Nézőtér

/Elnézést a késésért./

Ha elég sok ideig bújkálsz az árnyékok közt, azok egy idő múltan óhatatlanul is beléd másznak. Mégis, az árnyak képesek irányt mutatni a sötétben, hisz' ismerik a Fényt, így képesek vezetni utadon. Hiro ezeket az árnyakat követve jutott el egyik helyről a másikra. Azok irányították, azok szabályozták, merre menjen. A sötétség a részéve vált és segítette az ösvényen haladva. "Csak ki a sötétben járhat hozhatja el a fényt." Vicces, nemigaz? Hajdani mestere (nyugodjék darabokban) szavai voltak ezek, melyek Shibo jelmondatává is váltak idővel. Mára már azonban nem visszhangzott ez a szívében, ahogy a szavak jelentése is elhomályosult. Csak a cél számított. Mégis, most szintén az árnyak, az üres foltok az elméjében, valami után való sóvárgás csábította most a helyszínre, ahova szinte túl könnyű volt bejutnia egy magafajtának. Persze tettei titokban maradtak a csukott szemek előtt, így még talán ő több tudással rendelkezett a jelenlévőkről, mint ők róla - bár közel sem eléggel. Ezért is kellett saját szemével megbizonyosodnia az itt történtekről. Egyesek szerint az esemény történelmi; talán valóban annak bizonyul majd.
A mérkőzések előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá vált valami; Shibo itt nem fogja megtalálni azt, amiért jött. A szíve piciny szegletébe zárt személyt, akit még nem is ismert, mégis izgatottan várta a találkozást - már amennyire tőle telik. Érdekesnek érdekes látványt nyújtottak a harcoló felek és a céltalannak tűnő közönségük, mégsem érezte azt a katarzist, amire oly mélyen vágyott.
A viadalt megszakító szünetben körbejártatta tekintetét a tömegen, hátha kiszúrja azt, amit keresett, de kutatása eredménytelennek bizonyult, ami csak tovább fűtötte a lelkében tomboló káoszt. Aztán mintha kötélen rángatnák tekintetét, szemei megakadtak valamin - valamin, ami végre felkeltette egyre csökkenő lelkesedését. Egy érdekes, nem egyszerű vonalvezetéssel lerajzolható szimbólum jelent meg egy otogaukrei ninja nyakának alsó felén, ami nem lehetett egy fel- majd eltűnő tetoválás. Szemei leplezetlenül kikerekedtek, szíve érezhetően megdobbant egy pillanatra. Micsoda gyönyör, micsoda miszikum, micsoda magával ragadó aura! Shibo odáig volt a gyönyörtől, amit ez a látvány nyújtott. Egy bonyolultnak tűnő pecsétről volt szó, ami közel sem lehet hétköznapi. Mindenkinek megvan a maga védjegye - lassan neki sem ártana kialakítania egyet. Erőt vett magán, mielőtt még nyála csordult volna és pupillái ismét összeszűkültek. Mindezt teljes merevséggel tette. Leintette az óvatos oldalpillantásokat vető Kanashimit, majd, ha a férfi továbbmegy, szótlanul utána igyekszik, hátha elvezeti valahova, ahova az árnyak sem képesek bejutni, illetve talán épp azok irányítják, ha pedig megáll, mindketten maradnak.
- Szép tetkó - szólítja meg intuíciójára hagyatkozva, behatóan a szemébe nézve. - Mi rejlik mögötte?

