Tatsuno Sizu

**Tatsuno Sizu** Hétf. Márc. 04 2019, 21:03

Törj meg...!

//Obszcén, trágár beszédet tartalmazhat! Meg a nyugalom megzavarására alkalmas jeleneteket szóval azért idecsapom a +18-at, bár akkor én se olvashatnám .-. //
//Időbeli elhelyezés: Az őrségbe kerülés előtt//
//A kaland célja: Hát, huh.

· Tsukinak egyszerű támadó/önvédelmi parancsok tanítása (Mint a kutyáknak )
· Sizu dohányzásra szoktatása (Nem durva függőségi, csupán alkalmi szinten és nem, nincs még elég baja xD)
· Meg persze eme technika elsajátítása:

Kanashibari // Paralizáció
Tatsuno Sizu 300?cb=20130708053703

Ezzel a technikával a használó az ellensége testébe, pontosabban a teste köré irányított chakrával bénítja meg annak mozgását, amihez folyamatos koncentráció kell. A technika létrehozásához az ellenfél megérintésére van szükség, vagy egy közvetítő anyagra, amin át képes áramoltatni a chakráját a használó. Kivételesen magas chakrakontroll esetén a használó már képes érintés nélkül is létrehozni a hatást. Mivel a Kanashibari a támadó chakrájával blokkolja le az áldozat testének egészét, chakra felszabadításával lehet ellene küzdeni; azonos szintű használók esetén a hatás maximum pár másodpercig tart ki, ha az ellenfél próbálkozik megtörni azt.
Chakraszint: 250
Besorolás: C

Lélegezz. Lélegezz mélyeket. Most még egyszer és még egyszer. Vegyél mély levegőket. Szívd be, majd engedd ki vele minden gondod. Mindent, ami fáj; mindent, ami belülről mar. Csak engedd szabadjára. Érezd, amint a testedet maró összes kín, távozik egy sóhajjal. Érezd, amint megtisztulsz. Érezd, hogy könnyebb leszel, hogy egyenesebben jársz. Érezd azt a felszabadultságot, amit eddig még soha. Most lélegezz megint. Tarts bent, ne engedd még ki. Gondolj minden jóra az életedben. Minden örömre, amitől felvidulsz. És engedd ki. Távozzon el minden öröm a testedből. Érezd, amint az, ami boldoggá tesz, kiszökik belőled a levegővel is. Érezd tetteid következményét. Érezd, amint üressé, semmilyenné válsz. Fogadd el, és légy az a senki, akit teremtettél. S ez mind a te hibád. Kiengedted a kínokat. Pedig fájdalom nélkül nem lehet örömöd sem. Ezt te is jól tudod. Nincs olyan boldogság, amihez ne társulnának kínok. De ez fordítva is igaz. Te meg akartál szabadulni mindentől, ami fáj. De ezzel együtt megszabadultál minden jótól is, mert egyik rántja magával a másikat. Gondok nélkül, benned felborult az egyensúly. Az egyensúly, amitől logikusan tudsz dönteni. Az egyensúly, ami nevelt, és amitől ilyenné váltál. De elengedted ezt. Elengedted és megszabadultál tőle... vagyis önmagadtól. Hagytad, hogy egy mély lélegzettel kiszökjön a testedből. És most nézz magadra. Nem vagy már senki se. Egy üres ígéret vagy, egy szavak nélküli mondat. Senkiből lettél és most senkivé lettél. Amit felépítettél, most két sóhajtással le is romboltál. Látod milyen egyszerű elveszíteni vagy tönkretenni valamit? A világ is így működik. Egy mély lélegzettel és pár szóval rombolsz össze valakit. Látod már mennyire fáj? Hogy mennyire éget belülről? Persze, hogy nem. Hisz már nem vagy senki. Érzelemmentes üresség vagy. De mégis.. örülj ennek. Létrehozhatod újra önmagad. Egy jobb, kifinomultabb formát. Létrehozhatsz új egyensúlyt magadban, amiben több a jó, mint a rossz. Ugyanis, eme egyenlőség emberenként változó. Hogy miért is? Mert van, aki többet bír el, mint a másik. Van, aki erősebb, mint a társai. Annak több küzdelemmel, kevesebb boldogság jár. Mert az élet ezt osztotta rá.. hisz tudja, hogy kibírja. Ezek a személyek erősebbek lélekben. Több dologra képesek, és nem engedik ki egy sóhajjal a személyiségüket. Erre csak a gyengék képesek. Csak a kevés fájdalommal megáldottak engedik ki gyötrelmeiket. Ők ettől a kis mennyiségtől is meg akarnak szabadulni, hisz számukra már ez is teher. De a erősek ezt mélyen magukba zárják. Minden fájdalmat, amit az évek során szereztek. Hisz a gyötrő dolgokból lesznek a legerősebb fegyverek. Több mindent kibírnak, mint hiszik. Erősebbek, mint hiszik. Bátrabbak és többek.. Mint hiszik. Hisz a fájdalom teszi őket erőssé és teljessé. Ez formálja őket... e-nélkül ők is gyengék lennének, hisz egy apró sérelem is földre kényszeríti őket. Hisz, ez egyfajta védőpajzs, a világ szennye ellen. Viseld büszkén minden sérelmed. Az tesz téged azzá, ami vagy. Anélkül.. lehet, hogy boldog lennél; de üres.

A nap keserédes fénye keltett, amint beszűrődött a sötétítőfüggöny apró rései között. A cseppnyi fénycsóvák lassan d biztosan érték el az ágy végében békésen szundikáló rókát. Felmásztak az állat összegömbölyödött testén, majd védtelen táncot jártak annak erőszakkal csukva tartott szemén. A kis vörös megrázta fejét. Zavarta őt, hogy elkergették álmát. Hisz épp vadászott.. tán pár csirke után kajtatott. De már sose tudja meg, hogy elszöktek-e a tollasok. Mindenesetre a világító pacák nem tágítottak. Éjjeli mulatóst jártak, s megzavarták a csepp állat próbálkozását afelé, hogy csak még öt percet hat szundizzon. Akárhogy rázta kis buksiját, sehogy se lett jobb. Végül sorsát elfogadván kinyitotta szemecskéit és ásított egy hatalmasat. De akkorát, hogy a fél házat be tudta volna kapni. Kinyújtóztatta végtagjait majd felállt. Lassú és ég kissé álmatag volt a járása, amint az ágy másik fele irányába sietett. Számolt, mért, helyezkedett. Fenekét az égbe nyomta, fejét és mellső lábait a földhöz tapasztotta. Bozontos farka ide-oda járt. Támadásra, ugrásra kész volt. Majd, mint egy igazi vadász, ellökte magát eme pozícióból. Egy jól irányzott ugrás, és máris áldozata fejűn landolt. Látszatra, igen büszke volt magára. Emelgette lábait, járkált és taposott. Pattogott, akár egy bolha. Puha mancsait gazdája szemgödrébe nyomta, hátsó tappancsaival pedig türelmetlenül toporzékolt.

- Tsuki.. csak még öt percet.. kérlek.. – Könyörögtem kegyelemért.

De nem. Nincs még öt perc. Ő már felkelt, ideje mindenkinek felkelnie, hisz őkegyelme mindjárt éhen hal. Mivel én, állatkínzó diétára fogtam és már csak fél adag kaját kap reggel és este is. Ugyanis, a nálam töltött idő alatt lényegesen meghízott a kis drága. Hasa kissé kikerekedett... de csak olyan aranyos módon. Azonban a doki szerint ez így nem egészséges, szóval durva fogyókúrába kellett kezdenie a kis vörösnek. Aki-mint az előbb is jól látszott – ezt nem vette túl jó néven.

Újabb támadás érkezett. Míg én oldalamra fordultam, kicselezvén a kis állatot... ő ravaszabb volt nálam. Egy jól irányzott mozdulattal, tarkón nyalt. Kicsiny érdes és nyálas nyelve végigszántotta bőröm, engem pedig kirázott a hideg. Megborzongtam. Kezemmel ekkor hátrakaptam és elkaptam az állat grabancát majd magam elé raktam. Mérges tekintettel néztem rá. Ő pedig olyan ártatlan, hatalmasra nyílt szemekkel figyelt engem, hogy hirtelen el is felejtettem miért is haragszom rá.

- Te kis rohadék... –Mosolyodtam el, majd felültem az ágyon. Kezemet magam fölé tartotta és egy kicsit kinyújtóztattam végtagjaimat. Ezt követően bevettem a gyógyszereimet. Végezetül pedig felálltam és öntöttem egy fél adag kaját a mellettem tobzódó Tsukinak. A haspók kisállat pedig azon nyomban neki is látott a reggelinek.

Hagytam, had egyen.. Az úgyis eltart egy darabig. Én pedig fogtam a ruhám és elvonultam a fürdőbe. A létező leghalkabban osontam. Semmi kedvem nem volt a családomhoz. A művelet sikerrel zárult. Felöltöztem és emberi külsőt varázsoltam magamnak. Végezetül pedig lekezeltem a friss hegeket.

Kiléptem a fürdőszoba ajtaján. S legnagyobb szerencsétlenségemre nevelőapám állt velem szemben. Afelől érdeklődött, hogy mégis mi a szart csináltam bent ennyi ideig. Nem akartam vitát. Tudtam, ő melyik viselkedésem szereti. Tudtam, hozzá mi illik. Így alázatosan válaszolva, elmagyaráztam, hogy felöltöztem. Eztán jött a hegyi beszéd. Meglepő módon, ilyenkor egész kedves.. Ha máshogy beszélek vele.. sokkal jobban megjárnám. Elhordott minden büdös kurvának és magamutogató ribancnak. Amilyen szinonimát csak tudott. Hisz felöltözi Max 10 perc, én azonban 12-t töltöttem ezzel. Kioktatott, hogy mégis, hogy a faszba képzelem én azt, hogy ennyi idegi cicomázkodom, mikor ő elkésik a munkájából. Bocsánatot kértem, bár elég rossz volt a szájízem. Annyira.. de annyira gyűlölöm ezt az embert, hogy azt szinte szavakba se lehet fogni. Egyszerűen megvetem minden mozdulatát és szavát. De ezzel nem vagyok egyedül, hisz ő is az enyémeket. Egy ideig még szabadkoztam, hogy a hegeimet kezeltem.. De nem hatotta meg. Mit is vártam? Reggel van, ilyenkor a szokásosnál is hisztisebb. Meg amúgy is szereti rajtam kitölteni a dühét.

- Te hasznavehetetlen kurva. Nem elég, hogy tönkreteszed a hírnevem, még el is kések miattad. Bár megdöglenél végre baszki! Semmire se vagy jó, csak hátráltatsz minket. Nyomorult szégyenfolt! – kiáltotta el magát, majd egy jól irányzott mozdulattal meglendítette karját. Kezébe egy kis chakrát vezetett és erősen felém lökte azt. Tenyere a bordáim közötti részen találkoztak testemmel. Éreztem, amint a fájdalom átjárja testem. Majd a másodperc tört része alatt emelkedett fel lábam a talajtól. S csak repültem. Repültem végig az előszobai folyosón, míg végül a fal meg nem állított. Ott becsapódtam. Kínok járták át gerincem mentén a hátam, és elől a mellkasomnál. Apám konstatálta mindezt, egy fintorral és egy orra alatt elmormogott, mégis hallhatóan kimondott is szöveggel. „Gyenge vagy”.

Ezt tudtam anélkül is, hogy mondta volna. Igazából, ezen cselekedeteit már nem vettem magamra. Megszoktam. Eddigi 18 évem alatt.. többször vertek, mint pl. öleltek meg. Az ember egy idő után hozzászokik a fájdalomhoz.

Pár nap és indulok a őrsébe. Katona leszek. A készenléti őrség tagja. Ezt akartad apa, mi? Mindig is harcost akartál nevelni a kislányodból. Mindig is azt szeretted volna, ha erős leszek és senki se tud majd elnyomni. Tudom. Ma már rájöttem: te csak azt akartad, hogy meg tudjam védeni magam. Te csak vigyázni akartál rám azzal, hogy vertél. Ohh.. az a küzdelem. Mindig annyira gyengén ütöttél. Mindig annyira kedvesen bántottál. „Nevelés”, mi? Igazi küzdőt csináltál belőlem. Egy túlélőt. Köszönöm apa.. ha nem lennél, valószínűleg a világ már áttaposott volna rajtam. Úgy mint rajtad. Te... Behódoltál az ország akaratának. Te tönkretetted önmagad. Megnyomorítottad gyermekeidet és asszonyaidat. Egy szánalmas féreg vagy. De mégis.. bárcsak itt lennél..

Visszacsoszogtam a szobámba. Tsuki már befejezte az étkezést és épp nagyban a hasát nyalogatta. Én a mellkasomat, pontosabban az ütés helyét fogtam. Kisállatom rémült tekintettel sietett oda hozzám.

- Nincs semmi baj- Simogattam meg fejét. Eközben mélyeket lélegeztem, és nyomkodtam bordáim.. Ellenőrizve azoknak és tüdőm épségét. Úgy tűnt semmi komoly bajom nem lett. elhúzván a pólómat, megállapítottam –tükör segítségével – hogy hátamon egy méretes zöld folt, mellkasomon pedig egy pár lilás ütésnyom díszelgett. Egész színes voltam. Bekentem az újonnan keletkezett fájó pontjaim, majd kinyújtóztam. Tsuki fáradt szemekkel nézett rám. Ezzel most kivételesen nem hatott meg. Összepakoltam gyorsan a táskámat, (élelmet, innivalót, gyógyszereket, játékot és egy párnát) majd feladtam a kis vörösre a nyakörvét. Nem adnám rá, ha nem kéne. Csak már sajna volt rá példa, hogy egy nénike el akarta üldözni, mert azt hitte vadállat. Végezetül vettem egy mély levegőt és kinyitottam az ablakot. A reggeli fény mámoros sugarai csak úgy simogatták az arcom. Jeleztem Tsukinak, ő pedig vállamra mászott. Hátsó lábaival kapucnimban támaszkodott és úgy kémlelt. Én pedig kimásztam az ablakon és megindultam a közeli erdő felé.

