Szabad Játék (1)

Úgy látszott Eiko ért a jutsukhoz, mivel alig formázta a kézjeleket, utána máris lobogott a tűz. Kissé szégyenlősen ezt mondtam:
- én sajnos nem vagyok olyan jó a jutsukban. Viszont kardforgatásban kitűnő vagyok. – mosolyogtam egy jó nagyot.
Alig készült el a következő adag Eiko máris felkapta az egyik nyársat, és beleharapott. Tudtam mi lesz ennek a következménye, és jól gondoltam. Eiko egy kis ronda beszéd kíséretében felugrott, és a patak vízével csökkentette a fájdalmát, amit a forró hal okozott a száján. Ezek után száját bekente egy számomra ismeretlen kenőcsel, amitől ajkai, mintha még csillogni kezdtek volna. Legalábbis a tűz fényétől úgy látszott. Furcsa érzés került belém. Már szinte nem is tagadhattam le magamnak, hogy igen erős érzelmeket érzek Eiko felé, pedig még csak alig ismerem. Nem tudtam, látszik-e a zavaradottság az arcomon, ám ekkor Eiko kijelentése még egy lapáttal tett tűzre.
- Amúgy neked van valakid? – kérdezte.
Ettől viszont, már csak dadogni tudtam. Eltelt legalább 5 perc, mire normális választ tudtam adni.
- Öhm… Egyenlőre nincsen senkim, de szívesen találnék valakit magam mellé – mondtam, ám eközben nem tudtam szemébe nézni.
Ez után nem szólaltam meg többet, csak a tüzet kezdtem el piszkálni. Kis csönd után, ám nem tudtam fedél alá rejteni érzéseimet. Felálltam, és Eikora nézve határozottan kimondtam azt, amit nem hittem volna, hogy valaha is mondok, egy alig ismert lánynak.
- Eiko! – hívtam fel figyelmét – Már nem tudom tovább türtőztetni magam! Mikor legelőször megláttalak, tudtam, hogy nagyon jó lenne veled megismerkedni! Szimpatikusnak találtalak! Ez az érzés viszont tovább nőt, és szeretném bevallani neked, hogy… – akadtam meg – hogy… - ekkor nagy levegőt vettem, és kimondtam azt a szót – ..Szeretlek!
És kimondtam. Ettől nagyon zavarba jöttem, és nem bírtam Eikót nézni tovább. Gyorsan átgondoltam helyzetem. Ha gyorsan elfutok, akkor megúszhatom a kínos visszautasítást, ám ha a lány is érez értem valamit, akkor végleg elásom nála magamat. Már el akartam futni, akármi is lesz, ám lábam meggyengült, és négykézlábra rogytam. Nem tudtam miért, de szinte teljesen kiment testemből az erő. Már szinte majdnem sikerült újra talpra állnom, ám ekkor szemem előtt elsötétedett minden, és eszméletlenül a földre huppantam.

A sötétségnek vége voltam, és sajnos tudtam, hogy mi történt. Az a nyamvadt amnézia okozója a felelős. Az a kis agyrázkódás. Eddig csak egyszer fordult elő, hogy elvesztettem az eszméletemet. Ez olyankor történik, amikor túl nagy érzelmi kitörés megy végbe bennem. És csoda lett volna, ha nem vesztettem volna el eszméletemet, hisz előtte, éppen szerelmet vallottunk egymásnak, és ez eléggé nagy érzelmi vívódás. Mikor kinyitottam szememet a tűz helyétől alig negyedméternyire voltam, és éppen hogy csak nem ért hozzá a fejem. Mikor kicsit körül néztem, észrevettem egy kis kupac, és miután jobban megnéztem megállapítottam, hogy női ruha az. Rögtön a legrosszabbra gondoltam, és mikor a patak felé néztem észrevettem Eikot meztelenül a vízben.
- E..Eiko?? – mondtam kissé hangosan.
Sajnálatosan túlságosan megigézett a látvány, így nem tudtam elvenni tekintetemet a lányról. Így áltam és néztem őt.

