Ishikura Haruki
3 posters
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Küldetések
1 / 1 oldal
Ishikura Haruki
Ishikura Haruki Szer. Okt. 17 2018, 18:57
A napokban semmi különös nem történt, így ez a nap is úgy indult, mint a többi. Szokásomhoz híven viszonylag korán keltem, hiszen, ha egyszer kinyílik a szeme, akkor onnantól nem igazán tudok visszaaludni. A szobámból kilépve a friss rizs ínycsiklandó illata kezdett csalogatni a konyha irányába. Anya már talpon volt, s készítette a reggelit, hiszen véleménye szerint, a nap legfontosabb étkezése a reggeli és én ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni.
- Reggelt! – köszöntem, kissé még kómásan.
- Éppen jókor! Most lettem kész – fogadott anya.
Anya kitűnően tud főzni, így minden egyes étkezés egy mesés gasztrotúra az ízlelőbimbóim számára. Mellesleg imád is főzni, így nem meglepő, hogy annyira szokták dicsérni a főztjét a kifőzdében. Bele is ütöttem a tojást a tál rizs közepébe, majd alaposan összekeverve, hozzá is láttam a mennyei éteknek. Imádom, hogy anya mindig tökéletesen ragadósan tudja elkészíteni a rizst, így sokkal könnyebb enni a pálcikákkal is. Az első, gőzölgő falat a legjobb. Lassan forgattam a számban, hogy ki tudjam élvezni a forró, s enyhén sós rizs zamatát és persze a tojás jellegzetes ízét, amint lassan leolvadt a rizsszemekről. Szinte leírhatatlan az élmény, de talán így nem meglepő, hogy mennyire imádom anya ételeit. Miután minden egyes rizsdarabot kicsipegettem a tálamból, még felhörpintettem az asztalra került kis csésze teát, ami anya szerint segít az edzések során. A reggeli befejeztével, már csak fel kellet kapnom az öltözékem és végre teli hassal vághattam neki a napnak. Elbúcsúztam anyáktól, majd igyekeztem a többiekkel megbeszélt helyre, hiszen együtt terveztük teljesíteni egy újabb küldetést.
Úgy tűnt, hogy kicsit túl sok időt töltöttem a reggelivel, hiszen már mindenki jelen volt és elég türelmetlennek látszottak.
- Elkéstél! – ordították a társaim, miközben a sensei csak kacagott a dolgon.
Én csak szégyenkezve vakargattam a fejem búbját, s közben kínos mosolyt villantottam a többieknek. Persze kénytelenek voltak a többiek elengedni a dolgot, hiszen a mester már előre elfogadott nekünk egy küldetést, aminek el is kezdte ismertetni a részleteit.
- Nos, a mai küldetésen a Mohara-Völgybe fogtok menni. Persze mielőtt reménykedni kezdenétek, a folyót kell majd kitakarítanotok, mert a patakok közelében lakók állítása szerint a napokban jócskán megnőtt a szennyezés mennyisége.
A beszédet leginkább sóhajtozások követték, hiszen nem ez a leghálásabb feladat. Persze egy kis versengés általában felvidítja a többieket is, így talán elviselhetőbb ez a munka is. Viszont egy valamit nagyon furcsálltam, méghozzá a többesszám második személyt.
- Mi megyünk? Hogy érti ezt sensei? Nem jön velünk? – mindannyian érdeklődve fordítottuk fejünket a mester felé.
- Pontosan! Nekem… más dolgom van.
Az elején azt hittem, hogy a sensei kedveskedésből kérte ki előre a küldetést, de most már értettem, hogy csak azért, hogy ne ellenkezhessünk. Persze gondolhattam volna, hogy a mester kihúzza magát egy ilyen feladat alól. A többiekkel egymásra pillantottunk, s a szemünk szinte szikrákat szórt. Mindannyian tudtuk, hogy bizonyára ez lehet a büntetés a legutóbbi elszúrt állat elfogós küldetés miatt. Némán beletörődtünk a dologba, persze legbelül azért ki tudja miféle átkokat szórtunk a senseire.
Szerencsénkre a völgy nincs messze a várostól, így hamar odaértünk a patakhoz és a látvány valami lenyűgöző volt. Ha tudnék festeni vagy rajzolni, akkor biztosan megörökítettem volna, de így csak az emlékeimben őrizhettem meg a dolgot. A zöldellő fák, csicsergő madarak és a felhők között beszűrődő napfény egy egészen mesés hellyé varázsolta az erdőt. Így már szinte egyáltalán nem bántam, hogy ott kell dolgoznom. A völgynek csupán egyetlen szépséghibája volt, méghozzá a patakban úszkáló hulladék. A természet láttán így egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy minél hamarabb rendet kell rakni a patakban. Ösztönzés képpen bele is kezdtem a szokásos mondókámba.
- Aki a legkevesebb szemetet szedi össze, az fizet a többieknek egy-egy adag dangot!
Persze ez a kijelentés meg is tette a hatását, hiszen mindannyian őrült tempóba kezdtünk ugrálni a víz felett, illetve a vízen, hogy az összes hulladékot összeszedjük, még a legkisebb cetliket is. Mindeközben igazán hasznosnak bizonyult, hogy a mester megtanította, hogyan maradhatunk meg a víz felszínén. Órákig szedegettük a szemetet a magunkkal hozott zsákokba, de a patak folyamatosan hozta magával az újabb és újabb nem oda illő hulladékot. Meg is említettem a dolgot a többieknek, hogy talán jobb lenne ennek utána járni.
- Nem normális dolog, hogy ennyi piszok van a patakban folyamatosan. Szerintem utána kéne járnunk. Mit gondoltok?
A többiek helyeseltek a dologra, hiszen ők is kezdték már úgy érezni, hogy az egész munka teljesen felesleges. El is indultunk hát a folyó mentén, hogy megtaláljuk a szennyforrást. Egy hosszabb séta után, meg is pillantottunk egy alakot, aki éppen zsákok tartalmát ürítette a patakba. Nem tudtuk, hogy ki ő és mégis miért tesz ilyet, de abban biztosak voltunk, hogy el kell kapnunk, így hát nekiálltunk kitalálni egy tervet. Egy rövid tanácskozás után, kész is lett a terv, miszerint mind a hárman megbújunk egy-egy fán, körbevéve az idegen alakot, hogy ne menekülhessen el. Közelebb érve láttuk csak, hogy az arcát csuklya és álarc takarja, de testalkatából és magasságából ítélve, azt a következtetést vontuk le, hogy körülbelül velünk egykorú lehet vagy egy nagyon kisnövésű ember. Egy kunait hajítottam a lábához, ami következtében elejtett mindent a kezéből, majd keresni kezdte, hogy honnan érkezett a kunai. Természetesen nem hagytam neki sok időt a keresgélésre, hiszen ki akartam használni a meglepetés erejét, de azért nem akartam azt sem megkockáztatni, hogy bármi hülyeséget csinál az ellenfél, így egy helycsere justsu segítségével egy közeli kődarabot változtattam a klónommá, majd az idegen felé irányítottam, aki természetesen egy shuriken hajított felé, pont, ahogyan számítottam erre. Én mindeközben leugrottam a fáról a kezemben egy másik kunaial, amire ráerősítettem előzőleg még egy robbanójegyzetet is, hogy még ijesztőbbé tegyem az ellenfél számára. A klón köddé foszlott és az idegen alak nagy meglepetésére csak egy kődarab maradt helyette, én pedig már éppen mögöttem állta, de azért volt köztünk távolság.
- A helyedben nem mozdulnék, hacsak nem akarod, hogy megpörköljelek!
Nyilvánvalóan semmit sem ért a figyelmeztetésem, mert a tag, menekülésbe kezd. Nem hajítom felé a robbanó kunait, hiszen csak blöffnek szántam a dolgot, de így be kell vonnom a többieket is. Valószínűleg jobban sikerült volna a dolog, ha Hasegawa szólítja meg, de hozzám volt közelebb a fickó.
- Hasegawa, Hatsu! Most!
A maszkos ember hamarosan minden oldalról körbezártuk. Eléggé meglepődött, s amíg a többiekkel foglalkozott én egy rúgást indítottam egyenesen a feje felé, mikor hirtelen elkiáltotta magát.
- Megadom magam!
A lábam nem sokkal az arca előtt állt meg, így még éppen szerencséje volt, hogy időben észhez tért és rájött, hogy túlerővel van dolga. Biccentettem a többiek felé, hogy kötözzék meg jó erősen, de amint hozzáértek, a titokzatos alak, egy nagyméretű füstbombává foszlott szét. Talán ekkor azonnal szembesültünk is a helyzettel, hogy csúnyán átvertek. A bomba berobbant és sűrű füsttel árasztotta el a környezetet, így beletelt egy kis időbe, mire kikászálódtunk a bénító füstből, ugyanis valami mérget is tartalmazhatott, ami bénította az érzékeinket. Mire a füst feloszlott, az emberünknek hűlt helye volt. Értelemszerűen ez volt a csapda lényege, hogy megléphessen. Azonnal figyelni kezdtük a környezetet, hogy itt van-e még az ismeretlen, de valójában tudtuk, hogy már eléggé messze járhat.
- A francba! Már megint elhibáztuk! – hirtelen tör ki belőlem a harag, hiszen nagyon csúnyán átvertek. Ráadásul így a többiek előtt is beégtem, már megint, viszont legalább a sensei nem látta a dolgot.
- Csak te szúrtad el! A terved már másodjára is egy hatalmas kudarc. Talán bővíthetnéd a taktikai ismereteidet, hogy a bújócskán kívül más is az eszedbe jusson! – Hasegawa természetesen rögtön bele is kezdett a tervem cikizésébe, ami nem alaptalan, de azért nagyon rosszul esett.
- Akkor esetleg használhatnád te is azt a nemlétező eszedet, hogy valami jobbat kitalálj, ha már ennyire okosnak hiszed magad! – zeng a válasz tőlem, amire Hasegawa reakciója eléggé heves volt.
Kézfejét ökölbe szorította, majd egy határozott lendülettel indította meg az ütést az arcom felé. Megilletődöttségemben esélyem sem volt kitérni a támadás elől, így a nagy erejű ütés pillanatok alatt el is érte orcámat. Testem, a fejemet követve repült egy kicsit, majd landolt a porban. Ekkor néhány pillanatra összekeveredtek a fejemben a gondolatok az ütés következtében, de amint összeállt a kép, a dühtől és adrenalintól fűtve ugrottam is fel a porból, hogy viszonozzam csapattársam kedves kis gesztusát. Karomat ütésre készítettem volna, mikor hirtelen közénk ugrott Hatsu.