Lassan de biztosan el is értük úti célunk. Ott leraktam Tsukit, majd a magammal hozott párnát betuszkoltam jobb karomhoz, a pulóverem alá.

- Támadj! – mondtam, de a kis állat csak ült és full értetlenül nézett rám. – Tudom, hogy tudod, hogy mit jelent. Értelmes kis dög vagy te – Mondtam, majd láttam amint a „dög” kifejezésre bevág egy sértődött arckifejezést. – Figyelj Tsuki. Ha azt mondom támadj, akkor támadj. Az pedig harapást jelent. Jelen esetben a karom. Érted? – a kis vörös toábbra is bambán nézett rám – Gyere ide, megmutatom. –Mondtam, majd vártam amíg Tsuki közelebb jön. Ekkor leguggoltam hozzá és kinyitottam a száját, majd azt a kezemre raktam és egy kicsit odaszorítottam. Közben ismételtem: Támadj. Támadj. Támadj. Néhányszor pedig odamondtam: Kar. Végül elengedtem. Majd megint mondtam: Támadj. Ekkor a kis állat ráharapott a párnára. De nem szorított. Csak megharapta. Könnyedén kihúztam a szájából. Megint mondtam, megint harapott. Egy pillanatra erőseben szorított, azonnal megdicsértem. Majd elengedet, én pedig kihúztam a párnát a szájából. Ezt még egy párszor eljátszottuk, mire kezdte érteni, hogyha erősen szorítja, akkor meg lesz dicsérve. Végül már odáig jutottunk, hogy erőből szorította a karom, és fel is bírtam vele emelni.

- Ereszd. – Mondtam és elengedte a kezem. Ezt a parancsot már régebbről ismerte szerencsére.. csupán akkor játékoknál használtuk. Jutalomként kapott egy kekszet és egy buksisimi. Látszatra nagyon büszke volt magára. Eztán kicsit távolabb álltam tőle. – Tsuki, támadj, kar! – szóltam és kicsit megnyomtam a „k”betűt. Ez a fajta nyomatékosítás később még segíteni fog. Tsuki szaladt, és elkapta a karom. Erősen szorította, az se érdekelte, ha közben rázom. A nasiért mindent megtenne. Szerencsére párnán keresztül nem érzem.. de tudom, hogy erős a harapása. „Ereszd”... és elengedte. Ezt is eljátszottuk még egy párszor aznap.

Lassan dél felé jártunk, és már csodásan begyakorolta eme mozdulatot a kis vörös. Többször egyre halkabban mondtam a támadj parancsot, és inkább a testrész nevét nyomatékosítottam. Párszor el is hagytam, és csak azt mondtam, hogy kar. Lassan de biztosan kezdte megszokni és gyönyörűen teljesített. Olyan dél felé egy kicsit pihentünk. Én bevettem a gyógyszereim, Tsukit pedig megitattam és hagytam egy fél órát pihenni. Közben simogattam, és kapott pár lehulló darabkát a rizsgolyóimból.

A pihenőidő leteltével újra gyakorlatba álltunk. Ez esetben a párnát a lábamra kötöttem és hasonlóan az előzőhöz kezdtünk bele a gyakorlatba. Most a „Láb” szót ismételtem, minél jobban megnyomva a „L” betűt. Olyan röpke négy óra alatt ezt is begyakoroltuk, pontosan úgy, ahogy a nyak, az oldal és a tök szavakat is. Tudom- tudom.. de akkor is hasznosnak éreztem, ha ezeket megtanulja. Mindegyik szónak megnyomom az elejét.. hangsúlyt fektetek rá. Ezáltal tudja a kis állat, hogy ez a támadást jelenti. Este tíz óra volt, mikor hazaindultunk.

Másnap hasonlóan, reggel 8 órára már kint voltunk ugyanitt, az erdőben. Most egy szivacsot hoztam magammal a párna mellett. Elgyakoroltuk a tegnap tanult szavakat, majd a szivacs került előtérbe. Egy fonállal hozzákötöttem fejemhez, hogy pont eltakarja a fülem. S azzal gyakoroltuk be a „fül” parancsot. Tsuki minden alkalommal letépte a puha anyagot. Egyszer az én fülembe is belekapott véletlen. De nem bántam. Rettentően ügyes volt. Büszke voltam rá, amint egy pár jutalomfalattal jeleztem is. Amúgy meg jót tett neki végre a mozgás. Ráfér.

Olyan 11 óra felé járhatott az idő, amikor egy közeledő hangot hallottunk. Női hang volt. Shinobié... chunnin szintű talán? S nem volt egyedül. Mikor közelebb ért, ez be is bizonyosodott. Egy negyvenes nő volt, mellette egy geninnel. Kicsit megrémültek, amikor megláttak... bár leginkább Tsuki ijesztette meg őket. Aha.. a tenyérnyi róka.. hát oké. A kis vörös már ment volna közelebb hozzájuk, de hirtelen megtorpant. Láttam rajta, amint erőlködik... de mozdulni nem tud. Egyszerűen lefagyott. Majd a nőre néztem. Egyik keze a szeme előtt volt és egy kézjelet formált. Ő csinálná ezt?

- Mégis mit csinál?! – Kérdeztem nem a legnyugodtabb hanglejtéssel. Ez volt a megfelelő érzelmi reakció arra az esetre, ha valaki ezt műveli az ember kedvencével.

- A Kanashibari no jutsut alkalmaztam – mondta teljesen nyugodt hanglejtéssel majd lerakta a kezét. – Épp ezt tanítom ennek a kis újoncnak – mutatott a mellette álló geninre

- Kanashibari? – kérdeztem kisé értetlenül.

- Más néven Paralizáció. Lebénítja a nálunk gyengébb ellenfelet. Tudod ez egyfajta technika amit a shinobik használnak – mondta, kissé felvágósan. Kezembe temettem az arcom. Majd mikor elmondtam a szokásos embergyűlölő mantrámat magamban, felvettem az ide megfelelő személyiségjegyet. Kis mosolyt erőltettem az arcomra... mintha csak tetszett volna a poén.

- Magam is shinobi volnék

- Ohh.. tényleg? A katanád matt hirtelen samurainak néztelek... – szabadkozott.

- Semmi gond – mondtam, szelíd mosollyal az arcomon – Nekem is meg tudná esetleg tanítani ezt a technikát?

- Öhm... persze. Végül is, teljesen mindegy, hogy egy vagy két embernek tanítom meg. – Mondta és ő is elmosolyodott. Eztán intett a fiatalabb fiúnak, hogy ő is jöjjön oda és figyeljen arra, amit mondd. - Ezzel a technikával a használó az ellensége testébe, pontosabban a teste köré irányított chakrával bénítja meg annak mozgását, amihez folyamatos koncentráció kell. A technika létrehozásához az ellenfél megérintésére van szükség, vagy egy közvetítő anyagra, amin át képes áramoltatni a chakráját a használó. Kivételesen magas chakrakontroll esetén a használó már képes érintés nélkül is létrehozni a hatást. Gyakorlatilag a használó testébe bénító chakrát kell áramoltatni, ezzel meggátolva őt a mozgásban. Amikor ezzel már megvagytok, akkor meg lehet próbálni begyakorolni ezt érintés nélkül is. A használó teste köré, és abba kell áramoltatni a bénító chakrát. Először közvetítőanyagként a földet használjátok majd. Ha bármi kérdésetek van, szóljatok. Daiki, te rajtam fogsz gyakorolni, kiscsaj – Sizu – Sizu te pedig a rókán.

A szövegére kedvesen bólintottam, majd elvonultam, hogy gyakorolhassak Tsukin. Tehát, vegyük át az elméletet. Tehát a Chakrámat ki kellene terjesztenem az ellenfelem teste köré. Ez a valaki legyen most Tsuki. Úgy, hogy éppen csak a bőrfelszínére irányítom. Hiszen a chakrám fogja lefogni őt. Az izmokkal kell harcolnia... éreznem kell majd, ahogy a chakrám körbeöleli az ellenfelet. Eztán azt a hatást táplálom bele gondolatban, hogy bénít.. hogy megbénítsam. Tisztán és erősen kell elképzelnem a hatást. Látnom kell magam előtt, amint megbénítom őt. Látnom és éreznem kell... a burkot, akár egy páncélt.. amint megkeményedik körülötte és egyszerűen nem engedi mozogni a testét.

Kezemet az értetlen rókára helyeztem, majd elkezdtem köréáramoltatni a chakrám, és lebénítani vele. Elképzeltem a burkot. Éreztem, amint a chakra a testemen kívül, a kis állat izmai köré feszül. De sajna elsőre nem sikerült. Ezt tudtam abból, hogy az alanyom elfordította oldalra buksiját, mert hallott valami zajt. Éreztem, ahogy a hatás megszűnik.. mintha soha nem is lett volna. Másodszorra is hasonlóan történt. Harmadik próbálkozásra..megint nekifeszültem. Kiáramoltatta testemen kívülre a chakrám, úgy, mintha egy páncélt akarnék képezni, ami megfeszíti az ellenfelem. S csak traktáltam magamba..bénít, bénít.. bénít. Éreztem, amint chakrám körbefogja kis állatom izomzatát. Ekkor láthattam, amint őkelme eléggé darabosan tudta csak forgatni a fejecskéjét. Sajna negyedszerre se értem el többet, mint darabos mozgást. Pedig megpróbáltam az egészbe egy kicsivel több chakrát beleadni.. de semmi hatás. Talán a felhasznált chakra mennyisége még mindig nem lenne elegendő? Még többet kéne beleadnom?

Ekkor újfent megpróbáltam. Kezemet a róka testére helyeztem és elkezdtem áramoltatni a chakrát, amivel meg akartam bénítani. A chakám körbeölelte a testét. Elképzeltem magam előtt a páncélt ami körbeveszi. ELképzeltem amint megkeményedik körülötte, mintha csak fémből lenne. Láttam magam előtt a mozdulatlan testet. S koncentrálta, amennyire csak tudta. Hirtelen a nő megszólalt. A kis vörös azonnal felkapta a fejét. Láttam fején, hogy már indult volna a nő irányába. De nem tudott. Megpróbált felállni, de nem igazán volt rá képes. Tökéletesen látszott, hogy nehézséget okoz neki. Ettől egy kicsit meg is ijedt. Valahogy, fejét el bírta fordítani, de teste többi része nem mozgott vele. Abbahagytam a jutsut, és pár simogatással és kedves szóval megnyugtattam... Mondtam, hogy semmi baj nem lesz és adtam neki egy jutalomfalatot. Valahogy. valami nem volt ezzel az egésszel rendben. Fejét tudta mozgatni, azonban a testét nem. Mintha, a burok amit létrehoztam, nem fedné le az egész testét.. a fejét kihagytam. Ki kell ezt küszöbölnöm.. Újrapróbáltam. Rákoncentráltam arra, hogy most a fejét is belevegyem ebbe az egészbe. De még mindig nem fagyott le teljesen. Most a jobb hátsó mancsa volt az, amivel gondd nélkül tudott vakarózni. Azonban a teste többi része ezt nem akarta. Segítette neki. Még több chakra kéne? Vagy még inkább kéne arra koncentrálnom, hogy az egész testét befedje? Koncentrálni.. Kicsit becsuktam a szememet és végiggondoltam Tsuki egész alakját. Érzékeltem a testében áramló chakrát. Figyeltem.. mindent amit tesz. Láttam magam előtt az alakját. A gömbölyded testét. Lábainak formáját. El tudtam őt képzelni és köré a burkot is. Beleadtam még több chakrát.. s elképzeltem az egész testét. Láttam, amint lefagy előttem. Tudtam mit csinálok..most az egyszer éreztem, hogy tudom. Tsuki mozdulni sem bírt. Láttam amint szemét rémülten kapja jobbról balra. Amint teste remeg a kifejtett erőtől, de nem képes semerre se menni. Nem értette mi történt. Rettegett. Én pedig büszkén jelentettem ki, hogy sikerült. Végre. Még kétszer elvégeztem a technikát sikeresen. Közben folyamatosan nyugtattam a kis állatot.

Olyan délután 3 felé járhattunk. Nem rég vettem be a gyógyszereimet. Rémesen elfáradtam idő közben. Nem kevés energiát és cakrát használtam most el. Ebben az állapotban sajna nem tudom tovább folytatni. Kell a pihenés... nekem és Tsukinak is. Időközben láttam, amint a genin fiú egy ninjuu nyúlon gyakorolja a technikát, az pedig nagyban pofázza, hogy „még mindig tudok mozogni”.

Odasétáltam a nőhöz.

- Na, hol tartasz?

- Az érintéses részét sikerült elsajátítanom, most kicsit pihenek.

- Ez egész gyors volt.. – mondta- Jó chakrakontrollod lehet

- Szenzor vagyok.. sajna ez elengedhetetlen – mosolyogtam, majd kiszedtem a táskámból egy kis vizet, és egy kis húst majd a lábamnál fetrengő róka elé raktam. Az pedig nagy boldogan nekiállt a falatozásnak.

- Ohh, így már minden világos – mondta, miközben zsebben kotorászott. Kisvártatva elővett egy doboz cigarettát és egy öngyújtót. Egy szálat a szájába tett, majd meggyújtotta azt. Megszívta, majd pár másodperc múlva kifújta a füstöt – Chunin lennél?

- Nem. Csupán genin.. hamarosan pedig a készenléti őrség tagja. Sajnálatos módon 2 évet ki kellett hagynom és csúnyább betegség miatt.

- Hmm.. leépültél? Had kérdezzem meg.. nem Tatsuno Sizu a neved véletlen?

