Szabad Játék (1)

A maszkom a drága szeretet maszkom. Tehát egy rokon állna mögöttem? Azt tudtam, hogy a világban van vagy vannak még valahol élő leszármazottak. Azt hittem vérünk túlságosan is felhígult már. Talán tévedtem egy kicsit ezek szerint. Az biztos, hogy van vele mit megbeszélnem ha már így össze akadtunk. Az hagyján, hogy míg eme gondolatok fejemben megszülettek le is tapizót. Na jó én kezdeményeztem tehát végül is még jól is eset a dolog nekem. Meg fordulok, de nem mosolygom lehet vér rokonom, de míg nem ismerem meg jobban addig semlegesként fogom kezelni.
- Sok mindent kellene megbeszélnünk. Az idő és hely erre alkalmatlan. A gyilkolás pedig nem tartozik kedvenc elfoglaltságaim közé. A maszkom pedig kérem vissza. Egy halovány mosolyt még meg is engedek magamnak. Majd nyújtózok egy nagyot és mosolyom szélesebb lesz.
- Gyere menjünk innen egy kellemesebb helyre. Tudok egy nagyon jó helyet az egyik közeli faluban.
Javaslatom tehát áll már csak a válaszra várok miközben végig mérem és miért ne alapon elárulom teljes nevem.
- Azumi Yuurei de hivj csak Yuu nak.

//Motoko Yuurei szerepében//

Az egyik kézzel előhúzom egyik katanám. Csak mosolygok továbbra is, bár ezen mosoly alatt nem sok érzelem lapul. Ez amolyan megszokás, hogy ne rémüljenek tőlem halálra. Na persze, mikor a rokonhoz fordulok, talán kissé többet is jelent, mint puszta látszat, de ezt nem fogom fejtegetni. Még akkor sem, ha saját magamban kéne elásnom magam a válaszért. A meditációra most nincs idő. A kardot meglendítem a nemrégiben tőrt dobó társa felé. A lány még épp időben szólt, így megállítom cselekedetem. Nem állt volna szándékomban megölni, de úgy teszek, mintha a szavak miatt fognám vissza magam. Elhúzott szájjal tekintek a másikra. A másik szellemkézben lévő maszkot visszanyomom arcára. A többit majd intézze el ő.
- Egy szóval sem mondtam, hogy meg akarom ölni őket. Bár igaz, hogy mire végzek, öngyilkosok akarnak majd lenni párszor, de az mit számít? Akkor már nem mi ölünk! - sóhajtom nyűgösen.
- Na jó, meggyőztél. De... Csak egy fület? Vagy... Egy szemet? Naaa... Valamelyiket megszerezhetem? - kérdem kérlelő bociszemekkel.
A színjátékot talán túlzásba viszem. A kardom visszacsúsztatom helyére, csalódott képet vágva. Lassan kezdek el Yuu mögött kullogni, sóvárgó pillantásokkal visszanézve az elhagyottak felé. Mikor távolodunk, szélesen elmosolyodom és a rettegő tekintetek képével elmémben, elégedetten nyújtózom kicsit.
- Ez jól esett! - nevetem.
- Egyébként a nevem... Motoko Yuurei. De hívj nyugodtan Moko-nak - mosolygom.
Figyelem őt, s mikor már senkit nem észlelek körülöttünk, csak akkor szólalok meg.
- Gondolom... Sok kérdésed van. Ha úgy véled, kezd el nyugodtan feltenni őket. Azt hiszem... Van bőven időm megválaszolni, amit tudok. De... hová is megyünk? Mennyire vagy ismert a környéken? - gondolkozok el hangosan.

- Nem nagyon ismernek igazán sehol sem. Próbálok az árnyak közt és színfalak mögött maradni. onnan irányítani a szálakat. Persze van egy a világ felé mutatott külső én. Az arcom amit láthatnak de akkor csak sima vándor Kunoichi vagyok.
Végig mérem majd elmosolyodom. Ahh micsoda dolog nem is mosolygom. Távol érünk már nem figyelnek minket és én megállok majd szembe fordulok vele. Majd hozzá lépek egészen közel alig pár centire és meg ölelem.
-Már kezdtem azt hinni, hogy egyedül vagyok. Én Kumobol származom, vagy is ott nevelkedtem. Kíváncsi vagyok, hogy te merre is jártál ez előtt.
Kíváncsi voltam, merre is kószált. Vajon van valami érdemleges tett amit végre hajtott? Az ami igazán érdekel, hogy menyit tud rólam, rólunk vagy is arról mik vagyunk és honnan származunk. Ha szükséges mind azt elmondom amire rá jöttem eddigi életem során. Ezeket mind jobb lenne egy nyugodt helyen megbeszélni.
- Mond Moko menyit tudsz arról, hogy ki vagy? Honnan származunk és a képesség pontosan micsoda?