- Elég! Ezzel a viselkedéssel sohasem fogtok eljutni arra a szintre, hogy részt vehessetek a jounin vizsgán!
Hatsu szavaira mindketten csak lehajtott fejjel álltunk, mert hihetetlenül szégyelltük magunkat, hogy eddig fajultak a dolgok, mellesleg tudtuk, hogy Hatsunak teljese mértékben igaza van, hiszen fegyelem nélkül nem lehet senkiből sem shinobi. Persze a harag köztem és Hasegawa közt nem enyhült, hiszen neki köszönhettem azt a hatalmas pirosló foltot az arcomon, de muszáj volt a küldetésre összpontosítanunk. Biccentettem Hatsu felé, hogy induljunk vissza, hiszen jelenteni kell a helyzetet. Felkaptuk hát az eddig gyűjtött szemetet, majd elindultunk vissza a faluba. Az út iszonyú hosszúnak tűnt akkor, aminek egyik oka a fáradtság, de főképpen inkább az, hogy legszívesebben széttéptük volna egymást Hasegawaval. Ráadásul nekem pedig egész végig égett és lüktetett arcomon a „barátom” kézlenyomata.
Kumogakureba érve, gyorsan leszállítottuk a hulladékot, amit gyűjtöttünk, illetve találtunk. Mindezek után jelentést tettünk, az ismeretlen elkövetőről, amit hálásan meg is köszöntek, majd kifizették a fáradozásainkat. Egyértelmű volt, hogy valami nagyobb rangú shinobi fogja megkapni ezt a feladatot, hiszen ez már jócskán meghaladná a mi képességeinket. A küldetést így teljesítettük, de hangulat még mindig elég kellemetlen volt és kínos, de Hatsu megszólalt.
- Hogy is van ez a verseny dolog Haru? Ha jól számoltam, akkor te vesztettél, szóval…
Hasegawa is rögtön elmosolyodott a dolgon, s mind a ketten egészen boldognak tűntek, csak én maradtam ugyanúgy lelombozva, hiszen a történések mellé, még a saját versenyemet is elbuktam.
- Igaz, jövök nektek egy dangoval. Menjünk is!
Sóhajtottam egyet, majd a dangoárus felé vettük az irányt, ahol vettem is a tásaimnak egy-egy rúd dangot. Magamnak is akartam volna venni, de a pénztárcám teljesen kiürült, mivel nem hoztam magammal túl sok pénzt, így csak vágyakozó szemekkel nézhettem, ahogyan a többiek falatozzák a mesésen jóízűnek tűnő dangojukat. Egy idő után meguntam ezt az önkínzást, így csak a föld felé meresztettem szemeimet, miközben a történteken gondolkodtam. Az járt a fejemben, hogy lehet-e belőlem shinobi, ha még egy tervezést se vagyok képes rendesen kivitelezni. Még az is megfordult a fejemben, hogy Hasegawa piszkálódásai is teljesen igazak és tényleg egy rakás szerencsétlenség vagyok. Ekkor hirtelen az orrom előtt megjelent egy szem dango. Fejemet oldalra fordítottam, s láttam, hogy nem más szánt meg, hanem Hasegawa.
- Bocs! – szólt szűkszavúan, de nem is várna tőle mást, az ember. Viszont láttam rajta, hogy valóban megbánta az eseményeket.
Kérdőn szemeztem vele, mert teljesen meglepődtem a dolgon, hiszen egyáltalán nem vártam volna tőle, hogy ilyet tesz, hiszen nem az a fajta ember.
- Na, vedd már el vagy megeszem, ha nem kell!
Gyorsan nyúltam is a finomságért, majd rögtön be is tömtem a számba, de nem azért mert nagyon kívántam már, hanem ennek a cselekedetemnek egy egészen más oka volt. Az volt az oka, hogy ez az egész helyzet, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, könnyeket kezdett facsarni szemeimből, s ezzel próbáltam csillapítani magam, de nem sok sikerrel. Sűrűn folytAak végig piros arcomon a cseppek, amiket Hasegawa kedvessége váltott ki.
- Köszönöm Hasegawa és bocsásd meg, hogy agytalannak neveztelek!
Ezt is nagyon nehezen préseltem ki a számon bömbölés nélkül, de sikerült, így ezután már csak némán szipogtam egy ideig, de nagyon erőlködtem, hogy abba tudjam hagyni, hiszen nem akartam gyengének vagy gyerekesnek látszani, s legfőképpen nem akartam esélyt adni egy gúnyos megjegyzésre. Mikor végre befejeztem a pityergést, elbúcsúztunk egymástól, majd rögvest útnak is indultunk mind a hárman, hogy minél hamarabb hazaérjünk. Míg hazafelé sétáltam a nap is pont lemenőben volt, így egy padra leülve, míg végig szemléltem ezt a gyönyörű jelenséget, így kicsit később is értem haza, mint terveztem. Ebből kifolyólag csak hideg vacsora várt az asztalon, de valahogy egyáltalán nem voltam éhes, de már annál inkább voltam fáradt.
- Végre hazaértél! Milyen volt a napod? – fogadott apám nem sokkal érkezésem után.
A válasz talán nem volt a legkielégítőbb, de ennél őszintébben nem válaszolhattam volna.
- Csodás… de, ha megbocsátasz, most lefeküdnék.
Hallottam, ahogy apám még morog pár sort magában, amit megértek, hiszen bizonyára féltett engem és azt hitte, hogy valami rossz történt, amit nem akartam elmondani neki, ez részben így is volt. Az ágyba beesve, szinte rögtön is tovább szárnyaltak képzeletim az álmok országában…
- Reggelt! – köszöntem, kissé még kómásan.
- Éppen jókor! Most lettem kész – fogadott anya.
Anya kitűnően tud főzni, így minden egyes étkezés egy mesés gasztrotúra az ízlelőbimbóim számára. Mellesleg imád is főzni, így nem meglepő, hogy annyira szokták dicsérni a főztjét a kifőzdében. Bele is ütöttem a tojást a tál rizs közepébe, majd alaposan összekeverve, hozzá is láttam a mennyei éteknek. Imádom, hogy anya mindig tökéletesen ragadósan tudja elkészíteni a rizst, így sokkal könnyebb enni a pálcikákkal is. Az első, gőzölgő falat a legjobb. Lassan forgattam a számban, hogy ki tudjam élvezni a forró, s enyhén sós rizs zamatát és persze a tojás jellegzetes ízét, amint lassan leolvadt a rizsszemekről. Szinte leírhatatlan az élmény, de talán így nem meglepő, hogy mennyire imádom anya ételeit. Miután minden egyes rizsdarabot kicsipegettem a tálamból, még felhörpintettem az asztalra került kis csésze teát, ami anya szerint segít az edzések során. A reggeli befejeztével, már csak fel kellet kapnom az öltözékem és végre teli hassal vághattam neki a napnak. Elbúcsúztam anyáktól, majd igyekeztem a többiekkel megbeszélt helyre, hiszen együtt terveztük teljesíteni egy újabb küldetést.
Úgy tűnt, hogy kicsit túl sok időt töltöttem a reggelivel, hiszen már mindenki jelen volt és elég türelmetlennek látszottak.
- Elkéstél! – ordították a társaim, miközben a sensei csak kacagott a dolgon.
Én csak szégyenkezve vakargattam a fejem búbját, s közben kínos mosolyt villantottam a többieknek. Persze kénytelenek voltak a többiek elengedni a dolgot, hiszen a mester már előre elfogadott nekünk egy küldetést, aminek el is kezdte ismertetni a részleteit.
- Nos, a mai küldetésen a Mohara-Völgybe fogtok menni. Persze mielőtt reménykedni kezdenétek, a folyót kell majd kitakarítanotok, mert a patakok közelében lakók állítása szerint a napokban jócskán megnőtt a szennyezés mennyisége.
A beszédet leginkább sóhajtozások követték, hiszen nem ez a leghálásabb feladat. Persze egy kis versengés általában felvidítja a többieket is, így talán elviselhetőbb ez a munka is. Viszont egy valamit nagyon furcsálltam, méghozzá a többesszám második személyt.
- Mi megyünk? Hogy érti ezt sensei? Nem jön velünk? – mindannyian érdeklődve fordítottuk fejünket a mester felé.
- Pontosan! Nekem… más dolgom van.
Az elején azt hittem, hogy a sensei kedveskedésből kérte ki előre a küldetést, de most már értettem, hogy csak azért, hogy ne ellenkezhessünk. Persze gondolhattam volna, hogy a mester kihúzza magát egy ilyen feladat alól. A többiekkel egymásra pillantottunk, s a szemünk szinte szikrákat szórt. Mindannyian tudtuk, hogy bizonyára ez lehet a büntetés a legutóbbi elszúrt állat elfogós küldetés miatt. Némán beletörődtünk a dologba, persze legbelül azért ki tudja miféle átkokat szórtunk a senseire.
Szerencsénkre a völgy nincs messze a várostól, így hamar odaértünk a patakhoz és a látvány valami lenyűgöző volt. Ha tudnék festeni vagy rajzolni, akkor biztosan megörökítettem volna, de így csak az emlékeimben őrizhettem meg a dolgot. A zöldellő fák, csicsergő madarak és a felhők között beszűrődő napfény egy egészen mesés hellyé varázsolta az erdőt. Így már szinte egyáltalán nem bántam, hogy ott kell dolgoznom. A völgynek csupán egyetlen szépséghibája volt, méghozzá a patakban úszkáló hulladék. A természet láttán így egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy minél hamarabb rendet kell rakni a patakban. Ösztönzés képpen bele is kezdtem a szokásos mondókámba.
- Aki a legkevesebb szemetet szedi össze, az fizet a többieknek egy-egy adag dangot!
Persze ez a kijelentés meg is tette a hatását, hiszen mindannyian őrült tempóba kezdtünk ugrálni a víz felett, illetve a vízen, hogy az összes hulladékot összeszedjük, még a legkisebb cetliket is. Mindeközben igazán hasznosnak bizonyult, hogy a mester megtanította, hogyan maradhatunk meg a víz felszínén. Órákig szedegettük a szemetet a magunkkal hozott zsákokba, de a patak folyamatosan hozta magával az újabb és újabb nem oda illő hulladékot. Meg is említettem a dolgot a többieknek, hogy talán jobb lenne ennek utána járni.
- Nem normális dolog, hogy ennyi piszok van a patakban folyamatosan. Szerintem utána kéne járnunk. Mit gondoltok?
