Re: A Készenléti-őrség Székhelye

**Tatsuno Sizu** Vas. 27 Szept. 2020 - 13:25

Furcsa mód, nekem teljesen természetesek voltak a kimondott szavaim, míg a parancsnoknak kevésbé. Nekem ez már nem megdöbbentő és nem is szokatlan, hisz teljes mértékben az életem része. Másoknak azonban ez nem ennyire életszerű. Nem volt része a mindennapjaiknak és nem emlékezhetnek ilyenekre. Mások... teljesen mások. És gondolom ez így van jól. A helyükben én se hinném el.
- A betegség csupán ágyhoz kötött. A külvilág zárt el magától - néztem fel, most egyenesen az égre. - Nem tudtam felkelni, hogy kimenjek, be pedig senki se jött. Ennyire egyszerű az egyenlet. - Ennél szebben nehezen magyarázhattam volna el. Képtelen voltam még felülni is. A családom pedig meg se látogatott, nem hogy kitolókocsikáztak volna az udvarra. Ennyire nem voltam szerencsés.

[...]

Egy olyan játékot játszunk, amiből senki se fog kikerülni győztesen. A parancsnok el akarja hitetni velem azt, amire képtelen. Próbálja növelni a magamba vetett hitem és olyan irreális dolgokkal alátámasztani a mondandóját -ami egy egyszerű embernél működhet -nálam sose fog. Azzal, hogy elmondja "jó vagyok" nem leszek az. Nem fogom elhinni és nem fogok jobban küzdeni. Mert ismerem a saját képességeim. Ismerem magam. És tudom, hogy nem vagyok jó.
- Minden gödör pont olyan mély, hogy rettegjünk amikor belenézünk. Se nem mélyebb, se nem sekélyebb. Maga lehet meg se rezzenne az én sötétségemtől. És ez fordítva is igaz. - reflektáltam arra amit ő mondott- Mindenkit csak a saját démonjai üldözhetnek. És el se hiszi hányszor fordultam már feléjük. - Hogy hányszor néztem a szemükbe. Hogy hányszor könnyeztem. Hányszor ne voltam képes menekülni. Hányszor akartam volna inkább meghalni. Hányszor akartak felfalni. Hányszor futottam feléjük. Hányszor győztem le újabb és újabb démonokat melyek sose akartak elfogyni. - De az ember egy idő után belefárad a harcba. És akkor a gödör mélysége már nem fog számítani, csupán a létezése. És a tudat, hogy egyszer úgyis magával ránt. Hisz az nem csupán egy ugrás. Nem csupán egy esés. Az egy süllyedés. Egy zuhanás, mely inkább lebegésnek érződik. Az a semmi végtelen áradata, melynek soha nem lesz vége... hisz eleje se volt. A gödörben nem várnak félelmek vagy démonok.. repülni se lehet benne. Hisz nincs ott semmi... és talán a semmi a legrémsztőbb dolog mikor a peremről lenézünk - elkalandoztál. A parancsnok biztos nem kíváncsi a depresszív valóságodra Sizu. Nem érdekli, hogy valójában milyen érzés zuhanni. Neki ez egy metafora, nem pedig egy konkrét dolog. Nem kellett volna eddig húznod. Reagálj most valami szépet. Azt lássa, hogy hiszel neki. Hogy megérted amit mond. Hogy igaza van. Gyerünk... játssz... - De talán igaza van. Talán ha az ember nem fél az ugrástól, idő közben megtanul repülni. Hisz a félelem, a kényszer... a legerősebb tanító. - mosolydtam el szelíden -Gyűlöltem a kényszert. De a hasznomra vált. - gyönyörű! - Így kész vagyok most tanulni - hajtottam le a fejem.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

//Mellékszál kaland//

- Az én testemnek már teljesen mindegy parancsnok - mosolyodtam el - annyi heg van rajta, hogy a sérülésmentes bőrfelszínem több dologra emlékeztet mint az egybefolyt fehér foltok - s milyen igaz is ez. Ezután kicsit túl tolakodó kérdést tett fel. Olyat, amire nem akartam válaszolni. Bármennyire is gyűlöltem a nevelőapám.. ha aláásom a becsületét, azzal anyámat fogom bántani aki nem érdemli ezt. - Olyanok, amelyek jobb ha rejtve maradnak- néztem most vissza hatáorzottan. Úgy és olyan szigorú tekintettel, amilyennel nem szoktam. Szilárdan. Nem mindenről szabad beszélnem...