//Motoko Yuurei szerepében//

Tehát próbál elrejtőzni. Nem tudom eldönteni, hogy helyesen teszi-e. Azok miatt a dolgok miatt, amiket régebben terjesztettek a klánról, talán érthető és helyénvaló. Mégis... Amondó vagyok, hogy jobb, ha az emberek szembesülnek azzal, hogy milyenek is vagyunk valójában. Hogy nem olyan elmebetegek és gyilkosok, mint amilyennek hisznek minket. Jó, lehet, hogy az imént pont akaratom ellen cselekedtem mondandómmal, de nincs kedvemre, ha valaki a rokonom vérét akarja ontani. És az sincs, ha az enyémet. Mellesleg... Talán így lehetett volna a legkönnyebben elérni, hogy elmeneküljenek, akár járásképesek, akár nem. Hirtelen megáll, így én is megtorpanok. Érdeklődve figyelem, hogy mit csinál. Kezeim zsebeimben pihennek, jobb szeretem így, mint mikor szabadon himbálódznak, amerre akarnak. A közeledő léptek során nem észlelek semmilyen fenyegetést, így nem is hátrálok. Mellesleg most, hogy megtaláltam, nem érdekel, hogy mi történik. Ez jelenlegi lelki állapotom, néhány óra múlva már biztosan másként vélekednék. Azt hiszem még bizonytalan velem kapcsolatban. Mintha semlegesként kezelt volna eddig is.
Várjunk! Most meg mégis mit csinál? Zavartan állok, kezeimet testem mellé szorítom, ő viszont ezen segít. Átölel, én pedig csak nagyokat pislogok. Szavai megérintenek. Igen, már én is kezdtem hinni abban, amit mond. Tartottam attól, hogy a vörös szemű lány, kit állandóan látnak, csak egy, az emberek félelme által koholt rémkép. De ez nem így van, most már tudom. Egy ideig még állok zavartan. Kezeimet nem tudom mozgatni, így átölelni velük nincs esélyem. Sóhajtok egyet, majd új ötlettel állok elő. Aktiválom a kekei genkait és a láthatatlan kezekkel ölelem magamhoz.
- Most mégis mi ez a hirtelen változás? - kérdem őt nézve.
- Ami engem illet... Konohában nőttem fel. Ott hallottam, hogy valaki akinek olyan szemei vannak, mint nekem, nemrég arra járt. Aztán persze eltűnt, így nyomoznom kellett - magyarázom.
Egy idő után elengedem és megszüntetem a Meimei Kyant. Azt hiszem ma már így is sokat használtam. Lehet, hogy elszoktam a használatától? Na mindegy, majd pihenek egyet és ennyi. Egyébként sem ártana. Yuu túl gyorsan haladt, nem volt időm rendesen aludni, ha be akartam hozni a lemaradásom.
- Hogy mennyit tudok arról, hogy ki vagyok, mit szólnál, ha nem itt mesélném el? Talán... Tényleg kereshetnénk egy falut, keríthetnénk egy szobát, ahol nyugodtan beszélgethetnénk. Mit szólsz? - kérdem mosolyogva.

- Rendben akkor menjünk és keresünk egy csendes kis helyet magunknak.
Az úton végig csendben haladtunk. Legalább is én nem szóltam egy szót sem. Egészen a faluig és a csendes szobáig.
- Most, hogy itt vagyunk kérdez nyugodtan. Előbb meséld el menyit is tudsz erről az egészről.
Kíváncsivá tett, és remélem ő is elégé kíváncsi ahhoz meg ismerjük egymást. Régen áhh inkább még soha sem találkoztam olyannal aki hozzám hasonló akár legkisebb mértékben is. Közben ki töltöttem két pohár bort a kancsóból mit felhoztam maszkom pedig az asztalra tettem.
- Akkor hallgatlak.
Le ültem vele szembe a pohárral kezemben. Picit kortyoltam a vörös folyadékból mi végig perzselte nyelő csövem. Közben sebesen járt az agyam. Vajon mit tudd és menyit arról mik is vagy kik is vagyunk. Nem tudom, hogy mit tud és mit tervez majd jövőre nézve.

