Tatsuno Sizu

**Tatsuno Sizu** Csüt. Dec. 27 2018, 23:34

Időbeli elhelyezés: Az előtörténet vége előtt egy évvel kezdődik.
Kaland célja: nem ninjuu társállat és egy tetoválás szerzése
a kalandban elköltött pénzösszeget, megkérem a kedves ellenőrző staffot, hogy majd határozza meg ^^

Szokásosan: obszcén, trágár szavakat tartalmazhat.

- Apa... hogy kell mosolyogni? Tudod.. úgy igazán. Milyen érzés? Milyen igazán nevetni? Milyen ténylegesen jól érezni magad? Apa mondd... milyen érzés igazán embernek lenni? Lelkileg. Hogy kell rendes személyiségként viselkedni. Apa.. nem tudok önmagam lenni. – Ültem le a harmatos fűbe. Az apró zöldellő szálak közé. A szél lágyan simogatta orcám. A nap kellemes meleggel látott el. Egy pulóver volt csak rajtam, pedig még nincs nyár. Tavasz van. Most nyílnak a virágok. Ezer meg egy illat keveredett össze a hajnali levegőben. Olyan kellemes volt. – Tudod apa... szeretem a tavaszt. – Dőltem hátra. Szememmel a kék eget kémleltem. Néhány bárányfelhő úszott csak odafent az égi tengeren. – Apa... olyan üres vagyok. Mosolygok, ha kell. Nevetek, ha kell. Mindent megteszek, ha másoknak ez kell. De apa... én is csak egy ember vagyok. Van, amit nem tudok irányítani. Én is vérzek, ha megsérülök. Én is összeomlok legbelül... már ha tehetném. A társadalom kiveti magából a gyengéket. Gyűlöli azokat, kik nem úgy éreznek és cselekednek, ahogy elvárják. Én nem vagyok gyenge. Sose török meg. Én... egy hibátlan színdarab vagyok. Az én maszkom sérthetetlen. Ohh.. én annyira simulékony vagyok. Képzeld apa.. engem mindenki szeret. Mert tudod, önmagát mindenki szereti. Annyira egyszerű személy vagyok.. s mégis annyira bonyolult. Felépülök, s összeomlok, mint egy kártyavár. Minden alkalommal, amikor csak beszélgetek valakivel. Felhúzom az aktuálisan megfelelő viselkedési formát. Majd elfelejtem azt. De tudod apa... kezdem már nem bírni. Néha olyan nehéz nem kimutatni amit érzek. Kezdek besokallni.. kezdek megőrülni. Apa, én elfelejtettem, hogy ki is vagyok. Elfelejtettem, hogy kell őszintének lenni. Én egy hazug vagyok. Egy képmutató szörnyeteg. Apa, én már nem vagyok senki – ültem fel újra. Szemeim bevörösödtek, arcom kipirult.. s talán egy kósza könnycseppet is vétettem. Így tekintettem rá szülőmre – Apa.. segíts emlékezni rá, ki is vagyok én... én.. nem az, akivé lettem. – Borultam rá az előttem magasodó sírhalomra. Könnyeim folytak végig arcomon. Majd innentől már csak motyogtam. Nem akartam, hogy a körülöttem mászkáló idős hölgyek, rosszallóan nézzenek rám. Ugye.. egy temetőben írni szokás. Én nem akartam.. de ez a helyes megnyilvánulás. Így, zokogtam. – Mi a f*szért hagytál itt? Te gyáva féreg. Te képmutató senki. Te menekülő szarkupac. Apa.. annyira gyűlöllek... – Motyogtam a kőhalomnak.
Így ültem ott még pár percig. Magamban elszámoltam 284-ig. Ennyi időt szoktak az emberek általában pityergéssel tölteni. Van, aki többet, van aki kevesebbet. Ez csak az általam számolt átlag. Mikor letelt az idő, felálltam. Megtöröltem könnyáztatta szemeim, majd egy „viszlát”-ot suttogtam magam elé. Mert így illik. Eztán lassan, de biztos léptekkel megindultam a kijárat felé. Még egyszer beleszagoltam a virágok illatával dúsított levegőbe, s úgy indultam meg. Ki a halottak szent helyéről. Haza.. vagy legalábbis.. oda kéne mennem. De nem fogok.