- De? –néztem kissé értetlenül a nőre.

- Szerbusz... a nevem Hitaro Mayo... – H-hitaro? Annyira ismerősen csengett ez a név. Annyi emléket ébresztett bennem. Annyi fájdalmat és olyan hirtelen – Yui édesanyja vagyok – Hát persze.. tudtam, hogy valahonnan ismerős ez a nő. Yui... mesélt már róla. Az apja elnyomta az anyját, mivel ő többet keresett... és verte mind a kettőjüket. Az apja.. olyan szörnyű volt mint az enyém.

Egy szót se szóltam, csupán a nő nyakába borultam. Olyan érzelmek törtek elő bennem, amelyeket éveken át el akartam rejteni. Amelyeknek már a létezését is elfelejtettem. Olyan érzések.. amik úgy fájtak és mégis jól estek. Csak sírtam. Olyan maró érzés kerített hatalmába, mint rég nem. Csípte a torkom és egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást. Csak zokogtam és zokogtam.

- Annyira sajnálom – Sírtam.

- Ne sajnálj semmit. Miattad váltak széppé lányom utolsó évei. Te voltál Yui egyetlen barátja. Köszönök mindent. Köszönöm, hogy megszépítetted neki a betegséget...

- Nem! Én.. én köszönöm.. Yuinak, hogy miatta még élek. Miatta nem adtam fel. Miatta tűrök a mai napig. Yui ad nekem reményt.. Sose feledem őt el.. Annyira hiányzik..

- Nekem is...

Percekig álltunk ott. A nő cigije teljesen leégett, de nem zavarta. Csak ölelt engem én pedig őt. És sírtunk... mint az idióták. Végül kicsit ellökött magától.

- Had nézzelek. Emlékszem, hogy néztél ki. Csont és bőr voltál.. azt hittük fel se épülsz.. és most, shinobi vagy. Elképesztő.

- Yui nélkül nem tartanék sehol..

- Emlékszem.. a kislányom mesélt nagyon sokat rólad. – mondta miközben rágyújtott egy újabb szál cigire – Nem lehetett könnyű a te életed se.

- Nem panaszkodnék azért – mosolyogtam miközben letöröltem a könnyeim.

- Akkor miért vagy tele hegekkel? Látom a nyakad és a kézfejed is – kacsintott – Yui apja is vert minket. Tudom, mit élsz át.

- Az egész életem egy nagy harc a megfelelésért... vagyis inkább a túlélésért

- Tudom... Yui mindent elmesélt még annó. Csodálom, hogy nem szöktél még meg.

- Nem merek.. ne tehetem. Amíg van remény, nem szabad feladni – mosolyogtam – Ezek voltak az utolsó szavai.. Azóta eszerint élek. – mondtam és kicsit megint bekönnyezett a szemem.. Ahogy a nőé is. – Akármennyire is akarják... sose török meg.. –mondtam

- Nem is szabad.. mert akkor ők nyernek. Bármit teszel, saját döntésből tedd.

Bólintottam, de tudtam, hogy úgyse fogom tudni megtartani. Semmit se saját döntésből teszek. Inkább már ösztönből.

Eztán felém tartotta a cigarettás dobozt.

- Kérsz?

- Nem dohányzom. - mondtam

- Én se akartam.. De tudod, megnyugtat. Yui halála óta sokszor vagyok ideges. Ez egy pillanat erejéig mindig kiragad a világból.. és olyankor semmi sem zavar. Megnyugszom. Ezek a percek, csak ez enyémek. – mondta. Kicsit furcsa, hogy mennyire rám akarja tukmálni ezt a rossz szokást. De.. Akinek ez ennyi örömet okoz, az nem csodálom, hogy ezt teszi. Biztos jobb érzés a hatás, amit kelt, mint maga a fájdalom.

A nő továbbra is tukmálta rám. Így elfogadtam. Egy szálból nem lehet baj. Sok embert láttam már dohányozni, így könnyedén gyújtottam meg. Azt is tudtam, hogy kell letüdőzni. De szerencsére sose kellett kipróbálnom. Ahogy beleszívtam, éreztem amint a rosszízű, maró füst végigszántja torkom és lejut a tüdőmbe. Kellemetlen volt. Felköhögtem. Szinte krákogtam, annyira kaparta a torkom. Egy pillanatra a tüdőm is összerándult.

- Borzalmas, mi? – két köhögés között bólintottam – megszokod –nevetett. Ez a nő ne százas.

Még egyet beleszívtam. Megint felköhögtem. Nem érte ebben mi a jó. Csak álltam ott a nő mellett és ellestem a mozdulatait. Hogy hány másodpercig tartja bent a füstöt, hogy ilyen időközönként.. és testének minden mozdulatát. Tüdőm összerándult és egy furcsa köhögési inget éreztem. Nem volt annyira borzalmas, mint az előző, bár jónak se mondanám. Mégis.. végig erre az ingerre figyeltem.. és furcsamód tényleg kikapcsolt számomra a világ. Ha bár csak egy pillanat erejéig.. de mégis.

Egy jó óra eltelt. Visszatértem Tsukihoz, a nő pedig a tanítványához. Felugrottam egy fára, és onnan próbáltam meg chakrámat Tsuki testébe irányítani. Elsőre természetesen nem történt semmi, ahogy másodszorra se. Talán ide kevés az a chakramennyiség, mint ami az előbb kellett? El kell képzelnem, amit tenni, akarok. De ekkor se történt semmi. Nem láttam és nem is éreztem Tsukit. Egyszerűen... túl messze voltam és ez így nem volt jó. Leugrottam a fáról és a kis állattól olyan egy méterre mentem. Elképzeltem újra, a már rég ismert burkot és a kis állatot is. De semmi se történt. Most nem a beleadott chakra mennyiségével van a baj, hanem hogy nem értem az utat amit bejár. Éreznem kell amint megközelíti az ellenfelet. Elképzeltem...amint chakrám a lábamo keresztül távozik és végigfut a földben egészen a kis ellenfelemig. Ott köré egy burkot ölt és mozgásképtelenné teszi. Elképzeltem, majd neki is kezdtem. Legnagyobb meglepetésemre, egész sikeres volt. Tsuki mozgása darabossá vállt. Tudtam ez mit jelent. Kevés a beleadott chakra, de a technika már jó amit alkalmaztam. Következőleg többet adtam bele. Többet és még annál is többet. Egész addig amíg a kis állat teljesen le nem bénult. Mikor kétszer is sikerrel jártam, kicsit megint hátráltam. Egy métert távolodtam. Megint csak darabosabbá tettem mozgását. ekkor jöttem rá, hogy minél messzebb megyek annál több chakra kell. Időközben.. még valamit felfedeztem. Mikor a gyereknél lévő ninjuu állat szaladni kezdett, Tsuki ment volna utána. Nagyobb erőt fejtett ki, és így képes volt mozgásra. Tehát: Minél több erőt ad bele az ellenfél, nekem annál több chakrát kell hozzátennem. Így haladtam, egyre messzebb és messzebb, míg újra a fán közöttem ki. Kicsit lazítottam, majd koncentrálni kezdtem. Láttam magam előtt, amint a chakra végigmegy a fa törzsén, végig a földben..és eléri a kis vöröst... körbefogja annak testét.. és megbénítja. Láttam. Elképzeltem. El kell képzelnem a chakrám útját. Újfent megpróbáltam. Chakrámat végigvezettem, le a fa törzsén, a föld alatt.. egészen a rókáig. Most sikeresebben zárult a próbálkozásom. Tsuki egy pillanatra megakadt, majd ment tovább. Ugyanúgy sétálgatott tovább, mint eddig. Megint kevés volt a chakrám, valószínűleg ezért szakadt meg a technika. Következőleg még egy kicsit több chakrát adtam hozzá. Ekkor kisállatom mozgása darabos lett. Nem állt meg, csupán darabosabban, nehezebben mozgott. Még mindig kevés. Ezt további háromszor megkíséreltem.. de az eredmény ugyanez lett. Vettem egy mély levegőt. Tudom, hogy képes vagyok rá. Látom amint megbénul az áldozatom. Látom a chakra útját.. érzem azt. S megint elindítottam a technikát. Most jóval több chakrával és elhatározással mint az előbb. Tudtam: képes vagyok rá. Az elérte a kis vörös állatot, aki teljesen megijedt. Alig tudott mozogni. Lábait nagyon nehezen emelte, láttam fején a küzdelmet. Félt. Leugrottam hozzá és megnyugtattam, majd kapott egy jutalomfalatot is. Ezt követően visszamentem a fára és még egy kicsivel több chakrát adtam a technikába. Ekkor végre sikeres volt. Végre. Ennyi meg ennyi próbálkozás után...sikerült. Tsuki teljesen lefagyott, mozdulni se bírt. Eztán még ötször elismételtem a technikát.. szerencsére mind az ötször sikeresen. Majd megpróbáltam távolabbról is. 6 próbálkozásból 5 sikeres volt, az az egy pedig majdnem sikeres. Szóval büszke voltam magamra.

Rettenetesen kifáradtam. Csoda volt, hogy még ne aludtam el állva. Egész nap gyakoroltam.. mi mást is vártam? De a lényegen nem változat: Sikerült.

Este nyolcfelé jártunk már, amikor befejeztem a gyakorlást. A kis állatom látványosan elfáradt, így bemászott pulóverem zsebébe és ott elszenderedett. A genin még javában gyakorolt, én addig visszatértem a nőhöz. Fáradt volt már ő is, csak úgy, mint én. Megkínált még egy szál cigarettával, és addig tukmálta, amíg el nem fogadtam. Egy mozdulattal meggyújtottam azt. Beleszívtam és felköhögtem. Még mindig ingerelte e torkom. De furcsamód.. kezd egész kikapcsoló lenni ez az inger. Hiszen addig, csak arra figyelek és nem másra.

- Köszönöm a mai napot- mondtam és mosolyogtam – Mi lassan elindulunk haza.. örülök, hogy megismerhettem, és köszönöm a mai napot. –mondtam.

- Én köszönöm.. és kitartást- mondta.

- Önnek is – Mosolyodtam el, majd még egyszer megöleltem. Elszívtam lassan a kezemben lévő cigarettát. Jó párszor felköhögtem.. Mégse volt kellemetlen. Közben a csillagokat kémleltem. Kicsit tényleg kikapcsolt a világ.. meglepő.

Végül elköszöntem a nőtől és még egyszer megköszöntem neki mindent. Aztán fogtam a táskám és elindultam haza. Fáradt voltam már. Hazafele beugrottam a boltba. Vettem egy doboz cigarettát es egy öngyújtót. Csak vész esetére. Nem terveztem rászokni...

Végül hazaértem. Bemásztam az ablakomon, és leraktam Tsukit az ágyra aludni. Annyira kifáradt, hogy még enni se akart. Jó magam pedig halkan kicsoszogtam a fürdőbe. Ám tervem nem járt túl sok sikerrel. Hisz bátyám épp hazaért. Apám nem volt itthon, anyám pedig aludt. De testvérem... Ijesztőbb fejjel nézett rám, mint eddig valaha. Nagy, lomha léptekkel közelített felém a két fejjel magasabb testvérem. Karomat megfogta és azt a fejem fölé tartva nyomott a falnak. Csuklóimat nekifeszítette. Nem kevés fájdalom járta át így a karom és a hátam is, hisz a nemrég szerzett zöld folt újabb ütést kapott. Testvérem fejéről egy furcsa üresség tükröződött vissza... és egy ismerős tekintet. Olyan, amit a kórházban tapasztaltam utoljára. Kiéhezettség. Olyan tekintet, mint amit a bölény vág párzási időszakban. Undorító. Lerítt róla emellett, hogy be van szívva. Mozdulatai koordinálatlanok és zavarba ejtőek voltak. Sőt annál sokkal rosszabb.. gusztustalanok. Láttam rajta mit akar csinálni. Hogy miért emeli kezeit. Minden arra a szerencsétlenül bárgyú arcára volt írva.

- Törj meg.. – Bökte ki nagy nehezen.

Egy pillanatra egy is rémültem. S jobban félem volna, ha nem lenne ebbe a gyenge állapotban. lassabb a reakcióideje, mint általában. Így rögtön kapcsoltam és használtam az újfent tanult technikám. Láttam, ismertem alakját. Elképzeltem, amint chakrám egy burokként köré feszül, majd megbénítja őt. Chakrámat a teste köré vezettem, és sikeresen megkötöttem. Akár egy kőből ácsolt páncél. Láttam, hogy nem tudja, mi történik vele. Meg is ijedt egy kicsit. Én pedig nem is késlekedtem... Sajnálom Tsuki..

- Tsuki! Ttök –kiáltottam el magam.

Kisállatom pedig azonnal kapta magát, és hasznosította a nemrégiben szerzett tudását. Csodásan remekelt és hatástalanította a támadót. Amint kiszabadultam annak szorító kezeinek fogsága alól, azonnal kaptam fel vörös kis barátom és rohantam be a szobába. Kulcsra zártam az ajtót. Magamhoz öleltem kisállatomat.. megmentett. Némi pánik tört rám. Kis ijedelem. Félelem. Stressz. Főleg azért, mert nem ez volt az első ilyen alkalom. És nem csak ő csinálta ezt. Szerencsére mindig kiszabadultam. De kezdek egyre inkább tartani a családomtól. Milyen emberekkel vagyok körülvéve? Bántalmaznak.. Verbálisan és nonverbálisan is. Alig várom, hogy három nap múlva itt hagyjam az otthonom. Elköltözöm az őrséghez.

Szívem gyorsan lüktetett. Szaporán vettem a levegőt. Kinyitottam az ablakot és kihajoltam rajta. Kezemben a nemrég vett cigaretta egy szála díszelgett az öngyújtóval együtt. Meggyújtottam a káros szert.. Majd élveztem, amint a kaparó érzés és a köhögés egy pillanatra elcsitítja a világ zaját.

