Re: Szabad Játék (1)

**Sharo Lu** Szer. Ápr. 27 2016, 18:43

//Fujikage Kizashi és Kenta Koizumo//

Nem tudom, hogy mi a jó élet lelt engem ma délután, de az biztos, hogy nagyon fáradt voltam. A napom egészem jól indult. A Tűz Országa számomra már nem idegen, hiszen eltöltöttem itt legalább fél évet amikor vándorolgattam. Igaz, hogy még most is ezt a korszakot élem, de jobban szeretek azokra az időkre múltként tekinteni. Talán mert akkor még nem tudtam ki is vagyok valójában? Vagy azért mert még nem tudtam hogy vérengző létezik? Meglehet... és talán mindkét feltevésben van egy kis igazság. De hogy ne is kanyarodjunk el a témától, a reggelem csodásan indult. Egy barlangban ébredtem, ahol a levegő igen állott és dohos mivolta miatt, gyorsan el is menekültem. Azt, hogy hogy is kerültem este a barlangba jobb ha nem firtatjuk. Miután sikeresen kijutottam a kínzókamrából, nekivágtam a végtelen erdőnek. Ezzel lett jó a reggelem. Az erdő megnyugtatta a lelkemet, sosem kellett attól tartanom, hogy esetleg elvesztem az irányítást a testem fölött. Nyugodt voltam és élettel teli. Természetesen semmi sem tarthat örökké ebben az átkozott világban. Semmi... Délben sikerül majdnem elfogatnom magam néhány banditával, de végül egyet megölve közülük rájuk ijesztettem. Szerencsém volt, mert ha többen vannak nekem végem. Hamarosan a Füst Országába utazom, de előtte még szerettem volna sétálni egyet ezekben a gyönyörű erdőkben. Távol az emberek ostoba háborúitól, itt béke honol. A délben történtek után sokat romlott az idegi állapotom amikor sikerült elvesznem ebben a rohadt erdőben. Lassan igyekszem lopakodni az erdőben miközben a délutáni nap meleg sugarai végigsimítanak a bőrömön. Fehér hajammal játszadozom épp amikor reccsenést hallok a közelből. Tehát más is van errefelé. Az viszont potenciális elhalálozási esély számomra. Vagyis mostantól óvatosnak kell lenned te hülye. Veszélyes is lehet ránk nézve. - hallok egy jól ismert hangot a fejemben. Miközben újabb árulkodó jelre várok, az egyik bokorban észreveszek valamit ami mozog. Előhúzok egy hosszú pengéjű kést és a bokorba döföm. Egy apró szusszanás, majd egy kis nyuszi esik a kezeim közé. Már rég nem alacsonyodom le addig a szintig, hogy állatok vérét kóstolgassam, így most sem teszem semmit. Az állat véres tetemének látványa magában is lenyűgöz. Csodálatos... Mikor megunom, elhajítom a kis szerencsétlent és újból fülelni kezdek. Egy hang szólal meg, de fölöttem, szóval nem lehet az előbbi reccsenés tulajdonosáé. Nem tudom kivenni teljesen, hogy mit mond csak még jobban egy fa mögé húzódom és várom mi lesz. Nem vagyok túl magas és elég pálcikán nézek ki, csak a hajam ne lenne ennyire átkozottul feltűnő...

**Kenta Koizumo** Szer. Ápr. 27 2016, 19:21

// Lunak és Kizának szeretettel Avery nénjüktől. A sütit hűtőben tartsátok! //

Újabb kellemes reggelre ébredt az ifjú shinobi, valahol a Tűz országának erdeiben. A Gőz országának irányából érkezett, de mivel nincs minden egyes fára kiírva a határon, hogy onnantól más daimyo talpnyalóival találkozhat az illegális bevándorló, ezért aztán Koizumonak fogalma sem volt arról, milyen közel is van valójában céljához. Ő csupán annyit érzékelt, hogy a havas tájak után kezd az időjárás egyre inkább az elviselhető irányába tolódni, majd végül kimondottan kellemes lesz.

Egy fa vaskos ágán töltötte az éjszakát, reménykedve benne, hogy nem forgolódik álmában, mert ekkora mennyiségű izom számára nem biztos, hogy van elég hely egyetlen ágon. Szerencsére teste épségben megúszta az estét, eltekintve néhány a fa görcsei és egyenetlen kérge okozta kisebb fájdalomtól, horzsolástól. Ez természetesen benne van a pakliban, ha a vándornak nincs pénze egy fogadó takaros kis szobájára, és kényelmes kis ágyikójára. Az utóbbi időkben Koizumonak ilyenben is volt része, hála annak a csöppet ittas úriembernek, aki egy állítólag a székén talált pénztárcát a fiú kezébe nyomva, halkan dudorászva odébb billegett.

~ Félre kellett volna tennem valamit abból a pénzből. ~ jutott eszébe Koizumonak az a pár kellemes, mézsörivós este, amit a jólelkű adomány nem csekély összegéből fedezhetett. Annak a pénznek mindössze negyedét birtokolta azelőtt, és mostanra tőkéje pontosan megegyezett az ominózus pénzfelvétel előtti összeggel. ~ Egész pofás katanát vehettem volna belőle, vagy bármi mást, aminek pengéje van... ~ morgolódott tovább Kenta, majd felszerelését összerámolva, táskáját hátára kapva belevetette magát a napsütéses délelőttbe. Korábban megnézte ugyan az időt, de már elfelejtette, mit is mutatott neki zsebórája, és nem volt kedve megint előszedni a hátizsákjának feltehetőleg a legaljáról. Gyomrában sem bízhatott, mert a reggelit kihagyta, ezért ha a hasán múlott volna, jó egy órája dél lenne. A nap állása hasonlóról tanúskodott, de révén, hogy az ágak nem alkalmasak emberi fogyasztásra, egyéb szerves vegyület pedig nem volt a környéken, a fiú kénytelen-kelletlen tovább vonult egy lehetséges falu felé, vagy akármerre.

~ Nem tudom, hogy hol vagyok, de lassan megérkezhetnék..valahova... ~ bosszankodott. Konoha megtalálására vonatkozó kísérletei az elmúlt pár évben rendre kudarcba fulladtak, pedig tájékozódási képessége rengeteget fejlődött első indulása óta. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy szokásához híven fogalma sem volt róla, mégis hol a csudában tévelyeghet.

Miközben ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatták, ágak roppantak talpa alatt.

~ Rohadt erdő! Mégis hogy lehet ilyen talajon csendben, ninja módjára közlekedni? ~ mérgelődött, majd megállt pihenni egy csöppet, hátát egy kényelmesnek tűnő fának támasztva. Újra egy ág reccsenése csapta meg a fülét. ~ Pedig most meg sem mozdultam. ~ gondolta, majd kilogikázta, hogy a fenti tények ismeretében nincs egyedül. A hang irányába lesett, de egy kis fehér villanáson kívül semmit nem vélt látni. ~ Biztos csak képzelődöm.. ~ nyugodott bele, és újra elindult. Alig tett meg pár lépést, egy fiú hangja ütötte meg a fülét, az előbbi reccsenéstől meglehetősen eltérő helyen. Tehát hárman vannak.

- Hé! Mizuwara! Besétált a csapdába, most támadd meg! - mondta az illető. Az előzőeket Koizumo nem hallotta, elégé belefeledkezett gondolataiba. Azt azonban hamar megérezte, hogy a csapdás duma magas eséllyel csak kamu. Az okai egyszerűek voltak: először is mi értelme lenne csapdát ártani egy ártalmatlan vadidegennek, aki ártó szándéknak még csak jelét sem mutatja, és sosem járt erre azelőtt. Másodszor pedig ha ez valóban egy csapdának készült volna, az iménti reccsenés olyan végzetes hiba a csapdát felállító egyén részéről, ami egy teljesen tapasztalatlan geninnél is ritkán fordul elő, tehát a harmadik egyén csak véletlenül keveredett oda. Mindenesetre előhúzta kedvenc ninjatoját, a Tojitát, és ha nem is teljesen komolyan, de védekező állásba helyezkedett.

- Mi okot adtam rá, hogy bárki csapdát állítson nekem? Idegen vagyok, egy faluhoz sem tartozom, és látszik rajtam, hogy pénzem sincs. Inkább jöjjön elő mindkettőtök, és vagy bunyózzuk le itt helyben, vagy csak hagyjatok utamra menni. - kiáltotta a beszélő feltételezett irányába, miközben bal keze a háta mögött az éjfekete tantoért nyúlt. Őszintén szólva semmi kedve nem volt egy harchoz, de ha a helyi farkastörvények így követelik, ellátja ő bárki baját. Lassan kezdett hozzászokni, hogy bármerre jár, a falvak tele vannak dölyfös, és kicsit túlságosan magabiztos fiatalokkal, akik mindenáron meg akarnak küzdeni az első vándorral, aki szembejön. És amíg nála voltak kardjai, semmi kivetnivalót nem látott egy kellemes bokszmeccshez.

**Fujikage Kizashi** Csüt. Ápr. 28 2016, 18:20

Már megint kezdem. Megint arra készülök hogy valami energiaigénylő tervet végrehajtva lefárasztom magam, és eldobom magamtól a nehezen megszerzett szabadnapomat. Eddig mindig sikerült elkerülnöm az ilyen megmozdulásokat, most viszont, hogy genin lettem valamiért egyre több logikátlan dolgok követek el. Ez elfogadhatatlan.