Utam, egy környező erdős részhez vezetett. Nem mentem annyira távol, hogy az már veszélyes legyen. de mégis olyan mélyre kaptattam a fák között, hogy ne halljam a városiak idegölő nyöszörgését. Annyira idegesítenek az emberek, hogy az már szinte lehetetlen. No de nem probléma. Igazából, egészen bírható... jahh.. nem.
Nem sokkal később egy másik nyöszörgő hangra lettem figyelmes. Más volt, mint az eddigiek. Sokkal halkabb.. elfojtottabb.. fájdalmasabb. Nem ember. Ez egy róka... nőstény róka. Biztos nagy fájdalmai vannak... basszus. Azzal a lendülettel, meg is indultam felé. Egy apró teremtmény volt az, ki egy nejlonzacskóban volt felakasztva az egyik fára. Ki tesz ilyet? Biztos valaki, akinek nem volt ínyére a kis lény létezése. Szerencsétlen állat. Egy mozdulattal másztam fel a fára és emeltem le a zsáknyi kis állatot. Még fiatal.. maximum két hónapos lehet.. vagy még annyi se. Szerencsétlen tele volt sérülésekkel. Teste több helyen vérzett, lába ránézésre is szilánkosra volt törve. Nem nevezhető embernek az, aki ilyet csinál. A róka remegett. Teljes testével.. s csak nyüszített. Apró szemeit kinyitotta, s azzal nézett rám. Heterokrómia. Olyan... mint én. Majdnem. A kis állat részleges heterokrómiával „küzd”. Bal szemének fele mélykék.. amúgy meg sötétbarna. Gyönyörű. A cseppség megpróbált megharapni. Próbálta óvni magát a veszélytől. Félt az emberektől, félt az érintéstől. de ahhoz már nem volt elég ereje, hogy tervét véghez is vigye. Kiszedtem a hordozó alkalmatosságból, s úgy fektettem tenyeremre. Most is félt. Remegett. S most meg is harapott. Apró fogait a mutató és hüvelykujjam közötti részbe mélyesztette. Abból pedig vér csurrant ki.
- Baszki... ennek nyoma marad – szívtam meg fogam. De igazából.. most ez nem nagyon foglalkoztatott. Annyira megszoktam már az ehhez hasonló apró fájdalmakat. Meg a kis állatban alig van szorítóerő. Nagyon le van gyengülve... sietnem kéne..
S azzal a lendülettel megindultam a faluban lévő egyetlen pici állatorvosi rendelőbe... legalábbis.. egy olyan helyre ahol ellátnak állatokat is. Pár percbe tellett, míg futólépésben odaértem. Mikor beléptem, rajtam kívül még 3 ember várakozott. Egy macskás és két kutyás személy. Mikor megláttak a kicsit sem életveszélyben lévő állattal, mind lesápadtak. Nem csodálom. Én pedig fáradtan fújtatva ültem le az egyik kényelmetlen műanyag székre. A figyelő embereknek még csak kérdésekre se volt idejük. Nyílt a nagy üvegajtó, mellyen egy idős hölgy lépett ki, kezében egy hordozóval. Majd mögötte a fehér köpenybe bújt doktor érkezett.
- Ki a következő? – kérdezte, fel se nézve a kezében tartott papírtömegből.
Egy úr, ki a következő lett volna, azonnal rám mutatott. Előre engedett. Hát.. egy ilyen kisállattal szép is lett volna, ha ülök egy órát. Egy nagy hálás mosollyal az arcomon köszöntem meg, s léptem be a vizsgálóterembe.