**Monokūro Gouken** Pént. 15 Jan. 2021 - 13:32

- Értem - zártam le a témát.

Nem volt szándékomban feltépni a sebeit, bár mindaz, mit elmondott, rendkívül sok kérdést vetett fel bennem. Kétségem sincs afelől, hogy számtalan ember él ebben a faluban, kinek múltját keserűség itatja át. Viszont, azok, akik nem így gondolnak vissza a megpróbáltatásaikra, sokkal inkább erősek, mint azok, akik az önsajnálatba fulladnak. A Lány vajon hová tartozik?

***

Csak hallgatom a lányt és nem értem.

Mintha saját maga ellensége lenne, s miközben hallgatom, tudatában vagyok annak, amit mond, mégis... átnézek rajta. Az ajtón, a falakon és a szobán, révedek a semmibe, ahol csupán isten tudja hol, de képek derengenek fel előttem. Festői képek. Sötét képek. De mindben van valami szép. Aztán egy éles váltás és az oly' valósnak tűnő illúzió szertefoszlik.

Helyesel és igazat ad, én pedig csalódok. Csalódást érzek, habár győztem. Pontosan ezt akartam elérni. Mégis, valótlannak érzem, mert eltűntek a képek. Hirtelen elkalandoztam, figyelmem és gondolataim már máshol jártak, így nem tudtam eleget tenni saját magam elvárásainak.

- Rendben - ennyit mondtam és eltoltam magam az asztaltól, felálltam a székből és a hálószobám ajtaja felé sétáltam. A háló ajtaja az irodámból nyílt.

Megfogtam a kilincset, de még mielőtt benyitottam volna...

- Miért akartál kimenni? - kérdeztem, s vállam fölött hátranéztem. Szemem sarkából láttam őt, s ha nem értené, hozzá teszem. - Az ágyból. Miért akartál kimenni a világba?

_______________________________

Minden amit mondott, olyan csodásan nyomasztó volt.

Nem azért, mert örömömet leltem benne. Sőt! Ám olyan költői volt, olyan mesterkélten valódi, hogy újabb képeket és érzéseket idézett fel bennem, ámbár nem tudtam el hessegetni annak gondolatát, hogy vajon sajnálja-e önmagát?

Akárhogy is, ez nem számított, amíg engem megigéz. Hirtelenjében azon kaptam magam, hogy ecsetet akarok ragadni és lefesteni őt és azt, amit ruhája alá rejt. Azt, amit kivágna saját magából hasztalan, hisz a sebek el nem múló bélyegek. Azt, hogy ez neki mégis megújulás, eltüntetni a régit.

De ez a tekintet... kizökkentett ihletett állapotomból s egyenes letaszított a valóság ragadós, bűzlő ingoványába.

Míg a művészetek nem ismernek határt, s ezáltal tabukat sem, addig az emberek, s ezzel együtt a valóság nagyon is az elhallgatott igazságokra épül.

Megilletődötten álltam fel ágya mellől. Nem bírtam a szemébe nézni, mert amikor megpróbáltam, nem bírtam kiállni a tekintetét.

- Elnézésedet kérem a modortalanságomért - hajoltam meg kissé. - Pihenj addig, ameddig szükséges. Többé ne tégy ilyesmit, különben jelentenem kell a falunak és a családodnak.

Azzal sarkon fordultam és kimentem a szobából.

**Tatsuno Sizu** Szer. 10 Feb. 2021 - 20:11

A férfi végül lezárta a témát. Nem kérdezett többet, nem zaklatott. Nem akart mindenáron a múltamból ötletet meríteni. Nem akarta, hogy a múlt legyen a megoldás a jelen problémáira. És mennyivel jobb is ez így...

~~~

A gyönyörűnek hitt válaszom végül csúfos kudarcba fulladt. Nem azt a mámorító elégedettség érzetet keltette, mint amit elvártam. Ez szomorú. Miért nem sikerül végre? A saját színdarabomban is kudarcot vallok. Nem veregette meg elégedetten a vállát.. miért nem? Mi rosszat tettem..?
A férfi felállt és egy másik ajtóhoz ment. Kérdése a múltat hánytorgatta. Nem volt jó a válaszom.. az a fránya elkalandozás. Miért akartam megmagyarázni, hogy én jobban tudom milyen zuhanni? Miért kell a depresszív ürességemről pofáznom? Egy katasztrófa vagyok... még senkinek is kevés.
Hogy.. miért akartam kimenni a világba? Nem egyértelmű? – Élni akartam, mint mindenki más. Élni.. nem csupán létezni.