Mély gondolkodásomat egy ismeretlen hang zavarta meg. Csodálkozásomra nem tűnt valami idősnek a hang, és nem is hangzott úgy, mintha meg akarna ölni. Ebben a pillanatban csaptam a homlokomra, hogy képes voltam kiabálni ilyen jelentéktelen dolog miatt, ahelyett hogy vártam volna, és hagytam volna hogy elhaladjon mellettem az ismeretlen. Hát jó, akkor egy utolsó erőfeszítéssel pontot is tehetünk ennek a végére...
- Ja bocs! - válaszolom - Menj tovább nyugodtan, asszem félreértettem a dolgot. - Persze a másik hang forrásáról még nem tudok sok mindent de valószínűleg nem ismerheti teljes pontossággal a pozíciómat, hisz elég távol lehet. Ha meg akarna támadni valószínűleg gondolna rá hogy megváltoztatom a pozíciómat azután hogy kiadtam, tehát akár maradhatok is, és próbálhatok visszaaludni...

**Sharo Lu** Hétf. Május 02 2016, 07:20

//Koi és Kiza (kiaz?)*kösz Koi de a süti nem a kedvencem*//

Egy egész kis beszélgetés bontakozik ki előttem, miközben az árnyak takarásában fülelek. Igyekszem visszafogni magam, nehogy önként rohanjak az esetleges harcba.
- Mi okot adtam rá, hogy bárki csapdát állítson nekem? Idegen vagyok, egy faluhoz sem tartozom, és látszik rajtam, hogy pénzem sincs. Inkább jöjjön elő mindkettőtök, és vagy bunyózzuk le itt helyben, vagy csak hagyjatok utamra menni.
Mindössze ennyit hallok az előzőekre válaszul, de ez legalább megerősít abban az eddigi hitemben, hogy rajtam kívül még két személy van a közelben. A két hang egyértelműen párbeszédet folytat, de hogy mifélét és mi lenne az értelme, azt nem tudom megállapítani. Néha- néha nem hallok egy szót vagy betűt, így elég nehezen, de kikövetkeztetem a szituációt. Két fiúról van szó akik találkoztak. Az egyik a fán van (tőlem egy méterre), míg a másik messzebb tőlem valószínűleg a talajon van. A fiú a fáról, természetesen hazudott a másiknak. Egyszerű, de elég könnyen felismerhető trükk. A másik szereplő elég furcsa válaszán igen meglepődtem. Mégis miért jönnék elő? Egyáltalán tudja, hogy kik vagyunk, hogy itt harcolni akar? Mert nekem aztán rohadtul nincs kedvem. Körbepillantok az erdő ezen részén, de nem látok változást. Érdemes-e megtámadnom valamelyiküket? Nem, hiszen még azt sem tudom, milyen erősek. Végül jó pár lépéssel arrébb megyek, hogy ne határozzák meg a helyemet.
- Hahó! Nos, ha annyira egymásnak akartok esni tegyétek meg. Nekem semmi dolgom olyan engedelmes söpredékkel mint, ti úgyhogy... kedvesek lennétek és talán megbocsájtanám nektek eddig tett hülyeségeiteket, ha utamra engednétek kis húscafatok. Köszi. - na, ha eddig nem akartak támadni, most biztosan megteszik. Basszus! Olyan hülye vagy... Hát persze. Vérengző ilyenkor tud dumálni. Lassan még arrébb megyek, és próbálok ágak reccsenése nélkül haladni tovább. Végül megállok és várom a választ. Vagy az esetleges támadást. Óh, kérlek ne már... én csak épp erre sétáltam. Senkinek sem kell tudnia, hogy gyilkos vagyok.

**Kenta Koizumo** Hétf. Május 02 2016, 22:25

Koizumo kicsit mogorva volt, kavics lehetett a szandáljában, de valahogy nem tudta elfogadni az ismeretlen fiú által állítottakat. Mi az, hogy egy random csávó csak úgy szórakozik vele? Ez így nem elfogadható. Aztán a lány szavai még jobban felhúzták.

~ Húscafatok? Engedelmes söpredék? Egy kibelezéshez mit szólnál így mellékesen? ~ dühöngött magában, de végül elcsitította haragját, és igyekezett higgadtan, békésen kiosztani a két idegent - ellenfelet.

- Először is te srác.. Velem te ne cseszekedj, értékes perceimet raboltad el. Ha már csapdával fenyegetsz, legyél legalább valami erős harcos, de felteszem, csak egy gyenge kis genin vagy. Te lány... Te pedig pláne ne dumálj itt, besunnyogsz a fák mögé, és csak onnan mersz vonyítani, mint a sérült farkaskölyök? Gyere ide, és mondd a szemembe ugyanezt, közben imádkozz, nehogy kettéhasítson valamelyik kardom. - hordta le a jelenlévőket relatív nyugodtan. Jelen pillanatban igazán kedve lett volna mindkettejükkel gyorsan és fájdalommentesen végezni. Ilyen ez a pubertáskor. Mindig ingadozik az ember hangulata. Bár ha Koinál ez így mutatkozik meg, mi lehet egy hisztériás nőnél? Na mindegy..

**Fujikage Kizashi** Kedd Május 03 2016, 21:26

- Eh... - Hallgatom a két emberkét, és rájövök hogy valami nagyon komoly dolog közepére sikerült belecsöppennem, ami messze áll a kellemestől. A csaj "sértegetései" nem igazán váltanak ki belőlem semmit, be az egyik fülön, ki a másikon, de már itt érzem hogy valami nincs rendben a lány fejében. Persze amíg engem ez nem károsít semmiben, addig nincs is probléma a részemről.
- Az Egyes Számú Húscafat útjára engedi a hercegnőt. - Mondom eléggé unott hangon, ám elég hangosan ahhoz hogy értse mindkettő. Ám persze a másik oldalról is megszólal egy hangocska. A másik ismeretlen nem úgy viselte a dolgokat, mint ahogy azt én, de mint már mondtam, amíg a cselekedetei nem hátráltatnak, semmi okom velük küzdeni, vagy akár hosszabb távú beszélgetést folytatni.
- Bocsáss meg hogy a perceidet fecséreltem, valóban csak egy gyenge kis genin vagyok. Nyugodtan tovább mehetsz te is. - Mondom ugyancsak unott hangon. Ezzel el is van rendezve minden. Persze a biztonság kedvéért megint pozíciót kell váltanom, úgyhogy egy lomha szökkenéssel átugrok a mellettem lévő ágra, így ha esetleg bemérték a hangom alapján a helyzetem, talán nem fognak egyből megölni. Persze ez a pár méter nem jelent semmit, ettől függetlenül ugyanúgy megtalálnak, de őszintén szólva; Piszkosul lusta vagyok nagyobb távokat megtenni, csak azért hogy ne tudják hol vagyok... Fárasztó ez a ninja élet...

//Ne zavarjon hogy össze-vissza színezem a poszjaimat, arra is lusta vagyok hogy megkeressem az előző színt amivel írtam Very Happy

//

**Sharo Lu** Szer. Május 04 2016, 07:24

Hangok... egy erőteljes akit nagy valószínűséggel felidegesített az előbbi mondandóm. Nem értem. Miért is? Nincs szólásszabadság a Tűz Országában? Áh, mindegy is! Ha hülyének akarnak nézni akkor csak rajta. Egy másik hangot is hallok a fáról. Úgy tűnik ez a résztvevő nem túlzottan ügyel a helymeghatározásra, sem arra, hogy a másik ideges résztvevőtől bármi kitelik. Tehát van egy lustink egy idegbetegünk és egy... na jó nem akarok magamra csúnyát mondani, úgyis sok más ember megteszi. Nagy levegőt veszek és mélyen beszívom az erdő friss levél és fű illatát. Igen megnyugtató tud lenni néha. Hogy lehetne valami jót kihoznom ebből a szituációból? Az egyik egy fán gubbaszt a másik meg a következő szavamra biztos ugrani fog, így én elvesztem. Vagy mégsem? Talán elég lenne megbeszélni a dolgokat, velük aztán meg tovább indulni a Füst Országa felé. Arra még úgysem jártam. Sajnálom, hogy itt kell hagynom ezeket a csodás erdőket, de nem maradhatok sokáig egy helyen. Ha nem támadna meg valami, talán az unalom maga ölne meg. Íme a válaszom az előbbi sértegetésre és az utóbbi hülyének nézésre.
- Skacok én nem akarok bajt. - mondom és közben elszakadok a fa óvó törzsétől és úgy mozgok, hogy az idegenek lássák fehér alakomat , de ne legyek azonnal megtámadható. Persze csak ha szándékukban áll megtámadni. Remélem nem. - Az előzőt sem sértésnek szántam, te nagyokos hanem csak megjegyzésnek. A kardodtól meg nem félek, nekem is van és volt bőven az éveim alatt. Még így sem szeretnék bajt. Bizonyára erősebb vagy mint én, de ez nem azt jelenti, hogy azonnal le is kell támadnod. Kérlek. Elmondanád legalább miért kell meghalnom ha nagyon akarod? Mert úgy érdekesebb, mint itt állni és figyelni, mikor halok meg.
Nagy levegőt veszek és várom a választ. Lehet, hogy erre is rosszul reagál majd? Nem szeretném elveszíteni a fejemet. Nem is ajánlom. Vérengző te meg fogd be. Eddig nem csináltál semmi hasznosat és mindig le is lépsz.Szóval a belső énemre most nem számíthatok. Szuper...

**Kenta Koizumo** Szomb. Május 14 2016, 14:37

Koizumo nem tudta mire vélni a két idegen viselkedését. A Tűz országában mindenki ilyen kattant? Hát azért jó lenne, ha legalább egy épeszű személlyel találkozna. Az egyik csak úgy rákiabál egy fáról, a másik pedig húscafatnak nevezi.

- Ha jól értelmeztem, ti nem ismeritek egymást. - sóhajtott a fiú, majd elemelte kezét a ninjatoiról, és elindult a maga komótos tempójában. ~ Ha nem úgy cammognék, mint egy vénasszony, már Konohában lehetnék a sok kettyóssal...

Az iménti haragja egy csapásra elszállt. "Ellenfelei" olyan komolytalanok voltak. Nem tudott rájuk veszélyforrásként tekinteni.