Egyszer mindenki meghal. Az is aki nem iszik, drogozik, dohányzik vagy nőzik. De náluk majd nem lehet mire fogni a halál okát. Nem fogják tudni, mi ragadta őket el. Én sajna pontosan tudnám. De így legalább.. én se tudom, hogy mi lesz az oka. A betegség, vagy ez. De nem is számít.

Hisz még élünk.. hogy még egy napot küzdhessünk...

Sai Kedd Márc. 12 2019, 14:38

Tanulás elfogadva! (Én szerencsétlen karaktert úgy sajnálom, de ugyanakkor annyira szerelmes vagyok az életútjába olyan szempontból, hogy szépen ki van dolgozva, jól épül fel a karakter, és minden kis olvasmányos dolog nagyon érdekes, és ad a karakterhez x3)

Plusz jutalom: +8 chakra.

**Tatsuno Sizu** Csüt. Ápr. 30 2020, 15:07

Időbeli elhelyezés: A most futó kaland előtt

Kaland célja: A karakter hajszínének megváltoztatása és a tanulás

Tanulni kívánt technika:

Bakemono Fūin no Jutsu // Szörny Pecsételő Technika
Tatsuno Sizu E43No0Jl_o

A technika segítségével a használó képes a célpontját chakraláncokkal lefogni, aki ezután nem lesz képes mozdulni. Általában arra használják, hogy nagyobb bestiákat fogjanak el vele, de akár emberek elfogására is hasznos.
Chakraszint: 300
Besorolás: B
Használó: Honoka

„Olyan, mint Ő”

Egy szétesni készülő világ peremén állok. Nincs körülöttem már semmi, csak végtelen sötét idő. Nem tudom merre tovább. Nem tudom mi tévő legyek. Nem tudom ki voltam, azt meg végképp nem tudom, hogy mégis ki lehetnék. Leginkább egy senki. Körülöttem a világ különböző színekben játszik. A fekete minden színében. Mint amikor alkoholt öntünk a golyóstoll koromszín tintájára. Színek csorogtak le a nem létező falakon. Le, a semmibe. Semmiből lettek és semmivé váltak. Az ismeretlen eredetű fényfoltok csak úgy úsztak körülöttem. Érzelmek voltak ezek, melyek testet öltöttek. Lélekbe zárt sötét emóciók, melyek csak olyankor törhettek elő, mikor a külvilág semmivé foszlik körülöttem. Melyek a lelkem mélyén, a szívem alatt kaptak egy csinos kis kalitkát. Arany lakattal, ezüst tükörrel, hogy legyen miben megcsodálnia magát az egómnak. Az apró rácsok között pont nem fért ki senki. csupán én tudtam bemenni. Az érzelmek lezárva maradtak a feketeségben. Úsztak.. sőt, repültek talán. Körbe lengtek és a magasba emeltek. Élettel töltöttek el. Szeretet, büszkeség, öröm, vágy, szabadság és siker. Kék, zöld, vörös, narancssárga és rózsaszín foltok írták le körülöttem kivehetetlen pályájukat. Én pedig felszabadultan lebegtem, ahogy a magasba emeltek. Ahogy a fellegeket érintettem. Táncot járt körülöttem minden elfeledett gondolat és minden magamba rejtet parányi boldog emlék. Emlékek, melyeket azért zártam el, nehogy megsérüljenek. Szinte égtem belülről. De ez egy jóleső melegség volt. A szívem alól indult ki és a bőröm alól bizseregtetett. Szemem csukva, szívem tárva nyitva. Fekete, kék, vörös, hófehér. Fények, foltok, táncoló érzések. Magával ragadt mindaz, amitől meg akartam szabadulni. Mindaz, amitől rettegtem. Mindaz, amit zárva akartam tartani magam és a világ elől. Mindaz, amitől nem lehetek tökéletes. Mindaz, amit az emberek képtelenek elfogadni. Mindaz, amit magukban gyűlölnek. Lassan kinyitottam szemem s a fények semmivé lettek. Magamat láttam. Magammal táncoltam. Önmagammal... nem pedig azzal, akinek hinni akartam magam. A színek én voltam, s én lettem. Az az én, aki lehettem volna. S most egy végtelen és őrületes táncba bonyolódtunk. A világom egyre szűkebbé vált. Megszűntek a fények s azt az arcot láttam magam előtt, akitől a legjobban féltem. A sajátomat. Az álarc nélküli valóságomat. A beesett gyenge orcát, a félénk, de szeretni képes szemeket, a szeplős bőrt, a sebhelyek nélküli testet. Ilyen lehettem volna? Arcomon könny csurgott le, ahogy a végtelenben már nem láttam semmit. Hátrahajtott fejjel.. azt éreztem ez nem lehet igaz. Megtagadtam önmagam. S apám arca villant fel a vakító tájban. Annak az arca, kit még magamnál is jobban szégyelltem. Mégis.. most valamiért hasonló volt hozzám. Alakja megelevenedett és így a semmibe révedve szemében a sajátomat láttam. Miért hasonlítok pont rá? Pont arra az emberre, akit a legjobban megvetek? Gyűlöltem őt. És gyűlöltem magamat, amiért hagytam, hogy a saját képére formáljon. Elismerően tekintett rám. Én pedig összeestem. Már nem lebegtem. Nem vont a magasba semmi se. Zuhanni kezdtem. De nem volt hova essek. Csak egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam. Sehová.
[...]
Üres szívem laposakat dobban, miközben kinyitottam a szemem. A plafon hófehéren nevetett rám. Rémálom volt ez, vagy látomás? Már megszoktam, hogy gyötörnek a fájdalmas képek. Ha az ember elfolyt valamit magában a szervezete kiakarja lökni és ezt egy ilyen zavaros kép formájában adja tudtunkra. De most nem fog nyerni. Ezek ott maradnak ahová zártam őket... örökre.
A matrac besüllyedt alattam és négy puha mancs közeledtét hallottam. A lábacskák lassan hasamba mélyedtek, majd egyre közelebb hozták gazdájukat. A parányi vörös szőrpamacs arcom fölé magasodott és eltakarta a plafont. Tsuki szinte mosolygott. A fájdalmas képek elhagyták elmém. Egy pillanatra megszűnt létezni körülöttem a világ ahogy kis barátom bundájába túrtam ujjaim.
- Te mindig itt leszel nekem... – Érintettem homlokom az övéhez. Zajtalan reggel volt ez. Nyugodt. Talán túlzottan is. Reggelizni se mentem le. Nem volt hozzá hangulatom. Fejem zsongott a különböző gondolatoktól és rémképektől.
[...]
Kinyújtóztattam az éjszaka folyamán elnyűtt végtagjaim, majd Tsukit áthelyeztem magam mellé. Felálltam majd elindultam a folyosó végén elhelyezett fürdőhelységig. A csapban megmostam arcomat. A víz kellemesen hűvös volt. Leszedte arcomról a kipirultságot és segített, hogy kicsit tisztábban láthassam a világot. Nem gondoltam semmire. Próbáltam minden ártó gondolatot kizárni a fejemből. A nyüzsgő zajok lassan apadni kezdtek és már nem bántották elmém. Kellemes nyugalom állt be. Én pedig megtöröltem arcom. Felnézve a tükörbe, furcsa libabőr járta át egész testem. Lábam megmerevedett és egyenesen csak bámultam amint apám arca mered rám a mosdókagyló fölül. Kezeim megremegtek. Szemeim le akartak csukódni, de valami nem hagyta nekik. Valami arra kényszerített, hogy nézzem. Hogy mikor sikerül kezem kirántani a kábulatból egy pofont keverjek le magamnak. S az ütés kirántson a képzelgésekből. A tükörben ekkor már nem apámat láttam. Csak én voltam ott. Mégis, vonásaim összemosódtak az övével. Ugyanolyan a szemem formája, az ajkaim körvonala... és pontosan ugyanolyan a hajam is. Az a szín.. az a rideg jég kék szín. Mint halálra fagyott bőre. Taszító. Hasonlóképp omlott vállamra. Észre se vettem, hogy mennyire megnőtt mire ide kerültem. Otthon mindig rövidebbre vágtam. Egészen a tarkómig felnyírtam, hogy nevelőapám ne tudjon fogást találni rajta. Most azonban elfeledkeztem a vágásról. Nem zavart, hogy fürtjeim már jócskán súrolják a vállam. Jól eső érzés volt... nem is emlékszem mikor volt utoljára ilyen hosszú. Elkalandoztam és ujjaimmal hajammal kezdtem játszani. Emlékszem a kórházban milyen sok kihullott a gyógyszerektől és a betegeskedésemtől. Emlékszem, amikor csomókban téptem a stressz miatt. Talán jó helyen vagyok. Talán így üzen a szervezetem?
Hátráltam egy lépést. Az egyik szemem színe apámét.. a másik anyámét idézi. Mégis inkább apám vonásait tudhatom magaménak. Miért pont ő? Nem akarok olyan lenni mint ő. Nem akarom, hogy hasonlítsak rá. Nem akarok emlékezni rá többé.
[...]
Szobámba visszaérve nem is tétováztam. Küzdöttem fejemben a hangokkal, melyek most nem hagytak nyugodni. Folyamatosan hasonlóságokat kerestek köztem és apám közt. Zsongott az elmém. Fülembe pedig minden egyes mondat újra és újra visszacsengett. Olyan vagy, mint ő. Olyan, mint Ő. Lábam megremegett. Nem lehetek olyan. Tehetek ellene. Tenni is fogok.
Felöltöztem majd Tsukival együtt, utam a parancsnokhoz vezetett. Vajon engedné, hogy ma kihagyjam az edzést? Talán ha megígérném neki, hogy másnap keményebben fogom csinálni a feladatokat. Talán ha bemutatok valami újat... talán.. ha azt mondom, hogy új technikát tanulni megyek? Bár lehet e-nélkül is kimenőt adna. Talán. Talán nem olyan kőszívű. Talán ha elmagyaráznám neki... talán, benne megbízhatnék. Hisz... ki másban ha nem benne? Talán majd ő...
[...]
Tsuki pulóverem zsebében pihegett, amint én egyre szaporáztam lépteim. Futottam az engem üldöző szörnyektől. Minden képzelt lénytől amelyek megkeserítették az életem. Futottam saját szörnyetegeim elől. Mindegyiktől amelyik nyomasztott. És futottam a problémák elől. Melyek most is megoldatlanok maradtak. A parancsnoknak elmondta, hogy van egy kis elintéznivalóm a városban. Amellett pedig szeretném meglátogatni a könyvtárat. Utána olvasnék egy két dolognak, melyeknek itt az őrségnél nem tudok.
A városba beérve egy drogériába vezetett elsőként az utam. Hajfestéket vettem. Nem is egyet. Három dobozzal. Ha jó lesz, ha nem.. az én hajam mostantól ilyen színű lesz. Nem olyan mint apámé. Többé nem fogok rá hasonlítani. Elrejtem ezt a családi vonást. Eltűntetem egy életre ezt a ridegséget.
Ezzel a kis szatyorral a kezemben tértem be a könyvtárba. Egy nagy sóhajtás hagyta el számat, mikor a mögöttem becsukódó ajtó elzárt a külvilág minden kínjától. A könyvtárban kellemes hűvös uralkodott. Még a levegő is csak lassan mozgott. A néma csöndet a lapok suhogása törte meg csupán. A teret könyvek illata lengte be. Olyan nyugodt volt. Próbáltam elraktározni ezt az érzést miközben egy jó nagy polcsorhoz sétáltam. A fa bútor tömve volt különféle fajtájú és módszerű technikákat tartalmazó könyvekkel. Leírásokkal és leírásokat nem tartalmazókkal. Valószínűleg a nagyobb országok több ilyen kinccsel vannak megáldva. Én megelégszem ezzel a párral is. A technika amit kerestem, ahogy elképzeltem nem volt bonyolult. Egy olyan technikára volt szükségem, mellyel nem ártok másoknak.. mégis távol tarthatom őket magamtól. Egy olyan technikát, mellyel lefoghatom a démonjaim is, ha egyszer fizikai testet öltenek. Egy olyat, mellyel nevelőapámat is mozgásképtelenné tehetem. Egy elfogó. Egy rögzítő. Mozgásképtelenné tevő... talán pecsét?
A pecséteket rejtő könyv inkább egy füzet volt. Konkrét technikákat nem igazán említettek, sokkal inkább azoknak elemét és létrehozását. Miként kell használni, miként kell létrehozni. S a legtöbb technikához kellett egy alapvető ismeret és kutatás arról, amire használni szeretnénk. Módszereket és kinézeteket említettek. Láncokat, elszívó pecséteket... formát és teret. Olyanokat, melyekre nekem szükségem volt. Láncokat kell létrehoznom. Nem vagyok én egy közelharcos. A láncokkal lefoghatom a parancsnokot is, ha megint ész nélkül nekem akarna támadni. Jó hasznomra lesz ez.
Szóval, láncok. Elfogásra, lefogásra kell tudnom őket használnom, fizikális úton. Szóval egyfajta formát kell majd adnom a chakrámnak. Kézjelek, mantrák, kézmozdulatok... rá kell jönnöm melyik az, amelyikkel leginkább kordában tudom ezeket a láncokat tartani. Talán vegyíthetném is őket... A könyv írt egy technikaformáról amelyiknek több erőssége is ismert és ezek elméletileg mind mind különbözőek. A Bakemono Fūin no Jutsu-t említették név szerint az egyik ilyennek. Bár ez egy gyengébb fajta. Azt hiszem képes lehetek rá. Valószínűleg ezen technika is a beleölt chakrától függően lesz erősebb vagy gyengébb. Tsukihoz kevesebb kellene, mint egy lóhoz. Ha én le akarok fogni valamit akkor el kell találnom azokat a pontjait, amelyeken a legbiztosabb fogást tudom elérni, ahhoz, hogy mozgásképtelen legyen. Szóval több lánc kell, több irányból és a megfelelő pontokat kell vele eltalálnom.
Egy újabb mély lélegzet után egy anatómiai könyv keresésére indultam. Az izmok felépítését kerestem, hogy megtaláljam azon pontokat amelyekkel a legkönnyebb mozgásképtelenné tenni valakit. A magammal hozott kis noteszbe egy gyors skicc után elkezdtem bekarikázni a legvalószínűbb pontokat. A nyak, és a végtagok voltak a leglényegesebbek. Minden izomnak a tövét kell körülfogni. Úgy mint akár egy kígyó, a láncnak akképp kell majd a karokon és a lábakon körbefutnia. A nyakon a gigát kell körbe ölelni, hogy még ne roppantsa el azt.. ne ölje meg az ellenfelet; azonban halálfélelmet okozzon.. mert tudni fogja, hogy egy rossz mozdulat a vesztét fogja eredményezni. A boka is egy fontos rész rögzítés szempontjából. A boka és a lábfej vége, hogy rögzítsem a lépéseit. A derék nem fontos, hisz ha a felsőtest és a csípő rögzítve van, nem tud hajolgatni. Ugyanígy kell a vállmozgató izmot is. A kis skiccemen lassan a karikázgatás helyett vonalak is megjelentek, mint kezdetleges láncok. Elképzeltem a rögzítést. Egész logikusra sikerült. Készítettem még egy két jegyzetet majd a könyveket visszahelyeztem oda, ahol találtam őket. utoljára beleszívtam a hűvös és nyugodt levegőbe, majd távoztam a könyvtárból.
[...]
Visszatérve az Őrségbe bevettem a gyógyszereim, majd egy biztonságosabb helyre vonultam. A nem olyan nagyon messze lévő erdő fáinak takarásába. Újra összeraktam fejben a technikát. Megpróbáltam elképzelni amint a chakrám fizikai formát ölt és láncokká alakul majd rácsavarodik a közeli fának törzsére és egy pár ágára és kitüremkedő gyökerére. Magam előtt a fa most emberre vedlett át és a láncaim tették mozgásképtelenné. Láttam magam előtt. Leguggoltam és kezemet meglendítettem majd magam előtt a földre helyeztem. Chakrámat pedig testemen kívülre irányítottam és megpróbáltam megformálni. Azonban nem lett elég szilárd. A beleölt chakra nem volt elég. De nem bántam. Ezt ki kellett tapasztalni. Újra kezdtem, most több chakrával. A forma alakulni látszott, azonban nem tartotta meg magát. Szétesett. Valahogy tömörítenem kell a chakrám, hogy a fizikai megvalósulása is erősebb legyen. Újra kezdtem. Egy pár lánc alakulni kezdett körülöttem, azonban annyira figyeltem a formájukra, hogy az irányításra képtelen voltam. Többször megismételtem ezt. Begyakoroltam a sűrítést és a formát. Addig, ameddig már természetes volt. Majd kicsit gyengítettem a szerkezetén. Hogy bár kemény legyen, ne annyira tömör, hogy ne tudjam mozgatni. Újrapróbáltam. A láncok már könnyedebbek voltak. Egyszerűbb volt fenntartani őket. Megpróbáltam mozgatni a láncokat és a fa irányába küldeni mindet. Ez eddig jól is ment, azonban elhaladtak a fa mellett. Jobban be kellett mérnem. Elképzelnem tökéletesen, hogy melyik láncot hova akarom tekerni. Újra próbáltam. A könnyed láncok cikázva érkeztek a fához és szépen gyengéden csavarodtak rá. Túl gyengéden. Nem tartottak, leestek. Azonban ha túl erősen tekerem fel őket akkor nem tudom rendesen mozgatni. Talán utólag kellene „meghúznom” őket? Kezemet a földre tapasztottam és a láncok megjelentek. Könnyedén irányultak a fa felé. Légiesen egyszerűen csavarodtak fel és fogták körbe az ágakat és a gyökereket. Mindent kimértem és újra és újra megnéztem. Mikor pedig minden a helyén volt, kicsit több chakrát engedtem bele és megrántottam a láncok végét. A chakra láncok megkeményedtek és rászorultak a fára. Ezt többször megismételtem, amíg a mozdulat már rutinszerűvé nem vált.
Eztán szegény Tsukit fogtam be. Már kezdte megszokni, hogy az ilyen technikákat rajta gyakorlom. Kezeimet a földre tapasztottam és megjelentek a láncok, melyeket Tsuki felé indítottam. Finoman, feltérképezve őt és a fogópontjait. A láncok gyorsan tekeredtek majd megkeményedtek és mozgásképtelenné tették a kis állatot. A nap folyamán többször megismételtem még a technikát. Az egyik ott rehabilitálódott is befűztem, hogy kipróbálhassam rajta. Teljesen kimerültem a gyakorolgatástól.. de sikerült. A szörny pecsételő technikát immáron magaménak tudhatom. Bár az igazi szörnyeket sose leszek képes elfogni vele. Én mindig itt leszek...
[...]
A nap legfontosabb része azonban még bőven hátra volt. Utam a fürdőhelyiségbe vezetett. A tükörben végigmértem magam. Még mindig én voltam. Azokkal a borzalmas vonásokkal. Kibontottam az egyik festéket és szépen a hajamra kentem. Fél órát ültem és vártam. Próbáltam kiüríteni a fejem. Próbáltam csitítani elmém zaját. Az idő lejárta után megmostam a hajam, sőt meg is szárítottam. A tükörbe nézve pedig többé nem láttam a jég kék fürtöket. Melegség járta át a szívem. Hajam a rózsaszín egy árnyalatát hordozta magán. Anyám hajszínét. Békességet éreztem. Már nem vagyok olyan mint ő. Önmagam vagyok.