/Tehát ha nem fogalmaztam meg érthetően; csak akkor szólítja meg, ha a másik megáll./

/Meg az újév./

Shibo nagyvonalúan elsiklott a tény felett, hogy újdonsült barátjelöltje csak úgy elsétált előtte és nem elegyedett beszélgetésbe vele. Pedig érezte a szikrát. Bár lehet csak a csuklyájába szőtt műszálak okozták. Nyilván elbukta néhány fogadását a másik fél és rossz napja volt emiatt, megesik. Most Shibo mellé sem igazán pártolt sem a szerencse, sem a megérzése, sem az információk, amiket szedett-vedett gárdája képes volt összegyűjteni. Mégis, kíváncsi ember és üres lelkű egyén lévén nem hagyhatott egy ilyen lehetőséget veszni hagyni. Intett Kanashiminek, hogy maradjon veszted, míg ő csillogó szemekkel és szinte egy prédájára leső vadállat vérszomjához hasonló izgalommal indult az őt otthagyó férfi nyomai után. Nem mintha lett volna félelemérzet benne, az már rég kiveszett -nem féltette saját életét-, ösztöneit pedig elnyomta egyre fokozódó izgatottsága, ahogy egyre veszélyesebb területre érkeztek. A VIP páholy felé tartottak az elméjét nyugodni nem hagyó másik féllel, minden lépés egyre nagyobb veszélyt jelentett, Shibo pedig már-már a torkát vágta volna el, amiért ide elhozta, ezt az érzést pedig nagyon élvezte. A másik szeret játszadozni, akárcsak ő, ez már jó jel - már ha nem értelmezi félre a jeleit. A sötét gondolatok örvényként húzták magával, ő pedig kedvét lelte a szórakozásban. Gyermekkori élményeket elevenített fel. Olyanokat, amikre már nem is emlékezett. Végül úgy döntött visz bele egy kis csavart is - a Néma Gyilkolás Technikájával közelített a furcsán kéjes élvezetet hozó út végét jelző bejárathoz, hogy képes legyen a másik "nyomon követésére" annak elvesztése után is; kíváncsi volt, mi vár rá a falon túl. Amint a másik belép, odaoson és a másik oldalon lévő hangoknak szenteli figyelmét, ha pedig nem hall semmit, mivel úgyis elunja magát elég hamar, követi a célszemélyt a fogatlannak tűnő oroszlán barlangjába.

Végül elérkezett az elkerülhetetlen végkifejlete a dolgoknak, ahogy azt már előre sejteni lehetett - Shibo elunta magát. Lopakodó tevékenysége megengedte -ráadásul az óvatos szemeket elkerülve-, hogy lekövesse áldozata, vagy épp vadásza nyomát és furcsa mozgása még azt is sejtetni engedte, hogy nem volt egyedül - nem is számított egyszerű menetre. Több apróbb szimatolást elvégezve pedig azt is megállapítja, hogy vér szaga terjeng a levegőben - elsőre kissé megilletődik, hisz nem számított erre ezen a helyen, majd amint eljut tudatáig, hogy ez mit is jelenthet, mivel is szolgálhat, szinte táncra perdült volna. Ha voltak azonban külső szemlélői, csak azt láthatták, hogy nyugodtan eltávolodik a faltól és belép a helyiségbe az ismeretlenség homályába burkolózó férfit követve.
"Genjutsu" - jut el az agyáig a gondolat, de nem törődik vele különösebben. Most nem az ő szabályai szerint játszanak -egyelőre-, így nincs kifogása azok felállítása ellen. Nyilván a vért akarják elfedni a kíváncsi tekintetek elől, már ha valóban jól érezte ki a szagból. Pupillája össze-vissza cikázik, ahogy belép a téglalap alakúnak vélt terembe, hogy felmérjék a terepet, leginkább kevesebb sikerrel, míg végül rá nem szegeződik az apró szemcsékre, amik a nem természetesnek vélt ködöt alkották, melyekben az őt ide vonzó alak is állt.
Csak fél szemmel tekint maga mögé, ahogy az ajtó becsukódik, annyira, hogy látni véljen egy alakot felfedezni a félhomályban, hogy tudja, nem egy klisés horrorcsapdába sétált bele - ezen kívül nem érdekli, mit művelnek, amíg ő megbarátkozik az idegen környezettel. Az ő dolguk, hogy megfelelő házigazdaként kényelembe helyezzék és eddig mindent remekül végeztek - valószínűleg tudtukon kívül. Ha tudják, talán másképp csinálják. A helyzet nem is volt annyira idegen; volt már hasonlóban része. Úgy tűnik nem csak hazájában van furcsa elképzelése az embereknek a békés tárgyalásokról.
Ismét kikerekedett szemekkel bámult a füstből előlépő lányra, ám nem ruhája ragadta meg -arra csak egy gyors pillantást vetett-, a horror-krimi-thriller-avégénafőhősmeghalósdrámából kilépő lány gyönyöre szinte azonnal magával ragadta. Nem a külső szépsége volt ez, hanem ami mögötte rejtőzött - a sejtelmesség, a misztikum, a sötétség. Szinte rögtön azonosult is vele és már születendő gyermekeik nevei- mármint a lány nevén, azaz az illendő bemutatkozáson járt az esze. Persze nem a szokásos, neves bemutatkozásra gondolt, inkább arra, hogy megosszák egymással a lelkük mélyén szunnyadozó zűrzavart. Az egész lány olyan jól volt összerakva, mint ha csak az ő kénye-kedve szerint teremtették volna. Persze ez nem jelent semmit. Egyáltalán nem. Shibo nem is gondolhat ilyenekre. Főleg nem azzal az ártatlan hanggal. Nem aranyos.