- Bocsi srácok, ne vegyétek sértésnek.. Nem vagyok olyan mérges, mint amilyennek mondtam magam. Menjetek csak tovább, ahogy én is teszem, semmi kedvem harcolni. - mondta unott hangon, miközben lassan odébb ballagott. A fán ülő fiút még mindig nem látta, de ahogy körbenézett, hamar kiszúrta a tájidegen hajszínű lányt. - Nem tudom, merre tartotok, de ha megmutatnátok az utat Konohába, azt megköszöném..Na ég áldjon benneteket! - rövidítette maga előt az utat.

**Fujikage Kizashi** Hétf. Május 16 2016, 14:00

Úgy fest folytathatom pihenőmet, nem igazán lesz semmilyen galiba errefelé. A továbbiakban nem igazán szólok semmit, bár hallom, hogy egy-két elhangzott szó talán nekem lett címezve, de ha még egyszer megszólalnék, megint megtudnák hogy merre rejtőzök, és megint arrébb kellene mennem pár ággal, amihez lusta vagyok. Arra már rájöttem hogy a csaj kicsit furcsa, legalábbis nem úgy beszél mintha minden oké lenne a fejében. Elmebetegekkel pedig nem szívesen harcolnék, azok igencsak kiszámíthatatlanok. Nem mintha bárkivel szívesen harcolnék. Legalább a másik fiú hasonlít kicsit az emberi lényekhez, bár már azt sem tudom megállapítani. Mindenesetre kicsit aggódok, mert úgy tűnt, velem ellentétben a másik kettőt igen könnyű felhúzni, szóval vigyáznom kell még ebben a pár másodpercben is, amíg elhaladnak mellettem, nehogy valamilyen "akciómat" kekeckedésnek vegyék.
Talán útba kellene igazítanom a srácot... Elvégre már tud róla hogy Konohai vagyok, és konkrétan a segítségemet kérte... Legalábbis az útbaigazításom. Óvatosan lenézek az árgól, és pár pillanatnyi keresés után meg is pillantom az emberemet. Nem igazán figyelem meg hogy néz ki, nem is igazán érdekel, hisz amit tudni akarok azt megtudtam: Rossz irányba halad. Ha továbbra is ezt az irányt követi kissé el fogja téveszteni az úti célját. Bár azért meg kell hagyni, nagyjából jó irányba haladt, talán ez a kis "összetűzés" volt az, ami összezavarhatta.
- Enyhén balra... - Szólok oda a fiúnak, majd leveszem róla a tekintetem, és becsukva szemeimet, megpróbálok elaludni. Bár megszólaltam, most inkább a kényelemhez igazodok és nem keresek másik pozíciót.

**Sharo Lu** Szer. Május 25 2016, 20:50

Konoha, Konoha, Ko-no-ha... Elmosolyodom. Igazán remek cél egy ilyen túlságosan is hű shinobinak. Vagy nem? Az akinek a hangját a fa tetejéről hallottam, újra megszólal ezúttal valamivel még unottabb a hangja. Mégis ki ez? Valami öreg lelkű megfáradt barom talán aki egész nap csak a fákon pihen? Na ez az a szint amit már nem bírok elviselni! Épp háború dúl a földeken ő meg itt tölti a szabadidejét ahelyett, hogy segítene valakinek? Ez még egy embertől is kritikán aluli... itt viszont lehiggadok és magamra kapom a nyugodt arcomat. A másik fiú hangjára összpontosítok, így sikerül megtudnom egyet s mást. Először indulatos hangulatban volt, de mostanra a vallomásából kiderült, hogy kicsit túl is képzelte a szituációt. Érdekes... Van valami abban a fiúban ami legalább annyira megnyerő mint a másikban eltaszító (bocsi Kiza Very Happy

). Még én sem tudom miért, talán ennek a valaminek a hatására kezdek el a fiú felé lépkedni. Kőrben mozgok, hogy ne tudják megmondani a pontos irányomat. A kora tavaszi avar vékony rétege ropog a lábam alatt, de igyekszem ezt a minimálisra csökkenteni. Fürgén helyezem egymás elé a lábaimat, végül aztán egy gyors futással a végén sikerül az éppen távozó fiú lépkedő alakja mögé kerülnöm. Az arcát nem látom, de nálam magasabb és erősebb is. Viszont ha menni kell akkor menni kell. Elég közel merészkedem hozzá, majd megvetem a lábaimat, egyik kezemet a csípőmön nyugtatom. Ha a fiú helyében lennék akkor most jobbra hátra lenne hozzá fehér alakom. Izzó szemeim most nyugodtan szegeződnek az idegennek, majd megszólalok.
- Igen, igazad volt, mert valóban nem voltál mérges. - apró mosolyra húzom a számat - De miért igyekszik egy magadfajta különös ember Konohába? A front... Naaa de most hogy idejöttem igazán illene elárulnod a nevedet mert kiteszem magam a veszélynek, hogy a kardod éle a nyakam ütőeréből lakmározhat. Pedig az legkevésbé sem lenne előnyös sem neked sem nekem. Nos? - oldalra billentem a fejem és várom a válaszát. Nem volt teljesen hideg a hangom, de nem a megöllek hangsúllyal mondtam. Sokkal diplomatikusabban. Na mit felelsz angyalom?

**Kenta Koizumo** Vas. Május 29 2016, 19:42

// "angyalom" Very Happy

//

A fán ülő fiú kedves volt, így unott hangon odavetette a választ Koizumonak. Enyhén balra. Most akkor neki balra, vagy Koizumonak balra? A fiú a számára enyhén balra mutató irányt választotta, de ha értene egy kicsit is a navigációhoz, talán már rég Konohában lenne. Szinte biztos, hogy mellélőtt. Előbb-utóbb mindenesetre csak odaér, ha nem a legrövidebb, hát a hosszú úton. Mit számít az a pár nap? Koizumo elengedte magát, és lassan átadta magát a vándorélet örömeinek. A fák szépsége, a nyugalom, az erdő csöndje, egy fehér hajú lány szavai. Várjunk csak... A fehér haj nem tartozik a vándorláshoz. Az öregek már nem sétálgatnak. Akkor mit szeretne a lány?

- De miért igyekszik egy magadfajta különös ember Konohába? A front... Naaa de most hogy idejöttem igazán illene elárulnod a nevedet mert kiteszem magam a veszélynek, hogy a kardod éle a nyakam ütőeréből lakmározhat. Pedig az legkevésbé sem lenne előnyös sem neked sem nekem. Nos? - szögezte a kérdést Lu a vándornak. Koizumo ahogy meghallotta a hangot, megindította kezét shurikenjei felé, de aztán beismerte, hogy erre semmi szüksége.

- Különös? Ezt még sose mondták rám... Persze, nem vagyok mindennapi, de a szürke haj azt hiszem, valamivel gyakoribb, mint a fehér - már ami a korosztályomat és környékét illeti. - felelt Koizumo - És hogy miért megyek Konohába? Nagyon hosszú történet lenne, ha elmondanám a gyerekkoromat is, meg mindent, ami indokolja ezt, így most csak annyit szólnék: konohai shinobi szeretnék lenni, ennyi az egész. Azt az ütőeres részt meg nem kifejezetten értettem. Már hogy nekem miért ne lenne előnyös. Az a hobbim, hogy nyakakat vágok el, nem is tudtad? - ironizált - Na mindegy. Kenta Koizumo vagyok, vándor ninja, szolgálatodra. - mosolygott, majd elindult. - Ha szeretnél, velem is tarthatsz, ha jól sejtem, te is csak céltalanul járod a környéket.

// Kiza: veled mit kezdjünk? Lepattansz a fáról és elkísérsz minket, vagy csak chillelsz fönt tovább? //

**Sharo Lu** Szer. Jún. 08 2016, 07:31

//Jaj ne haragudj édesem, itt a poszt csak neked :*//

Némán állok és a fiúra bámulok. Vagyis inkább megfontoltan tekintek felé. Nem tudom mi lehet benne ami arra késztetett, hogy kilétemet felfedve előjöjjek a rejtekemből és utánaeredjek. Az, hogy egy- két szót is váltok vele meg egyáltalán nem volt a terveim része. Épp a sarkamról a lábujjamra hintázom össze-vissza és az egyik hajtincsemet tekergetem amikor a fiú megszólal. Van valami abban a beszédben ami mintha egy másik korba ragadna el engem. A jövőbe. Talán ez a fiú más... ahogy meghallom a szavait rögtön rá is jövök, hogy igazak az elgondolásaim.
- Különös? Ezt még sose mondták rám... Persze, nem vagyok mindennapi, de a szürke haj azt hiszem, valamivel gyakoribb, mint a fehér - már ami a korosztályomat és környékét illeti. És hogy miért megyek Konohába? Nagyon hosszú történet lenne, ha elmondanám a gyerekkoromat is, meg mindent, ami indokolja ezt, így most csak annyit szólnék: konohai shinobi szeretnék lenni, ennyi az egész. Kenta Koizumo vagyok, vándor ninja, szolgálatodra. Ha szeretnél, velem is tarthatsz, ha jól sejtem, te is csak céltalanul járod a környéket.
Ezek a legfontosabb részek a beszédéből amik felkeltik az érdeklődésem. Kenta Koizumo... Egész tetszetős név ez egy vándor shinobinak. Gyorsan átgondolom a dolgot. Az idegen megjelenése nem túl bizalomkeltő, elvégre furcsa jelleme hozzátesz még egy lapáttal ahhoz, hogy nagy ívben akarjam elkerülni. Viszont a szavai kedvesek voltak. Egész végig miközben beszélt, én csak álltam ott, egyik kezemet a csípőmön nyugtatva. Arcomon nem látszanak érzelmek, legalábbis nagyon remélem, amikor viszont az idegen felajánlja, hogy menjek vele, egy apró mosoly jelenik meg a szájam szélén. Őszinte mosoly, nem tudom mi váltotta ki belőlem, de végül az idegenhez sétálok és a szemébe nézve szavaimat hozzá intézem.
- Rendben Kenta Koizumo. Szívesen veled tartok, ha ez téged nem akadályoz semmiben. Bemutatkoztál, így nekem is ezt kell tennem. A nevem Sharo Lu és nem tartozom sehova. A világ mocskától igyekszem csak távol tartani magam, és igyekszem túlélni is. Az életem története véres eseményekkel kezdődik, de most itt vagyok és veled tartok.
Lépteimet az övéihez igazítom és sétálni kezdek az oldalán.
- Mondd csak khm... Koi... érezted már úgy, hogy nincs helyed a világban?

