítani. Az emberiség még nem nőtt fel annyira, hogy rájöjjön, hogy a különböző nemzetek nem egymás ellenségei, hanem össze kell fogniuk, mert együtt erősebbek. És igen, valóban vannak erők, amik elsősorban a háborúból nyerészkednek és vannak, akik hiénák módjára az országok gyengeségét fogják kihasználni a háború után. Ezt kell megakadáyozni, ha már a háborút nem tudtuk megakadályozni, akkor segíteni kell az újjá építésben és ebben az is benne van, hogy az olyan sunyi embereket, akik a legyengült országokon élősködnek el kell pusztítani.
Egy kicsit elagadtattam magam, de úgy érzem, hogy nem estem túlzásba. Ez mind az én meggyőződésem és ha ezért tenni kell, akkor tenni fogok.

//Yoru//

Az utolsó bábom készítésével gyakorlatilag lenulláztam magam, egy fillérem nem maradt. A bábkarok most nincsenek nálam, de helyettehoztam egy másik bábot, igaz nem valószínű, hogy használni fogom, esetleg gyakorlás céljából, de abból a szempontból meg nem az a tökéletes báb ugyanis elég sok olyan mechanizmus van benne, amit újra csak feltöltés után tudnék használni.
- Kár, pedig jól jönne.- Tényleg fontos lenne minél előbb pénzt találni, legyen szó egy erszényről, amit valaki elvesztett vagy akár munkával megkeresve, jelenleg bármennyinek örülni tudok.- Természetesen elfogadom.
Mondom, mikor meglátom a két fejpántot társam vállán. Egyelőre nem mutatkoztam be, de amikor ő ezt megteszi, akkor én is úgy érzem, hogy az illendőség úgy kívánja.
- Yamato a nevem. Örülök, hogy megismertelek.- Közben karon ragad és a tömeg felé invitál, természetesen nem kell nagyon rángatnia, hogy menjek, hiszen éhes vagyok, de pénzem nincs.- Nem tudok válaszolni. Nem tudom mennyit hallottál belőle, de Sunagakurét elfoglalta Iwagakure. Még az ostrom előtt elhagytam az országot és vándorolni kezdtem. Én éppen a felszabadító hadjáratból tértem haza, vagyis ide. Egyelőre nem tudom meddig maradok Konohában, de amíg szerzek egy kis pénzt, addig biztos, viszont minél előbb vissza akarok térni ideiglenes otthonömba a fegyverkészítők északi falvába, mert ott vár a családom, nagypapa és a barátnőm.
Mondom el a történetemet és azt, hogy mennyit tudok a faluról, miközben követem.

// Sorry, ez nem az én időszakom… már álmomban is kerítést rakok.//

Yamato szavai nem nyugtatják meg Yorut aki igyekezett a háború ellenére úgy gondolni otthonára, hogy az a körülményekhez mérten még ép.
~ Azért az megnyugtat, hogy Iwagakure nem hülyékből áll, és nem a civil lakosságot veszik elő, így Apa nyugodtan és főleg biztonságban él.
- Értem, tehát jót nem tudsz mondani rosszat meg úgy látom nem akarsz részletezni.
Mondja kissé erőltetett mosollyal, miközben lassan de céltudatosan haladnak át a forgatagon. A piaci forgatagban több árus is Yoru felé int vagy hangosan köszön neki amikre Yoru illően referál.
-A legtöbbnek van vagy volt kapcsolata édesapámmal, és így velem is. Amióta itt élek sokat vagyok idelent, jó edzés és könnyű pénz a karavánok ki és berakodása. – Yoru fejében felcsillan az isteni szikra. – Lehet a holnapi karavánnál tudnél te is besegíteni, ha nem veted meg a fizikai munkát akkor ütheti egy kis pénz a markod, ráadásul a koszt ingyen van.
Az ötlettől felvillanyozva Yoru elégedetten lép be sötét füstös kis bodega ajtaján, ami ha nem is elég feltűnő, hiszen a 165 centis ajtón a 190 centis ember komikus mozgással hajtogatja be magát, még hangosan köszön is.
- Gyere a pultnál van hely! – Bök fejével a pult felé a szinte teljesen üres kis étteremben. Mely mozdulatát határozott léptek követnek a nevezett hely irányába.
- Tiszteletem! Mester a szokásosat kérném. – Majd Yamatora néz kérdőn. – És te?

