Arashi Himiko

                      - Állj fel!
                      Ahogy a hideg fém alulról az állának nyomódott, lassan felemelkedett a földről.
                      - Nézz rám!
                      Dacosan lesütötte a szemét. A penge a bőrébe fúródott: a nyakán vékony vércsík csorgott végig.
                      A férfi felsóhajtott.
                      - Figyelj, kölyök. Ennek nem kell így történnie. Csak add át, amit akarok, és egyikkőtöknek sem esik bántódása.
                      A gyermek felemelte a fejét. Tekintetében düh égett, harag, ellenállás. Összeszorította a száját.
                      - Nem.
 
Időbeli elhelyezés: Himiko geninvizsgája után körülbelül fél évvel
 
 
     Az ég alja még alig pirkadt, ahogy az árnyék csendes, puha macskaléptekkel átvágott az udvaron. Nem volt hideg, ő mégis megborzongott, ahogy a kertkapu zárja halk kattanással a helyére csúszott.
     Kint volt.
     - Mégiscsak megérte az a sok év tanulás, nem igaz? – szólalt meg a sunyi, gonosz kis hang a fejében.
     - Milyen kár lenne, ha valamit ott felejtettél volna…
     Kelletlenül megrázta a fejét: addig úgysem szabadul ettől a kellemetlen érzéstől, amíg le nem ellenőriz mindent a saját szemével. Nagyot sóhajtott, és lekapta a hátáról a zsákot. Elég volt egyetlen pillantást vetnie bele, hogy rájöjjön, mi nem stimmel: nem az, mit rakott bele, hanem, hogy mit nem vett ki. Előző este rajzolni volt, hazatérve pedig csak levágta a táskát az ágy mellé, ahonnan reggel felkapta. Az egyszerű, fekete mappa biztos elkerülte a figyelmét a félhomályban, a fáradság szürke ködén át. Kelletlen arccal fordult az egyszintes faépület felé – mindig is úgy gondolta, túl nagy számukra – és a kerítésnek támaszkodott.
     Na, nem, az teljesen kizárt, hogy visszamenjen. Nem, miután annyit szenvedett azzal, hogy ne ébresszen fel senkit. Kibírják azok a rajzok! Majd megpróbálja nem annyit dobálni a táskáját.
     És kevesebb shurikent kapni a hátába.
     Lassan kifújta a levegőt, és elindult lefelé az utcán.
     Az utcák teljesen néptelen voltak. Nem csoda, ilyen korai órán: a nap csak ekkor bukkant ki a vörösre színezett fák mögül, és egy pillanatra elvakította a kislányt. A ferde fényben arany porszemek táncoltak, a felhők rózsaszín, narancssárga, sárga, és piros színekben pompáztak.
     - Egyszer le kéne rajzolnom – gondolta elmélázva, felsője aljával törölgetve maszatos szemüvegét.
     Teljes csöndben és békében jutott el a falu bejáratáig, ahol végre két másik élőlény fogadta: az elsők, akikkel aznap reggel találkozott (leszámítva a tarka kóbormacskát, aki a lábához dörgölődzött két sarokra a házuktól, és akinek megvakarta a fülét).
     - Szerintem nem éri meg – hallotta egyiküket, ahogy odaért: valamire válaszolt, de a kislányt meglátva inkább kifejtette, miről beszél.
     - Ez a korán kelés, úgy értem. Lehet bármilyen fontos ez a küldetés, kaphatunk érte bármennyi pénzt, akkor sem éri meg.
     Apró, 13 éves fiúcska volt: szeplős, pufók arcába rendezetlen, göndör, répaszínű tincsek hullottak, világoskék szemei alatt pedig fekete karikák éktelenkedtek.
     Ez csak egy C szintű küldetés, abból is a könnyebb fajta – szerette volna mondani a kislány, de inkább megtartotta magának a véleményét. Még, ha az első C szintű küldetésünk is...
     - Kouji úgy döntött, inkább felhagy a ninja léttel – magyarázta társa a vita lényegét.
     - Elköltözik valami csendes, nyugodt kis falucskába, és hátralévő napjait semmittevéssel tölti.
     Ahogy az ezüstszín hajú, sötét szemű fiú beszélt, Kouji sűrűn bólogatott.