A többiek helyeseltek a dologra, hiszen ők is kezdték már úgy érezni, hogy az egész munka teljesen felesleges. El is indultunk hát a folyó mentén, hogy megtaláljuk a szennyforrást. Egy hosszabb séta után, meg is pillantottunk egy alakot, aki éppen zsákok tartalmát ürítette a patakba. Nem tudtuk, hogy ki ő és mégis miért tesz ilyet, de abban biztosak voltunk, hogy el kell kapnunk, így hát nekiálltunk kitalálni egy tervet. Egy rövid tanácskozás után, kész is lett a terv, miszerint mind a hárman megbújunk egy-egy fán, körbevéve az idegen alakot, hogy ne menekülhessen el. Közelebb érve láttuk csak, hogy az arcát csuklya és álarc takarja, de testalkatából és magasságából ítélve, azt a következtetést vontuk le, hogy körülbelül velünk egykorú lehet vagy egy nagyon kisnövésű ember. Egy kunait hajítottam a lábához, ami következtében elejtett mindent a kezéből, majd keresni kezdte, hogy honnan érkezett a kunai. Természetesen nem hagytam neki sok időt a keresgélésre, hiszen ki akartam használni a meglepetés erejét, de azért nem akartam azt sem megkockáztatni, hogy bármi hülyeséget csinál az ellenfél, így egy helycsere justsu segítségével egy közeli kődarabot változtattam a klónommá, majd az idegen felé irányítottam, aki természetesen egy shuriken hajított felé, pont, ahogyan számítottam erre. Én mindeközben leugrottam a fáról a kezemben egy másik kunaial, amire ráerősítettem előzőleg még egy robbanójegyzetet is, hogy még ijesztőbbé tegyem az ellenfél számára. A klón köddé foszlott és az idegen alak nagy meglepetésére csak egy kődarab maradt helyette, én pedig már éppen mögöttem állta, de azért volt köztünk távolság.
- A helyedben nem mozdulnék, hacsak nem akarod, hogy megpörköljelek!
Nyilvánvalóan semmit sem ért a figyelmeztetésem, mert a tag, menekülésbe kezd. Nem hajítom felé a robbanó kunait, hiszen csak blöffnek szántam a dolgot, de így be kell vonnom a többieket is. Valószínűleg jobban sikerült volna a dolog, ha Hasegawa szólítja meg, de hozzám volt közelebb a fickó.
- Hasegawa, Hatsu! Most!
A maszkos ember hamarosan minden oldalról körbezártuk. Eléggé meglepődött, s amíg a többiekkel foglalkozott én egy rúgást indítottam egyenesen a feje felé, mikor hirtelen elkiáltotta magát.
- Megadom magam!
A lábam nem sokkal az arca előtt állt meg, így még éppen szerencséje volt, hogy időben észhez tért és rájött, hogy túlerővel van dolga. Biccentettem a többiek felé, hogy kötözzék meg jó erősen, de amint hozzáértek, a titokzatos alak, egy nagyméretű füstbombává foszlott szét. Talán ekkor azonnal szembesültünk is a helyzettel, hogy csúnyán átvertek. A bomba berobbant és sűrű füsttel árasztotta el a környezetet, így beletelt egy kis időbe, mire kikászálódtunk a bénító füstből, ugyanis valami mérget is tartalmazhatott, ami bénította az érzékeinket. Mire a füst feloszlott, az emberünknek hűlt helye volt. Értelemszerűen ez volt a csapda lényege, hogy megléphessen. Azonnal figyelni kezdtük a környezetet, hogy itt van-e még az ismeretlen, de valójában tudtuk, hogy már eléggé messze járhat.
- A francba! Már megint elhibáztuk! – hirtelen tör ki belőlem a harag, hiszen nagyon csúnyán átvertek. Ráadásul így a többiek előtt is beégtem, már megint, viszont legalább a sensei nem látta a dolgot.
- Csak te szúrtad el! A terved már másodjára is egy hatalmas kudarc. Talán bővíthetnéd a taktikai ismereteidet, hogy a bújócskán kívül más is az eszedbe jusson! – Hasegawa természetesen rögtön bele is kezdett a tervem cikizésébe, ami nem alaptalan, de azért nagyon rosszul esett.
- Akkor esetleg használhatnád te is azt a nemlétező eszedet, hogy valami jobbat kitalálj, ha már ennyire okosnak hiszed magad! – zeng a válasz tőlem, amire Hasegawa reakciója eléggé heves volt.
Kézfejét ökölbe szorította, majd egy határozott lendülettel indította meg az ütést az arcom felé. Megilletődöttségemben esélyem sem volt kitérni a támadás elől, így a nagy erejű ütés pillanatok alatt el is érte orcámat. Testem, a fejemet követve repült egy kicsit, majd landolt a porban. Ekkor néhány pillanatra összekeveredtek a fejemben a gondolatok az ütés következtében, de amint összeállt a kép, a dühtől és adrenalintól fűtve ugrottam is fel a porból, hogy viszonozzam csapattársam kedves kis gesztusát. Karomat ütésre készítettem volna, mikor hirtelen közénk ugrott Hatsu.
- Elég! Ezzel a viselkedéssel sohasem fogtok eljutni arra a szintre, hogy részt vehessetek a jounin vizsgán!
Hatsu szavaira mindketten csak lehajtott fejjel álltunk, mert hihetetlenül szégyelltük magunkat, hogy eddig fajultak a dolgok, mellesleg tudtuk, hogy Hatsunak teljese mértékben igaza van, hiszen fegyelem nélkül nem lehet senkiből sem shinobi. Persze a harag köztem és Hasegawa közt nem enyhült, hiszen neki köszönhettem azt a hatalmas pirosló foltot az arcomon, de muszáj volt a küldetésre összpontosítanunk. Biccentettem Hatsu felé, hogy induljunk vissza, hiszen jelenteni kell a helyzetet. Felkaptuk hát az eddig gyűjtött szemetet, majd elindultunk vissza a faluba. Az út iszonyú hosszúnak tűnt akkor, aminek egyik oka a fáradtság, de főképpen inkább az, hogy legszívesebben széttéptük volna egymást Hasegawaval. Ráadásul nekem pedig egész végig égett és lüktetett arcomon a „barátom” kézlenyomata.
Kumogakureba érve, gyorsan leszállítottuk a hulladékot, amit gyűjtöttünk, illetve találtunk. Mindezek után jelentést tettünk, az ismeretlen elkövetőről, amit hálásan meg is köszöntek, majd kifizették a fáradozásainkat. Egyértelmű volt, hogy valami nagyobb rangú shinobi fogja megkapni ezt a feladatot, hiszen ez már jócskán meghaladná a mi képességeinket. A küldetést így teljesítettük, de hangulat még mindig elég kellemetlen volt és kínos, de Hatsu megszólalt.
- Hogy is van ez a verseny dolog Haru? Ha jól számoltam, akkor te vesztettél, szóval…
Hasegawa is rögtön elmosolyodott a dolgon, s mind a ketten egészen boldognak tűntek, csak én maradtam ugyanúgy lelombozva, hiszen a történések mellé, még a saját versenyemet is elbuktam.
- Igaz, jövök nektek egy dangoval. Menjünk is!
Sóhajtottam egyet, majd a dangoárus felé vettük az irányt, ahol vettem is a tásaimnak egy-egy rúd dangot. Magamnak is akartam volna venni, de a pénztárcám teljesen kiürült, mivel nem hoztam magammal túl sok pénzt, így csak vágyakozó szemekkel nézhettem, ahogyan a többiek falatozzák a mesésen jóízűnek tűnő dangojukat. Egy idő után meguntam ezt az önkínzást, így csak a föld felé meresztettem szemeimet, miközben a történteken gondolkodtam. Az járt a fejemben, hogy lehet-e belőlem shinobi, ha még egy tervezést se vagyok képes rendesen kivitelezni. Még az is megfordult a fejemben, hogy Hasegawa piszkálódásai is teljesen igazak és tényleg egy rakás szerencsétlenség vagyok. Ekkor hirtelen az orrom előtt megjelent egy szem dango. Fejemet oldalra fordítottam, s láttam, hogy nem más szánt meg, hanem Hasegawa.
- Bocs! – szólt szűkszavúan, de nem is várna tőle mást, az ember. Viszont láttam rajta, hogy valóban megbánta az eseményeket.
Kérdőn szemeztem vele, mert teljesen meglepődtem a dolgon, hiszen egyáltalán nem vártam volna tőle, hogy ilyet tesz, hiszen nem az a fajta ember.
- Na, vedd már el vagy megeszem, ha nem kell!
Gyorsan nyúltam is a finomságért, majd rögtön be is tömtem a számba, de nem azért mert nagyon kívántam már, hanem ennek a cselekedetemnek egy egészen más oka volt. Az volt az oka, hogy ez az egész helyzet, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, könnyeket kezdett facsarni szemeimből, s ezzel próbáltam csillapítani magam, de nem sok sikerrel. Sűrűn folytAak végig piros arcomon a cseppek, amiket Hasegawa kedvessége váltott ki.
- Köszönöm Hasegawa és bocsásd meg, hogy agytalannak neveztelek!
Ezt is nagyon nehezen préseltem ki a számon bömbölés nélkül, de sikerült, így ezután már csak némán szipogtam egy ideig, de nagyon erőlködtem, hogy abba tudjam hagyni, hiszen nem akartam gyengének vagy gyerekesnek látszani, s legfőképpen nem akartam esélyt adni egy gúnyos megjegyzésre. Mikor végre befejeztem a pityergést, elbúcsúztunk egymástól, majd rögvest útnak is indultunk mind a hárman, hogy minél hamarabb hazaérjünk. Míg hazafelé sétáltam a nap is pont lemenőben volt, így egy padra leülve, míg végig szemléltem ezt a gyönyörű jelenséget, így kicsit később is értem haza, mint terveztem. Ebből kifolyólag csak hideg vacsora várt az asztalon, de valahogy egyáltalán nem voltam éhes, de már annál inkább voltam fáradt.
- Végre hazaértél! Milyen volt a napod? – fogadott apám nem sokkal érkezésem után.
A válasz talán nem volt a legkielégítőbb, de ennél őszintébben nem válaszolhattam volna.
- Csodás… de, ha megbocsátasz, most lefeküdnék.
Hallottam, ahogy apám még morog pár sort magában, amit megértek, hiszen bizonyára féltett engem és azt hitte, hogy valami rossz történt, amit nem akartam elmondani neki, ez részben így is volt. Az ágyba beesve, szinte rögtön is tovább szárnyaltak képzeletim az álmok országában…
Ishikura Haruki- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 14
Tartózkodási hely : Kumogakure no Sato
Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 138
Re: Ishikura Haruki
Senju Tobirama Csüt. Okt. 25 2018, 02:38
Üdv!