- Ugyan, nem elég válasz az ittlétem? - kérdezi, miközben, ha olyan helyzetben állnak, végigsimít az arcán, de csak akkor, ha ez természetesnek hat és nem kell túl messzire kinyújtania a kezét. Ha látja a lányon, hogy a válasza nem kielégítő, folytatja, ezúttal a mellkasa fölött lépegetve ujjaival a válla felé.
- A legnagyobb vágyam.. Felszabadítani téged. A kötelességek alól.. A gyötrelmek alól.. Az átkozott kötelékek alól - néz sejtelmesen az őt idevonzó férfira. -Felszabadítani.. A ködöt. Hogy többé ne kelljen a félhomályban bujkálnotok.
Ha egy pillanatra is azt veszi észre, hogy a lányt zavarja az érintés -ha létrejött a fizikai kontaktus-, elveszi onnan a kezét, de lassan, mintha eredetileg is csak ennyi lett volna a szándéka és nem félelemből, csupán azért, hogy így közelebb kerülve kedvezőbb helyzetből folytathassa majd a tárgyalást, esetleg könnyebben manipulálva is őket.

Elégedettség tölti el a férfit, hogy a lány fogadja az érintését - szemében kaján fény gyullad egy pillanatra -érezhetően nem rossz szándékkal-, amit látni is enged a másik félnek, amíg visszatér a kimért üresség. Nem öröm volt ez, csupán a dolgok látszólag kedvező alakulását elismerő enyhe mámor. A ködre tett megjegyzéssel is egyetért, már ha jól értelmezi a szavakat - ő is jobban szeret a söpredékek tömkelegétől elzártan beszélni, ahogy a misztikus légkör is ínyére volt; vagy volt egy harmadik jelentése is tárgyalópartnerének szavainak?
- Hitünk szerint az ember chakrából származik, ez az ami rugóit mozgatja - kezd bele hosszú mondókájába. - Mindent ez ölel körül, még ha nem is láthatjuk, nem is tapinthatjuk - simít végig a másik karján, miközben kezét ereszti le maga mellé. - Ebből jöttünk világra és ha eléggé kiismerjük egy nap talán képesek leszünk visszatérni belé; hogy ez örök megnyugvást vagy egy boldogabb életet jelent, azt nem tudjuk. - Arca, amennyire a pólya láttatni engedi izmainak rezdülését, végig rezzenéstelen marad, de szavaiból ki lehet hallani az áhítatot, ami mély meggyőződésére utal.
- Persze ez számodra gondolom nem elég. Ami pedig embereket illeti, bárkit rávehetsz arra, hogy kövessenek téged, amíg megfelelő reményt táplálsz beléjük. Hogy megváltásra vágyó gyilkosok, vagy jobb életre vágyó boldogtalanok követnek-e, azt néhány kivétellel nem tudom, azonban bárki rávehető egy árnyalatnyi remény ígéretével. De ha embereket szeretnél, szívesen osztozok erőinken. Ami az enyém, az a tiéd is - veszi át a kezdeményezést nagyvonalú ajánlatával.