     - Én persze nem értek egyet ezzel – tette hozzá –, én valahol a Hold országának egy nyaralóparadicsomában telepednék le.
     Elvigyorodott, és kitartotta a tenyerét, hogy barátja belecsaphasson.
     - Legyen, a te ötleted jobb. Amúgy sem ártana, ha magadra szednél pár kilót. Meg némi színt. Úgy nézel ki, mint egy járkáló hulla.
     A kislány felé fordult.
     - Na és te, Himiko? Jössz velünk?
     - Inkább a hajnali kelés. Halálra unnánk magunkat – felelte teljes komolysággal, amivel a fiúkat láthatóan nem nyűgözte le.
     - Ha te is jössz, akkor biztosan – morogta a fekete szemű, majd elhallgatott.
     A kislány megvonta a vállát, és – szinte észrevehetetlenül, de egy kicsit nagyobb távolságot tartva, mint ami kettejük között volt – leült melléjük a földre. A beszélgetés ezzel elhalt: fáradtan, csöndesen bámultak maguk elé, ki-ki elveszve a saját gondolataiban.
     Arra eszmélt, hogy egy nagy, meleg tenyér nehezedik a vállára.
     - Azért, hogy három gyerekemből egyik se legyen korán kelő! Ez valóban nem túl jó arány. Tebenned bíztam, Himiko.
     A férfi lehelete csiklandozta a fülét. Lerázta magáról a kezét, és fölállt.
     - Bocs, hogy csalódást okoztam – morogta.
     - És amúgy sem vagyunk a gyerekeid. A csapatod vagyunk.
     A férfi cinkosan mosolygott, és megvonta a vállát. Fiatal volt, nagyon fiatal: egy huszonéves, vékony srác, akiről az ember nem feltételezné, hogy csapatvezető jounin.
     - Inkább a küldetést mondd, sensei – rángatta meg a szőke kisfiú a kabátját – annyira azért nem volt lelkes, hogy fel is álljon.
     - Mi olyan fontos, hogy hajnalok hajnalán kell megcsinálnunk?
     A mestere kedvesen összeborzolta a gyermek haját, majd a táskájába nyúlt, és elővett belőle egy mappát.
     - Elég egyszerű küldetés: eljuttatni egy fontos értéktárgyat A pontból B-be. Azért indulunk hamar, mert – bár nem számítok semmi gondra az úton – mégiscsak jobb elkerülni a felesleges feltűnést. A célunk egy vidéki rezidencia, a falutól nem messze, megbízónk valami gazdag fickó, akinek úgysem jegyeznétek meg a nevét, a csomag pedig egy híres festmény, amit rengeteg pénzért vásárolt, és szeretné, ha biztonságba eljutna hozzá – de ezt csak Himikónak mutatom meg, mert ő értékelni is fogja.
     A mappából egy lapot húzott ki, és a kislány kezébe adta.
     - Mit gondolsz?
     Himikót lenyűgözte a kép. A vonalak, a formák összjátéka; egy pillanatra szinte nem is hallotta a társai hangját,
             [ - Mindig kivételezel vele, sensei!
               - Fogd be, Kouji! Ezt úgy mondod, mintha tényleg egy fikarcnyit is érdekelne a művészet.
               - És, ha azt mondom, érdekel?
               - Akkor már megint csak hazudnál. ]
mintha megszűnt volna körülötte a világ, ez a világ, és bepillantást nyerhetett volna egy sokkal, de sokkal tökéletesebbe…
     Lassan, hosszan kiengedte a levegőt – észre sem vette, hogy bent tartotta – és erőszakkal elszakította a szemét a képről.
     - Kouji, Ryota, ne olyan hangosan, kérlek, fölveritek az egész falut – próbálta csitítani a mestere a fiúkat, és olyan bensőséges mosolyt villantott a kislányra, mintha lenne egy közös titkuk, amit csak ők értenek.
     - Hogy tetszik? – kérdezte.
     Himiko egy pillanatig keresgélte a szavakat, végül csak annyit mondott:
     - Gyönyörű.
     - Ugye?
     A két másik gyerek a háta mögé somfordált, és onnan nézték a kezében tartott festményt.
     - Én nem látom, mi benne olyan nagy szó – vonta meg a vállát Ryota, és már el is veszítette az érdeklődését.