- Nagyjából és örülnék neki! – mondom kissé zavartan.
Még mindig olyan volt a fejem, mint egy paradicsom, de legalább beszélni tudtam. Jobb dolgom nem lévén kicsit mozogtam, hogy kimenjen testemből a zsibbadtság. Ezután ismét elindultam kicsit halra vadászni, mivel a tegnapi adag rejtélyes módon eltűnt. Egy jó tíz perc alatt, már 20 hal volt a földön, mivel nemcsak reggelire akartam, hanem ebédre is. Újra tüzet raktam, és nekiálltam sütni halakat.
- Bocsi, ha eleged lenne a halból, de sajnos ahol én lakom, ott nem nagyon tudok halat szerezni. – mondtam.
Végre arcom ismét felvette a normális színt, így végre ismét normálisan viselkedtem, ám a látvány, még mindig bele volt égve az agyamban. Miután megreggeliztünk és felálltam. És kissé szégyenlősen, de határozottan kérdeztem Eikotól:
- Szeretném, ha ki álnál ellenem. – mondtam – Szeretnék végre egy igazi ellenfél ellen kiállni!
Persze ez csak kamu volt, mivel nem sokat harcoltam, legalábbis nem emlékszem rá.
- Ha benne vagy kérlek, mond el a szabályokat!
Miközben ezt mondtam álltam egyenesen, és markoltam kardom tokját.

Miután a szabályok tisztázva lettek, jöhetett is a párbaj. Kardomat előrántva Eiko felé rántottam, ám nem mozdultam. Ez csak az esetleges támadások elkerülésére használom. Miután ezzel megvoltam becsuktam szemem, és meghajoltam. Miután ismét felegyenesedtem kinyitva szememet teljesen kiszökött minden érzés az arcomból, és helyébe csak a fegyelmezettség került. Így meredtem Eikora.
- Kezdhetjük? – kérdeztem.
Igenleges válasz esetén, már indultam is a lány felé, hogy minél előbb elkezdhessük. Egy balról jobbra irányuló vízszintes támadást indítok mellkasa felé, amit nagyon egyszerű kikerülni, és sejtettem, hogy ki is fogja kerülni, és ellentámadást fog indítani. Ez esetben gyorsan mellkasom elé emelem kardomat, hogy kivédjem a mellkasom elleni támadást. Ha fejem, vagy a lábam ellen támadna, akkor egyszerűen hátrébb ugrok. Ha esetleg mégsem támadna, akkor a viszont kardom élét megfordítva a nyaka felé vágok egy gyors mozdulattal. Bármiféle támadás esetén hátrébb szökkennék, és ugyanezt teszem, ha támadásomat befejeztem.
- Bocsánatot kérek, hogy ilyen durván harcolok! – mondom, ismét érzéssel az arcomon – De harc közben szinte minden érzést kiszűrök magamból, hogy minden porcikám a harcra tudjon gondolni. Eközben sajnos hajlamos vagyok mindent megtenni a győzelemért, szóval légy óvatos.
A mondanivalóm után, ismét bekomolyodtam, és vártam a támadásokat, mivel én már nem szándékoztam többet indítani jelenleg.