**Kenta Koizumo** Kedd Jún. 14 2016, 13:33

A lány csípőre tett fél kézzel hallgatta Koizumo szavait. A vándor shinobi nem mondott semmi felhasználhatót a nevén kívül. Gyakran adta ki magát foglalkozás tekintetében másnak, de mindig mindenhol az igazi nevét mondta. Úgy gondolta, a név kötelez.

~ A világ mocskától? Érdekes.. ~ töprengett el Lu szavain. ~ Még sosem néztem a környezetem ilyen aspektusból. A világ számomra egy játszótér volt, ahol minden vidéken idegen vándorként mások arcának leple alatt azt csinálhattam, amit akartam. Rengeteget loptam, egy keveset csaltam, de a hazugságot kerültem. Öltem a céljaimért, és gyilkoltam önnön épségem védelmében. Tehát bűnöző volnék? Kifejezetten sokat nem cselekedtem mások érdekében. Viszont rengeteget tanultam, és a tudásomat Konoha szolgálatába szeretném állítani. Szükséges volna vezekelnem a múltamért? ~ gondolatmenetét végül elvetette, és a lány szavaira figyelt.

- Mondd csak khm... Koi... érezted már úgy, hogy nincs helyed a világban? - kérdezte.

- Ezen még nem gondolkodtam. A világ nagyon nagy, rengeteg zuga van még, amit fel sem fedeztek, rengeteg sziget, hegy, régi korok letűnt emlékei, ahová ember be nem tette még lábát. Így azt hiszem, mindenkinek van helye a világban, legfeljebb nem ott, ahol éppen tartózkodik. Vándor ninjaként elég rugalmasan álltam eddig a 'hely' fogalmához, de én pont azért vándoroltam, hogy eljussak arra a helyre, ahol élhetek életem végéig. ~ Konoha.. Olyan sokáig tévelyegtem magamat a szerencsémre bízva, hogy kétségbe kell vonnom határozottságomat. Ideál maradna mindörökre? Talán sosem jutok el oda - bár most vagyok hozzá a legközelebb. Nincs mit tenni, innen már végigcsinálom.

Séta közben Lura nézett. Volt benne valami titokzatos. Talán az, ahogy múltjáról beszélt? Pusztán a viselkedése és a megjelenése is kiemelte az átlagos emberek közül, de volt még valami, amit Koizumo nem érthetett. Mintha a lány meg lett volna osztva valami által.
- És neked elég, hogy csak kóvályogsz a világban? Nem vágytál még egyszer sem arra, hogy valami hasznod legyen mások számára? Én pont ezért megyek Konohába. Hogy az ország szülötteként shinobi módjára szolgálhassam. Szerintem mindenkinek szüksége van egy hasonló célra.

**Sharo Lu** Kedd Jún. 14 2016, 17:04

Egyszer a jobb, máskor a bal. Lassú lépteimet Koiéhoz igazítom. Most igyekszem alaposabban megfigyelni a fiút. Magasabb nálam, bár ez a legtöbb emberre igaz, de velem egykorú lehet. A testalkata izmos, erős. Haja színe az enyémnél jóval sötétebb, szürke színe nem megszokott. Honnan örökölhette? Ezek a gondolatok nem látszhatnak, de elrévedő tekintetemet biztosan ő is észre vette. Visszatérve az idegen megfigyeléséhez, felnézek rá hosszú pilláim alól. Az egyik szeme hiányzik. Milyen furcsa... Hogyan veszthette el? Na mindegy is... Az ifjú Koizumo szavai hallatán elmosolyodom. Igaz. Mind színigaz amit mond. Látom a mozdulatait és a szemét. Igazat beszélsz angyalom... Kérdése hallatán tüdőmből reszkető sóhaj képében szabadul fel az aggodalom. Érdekes... Amikor megszólalok a hangom felszabadult, komolyan cseng mintha nem is 16 éves lennék.
- Nekem? Én elégedettnek akarok látszani, de nem vagyok az Koi. Egyáltalán nem vagyok elégedett ezzel a kóválygással. Csak az a baj, hogy nem tudok megállni bár már az összes nagyobb shinobi nemzetet bejártam keresztül kasul ebben a 4 évben mialatt szökötten éltem. Igen, hűséges shinobi, itt vagyok én, az egykori gyilkos, szökött ninja. Nem érzel késztetést, hogy elfogj? De visszatérve a kérdésedhez nem tudok megállni. Hogy miért? Mert valami egyre csak űz. A személységem eltaszítja az embereket akiket megismerek. Nem is tudom miért mondom el ezt neked mivel még senki sem hallotta... De úgy érzem őszintének kell lennem egy férfival aki végre másnak tűnik! Furcsa nem? - nevetek - Téged eltaszít ez a lány?
Második kérdésedre válaszolva: Nem érzek késztetést ezzel kapcsolatban. Sosem fogok szolgálni olyan érdeket ami nekem nem kölcsönösen előnyös, nem vezet egy nagyobb cél felé. Viszont ennek fordítottja nagyon is érdekel. Koi a nézeted igaz, bár nem értek egyet.
Mindent elmondtam. Most az erdőt figyelem. A fák összemosódott árnyait melettünk, az állatokat akik iránt most nem érzek gyilkolási vágyat. Az életet csodálom magunk mellett míg Koi válaszára várok. Vajon ideges lesz tőlem? Vagy megutál azért mert nem ugyanazt valljuk? Vagy nem? Túl sok a vagy ebben a történetben. A falevelej éles recsegése ébreszt fel álomszerű merengésemből, de sajnos már késő... Egy gyökér áll ki a földből pont a lábam előtt. Mivel nincs nagy súlyom és nem is figyeltem, a gyökér megfogja a lábamat és nem ereszti el. Mikor továbbhaladok a jobb lábam nem mozdul. Kicsúszik alólam a talaj és már várom a zuhanásr. Remélem nem töröm össze ezt a vékonyka testet. Egy pillanatig olyan érzés kerít hatalmába mintha lebegnék. Aztán hidegvizes zuhanyként hat rám a garvitáció és húz le. Egyre lejjebb egyre közelebb az anyaföldhöz.

**Sasaki Haru** Csüt. Szept. 22 2016, 22:05

//Suyiko Kirinai-Aki //

Még a háború szelét sem hallottam, és nem számítottam rá, hogy ilyen hamar eljön. Egyik napról a másikra ért utol, de engem nem a szülőhazámban, Kumoban, hanem Konohában. Mielőtt bármi jelét észlelhettem volna a háborúnak, látogatóba jöttem nagybátyámhoz, de az elsődleges célom valójában nem ő volt, hanem Aki. Ma már a háború kezdete óta itt tartózkodom, és van egy olyan sejtésem, hogy nem is fogok egykönnyen hazajutni. Egyrészt eszem ágában sincs elindulni ilyen veszélyes körülmények között, hiszen sose tudni, hogy mikor ki támad rám, másrészt Aki nem engedne el, mert már akkor aggodalmaskodni kezdene, ha erről hallana. De aggódom a családom miatt. Tudom jól, hogy nagyapa már sok mindent túlélt, és ezt is túl fogja élni akkor is, ha féltem őt. Mire hazamegyek, csak nevetve fog mesélni arról, hogyan rúgta seggbe a betévedt "korcsokat", és már az is a múlté lesz, hogy ezt a fertőt egyáltalán háborúnak nevezik. Nagyapám viccet faragna belőle. Szeretném most hallgatni, ahogy mesél.
Kint ülök a kertben a hintán, ahol Aki legelőször megcsókolt, s nosztalgiázom. A családomra gondolok, hogy viszont láthassam őket, vagy egyáltalán elmondhassam nekik, hogy eljön az az idő, amikor már nem fogok hazatérni, csak ritkán, mert ki kell repülnöm a családi fészekből. Elvégre érett nő lettem, köszönhetően annak, hogy megtaláltam a szerelmet Aki személyében. Elmosolyodom, miközben arra gondolok, hogy lelkesen mesélt a terveiről. Hogy szeretné, ha végül együtt élnénk... minden értelemben. Még most is elvörösödöm, ha ilyenekre gondolok, s nem tudom, hogyan lehetnék ennél boldogabb. Ugyanezt a boldogságot akarom megadni másoknak, hogy a család mellett ilyenek mint a háború, eltörpüljenek. Ezért is vállaltam a béketárgyalást. Békét hozok. Elvégre egy vagyok a béke angyalai közül.