Már a vizsga írásbeli részén kiestem, így valójában annyira nem is követtem a vizsga lefolyását. Lehet, hogy amúgy sem vagyok alkalmas chuuninnak. Lehet, hogy jó az, hogy kiestem. Ugyan csak pletykákat hallottam, de a második fordulón többen el is haláloztak vagy komolyan megsérültek. A harmadik forduló már nyilvános. Egy- egy elleni harc lesz, amit a közeli arénában tartanak. Mint vizsgázó meghívást kaptam, hogy a nézőtérről nézhessem. Először arra gondoltam, hogy nem megyek el, de az öregem rábeszélt, mert így tanulhatok másoktól. Be kellett látnom, hogy igaza van. Fegyvereim közül csak néhányat pakolok el, de biztonság kedvéért az összes bábomat megjelölöm egy pecséttel, hogy a vizsga szünetében vagy után gyakorolhassak. A harcok káprázatosak, oktatójellegűek vagy elgondolkodtatóak voltak. Nem igazán volt unalmas harc. Szinte mindenhol elgondolkodtam, hogy a saját lehetőségeimhez mérten mit tettem volna az adott szituációban. Ahogy láttam nálam jóval képzettebb shinobik harcoltak. Talán jó is, hogy kiestem. Lehet, hogy mostanra már nem élnék, hiszen elég szegényes a technika repertoárom. Nem fogadtam senkire, egyrészt mert nem ismerem senki képességeit, másrészt mert nincs is pénzem, amiből fogadhatnék. Szegénynek nem mondanám magam, az az 50.000 ryu, amit ajándékba kaptam, sokat dobott a lehetőségeken, de a bábmesterség nem olcsó mulatság, főleg, ha az ember minőségi bábokat szeretne. AZ utolsó meccs igen látványos volt, ahogy a taijutsut használó fiú az amegakureivel harcolt. Szinte végig az Eső ninja volt előnyben, mégis döntetlen lett a vége. Kiváncsi lettem volna, hogy mi lesz a vége, ha a bírók nem ennyi időt hagynak a meccsre, hanem végig mehetett volna. Nehéz megjósolni és már nem is tudjuk meg. Az utolsó harc lefolyása után egy félórás szünetet rendeltek el, amiben az eddigi résztvevők fújhatnak egyet, míg a vezetők átbeszélhetik a látottakat. Vettem némi rágcsálnivalót és üdítőt, hogy "felkészülve" várjam a következő kört. Letelik a szünet és el is kezdődik a következő kör sorsolása. Egy konohai társam harcol egy yamagakurei ellen. A faluról sosem hallottam, bár ezt akár a saját tudatlanságom rovására is írhatnám. A harc impozáns és gyors volt, ám mielőtt a kegyelemdöfést beadta volna, valami történt. A nézőtéren pánik tört ki. Néhány néző fura átalakuláson ment át, mint valami fehér emberszerű alak nyertek új alakot. Egy pillanatra meglepődök, majd pecsételésbe kezdek. Ha minden jól megy, márpedig miért ne menne, akkor kumogani //pókrák nevű bábom jelenik meg. Elindítom a chakrafonalakat, majd a bábot meg is indítom a hozzám legközelebb eső fehér alak felé, majd egy rövid közelharc után a bábbal kinyitom a báb hasát és megindítom a drótokat, amivel sikeresen el is kapom a fehér alakot, majd újra a korábbi kézpecséteket formázom, hogy megidézzem Sango Hebi // Korall kígyó nevű bábomat és ezzel le is zárom a harcot a báb testében létrehozott 5 érzék zűrzavara füsttel, majd egyszerűen leütöm.

A harcom véget ért. Nem volt gyenge az ellenfelem, de én megtettem minden tőlem telhetőt. Talán nyerek, talán veszítek, ha fojtatódik, de ez már nem derül ki. A harcra szánt idő letelt és mivel mind a ketten harcképesek voltunk, így döntetlen lett a végeredmény. Nem tudom, hogy a harcközben mutatott teljesítmény miatt vagy egyéb okból kifolyólag, de úgy döntöttek a bírák, hogy ugyan nincs egyértelmű győztes, mind a ketten benn maradtunk. Ahogy a harc véget ért magamhoz hívtam Moont és Izanagit, majd elindultam a helyemre. Nem igazán foglalkoztam semmivel, pihenni akarok. Kimerítő volt a harc, így most nem csinálok semmit, ha odajön egy árus veszek valami rágcsálnivalót és csendben eleszegettem, talán egy 5 percre el is szundítottam. A félóra, amit szünetnek adtak ki.