**Nohara Rin** Vas. Jún. 07 2020, 12:45

Először is elnézést a kései ellenőrzésért! Én első alkalommal olvastam bármit is Sizutól, de nagyon megfogott az egész, tetszett a hangulata, tetszettek a gondolatai. Tanulás volt, de mégse lett száraz, élvezhető maradt, legalábbis számomra. Remélem a jövőben lesz még lehetőségem ettől a karidtól élményt olvasnom^^. Jutalmad: a technika és az új hajszínen kívül +10 chakra.

**Tatsuno Sizu** Szomb. Feb. 26 2022, 17:25

Időbeli elhelyezés: Az őrségbe kerülés után, egy reggelen, a mostani kaland körül
Tanulás célja: Kekkei genkai feloldása érzelmi, belső és egyátalán nem szándékos úton.
Előre is elnézést ha furcsa és néhol zavaros az élmény. Sizu belső vívódásait próbáltam minél érzékletesebben átadni, és mivel az érzelmek bonyolultak, így ez is az lett xd
Bár kimondottan trágár szavak nincsenek benne, néhol érzékeny témákat érint, így kitenném a 18+-t a tisztesség végett.
Az idézetek pedig részletek József Attila Óda című alkotásából.

Segítség...!

Miért élek? És mondd meg azt is, hogy mégis miért haljak meg? Lenne értelme a halálomnak? Van értelme egyáltalán az életemnek? Mögöttem és előttem... sőt, mellettem is csak a pusztulás bűzös köde jár. Nincs semmi, nincs senki... egy végtelen és siralmas katasztrófa az egész.

„Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.

Már rég óta érzem magam ilyennek. Ilyen üresnek. Nincs bennem semmi, csak merő hiány és az érzés, hogy valami nincs így rendben. Évek óta nyomaszt valami belülről, mintha egy apró fekete pont lett volna eleinte, mostanra már pedig egy teljes űrré nőtte ki magát. Valamivé, ami belefolyt az ereimbe és keresztül szőtte a testem. Valami, ami belülről emészt fel. És ez nem egy betegség, nem egy fizikális elmaradottság. Valami, mintha feszítené a bőrömet és fogva tartana... mégis ellökne magától. Folyamatos zuhanást érzek a szívemben, mintha egy légüres térben csak lebegnék és mégis felfele zuhannék. Nincs már körülöttem semmi csak az, ami felemésztett. És mintha már nem is én lennék. Mintha csak a szemem üveges ablakából nézném az eseményeket. Mintha a fejem lenne az ülés és egy véget nem érő színdarabot néznék újra és újra. Az emlékeket reklámszüneteknek érzem a fejemben, amik suttogva dorombolnak a fülcimpámban. Kedves és tépő emlékek tömkelege karmolássza a tudatomat. Nincsenek falak, nincsenek képek... nincs más, csak az enyészet. És a sötét szoba közepén ülök én...ÉN. És sose jutok ki. Egy székhez vagyok kötve, miközben nézem, ahogy a testem cselekszik a világban. És valami más irányít. Valami, ami már rég nem én vagyok... vagy talán mégis? Talán ezzé lettem? És akkor... ki ül a székemben?

Szoktatom szívemet a csendhez.

Esténként azt kívánom, hogy ragadjanak magukba az álmaim és soha többet ne eresszenek el. Azt kívánom, bárcsak benne ragadhatnék azokban a különleges világokban, ahol boldognak érzem magam. Repülhetnék, szállhatnék az éjszakai mezsgyéken egy soha véget nem érő világban. Boldogan. Hajamba belekapna a hajnal simogató szellője, csontjaimon nm ülne mázsák súlya. Nem lenne ami felemésztene. Csak én lennék és a szabadság. Eltűnnének a béklyóim, eltűnnének a fájdalmaim. Nem lennék többé egy két lábon járó betegség vagy egy tudattalan lény. Nem lennék többé a gyenge nő, a katona, a támogató... az értéktelen kacat. Nem lennék többé egy elfeledett álom, egy suttba vágott terv. Én valaki lennék ott, az álmaim szigetén. Egy elérhetetlen, különleges valaki. Akire felfigyelnek, akiről beszélnek. Nem csak a falu szégyene, nem csak a világ kitaszítottja. Nem néznének le, nem lennék púp a csapatom hátán. Vezető lehetnék. Vagy bármi... bármi lehetnék. De felkelek. Mindig felkelek és a boldog érzés elillan. Az eufóriát a gyomorgörcs pofozza fel.
De amúgy félek a haláltól is, nem kívánom azt. Rettegek az elmúlástól, a vég nélküli semmitől. Nem akarok megszűnni. Nem akarom csak úgy itthagyni ezt a világot, hogy soha se értem el semmit, vagy tettem valamit. Nem akarok eltűnni innen csak úgy. Még élni akarok. Szeretni, szeretve lenni, harcolni, győzni, veszíteni, elesni és felállni, jókat enni, jókat élni... érezni akarom az élet minden egyes aprócska morzsáját amit eddig képtelen voltam. Normális akarok lenni. Éjszaka kintmaradni és az üres falu nyirkos macskaköveit kémlelni. El akarok veszni a csillagok messzeségében. Csak úgy, fürdeni akarok egy tóban és élvezni, ahogy a jeges vízben lelassul a lélegzetem. Látni akarom felkelni a napot, miközben egy domb tetején ülök a harmatos fűben. Látni akarom, ahogy leég a szülőházam, apámmal benne. És nem akarok többé megvetést látni az emberek szemében. Némi büszkeségre is vágyok. Vagy bármi érzésre. Bármire, ami felváltja az ürességet.

Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Elengedem magam. Többé már nem fáj a csend, és nem vakít el a fény. Az örök némaságban csak a szívem zakatol hajthatatlanul. Minden dobbanásban én vagyok. Minden dobbanásban én élek. Magamért élek, nem másokért. Magamért harcolok, magamért vérzek és egyszer majd... nem másokért, hanem magamért halok meg.
Fáj, ami fáj. De elmúlik az is, mint ahogy a jó is elmúlik majd egyszer.
Kisétálok a tetőre. A hajnali napfény melege lágyan simogatja szeplős orcám. Kellemes szellő libbenti meg az arcomba lógó rózsaszín tincseket. Előttem a végtelen táj. Az erdő, a falu, az őrség. Még minden csendes, még minden nyugodt. Csak az én fejemben vívnak háborút a keserű gondolatok. Csontjaimat emészti a sötétség, én pedig csak leülök a párkány szélére és lelógatom a lábam a semmibe.
Csak egy apró mozzanat lenne az egész...
Mintha valami meglökne hátulról... én mégis ellenállok. Nem ma... még nem ma. Becsukom a szemem. A világ elsötétül körülöttem. Halkan dúdolni kezdek.
S tovatűnik az érzés, a lökés, a fájdalom. Rekedt hangon szóló dalomat a szél viszi messzire. Én pedig csak lóbálom a lábamat a semmibe. Az akkordok üresen csengenek telített fejembe. Elmém kapuján lépek be a sötétbe. Nincs semmi ott, a fejembe lévő apró szobába. Csak a szék, és a székben én. Kezeim hátra vannak kötve. Mozdulatlanul ülök a székbe.
Előre lépek.
És szembe nézek magammal.
Magammal, és azzal, ami egykor voltam.
Magammal, és azzal, amivé lettem.
Én vagyok ez, én vagyok az is. Én vagyok a fájdalom a múltban, és a még megannyi meg nem élt kín a jövőben. Mindkettő én vagyok. A székhez kötözött gyenge beteges lány is... és a vele szemben álló hamis mosolyú démon is. Én vagyok a saját démonom, a saját feketeségem, a saját felemésztőm. Én zártam be magam, én tettem tönkre magam.
Miért nem öltem meg akkor a régi énem? Miért hagyom, hogy az emlékeim kísértsenek? Miért nézek vissza...?
Tökéletes báb vagyok, tökéletes fegyver, tökéletes színész. Minden valódi érzésemet kiirtottam, megtanultam megjátszani magam. Megtanultam az emberi reakciók használatát és megértését. Tökéletesnek kéne lennem... de nem vagyok az. Senki se vagyok.
Talán épp azért, mivel a valaki lekötözve ül előttem. A személyiségemet zártam mélyen a tudatomba. Leláncoltam, hogy sose jöhessen elő. De ezzel vajon másokat akartam védeni magamtól... vagy magamat másoktól?
Amit nem látnak, azt nem ítélhetik el.
De nem is ismerhetik meg. És én se ismerhetek meg senkit. Hisz... é se vagyok senki. Mi értelme van ennek az egésznek, ennek az életnek nevezett halálos játéknak, ha nem élem? Ha nem létezem közben? Ha csak egy tökéletesen megformált porhüvely vagyok?
Biztonságban leszek.
És mit ér a biztonság? Mit ér a fájdalommentesség, ha nincs miért élni? Mi értelme mindennek, ha nincsenek céljaim? Ha nincs miért meghalnom? Mi értelme van védeni magam a sérülésektől, ha nincs, ami meggyógyítson? Hisz nincs, ami megsértsen... nincs mit megsértsen.
Sérülni mindig fogok. Mindig lesz ami megvád, mindig lesz aki megüt. Mindig lesz valami, ami a földre küld. Azonban nem mindig lesz valaki, aki felsegít. Csak én lehetek. Csak magamnak segíthetek. Csak én engedhetem meg magamnak, hogy elessek és felálljak.
Csak én dönthetem el, hogy mi tör meg.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.”