~~~~ ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ ~~~~~~~~~~~~~~~~

(mellékszál kaland)

Utolsó, szilárd mondatom a parancsnokot is megingatta. Nem számított arra, hogy határozott is tudok lenni. Pláne ilyen határozott. De vannak dolgok, amikről nem beszélhetek. Vannak dolgok, amiket el kell felejteni. Vannak dolgok.. amik „nem léteznek”.
- Köszönöm – Mondtam, s arcomon újra egy szelíd báj jelent meg. Olyan, ami mögé a folyamatos fájdalmat rejtjük. Olyan, amit akkor hordunk, ha belülről igazán emészt valami.
A parancsnok kiment a szobából és én meg inkább egyedül éreztem magam. Egyszinten kezd már megnyugtatni a jelenléte. Talán csak hozzászoktam. Talán csak azért érzem ezt mert ő még sose bántott. Talán azért, mert a vezető mindig egy kis megnyugvást ad a beosztottjainak. Talán.. talán...
Riasztó volt az egyedüllét. Az itt töltött idő alatt megszoktam, hogy mindig van velem valaki. Vagy a szobatársam, vagy a többi itt lakó, vagy a parancsnok.. de valaki mindig velem volt. Valaki, aki előtt maszkot kellett vennem. Valaki, akire figyelhettem. De most, semmi inger. Csak Tsuki szuszogott az ölemben, én pedig elmélázva figyeltem a plafont. Vajon hiányzom bárkinek is? Vajon.. van aki gondol rám este? Vajon... és hány embernek vagyok csupán az elfeledett emléke?

****

Másnap hajnalban már meguntam a gyengélkedőt. A sebeim fájtak.. de nekem mim nem fáj? Ebből tudom, hogy még élek. Visszavánszorogtam a szobába és lezuhanyoztam. A víz égette a sebeimet. De ez egy jó fajta fájdalom volt. Mert ez a tisztaság fájdalma volt. Mentes vagyok az érintéseitől. A testem.. újra az enyém!

**Monokūro Gouken** Csüt. 26 Jan. 2023 - 17:40

[Sizu - Főszál]

~ "Élni..." ~

Hallgattam őt, A Lányt, s elhűlő markomban mégis forrott az ajtógomb súlyos fémje, mi csak arra várt, hogy egy kattanással elforduljon, s általa a hálóba lépve feloldjam a ládát, ahol saját mélységem démonait őriztem.

Tétováztam. Ujjaim belefehéredtek a nyirkos szorításba. A testem remegett. Izmaimat megfeszítettem, hogy ne maradjon észrevehető. Az ajtógomb még mindig nem mozdult.

Nem akartam, hogy mozduljon.

Egyre csak a szakadék járt a fejemben. A szakadék és a perem, melynek cérnavékony aranyhúrján éjszakánként egyensúlyoztam, minduntalan, le-le tekintgetve. Mély volt, átható, és szeszélyes. Mégis újra és újra visszatértem hozzá, hogy kihívjam magam ellen és megpendítsem a búgó aranyhúrt... Hogy a hangba az egész katlan beleremegjen, s a nyomán fellángoljon a mélység tüze, s a fekete szárnyak szélviharában a szürke testek úgy gomolyogjanak, mint kihűlő lelkem elhaló füstje.

Ez volt az én szakadékom.

Ez voltam Én, s az én mélységem, mit soha nem akartam elfelejteni.

Mert ő sem felejt engem.

[...]

Lelkem kútjába merítve arcom, szemezve a szürke démonokkal, tarkómban érezve rothadó körmük kaparászását, nem bírtam kinyitni a háló ajtaját. Megütköztem saját szándékomon. Azon, hogy akár egy pillanat erejéig is komolyan gondoltam, hogy megosztom vele mindazt, amit magam elől is elrejtek.

Csak azért, hogy érezze, nincs egyedül.

Nem.

Az idő ragacsos, sűrű, rosszindulatú masszaként nyúlt közöttünk. Ránk telepedett. Megfertőzött minket. Az ajtógomb már nem volt sem forró, sem hideg. Testhőnk kiegyenlítődött. Tudtam, kezem átvette az ajtógomb fojtó, fémes szagát.

A remegés abbamaradt.

Ezután csak a tenyeremen érzett szégyenteljes nyirkosság volt pillanatnyi gyöngeségem egyetlen bizonyítéka.