Jöjjön a második forduló. Remélem, hogy nem kell egyből harcolnom, mert nem igazán van kedvem hozzá, de szerencsére nem engem sorsolnak. Egy konohai és egy yamagakurei harcolnak. A falujáról sosem hallottam, térképen sem igazán tudom elhelyezni, hogy hol lehet. ~Vajon egy titkos falu vagy valami más van a háttérben? Mi lehet az oka, hogy most fedik fel magukat?~ A yamagakurei egy hosszú, fekete hajú, szintén fekete egyenruhát hordó, szálkás testalkatű srác volt. Megjelenésében volt valami egyedi, valami fenkölt, valami nemesi. Ez nem csak a teljesen feketének köszönhető, hanem, hogy a ruhája élére volt vasalva. Az arany csík a vállán és a katana még inkább kiemelte ezt. A konohai hozzá képest sehol nem volt. Testalkatban és kinézetben is elmaradt ellenfelétől. A jelet várták, ami meg is érkezett. A konohai támad egy általam is ismert technikával. Úgy tűnt, hogy talált, de akkor az ellenfél eltünt egy pukkanással. Csak egy klón volt. Ekkor egy még nagyobb tűz golyó érkezett vissza a feladóhoz. Ez volt a bemelegítés. Rövid csata után előkerült a yamai hátáról a kard és valami a szemével is történt. Nem ismertem fel a doujutust, hiszen nem volt dolgom, a byakugannal volt már, de ezt nem ismertem. Talán még tankönyvben olvashattam róla, de nem rémlett a minta. A harc innen eldőlt. A yamai mintha előrelátta volna a konohai mozdulatait, sőt mintha másolta volna is. A csata már eldőlni látszott, amikor a nézőtéren pánik tört ki. Néhány néző furcsa átalakuláson ment keresztül. Sosem láttam ilyet, így fogalmam sem volt, hogy mik ezek a lények, de mivel támadásba lendültek, így én sem vártam. Vagyis támadtam volna, amikor egy maszkos alak jelent meg és egyetlen mondatot mondott mielőtt eltűnt, magával vitte konoha jelenlegi hokagéját, Shimura Danzout. Nem tudom, hogy örüljek vagy ne, de erre nem volt idő, mert amint az alak eltűnt, további hasonló, fekete alapon vörös felhőt hordó alakok jelentek meg, míg a fehér lények tovább folytatták a támadást. Egy kicsit még csodálkoztam, de aztán ahogy nekem jött egy menekülő néző egyből felébredtem. Nem kellett sok, egyből chakrát gyűjtöttem a kezembe, majd a chinagare // Földvihar nevű technikával egy hosszú szakaszon beszakítom a nézőteret, így elfogva jó néhány fehér alakot, majd egyszerűen, mintha csak a fiókot zárnám be a törésvonalat bezárom. Mivel nem ismerem ellenfeleim képességeit, így várom a reakciót és amennyiben kiszabadul a következő támadásom már valóban a teste ellen irányulna és a gouwant vetem be, amivel már többször öltem.

//Bocsi a silány minőségért, most csak ennyi jött >.
Shibo megereszt egy félmosolyt pólyája takarásában, ám kissé csalódott, amiért ilyen hamar véget ér az őket összekötő beszédtémát kerülgető társalgás - a misztikummal együtt. Bár a köd még mindig jelen van, ami azért ad okot némi csendes ovációra. Nem foglalkozik különösképpen a lány fogalmazási módjával - nem számított sokkal kedvezőbb ajánlatra, valójában meg is lepte volna, ha más opciót tárnak elé, de már eddig is rengeteg dolgot magukra vállaltak; igaz, akkor még mestere irányította a szervezet tevékenységeit. Amíg érkezik az áru, a szolgáltatások sem maradnak el. Cserébe pedig igen értékes mellékjuttatásokban részesülhet, ha most jól játssza ki a kártyáit.
 
Azonban.. A férfi megfeledkezett az odakint buzgó tömeg őrült morajáról, amely lassan eltorzult és helyét a pánik üvöltéseinek és velőtrázó sikoltásainak édes harmóniája vette át. Shibonak nem volt idegenek ezek a hangok, most mégsem melengették meg a szívét. Hideg vasként érte minden szó ami elhangzott. Az otogakurei jelentésére az ő arca is rezignálttá válik és unottan néz az elrohanók után, hogy visszatekintve megláthassa, amit a köd rejtegetett eddig; megcsonkított holttesteket, hiányzó belső szervekkel. Egy pillanatig elidőzik tekintet a holttesteken -a lány helyébe próbálja képzelni magát, az ő gondolataiba próbál furakodni, hogy az ő szemével lásson, vajon milyen céljai lehettek-, aztán ő is csalódottan kilép a tárgyalás színhelyét képző szobából. Nem éppen ezért jött.
Visszatérve a nézőtérre bizarr látvány fogadja - a nézők egy része átalakult valami torz, fehér, emberszerű lénnyé, ami még benne is undort. Akiben sötétség lakozik, az felismeri a sötétséget és ez mélyről jövő volt. A semmiből megzendülő hang forrását keresve a Kage Páholy felé vetül a tekintete, ahol egy maszkos alak tűnik el a semmiben Konoha Hokagéjéval együtt. Az Aréna szélein pedig számára ismeretlen egyenruhát viselő alakok jelentek meg. Gyorsan szemügyre vette az eseményeket és ahogy végiggondolta, mi történhetett itt, összeszűkültek szemei és egy halvány, de reszketeg mosoly terült el az arcán.