//Reina, Isha Dansei//


Ugyanolyan este volt mint a többi. Vagyis talán a kihalt utcán a cipőjúket koptató embereknek annak tűnhetett. A hó lassan kezdte beborítani a tájat és az utcán egyre kevesebb volt az ember. Aki megis úgy döntött, hogy idejét egy legkevésbé sem kellemes sétával tölti el a fagyos levegőn, vidám szines ruhákban illegették magukat. Jóval a főúttól messze egy jelentéktelen mellékutcában egy árny vált ki a többi közül és macskaszerű léptekkel haladt a fal mellett. A sikátor falait vastagon borította be a kosz, a földön pedig egyre több hópehely fogódzott össze és alkotott takarót. Az árny körvonalai jobban kirajzolódtak egy lámpa erőltetett fényénél és így felismerhetővé vált. Alakja elárulta, hogy egy fiatal lányról van szó es ehez még csatlakozott a mélyen a szemébe húzott fekete csuklya alól elő-elő villanó ibolyaszin haja. Sakura egyenletesen vette a levegőt, szemét csípte még a sok sós könny, bár egyet sem hullatott. Miért? Tette fel magában a kerdést ujra. Ez a szó úgy bontotta meg lassan az elméjét mint, ahogyan általában a szövetet szakitanak szét egy ollóval. Altalában kedvességgel teli tekintete most rodeg és távolságtartón meredt előre. Hátratolta mély csuklyáját és fejét lassan az ég felé emelte. A sötetség áthatolhatatlan köpönyegét most a szemébe szalló kis hópelyhek törték csak meg. Addig így maradt amíg nem kezdte érezni, hogy az ujjaiba mar nem jut el a forró vér. 
Vissza is rántotta a kapucnit, így az újra békés takarásba burkolta porcelánszínű arcát. Sakura szinte meztelennek érezte már magát óvó köpenye nelkül. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki elő és lélegző ember nem jár erre és újfent nekivágott a sötétségnek. Nemrég meg egy unalmas irodában ült az örökösödési ügynökkel, aki cseppet sem volt jó társaság.
"A lány feszülten bámulja az elé tolt dobozban heverő holmikat. Mindössze ennyi maradt Yuhi Hiróból, pedig egesz életében igaz és jó ember volt. Lila íriszei tágra nyilnak a meglepetéstől és talán azert is, hogy mégjobban elrejtsék a sok síras okozta vörösséget. A vele szemben ülő nő ekkor szólal meg. 
- Az apja mindent magára hagyott. Nincs mit mondanom.
Ennyi. Semmi együtterzés, semmi tisztelet vagy részvét. Sakura legszívesebben követnék lelke önző utasításait és egy jó nagyot sózna erre az asztalra. Mégsem teszi. Arca egy maszk lett, semmi érzelem nem latszik rajta. A nő feláll, a kezébe nyomja a dobozt és kitessékeli az irodából."
Ez meg mindig élénken él a sértődött, dühös és gyászoló lányban. Lepteit ekkor felgyorítja és merész tettre szánja el magát. Kilép egy forgalmasabb utcára. Kezében meg mindig a kis dobozt szorongatja. Az övében érzi a kunaiának ismerős nyomását és erre kicsit megnyugszik. Már nem figyel semmire. Az emberek atctalanok, az utac tája elmosódik mellette. 
Ekkor valami bizonyosan élő csapódik Sakura hátának. A lany kibillen az egyensúlyából, de nem mutat gyengeséget. A "tamadója" ekkor elfordulva kapkod össze vissza igy a lány gyorsan megfordul és egy vele egykorú lanyt pillant meg. Sakura meglepődve hallgatja ahogy a lány (bizonyára erőltetett) mosollyal az arcán hebegve- habogva valami bocsanatkérést motyog. Vékony fekete alakja ekkor lehajol és keresgélni kezd. Sakura legszívesebben ráordítana a gigyelmetlen lányra, de nem teszi. Arca merev, hangja hidegen szakítja meg a fagyott téli csendet. 
- Nekem komolyan fogalmam sincs ki vagy te lány, de nem is érdekel. Nincs veled semmi dolgom. Eredj. Vagy ha nem...- itt a hatás kedvéért szünetet tartott és szemében gyilkos dühvel vizslatta a lányt. Ám egyszer csak mintha elűlt volna a vihar, Sakura megenyhült és a lány arcat kezdte tanulmányozni. - Nos ezt visszavonom. Bocsáss meg de egy temetés ügyeit kell intéznem. 
A másik lány, szemében mintha megértest látott volna. Meglehet, hogy csak képzelődött.
- De illetlen vagyok! A nevem Sakura. Hát a tied? 
Mintha megértené ezt a lányt. Valami új ez. De még mindig a gyilkolas vágya tombol benne. A lány megis elűzte egy időre. Most újra a régi lehet. Talán ez egy barátság kezdete? Vagy a lány ellenség?