Mikor látva, hogy Eiko minden támadásomat kivédte elmosolyodtam, ám ez nem tartott sokáig, mivel máris támadott. Ezek aztán ő is elmesélte, hogy ő is érzékek nélkül szokott harcolni, ám ez bennem megtette azt, hogy még jobban megkedveltem a lányt, mivel hasonlítunk valamiben. Gondolataim nem látszódtak ki arcomra, de a támadásoknak úgy látszik nem ért véget. Folyamatos támadások miatt kissé hátráltam az erdő fele, és örültem, hogy így legalább a meg szokott terep felé kell mennem, hisz erdőben edzettem anyámban, és az erdők ugyan olyanok szinte, így nyugodt szívvel hátráltam, ám nem tudtam, hogy csapdába hátrálok. Egyik lépésem megakadt a drótba, amitől elkezdtem hátraborulni, ám szerencsére reflexeimnek letéve egyik karomat csináltam egy egykezes cigánykereket, és talpra érkeztem. Kérdésre udvariasan felelte.
- Természetesen! Az irántad érzett érzelmek valóságosak, ám csak annyit szeretnék megtudni, hogy képes vagy-e megvédeni magadat. Ám tud meg, hogy…
Ekkor szívem hatalmasat dobbant, amitől a kard kiesett a kezemből, és térdre rogytam. Fejem hirtelen elkezdett sajogni, míg pár másodpercen belül, mintha fel akarna robbanni. Ennek hatására összeestem, és elkezdtem rángatózni. Míg ez történt hirtelen furcsa képek jelentek meg. Én ahogy vödröket cipelek, illetve töltök bele kútba, meg hogy egy személlyel kardozok, aki bizonyára nő, de nem látszódott arca, mert valami furcsa szürke köd eltakarta arcát. A furcsa csak az volt, hogy e kép után hirtelen abbamaradt a roham, és újra rendesen látva lenyugodtam remgő végtagokkal. Egy jó tíz perc után végre meg tudtam szólalni, de a vakvilágba mondtam csak.
- Mik voltak ezek??? Az emlékeim?? Azok hogy lehettek volna? Nem igaaaz! – üvöltöm utoljára, és ülve átkarolva lábaimat néztem magam elé.

Hirtelen távoli zajként meg hallottam Eiko hangját, ám bármennyire is távolinak tűnt, én megértettem, és mondtam, kissé megtörten.
- Nyugalom… nem szándékozok elmenni innen! Amíg csak tudok, maradok! – mondom, mire felegyenesedek – Ám nem szeretném, ha miattam hagyjuk abba a harcot pont most, mikor végre érdekesnek tűnt. Kérlek, szépen folytassuk! Ha rendben, akkor szólj!
Nem akartam gyengének tűnni Eiko előtt, ám nem csak ez volt. Nem sok mindent tudtam meg a lányról, és ráadásul nem szeretem feladni ennyitől, mivel az nem az én szokásom. Így felegyenesedtem, és felemeltem kardom hegyét. Sejtem, hogy a lány még mindig nem állt, fel így újra megkérem:
- Kérlek Eiko tedd meg nekem, hogy felállsz, és folytasd! Nem szeretnék ennyitől kidőlni, mivel az azt jelentené, hogy nem vagyok erős! És ha nm vagyok elég erős, akkor nem vagyok elég méltó hozzád! – mondtam határozottan, de kisé erőltetve, mivel még mindig eléggé halkan tudtam beszélni.
Reméltem, hogy végre ő is felveszi pozícióját, és végre folytathatjuk. Arcomból, már nem sikerült teljes érzéketlenség kisugárzását kelteni, hisz minden harmadik lépéssel egyre gyengébb lettem, ám megpróbáltam a fájdalmakat eltüntetve harcolni tovább. Nem akarom megbántani a lányt, de sajnos nem tehetek mást, mivel nem szeretném, hogyha gyengének bizonyuljak a szemébe, így mikor közelébe érek egy föntről lefelé indított csapással kezdtem bele. És utána egy kardcsapás sorozattal, amik a mellkasa ellen megy. Az első támadásba is alig volt lendület, így gyengére sikerült, ám a többi is egyre-egyre gyengébb lett, ám nem adhattam fel. Összes erőmet beleraktam a támadásaimba, és miután ezzel megvoltam egyet hátraugrottam, ám ez is fájdalmakkal járt, így fél térdre rogytam. Szerencsémre még volt bennem erő, így fel tudtam állni újra, de tudtam, hogy alig maradt kevesebb erőm, mint az eredeti 1/3-a, így sietnem kellett, ám most védekező állást vettem fel. Ám látásom kissé homályos lett, de nem adtam fel, hanem helyette még határozottabban áltam.