**Suyiko Kirinai-Aki** Csüt. Szept. 22 2016, 23:29

Újabban edzős napokat tartok. Amióta eltökéltem, hogy indulok a béketárgyalásokon, azóta picit szigorúbban álltam magamhoz is. Már túl vagyok a felkészítéseken, túl minden máson. Mondták, hogy nem lesz könnyű menet és ki tudja, milyen meglepetéseket tartogat az a hely, vagy az egész folyamat. Vajon mennyire lesz lehetőségem, időm, vagy energiám ott gyakorolni? Vagy inkább csak ne feszegessem a fenntartott béke határait gyakorlásokkal. Ezer kérdés tolong bennem hetek óta, de azt hiszem ez teljesen természetes. A sensei mostanában inkább lazítani akar velem, mint gyakorolni, ha nem venném a kezembe a dolgokat, akkor másból sem állna a nap, mint ivásból, beszélgetésből, röhögésből, és még sorolhatnám. Régebben még teljesen jó ötletnek tartottam, ma már annyira nem, amikor elfeledkezik arról, hogy amúgy van barátnőm és lányokhoz akar vinni. A többi viszont jöhet. Ma nem vettem igazán számításba, hogy bizony kimelegedve üt a pia. A kemény gyakorlás és kifáradás után jött egy hosszú szaunázás. Ezt pedig egy két-három kör szakéivás folytatta. Nem lenne gond ezzel a mennyiséggel, ha nem ejtettem volna meg a korábbiakat. Így viszont enyhe pírral az arcomon, jó kedélyűen indultam haza is.
Drága jó anyukám már jó ideje figyel minket amióta Haruval komolyabbra fordultak a dolgok, sokszor ablakból, vagy fél füllel a konyhából követi az eseményeket. Lassan talán elfogadja hogy a pici fia is felnőtt. Most az sem zavar, pedig érzem a tekintetét a tarkómon, de én csak egy valamire figyelek. A hintára és az ott tartózkodóra, aki háttal van épp nekem. Közelebb érve már támaszkodok is meg a hintaágy háttámlájában és előre hajolva csókolok bele a nyakába. Olyan puha és annyira jó illata van.
- Szia szépségem. - széles, egy picit bágyadt mosoly ül ki az arcomra, miközben rápillantok. A pír az arcomon csak még jobban meglátszik. Meg is állítom egy pillanatra a szerkezetet, ahogy rátámaszkodok mindkét alkarommal.
- Milyen napod volt?

**Sasaki Haru** Szomb. Szept. 24 2016, 23:38

Csendesen ücsörögtem a hintában mélyen elmerülve a gondolataimban, szinte azt sem vettem észre, ha valaki közeledett felém. Nem hallottam a fák leveleinek zörrenését, az ágak reccsenését, vagy a szél zúgását, így azt sem, ha Aki mögöttem settenkedett. Amikor megállította a hintát és a nyakamba csókolt, kicsit megugrottam az ijedtségtől. Már igazán hozzászokhattam volna, de akadnak még olyan alkalmak, amikor teljesen vörössé válik az arcom az érintésétől vagy a bókjaitól, pedig annyi mindenen estünk már át együtt. Khm... igen.
Azonban volt valami furcsa abban, ahogy megszólít. Hunyorogtam. Persze, egyből leesik!
- A mestered már megint leitatott? - nem voltam mérges rá, ahogy a mesterére sem, elvégre fiatal, én pedig nem vagyok féltékeny típus, hiszen ha Aki akarna mástól valamit, már rég megtette volna... no meg egyébként is észrevenném rajta, ha valami nem stimmel vele. S akkor nem is tervezne velem előre a jövőben. Elmosolyodtam, amikor megláttam a kis pírt az arcán, majd megérintettem.
- Jó ég, Aki, lángolsz! Azt ne mond, hogy még szaunáztatok is? - most már elő kell szednem asszonyosan azt a sensei-t, hogy alkohol után legalább ne vigye be a tanítványát még gőzfürdőre is. Szegényből annyi se lesz, mint most, és akkor már csak pálcikát fogok fogni, mert az izmai elsorvadnak a sok hőtől, az alkoholtól, arról nem is beszélve, hogy az agysejtjei majd elhalnak. Jézus, nem akarok fogyatékos gyerekeket szülni! Bár azt hiszem, ezzel nagyon előre rohantam az időben... gyerekekről szó sem volt, csak arról, hogy Aki és én összeköltözzünk és együtt éljünk. De ez nyilván ilyenekkel is együtt jár. Azt hiszem, ehhez még fiatal vagyok.
Aggódom ilyenkor Akiért, persze tudom jól, hogy nem árt meg neki ez... amióta itt vagyok - van az már három hónapja -, láttam már ennél rosszabb állapotban is, és az még nem a világ vége, ez pláne nem.
- Nem esne jól egy hideg fürdő? Vagy amit szeretnél - langyos víz, tenném hozzá, azért nem lenne jó, ha az a víz mínusz tíz centis lenne. Ezzel a kérdésére, hogy milyen is volt a mai napom, nem válaszolok.

**Suyiko Kirinai-Aki** Vas. Szept. 25 2016, 04:22

Talán egy picit virgonc vagyok, ezt én is érzem. De nem tudom megállni, hogy ne meglepetésszerűen lopózzak oda Haruhoz és csókoljak bele a nyakába. Tudom, hogy be vagyok egy enyhén csiccsentve, de ezt akkor sem hagytam volna ki, ha amúgy nem. Imádom, amikor reflektál az ilyenekre, látszik rajta, hogy még nem szokott egészen hozzá és elpirul. Heheh, most épp annyira piros, mint feltehetőleg én magam. Ez nem is kerüli el a figyelmét, amire csak szélesebb mosolyt kap huncutul lehunyt szemekkel. Adok is még egy csókot a nyakába, majd csak kuncogok válaszolás előtt.
- Hogy megint az túlzás, ő az erős italos, én csak néha hagyom, hogy rávegyen. - persze majd hülye lennék minden alkalommal elutasítani. Így is azt mondta, hogy "rossz hatással van rád az a lány, már most túl komolyan veszed magad". Valahol lehet igaza van, de vesse rám az az első követ, aki úgy gondolja, hogy kapcsolatban nem komolyodik az ember. Hisz már nem csak én vagyok, nem csak magamra kell gondolnom, meg arra ami odalent a gatyámban vezényelne sokszor. Fiatal férfi vagyok, na. Haru megtapogatja az arcom, amire csak elnevetem magam, virgonc tekintettel lesek rá.
- Csak előtte... még ennyire érezni? - bár attól is kimelegedhettem, hogy ittam. De az tuti, hogy ha iszok, utána már nem vetném bele magam a konkrét értelembe vett gőzfürdőbe. Hát egyből padlót fognék, annyira a fejembe szállna az alkohol.
- De ne aggódj, nincs semmi bajom.
Adok egy puszit az arcára, majd csak egyik karomra nehezkedek, hogy a másikat kihúzhassam a súlyom alól és megsimítsam az arcát, közelebb is vonva magamhoz, hogy csókot is adhassak neki. Csak egy picit vagyok beindult, csak egy picit... De hát szeretem, nem tehetek róla, hogy ezt ennyire ki is akarom mutatni felé.
- Veled bármi jól esne, szépségem. - vigyorodok el a langyos vizes ötletére és most már meg is kerülöm a hintaágyat, hogy mellé huppanhassak. A szerkezet pedig roggyan egyet alattam.
- Szóval... milyen napod volt? Tudom én, kis huncut, hogy elterelem a figyelmed.

**Kawajiri Satoshi** Vas. Jan. 08 2017, 19:41

//Kiyoko//

Utam során elfáradok. Már órák óta ballagok, és ma még csak egyszer ettem. A távolban meglátok egy falut, amibe betérek. Sokan furcsán néznek rám az égési sebeim, és az ősz hajam miatt, de láthatják, hogy nincs fegyverem, így nem szentelek nekik túl sok figyelmet, ahogy ők se nekem, ahogy láthatják, hogy veszélytelen vagyok. A chakrám sem túl magas, ha esetleg valaki a helyiek közül tudná érzékelni. Nincs gyilkolási vágyam sem, bár sosem értettem, azt hogy lehet megérezni. Azért azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy még sosem öltem meg senkit.
Ahelyett, hogy ismét azzal gyötörném magam, hogy az elveszett szeretteimre gondolnék, úgy érzem, hogy most szükségem van csendre. Teljes csendre, hogy átgondolhassam a lépéseimet, és merre haladhassak tovább. Közben érdekes ötletem támad. Nem is tudom mi visz rá arra, hogy megtegyem, de azért egy próbát megér. Miért ne? Hiszen már 20 éves vagyok. Egyszer muszáj lesz.
Betévedek a falu végi kocsmába (ez érdekesen hangzott, még így a fejemben is), ahol leülök egy asztalhoz. A kocsmáros oda is jön hozzám, megkérdezni mit kérek. Még sosem ittam alkoholt, szóval egy kicsit izgatott vagyok. Azt mondom, hogy egy szakét, majd ki is hozzák nekem, végül is elég idős vagyok már. Na, lássuk, hogy gyerekkoromban miért mondták azt a szüleim, hogy ez az ital segít a nehéz kérdések eldöntésében. Mielőtt azonban lehúznám az italt, alaposan szemügyre veszem. Meleg, szinte forró érintésre, és nem csak a pohár, amiben adták, maga a lötty is. Plusz... fura szaga van. Sosem éreztem még ilyet. Sok mindenről lemaradtam a kóma miatt... de apám azt mondta, két dolog után válhatok igazi férfivé. Az egyik az, hogy szakét iszom. A másik pedig... nos, az még odébb van.
Közben ismét sikerül eszembe jutnia régi barátaimnak. Vajon Keiko és Nobuyuki ittak valaha szakét, mielőtt meghaltak? Együtt tették? Megrázom a fejem. Mindegy is. Úgy képzelem el, mintha itt ülnének velem szemben, és együtt innánk először. Hogy is koccintottak régen a felnőttek? Bár, nekem nincs kivel koccintanom. Akkor emelem poharam.
- A barátokra. - mondom, majd lehúzom az italt.
És, megbánom, hogy le is nyeltem. Elkap egy kisebb köhögőroham, a torkom szinte éget, a számban pedig valamiféle furcsa savanyú-keserű ízkavalkád lambadázik.
- Ez szörnyű... - jegyzem meg magamban, miközben a poharat leteszem az asztalra.
Kezdek egy kicsit rosszul lenni... vajon Nobuyuki és Keiko is ilyen rosszul voltak, amikor először itták ezt az izét? Ha ittak valaha. Esküszöm, hogy olyan, mint tüzet nyelni. És a szakéra még vannak, akik azt mondják, hogy gyenge. Menjenek a fenébe, nem tudják miről beszélnek. Szerintem a pultostól kérek egy kis vizet. De azért meg kell valljam... jó volt egy új dolgot kipróbálni. Még ha az az új dolog rossz is volt. Nagyon, nagyon, rossz. Legalábbis az íze.