Shibo még egyszer körbetekintett a páholyban eluralkodó káoszon, majd a kijárat felé vette az irányt; bár érdekes fordulatot vettek a dolgok és a világ végre egy másik orcáját is megmutatta, ez nem az ő harca volt. Sok érdekességről maradhat le, ha most eltávozik, ugyanakkor nem érezte magát idevalónak; bár a jövőben még ő is kiveheti a részét a történésekből. Azonban megfigyelő lévén illő lett volna végigkísérnie az eseményeket. Fuuton: Reppushoval a kijárat közeli falhoz lökte az egyik fehér alakot majd ott teremve két kunai-al keresztbe elmetszette a torkát, majd hátraugorva egy mosoly kíséretében várta, hogy ellenfele halálhörgés közepette összeessen.

Újabb és újabb nevek jelentek meg a kijelzőn, jelezve a következő csata megkezdését. Sakit alig érdekelte a többi küzdelem, pedig a saját harca előtt igyekezett mindent megfigyelni, hátha akad valami hasznos mozdulat, technika, vagy egyéb érdekesség, amit elleshet. Ehelyett szinte fény nélküli sötétkék szempárja az összekulcsolt kezeit, térdét, esetleg a két széksor közötti üres helyet bámulta. Vesztett. Persze nem emiatt bánkódott, pedig messziről ezt a benyomást kelthette. Egészen más miatt emésztette magát, amit talán csak kevesen érthettek meg az aréna falain belül. Hirtelen érintést érzett a vállán, amire felkapta a tekintetét. Yue állt mellette, az ő küzdelme akkor ért véget.
- Jól vagy, Saki? - tette fel a kérdést. A hajóút alatt ismerkedtek jobban össze, illetve a második körben kovácsolódtak igazi csapattá. Látszott a fehér hajú kunoichin, őszintén aggódik csapattársa miatt.
A kékesfekete hajú genin aprót bólintott, tincsei kissé a szemébe hulltak. Úgy érezte, szavakat nem tudna megformálni.
- Tudom, a szünetben elláttak, de azt hiszem megint meg kéne keresned az orvosi szobát - próbálta noszogatni, azonban kevés sikerrel.
- Köszönöm... de ez más - préselte ki magából halkan a szavakat.
Yue annyit már megtanult, ilyenkor jobb ha hagyja, a társa saját módszereivel dolgozza fel, bármin is menjen keresztül. Leült mellé, hogy együtt figyeljék tovább a mérkőzéseket.
Amikor Fuyu került sorra, a fehér hajú genin hangosan szurkolni kezdett.
*Erős és magabiztos vagy, sikerülni fog Fuyu!* A kunoichi csak magában mondta ki a szavakat, viszont őszintén hitt a csapattársa győzelmében. Egy darabig figyelte azt a meccset, ám szép lassan visszatért korábbi állapotába.
Tulajdonképpen saját magától kezdett el félni. Úgy tervezte, nem fogja az elején feladni, megmutatja a nézőknek, mire képes. Ez sikerült is, egészen addig a bizonyos pontig. Máskor is köze volt már más ninják halálához, segített Rannak legyőzni az ellenségeket. Megmentette Ainát a Katon használó férfitól, aki a halálába zuhant. Miatta. Viszont eddig még egyszer sem készült arra, amit próbált megtenni a harc alatt. Amikor a sensei megtanította neki azt a Suiton technikát, végső fegyvernek szánta pusztító voltát. Azonban egy hasonló korú, szinte még gyerek kunoichi ellen próbálta bevetni. Be-bevillant a másik lány arca, különböző színű szemei.
*Azt terveztem, súlyosan megsebesítem. Pedig a küzdelem nem élet-halálra ment.* Gondolatai főként ekörül cikáztak, emiatt érezte magát rosszul.
*Talán maradhatnék genin... annyira nem hangzik rosszul. Életeket szeretnék menteni, ehelyett kioltok.
Egy ninjákal teli világban élt, ahol ilyen és ehhez hasonló harcok nap mint nap folytak. Sokat fejlődött, szépen haladt előre az úton, mégis alap természetét nagyon nehezen vetkőzte le. Még a vérében keringő erővel sem lett belőle olyan harcos, amit elvártak tőle.