Eiko szavait, már nem halottam, mivel, már elkezdett homályosodni a világ körülöttem. Néhány lépés után elhatároztam, hogy befejezem a harcot egyetlen erős vágással. Testem összes chakráját összpontosítottam, és megiramodtam a lány felé, kardomat az oldalamon hordva. Már majdnem odaértem, amikor is minden elfeketedett, és elvesztettem az eszméletem. Ez viszont valami furcsa mód nem látszódott meg testemen, kivétel a szemem, mivel az üvegessé vált. Egy nagyobb lendület vitt Eiko felé, és még mielőtt elérhettem volna a lendület megszűnt, és én összeestem, ám ebből, már nem emlékeztem semmire Utolsó emlékem az volt, hogy látom Eiko körvonalait, és ennyi volt. Ám utoljára még ennyit tudtam mondani:
- Sajnálom Eiko, nem bizonyultam méltónak. – és ennyi volt.

~ Mi történt? – mondtam magamban.
Elkezdtem forgolódni, ám szememet nem nyitottam ki. Nem akartam kinyitni szememet, mivel előbb teljesen ki szeretnék ,,józanodni’’ a kómából. Mikor ez megvolt kinyitottam, és nagyon meglepődtem a látványtól. Egy szép szoba volt, az erdő helyett. Szépen lassan felültem. Ekkor csapott be a galiba. Nem az eszméletért, hanem mivel valamit nem találtam, és az a valami többet ért az életemnél. Ez a valami a kardom volt, ami eddig az oldalamon lógott. Amilyen gyorsan csak tudtam el kezdetem forgolódni hátha meglátom. Mivel nem láttam elhatároztam, hogy felállok, és magam keresem meg. Ezt a tettem gyorsan megbántam, mivel alig léptem egyet összeestem a fájdalomtól, illetve a gyengeségtől, és egy hatalmas puffanással a padlóra rogytam. Már előzőleg is észrevettem, hogy Eiko ott feküdt mellettem, ám most nem zavartattam magamat. A földön húzva magamat haladtam tovább, közben ezt mondogattam.
- Hol vagy? Hol vagy? – ismételgettem.
Lassan már elég messze jutottam a tatamitól, de nem álltam meg, pedig karom, már zsibbadt az erőfeszítéstől. Csoda lett volna, ha visszatért volna az erőm, hisz alig telt el 4 óra az eszméletvesztésem óta. Ezt a kinti időről állapítottam meg. Sejtettem, hogy Eiko meg akar majd állítani, ám ekkor ezt mondom:
- Hol van a kardom? – kérdezem, ám folytatom – Az a kard többet jelent az életemnél is! Mióta elvesztettem az eszméletemet, az a kard volt az egyetlen, ami tényleg mellettem volt. Mellettem volt akkor is mikor csatlakoztam a Djuka klánhoz! Mindig mellettem volt, és nem hagyom elveszíteni, és ha kell, ájulásig keresem.
Ekkor viszont a szívembe markolt a fájdalom. Úgy látszik nagyon megerőltettem testemet, és a sebeim újra bevéreztek, de nem adom fel, és közbe mentem tovább, és közben sikerült valamennyire talpra állnom, és így haladtam tovább, ám pár lépésenként ismét térdre rogytam, ám pár másodperc után ismét felálltam, és határozottan megyek tovább, ám ismét szívembe markolt a fájdalom. Hirtelene köhögési roham jött rám, amitől ismét összeestem, és mikor elmúlt észrevettem, hogy véres lett kezem. Na, ennyi volt. Ezek után összeestem és nem tudtam mozdulni, csak ennyit mondtam:
- Nem igaz! Nem mozdulnak a végtagjaim.
Ezek után megpróbáltam valahogy tovább mozogni, de nem sikerült, és hát így feküdtem a földön magatehetetlenül.