**Misaki Kiyoko** Hétf. Jan. 09 2017, 18:06

Tíz ici-pici szaké megy a sivatagban... arra megy egy Kiyo, ledönt egyet, höh, tök jó!
Kilenc ici-pici szaké megy a sivatagban... arra megy egy Kiyo, szomjas vagyok, b*zdmeg!
Azt hiszem, ma is sikerült azzal indítanom, hogy minden kocsmába betérek, ami az utamba téved. Persze eddig mindenhol csak egyet ittam meg, aminek az lett a következménye, hogy az ötödik után már kezdtem szomjazni. És nem csak a szakéra értem, mert azt mindig beveszi a belem, de víz! Vizet! Végül odakullogtam az egyik kúthoz, és fél lábon egy kézzel sikerült belőle vizet sajtolnom, a másik kezemmel a hajamat fogtam, hogy ne legyen vizes, a szám pedig alátartottam, hogy úgy nyeljem a vizet, mint kacsa a nokedlit. Amikor sikeresen nyugtáztam magamban, hogy már nem vagyok szomjas és folytathatom az utam a következő kocsmáig, felkötöttem a nadrágszáram... ami nincs is. Node, a falu végén jártam, és teljesen pontosan éppenhogy, a véletlennek köszönhetően... hát nem előttem termett egy kocsma? Biztos már beütött kicsit a szaké, azért esnek ki képek, hogy egyáltalán honnan is indultam el, és hogy kerültem ide, de! Betértem. Azaz betértem volna, ha az ajtó előtt nem szólít le valami kopott fazon, hogy "Hé, csinibaba, egyedül vagy?" Amikor pedig még hozzám is ért, azon nyomban kapott egy tockost a képébe.
- Nem! Velem van a halál, meg az ikertestvére! - mutatom fel először a bal, majd a jobb öklöm. Komolyan nem értem ezeket a védtelen férfiakat... egy szomjas nőhöz jobb, ha sosem szólnak hozzá, mert ott elszabadul a hetedik pokol!
A kocsmába büszkén lépek be, majd rögtön kérek egy szakét. Teljesen nyugodtan ülök, amikor fél füllel meg nem hallom, hogy valaki a barátaira iszik. Több sem kellett, rendeltem még egy szakét! Fogtam mindkét poharat, majd a hang forrásába indultam, ahhoz a férfihoz, aki látszólag egyedül iszik. Letettem elé az egyik poharat, majd ami az én kezemben volt, azzal koccintottam az övével.
- A barátokra nem illik egyedül inni. A barátokra! - koccintok, mint azt mondtam, majd lehúzom a szakét. - És koccintás után illik azonnal meginni! - oktatom ki. De tényleg, ha valakivel koccintasz, akkor azon nyomban le kell döntened. Nem tudom, hogy alapvetően ilyen bátor vagyok, vagy csak az alkohol, de inkább az elsőre voksolok. Egy kőszoborral is képes lennék meghitten társalogni egy szaké társaságában, no meg ha lenne előttünk valamilyen szerencsejáték... bár nem tudom, hogy mikor kezdtem el kártyázni. Talán a tengeri patkányok vétkesek! De elkoboztam mindegyik nadrágját, ők pedig egy szál gatyában jelentek meg a kapitány előtt.... hihihi! Mekkora jelenet volt! Főleg, hogy a kapitány még nő is ráadásul! Hogy nem sült le a képemről a bőr, amikor majdnem megfulladtam a röhögéstől látva, hogy a kapitány elpirult arccal utasítja mindet, hogy öltözzenek fel, különben mindegyiket a cápák elé veti!
No szóval... barátok. Nekem is vannak... eszembe jutnak néha, főleg, ha nem vagyok magamnál. De most magamnál vagyok, csak nem teljes egészében.
- Mondd csak... ez az első? - mármint a szakéra gondolok. Látom az arcán, hogy mennyire fintorog. Akkor szoktak így beülni, amikor valami világi fájdalmuk van, vagy még sosem próbálták.

**Kawajiri Satoshi** Hétf. Jan. 09 2017, 19:29

//Kiyoko//

Ahogy kinyögtem, hogy a barátokra koccintok... magammal, észre sem vettem, hogy valaki koccintott velem. Akkor esett le, amikor magamhoz tértem a szaké okozta kisebb szív szélütéstől. Meglepetten nézek az új jövevényre, aki... meg kell hagyni, egy meglehetősen szemre való nő volt. Ahogy végignéztem rajta, éreztem, hogy az arcomba csordul a vér. Szerintem elpirultam, és nem az alkohol hatására, azért ennyire nem vagyok kezdő, okádtam már tüzet is a számból. Tűz elem, ugye.
De ha már tűzről beszélünk... nem hiszem el, hogy ez a nő pont engem szemelt ki egy egész bárnyi férfi közül. Azt sem láttam ahogy bejött, bár igaz, hogy az önmarcangolással voltam elfoglalva, jó szokásomhoz híven. Ahogy végig nézek rajta, elsőnek a sötét, de remekül ápolt haja tűnik fel, aztán a vörös, telt ajkai, majd a... hogy is fogalmazzak, megnyerő külseje. Mikor estefelé sétáltunk a szüleimmel gyerekkoromban, láttam nőket, akik így öltöztek, és megkérdeztem a szüleimet, miért viselnek olyan öltözéket. Az apám azt mondta, hogy azért, hogy felvidítsák a férfiakat. Akkor még nem értettem mire céloz, ahogy azt sem, anyám miért lett dühös a megjegyzése miatt, de aztán a kórházban éjjel-nappal hallgathattam a férfi betegeket arról beszélni, hogy majd kilógnak egy éjszaka, és elmennek egy bordélyházba.
Már megint elgondolkoztam. Sokat segítene, ha nem lenne ez a furcsa érzés a gyomromban, a francba is Satoshi, szedd össze magad, rengeteg nőt láttál már, tele volt velük az a rohadt ninja falu! Plusz. Te Satoshi Kawajiri vagy, akivel soha semmi jó nem történik. Nem tudom miért pont hozzám jött oda ez a két mell... mi? Megrázom a fejem. Úgy értem ez a nő, de ahogy az embereket ismerem, vagy le akar húzni, mert azt hiszi tele vagyok pénzzel, így az én számlámra akar inni, vagy, valamilyen úton-módon át akar vágni. Hát... ezt nem fogom hagyni neki. Azért egy kicsit motoszkál a tudatomban az a gondolat, hogy lehet, hogy egy remek esélyt szalasztanék el magamtól egy kellemes társaságtól éjszakára, de sosem volt dolgom még nővel, szóval szerintem inkább csak egy újabb rossz emléktől fosztom meg magam, ha elküldöm.
- Csak egy szakéra volt pénzem. - mondom ki, ügyet sem vetve kérdésére.
Megint csak meg lep, hogy mennyire mély a hangom, még mindig nem szoktam meg teljesen. Na meg... miféle kérdést tett fel? Persze, hogy ez volt az első, csak rám kell nézni. Még mindig émelygek egy kicsit. Bizonyára csak próbált megpuhítani, hogy aztán később átvághasson, de nem fogom hagyni neki. Persze eszembe jutott az is, hogy... lehet, csak társalogni próbált, az emberek szoktak egymással beszélgetni. De ezt betudom annak, hogy azért én is férfi vagyok, így pláne, hogy szívesebben töltenék időt egy gyönyörű nővel, mint egymagamban. De, más dolgom is van. Csak ki akartam próbálni, aztán útra is kelek. Azonban, még nem állok fel a helyemről, attól tartok, hogy megszédülnék, és nem akarom, hogy a többi kuncsaft felfigyeljen rám. Mármint, ennél jobban. Egyáltalán miért járna ez a nő ilyen öltözékben, ha nem valami prostituált lenne? Ébredj fel, Satoshi, és nézz szembe a tényekkel: neked sosem lesz ilyen szerencséd. Az istenek már a tudtodra adták, mik a terveik veled.

**Misaki Kiyoko** Szer. Jan. 11 2017, 18:25

Hm. Úgy tűnik, hogy a társaságom nem éppen szívleli a szakét, vagy az én közellétemet. Megszagolom a ruhámat, lehet az a probléma, hogy már eleget ittam...de nem, nem vagyok büdös. Mellesleg, ahogy végignézek magamon, köpcösnek sem nézek ki, vagy csavargónak. Ha csavargó lennék, és szedett-vetett lenne a ruha rajtam, azt mondom oké, féljenek tőlem az emberek. De nem láttam magamon semmi jelét annak, hogy velem lenne a baj. Akkor a szakét nem szívleli! Hogy volt mersze?!
És még azt is megjegyzi, hogy nincs pénze több szakéra. Elmosolyodom. Minek nézek ki, komolyan? Mint aki arra szorulna, hogy fizessenek neki?
- Mizsodaaa? - kérdezem megilletődötten.
- Én azt hittem, ingyen van! - teszem hozzá, hogy megnyugtassam kedves társam idegállapotát, majd a pultoshoz fordulok. - Hé, Gülü! Ingyé' van e a szaké vagy sem? - kérdésem bár teljesen nyugodt volt, mégis valahogy provokáló, amitől a pultos maga elé helyezte két kezét védekezésképp. Mintha bántani akarnám, vagy valami... nem tudom, tényleg, ennyire rémisztőnek néz ki egy dühös, szomjas nő?
-P-p-p-persze, a ház vendégei - dadogja, én pedig diadalittasan fordulok vissza a társaságomhoz.
- Na látod! Ingyen van! - ki kell használni néha, hogy tényleg rendelkezem olyan bájakkal, amivel egy férfi nem, mert egy férfi gyengepontja a nő. Főleg, ha a kocsmáros férfi. Akkor lehetsz akármilyen meleg, biztos nem kapsz ingyen szakét. Kivéve, ha a kocsmáros is meleg! Egek szent sz*ra! Milyen világunk lenne, ha már a nőknek nem lenne semmilyen ereje? Pffth.
- Ha meg nem lenne ingyen, van annyi pénzem, hogy ezt az egész kócerájt meghívjam! - dicsekszem. Bár nem kéne.
- Tudod, miért iszom veled? Nézz körbe... mindenki boldog, hogy ott van előtte egy pohár valamire való italka. Mindenki. Aztán nézzünk rád. Nyomorogsz. Egyedül. Nem szeretem, ha valaki egyedül iszik. Csak az ökör iszik magában. Ne legyél ökör. No meg magányos se! - legrosszabb jövőkép: magányosan meghalni.