//Motoko Yuurei szerepében//

Csendben sétálok. Miért is tennék másként, elvégre én mondtam, hogy beszéljünk máshol. Ott, hol nyugodtabban és valamivel felszabadultabban viselkedhetünk. A szobába érve lepakolom cuccaim. Nem is tudom, hogy mikor tettem így utoljára. Ez most igencsak jól esik fáradt tagjaimnak, nem is beszélve arról, hogy jóval könnyebbnek érzem magam. Lassan leülök Yuuval szemben. Csak hallgatom egy ideig szavait, majd megragadom a másik poharat, melybe vörös nedűt csepegtetett. Mit is tudok...
- Nos... Lényegében... Nem tudok semmit! - nevetem.
Várok még néhány pillanatot, majd abbahagyom. Vonásaim megkomolyodnak, úgy, mint még soha. A poharamat kezdem el nézni. Nem tudom miért, de mindig ilyesféleképpen viselkedem, valahányszor családomról kérdeznek. Lehet az családtag is, nem érdekes. Az ember jelleme nem mindig válogat.
- Talán azért valamit mégis... Azt tudom, hogy valahonnan a Fagy országa környékéről származhatunk. Apám tekercsei legalábbis ezt említették. Lássuk csak... Volt valami nagy mészárlás, melynek következtében nagy részünk elveszett. A megmaradtak szétszéledtek. Az erőnktől féltek és szellemeknek hívtak minket. Valami azért mégiscsak van ebben a megnevezésben, ha belegondolok... - elmélkedem.
Kezemmel az asztalra könyökölök, majd megtámasztom fejem. Kortyolok a borból, mielőtt folytatnám és sóhajtok is egyet.
- Az erőnk... Nem mindenkinél jelentkezik. Szükséges hozzá a napi meditáció, ami... Erről jut eszembe, a mai napomból még kimaradt. Nagy koncentráció kell az irányításához. A kezek a gondolatok egyfajta erősen korlátozott kivetülései. Legalábbis én így mondanám. Azért erősen korlátozott, mert kötött a formája és a hossza. Ezek a korlátok persze idővel egyre lazábbak, ahogy a képesség tulajdonosa erősödik. És azért a gondolat kivetülése, mert az elmével irányítod őket. Gondolom... Erre már te is rájöttél. Nos... A kekei genkait nem lehet nyomtalanul használni. Mint más efféle képességeknél, itt is vannak külső jelei a használatnak. Kihagytam valamit? - kérdem érdeklődve.
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit lehetne még erről elmondani. Vagyis... Biztosan van, de én nem sokszor használom a Meimei Kyant, tekintve, hogy igencsak energiaköltséges.
- És mond csak... Neked hogy jött elő a képességed és mikor? - kérdem mosolyogva.
Érdekel a története. Ebből még többet megtudhatok örökségemről. Nem is beszélve arról, hogy átláthatóbb képet kapunk a Meimei Kyanról. Hogy miként jelenhet meg valakinél, miként lehet használni, meg ilyenek.

/Kusuki Eikoval folytatódó játék/

Visszaakartam térni Eiko segítségével a tatamira, ám ekkor betört pár ablak, és pár Getsugakurai Anbu lépett elénk.
- Abakura Djuka Ryuu. Azonnal vissza kell jönnie velünk! – mondja az egyik állarcos.
- Még nem járt le a.. – akartam volna, ám közbevágott az előző.
- Azonnal vissza kell térni Getsugakureba.
Reagálni sem tudtam. Az egyik hirtelen nekünk jött, és felkapva kirohant az épületből, és elvitt, míg a másik kettő Eikot tartotta fel.

Pár hónappal később…

Mint kiderült engem azért hívtak vissza múltkor, mert ellenséges területre léptem. Kicsit sajnáltam, hogy így kellett otthagynom a lányt, de most kárpótolom. Ismét kimenőt kaptam, és bejelentettem célomat. Egy igen hosszú kérlelés után, végül beleegyezek, hogy elmenjek a lányhoz, ám ha pontosan 7 nap múlva nem érek vissza, akkor kereső csapatot küldenek után, és megölnek mindenkit, aki csak az útjukba áll, mivel árulónak tekintenek. Kicsit ezért megszeppentem, de nem hagyhattam, megfélemlítenem magam. Mikor elindulhattam teljes sebességgel rohanok. Egy fél nappal később az ismerős kis folyónál voltam, és az egyik faágon körbe-körbe nézek, hátha nem látom Eikot.