Szép történet volt, nagyon jól írtad meg. Érződött, hogy még kis geninek, de próbálnak nagyra törni, versengenek egymással, ezzel is erősítve maguk. Lényegében egy D majd a csata végett kicsit C szintűre hajazó küldetés, melyből kihoztad, amit lehetett.
Jutalmad:
+15 chakra
+5 TJP
+2500 Ryo
A változásokat vezesd fel az adatlapra kérlek.
Egy élmény volt! ^^
Ui: Ugye az NJK-nak csak a keresztneve a Hasegawa? ><
Szép történet volt, nagyon jól írtad meg. Érződött, hogy még kis geninek, de próbálnak nagyra törni, versengenek egymással, ezzel is erősítve maguk. Lényegében egy D majd a csata végett kicsit C szintűre hajazó küldetés, melyből kihoztad, amit lehetett.
Jutalmad:
+15 chakra
+5 TJP
+2500 Ryo
A változásokat vezesd fel az adatlapra kérlek.
Egy élmény volt! ^^
Ui: Ugye az NJK-nak csak a keresztneve a Hasegawa? ><
_________________
Senju Tobirama- Főadminisztrátor
Adatlap
Szint: E
Rang: Hokake
Chakraszint: Halálütés
Re: Ishikura Haruki
Ishikura Haruki Szomb. Aug. 24 2019, 13:08
Új nap virrad Kumogakure felett... Új nap, mely új kalandokat hoz magával. Ezúttal kivételesen már időben felkeltem, bár nem volt könnyű, hiszen szeretem hosszas alvással tölteni a reggelt is. Azonban egészen elegem van abból, hogy mindig én érek oda mindenhova utoljára, mert későn indulok. Félkómásan kászálódok ki a szobámból, hogy a nap legfontosabb étkezését megejtsem. Az egész házban ínycsiklandóan édes illatanyag terjeng. Úgy tűnik, hogy anya is korábban kelt fel főzni, bizonyára azért, mert említettem neki, hogy időben szeretnék indulni. Ez nagyon rendes tőle, egyszer valahogy viszonozni fogom kedvességét, hisz megérdemli. Mindig finomakat főz, ez nem vitás, így ezúttal is nagyon várom, hogy végre belemélyeszthessem a fogamat valami finomságba. A szemem majd leragad, így falról falra támaszkodva, álmosan lézengek a konyha felé. Anya széles mosollyal fogad. Mindig töretlen jókedv sugárzik róla, pedig tudom, hogy rengeteg dolga van, s bizonyára elég fáradt, főleg a nap végén.
- Jó reggelt Haru! Gyere csak, kész a reggeli. A kedvencedet csináltam. – invitál az asztalhoz anya.
Próbálok én is jó reggelt kívánni neki, de számon néha furcsa hangnál többet nem enged a fáradtság. Leülök az asztalhoz, majd anya elém rakja a vastag palacsinta tésztákat, melyet még meglocsol jó sok mézescukros sziruppal, s hozzá is láthatok. Az első falatot hamar a számhoz emelem, s rendkívül kellemes érzés, ahogy a langyos szirup megpuhítja a kissé száraz tésztát. A nagy élvezetek közepette még egy kicsi le is csurog a szám szélén. Nem törődöm vele, csupán falom tovább a mennyei ételt, azonban minden pillanattal egyre tompábbak lesznek az ízek, a fejem súlya is ólomnehézzé válik. Pár pillanattal később néhány erős taszítást érzek magamon, majd fejemet felemelve érzem, hogy az arcomat teljesen összehúzza valami ragacsos massza.
- Jaj Haruki… legközelebb inkább pihend ki magad!
Egy nedves ronggyal áttörölgetem az arcomat, miközben anya egy sötét színű italt szolgál fel kis csészében.
- Ezt idd meg mind! Ettől majd erőre kapsz.
A tanácsot megfogadva hamar el is kezdem szürcsölgetni a forró teát, mely nem éppen a kedvencem. Valójában nagyon is szeretem a teákat, de a fekete tea pont nem a kedvencem, viszont tudom, hogy segít az ébredésben, így mindet kihörpintem csészéből.
- Köszönöm!
Ismét nagyon finom reggelin vagyok túl, de nem érek rá késlekedni, így hamar visszasietek a szobámba, hogy felöltözzek és találkozzak a csapatommal, illetve a senseiel. Felkapom a ruhámat, fejemre igazítom a fejpántot, majd jól meghúzom, s sietek is a kijárat felé. Az ajtóban megállok, s anyámnak háttal állva, fejem kissé oldalra fordítva, a vállam fölött szólók pár szót.
- Majd jövök.
- Rendben… - válaszol édesanyám egy sóhaj kíséretében.
Indulok is, azonban az udvar közepén megállok, egyszerűen nem visz tovább a lábam, hisz nem hagy nyugodni anyám szomorkás hangneme. Talán túlságosan hideg voltam vele szemben. Sarkon fordulok és futólépésben sietek hozzá, hogy a nyakába borulva öleljem pár pillanatig.
- Szeretlek… akkor is, ha nem mondom.
- Tudom... csak néha elfelejtem, hogy már nagy vagy. Na siess, mert még elkésel!
Jót kacagunk, hiszen még jócskán van időm odaérni a találkozóhelyre, de ha már ilyen korán keltem, akkor legyek én az első.
Ezúttal megállás nélkül haladok át a házunk kapuján, majd átszelek a városon, egészen a kapuig, melyen átlépve már elhagynám a várost. Félre húzódva le is ülök a földre, míg a többiekre várok. Elsőként Hatsu érkezik a kapuhoz, aki tágra nyílt szemekkel közeledik hozzám. Én már akkor integettem neki, mikor még elég távol volt, így szinte esélye sem volt nem észrevenni. Felkelek a földről, hiszen mégiscsak úgy illő köszönni neki.
- Há… hát te? – érdeklődik nagyokat pislogva Hatsu.
- Gondoltam egyszer időben ideérhetnék. – válaszolom széles mosollyal az arcomon.
- Ideje volt már… vagyis örülök neki. – jegyzi meg Hatsu, kissé kínosan.
Ezután, a kis beszélgetés után egy darabig némán álldogálunk egymás mellett. Ez a csend számomra már túlságosan kínos és irritáló, így nem hagyhatom szó nélkül.
- Mit szoktatok ilyenkor csinálni, amikor rám vártok?
- Hát én például… izé… mindegy, bolondság.
- Na, ki vele! – faggatom Hatsut, hátha elárulja.
- Hát jó… - nagyot sóhajt, majd folytatja – a felhők formáját szoktam találgatni…
- Viccelsz?! Ez marha jó! – Hangos kacagásba török ki, azonban ezt az önfeledt hahotázást egy kellemetlen mondat szakítja meg.
- Na, mi van Haruki? Kivetett az ágy? – Közeledik felénk Hasegawa.
- Neked is jó reggelt Hasegawa! – szólok társamhoz hasonlóan gúnyosan, mint ahogy ő tette. Ez után a nehéz reggeli kelés után már csak pont Hasegawa gúnyolódása hiányzott.
- Gondolom az anyád rázott fel. Talán megkérhetnéd rá máskor is. – Hasegawa arcára méretes mosoly húzódik. Nálam viszont itt telt be a pohár, ki nem állhatom a szívózását és azt az önelégült vigyort az arcán. Kezem ökölbe rándul és megindulok felé, hogy behúzzak neki egyet. Már lendítésre is emelném a karomat, mikor hirtelen valami vagy inkább valaki fültövön csíp és visszaránt.
- Áú! – kiáltunk fel szinte kórusban Hasegawaval, ugyanis őt is elkapta ez az illető, aki nem más, mint a sensei.
- Elég legyen gyerekek, ne marakodjatok! – szól a sensei, s ezzel egyelőre el is csitítja a dolgokat, habár pár pillanatig még villámokat szóró szemekkel nézünk egymásra Hasegawaval – Elnézést, hogy utoljára értem ide, de azzal számoltam, hogy Haruki még úgyis várnunk kell. Ám úgy tűnik ezúttal másként alakult. Mindegy is, a mai feladatunkhoz nem kell messzire mennünk, ugyanis a közeli erdőségbe fogunk ellátogatni. Egy vaddisznót kell elfognunk, ugyanis az eszes „kis”, körülbelül két mázsás, jószág gyakorta kivándorol a kereskedelmi utakig, hogy némely kereskedőre a frászt hozva, megdézsmálhassa értékes portékáikat. Ha a mai nap folyamán nem sikerül teljesítenünk a feladatot, akkor egy másik csapat kapja meg, ugyanis tényleg nagyon fontos időben elfogni az állatot. Továbbá elég fontos, hogy lehetőleg élve kell elfogni, ugyanis egy kifőzde tulajdonosa jó pénzt fizetne az állatért. Ne okozzatok csalódást! Így sem volt egyszerű megszereznem nektek ezt, mások is „licitáltak” rá, azonban meg akarom nektek adni a bizonyítás esélyét.
- Erre mérget vehetsz, Sensei! – válaszolom habozás nélkül, s ezúttal mindenki arcán halvány mosolyt vélek felfedezni, még Hasegawaén is.
A tájékoztató után már a teljes létszámmal indulunk tovább az erdő irányába. Izgalmas feladatnak ígérkezik, azonban a vaddisznó elejtéséhez szükség lesz a csapatmunkára, amiben, őszintén szólva, koránt sem vagyunk túl jók, egyelőre. Az út egészen csendesen telik, nem igazán beszélgetünk. Én a tájban gyönyörködöm, főként a fellegekben. Bizony én is szoktam nézni őket, tehát már is van egy közös pontunk Hatsuval, azonban a falun kívül minden szebb, másként hat. Mintha más nap ragyogna ránk, s mintha a felhők színe is tisztább lenne. A bokrokban néha egy-egy tapsifülest is látok mozgolódni. Lassan meg is érkezünk az erdőséghez, ami nem is olyan kicsi, mint emlékeztem, így azért kihívást fog jelenteni az állat meg találása. Azonban nem esek kétségbe, ugyanis hiszem, hogy sikerülni fog, meg tudom oldani. A sensei elő is áll az ötlettel, hogy keresünk a kereskedelmi út közelében nyomokat, s ott állítsunk fel egy csapdát. Így is teszünk, hiszen valószínűleg vannak olyan területek, ahol naponta többször megfordul, mint például a kereskedelmi út, így ott a legcélszerűbb kihelyezni a csalit. Beletelik egy kis időbe, míg vaddisznó lábnyomokat találunk az út mentén, de végül sikerül, így nincs más hátra, mint egy kupac makkot a földre szórni, melyet a közeli tölgyfáról szaggattunk le. Ezután jöhet egy kis megbeszélés, hogy hol helyezkedjenek el a többiek. Kiosztjuk a feladatokat, Hasegawa és Hatsu megbújva a bokrok mögül bolákat hajít a disznó lábaira, miközben én a sensei a fa tetejéről vetődünk rá, hogy jól megkötözzük az állatot. Hosszú várakozás következik, mialatt a sensei is elszundít. Már én is majdnem elbóbiskolok, mikor az avar zörgéséből leszűröm, hogy valamilyen állat közeledik. Feszülten figyelem, s közben az ágon, amin állok, egyre közelebb lépdelek, hogy jobban lássam a közeledő lényt. Egy óvatlan lépésemet követően azonban nagyot reccsen alattam az elvékonyodott gally, majd szabadesésben közelítek a talaj felé. A földet érést követően gyorsan fel is pattanok, de szerencsétlenségemre pont a vaddisznő elé pottyantam, aki nagyokat horkantva indul rohamra az én irányomba. Társaim annyira meglepődtek az elbénázott landolásom láttán, hogy még a bolát is elfelejtették eldobni, így rájuk kiáltok, miközben az utolsó pillanatban még elrugaszkodom a földről, hogy ne nyársaljon fel a disznó.