Miután Eiko visszaadta a kardomat lenyugodtam, és segített visszamenni a tatamihoz. Ezután lefektetett, és homlokon puszilt, amitől eléggé vörös lett az arcom, ettől eléggé úgy tűnhettem, mintha lázas lettem volna. Reménykedtem, hogy nem ezért rakta fejemre a borogatást. Ez után megkért, hogy ne menjek ki a szobából, ám én kissé mosolyogva ezt mondtam:
- Ha szeretnék, sem tudnék kimenni, hisz a szoba feléig is alig jutottam.
Ekkor kicsit kiment, és miután visszajött egy tálcát hozott be, amin egy tál rizs, illetve egy pohár tea volt. Miután letette, én nagy nehezen felültem, és mélyen a lány szemébe néztem. Nagyon szép szemei voltak, és nem zavart engem, hogy vörös, szerintem így még szebb, mintha hétköznapiak lettek volna. Ekkor kis fájdalmak kíséretében átöleltem a lányt teljes szívemből jövő szeretetből, és halkan ez súgtam fülébe:
- Nagyon szépen köszönöm, hogy gondoskodsz róla, pedig még alig két napja találkoztunk.
Még mindig öleltem. Olyan jól esett őt ölelni, hogy nem akartam eljönni, szinte már el sem akartam engedni, ekkor viszont hirtelen rám tört a teljes fáradság. A lány csak annyit érzékelhetett, hogy ölelésemből minden erő eltűnt, és pár pillanat után, már dőltem is a tatami közepe felé. Az álom nem várta meg, hogy elaludjak, hanem pont rosszkor csapott le rám.

Már jó ideje feküdtem a tatamin, úgy netalán-tán négy-öt órát, mivel mire kinyitottam szemem, már fényes volt minden, így szépen, lassan és óvatosan felültem. Mikor körbefordultam észrevettem, hogy Eiko ott ül mellettem, így üdvözöltem:
- Jó reggelt! Habár… nem tudom pontosan hány óra. – mondtam zavarban.
Ezután szépen lassan felálltam az tatamiról, és egy jó nagyot nyújtóztam. Miután eltűnt belőlem a zsibbadtság, már nagyon jól éreztem magamat, kivétel, hogy egy két sebem még sajgott, de semmi komoly. Szépen lassan elindultam Eiko felé, szépen lassan ráérősen. Mikor odaértem, leültem mellé, és megfogtam kezét. Ekkor szépen lassan, tagoltam mondtam Eikonak a következő mondatokat.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél rajtam.
Az utolsó mondat után egyszerűen átöleltem. És ne mis engedtem el jó sokáig. Még mindig ölelve halkan mondat fülébe:
- Szeretlek! – mondtam.
Ezek után arcon pusziltam, és csak utána váltam szét az ölelésből, ám nem mozdultam a tatamiról, hanem helyette csak ültem, és néztem gyönyörű szemeit.

Hogy is kezdőtőt jah igen persze. A lényeg, hogy ismét gazdagítottam a pénztárcám. Szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre ezt látta is egykét emberke. Maszk rajtam így arcom nem láthatták, de lévén nem siettem hazafelé. nem rejtettem el kivételesen nyomaimat sem volt idejük elém kerülni és csapdát állítani. Ügyes kezdeményezés volt látszik nem először próbálkoznak hasonlóval. Csak volt egy tényező amivel nem számoltak. Ez nagy hibának bizonyult a részükről. Ugyan is soha ne dühíts fel és végkép ne állj az utamba.
Jó kedvem volt még dúdoltam is de ezek a csimpánz ivadékok ezt elrontották. Négy támadom volt ami nem jelentett volna nagy nehézséget, de mérges voltam és nem hagyhattam dolgokat megtorlatlanul. Azonnal aktiváltam a kg-m szemeim fel izzottak és meg jelent bennük az ezüst kör. Szabad bőr felületemen pedig jellegzetes minták mintha rám lenne tetoválva testemben futó erek térképe. Nem késtem semmit és nem is szóltam csak le csaptam. Sima emberek lévén elég volt pár pillanat, hogy el tisztítsam őket az utamból. Még hozzá négy katana egyidejű forgatásával. Két kard úgy lebegett mellemet, mintha testemből még két kar nőtt volna ki. Csak egy ember sérült komolyabban, de ős csak annyira, hogy nem tudót lábra állni. Ott hagytam a helyszínen, de még pár szót előtte oda vetettem neki.
- Soha ne állj többet az utamba, vagy legközelebb meg ölek.