Miután megjelentek a ninják és elvitték Ryuut nem tudtam mit csináljak. "Áh sejtettem volna hogy ez lesz. Bár ne lett volna semmi. Én hülye, pedig egy idegen shinobival akartam együtt lenni... mit is képzeltem?"
Ahogy teltek múltak a napok a fejlődésemet nem gátolta semmi. Küldetésekre jártam és tanultam mellette. Minden erőmet ebbe öltem, másba nagyon úgyse tudtam volna. "Még erősebbé fogok válni és ha megint megjelenik... reménykedjen, hogy nem végzek vele."
Egyik edzésem során lementem a folyóhoz, hogy ott folytassak le egy kis chakra kontroll edzést magamnak. Mikor már úgy véltem bőven elég volt visszatértem a szárazra és felültem az egyik fára.
- Átkozott... miért kellett pont itt megismerkednünk!!!
Kiáltottam el mérgemben magamat. Az emberek nem sűrűn járnak erre és még a ninják se sűrűn, így aligha hallotta bárki is.

Kis ideig eltartott, mire végre megpillantottam Eikot. Mostanra leültem, és kezemben tartottam táskámat, azonban amit hallottam nem tetszett. Eiko pont engem vetett meg. Testemből kiment az erő. Eiko egy-két ággal lejjebb volt nálam, így pontosan érthettem mit mondott. Ujjaim közül kicsúszott a táska, ami Eiko előtt zuhant le, és kiborult a tartalma. Ám nekem nem tűnt fel, mivel arrébb álltam. A földön a táskából egy virágcsokor gurult ki, és látszott, hogy még egy kis csomag is volt benne. Azonban én engem nem érdekelt. Egyedül akartam lenni. Egy két kilométerrel arrébb kikerestem a legmagasabb fát, és a legfelső ágára ültem, és néztem a naplementét.

Egyszer csak a semmiből lezuhant valami mellettem és egy alak futott el valamivel magasabban. "Ez meg ki volt vajon? Hm lássuk mit dobhatott le." Leugrottam a földre, és megnéztem a táskáját. Egy virágcsokor és valami kis csomag volt benne. Visszapakoltam a táskába és az ismeretlen után indultam. "Ez most komoly?" Na jó egyszerűen csak nem akartam, hogy kárba vesszen a táska tartalma, meg nekem amúgy sincs rá szükségem. Van egy táskám és az tökéletes, ráadásul amúgy sem szoktam annyit nagy küldetésekre járni, kis feladatra pedig nem éppen szükséges csomagolni cuccot.
- Most meg hová lett?
Ismertem egy eléggé magas fát, és mivel a közelében jártam, így gondoltam mi lenne ha onnan néznék körül.

Nem számítottam ezekre a dolgokra. Pár pillanat alatt elment életkedvem. Úgy döntöttem, hogy véget vetek életemnek. Szépen lassan felálltam, és lenéztem a mélységbe. Hideg, és merev volt tekintetem. A csábítómélység ereje magához húz, így becsukom szememet, és ennyit mondok.
- Sajnálom Eiko… Nem akartalak megbántani.
Előtörnek a lánnyal eltöltött rövid idő emlékképei, amitől könnyek szöknek szemembe. Majd veszek egy nagy levegőt, és elkezdek szépen lassan hátradőlni, hogy a életem utolsó megpróbáltatásához éljek… A halálhoz.
- Ég veled. - mondom még utoljára.

"A fenébe." Gondoltam amikor megláttam, hogy egy fiú akarja levetni magát onnan a fáról. Gyorsan oda siettem és miközben már elkezdett zuhanni a mélységekbe egy villám mozdulattal a karjaimba került. Nem volt nehéz elkapni és utána még egy közeli fára ugrani végkép nem.
- Meghibbantál kölyök?
Nem ismertem fel az illetőt, csak sejtéseim voltak afelől, hogy ez a táska az övé, amit én idő közben már a hátamra vettem, hogy eltudjam majd kézbe kapni. "Ismerős nekem, de nem rémlik sajna." Talán már annyira elakartam felejteni őt, hogy nem is akartam emlékezni a kilétére. "Getsugakurei ninja, hiszen ott a fejpántja."
- Egy idegen ninja mit keres Konohában? Ráadásul ellenség is vagy. Ha nincs okod az itt létedre muszáj lesz megölnelek.