Némán nézem magam. Megtört lelkem utolsó igaz darabját. A megfáradt testet. A gyenge csontokat, a szürke bőrt. A színét vesztett fürtöket. Az opálos tekintetet. És a cserepes ajkakat, amiknek széle lassan mosolyra húzódik.

„Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.

S én teszek még egy lépést magam felé. Még egyetlen egy apró lépést. És csak dúdolok.
Leveszem vékony csuklómról a kötést. Finoman leemelem. Szürke bőrömről vöröslő csíkok mélyedési néznek vissza rám. Lehullanak a béklyók, amelyek véres nyomokat hagynak maguk után.
Az elmém vére csepeg.
Nincs több zárka, nincs több rejtelem. Nincs többé már félelem. Nem emészt többé a bűntudat. Nem vagyok senki játékszere. Nem vagyok senki aranyos cicája. Nem vagyok egy báb, nem vagyok katona. Nem vagyok porhüvely többé, és nem vagyok színész se. Nem leszek többé áldozati bárány vagy gyenge és üres semmiség. Leszek valaki. Leszek az a valaki, aki felsegíti a konyhafalnak dobott, cafatokra szakadt bőrű lányt; a fiatal shinobit aki kis híján elvérzett a saját apja kardja által; a csontsovány kiállítási bárányt akit a szanitéc tanoncok mustráltak; a gyenge és félig halott kamaszt aki nem élheti az életét; a fiatal nőt akit a saját nevelője becstelenített meg; a púpot a falu hátán; a gyengét, a senkit, a kizsákmányoltat, a félholtat, a haszontalant, az eldobhatót. Én leszek, aki felsegítem lelkem apróra tört szilánkjait a földről. Leszek a saját támaszom, a saját válaszom, a saját végzetem.
Leszek.
S talán akkor, ha én magamat...akkor majd mások is megszeretnek. Megszeretik a valakit a senki maszkja mögött. Észreveszik a megtört lényt az összeragasztott darabkák mögött. Talán, majd lesz aki meglátja a valódi kínjaimat. Talán, lesz majd, akivel megoszthatom a terhet. Talán, egyszer... majd nem leszek többé magamra utalva.
De addig is...

Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!”

Kezet nyújtottam magamnak. Olyat, amit soha senki nem. Segítő szándékkal adtam tenyerem. Nem pedig ütni készültem. Ki akarom hozni magam a lelkem legmélyebb pontjairól. Azt akarom, hogy érezzek és élhessek. Boldog akarok lenni végre, és nem tökéletes.
De a megfáradt lelkem darabja a székben ülve maradt. Nem moccant, nem is emelte fel a tekintetét. Kezeit maga elé engedte, s szája vörösesen csillogott. A szám, vértől csillogott.
A lelkem vére.
S én lépek egyet hátra, a perem felé. A tudatom peremének széléhez érek. S az énem elfeledett, elnyomott darabkája csak vigyorog rám. Hegyes fogai úgy csillognak, mint az igazgyöngyök a tenger feneketlen alján. Még egy lépés. És zuhanok.
Homályosan, képek villannak fel. Elnyomott emlékek. Elfeledett fájdalmak és szőnyeg alá söpört szenvedések. S minden egyes képpel egyre mélyebbre és mélyebbre kerülök a saját fejembe. A saját sötétségembe zuhanok, bár magam se tudom merre.
Kiabálás.
Hajtépés.
Egy üveg szaké, ahogy a fejemnek ütődik.
Egy kéz, ami a torkom köré feszül.
Egy kard, amint anyám szíve fölött a bőrének feszül.
A megrepedt cserépkályha darabjain az alvadt vér.
Egy kitört üvegablak apró szilánkjai a hátamban.
Egy csontig hatoló vágás a vállamban.
A földet borító por íze a számban.
Gyerekek és felnőttek gúnyos kacajai.
Rúgások.
Vágások.
Ütések.
Csapások.
Nyilak.
Szavak.
Méregető tekintetek.
Illetlen kifejezések.
Egy füttyentés az utcán.
Anyám és apám a konyhában... Anyám sikolya, apám keze alatt.
A saját sikolyom.
Egy véres kis róka, egy zacskóban a fán.
Erőszak.
Nevelőapám érintése, ahogy a keze lassan feljebb csúszik a combomon.
Erőszakok. Családon belül... családon kívül.
Magatehetetlen állapot, mozdulatlanság... és a sötétségben már ismerős undorító érzés fájdalma.
A lelkem néma kiáltása.
Barát elvesztése. Véres agyvelő a zöld füvön.
Sértések.
Lenézés, kinézés.
Kibeszélés.
Púp a faluja hátán.
Megszégyenítés.
Megtörés.
S a gödör aljára értem. A sötétségem legmélyebb pontján álltam. Itt már nem volt szék, se szoba. Csupán egy apró, négyzetméternyi kocka. Körülöttem a semmi. De nem egy zuhanásnyi semmi. Hanem az örök, halálos semmi. Innen lejjebb már nem vezetett út. Csak felfelé. De oda már repülni kell... nem zuhanni.
Leülök. Fejemet a lábaim közé szorítom. Sírok. Zokogok. És már nem dúdolok. Zúgó, zakatoló csend az, ami betölti a légüres teret.
Már a szívem se dobog oly’ hangosan.
Fáj. Annyira fáj. Fáj minden lélegzet, minden kín, minden, amit tettem és minden, amit még tenni fogok. Minden, amit tettek velem és minden, amit tenni fognak velem. Fáj a törés, a lelkem minden egyes megmaradt darabja éles sarkaival karmolja a bőrömet. Fáj a létezés.
Zokogok.
Reszketek.
Remegek.
Félek.
S előttem valaki a kezét nyújtja felém. Én vagyok. Én. Már nem ült a székben az a kis darabja a lelkem megmaradt részének. Megtört, vértől áztatott test állt előttem. Minden egyes sérülés egy helyen. Minden sérelem, egyetlen testben és egyetlen képben. És csak mosolyog.
És a kezét felém nyújtja.
És én zokogok.
És ő dúdol.
És én feleszmélek. Elkell fogadnom. Megkell ezzel küzdenem. Nem szabad többé elrejtenem. Én engedtem ki. Én akartam, hogy lásson, hogy éljen, hogy lássák. Fel akarok szabadulni. Egész akarok lenni végre. Teljes, erős, megtörhetetlen.
És a kezét felém nyújtja.
És én zokogok.
És ő dúdol.
És én elfogadom a kezét. A kezemet.
És ő felhúz. És én felállok. És csak így állva látom, mennyivel kisebb nálam. Mennyivel gyengébb, mennyivel fáradtabb... mennyivel valódibb. És ő dúdol. És én megölelem. És ő sír. Testéről eltűnik a vér és a sebek és a kín. Arca megtelik élettel, szemébe világok hadai költöznek. Haján fény csillan, hangjában lágy nevetés dallama cseng.
És már együtt dúdolunk.
És már egy egész vagyunk. Én elfogadtam őt. Őt elfogadott engem. Én elengedtem őt és mégis... ő szabadított fel engem. Ez a fiatal, gyenge, megtört lény, akit évekkel ezelőtt bezártam. Ez a kislány... akit sose szerettek... és most végre, élhet, és felnőhet.
Szavak visszhangoztak füleimbe:
" Legközelebb ugorj le! ... Minden repülés zuhanással kezdődik.... Te az a típus vagy, akinek a szárnyai repülés közben nőnek."
Repülök.

„Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.”

És újra a szobában vagyok, ahonnan indultam. De már nincs sehol szék, és nincs sehol a gyermek. A falakon képek... festmények csüngenek. Kínokról és örömökről. Megférnek már együtt, egy helyen. Egyik se létezhet a másik nélkül. Kiegészítik egymást. És bár nem egy lépés kimászni a mardosó sötétségből... már látom a pislákoló fényeket, melyek úgy keretezik a szobát, mint az égősorok a karácsonyfát. Már nem fekete és fehér minden. Már nem üres és ködös a világ.
Még mindig érzem a lebegést. Érzem, ahogy emészt az a sok felejthetetlen érzelem. De már nem félek tőlük. És tudom, hogy egyszer legyőzőm őket. Mert ez az én utam. És az én múltam és az én jövőm. És elfogadtam. És bátran nézek szembe vele. És már nem félek a szörnytől, ami bennem van.
Kinyitom a szemem. Látom, ahogy a nap már teljes egészében előtűnt a horizont mögül. Fénye kellemesen égeti az arcom. A szellő szárítja az ajkaimat. Hallom, ahogy ver a szívem... és egyre csak ugyanazt a dallamot dúdolja. És érzem, ahogy az ereimben egyre csak zúgolódó sötétség is békésebben folyik. Hozzám simul. Idomul. Elfogad, ahogy én is elfogadtam őt. És már nem mar. Nem tép. Nem akar lelökni. Kapcsolódunk.
Egyek vagyunk.
Ez a sötétség is hozzám tartozik. Ez a csontjaimat maró égő érzés is én vagyok. Én irányítom őt, és ő engem. Együtt. Közösen élünk ebben a testben. Érzem, és engedem, hadd menjen. Hadd járja be a testem minden rejtett és féltett porcikáját, és hadd szabaduljon fel. Legyünk egyek, legyünk végtelenek. Engedem, érzem. Érzem a kezemben, a lábamban, a fejemben... és érzem a szívem kegyetlen dallamában. Érzem, ahogy teljesen átjárja a testem, ahogy a chakrámba ivódik és megszínezi azt önnön sötétségével. Mégse idegen az érzés. Mégse taszít... nem riaszt. Kellemes, ismerős bizsergés járja át minden porcikám. Mintha mindig is a részem lett volna ez a sötétség... mintha legbelül mindig is éreztem volna. És most szabadon engedtem. Szembe néztem vele, és ő is velem. És már nem félek tőle. Egyik részemtől se félek többé.
A fejemben ekkor egy eddig ismeretlen emlékkép villant fel. Csontok. Csontok mindenhol. Láttam magam előtt az összes részét, a felépítését... láttam a saját csontvázam magam előtt, ahogy megnyúlik és eltűnik. Az egész lényemmel éreztem és láttam a fejemben a képet, mintha csak valóság lenne... valaki más emléke. Láttam, éreztem, ahogy lassan átszakítja jobb kezemen az utolsó ujjpercem végén a bőrt, majd az apró csont a bal tenyerembe esik, a seb pedig beforr. Fájdalom. Égető kín járta át a testem a kezemtől kezdve a lábamig... mintha a bennem járó sötétség megőrült volna. Majd hirtelen le is szunnyadt.
És én a tenyeremre néztem. És a tenyeremben pihenő apócska, vértől áztatott ujjperc csontra. Majd a jobb kezem mutatóujjának végére pillantottam, és az annak hegyén elterülő fehéren virító új pigmentfoltra.
Megismertem, elfogadtam magam... és szabadjára engedtem valamit amit talán sose kellett volna.
Most már végképp nem tudom ki vagyok. Mégis mi tévő legyek? Mi ez egyátalán? Miért? És kinek szóljak? Szóljak egyátalán? Mi ez?
Mit tegyek?
Kihez forduljak?
Mit tettem?
Meg fognak ölni?
Te selejt!
Te hazug!
Te púp a falu hátán!
Te szörnyeteg!
És megint elfog a pánik... és húz a mélység.

„(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)”

Segítség....!

**Gedo Mazo** Vas. Feb. 27 2022, 04:58

Üdvözöllek kedves Sizu!

Elöljáróban engedj meg nekem annyit mondani, hogy; Hűha! Ez az alkotásod, karaktered belső vívódása és kiteljesedése számomra egy szörnyű olvasmány volt. Szörnyű volt olvasni, hogy milyen lelki változásokon megy keresztül a karaktered, mert ahogyan azt lefestetted szinte a csontjaimig hatolt. Át tudtam érezni, meg tudtam érteni minden egyes belső fájdalmadat, vívódásodat és emiatt egy nagyszerű olvasmány volt. Bevallom, ha megeröltetném magam és hónapokig keresném hozzá a szavakat se tudnám így lefesteni egy emberi lény lelki világát.
Gratulálok, egy remekművet sikerült kiadni a kezeid közül.
Külön köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet a 18+ tartalomra, így lélekben és kávéval a kézben fel tudtam rá készülni.
Egy szó mint száz, elfogadnom a Kekkei Genkai feloldását, valamint mivel ténylegesen egy remekművet alkottál, megajándékozlak a
Tsubaki no Mai// Kamélia Tánca - Technikával

A használó felkarcsontját használva egy éles és hegyes pengét hozhat létre, melyet fel tud használni a harcban.