     - Még csak nem is színes. Csak fekete, meg fehér – tette hozzá a társa, hasonló eredményre jutva.
     - Akkor megegyezhetünk, hogy Himiko vigyázzon rá?
     - Micsoda?!
     Általános felhördülés.
     - Egyedül neki tetszik, plusz – bocsáss meg, kedvesem – amilyen aprónak és gyengének tűnik, őnála keresnék a legkevésbé.
     - Menj a francba, sensei – morogta a kislány, és csapata halk nevetésétől kísérve a mappájába csúsztatta a képet, majd - ahelyett, hogy ezután csak simán a táskájába süllyesztette volna - inkább elővette a saját tartóját, és áttette abba.
     - Véletlenül elhoztam – magyarázkodott, ahogy visszaadta a férfinak a mappát -, és az enyém jobb. Keményebb a fedele, jobb védelmet biztosít, de nem tudtam mappástul belerakni.
     Csupa mosoly mestere beleegyezően bólintott, és összecsapta a tenyerét.
     - Nos, csapat? – nézett végig fáradt, de tettre kész tanítványain.
     - Indulhatunk?
     A gyerekek elszántan bólintottak, és kiléptek a falu kapuján.
 

     - Pontosan milyen messze is van az a „nem messze a falutól”, sensei?
     - Ja, sensei, a „nem messze” normális emberek számára általában egy kellemes pár órás sétát jelent.
     - Pár órásat, sensei. Esetleg egy délelőttöt.
     - Vagy egy délutánt.
     - De csak az egyiket.
     - Nem mindkettőt.
     - És megy le a nap.
     - És még nem vagyunk ott.
     - Ezért indultunk ilyen korán?
     - Fáradt vagyok. És éhes. Messze vagyunk még?
     - Befognátok végre?! – mordult fel Himiko. Eddig nagyon csendben tűrt, pedig ő is fáradt volt, és ő is rövidebb útra számított, de ha a mesterük azt mondta, menni kell, akkor menni kell.
     - Hisztisek vagytok.
     - Te meg idegesítő. Azt hiszed, annyival jobb vagy nálunk, csak a neved miatt?
     Himiko hirtelen hatalmas késztetést érzett, hogy lekeverjen a fiúnak egy pofont.
     Milyen mókásan bevörösödne az a sápadt bőre! Végre lenne egy kis szín az arcában – amúgy is illene a szőke hajához. Szerintem tedd meg.
     Fogalmuk sincs, mennyi idegesítő marhasággal jár, ha az ember egy nagynevű klánból jön.
     Tedd meg!
     Fogalmuk sincs.
     Lassan, sziszegve kifújta a levegőt, ellazította ökölbe szorított kezeit, és borzasztó – inkább vicsorgást, mint – mosolyt vetett a fiúra.
     - Nem, Ryota, nem a nevem miatt vagyok jobb nálatok.
     - Oh, szóval a képességeidre vagy olyan büszke? Melyikekre? A zseniális taijutsudra? Oh várj... nem abból vagy szánalmas? Meséld csak el, milyen felemelő érzés is minden edzésen kikapni!
     A kislány elvörösödött, és megszaporázta a lépteit, hogy tanulótársai társasága helyett inkább beérje a mesterét. Egy tisztáson vágtak éppen át, és a nap már átbukott a horizonton: az ég még vörös volt, de gyorsan veszített a színéből.
     - Ne is foglalkozz velük, csak fáradtak – mosolygott rá a férfi, és megpróbálta megveregetni a vállát, de Himio kisiklott a keze alól.
     - Egy kis gyakorlással –
     - Nem érdekel – dörrent rá, és még jobban nekiiramodott, hogy végre ott hagyhasson mindenkit, aki idegesíti, aki zavarja, hogy végre magában lehessen, végre újra az erdőben lehessen, végre újra az ösvényen állhasson, és ne ezen a zavaróan nyílt mezőn…
     Minden egyszerre történt. Valami megjelent előtte, és felé kapott; de mielőtt elérhette volna – érezte a mozdulat keltette légmozgást a bőrén – valami megragadta hátulról, és visszarántotta. Hátrarepült, majd leérkezve még egy szakaszon föl is szántotta a földet, mielőtt prüszkölve fölállhatott volna.