Hideg van és lefagy a bokám, fázok és még az orrom is folyik. Jó az lehet a csilis babtól. Kellett nekem fingatósat ennem. Hamarosan lecserélhetjük a tömegszállító eszközöket bélgáz meghajtású járművekre. Gazdaságos, de büdös. Jah és folyik az orrom. Áhh.
Így ballagtam hazafele, a csípős, de persze isteni étkem elfogyasztása után. Hosszú nap volt, persze ettől függetlenül élveztem. Két rutinműtét, és egy nagyvizit. Persze én, mint pici hugyos, csak műszereltem, meg vittem a paksamétákat, de legalább már odaengednek a műszerekhez. Egy fél évvel ezelőtt, örültem, ha ágytálat suvickolhattam. Mondhatnám, hogy az is jó volt, de akkor hazudnék.  
Ahogy haladtam a hófödte tájon át mibe botlottam bele? Hát persze hogy két lányba. Ó basszus! Nem vagyok meleg, de ha még egyszer valaki le mer perverzezni csak azért mert elmentemben odapillantok egy másik humanoidra, aki az ellenkező nemet képviseli, és teljes mértékben életképes példány révén vonzza az egészséges hím egyed tekintetét, annak esküszöm ki fogom pucolni az ánuszát egy kaktusszal. De persze amellett sem lehetett elmenni, hogy ezek ketten hajba kaptak azon, hogy melyikük lépett melyikük sarkára. Egyem a lelküket, a nőket soha nem fogom megérteni. Kb mintha egy osztrigának magyaráznám a bináris számrendszert. Anyám, és persze jófiú lévén odalibbenek hozzájuk, hogy csitítsam már az aggodalmakat. Mert ilyen szép téli napon, nemár hogy ezt kelljen bámulnom. Persze egy kis sár, meg kevesebb ruha… jó hagyjuk. Lehet elkaptam a Kamisu vírust?
- Bocsi hogy belebégetek, de lehet, nem úgy kell konfliktust kezelni, hogy kapásból kikaparod a másik szemét. Először kérj bocsánatot. Aztán hozd a kanalat, meg az forró ólmot.