- Most!
Azonban hirtelen egy erős rántást érzek a ruhámon, majd azt veszem észre, hogy a testem egészen más irányba mozog, mint ahogy elrugaszkodtam a földtől. A disznóra pillantok, s látom, hogy a ruhám beleakadt nagyméretű agyarába, s magával húz az állat a földön, aki éppen menekülőre fogja a dolgot. Már éppen nyúlnék, hogy kiakasszam a ruhámat, de egy kósza bola talál el, ezzel korlátozva a mozgásban. Valamelyik társam véletlenül engem talált el a vaddisznó helyett, de szerencséjükre nem láttam, hogy melyikük, mert ha láttam volna, akkor biztosan kiosztottam volna egy alapos fejmosást a szabadulásomat követően. Kétségbeesetten próbálok kikerülni a bola szorításából, de a földön csúszva ez nem éppen egy egyszerű feladat. Azonban a helyzet csak tovább súlyosbodik, amikor meglátom, hogy hamarosan egy sziklaszirt széléhez érünk. Próbálom egyre határozottabban lerázni magamról a kötelet, de sikertelenül. Azonban a vaddisznó sem akar öngyilkosságot végrehajtani, így egy hajtűkanyart csinál, amit a ruhám már nem bír cérnával, s így én a tehetetlenségi erők hatására tovább repülök a szakadék felé.
Zuhanni kezdek háttal a föld felé, így nem láthatom, hogy mennyi időm is van még a földet érésemig, azonban ez a pár pillanatnyi csend, ami a zuhanással jár, eszembe juttatja, hogy miként is szabadulhatok a kötélből. Lehunyom szememet, hogy még jobban ki tudjam zárni a külvilágot, s a testemen keresztül elkezdem a chakrámat a kötélbe vezetni, így meglazítani azt, majd a testemet kígyózva mozgatva, sikerül kiszabadulnom. Hamar lepillantok, hogy mégis milyen esélyem van a túlélésre és szerencsére, látok egy nagyobb, párkányszerű részt, de le kell lassulnom, máskülönben csúnya, talán halálos sérüléseket is szerezhetek a becsapódáskor. Előkapok egy kunait, majd a sziklafalba mélyesztem, hogy ezzel némileg lassítsam az esésemet. Habár megállnom nem sikerül, a sebességem jóval lelassul, így a párkányhoz közeledve egy bukfencet hajtok végre, hogy ezzel is tompítsam a becsapódást, illetve azért, hogy a becsapódás erejét nagyobb területen oszlassam szét a testemen. A gyors reakciónak és sikeres manővernek köszönhetően néhány horzsolásnál és zúzódásnál nincs igazán komolyabb bajom. Azonban egy újabb nehézséggel kell szembe néznem, méghozzá azzal, hogy innen csak két út vezet, az egyik lefelé a másik felfelé. Lefelé haladni kész őrültség lenne, hiszen még távolabb kerülnék a csapattársaimtól, illetve egy rossz mozdulat is végzetes lehet. Így hát a legcélravezetőbb megoldás, ha felfelé megyek, hiszen még ha el is rontom a lépést, akkor is a párkányra esem vissza, ami annyira nem vészes, de azért koránt sem mondanám kellemesnek. Neki is látok a feladatnak és végtagjaimmal igyekszem megtartani magam a fal repedéseiben és kiálló részeiben, miközben lassan, de annál biztosabban haladok felfelé. Felváltva rakosgatom a kezeimet és lábaimat, minden lépést alaposan megfontolva, habár így nem túl gyors a haladás, de mégis gyorsabb, mintha mindig újra kéne kezdenem, mert leesek. Hosszadalmas és kimerítő feladat ez, ámde mégis az zavar a legjobban, hogy a társaim nem jöttek még a segítségemre. Az idő rendkívül lassan halad, s minden pillanat órának tűnik, ráadásul erre még ez a rekkenő hőség is rásegít, de kitartóan haladok tovább, hiszen már majdnem félúton járok. A mászás során egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy rendkívül párássá válik a levegő, s lassan a nap fénye sem pirítja tovább testemet. Valahol kellemes érzés ez, de jelenlegi állapotomon nem segít, ugyanis jól tudom, hogy ez minek az előjele. Vihar közeledik, és ha nem érek fel időben a csúcsra, akkor kezdhetem előröl az egészet, már ha egyáltalán túlélem. Igyekszem gyorsabban rakosgatni a lábaimat, de eléggé instabil a terep, így nem könnyű a feladat. Hamarosan néhány hűvös érintést kezdek érezni a karomon, s a szél is egészen feltámad. A sziklafal hamar rendkívül csúszóssá válik, ahogyan az potyogó esőcseppek száma sűrűsödik, s az erős szél is nagyban rásegít arra, hogy ne érhessek fel a szirtre. Egy óvatlan mozdulat során leomlik az a rész, ahova lábamat tettem, de hiába próbálom megtartani magam a kezemmel, erre nem sok esélyem van, ugyanis egy pillanat alatt lecsúszik a kezem is és ismét szabadesésben közeledek a kiindulópont felé. Ezúttal talpra érkezem, habár a rövid zuhanás közben igyekszem párszor hozzányomni lábaimat a sziklafalhoz, ezzel is lassítva magamat, így legalább most karcolás nélkül megúszom az esést.
- A fenébe!
A helyzet egyszerű, hiszen addig nem tudok feljutni, amíg szakad az eső. Dönthetnék úgy, hogy megvárom, de ez az idő, míg elvonul a felhő, lehet pár perc, óra vagy akár nap is, arról nem is beszélve, hogy bármikor a helyére léphet egy másik felleg. Felnézek, hogy mégis mekkora távolságot kéne megtennem, s miközben az arcomon lassan lecsorognak a vízcseppek, a szirtet egyre távolibbnak látom. A magasba való bámulás során, kissé meg is szédülök, s egyensúlyomat elvesztve a földre huppanok. Elgondolkozom, s nem is tart soká, mire eszebe jut a nyilvánvaló, hogy miként is juthatnék fel a sziklafalon. Nem igazán tetszik a terv, ugyanis a megvalósításához egy technikát kell használnom, melynek alapjait már elmagyarázta, illetve megmutatta a mester, meg persze gyakoroltuk is, de koránt sem érzem magam a mesterének. Mindenesetre sok más esetőséget nem látok, hiszen kapaszkodni nem tudok, a sziklafal pedig túl kemény ahhoz, hogy a kunait mélyen belevágva felmásszak. Felpattanok hát a földről, s lábamat erősen megvetem a talajon, majd nekifutok, hogy a lendület minél magasabbra vigyen. Mikor mindkét talpam a sziklafalhoz ér, igyekszem elegendő mennyiségű chakrát a lábamba vezetni, hogy ne zuhanja le. Mindazonáltal ez nem jár sikerrel, hiszen pár lépést követően az elfogyó lendület hatására vissza pottyanok a kiindulópontra. Persze meglepődtem volna, ha elsőre sikerül a dolog, viszont lehet, hogy rájöttem arra, hogy mit csinálok rosszul. A biztonság kedvéért persze nem árt újra próbálkozni. Így hát ismét nekiiramodok, de ezúttal sem jutok sokkal tovább, mint az előző próbálkozásom alkalmával. Mindenesetre már szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy a probléma forrása az, hogy nem oszlatom szét kellően a chakrát a talpamon, így csak egy kis pontot tapad a lábam, de az nem elég arra, hogy megtartsa a teljes testsúlyomat. Folytatom tovább a kísérletezést, de minden egyes alkalommal ugyanaz az eredmény, zuhanás. Talán minden alkalommal feljebb jutok, de mégsem érzek rá a dologra. A maradék ruhám, ami még nem szakadt le, már teljesen átázott, s én is teljesen átfagytam, de ha a feladatra koncentrálok, akkor ki tudom zárni ezeket a kellemetlen tényezőket. Habár fogalmam sincs mennyi idő telt már el mióta itt tartózkodom, én nem adom fel, hisz érzem, hogy minden alkalommal egyre közelebb vagyok a célhoz, s hogy csak egy kicsi hiányzik. Az esőfelhők is lassan elvonulnak az idő múlásával, s mögöttük felcsillannak az éjjeli ég első hírhozó fénypontjai. A madarak csiripelése már egészen elhalkult, csupán néhány tücsök, esetleg bagoly hangját lehet hallani a távolból. Ha nem volnék egészen elfáradva, talán még élvezném is. Megindulok hát egy újabb nagy rohamra, s mikor már érzem, hogy elfogy a lendületem, felkészülök a zuhanásra, azonban most egészen másként alakul a dolog, ugyanis megmaradok a sziklafalon, legalábbis egy ideig. Ugyanis ennek a „kis” sikernek annyira megörülök, hogy még összpontosítani is elfelejtek, így ennek következtében ugyancsak visszaesek. Az izgalom hatására, mintha újból erőre kapnék, ugyanis a korábbi fáradtság érzet hirtelen szertefoszlik, s ezúttal, a következő próbálkozásomkor már nem zuhanok le. Az igaz, hogy az elején még néha megcsúszik az egyik lábam, de minden lépéssel magabiztosabbnak érzem magam. A csúcshoz közeledve valami furcsa érzés fog, a kitartó munka által elért siker érzése. Mire végre felérek a szirtre, arcomon az öröm könnye csorog végig. Azonban hirtelen úgy érzem, mintha csontjaim megpuhulnának, s mint egy rongybaba a földre rogyok. Egy porcikám se mozdul, s a szemem világa, az éjjeli ég, lassan elhomályosul, majd mindent elemésztő sötétség veszi át a helyét. Sikerült…
Mire ismét észhez térek, egy kanapén fekve találom magam, gondosan betakargatva. Hirtelen fel is ugrok, mert a helyszín egészen ismeretlen számomra. Ekkor, egyszer csak egy hang szólal meg mögülem.