- Mi a panasza? – doki b*zdmeg... ez most... komoly? Mi a f*sz panasza lenne he? Szálka? Haldoklik cs*zdmeg. Ekkor pillantott csak fel papírjaiból, mire ő is lesápadt – ohh.. –Ohh.. NA NEM MONDOD?!
Ezzel a lendülettel a férfi odalépett hozzám, s kivette a kezemből a rókát. – Mi történt? – kérdezte.
- Az erdőben találtam, egy fára akasztva egy nejlonzacskóban. Valószínűleg bántalmazták.
- Az látszik... Háziállat lesz? Mert sajna... vadon élő állatot nem igazán láthatok el. Hiszen nem lenne hasznunk belőle – milyen f*szság ez? Csak azt akarod, hogy fizessek, mi? Hogy itt hagyjam a fizetésem nyolcvan százalékát. de nincs más választásom. Nem fogom hagyni meghalni szegényt... Egy háziállat... mit árthat?
- Háziállat.
- Ohh, így mindjárt más. Szegényre nem kevés beavatkozás vár. Meg kell vizsgálni, vannak e belső sérülések. Ezen kívül a külsőkkel is kezdeni kell valamit... meg a lábával. Átadom a csöppséget a kollégámnak. Vele akarsz maradni? – bólintottam.
Azzal a férfi elindult egy ajtóhoz ami a hátsó szobákhoz vezetett. Kennelek és műtők. És egy másik férfi várta. Ezen már zöld köpeny volt. Varázslónyelven társalogtak egy kicsit majd az előbbi átadta a zöld köpenyesnek az állatkát. Szegény cseppség.. egyre fáradtabb volt. És csak remegett. Félt.. rettegett. Az orvos intett, kövessem.
-A kezeddel is kéne valamit kezdeni. – szólt, rám se nézve.
- Ohh, ez igazán semmiség –mosolyogtam.
- Fertőtlenítsd le- mondta, mikor beértünk egy újabb terembe. Csupa orvosi műszer volt ott. Fertőtlenítők és élesebb lámpák is. Ott a férfi lerakta az asztalra és fölé húzott egy lámpát. Én addig az egyik kis polcnál elláttam a kezem. Lefertőtlenítettem a sebet.. Nem volt mély, de nem árt. Majd az apró fog nyomogat leragasztottam, hogy ne menjen bele semmi por, amíg még nyílt a seb.. Amilyen béna szervezetem van, tuti belehalnék. eztán felvettem egy szájmaszkot... hogy se én, se a kisállat ne fertőződjön meg. Majd leültem... s vártam, hogy az orvos majd csodát tesz. S így is lett. A ninja csodát tett. Egy teljes napig voltunk ott. Mindig kis adagokban foglalkozott vele.. voltak mások is akikkel törődött... meg neki is kellett pihennie. De a kicsiny állat, úgy néz ki felépült. Kaptam egy tablettát, melyet minden este be kell neki adni, ezen kívül kezdő táp készletet. Mind ez 2500ryo-mba került. Szuper... nem? De mindegy... a lényeg, hogy a cseppség felépült.. vagy legalábbis... fel fog. ezután vettem még neki ételt, meg egy pár játékot és egy bilétás nyakörvet... Mintha csak egy kiskutyát szereztem volna. S ő végig csak aludt.
Otthon belógtam az ablakon. Nem akartam, hogy anyámék beszóljanak. Kimentem, köszöntem. Senki se válaszolt. Konstatálták, itt vagyok.. s ennyi. Nagybátyám még vetett rám egy megvető pillantást.. wow.. ilyet is rég kaptam.. már egészen hiányzott..
Ezután visszamentem a szobába.. a kis róka akkor kelt fel. Félt tőlem... hátrált tőlem az ágyon. Tudtam, eleget bántották ahhoz, hogy így érezzen. Az ágy sarkába húzódott.. én pedig a másikba.