Egek… semmi rosszat nem mondtam, de ezek már egyből a torkomnak szegezték mindent átvágó nyelvüket. Komolyan mondom ebben a faluban mindenki elvetemült. Bár lehet én indítottam rosszul. Nos, igazából mindegy is a végkimenetel a lényeg. Persze az, hogy kapásból mind a kettő úgy nézett rám, mintha most mászott volna, elő a kihat Uchiha klán minden tagja földből, nem éppen szívderítő dolog. Szóval vagy zombinak néztek vagy hülyének. Utóbbi lehet realisztikusabb, de előbbinek jobban örülnék. Elvégre senki sem lesz passzívan agresszív egy hörgő-morgó nyáladzó élőholt láttán. Szimplán csak felsikít és elrohan… vagy felsikít és tökönrúg. Ismét van egy barátibb opció, de nem hiszem, hogy az részletezésre szorulna.
Hozzáteszem, amíg én itt filozofáltam magamban megtört a kínos csönd mely érkezésem után állt be a népes társaságba. Hogy is mondjam, eléggé sokkoló személyiség vagyok. De persze ez nekik lehet amúgy esett le, mint egy bunkó paraszt. Hisz láttam az arcukon a feszültséget a megvetést, és azt, hogyha nem hárítok, akkor lehet eunuchként kéne leélnem az életem maradékát. És én bizony ragaszkodom a mogyiaimhoz.
Azalatt a hatásszünet alatt, amíg a két lányka rajtam élezte a kígyónyelvét volt időm szemügyre venni mindkettejüket. Hisz a jó stratégiához megfigyel szükséges. Az egyikük sápadt mint akit kilóméterekről is kerül a napfény és persze vörös szemek. Persze nem lehet albínó elvégre fekete a haja. Vagy csak festi. Igaz ebben a világban már a máz mindenhova felkerül falra, hajra, plafonra. Nekem mindegy a lényeg, hogy nem lő lézert a szeméből. Na várjunk hogy jutottam ide? Oké…
A másikuk valamelyest színesebb élményt hordozott magán. Lila haj és ugyanilyen szem. Mintha pacsuli tengerben fürdött volna. Vagy gyerekkorában beleesett a lila festékbe? Áh mindegy, a nők amúgy is kényesek a megjelenésükre, szóval ha ezt most szóvá tenném akkor tuti, hogy nem megyek el innen élve. Sőt talán még egyben sem. Valahogy mindig az ilyenekbe botlok bele a leggyakrabban. Átkoznám a szerencsém, de nem teszem, hiszen ki tudja? Talán még jól is elsülhet.
Miközben így morfondíroztam, mint valami medve, a lila hajú lány egy habozástól görcsölő mondathalmazt zúdít a fejemre, amit ha lehet szépen fogalmazni, baromira nem fogtam fel. De mentségemre legyen szólva éppen azt próbáltam megfejteni, hogy mégis mennyi idős ez a két bibebaba itt az orrom előtt.
- He…?
Hallatszik az egyértelmű válasz a számból annak okán, hogy valaki hátrébb tolt. Papírzörgésre lettem figyelmes, ahogyan papucsállathoz méltóan hátrébb tipegtem. Letekintve egy szépen gyűrt papírlapot vettem észre, melyet az írisz színű nőstény fel is kapott, hogy odanyújtsa a talánalbínónak.
- Öhmm… oh. Persze a nevem Dansei, és bocsesz, hogy lábtörlőnek használtam a papírt. Rendes körülmények közt ilyen nem fordult volna elő, de sok nem rendes dologgal találkozik az ember nap, mint, nap így remélem nem lett akkora baja. Bár a víz soha nem tesz jót a lapoknak… ezt aláírom.  *hapci(hiteles tüsszentés jelző)* Ó bakker még ez is? Esküszöm ha én most megfázom leborítom a főorvost egy teli ágytállal. Kellett neki ebbe a retek hidegbe kiküldenie egy szál műtősgöncben. Eszem megáll… Na de hol is tartottunk, ja igen a nevem Dansei… vagy ezt már mondtam?