Zuhanásból egy ismerős hang rántott ki, és rögtön egy lány tartott. Eiko megmentett, de ez most nem esett jól.
- Hát nem emlékszel rám? - kérdezem.
A lány szorításából kijutok, majd egy másik ágra megyek. Megmarkolom katanamat, aminek a markolat végén ott áll a nevem, majd szépen lassan kihúzom tokjából. Egy gyors mozdulattal a torkomhozm emelem, majd közlöm a lánnyal.
- Mivel látom elfeledkeztél rólam segítek kicsit. Én vagyok az, aki elhagyott téged akarata ellenére, és most visszajött, hogy kiengeszteljen.... de mivel nem emlékszel rám, nincs miért élnem rám, tudva, hogy az egyetlen ember akit szerettem, nem érez már irántam semmit... Ég veled.
És kardomat pengéjét torkomnak nyomom.

Mikor a kardját a torkához akart érinteni előrántottam a magamét, és egy mozdulattal kivertem a kezében lévő kardot, amit a levegőben elkaptam. Elmosolyodtam, mert már emlékeztem rá.
- Sajnálom Ryuu. Én már változtam, de... sosem tudtam nem gondolni rád. Ahogy pedig telt múlt az idő a kinézetedet nem ismertem már fel. Mellesleg... - majd előkaptam a hátamon lévő táskát. - ...jól sejtem, hogy ez a tied?
Érdeklődtem rá. Kardját nem adtam még vissza. "Amíg nem csillapodik le nem kapja meg." Komoly volt tekintetem. Igaz kicsit már régen volt, hogy utoljára láttam, és ez alatt a kinézetét is elfeledtem, de a kardokat... bármilyenről is legyen szó én mindig felismerem a fajtájukat, és a markolatról még könnyebb megállapítani dolgokat.

- Nem.. az nem az enyém... legalábbis már. Azt neked szántam... meg hogy kicsit enyhüljön a hangulat.
Elkérem a táskát, majd elővettem a csokrot. Lebontottam a papírt róla, és átadtam a lánynak a feketerózsa csokrot.
- Egy ritka virág, egy számomra igen fontos személynek. - majd előveszem a következőt, ami egy kék színű csomagolópapírba csomagolt szívformájú doboz - Ez egy kis ajándék.
Mikor kibontja bon-bookat pillant meg, majd lemegyek a földre, ahol is leülök, és megkérem, hogy a Eiko is legyen így.
- Remélem nem baj.. de úgy gondoltam jól jönne kis lazításnak.
Egy másik táskából előveszek egy üvegformájú csomagot, és két poharat. Kibontom, és egy borosüveg veszek elő.
- Nem olyan erős... inkább édes, mint erős, de remélem elfogadsz egy kis pohárral.
Szemeim még mindig ugyanolyan érzéketlenek maradtak.

Azt mondta, hogy az ajándék nekem van. Kicsit meglepődtem, de aztán végül elfogadtam tőle. A feketerózsa szó mi szó kicsit meglepett, de ennek ellenére elfogadtam, hiszen szeretem a sötét színeket. Utána még a bonbont is előkapta, aminek aztán már végkép örültem. Mikor leugrott a földre előkapott egy boros üveget, mire én a kardját a sajátom mellé helyeztem, és ugrottam utána. Megfogtam a poharat és miután töltött megköszöntem neki.
- Ne nézz így. Egyáltalán nem ilyennek ismertelek meg. Sőt, inkább az ilyen viselkedés rám szokott vallni. Na, de hogy ne légy rám annyira berágva... - oda hajoltam hozzá, és megcsókoltam annak ellenére, hogy a bor vagy a kezében volt, vagy sem. Különösebben nem izgatott csak egy jó kis smacit akartam, hogy ismét azt a pofit lássam, akit annak idején és ne ezt a lélektelent.

Eiko megcsókolt. Nagyon bizsergető érzés volt, hogy a lány szája, az enyémre tapadt. Miután e ,,intim'' érintkezésből szétváltunk ismét tele volt élettel szemem.
- Ez jól esett. - mondom mosolyogva.
Elkérem a borosüveget, majd kihúzom a dugót. Egy jó nagy adagot töltök mindkettőnken.
- No ha nem zavar, akkor nem mennénk át hozzád? Ha kicsit sokat innánk, nem szívesen ébrednék egy medve barlangjában. - tréfálkozok.

- Rendben van.
Válaszoltam, majd mindent beledobtam a táskájába.
- De ha nem bánod nekem így gyorsabb!
Kiáltottam el, és karomba kaptam őt. Etgészen hazáig futottunk ezt követően, ami nem is volt csoda, mert szerettem volna most én is ünnepelni egy kicsit, és nem csak mert itt van, hanem amiért még ajándékot is hozott nekem. "Tartozom most ezért neki. Az már biztos." Gondoltam, miközben egyik fáról ugrottam a másikra a fiúval együtt.