„ - Jó napot! - mondta a róka.

- Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.

- Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.

- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy...

- Én vagyok a róka - mondta a róka.

- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...

- Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.

- Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?

- Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel?

- Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?

- Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

- Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?

- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

- Kapcsolatokat teremteni?

- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...

- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...

- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg.

A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

- Egy másik bolygón?

- Igen.

- Vannak azon a bolygón vadászok?

- Nincsenek.

- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

- Nincsenek.

- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...

A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.

- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.

- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...”

Megszelídíteni. Nekem ő lesz az egyetlen. Neki pedig én. Ez.. egyfajta.. barátság lenne. Csak egy barátom volt egész életem alatt.. de ő itt hagyott.. s már sose jön vissza. Ő volt az egyetlen, aki mellett önmagam lehettem. Már... el is felejtettem, milyen is az. Jó érzés... rossz? Jó ember vagyok.. vagy rossz? Önmagamnak lenni... olyan, mintha hangosan gondolkodnék? Hmm.. lehet... Igazából.. meg kell próbálni... Abba még senki se halt bele, ha megpróbált valamit.. vaaagyiis deeee, de nem baj.
Nem szóltam semmit. Csak ültem csendben és a csöppséget figyeltem. Ki rémesen félt tőlem. Ő is nézett engem.. egyenesen a szemembe. Nem vettem el tekintetem.. ő sem. Csak figyeltük egymást. Én néztem az ő különleges szemét.. ő meg az enyémet. Majd a róka kapta el előbb fejét. De továbbra is engem nézett. Majd a szobát.. majd engem. Bizonytalan volt. Félt még tőlem.. látványosan. Kis idő elteltével nekiálltam táskámban kotorászni és kiszedtem egy kis adag tápot. Egy, a szobában talált random tálba beleöntöttem, majd közelebb csúsztattam az állathoz. Ő azonban hátrálni kezdett... meg volt rémülve még az ételtől is. Én azonban elérhető távolságra raktam tőle az ételt.. majd jelezvén, nem akarom bántani, hátrébb húzódtam, s vártam, hogy egyen. Egy másik müzlis tálba pedig vizet töltöttem neki... had igyon. S én tisztes távolságból figyeltem őt. Nem jött közelebb. Ott pihent. S ott tért nyugovóra. Végig figyelt... kezdi észrevenni, hogy nem bántom... remélem.

„Másnap visszajött a kis herceg.

- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.

- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.

- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.”

Másnap már kicsit közelebb mentem hozzá. S ő is kicsit közelebb jött hozzám. Onnan figyeltük egymást. Megint csak evett s megint ivott.
Harmad nap még közelebb mentem, s kinyújtottam felé kezemet. Ő megszagolta, majd visszahúzódott. Aznap ezt még kétszer eljátszottuk.
A negyedik nap, megint közelebb mentünk.. szinte már mellettem feküdt. Megint megszimatolt. Én pedig lassan végigsimítottam kezem a fején. Még egy kicsit koszos.. meg kéne fürdetni.. de nem most. Amint hozzáértem, kicsit megremegett. Még éreztem szőre alatt a hegeket.. a sebek nyomát. Félt még az érintéstől. De nem menekült el. S egy idő után a remegést is abbahagyta. Majd evett.. s ivott.
Az ötödik együtt töltött napunkon, már nekem dőlve pihent. Én pedig simogattam őt.. közben olvastam. Már nem félt az érintésemtől. Tudta, hogy nem bántom. Elkezdett végre bízni bennem. Aznap este, vacsora után, már mellettem aludt éjszaka is.
A hatodik napon, magától mászott az ölembe. A hetedik napon pedig nem tágított mellőlem. A kis állattal.. jóban lettünk.
- Shitsukoi lesz a neved. Ez kitartást jelent. Mert te vagy a legkitartóbb róka, akit valaha láttam. – De.. ez a név túl hosszú.. kell neki egy becézés – Tsuki! – Erre felnézett az ölemben fekvő kis állat.. kezdi megérteni amit neki, mondok.

„ Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát.”

Már egy ideje együtt voltunk Tsukival. S végre elérkezett az az idő, amikor meg kell tisztulnia. Nem volt itthon senki... így kimentünk a fürdőbe. S hát.. hogy is fejezzem ki magam? Nem örült a fürdetésnek.. a szárításnak meg végképp nem. de túlélte.. s utána megkapta a nyakörvet. Egy világos lila, fonott hatású nyakörvet. S a cseppség a családom részévé vált.

Már több mint 8 hónapja velem volt. Eljött velem mindenhová. Vásárolni és küldetésekre is egyaránt. Mindenhová. Tsuki.. a legjobb barátommá vált. Egy puha, tündéri kis gombóc. De az emberek iránti félelmét még ma se heverte ki. Azóta már visszamentünk az orvoshoz. Megkapta a kötelező oltásait is. Szüleim azóta se tudnak létezéséről.. bár.. szerintem az enyémről se, szóval nincs semmi gond. eléggé engedelmessé is vált. Álmaimban se gondoltam volna, hogy mennyire egy intelligens kis lény ő. Szinte az összes parancsot ismeri. Olyan mintha értené, amit mondok. Elképesztő. Egyszerűen imádom ezt a kis lényt. Csodás napokat éltünk meg együtt. A tavaszt.. a nyarat.. elképesztő.

„- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.”