Egyszer csak szeme sarkából megpillantotta mostani senseiét, aki a csapatot hozta a vizsgára. Arcáról le lehetett olvasni, mit gondol a geninről. Saki már megszokta, éppen ezért figyelmen kívül hagyta mestere alig burkolt véleményét. Mamoru-sensei teljesen másképp állt hozzá, ám őt sajnos másik csapathoz rendelték, amikor újra rendezték a geninek sorait. Pont emiatt járt el Nui anyóhoz és Ranhoz, akik a nem éppen hétköznapi módszereik miatt tudtak neki segíteni.

Az utolsó harc következett, a kijelzőn felvillanó nevek semmi különösen nem hoztak a nézők tudomására, csakhogy az egyik falu miatt általános zajhullám söpört végig a lelátón.
Yue is kérdőn nézett először Sakira, majd hátra fordult és a senseitől kérdezett.
- Ez a Yamagakure milyen falu? - érdeklődött a hófehér hajzuhataggal megáldott kunoichi.
- Hm... - meredt maga elé a csapat vezetője. - Bevallom őszintén, még sosem hallottam róla. Ahogy elnézem, más se nagyon. Elmegyek megérdeklődöm, hátha a Kagék, vagy a Daimyouk többet tudnak.
Felpattant a helyéről, magára hagyva a genineket. Valóban azt tervezte, kiderít erről valamit. A küzdelem menetrend szerint elkezdődött, a felek késlekedés nélkül támadásba lendültek. Tűz tűz ellen harcolt, mindketten azt az elemet birtokolták. Sakinak eszébe jutott az égő kunyhó, a férfi, aki szintén Katon technikákkal támadt rá a hegyekben. Ez mégis teljesen más érzéseket keltett benne. Félelmetesnek nézett ki a csata, mégis egyfajta misztikus vonzerővel bírt.
Utána következett a még nagyobb meglepetés, Yamagakure küldöttének hirtelen megváltozott a szeme. Az eddigi feketeséget vörös vette át, benne fekete pontokkal.
- Dojutsu - csúszott ki önkéntelenül a Nakahara száján ez az egy szó. Az ő vérében keringő erő két elem egyesítését tette lehetővé. Miyamoto Yoshirouban szintén ott volt valami különleges erő, azonban neki a szemét változtatta meg.
- Miféle Dojutsuról beszélsz? - csattant fel Yue, miközben végig a két ninját bámulta. Valóban érdekes élményt nyújtott, ahogy a Yamagakuréból érkező shinobi gyakorlatilag lemásolta ellenfele minden mozdulatát.
- Vér által öröklődő különleges képesség. Csak ez lehet a magyarázat.
A kékesfekete hajú shinobi apró ismeretterjesztő beszédére már nem tudott reagálni, mert szinte a semmiből pánik alakult ki a nézőtéren. Bizonyos emberek fehér, furcsa vigyorú alakká változtak és nekirontottak a többi embernek. Saki azonnal Fuyut kezdte el keresni, mert szerette volna, ha egyesül a csapat és közösen próbálják megoldani a kialakult helyzetet. Aggódott a többiekért, ám erre alig maradt ideje. Akik tudtak, elindultak a kijáratok felé, fellökve, eltaposva másokat. Yue belevetette magát a harcba, nekiindult megölni a fehér alakokat.
A Kage páholyban szintén zajlottak az események, mert ott egy vörös felhőkkel díszített fekete köpenyt viselő alak bukkant fel. Hangja élesen csengett, vészjósló mondatot hangoztatva. Amilyen gyorsan megjelent, úgy tűnt el. A genin viszont észrevette, valaki hiányzott a páholyból, valószínű elragadta a maszkos idegen.
A lelátón egyre rosszabb lett a helyzet, hiába igyekeztek a ninják kézben tartani a helyzetet.
*Ha nem is mentek mindenkit... valakit szeretnék.* Döntötte el magában a Nakahara, amikor meglátta, hogy néhány ember bajba jutott.
Kézjeleket formál, majd létrehoz egy Oboro Bunshint, akit előre küld. Azt szánja figyelem elterelésnek, majd tovább megy a tervével. Igyekszik szorosan a másolat mögött futni, közben újabb kézpecséteket formál meg. A Mizuame Nabara segítségével igyekszik csapdába ejteni a fehér valamit. Mivel az Oboro Bunshinon áthaladnak a technikák, jól eséllyel később veszi csak észre a felé közeledő szirupot és nem marad ideje kitérni előle. Direkt oldalról közelít, nehogy a civileknek essen baja. Chakrája még mindig nincs teljesen feltöltve, éppen ezért igyekszik könnyebb és kevesebb chakrába kerülő technikákat alkalmazni. Még ha csak annyi ér el, hogy rá figyeljen, bizonyos szinten eléri a célját. A megfelelő távolságot igyekszik tartani, mert amennyiben közel kerül hozzá az ellenfele, a harc még azelőtt eldőlne, hogy újabb tervet tudna kitalálni a legyőzésére.