**Kawajiri Satoshi** Pént. Jan. 13 2017, 12:06

//Kiyoko//

Meglepetésemre, a kijelentésem után a nő nem csalódottan odébb áll, hanem épp ellenkezőleg, egy lépést sem tesz hátra. A pultoshoz fordul, és jobb szó híján beleköt. Rövidesen ki is harcol, vagy inkább kizsarol magának, vagyis magunknak ingyen szakét egész éjszakára. Ezt hogy csinálta? Aztán, pár másodperccel később a tudtomra adja, hogy egyébként édes mindegy neki, hogy ingyen van-e, vagy nem, mert van elég pénze ahhoz, hogy mindenkit meghívjon egy körre. Vagy többre. Az egyetlen gondolat ami motoszkál a fejemben azon kívül, hogy mi a francnak nem bírok a szemébe nézni már végre, az az, hogy miért pont egy ilyen bajkeverő talált meg engem? Nem kell, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Bár úgy néz ki, már van híre ebben a kocsmában, nem akarom, hogy nekem is legyen. Már majdnem felállnék, és kimennék egy szó nélkül, azonban mondandójának sikerül meggyőznie az ellenkezőjéről.
Szavait hallva meglepődöm, és ez szerintem az arcomon is látszik. Félreértés ne essék, nem az lepett meg, hogy látja rajtam, hogy "nyomorgok". Szerintem, az evidens bárkinek, aki csak egy pillanatra is rám tekint. Az lep meg, hogy őt ez érdekli, plusz, csak, hogy ne legyek egyedül, iszik velem. Megsajnált volna? Nem hiszem, akkor inkább elballagott volna, az emberek nem szeretik, ha valami emlékezteti őket mivé válhatnak. Mert több, mint lehetséges, főleg ezekben a kaotikus időkben, hogy valaki olyan sérülést szenved, melynek nyomait élete végéig hordozni fogja. Hogy valaki olyasvalamit él át, amik olyan mély sebeket okoznak lelkében, hogy ha a testét nem is "ékesítik", szinte gomolyfelhőként lebegve körülötte, mások tudtára adják akár egy pillantás alatt is, mennyit is vesztett igazából. Elmosolyodom magamban. Tényleg olyan nehéz nekem elhinni, hogy ez a nő egyszerűen csak egy jó ember? Tényleg olyan rideggé váltam volna, hogy hátsó szándékot vélek felfedezni még egy egyszerű, kedves gesztus mögött is?
Az, hogy úgy gondolom, nincs szükségem mások kedvességére, szerintem, csak egy kifogás. Egyszerűen csak taszítani akarom magamtól az embereket. Félek, hogy csalódnék bennük, vagy ha közel kerülök hozzájuk, elvesztem őket. De végül is, azért jöttem be ebbe a kocsmába, hogy úgy dolgokat próbáljak ki, nem de? Na meg, azt sem hagyom figyelmen kívül, hogy újdonsült ivópartnerem meglehetősen szemrevaló teremtés, és előbbi gondolataimmal ellentétben, most már biztos vagyok benne, hogy nem prostituált. Lehet, hogy nem is bájaira akarja felhívni a figyelmet a kirívó öltözékével, hanem csak büszke az adottságaira. És tény... így jobban megnézve, van mire. Bár, ezt először is láttam, szóval ez is csak kifogás arra, hogy ne nézzem magam totál perverznek, azért, mert még mindig nem a szemeibe nézek... de húsz éves vagyok. És még sosem voltam nővel. Szóval, igazából, el lehet nézni.
De csak összeszedem magam, és bár elég nehezen megy, sikerül megtalálnom a tekintetét, majd megszólalok.
- Nos, nekik van okuk boldognak lenni. Úgy néz ki, most már nekem is van. Elnézést kérek az előbbi viselkedésemért, a nevem Satoshi Kawajiri. A tiéd? - kérdezem, majd hátradőlök a székemben.
Magam is meglepődtem, mennyire közvetlen voltam az előbb. Pedig azt hittem, a férfiak szégyenlősek, ha egy gyönyörű nővel találják szembe magukat. Úgy néz ki, nekem van önbizalmam? Na, még egy új dolgot tudtam meg magamról. Lehet, hogy mégsem volt olyan rossz ötlet betérni ebbe a kocsmába egy szakéra... bár a szaké maga rossz ötlet. Az biztos, hogy nem kérek még egyet, elég volt egyszer is, bár ha a nő felajánlja, innom kell. Sokszor láttam, mikor apám a barátaival ivott, hogy már csak elvből is elfogadott még egy italt, tiszteletből. Gondolom az ellenkezőjét hivatott kifejezni az, hogy nem fogadod el valaki meghívását egy italra. Bár a hideg ráz attól a gondolattól, hogy még egyszer azt a löttyöt kell lehúznom, nem akarom megsérteni, szóval amennyiben a szükség hozza, meg fogom tenni. De azért azt remélem, hogy semmi hülyeséget nem csinálok, amivel elüldözöm a jó szerencsémet.
Igazából, már ahogy megszólaltam, csak az járt a fejemben, hogy mennyire rossz ötlet volt szóba elegyedni a lánnyal. Hiszen miről is tudnék beszélni vele? Egyáltalán miért elegyedtem szóba vele? Vágyom a társaságra? Vagy tényleg annyira sekélyes lennék, hogy egy formás test képes annyira levenni a lábamról, hogy még az elveimet is sutba dobom? Na de, álljunk meg, miféle elvekről beszélünk? Muszáj nem beszélnem senkivel? Miért keresem én is a lány társaságát? Szerintem ez már választ is adott a kérdésemre: mert szükségem van arra, hogy beszéljek valakivel, bárkivel. Nem újdonság az, hogy magányos vagyok, de nem gondoltam, hogy a legelső alkalmat megragadom arra, hogy szóba elegyedjek valakivel, aki két jó szót szól nekem. Bár tény, hogy a kedvessége figyelemre méltó, és becsülendő, nem tudom... nem tudok mást tenni, mint kételkedni egy kicsit. De az tény, hogy egy próbát megér ez az egész, hiszen hogyan is veszthetnék már ennél többet? Nem a világ vége belemenni egy társalgásba, vagy egy közös ivászatba. Lehet, hogy még jól is sülnek el a dolgok.

**Misaki Kiyoko** Csüt. Feb. 09 2017, 15:17

//Satoshi - Nekem amúgy színem is van valahol... csak nem tudom, melyik az!//

Az embereknek rengeteg titkuk van. A legtöbb arról szól, hogy miért olyan elhagyatottak, miért van problémájuk... és a legtöbb egészséges ember ezt nem veszi észre rajtuk. Bár miről is beszélek? Egészséges ember? Az csak a mesékben létezik, főleg a mi világunkban, itt mindenkinek megvan a maga gondja, a maga terhe, és senkit sem érdekel a másiké. Legalábbis addig, míg nem jövök képbe én. Rengeteg olyan dolog történt a múltamban, amit megbántam már, és ami még most is végigkísér, de egyszerűen megtanultam élni vele. Egy ideig elviselhetetlen volt a kín, és magamat ostoroztam, hogy minden az én hibám... de ma már megtanultam ezzel együtt élni, elfogadni ezt a fájdalmat, a sorsom, és nyomát sem mutatom annak, hogy ez a teher valóban nyomná a vállam. Nem is tudom... vagy nagyon jól színészkedem, vagy én magam sem hiszem el, hogy a múltamban történt események keménnyé faragtak. De meg kell hoznunk a magunk áldozatát, ahogy majd a velem szemben ülő is eldönti magának, hogy melyik úton akar tovább haladni.
Visszatérve az emberek problémáira... sokan csak azért kérdezik meg egymástól, hogy "hogy vagy?", mert megköveteli tőlük a megszokás, vagy a becsület, de különben k*rvára nem érdekel senkit sem, hogy mi a baja, csak ez is egyfajta klisés beszélgetésbe elegyedés, mint a "mi újság?". Mi van akkor, ha minden napom ugyanolyan monoton, és minden egyes másik nap erre a kérdésre kell felelnem? Úgy vagyok ezzel, hogyha van valami hírem, azt úgyis elmondom annak, akit méltónak találok arra, de nem minden sarkon megforduló ismeretlennek, az a válasz pedig, hogy "semmi" már az elején kudarcba fullasztja az egész beszélgetést.
Szóval... igen, nekem és ennek az embernek velem szemben közös problémáink vannak. Azért vettem rajta észre. Hogy mi a problémánk? Az ivás. Míg ő nem élte ki magát teljesen, vele szemben én még nem ittam eleget, és erre egy olyan partner kell, akiből ki tudom hozni a maximumot. Nincs abban semmi szórakozás, ha egy olyan társaságba keveredsz, akik már hozzászoktak az alkohol mellékhatásaihoz... velük nem lehet jókat nevetni.
- Ne azért legyél boldog, mert itt vagyok. Bár bevallom, magam is boldog lennék, ha lehetőségem lenne saját magammal beszélgetni, de akkor valaki biztosan skizofrénnek nézne. Ami a szaké hatása alatt annyira nem is érdekelne. Így hát, kedves Satoshi, igyál eleget, hogyha én nem lennék, legalább a tükörben az önarcképeddel folytatott vitádból te jöjj ki győztesen! - emelem poharam, s megvárom, hogy ő is emelje az övét, elvégre milyen lenne már, hogy csak én iszok erre. A pohár tartalmát gyorsan iszom ki, majd hangosan koppan az asztalon, ahogy azzal az erővel le is csapom. Közben öntöm a következő adagot nem csak magamnak, hanem neki is, ha megitta.
- Én Misaki Kiyoko vagyok. Második menet, hogy az ismeretségünkre igyunk. Emelem poharam tehát ránk: Satoshi és Kiyoko, a két rettenthetetlen szakéivó fenegyerekre! Nevünket rebesgessék a cefrekészítők! - újabb szaké csordul végig a torkomon. Habár azt sem mondhatom igazán, hogy tényleg olyan jól bírom az alkoholt, de jobban, mint itt bárki más. Az életemben volt egy pálfordulat, amikor egy egész éjszakát csak azzal töltöttem, hogy az üvegek alját nézem, egymagamban sikerült is kivégeznem hármat, ha nem többet, annak viszont csúnya vége is lett. Nagyapám nem győzött vizesruházni, fürdőztetni, meg... hát a vödör úgy nézett ki, mint egy répáskert, amit a vakondok rommá tettek.
- Nem úgy nézel ki, mint aki sűrűn jár ide. Mit is keresel itt? - biztosan valamivel el akarta ütni az időt, hogy ne a nyomorára kelljen gondolnia. Én pedig nem sajnálatból ültem le mellé... nekem kell egy társaság, mert szórakozni támadt kedvem.