//Motoko Yuurei szerepében//

Keresésem tovább folytatódik, hiába. Úgy tűnik, már soha nem találok olyan személyt, ki olyan, mint én. Vagyis pontosabban... Olyat, ki nagy részben ugyanazon vér birtokosa, mint én. A falut már jó ideje elhagytam. Csak csendesen bandukolok azóta is, a kapott információkat követve. Egy lányt láttak, kinek szeme vörös, mint a vér és négy kardot hord magával. A vörös szemek igen ritkák, nem csak errefelé, de az egész világon, legalábbis tudomásom szerint. Más oka nem lehet, hogy senki olyat nem látok, csak ha tükörbe nézek. Minden esetre nem adom fel. A nyomokat fel kell tárni. Kis papirosommal sétálok, számban egy cigi lóg, mire már rég rá kellett volna gyújtanom. Elmerengve figyelem a lapot, min a mások által mondottakat próbáltam ábrázolni, ezzel lerajzolva a lehetséges, keresett személyt.
Nagy lármára leszek figyelmes. Mintha valamiféle harc lenne. Gyorsan szedem lábaim. Lehet, hogy elcsípek valamit az eseményekből. Vagy ha úgy adódik, még izgalmassá is tehetem a napomat. Elég unalmas csak sétálni és keresgélni naphosszakat, bármiféle esemény nélkül. Legalább valami útonálló megtámadhatott volna! Vagy olyan veszélyesnek nézek ki? Egy pillanatra megtorpanok és végignézek magamon. Elmémben felsejlenek a tükör előtt töltött kómás percek. Nem, akkor inkább egy nagy rakás szerencsétlenségnek tűntem. Jelenlegi állapotomban meg... Egy normális személynek, semmi extra. Mikor erre rájövök, tehetetlenül sóhajtok, s ismét megindulok, ezúttal még gyorsabban.
Csak az események végére érek oda, de az mindennél többet ér. Négy kard... Az, ki fölényben van, maszkot visel ugyan és szemeit sem látom, de nincs is rá szükségem. Elvégre mi lehetne magyarázat két, a test mellett lebegő kardra? Csakis egy magyarázat létezik erre. Az a dolog, mi csupán örökletesen szerezhető meg és ami olykor megkeserítette életem, bár többnyire azért áldásként tartom számon. Képemen széles vigyor terül el. Nem lassítok, egyenesen a másik elé ugrok és ott állok meg. Vörös hajam egy pillanatra testem mellé leng, s az enyhe szél néhány könnyebb tincsét ott is marasztalja. A lány szemeit próbálom megpillantani, bár már biztos vagyok benne, hogy ő az.
- Végre megtaláltalak! El sem tudod hinni, hogy mennyi ideje kereslek! - nevetem jókedvűen.
Számból már elhagytam az elszívni kívánt szálat. Sebaj, majd szedek elő másikat, valamikor máskor. Most fontosabb dolgom van, mégpedig megtudni, hogy ez a személy tényleg az-e, akinek gondolom. A rajzot magam elé veszem. Hol azt nézem, hol az ismeretlent. Ismét a firkálmányt, majd megint a másikat. Hm... Azt hiszem... Nem sikerült valami élethűre ez a rajz. Van még mit fejlődnöm, de ráérek ezzel is.