Eiko felkapott, majd szaladni kezdett. Nagyon meglepődtem, amitől mukkanni sem tudtam. Mikor végre letett ennyit mondok.
- Te nem vagy teljesen százas. - mondom - De jó értelembe értsd.
Mikor végre asztalhoz ülünk csak mondom.
- Azért a pohárból előbb ki kellett volna inni a bort, mielőtt a táskába rakod. Szerencse, hogy csak a fűre ment, és nem a táska tartalmába. No de, tessék itt van egy pohár. - töltök mindkettőnknek - Nos egészségedre. - koccintok, majd a pohár fenekére nézek.

Kicsit tényleg elsiettem a dolgokat, de hát ilyenkor nem tudtam mást csinálni mint kapkodni, hogy nehogy megint lelépjen, és bottal üthettem volna a nyomát. Azért mégiscsak jobb volt, hogy én hoztam el, és nem a maga lábán jött. A megjegyzésére nem válaszoltam semmit, hanem csak nyugiban ittam tovább a bort, amit hozott nekem.
- Ez isteni finom.
Dicsértem, persze az erősebb fajtát jobban szeretem, de nem lehet mindjár az első találkozáskor úgy berúgni mint a fene. Az nem lett volna mindjárt a legjobb dolog főleg nem ilyen hamar.

Miután megittuk kicsit meséltem magamról, hogy mi történt utolsó találkozásunk óta.
- Megkaptam a Getsugakurei ninja rangot. Igazság szerint csak azért akartam megszerezni ,mert kötelesnek érzem magam. Az ereimben Djuka vér folyik, ami miatt kötelesség is van a nyakamban. No de.. mesél magadról is? Vagy netán kicsit ''játszunk''? - kérdezem.
Igen sok ötlettel jöttem ide, hogy minél jobban szórakozzak a lánnyal, persze azért megvan a határ, szóval nem szeretnék annyit inni, hogy valami olyat csináljak, amit nem szabadna, kezdve mondjuk a lány tapogatását. Valahogy nem füllött hozzá a fogam, ám nem azért, mert nem tetszik a lány, hanem mert nem akartam megrontani a gyönyörű Eikot. No de kíváncsian várom, mit válaszol.

Nem lepődtem meg azon amiket mondott. Sőt igazság szerint nem is foglalkoztatott csak annak örültem, hogy most itt van velem, és vidáman borozgathatunk. Viszont a kérdésén egy kicsit meglepődtem.
- Hm, nekem nincs mit mesélnem. Mi lenne, ha inkább szórakoztatnánk magunkat valamivel?
Érdeklődtem rá majd a szemébe tekintvén egy mosoly került az arcomra.
"Nah vajon erre most mit válaszolsz?"

- Nos mit szólnál egy kis versenyhez? Az a cél, hogy bevigyünk a másiknak egy csapást. Ha sikeresen bekapta a másik az ütést, akkor azé a pont, aki csapott. Ezután megint szétmegyünk, majd megint össze, az első csapásig. Addig megy, míg valaki nem kap 3 pontot. A vesztesnek meg teljesítenie kell a másik egy kívánságát. Nos hogy tetszik? Van egy-két ötletem ,szóval ha ez nem jó, van még pár.

- Kezdésnek elmegy, és mivel te találtad ki... nyugodtan kezdhetsz.
Adtam át az elsőbbségi jogot a számára.
- Még nem igazán értem a játékot szóval... mutasd be te, hogy a fenébe kell ezt...
Kértem a fiút, és megpusziltam őt.
"Mindent azért teszek csak szokás szerint, hogy nekem és neki is jó hangulatunk legyen.

- Hát akkor... - mondom, mire felpattanok - kezdjük! Klónjutsu!
Rögtön máris egy frissen idézett klónnal rohanok neki. A klónom előttem rohan, és Eikonak ront, és míg Eiko a klónnal foglalkozik én megpróbálom érinteni egy rúgást intézek az oldala felé. Na nézzük van-e olyan ügyes, hogy kivédje, vagy máris betalálok. ha kivédi, akkor hátrálni kezdek, nehogy megtámadjon.
- Azt elfelejtettem elmondani, hogy a támadás sikeréért bármit megtehetünk. - mondom mosolyogva.