Besorolás: C

Chakraszint: 200

Arra kérlek, hogy az adatlapodon tüntesd fel a technikát mint ajándékot, valamint a legelső alkalommal amikor használnád a Kamélia Táncát, írj egy 5 soros memót a jutsu feloldásáról.

Köszönöm!

Felkeltetted az érdeklődésemet, a jövőben rajta fogom tartani a szememet Sizun.

Üdv: Gedo Mazo

"Boldog akarok lenni végre, és nem tökéletes."
Sizu

**Tatsuno Sizu** Kedd Okt. 18 2022, 15:53

időbeli elhelyezés: a mellékszál kaland után

Tanulás célja:

Yanagi no Mai// A Fűzfa Tánca
A használó a testének csontjaiból úgy alkotja meg kiálló tüskéit, ezzel egyaránt védekezésre és támadásra is alkalmassá válva. A technikának nincs határozott formája. Az edzett csontok perforálódnak és találatot érve komoly károkat okozhatnak az ellenfél testében. Elsősorban két tenyérből kiálló pengét használ a technika ezen formája, ám több csontot, például a térdét és vállát használva több másodlagos csontot is előhívhat a használó. Ennek a táncnak a formája hihetetlenül akrobatikus, ugrásokkal és forgásokkal még hatásosabb. Az ellenfél támadásai pedig kellő gyorsasággal kivédhetőek, amennyiben a támadás helyén hív elő újabb csontokat.
Megkötés: Maximum nyolc csonttüske hozható létre ezzel a technikával!
Besorolás: B
Chakraszint: 300

Megjegyzés: Ez nem feltétlen a természetes értelemben vett tanulás, de úgy éreztem ezeket a technikákat nem is lehet csak úgy simán megtanulni. Amennyiben nem felel meg a követelményeknek, szóljatok és javítom!

Végtelen

- Milyen végtelen ez a világ, nem?
- De igen kincsem. Milyen végtelen...

Rémálom volt ez talán. Vagy álom. Néha már magam se tudom. De talán inkább rémálom. Hisz rémes az, ami már csak álom. Anyám símogató hangja, ami mint édes lépes méz, úgy búgott fülembe az éjszaka sötétjében. A rejtélyes és üres csendben. Ahol nem talált meg minket senki sem. Az volt a mi helyünk. Ott éltünk együtt. Ott nem kellett félnünk, nem kellett csendben menekülnünk. Azokra a másodpercekre egy kicsit, talán mind a ketten szabadok lehettünk.

Éjszaka volt, amikor felriadtam. Sötét és csendes. Szobatársam már réges-rég elaludt. És én csak ültem a néma magányban. Tsuki horkolt. Én ziháltam. Ezernyi emlék az, ami minden éjjel ledönt a lábáról. Már évek óta nem alszom jól. Valami mindig kísért. A múlt leginkább. És mindaz, amit sose tudtam elengedni. Mindaz, amit sose voltam képes megbocsájtani. Néha még ma is félek. Beleborzongok a gondolatába is az emlékeknek. Félek. Félek egyedül maradni a sötétben. Egyszer talán majd nem fogok félni. Egyszer talán majd visszanyerem önmagam.
Egy mágnes erősen húzó erejével rántott magával a vasnehéz sötétség. Húzott a csendes mélység. És én újra elmerültem az álmok tajtékzóan vad tengerében.

- Végtelen ez a világ, nem?
- Igen kincsem. Végtelen...

A hajnali napfény, mint harmatgyenge tűz úgy forrósította fokról fokra a bőrömet. Korán volt még, órákkal lehettünk a reggeli rutin megkezdése előtt. A nap még éppen csak elősejlett a horizont magasan fekvő íve alól. Kinéztem az ablakon. Halk, de annál mélyebb sóhaj pihent az ajkaimon. Vadászától rettegő préda bújt meg a bőröm alatt. Testem minden porcikája menekülésre ösztönzött. Szívem dobbanásonként súgta „fuss”. És én engedelmeskedtem. Csizmám cipzárja nesztelenül szaladt fel a térdem vonaláig, elfedve éjfekete nadrágom szorosan rám simuló körvonalait. A kissé viseltes pulóveremet az éjjeliszekrényről csak felkaptam, és már futottam is. Hajamat menet közben laza kontyba fogtam a csuklómat szorító hajgumival. Furcsa érzés volt, hogy már képes vagyok erre. Évekig rövidre vágtam, szinte felnyírtam. Gyomrom görcsberándult. Semmi divatot nem követtem. Csupán próbáltam kevesebb fogási lehetőséget biztosítani magamon. A rövid hajat nehezebb volt megtépni. Most azonban már bőven a lapockám alá ért. Kezdtem visszavenni az uralmat a testem fölött. Fokozatosan, lépésről lépésre. A hajam volt az egyik ilyen. A töve még őrzi ugyan az eredeti jégkék színt, de nagyrésze rózsaszín hullámokban csillog. Anyám hajára emlékeztet. Inkább legyek olyan, mint ő, mint hasonlítsak kicsit is arra, akitől az eredeti színt örököltem.
Elhessegettem a gondolatot. Lépteim dobogtak az őrség emeletének folyosóin. Csizmám gumitalpa furcsán hangos volt a néma hajnalban. A lépcsőt szinte nem is érintettem. A korláton ugrottam le. Érkezésemmel még magamat is megleptem. Néma, mint egy macska. Egyedül voltam. Egyedül pedig gyors voltam. Tsuki most nem jött velem. Még békésen szendergett a takaró alatt, és aludni is fog amíg vissza nem érek. Kedves és békés társállat volt ő, és olyan sokat tudott aludni, mint senki se. De nem is volt baj. Ma erre volt szükségem. Lépteimet elképesztő tempóra szaporáztam. A folyosó végtelen hosszúnak tűnt. Éreztem ahogy a kintről beszivárgó csípős szellő simogatja az arcom. Szaladtam a csendes végtelen felé.
Ütődést éreztem. A pillanat tört része alatt mentem neki valaminek, amit fel se ismertem. Szenzorként képes voltam nem észrevenni valamit? Gyengülök. Elengedem magam. Fenekem a nyikorgó padlót érintette. Megráztam a fejem.
- A folyosókon csak vészhelyzetben megengedett a futás, Tatsuno-san – A hang ismerős volt. Ezer közül is felismerné a fülem. Éles és kemény, mégis melegséggel teli a felszíni reszelős dörmögés alatt. A hang amit bármennyiszer elhallgatnék. A hang, amire hajlandó figyelni a lelkem, és meghallja a szívem. A hang amire nem remeg meg a lényem. A hang, amitől nem félek. A hang, a biztonság.
- Nem hittem, hogy belebotlok bárkibe is. Sajnálom parancsnok- Szememet lassan nyitottam ki. Ha én hajnalban keltem, ő valószínűleg nem is aludt. Mindig később fekszik le mint mi, és korábban fent van. De nem gondoltam, hogy ennyire korán. Megjelenése rendezett volt, mint mindig. Hófehér haja tökéletesen hátra volt fésülve. Arcán nem éktelenkedett igénytelen borosta. Ruhája tiszta volt, vasalt és lyukaktól mentes. Ellenben én? A hajam kócos, mosatlan, kissé le is volt már nőve. A ruhám régi, néhol szakadt és a tisztától messze állt. Hozzá képest olyan voltam, mint egy nyomornegyedi segédmunkás. Ujjammal finoman megtöröltem az alsó szemhéjjam szempillák alatti vonalát. Szerintem még a szemfestékem se mostam le. Borzalmasan festhetek. Szívverésem felgyorsult.
- Hova rohantál ilyen sietősen, hajnalban? – Szavaiban szigor csillant. Én összeszedtem a gondolataimat. Ő pedig kezet nyújtott nekem. A gondolataim megint szétszéledtek. Szívem mintha nem is dobbant volna többet. Én megfogtam a kezét. A tenyere nagyobb volt, mint az enyém. Szorítása erős volt, karakán. Tenyerét apró foltokban bőrkeményedések fedték. A mozdulata hirtelen volt, gyors, ahogy talpra rántott. És én szinte felrepültem, és újra a lábamon álltam.
- Csak levegőzni szerettem volna kicsit... nem tudtam aludni. – ziháltam. Elengedte a kezem. És tenyerének érintése nyomán fázott a bőröm.
- Akkor menjünk – azzal az ajtó felé fordult – A hajnali csípős hideg segít kitisztítani az elmét – lassú lépteinek hangja betöltötte a teret. És én álltam ott némán. Fagyottan. Egyedül akartam lenni. Az egyedüllét volt a terv. A gondolataimmal kettesben. Miért érzem mégis kicsit jobban magam?

- Ugye végtelen a világ?
- Vételen...

A világ sötétségét lassan újra átjárta a fény. A nap sugarai megcsillantak a füvön ragadt harmatcseppeken. És mi némán sétáltunk egy hangtalan világban. Mintha csak megfigyelők lennénk egy ismeretlenül csengő mesében. A nagy egésznek mi sose voltunk a részei. A formálói és megfigyelői lehetünk... de nem a miénk. Meglessük az anyatermészet titkait. Belekukucskálunk az ismeretlenbe. És így, a hajnali világban még a természet is csak magához térni próbált. Csendben lépdeltük át a határt. A madarak egyenként próbálgatták elnyűtt hangszálaikat. A kórus még szendergett. Még csendben volt a föld, nem hívta a vizeket. A szél is csak hallkan táncolt. Álmosan mozgatta meg a fákat. A felhők egymás felé közelítettek. A bogarak is csak félve zümmögtek. Minden más ilyenkor. A lélek hangját elnyomja a szívdobbanás. Csak ennyi idő kell. Felfrissülés. Tüdőmet megtöltötte a fagyos levegő. Felvettem az eddig derekamon hordott pulóverem. Kezemet fejem fölé tartva nyújtózkodtam. Kivillant a derekam. Megcsípte a fagyos idő. De ettől csak jobb volt. Éltető. Mintha újjászületnék minden ilyen pillanatban. Arcomra kiült egy önkénytelen mosoly. Mintha nem is én irányítottam volna. Olyan felszabadító volt. Mintha csak nem is én lettem volna. Nem én álltam a vizes füvön és szívtam magamba a hervadó virágok otthagyott illatát. Tiszta voltam. Legalábbis úgy éreztem.
Vajon ő mit érezhet? Mi járhat a fejében? Gondolkodik egyáltalán valamin? Elkaptam egy pillantást. Gyors volt és mégis sokat mondó. Elkaptam a fejem. Biztos, hogy gondolkodik. Jó lenne tudni, hogy min.
Szerettem a csendet.
- Ilyenkor annyival másabb a világ. Őszintébb.
De vele a hangzavart is szerettem.
- Ilyenkor lehet kicsit mi is őszintébbek vagyunk önmagunkkal. Hiszen nincs másik hang, ami eltérítse a gondolatainkat. – tekintete a távolba révedt – fontos megismerni önmagunkat.
Csend telepedett le kettőnk közé. Feszült, furcsa, éveknek tűnő csend. Rég nem ismertem már önmagam. Szembenéztem vele már. Lezuhantam a mélységbe és újra felrepültem. Szárnyaim nőttek és én mégis.. elveszett vagyok,
Pulóverem zsebében matattam. Az otthagyott apró ujjperccel játszottam. A kis darab csonttal, ami belőlem fejlődött. Amit nem értek. Amit nem tudtam hova tenni. Ami újra és újra kérdéseket vetett fel. Ami miatt megint elvesztettem magam. Nem tudom ki vagyok, vagy kivé leszek. De kezdem megérteni, hogy ki voltam. Csak ezt a fránya csontot... nem tudom elhelyezni. Nem értem.
- Sokáig féltem a csendtől. Féltem egyedül maradni önmagammal. A gondolataim felmésztettek. Sok emlék, sok félelem. Elnyomta azt, aki vagyok, így sose volt lehetőségem megismerkedni önmagammal – A fehér hajú férfi felé fordultam - Ma már nem félek. Igyekszem megbékélni azzal aki vagyok. Lépésről lépésre. - Ösztönösen a hajamhoz értem. A mozdulat furcsa volt. Szokatlan. Ezért inkább egyfajta néma magyarázatként kiengedtem, majd újra -kicsit rendezettebben – összefogtam a rózsaszín loboncot a fejem tetején. Apró lépések.
- Az út része a rossz dolgok elfogadásai is. Az is a lényedhez tartozik. A fájdalom formált ilyenné. Nem kell félned tőle. – Szavaiban együttérzés zúgott. Vajon tapasztalatból beszél? Ismeri az érzést? Ismeri. Persze, hogy ismeri. Fejemben visszhangként búgtak a szavak: oltár, vér, csecsemő, emlék, anya. Fájdalommal telve gondoltam vissza arra a beszélgetésre. Mindenkinek vannak sebei.
- Igyekszem - Ujjaim a csont darabon táncoltak a pulcsim zsebében – Igyekszem megtalálni önmagam.
A férfi arcán egy halvány mosoly szikrázott fel. Gyenge, alig észrevehető. Mégis sokat mondó.
- A folyamatos kereséssel fogod elveszíteni. – Súgta – szerintem már rég megtaláltad, csak félsz elfogadni.
A nap lassan teljes egészében előtűnt már. Elindult égi útján. És mi lassan sétáltunk, be az erdő mélyének titokzatos rengetegébe.
- Akárhányszor oda jutok, hogy elfogadom, valami mindig meggátol.
- Önmagadat gátolod meg. Ne félj magadtól. – megálltunk – Tőlem félsz?
- Nem – tőle sose tudnék félni. Talán ő az egyetlen
- Ha tőlem nem tartasz, magadtól se szabadna. Én se félek tőled.
Elmosolyodtam. Hogy is félne tőlem? Ő a parancsnokunk. Mindannyiunknál több erővel bír. Semmi vagyok hozzá képest. De mégse rémíszt meg. Az első találkozásunktól kezdve bíztam benne. Magam se tudom miért. Nem volt okom rá. Mégis, ösztönösen hittem a szavaiban.
- Régen sokkal több mindentől féltem. Sőt, mindentől. A napjaimat rettegésben töltve éltem. – De miattad – ma már nem félek. Fokról fokra gyógyulok.
És én rámosolyogtam.
És ő visszamosolygott.