Szemeim el kerekednek. Most mi van ki ez? Csak úgy leszólít ez eszméletlen van bátorság a vöröskében az biztos. A négy kard helyére csusszan, de a képességem egyenlőre még aktív marad. Fehér ruhám továbbra is makulátlan. Egy csepp vér sincs rajta, csak némán végig mérem az idegent. Fura az biztos, de nem támadt rám és be sem mutatkozott csak elém ugrót. Rövid pillanatig mérlegelek miközben felmérem és meg is érintem. Szelem kezek tenyere arcához érnek nyakára fonódnak, hajába túrnak. A kis légy ott meg zavarja az 1-2 ott szédelgő támadó. Egy tör repül egyenesen felénk, de az le lassul majd levegő meg remeg egy pillanatra. Épp elég időt adva nekem, hogy felemelve karom hárítsam az alkarvédőm segítségével. Nem szolok semmit csak meg fordulok és a sérülten fekvő egyén felemelkedik a földről.
- Ostoba ember.
A támadó lövegben lebeg majd akkora ütés éri, hogy feje hátra bicsaklik. Azonnal eszméletét veszti és valoszinüleg nem is ússza meg csont törés nélkül. A képesség következő pillanatban semmisé válik és az idegen a földre esik.
- Nem szeretem hirtelen meglepetéseket. Szépen kérlek, hogy adj magyarázatot miért nyomoztál utánam és jelentél meg ilyen hirtelen.
Az vörösek a szemei nem érdekelnek. másnak is lehet ilyen szeme főleg ha valami rendellenességgel születik. Van akinek egyik szeme zöld míg a másik kék. Várom a magyarázatát, de míg azt nem kapom meg nem is fordulok meg. Testártásomból látszik, ha kell kész vagyok megvédeni magam. Csak akkor természetesen ha támadás ér.

//Motoko Yuurei szerepében//

Ahogy látom a fehér színt nem csak én szeretem. A lány éppúgy fehérben van, mint amilyen színben pompázik kedvenc kabátom. Csak állok előtte mosolyogva, zsebre vágott kezekkel. Nem áll szándékomban megtámadni, még akkor sem, mikor megérzem, hogy közelednek felém kezei. Hagyom, hogy végigsimítson arcomon, hajamba túrjon és még azt is, hogy nyakamat körbefogja a hatalmas szellemmancs. Csak mosolygok, egyre szélesebben. A tőrt kiszúrva már ugrottam volna, de látom, semmi szükség. A támadás hatástalan. Hát persze, ez a minimum, amit elvárhat egy Meimei Kyant birtoklótól. A fickó sorsát nézve még jó, hogy nem én támadtam. Velem nem tudna elbánni ilyen könnyen, de arra nincs garancia, hogy nehezen sem, lehetek én akármilyen chuunin. Sóhajtok egy nagyot. Nem hiszem el, hogy be kell mutatkoznom és bizonyítanom, hogy ki vagyok. Na mindegy, ha már így alakult. Ő megmutatta előttem képességét, hát most én jövök.
A kekei genkait aktiválva előhívok két praclit. Állok helyemen, miközben a láthatatlan kezek megindulnak felé. Nem csinálok semmi érdekeset, csupán gyorsan lekapom az álarcot fejéről és megsimítom arcát, ahogyan ő tette azt az enyémmel. Hajába túrok, de én nem kezdem el fojtogatni. Az nem az én stílusom, egyszerűbb, ha letépem a fejét.
- Azt hiszem, most már világos, hogy miért jelentem meg... És miért ne jelentem volna meg hirtelen, ha láthatok némi műsort. Tudod te milyen unalmas napok óta eseménytelenül bóklászni a semmiben? Egyszerűen rémes! - morgok egy sort, majd ismét elmosolyodom.
- De most már mindegy, hisz megtaláltalak. Amiért indultam, részben már teljesítve. De a többit nem itt mondanám el, túl sok fül tartozik még a fejekhez a környéken. Tehát három lehetősét van - vigyorgom.
- Egy: Odébb vonulunk. Kettő: Elkergetjük a még itt maradt tagokat. Három: Elintézzük, hogy ha itt maradnak is, ne halljanak semmit, de még szájról se tudjanak olvasni - mondom egyszerűen, ujjaimon felmutatva a számot a magasba, miközben hangosan ejtem ki a szavakat.
- Tehát... Melyik legyen? Ha engem kérdezel, most, hogy ideértem és szórakozhatnék egy kicsit, az utóbbi kettő közül válogatnék. De a döntést inkább rád hagyom! - nevetek, majd egy egyszerű, ámbár kecses mozdulattal hajamba túrok.