- Á, felébredtél!
A hang irányába kapom fejemet, s megpillantom a senseit.
- Yamamura sensei? Mi… mi történt?
Az, hogy itt látom a mestert, arra enged következtetni, hogy az ő otthonában vagyok, de abban nem vagyok egészen biztos, hogy mi is történhetett. Nem tudom meddig aludtam, illetve, hogy az egész küldetés valóban megtörtént vagy csak álmodtam.
- Hát… miután a többiekkel elindultunk a vadkant után, amit elriasztottál... – itt tekintete szúróssá válik egy pillanatra, s a hangja is mintha kissé erőteljesebb, hangosabb lenne egy kicsit - Mind úgy hittük, hogy magával vonszolt az állat, mivel a felsőd nagy része az agyarán lógott, így csak nem sokkal a sziklaszirt után tűnt fel mindenkinek, hogy te nem vagy sehol. Ekkor elváltam Hatsutól és Hasegawatól, majd meghagytam nekik utasításnak, hogy ha sikerül, ha nem elfogniuk a vaddisznót, térjenek vissza a faluba, ne várjanak ránk. Végül egy kis keresgélés után megéreztem a chakrádat, s így találtalak meg. Azonban mivel láttam, hogy tulajdonképpen kutya bajod, kíváncsi voltam, hogy hogyan keveredsz ki a szorult helyzetből mások segítsége nélkül. Mintha egy fajta próba lett volna, tekint rá úgy. S büszke vagyok rád, mert átmentél a vizsgán és felmásztál a sziklafalon. Ezután a fáradtság és a sok chakrahasználat hatására elájultál, de én elhoztalak az otthonomba.
Eléggé szégyellem magam, hogy miattam ilyen kalamajka alakult ki a küldetés körül, de engem is nagy örömmel tölt el, ha mindezek ellenére a mester büszke rám. Illetve magamra is büszke vagyok, mert míg a többiek a vadkannal küzdöttek, én a magam harcát vívtam meg. Az is jól érzéssel tölt el, hogy a mester gondoskodott rólam, s nem hagyott ott átázva a hűvös éjszakában. Azonban nagyon érdekelne az is, hogy végül sikerrel járt-e a küldetésünk.
- És? Sikerült elkapniuk az állatot?
- Igen.
- De mégis, hogy csinálták?
- Ezt tőlük kéne megkérdezned. Bizonyára érdekesebben és részletgazdagabban tudnák elmondani számodra, mint én.
Az ablak felé tekintek, s látom, hogy már hajnalodik. Szívem egy pillanatra meg is áll, hiszen a szüleim bizonyára aggódnak miattam, hacsak nem tudják, hogy épp a senseinél vagyok. Felülök hát a kanapén és a ruháim után kezdek kutatni a szememmel.
- Sensei, most már indulnom kellene. A szüleim biztos aggódnak már. Nem akarok még egy alapos fejmosást is elszenvedni tőlük.
- Ne aggódj! Tájékoztattam őket a helyzetről, hisz én is tudom milyen aggódni egy gyermekért…
A mester néhány pillanatig némán, komoran bámul maga elé, majd hirtelen mosoly húz arcára és vidáman felel.
- Végtére is nem vagyok gyerekrabló. De hozom a ruhádat…
Amint a mester elindul egy másik szobámba a ruháimért, jobban körbe tudok nézni a házban, s az egyik szekrényen egy családi fotóra leszek figyelmes. Magamra kapom a takarót, majd odasétálok, s kezembe veszem a képet. A sensei van rajta, egy nő és egy két év körüli gyermek. A sensei családja lehet minden bizonnyal, de nem tudom mi történhetett velük, hisz a sensei sosem beszél róla, de a korábbi reakciójából semmi jóra nem tudok gondolni sajnos.
- Itt is vagyok! – szólal meg a mester.
Megijedek kissé, mert annyira elmélyülten nézegetem a képet, így reflexből, gyorsan visszateszem az asztalra. Látom, hogy a mester észrevette a dolgot, de nem igazán foglalkozik a dologgal, bár hangulatán látszik, hogy ismét komorabbá válik. Felöltözöm, majd elindulok a kijárat felé.
- A felsőd másik darabját sikerült összeszednem az erdőben, de nem tudom, hogy meg lehet-e varrni. Noha nem értek hozzá, de látszólag igencsak súlyos a kár.
- Köszönök mindent sensei!
- Szívesen. Add át szüleidnek üdvözletem!
- Rendben, átadom.
- Apropó a mai nap pihenőnap, szólj a többieknek is!
- Értettem, szólok nekik is.
Az ajtón kilépve nem tudom kiverni a fejemből a mester komor ábrázatát, illetve a családját. Hiszen nagyon valószínű, hogy valami tragédia történt velük, azért ilyen búskomor a sensei, de nem akarom bolygatni a múltját. Mindazonáltal egy meglehetősen izgalmas napon vagyok túl. De új nap, új remények, ahogy mondani szokták. Viszont mindenek előtt, hazamegyek, hogy megejtsem a szokásos reggelimet. Majd pedig fel fogom keresni Hatsut és Hasegawat, hogy kikérdezzem őket, hogy, hogyan fogták el a vaddisznót. Már előre félek attól, hogy miféle módon fog kicikizni Hasegawa a hatalmas bakim miatt. De megpróbálom elengedni majd a dolgot, s velük tréfálkozni, hiszen ha jobban belegondolok, igencsak mókás jelenet lehetett az egész. Habár úgy hiszem nem ez volt az utolsó hibám, mégis azon leszek, hogy ne legyen sok ilyen. Bár a csapat azért van, hogy egymás hibáit kijavítsuk, illetve a hibáinkból tanulhatunk is, ahogy most nekem is tanulnom kellett a falon való felmászáshoz.
Elhasznált felszerelés: 1 kunai - 200 Ryu
- Jó reggelt Haru! Gyere csak, kész a reggeli. A kedvencedet csináltam. – invitál az asztalhoz anya.
Próbálok én is jó reggelt kívánni neki, de számon néha furcsa hangnál többet nem enged a fáradtság. Leülök az asztalhoz, majd anya elém rakja a vastag palacsinta tésztákat, melyet még meglocsol jó sok mézescukros sziruppal, s hozzá is láthatok. Az első falatot hamar a számhoz emelem, s rendkívül kellemes érzés, ahogy a langyos szirup megpuhítja a kissé száraz tésztát. A nagy élvezetek közepette még egy kicsi le is csurog a szám szélén. Nem törődöm vele, csupán falom tovább a mennyei ételt, azonban minden pillanattal egyre tompábbak lesznek az ízek, a fejem súlya is ólomnehézzé válik. Pár pillanattal később néhány erős taszítást érzek magamon, majd fejemet felemelve érzem, hogy az arcomat teljesen összehúzza valami ragacsos massza.
- Jaj Haruki… legközelebb inkább pihend ki magad!
Egy nedves ronggyal áttörölgetem az arcomat, miközben anya egy sötét színű italt szolgál fel kis csészében.
- Ezt idd meg mind! Ettől majd erőre kapsz.
A tanácsot megfogadva hamar el is kezdem szürcsölgetni a forró teát, mely nem éppen a kedvencem. Valójában nagyon is szeretem a teákat, de a fekete tea pont nem a kedvencem, viszont tudom, hogy segít az ébredésben, így mindet kihörpintem csészéből.
- Köszönöm!
Ismét nagyon finom reggelin vagyok túl, de nem érek rá késlekedni, így hamar visszasietek a szobámba, hogy felöltözzek és találkozzak a csapatommal, illetve a senseiel. Felkapom a ruhámat, fejemre igazítom a fejpántot, majd jól meghúzom, s sietek is a kijárat felé. Az ajtóban megállok, s anyámnak háttal állva, fejem kissé oldalra fordítva, a vállam fölött szólók pár szót.
- Majd jövök.
- Rendben… - válaszol édesanyám egy sóhaj kíséretében.
Indulok is, azonban az udvar közepén megállok, egyszerűen nem visz tovább a lábam, hisz nem hagy nyugodni anyám szomorkás hangneme. Talán túlságosan hideg voltam vele szemben. Sarkon fordulok és futólépésben sietek hozzá, hogy a nyakába borulva öleljem pár pillanatig.
- Szeretlek… akkor is, ha nem mondom.
- Tudom... csak néha elfelejtem, hogy már nagy vagy. Na siess, mert még elkésel!
Jót kacagunk, hiszen még jócskán van időm odaérni a találkozóhelyre, de ha már ilyen korán keltem, akkor legyek én az első.
Ezúttal megállás nélkül haladok át a házunk kapuján, majd átszelek a városon, egészen a kapuig, melyen átlépve már elhagynám a várost. Félre húzódva le is ülök a földre, míg a többiekre várok. Elsőként Hatsu érkezik a kapuhoz, aki tágra nyílt szemekkel közeledik hozzám. Én már akkor integettem neki, mikor még elég távol volt, így szinte esélye sem volt nem észrevenni. Felkelek a földről, hiszen mégiscsak úgy illő köszönni neki.
- Há… hát te? – érdeklődik nagyokat pislogva Hatsu.
- Gondoltam egyszer időben ideérhetnék. – válaszolom széles mosollyal az arcomon.
- Ideje volt már… vagyis örülök neki. – jegyzi meg Hatsu, kissé kínosan.
Ezután, a kis beszélgetés után egy darabig némán álldogálunk egymás mellett. Ez a csend számomra már túlságosan kínos és irritáló, így nem hagyhatom szó nélkül.
- Mit szoktatok ilyenkor csinálni, amikor rám vártok?
- Hát én például… izé… mindegy, bolondság.
- Na, ki vele! – faggatom Hatsut, hátha elárulja.
- Hát jó… - nagyot sóhajt, majd folytatja – a felhők formáját szoktam találgatni…
- Viccelsz?! Ez marha jó! – Hangos kacagásba török ki, azonban ezt az önfeledt hahotázást egy kellemetlen mondat szakítja meg.
- Na, mi van Haruki? Kivetett az ágy? – Közeledik felénk Hasegawa.