- Végtelen?
- Végtelen...

Reggeli. Edzés. Még több edzés és gyakorlás. Ebéd. Fáradtság. Szünet. Három teljes óra szabadidő. Ez a jutalom az egész napos pusztulatért. Három óra, aztán folytatódik a kiképzés. Fájtak a lábaim. Az idő pár fokot melegedett csak, én mégis izzadtam. A csapat nagyrésze a szobájában pihent. Én azonban az erdő felé igyekeztem. Tsuki mögöttem loholt. Én pedig a lábamra erősített fegyvertartóból elővettem egy szürke papírdobozt. Hüvelykujjammal felcsaptam a tetejét, majd egy fehér papírral borított rudat vettem ki belőle. A számhoz emeltem, majd egy pár kattanás és az öngyújtó nyomán már füstölt is a dohány. Mély levegő. Kaparó, maró érzés. Egy pillanatnyi felejtés. Egy pillanatnyi elmúlás. És csak sétáltam tovább. Füstölgő csíkot húzva lépteim nyomán.

- Ez a világ, ugye nem is végtelen?
- Nem is végtelen...

Mire a cigaretta leégett, messze jártam az őrség székhelyétől. Messze, mélyen az erdőben. Tsuki léptei szinkronban lassultak le az enyéimmel. Megálltam. Egy magas tölgyfal törzsének dőltem. Kezemben a zsebemből kivett ujjpercet forgattam. Olyan furcsa volt. Az enyém, és mégse az enyém. Mutatóujjam végén elfehéredett a bőr, ott ahol a seb kitárult korábban. Ott, ahol ez a kis csontdarab kijött. Másik kezemmel megtapogattam a saját ujjam, a bőröm alatt feszülő csontokat. Minden a helyén volt. Tökéletesen a helyén. Mégis az enyém volt ez a magányos csontocska. A részem volt egykor.
Napokat töltöttem a falu könyvtárában. Próbáltam választ találni. Kevés sikerrel. Csupán nagyon kevés és nem túl részletes beszámolót ismertem meg. „Shikotsumyaku” – így nevezték. Egy vérvonal képesség amit kihaltnak nyilvánítottak. Aminek a létezését eltörölték a földről. A csontok manipulálása. Furcsa érzés, hogy pont én rendelkezem ezzel. Én, akinek az egész szervezete egy romhalmaz. És mégis... mióta ez a kis csont megjelent, mintha stabilabban állnék a lábamon. Mintha a szervezetem többé nem bántaná a csontjaimat. Mintha azok megerősödtek volna. Egy kicsit csupán, de normálisabb lettem. Mindezt pedig egy kihalt klán képességének köszönhetem. Fogalmam sincs, hogy kell irányítani, hogy kell uralni. Napokat töltöttem el azzal, hogy erőltettem. Koncentráltam a chakrámra, az ujjaimra, a vérkeringésemre. Mindenre, amire csak lehetett. Elképzeltem ezt a furcsa erőt. És mégse működött. Valami blokkolta. Én blokkoltam volna? Lehet. Féltem tőle.
Becsuktam a szemem. Testemben kerestem ezt az erőt. Kerestem az érzést, ami előhívta. Ezt a furcsán felszabadító erőt.
Szúrást éreztem. A bőröm alatt mocorgó erőt. A fájdalmas, szorító, kínzó érzést. Mintha fel akarta volna tépni alulról a bőröm. Az ereimben kúszott, csúszott és kapart. Feszített és nyomott. Feketeség csillant a szemem előtt. Majd a rémületem mintha egy falat képzett volna. És a fájdalom a falnak ütközött. Majd fokozatosan megszűnt. Mintha visszakúszott volna a rejtekhelyére.
Megráztam a fejem. Nem létezik, hogy ez az erő... ez az erő ilyen kínokkal borított köntösben érkezne. Tekintetemmel az eget kémleltem. A fejem fölötti ágakat a szél játékosan mozgatta. Mintha integetett volna. Tsuki egy közeli gyökér alatt szenderült el. Sóhajtottam. Mély levegő. Majd újfent behunytam a szemem. Kerestem, kutattam. A csontjaimra koncentráltam. A felszabadulás érzésére. Önmagamra. Majd a fájdalom fokozatosan megindult. Ismét próbát tett. A mellkasomból indult ki és kúszott végig a bőröm alatt. Megérintette a lapockám, a bordáim és minden részemet. Lassan folyt, az ujjaim felé tartott. A fájdalom kínzó volt. Maró. Le akartam tépni a bőröm. Féltem, rettegtem. Remegett a testem. És a földre estem.
- Nem! – kiáltottam. Az érzés újra visszahúzódott. Én pedig feküdtem a földön, magzatpózba összegömbölyödve. Arcomon könnyek csurogtak végig. A fájdalmak még zsibbadtságot hagytak maguk után. Kegyetlen volt. Nem létezik. Ezt nem engedhetem el. Nem használhatok egy olyan erőt ami lépésről lépésre öl meg!

- Ennek a világnak is vége lesz egyszer?
- Vége lesz egyszer...

A zsibbadás lassan elmúlt. Elengedett a kínzó érzés és én felültem. Összeszorítottam a tenyeremet. A benne ülő ujjperc vágta a bőröm.
- Kellesz nekem... – súgtam magam elé.
Újra lehunytam a szemem. De most nem kerestem a csontjaimat. Nem kerestem az érzést. Céltudatosan kerestem a szobát, ahol önmagammal találkoztam korábban. Elmém legmélyebb bugyrait kutattam fel. Azt a pontot ahol megtalálom a lényem. Ahol az elfeledett, félt részeimet tartottam. A ketrecből kiengedett rettegést, a felszabadított kislányt, a mosolygó színeket, a lekötött reményeket. A belső udvaromat, telis-tele éppen csak növekedésnek indult tulipánokkal. Magamat kerestem. És egy kertben találtam meg magamat. Egy ragyogó, tavaszi udvarban. Ahol minden félkész volt csupán. Üresen tengő virágládák keretezték a kisház falát. A földön csak elszórtan, foltokban nőtt a fű. Virágok ezrei engedtek gyökeret a horizontig bezárólag. Azonban mindenhol csak apró hajtások zöldelletek. Sehol se láttam egy színpompás szirmot sem. Az ég se volt tisztán kék. A folyó is csak folydogált. A világ még nem készült fel rám. Pedig ez is én voltam. Ez a kert a részem volt. A szívem dobbanására színeződött. Hóvirágok fedték a közepét. Az egyetlen kinőtt virág volt a kertben. Egy hófehér kör, kék levelekkel. Csak az ragyogott. És a szívem nagyot dobbant ezt látva. Lágyan elmosolyodtam. Vele még a hangzavart is szerettem.
A kert végében egy alak állt. Fekete volt, mintha árnyék szőtte volna őt. Zavaros volt, testében füst kavargott. Csak szája világított hófehéren. Mosoly szikrázott benne. Kegyetlen, játékra hívó vigyor. Megindult felém. Lépte nyomán elsötétedett az ég és elbújtak a hajtások a föld alá. Megszürkült a színessé változó föld. És ahogy közeledett, remegés fogott át. Féltem. Ösztönösen féltem a fájdalomtól, amit hozott nekem. Körkörös rettegés bizsergett végig a szívemtől indulva. Az alak pedig lépteld.
A hóvirágok felé menetelt. Az egyetlen élettel teli részt vette célba. És elfagyott a lélegzetem. Megkövültem. Ennyit építettem fel csupán és el akarta pusztítani. Remegő lábamat emeltem és tettem a másik elé. Félve szólásra nyitottam szám, de a torkomban képződő gombóc felfogta a hangos gondolatokat. Ha a szó nem elég, a tett marad csak. Elindultam. És mentem. Meneteltem, egyenesen a hóvirágok alkotta kör felé. Egyre gyorsabban, míg végül már szaladtam. Teljes erőmmel futottam a virágok apró köre felé. Eléjük álltam. Ott, védve őket a testemmel, kitártam oldalra a karjaim. Szememet becsuktam, fejem elfordítottam. Készültem a csapásra. Remegtem.
- Kérlek, kérlek ne pusztítsd el őket! Csak ezt ne!
Éreztem ahogy a sötétség egyre közelebb ér. A fájdalom marta a bőröm. Szorított és feszített egyszerre. Előttem állt meg. Nem láttam, de érzékeltem. Érzékeltem az egész lényét.
- Elpusztítani? – Hangja gyermekien lágyan csengett. – Megmentem – Tudatlan és ártatlan kijelentés volt. Jószándék dúdolt szavai mellől.
És én kinyitottam a szemem. És mögötte a sötétség a hajnali napfényt hozta el. És a földből virágok hajtottak ki, ezernyi színes szirommal. És az égen színek táncoltak. És a felhők suhogtak. És a szél üdvözölt. A folyó zubogott. A világ élt. És nekem mégis, még mindig fájt.
- Kérlek, ne félj tőlem – Zúgta a vékony hang. - Engedd, hogy megmentselek...
Suttogás volt az, amit kiejtett a száján. És én féltem. Felsóhajtottam. Elengedtem. Kezeim testem mellé ernyedten estek le. Arcomon könnyek csurogtak végig.
Tavasz lett. Igazi tavasz. A hóvirágok felemelték a fejüket. Minden felragyogott. – Engedj szabadon – dúdolta a gyermeki hang. És láttam, hogy lábát béklyó fogja körbe. És a kezembe nézve láttam a kulcsot. A kis darab csont, amit szorongattam. Pont belefért a kulcslyukba. És én vonakodtam. Hátra néztem. Mintha a hóvirágok egyként bólintottak volna. És én nem féltem önmagamtól. Most nem. És elengedtem őt. A kert felragyogott. És ő megfogta a kezem. És én megfogtam a kezét. És ő végigsimított az arcomon. Bizsergett. És én végigsimítottam az arcán. És együtt féltünk és voltunk bátrak. És egy pislogással a fekete lény sehol se volt már. Helyét egy csontokból szőtt alak vette át. Testét virágok borították. Minden csontját beterítették. Színes volt. És egyátalán nem ijesztő.

- Vége van?
- Vége van...

És kinyitottam a szemem. Felálltam a fatörzs mellett. Tsuki édesdeden aludt. Letöröltem egy könnyet a szemem alól. És koncentráltam. A csontjaimra, az ereimre, a véremre, az érzésekre. Önmagamra. És a fájdalom előjött. Tépett, karmolt, mart. Én pedig hagytam neki. Remegtem, könnyeztem. De nem féltem. Nem húztam falakat magam köré. Hagytam, hogy széttépjen.
- Szabad vagy! – súgtam remegő hangon. És a fájdalom elérte az ujjaim. Szétszakította a tenyeremen a bőrt. Vér csepegett le a csontról, ami kiszakította tenyerem alján a bőrt. Pengeként állt ki. És a fájdalom tovatűnt. És én a pengét figyeltem. Gyönyörű volt. Szabad. Hagytam letörni. Eltűnni. Beforrni a sebet. Majd újra elengedtem. Engedtem a fájdalomnak, ami már nem rémített meg. És egyre kevésbé fájt. Megmentett. És hagytam, hogy a másik tenyeremből is kitörjön egy csont. Hogy ott is seb keletkezzen. A vállam, a térdem. Csontokat növesztettem és törtem le. Egy óra hosszán át gyakoroltam. A fájdalom fokozatosan vált a lényemmé. Az sajátommá. És én nem féltem magamtól.

- Hazudtál...
- Hazudtam?

A csontokat egy fa kiálló gyökerei alá ásott lyukba rejtettem. Majd elindultam vissza az őrségbe. A fürdőszobába igyekeztem. Le kellett mosnom a vért magamról.
Lefürödtem. Új ruhát vettem föl az esti edzéshez. Fáradt voltam már, mindenem fájt. Ásítottam egy nagyot. Akkor láttam a tükörben a fogaimat. Eddig is ekkora szemfogaim voltak? Elnevettem magam. Úgy néztem ki, mint egy béna vámpír. Jó, akkorára nem nőttek meg. De észrevehető volt a változás. Ez lett volna az a bizsergő érzés? Egy jelzés lett volna, hogy mennyi mindenre vagyok még képes? Ha akarom eltűntetem, és újra növesztem. Mindenesetre elég menőn néz ki. Hogy fogom én ezt kimagyarázni?
Nevettem. A lelkem minden része nevetett.

- Sosincs vége.
- Nincs?
- Ez a világ végtelen!
- Végtelen...

Uzumaki Kushina Pént. Okt. 21 2022, 12:48

Szia!
Nem szokványos tanulás, viszont határozottan tetszett, hogy a karakter belső gondolat-, és érzelemvilágára koncentrált. Én a magam részéről elfogadom a tanulást, a technikát felírhatod.
Jutalmad továbbá:
+6ch (454+6=460)
+4 tjp (elosztható 5+4=9) a hivatkozott kiképzés/edzés miatt.
További jó játékot!

Ajánlott tartalom

Tatsuno Sizu

Tatsuno Sizu

Re: Tatsuno Sizu

Re: Tatsuno Sizu

Re: Tatsuno Sizu

Re: Tatsuno Sizu

Re: Tatsuno Sizu

Re: Tatsuno Sizu

Re: Tatsuno Sizu

Re: Tatsuno Sizu