**Kawajiri Satoshi** Hétf. Feb. 13 2017, 11:42

//Kiyoko//

Beletelik egy kis fáziskésésbe, mire újdonsült beszélgető partnerem válaszol, nekem pedig minden erőmbe, hogy a szemébe nézzek. Apám egy barátja mondta egyszer, hogy a nőknek igenis meg kell érteniük, hogy a szemkontaktus tartása egyfajta szuperképesség, és olyan elérhetetlen, mint Rikudou Sennin ereje. Gyerekkoromban nem értettem miről beszélt, de most már tudom. Nem tudom miért, de a tekintetem valahogy mindig a keblei felé gravitál, és már kezdem azt érezni, hogy ő a hibás.
De nincs sok időm ezen gondolkodni, ugyan is a nő végre megszólal, és így végre van mire figyelnem. Ő is boldog lenne, ha saját magával beszélgetne, de skizofrénnak néznék? Az... valami fura jutsu? Vagy csak azért gondolom így, mert egy hatalmas Gokyakuu jut eszembe a lány melleiről?
- Satoshi, a rohadt életbe koncentrálj, ne égjen le a pofád még ennél is jobban. - mormogom magamban, bár lehet, hogy kicsit hangosan mondtam.
Mindegy, tereljük is el róla gyorsan a lány figyelmét, mielőtt még jobban zavarba jönnék. A nő ekkor emeli a poharát, és úgy néz ki, megint innom kell. Mivel már a poharát is megemelte, mint mondtam, tiszteletlenség lenne elutasítani egy italt, pláne, ha az ivópartnered fizet. Bár nem nagyon visz rá a lélek, hogy lehúzzak még egy szakét, de muszáj lesz, így én is emelem poharam, és magamba öntöm a pohár tartalmát. Ismét csak ég a torkom, és alig tudom visszatartani a köhögésemet, de azért valami csoda folytán sikerül.
Időm sincs reagálni, hiszen a nő ismét megszólal. Szerencsére be is mutatkozik, így végre tudom is a nevét. Misaki Kiyoko... legnagyobb meglepetése, nem ismerem, bár ez meglep bárkit is? Viszont, szerintem szép neve van. Sőt, a Kiyoko előtt feltűnően jól mutatna a Kawajiri. Min gondolkozom már megint... és még nem is ittam. Annyit. Ahogy ezt fejben kimondom, szinte azonnal tölt még egyet. Hát ezt nem hiszem el. Szerintem már a második is kezd megártani, nem fogom így sokáig bírni, de egyáltalán nem. Igazából, már most kezdem érezni a hatását. Eddig is furcsán gondolkodtam, de ezt eddig betudtam annak, hogy életemben először vettem jobban szemügyre egy ennyire gyönyörű nőt, azonban most már egyre nagyobb hülyeségek kezdenek járni az eszemben. Ezeket a gondolatokat egyelőre csírájában fojtom el, de úgy érzem hamarosan nem fog menni. Egy újabb szakét húzok le, és ez sem megy sokkal könnyebben, mint az előző kettő, de már annyira nem éget. Vagy elhaltak az idegeim, vagy kezdem megszokni.
- Ú, ez... még szokatlan nekem bocsánat, de úgy van, fenegyerekek... azonban azt légy szíves meg mondanád nekem, mi a fene az, hogy "cefre"? - kérdezem elhaló hangom, miközben a torkomat masszírozom.
Egy picit furán érzem magam... kezd úgy minden... furcsa lenni. Szerintem Kiyoko még szebb lett, vagy nem tudom. Alig tudok oda figyelni, mikor kérdez tőlem valamit. Asszem' azt kérdezte, hogy... mit keresek itt.
- Halvány lila gőzöm... nincsen. - vágom rá kicsit vontatottan, szinte gondolkodás nélkül.
Kezdenek egyre kuszábbak lenni a gondolataim, nem igazán akarom elhinni, hogy három szakét megártott, de szerintem tényleg ez lehet az oka annak, hogy kezdem egyre furábban érezni magam. Sőt, úgy érzem, mintha még többet akarnék inni. Egy kicsit izgatott is vagyok, mert még sosem voltam részeg, de szerintem közel állok hozzá. Az egyetlen épkézláb, használható gondolatom az, hogy talán bővebben válaszolnom kéne Kiyokonak, és tovább lendíteni a beszélgetést. Beszélgetést? Beszélgetek... valakivel? Ráadásul egy gyönyörű nővel? Szóval erre mondják azt, hogy az alkoholtól jobban feloldódik az ember. Nem is érzem már kínosnak a dolgot.
- Nos, igazából csak úgy, betértem ide, hogy kipróbáljam a szakét, mert... apámék sokszor itták, és sose értettem miért. - mondom, miközben a könyökömet az asztalra helyezem, és támasztani kezdem vele a fejemet. - Azt hiszem, kezd megártani... de ne is törődj vele, csak tölts még egyet, légy szíves, egy ilyen cifra-cefre izét, mert végre segít feloldódni. Egyébként vándor vagyok, vagy mi fene, mert segít... ja. Feloldódni igen, de ezt már mondtam. Szóval igen, vándor vagyok és járom a Tüzet. Aztán meg, bekeveredtem egy kocsmába, mert miért ne! Egyszer élünk, nem?!
Nem tudom irányítani, mi csúszik ki a számon, még a hangleejtésem is szinte szavaként változik, ráadásul kezdek egyre kevésbé tisztábban beszélni. Három szaké komolyan ennyire megártott volna? Egyáltalán nem bírom a piát, de, most valahogy nem zavar. Az sem zavar igazából, hogy kicsit nyitottabb lettem, csak furcsának tartom. Az is furcsa, hogy a fejemben még ép ésszel tudok gondolkozni, míg nem igazán tudom irányítani mit mondok. Olyan, mintha a szavak szinte kitörnének belőlem... és most is ez történik.
- Kiyoko, Kiyoko, miért vagy te Kiyoko... - mondom, ha töltött még egyet, emelem poharam... úgy öt másodpercig, aztán azt új pohár szakét is lehúzom, amivel már félig leöntöm magam. - Egyébként te mi járatban vagy errefelé? Vagy ki is vagy te egyáltalán? Konohában mindenkit utálok, de téged nem, és ráadásul rendes is vagy, szal nem lehetsz Konohai... akkor mi vagy?
Ismét egy hatalmas baromságot kérdeztem, de egyszerűen nem tudok tenni ellene! Még ahhoz is sincs elég lélekjelenlétem, hogy zavarban legyek, ráadásul a gondolataim is kezdenek egyre inkább összekuszálódni. Ilyen hatással lenne az emberre az alkohol?
Az üres poharamat szorongatva a kezemben dőlök hátra a székemben, és majd eldőlök, miközben várom Kiyoko válaszát, és közben próbálok rá értelmesen nézni... és a szemébe. Bár a fejem már egy kicsit dülöngél, és a perifériám nem tiszta, azért még valamennyire jelen vagyok, még ha csak gondolatban is. Azt mondják, hogy az alkoholtól az ember őszinte lesz... ha emlékezni fogok erre, kíváncsi vagyok, mivel jár nálam az őszinteség. Rá fogom majd zudítani a lelki problémáimat? Vagy nem őszinte részeg vagyok? Ha balhés lennék, az meglepne. De ez még egy teljesen új élmény nekem, és meg kell valljam, örülök annak, hogy van valaki, akivel felfedezhetem. Lehet, hogy az alkohol teszi, de úgy érzem mintha Kiyoko-t már ismerném valahonnan, és bízhatok benne. Vagy, ez csak pusztán egyszerű gyermeki naivitás, esetleg a magány teszi, mert ritkán vallom be magamnak is, de az igazából szükségem van a társaságra, így örülök, hogy valaki közeledni kezdett felém, puszta jóindulatból.

Ajánlott tartalom