- Neked is jó reggelt Hasegawa! – szólok társamhoz hasonlóan gúnyosan, mint ahogy ő tette. Ez után a nehéz reggeli kelés után már csak pont Hasegawa gúnyolódása hiányzott.
- Gondolom az anyád rázott fel. Talán megkérhetnéd rá máskor is. – Hasegawa arcára méretes mosoly húzódik. Nálam viszont itt telt be a pohár, ki nem állhatom a szívózását és azt az önelégült vigyort az arcán. Kezem ökölbe rándul és megindulok felé, hogy behúzzak neki egyet. Már lendítésre is emelném a karomat, mikor hirtelen valami vagy inkább valaki fültövön csíp és visszaránt.
- Áú! – kiáltunk fel szinte kórusban Hasegawaval, ugyanis őt is elkapta ez az illető, aki nem más, mint a sensei.
- Elég legyen gyerekek, ne marakodjatok! – szól a sensei, s ezzel egyelőre el is csitítja a dolgokat, habár pár pillanatig még villámokat szóró szemekkel nézünk egymásra Hasegawaval – Elnézést, hogy utoljára értem ide, de azzal számoltam, hogy Haruki még úgyis várnunk kell. Ám úgy tűnik ezúttal másként alakult. Mindegy is, a mai feladatunkhoz nem kell messzire mennünk, ugyanis a közeli erdőségbe fogunk ellátogatni. Egy vaddisznót kell elfognunk, ugyanis az eszes „kis”, körülbelül két mázsás, jószág gyakorta kivándorol a kereskedelmi utakig, hogy némely kereskedőre a frászt hozva, megdézsmálhassa értékes portékáikat. Ha a mai nap folyamán nem sikerül teljesítenünk a feladatot, akkor egy másik csapat kapja meg, ugyanis tényleg nagyon fontos időben elfogni az állatot. Továbbá elég fontos, hogy lehetőleg élve kell elfogni, ugyanis egy kifőzde tulajdonosa jó pénzt fizetne az állatért. Ne okozzatok csalódást! Így sem volt egyszerű megszereznem nektek ezt, mások is „licitáltak” rá, azonban meg akarom nektek adni a bizonyítás esélyét.
- Erre mérget vehetsz, Sensei! – válaszolom habozás nélkül, s ezúttal mindenki arcán halvány mosolyt vélek felfedezni, még Hasegawaén is.
A tájékoztató után már a teljes létszámmal indulunk tovább az erdő irányába. Izgalmas feladatnak ígérkezik, azonban a vaddisznó elejtéséhez szükség lesz a csapatmunkára, amiben, őszintén szólva, koránt sem vagyunk túl jók, egyelőre. Az út egészen csendesen telik, nem igazán beszélgetünk. Én a tájban gyönyörködöm, főként a fellegekben. Bizony én is szoktam nézni őket, tehát már is van egy közös pontunk Hatsuval, azonban a falun kívül minden szebb, másként hat. Mintha más nap ragyogna ránk, s mintha a felhők színe is tisztább lenne. A bokrokban néha egy-egy tapsifülest is látok mozgolódni. Lassan meg is érkezünk az erdőséghez, ami nem is olyan kicsi, mint emlékeztem, így azért kihívást fog jelenteni az állat meg találása. Azonban nem esek kétségbe, ugyanis hiszem, hogy sikerülni fog, meg tudom oldani. A sensei elő is áll az ötlettel, hogy keresünk a kereskedelmi út közelében nyomokat, s ott állítsunk fel egy csapdát. Így is teszünk, hiszen valószínűleg vannak olyan területek, ahol naponta többször megfordul, mint például a kereskedelmi út, így ott a legcélszerűbb kihelyezni a csalit. Beletelik egy kis időbe, míg vaddisznó lábnyomokat találunk az út mentén, de végül sikerül, így nincs más hátra, mint egy kupac makkot a földre szórni, melyet a közeli tölgyfáról szaggattunk le. Ezután jöhet egy kis megbeszélés, hogy hol helyezkedjenek el a többiek. Kiosztjuk a feladatokat, Hasegawa és Hatsu megbújva a bokrok mögül bolákat hajít a disznó lábaira, miközben én a sensei a fa tetejéről vetődünk rá, hogy jól megkötözzük az állatot. Hosszú várakozás következik, mialatt a sensei is elszundít. Már én is majdnem elbóbiskolok, mikor az avar zörgéséből leszűröm, hogy valamilyen állat közeledik. Feszülten figyelem, s közben az ágon, amin állok, egyre közelebb lépdelek, hogy jobban lássam a közeledő lényt. Egy óvatlan lépésemet követően azonban nagyot reccsen alattam az elvékonyodott gally, majd szabadesésben közelítek a talaj felé. A földet érést követően gyorsan fel is pattanok, de szerencsétlenségemre pont a vaddisznő elé pottyantam, aki nagyokat horkantva indul rohamra az én irányomba. Társaim annyira meglepődtek az elbénázott landolásom láttán, hogy még a bolát is elfelejtették eldobni, így rájuk kiáltok, miközben az utolsó pillanatban még elrugaszkodom a földről, hogy ne nyársaljon fel a disznó.
- Most!
Azonban hirtelen egy erős rántást érzek a ruhámon, majd azt veszem észre, hogy a testem egészen más irányba mozog, mint ahogy elrugaszkodtam a földtől. A disznóra pillantok, s látom, hogy a ruhám beleakadt nagyméretű agyarába, s magával húz az állat a földön, aki éppen menekülőre fogja a dolgot. Már éppen nyúlnék, hogy kiakasszam a ruhámat, de egy kósza bola talál el, ezzel korlátozva a mozgásban. Valamelyik társam véletlenül engem talált el a vaddisznó helyett, de szerencséjükre nem láttam, hogy melyikük, mert ha láttam volna, akkor biztosan kiosztottam volna egy alapos fejmosást a szabadulásomat követően. Kétségbeesetten próbálok kikerülni a bola szorításából, de a földön csúszva ez nem éppen egy egyszerű feladat. Azonban a helyzet csak tovább súlyosbodik, amikor meglátom, hogy hamarosan egy sziklaszirt széléhez érünk. Próbálom egyre határozottabban lerázni magamról a kötelet, de sikertelenül. Azonban a vaddisznó sem akar öngyilkosságot végrehajtani, így egy hajtűkanyart csinál, amit a ruhám már nem bír cérnával, s így én a tehetetlenségi erők hatására tovább repülök a szakadék felé.
Zuhanni kezdek háttal a föld felé, így nem láthatom, hogy mennyi időm is van még a földet érésemig, azonban ez a pár pillanatnyi csend, ami a zuhanással jár, eszembe juttatja, hogy miként is szabadulhatok a kötélből. Lehunyom szememet, hogy még jobban ki tudjam zárni a külvilágot, s a testemen keresztül elkezdem a chakrámat a kötélbe vezetni, így meglazítani azt, majd a testemet kígyózva mozgatva, sikerül kiszabadulnom. Hamar lepillantok, hogy mégis milyen esélyem van a túlélésre és szerencsére, látok egy nagyobb, párkányszerű részt, de le kell lassulnom, máskülönben csúnya, talán halálos sérüléseket is szerezhetek a becsapódáskor. Előkapok egy kunait, majd a sziklafalba mélyesztem, hogy ezzel némileg lassítsam az esésemet. Habár megállnom nem sikerül, a sebességem jóval lelassul, így a párkányhoz közeledve egy bukfencet hajtok végre, hogy ezzel is tompítsam a becsapódást, illetve azért, hogy a becsapódás erejét nagyobb területen oszlassam szét a testemen. A gyors reakciónak és sikeres manővernek köszönhetően néhány horzsolásnál és zúzódásnál nincs igazán komolyabb bajom. Azonban egy újabb nehézséggel kell szembe néznem, méghozzá azzal, hogy innen csak két út vezet, az egyik lefelé a másik felfelé. Lefelé haladni kész őrültség lenne, hiszen még távolabb kerülnék a csapattársaimtól, illetve egy rossz mozdulat is végzetes lehet. Így hát a legcélravezetőbb megoldás, ha felfelé megyek, hiszen még ha el is rontom a lépést, akkor is a párkányra esem vissza, ami annyira nem vészes, de azért koránt sem mondanám kellemesnek. Neki is látok a feladatnak és végtagjaimmal igyekszem megtartani magam a fal repedéseiben és kiálló részeiben, miközben lassan, de annál biztosabban haladok felfelé. Felváltva rakosgatom a kezeimet és lábaimat, minden lépést alaposan megfontolva, habár így nem túl gyors a haladás, de mégis gyorsabb, mintha mindig újra kéne kezdenem, mert leesek. Hosszadalmas és kimerítő feladat ez, ámde mégis az zavar a legjobban, hogy a társaim nem jöttek még a segítségemre. Az idő rendkívül lassan halad, s minden pillanat órának tűnik, ráadásul erre még ez a rekkenő hőség is rásegít, de kitartóan haladok tovább, hiszen már majdnem félúton járok. A mászás során egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy rendkívül párássá válik a levegő, s lassan a nap fénye sem pirítja tovább testemet. Valahol kellemes érzés ez, de jelenlegi állapotomon nem segít, ugyanis jól tudom, hogy ez minek az előjele. Vihar közeledik, és ha nem érek fel időben a csúcsra, akkor kezdhetem előröl az egészet, már ha egyáltalán túlélem. Igyekszem gyorsabban rakosgatni a lábaimat, de eléggé instabil a terep, így nem könnyű a feladat. Hamarosan néhány hűvös érintést kezdek érezni a karomon, s a szél is egészen feltámad. A sziklafal hamar rendkívül csúszóssá válik, ahogyan az potyogó esőcseppek száma sűrűsödik, s az erős szél is nagyban rásegít arra, hogy ne érhessek fel a szirtre. Egy óvatlan mozdulat során leomlik az a rész, ahova lábamat tettem, de hiába próbálom megtartani magam a kezemmel, erre nem sok esélyem van, ugyanis egy pillanat alatt lecsúszik a kezem is és ismét szabadesésben közeledek a kiindulópont felé. Ezúttal talpra érkezem, habár a rövid zuhanás közben igyekszem párszor hozzányomni lábaimat a sziklafalhoz, ezzel is lassítva magamat, így legalább most karcolás nélkül megúszom az esést.
- A fenébe!