Gondolkodtam, hogy a vizsga írásbeli része után való kiesés után kivonom magam a vizsga további részéből és inkább a falut fedezem fel és beszélgetek egy- két emberrel, hátha tanulok valamit. Nem sok mindent találtam, az emberek olyanok, mint a falut körülvevő környezet. Bezárkóztak és senkit nem engedtek közel. Ha beszélgetni kezdtél velük ugyan pár mondatot mondtak. Ha többet szerettél volna tudni egy gyorsan, "bocs, nem érek rá!" és hol udvariasabb, hol durvább verzióban. Amennyiben útmutatást kért az ember, akkor egy mondatban elmondták, hogy "jobbra, 100 méter és egyből balra, ott megtalálod." és ilyen mondatokkal. Így, mivel nem igazán volt új tudás, így ara jutottam, hogy elmegyek a vizsga utolsó fordulójának harcaira.
Az első kör csatái érdekesek, tanulságosak és látványosak voltak. Magas szintű és erejű technikák repkedtek, vagy éppen kis technikákkal szívatták taknyosra egymást a résztvevők. Voltak szép győzelmek, csúnya vereségek, de voltak olyan győzelmek, amiket a nyertes nem biztos, hogy megérdemelte. És akadtak döntetlenek is. Az első kör végül lezárul. Az eredmények már a csata végén ki voltak hirdetve.
Az utolsó csata lezajlása után egy fél óra pihenőt hirdettek, mind a harcosoknak, mind a nézőknek. Az árusok ekkor jelentek meg. Nem vettem semmit, így csendben gondolkodtam a látottakon és próbáltam elemezni a csatákat, hogy az illető harci tudásával én mit tettem volna. Lassan letelt a félóra, valószínűleg a jouninok és a kage-k a harcokban látottak alapján eldöntötték már, hogy vajon lesz-e valaki, akit érdemes kinevezni vagy éppen ez a teljesítmény kevés volt.
Hamarosan a jouninok bejelentik a következő kör kezdetét és hamarosan újra pörögni a kage páholy feletti kijelző és két nevet jelez ki. Egy yamagakurei és egy konohai harcolt a genjutsu búra alatt. Míg a yamagakurei fenséges és erős volt, amire ráadott az élére vasalt egyenruhája is, addig a konohai társa valamivel véznább volt. Meg volt a csata előtti rituálé, majd ki is adta a parancsot a bíró az indulásra. A csata rövid volt és egyenlőtlen. Ez első pillanatban még a konohainak látszódtak az esélyek, de gyorsan megváltozott a helyzet, amikor a fekete alak szemei megváltoztak. Gyors és kegyetlen harc volt, a konohainak esélye sem volt, mintha a másik minden mozdulatát előre látta és lemásolta volna. Már épp a végső csapást akarta volna bevinni, amikor valami megzavarta. A nézők elkezdtek átalakulni valami fura fehér alakká. Nem volt emberi, de szörny sem teljesen. Egyből támadásba lendült. Nem kellett sok, hogy felmérjem a helyzetem. Egyből előkapok egy üveg tintát, amiból a lehető legtöbb tintaférget hozom létre és néhány tinta klónt. Rájöttem, hogy győzni esélyem sincs, így megpróbálom feltartóztatni a lényeket, hogy a civilek, akik nem alakultak át könnyebben meneküljenek. Ekkor előveszem a füzetem és ecsettel egy második üveg tintával létrehozok annyi tintaszörnyet, hogy azok is segítsék a férgek munkáját, amíg én a civilek menekülését segítem elő. Tisztában vagyok, hogy ez nem az én csatám, hiszen esélyem sincs, így inkább más vonalon teszem magam hasznossá. Amennyiben egy- egy szörny túl közel jön, akkor a tűznyíl és a senbon záporozással tartom távol. Végső fegyveremet már csak akkor idézem meg, ha nagyon muszáj és más megoldás nincs. Amennyiben szükséges a füzetembe egy sárkányt skiccelek fel, amit a zetsuk ellen használok fel. Amennyiben megsemmisül, akkor további tinta férgek jelennek meg, hogy elkapják a fehér alakokat.