Nem vagyok egy művész lélek, de én is tartok azért itthon valamennyi festéket. Amit az én egyetlen és tündérbogár kisállatom meg is talált.. s a létező összes papírt összejárkálta a szobámban. Innen ugrott be az ötlet. Mikor Tsuki lábnyomát figyeltem.. Annyira aranyos volt. Annyira magával ragadó. Minden részében.. ő volt. Az én egyetlen barátom. S ... én azt akartam.. hogy mindig velem legyen.. akármi is lesz. S én tettem róla, hogy ez mindig így legyen. Felkaptam az egyik papírt, majd elindultam. Természetesen kis rókámmal együtt. A faluba vettük az irányt. Tetováltatni mentünk.
Mikor beértem az üzletbe, egy pár bőrfotel fogadott. Meg egy pult s mögötte egy lány ült. Udvariasan köszöntünk egymásnak, majd megkérdezte mit szeretnék. Elé raktam a papírt s úgy magyaráztam. Kérdezte, elmúltam e már tizennyolc. Mivel a fülpiercingemet is itt csináltattam, így tudta, hogy nem. de nekiálltam arról magyarázni, hogy anyukám dolgozik, de a múltkorit is aláírta... stb. Kedves mosollyal s annál egyszerűbben magyaráztam ki magam, mire ő elküldött, hogy menjek le a lépcsőn. Ott egy férfi fogadott. Kezet fogtam vele s bemutatkoztunk. Majd neki is elmondtam mit szeretnék. Ő bólintott, majd egy 15 percre eltűnt. Eztán tért vissza a sablonnal. Kérdezte hova szeretném. Én elmondtam, hogy a bal vállamra. Kisvártatva leültetett a székbe, majd a vállamra rakta a sablont. A toll körvonalak megjelentek bőrömön. Baszki... már ez is éget.
- Tele van hegekkel a bőröd. És elég vékonynak is tűnik. Nagyon fog fájni.. biztos bírni fogod?
- Bírni – mosolyogtam.
Ahogy a hangos gépezet hozzáért a bőröm hoz, úgy hasított bele egész testembe a fájdalom. Rémesen fájt. A csontomig hatolt. Erősen összeszorítottam álkapcsom és megszívtam a fogam. Ez borzalmas. Jobb kezem mellettem lógott. Kis támogatóm pedig kézfejemnek dörzsölte puha fejét. Tsuki.. rémesen cuki vagy. Imádom ezt a kis lényt. Érte megéri a fájdalom.
Miután kész lettem.. azután is fájt. De mindegy. Kaptam rá krémet, amivel kezelnem kell meg elmondták a szükséges információkat ezzel kapcsolatban. Végezetül kifizettem, s úgy indultunk meg.. vissza.. haza.
Azóta sincs jobb barátom Tsukinál. A gyenge, nejlonzacskóban talált.. csepp kis rókánál.

„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”

Név: Shitsukoi (Tsuki) (Kitartó)
Kor: 1
Nem: Nőstény
Méret: Egy normál rókánál kisebb
Kinézet: Átlagos vörös róka, részleges heterokrómiával. Bal szemének írisze félig mélykék, félig barna. Lábai lentről felfelé félig feketék, mintha csak zoknikat hordana. Bal mellső lábát fiatal korában szilánkosra törték. Így az egy kicsit kacskább az átlagnál.
Természete: Akár egy öleb. Gazdájában bízik s szereti. Kedves, bújós. Az idegenektől ellenben betegen retteg, nem egy rossz emlék miatt. Nem egy nagy harcias állat. Harap, de ölni nem igazán képes (még?). Egyszerű kis állat, aki a vadonban nem élné túl gyenge természete miatt. Ezen kívül persze egy rettentően okos és intelligens szőrgombóc. Igazán tanulékony.
Sizu egyetlen igaz barátjává vált eme kis teremtény. A lány, senkivel sem volt képes önmaga lenni... Kivéve az apró szőrpamaccsal. Ő az egyetlen indok, ami miatt nem rokkan bele a folyamatos képmutatásba.

Maito Gai Csüt. Jan. 03 2019, 10:43

Szép és jól összerakott pályázatot olvashattam, amely kicsit sem hatott meg Sad

Tökre nem

7ch-val, 1 tjp-vel (mert hát másztál fára Very Happy

), és egy életreszóló barátsággal jutalmazom a pályázatodat. A táp, nyakörv és a tetkó további 2000Ryodba került.
Most pedig kimegyek megölelni a kutyám Sad

Tatsuno Sizu

Tatsuno Sizu

Re: Tatsuno Sizu