Izmaim megfeszültek. Még egyszer megszorítottam a kilincset.

Beleremegett az ajtó.

~ Acél... ~

Akarat.

Nem felejthettem el, hogy ki vagyok.

~ Cél. ~

az Út.

A szavak csak eszközök.

~ Az Él! ~

a Penge.

Fegyverként szolgálnak.

~ Él? ~

de Látnak.

Kifejeznek valamit.

~ Élni. ~

és Érezni.

A gyengeség jelei?

- Élni... -

és Vágyni.

Beteljesítenek minket...

Csak suttogtam magam elé, ám abban a pillanatban, ahogy meghallottam szenvedő hangomat, felkaptam a fejem. Néhány pillanat erejéig csak zavartan pislogtam, aztán megköszörültem a torkom.

- Elmehetsz. Holnap megkezdjük a kiképzésedet.

És észrevéve, hogy még mindig a kilincset fogtam elengedtem, hátra kulcsoltam derekamon a kezeim, és szétkentem markomban a fémszagú izzadtságot.

A gondolatától is fintorba torzult az arcom.

Már nem akartam mást, csak kezet mosni...

**Tatsuno Sizu** Csüt. 26 Jan. 2023 - 18:33

Csak állt. Kezében az ajtókilincs nem mozdult, ő pedig nem lépett semerre. A fehérhajú férfi mozdulatlanul meredt, s én nem tudtam a gondolataim közül melyik a megfelelő. Mi fedi a valóságot. Hibás volt a mondatom? Rossz a válaszom? Talán már ez se volt elég. Talán már ez se felelt meg az utolérhetetlen elvárásainak. A levegő a tüdőmben maradt. Fogságba esett, fogságba estem. Feszülten figyeltem őt. Vártam. Vártam, hogy majd megcsóválja a fejét, hogy majd felsóhajt, hogy elküld, hogy lehord, hogy azt mondja, ne hazudjak végre. Vártam, hogy legalább reagáljon… hogy megtudjam, ez végre elég volt-e? Mert bármit teszek, bármit mondok, bármeddig csavarom a színdarabom színfoniáját a színpadomon, egyszerűen nem elég neki. Egyszerűen nem azt teszem, amit akar, nem azt mondom, amit hallani akar, és ebbe lassanként belehalok. Azt akarom, hogy elég legyek, hogy elfogadjon, hogy ne kételkedjen bennem. És szavaim egyre gyorsabban, egyre gyakrabban vetik le előtte a kabátjukat és én egyre kendőzetlenebbül érzem magam mellette. Hangomban egyre többször csendül igazság, egyre többször csendülök ÉN. És ez az egyre gyakoribb önfeltárás megrémiszt. Megrémiszt, mert nem akarok megsérülni. És minél inkább magamat adom, minél inkább előtte állok és előtte én tényleg én vagyok, annál több lehetőséget adok a kezébe. Gyakorlatilag a lelkemet adom oda. Minta a lelkem lenne az a kilincs, az a fémgomb, és azt szorítaná. Fulladok. A saját félelmeim fojtanak, meg és már nem hiszem, hogy önmagam akarok lenni. Miért kellett? Miért kellett levetnem az álcát? Miért hittem, hogy az a cseppnyi igazság, amit ki tudok préselni a könnyeim képezte fátyolfalon keresztül, az elég lesz neki? Miért bíztam benne, hogy a szavak, amiket a szívem kovácsolt, majd kielégítik a kíváncsiságát? Az emberek sose olyanok, mint várom. Tilos bízni. Mindenki elárul egyszer.
Szavaimat ismételte, súgta. Mint aki megrágja őket Talán… vagy talán mást. Szinte néma volt, nem hozzám szólt úgy igazán. És összeszorult a gyomrom. Biztos nem akarta, hogy halljam? És a térdem megremeg, mintha a súlyom már nem bírná el. És elküld. Nem válaszol, csak elküld. És a képek üvegszilánkként törnek össze bennem. Mi rosszat mondhattam?
Bólintok.
- Rendben – préselem ki fogaim közt a szavakat. És szinte belefulladok azokba amiket nem mondtam ki.
Legyen szép napja. Ne vesztegesse rám az idejét. Nem vagyok rá képes. Képes vagyok rá.
Nem akarok elmenni.
És mégis sarkon fordulok, és már csak azt hallom, ahogy hátam mögött becsukódik az iroda ajtaja.

Ajánlott tartalom