A helyzet egyszerű, hiszen addig nem tudok feljutni, amíg szakad az eső. Dönthetnék úgy, hogy megvárom, de ez az idő, míg elvonul a felhő, lehet pár perc, óra vagy akár nap is, arról nem is beszélve, hogy bármikor a helyére léphet egy másik felleg. Felnézek, hogy mégis mekkora távolságot kéne megtennem, s miközben az arcomon lassan lecsorognak a vízcseppek, a szirtet egyre távolibbnak látom. A magasba való bámulás során, kissé meg is szédülök, s egyensúlyomat elvesztve a földre huppanok. Elgondolkozom, s nem is tart soká, mire eszebe jut a nyilvánvaló, hogy miként is juthatnék fel a sziklafalon. Nem igazán tetszik a terv, ugyanis a megvalósításához egy technikát kell használnom, melynek alapjait már elmagyarázta, illetve megmutatta a mester, meg persze gyakoroltuk is, de koránt sem érzem magam a mesterének. Mindenesetre sok más esetőséget nem látok, hiszen kapaszkodni nem tudok, a sziklafal pedig túl kemény ahhoz, hogy a kunait mélyen belevágva felmásszak. Felpattanok hát a földről, s lábamat erősen megvetem a talajon, majd nekifutok, hogy a lendület minél magasabbra vigyen. Mikor mindkét talpam a sziklafalhoz ér, igyekszem elegendő mennyiségű chakrát a lábamba vezetni, hogy ne zuhanja le. Mindazonáltal ez nem jár sikerrel, hiszen pár lépést követően az elfogyó lendület hatására vissza pottyanok a kiindulópontra. Persze meglepődtem volna, ha elsőre sikerül a dolog, viszont lehet, hogy rájöttem arra, hogy mit csinálok rosszul. A biztonság kedvéért persze nem árt újra próbálkozni. Így hát ismét nekiiramodok, de ezúttal sem jutok sokkal tovább, mint az előző próbálkozásom alkalmával. Mindenesetre már szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy a probléma forrása az, hogy nem oszlatom szét kellően a chakrát a talpamon, így csak egy kis pontot tapad a lábam, de az nem elég arra, hogy megtartsa a teljes testsúlyomat. Folytatom tovább a kísérletezést, de minden egyes alkalommal ugyanaz az eredmény, zuhanás. Talán minden alkalommal feljebb jutok, de mégsem érzek rá a dologra. A maradék ruhám, ami még nem szakadt le, már teljesen átázott, s én is teljesen átfagytam, de ha a feladatra koncentrálok, akkor ki tudom zárni ezeket a kellemetlen tényezőket. Habár fogalmam sincs mennyi idő telt már el mióta itt tartózkodom, én nem adom fel, hisz érzem, hogy minden alkalommal egyre közelebb vagyok a célhoz, s hogy csak egy kicsi hiányzik. Az esőfelhők is lassan elvonulnak az idő múlásával, s mögöttük felcsillannak az éjjeli ég első hírhozó fénypontjai. A madarak csiripelése már egészen elhalkult, csupán néhány tücsök, esetleg bagoly hangját lehet hallani a távolból. Ha nem volnék egészen elfáradva, talán még élvezném is. Megindulok hát egy újabb nagy rohamra, s mikor már érzem, hogy elfogy a lendületem, felkészülök a zuhanásra, azonban most egészen másként alakul a dolog, ugyanis megmaradok a sziklafalon, legalábbis egy ideig. Ugyanis ennek a „kis” sikernek annyira megörülök, hogy még összpontosítani is elfelejtek, így ennek következtében ugyancsak visszaesek. Az izgalom hatására, mintha újból erőre kapnék, ugyanis a korábbi fáradtság érzet hirtelen szertefoszlik, s ezúttal, a következő próbálkozásomkor már nem zuhanok le. Az igaz, hogy az elején még néha megcsúszik az egyik lábam, de minden lépéssel magabiztosabbnak érzem magam. A csúcshoz közeledve valami furcsa érzés fog, a kitartó munka által elért siker érzése. Mire végre felérek a szirtre, arcomon az öröm könnye csorog végig. Azonban hirtelen úgy érzem, mintha csontjaim megpuhulnának, s mint egy rongybaba a földre rogyok. Egy porcikám se mozdul, s a szemem világa, az éjjeli ég, lassan elhomályosul, majd mindent elemésztő sötétség veszi át a helyét. Sikerült…
Mire ismét észhez térek, egy kanapén fekve találom magam, gondosan betakargatva. Hirtelen fel is ugrok, mert a helyszín egészen ismeretlen számomra. Ekkor, egyszer csak egy hang szólal meg mögülem.
- Á, felébredtél!
A hang irányába kapom fejemet, s megpillantom a senseit.
- Yamamura sensei? Mi… mi történt?
Az, hogy itt látom a mestert, arra enged következtetni, hogy az ő otthonában vagyok, de abban nem vagyok egészen biztos, hogy mi is történhetett. Nem tudom meddig aludtam, illetve, hogy az egész küldetés valóban megtörtént vagy csak álmodtam.
- Hát… miután a többiekkel elindultunk a vadkant után, amit elriasztottál... – itt tekintete szúróssá válik egy pillanatra, s a hangja is mintha kissé erőteljesebb, hangosabb lenne egy kicsit - Mind úgy hittük, hogy magával vonszolt az állat, mivel a felsőd nagy része az agyarán lógott, így csak nem sokkal a sziklaszirt után tűnt fel mindenkinek, hogy te nem vagy sehol. Ekkor elváltam Hatsutól és Hasegawatól, majd meghagytam nekik utasításnak, hogy ha sikerül, ha nem elfogniuk a vaddisznót, térjenek vissza a faluba, ne várjanak ránk. Végül egy kis keresgélés után megéreztem a chakrádat, s így találtalak meg. Azonban mivel láttam, hogy tulajdonképpen kutya bajod, kíváncsi voltam, hogy hogyan keveredsz ki a szorult helyzetből mások segítsége nélkül. Mintha egy fajta próba lett volna, tekint rá úgy. S büszke vagyok rád, mert átmentél a vizsgán és felmásztál a sziklafalon. Ezután a fáradtság és a sok chakrahasználat hatására elájultál, de én elhoztalak az otthonomba.
Eléggé szégyellem magam, hogy miattam ilyen kalamajka alakult ki a küldetés körül, de engem is nagy örömmel tölt el, ha mindezek ellenére a mester büszke rám. Illetve magamra is büszke vagyok, mert míg a többiek a vadkannal küzdöttek, én a magam harcát vívtam meg. Az is jól érzéssel tölt el, hogy a mester gondoskodott rólam, s nem hagyott ott átázva a hűvös éjszakában. Azonban nagyon érdekelne az is, hogy végül sikerrel járt-e a küldetésünk.
- És? Sikerült elkapniuk az állatot?
- Igen.
- De mégis, hogy csinálták?
- Ezt tőlük kéne megkérdezned. Bizonyára érdekesebben és részletgazdagabban tudnák elmondani számodra, mint én.
Az ablak felé tekintek, s látom, hogy már hajnalodik. Szívem egy pillanatra meg is áll, hiszen a szüleim bizonyára aggódnak miattam, hacsak nem tudják, hogy épp a senseinél vagyok. Felülök hát a kanapén és a ruháim után kezdek kutatni a szememmel.
- Sensei, most már indulnom kellene. A szüleim biztos aggódnak már. Nem akarok még egy alapos fejmosást is elszenvedni tőlük.
- Ne aggódj! Tájékoztattam őket a helyzetről, hisz én is tudom milyen aggódni egy gyermekért…
A mester néhány pillanatig némán, komoran bámul maga elé, majd hirtelen mosoly húz arcára és vidáman felel.
- Végtére is nem vagyok gyerekrabló. De hozom a ruhádat…
Amint a mester elindul egy másik szobámba a ruháimért, jobban körbe tudok nézni a házban, s az egyik szekrényen egy családi fotóra leszek figyelmes. Magamra kapom a takarót, majd odasétálok, s kezembe veszem a képet. A sensei van rajta, egy nő és egy két év körüli gyermek. A sensei családja lehet minden bizonnyal, de nem tudom mi történhetett velük, hisz a sensei sosem beszél róla, de a korábbi reakciójából semmi jóra nem tudok gondolni sajnos.
- Itt is vagyok! – szólal meg a mester.
Megijedek kissé, mert annyira elmélyülten nézegetem a képet, így reflexből, gyorsan visszateszem az asztalra. Látom, hogy a mester észrevette a dolgot, de nem igazán foglalkozik a dologgal, bár hangulatán látszik, hogy ismét komorabbá válik. Felöltözöm, majd elindulok a kijárat felé.
- A felsőd másik darabját sikerült összeszednem az erdőben, de nem tudom, hogy meg lehet-e varrni. Noha nem értek hozzá, de látszólag igencsak súlyos a kár.
- Köszönök mindent sensei!
- Szívesen. Add át szüleidnek üdvözletem!
- Rendben, átadom.
- Apropó a mai nap pihenőnap, szólj a többieknek is!
- Értettem, szólok nekik is.
Az ajtón kilépve nem tudom kiverni a fejemből a mester komor ábrázatát, illetve a családját. Hiszen nagyon valószínű, hogy valami tragédia történt velük, azért ilyen búskomor a sensei, de nem akarom bolygatni a múltját. Mindazonáltal egy meglehetősen izgalmas napon vagyok túl. De új nap, új remények, ahogy mondani szokták. Viszont mindenek előtt, hazamegyek, hogy megejtsem a szokásos reggelimet. Majd pedig fel fogom keresni Hatsut és Hasegawat, hogy kikérdezzem őket, hogy, hogyan fogták el a vaddisznót. Már előre félek attól, hogy miféle módon fog kicikizni Hasegawa a hatalmas bakim miatt. De megpróbálom elengedni majd a dolgot, s velük tréfálkozni, hiszen ha jobban belegondolok, igencsak mókás jelenet lehetett az egész. Habár úgy hiszem nem ez volt az utolsó hibám, mégis azon leszek, hogy ne legyen sok ilyen. Bár a csapat azért van, hogy egymás hibáit kijavítsuk, illetve a hibáinkból tanulhatunk is, ahogy most nekem is tanulnom kellett a falon való felmászáshoz.
Ishikura Haruki- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 14
Tartózkodási hely : Kumogakure no Sato
Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 138
Re: Ishikura Haruki
Sai Pént. Aug. 30 2019, 11:42
Szia!
Bár a keret küldetés valóban, ez inkább tanulás lenne, de elfogadom a falramászás megtanulasát, a vadkanos mutatványon meg kuncogtam egy jót
Jutalom pluszban a tanulàs mellé:
+8 chakra
+500 Ryou
Sai- Főadminisztrátor
Adatlap
Szint: S
Rang: ANBU-Root
Chakraszint: mennyit rajzoljak?
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Küldetések
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.