     - Mi a f – kezdte volna, de ideje sem volt végigmondani, mielőtt a shuriken néhány miliméterre elhúzott volna füle mellet. Rémülten odébbgördült, és a szeme sarkából látta, ahogy a fiúk fegyvert ragadnak, a mestere felől pedig vad lángok csapnak fel; csak remélni tudta, hogy az ő technikája, nem pedig ellene használták. A hátára fordult, és a füle mellé támasztott kezeivel lendületet adva talpra lökte magát, tekintete felmérte a csatateteret, és közben kezeiben már meg is jelent a kunai. Öten voltak: öt maszkos férfi, hárman a mesterével álltak szemben, a másik kettő épp a két fiú felé lendült – talán őket még mindig nagyobb fenyegetésnek érezték, mint a kislányt. A fűben itt-ott megperzselt foltok világítottak egy tűzelemű jutsu hamisítatlan nyomaiként.
     Melyiküket támadja meg?
     A mestere volt a legszorultabb helyzetben, mégis, talán inkább a társai szorultak a segítségére: Kouji rémülten ugrott el a felé repülő dobócsillagok elől, és pánikszerűen néhány shurikent próbált ő is a felé közeledő maszkos férfihez vágni, de az könnyedén elhajolt előlük. Ryota feltartott kunai-ján szikrázva csattan ellenfele fegyvere, a fiú összeszorított fogakkal, az erőlködéstől fél szemét behunyva próbálta hárítani a támadást, de a karja beleremegett, és alig, hogy a pengéik szétváltak, megtántorodott, és karjait kitárva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Szemei a felismerés rémületétől kitágultak, ahogy támadója újra lecsapott, és ő tudta, hogy nem lesz ideje újra felemelni a fegyverét.
     Himiko ugrott. A kezében tartott fegyvert Kouji támadójához vágta, de nem tudta megvárni, talál-e: teljes lendületével a közelebbi férfinak vágódott, ledöntve őt a lábáról, és megmentve a szőke fiú életét. Földet érve megpróbált odébbgurulni és felállni, de a férfi megragadta és visszarántotta. Felsikoltott.
     - Himiko!
     Kicsusszant a hátizsákjából, a férfi felé rúgott és az arcába karmolt; felszántotta a homlokát, és ahogy az a vért próbálta kitörölni a szeméből, a hasára fordult, és legalább négykézlábra emelkedett.
     - Itt volt elég.
     Valami a hátára nehezedett, és az ő gyenge karjai nem bírták el a nyomást: visszazuhant a földre, mozdulni sem tudott, úgy érezte, összepréselik a tüdejét. Bal kezének ujjai a földet kaparták, a jobbal megpróbált előhalászni egy fegyvert, de valaki a kezére lépett: felnyögött a fájdalomtól.
     - Azt mondtam, elég – sziszegte a hátán térdelő férfi, és fél kezével a földre nyomta a fejét. Talpa alatt erősen tartotta a jobb kezét, a bal pedig tehetetlenül hevert a feje fölött. Néhány pillanatig még vergődött, nem akarta elfogadni a vereségét, de ahogy a hátán erősödött a nyomás, és kiszorult a levegő a tüdejéből, végül feladta, és elernyedt.
     - Jó kislány.
     Dühödten vicsorgott, de tehetetlen volt. Amennyire tudott, végignézett a csatatéren, és lassan eluralkodott rajta a félelem. Kouji a hátán feküdt, két kezét nyitott tenyérrel fölfelé maga mellett tartotta, hogy jelezze a férfinek, aki felette állt, és fegyvert szegezett rá: nem akar gondot, megadja magát. A támadója anélkül, hogy levette volna róla a szemét, kirántotta a vállába fúródott kunait – hát mégis talált – de nem úgy tűnt, mintha komolyabb sérülést okozott volna neki. (Himiko kicsit fellélegzett viszont, mikor megállapította, hogy a gyerek is szinte sértetlen.)
     Ryota már nem volt ilyen könnyű eset. Himiko pont látta, ahogy (újra?) nekiugrik az egyik ninjának, aki a mesterükkel akasztotta épp össze a fegyverét. A kislány valahol mélyen csalódást érzett, amiért ő megmentette a fiút, az mégsem siet a segítségére. Mintha megsejtette volna, fogvatartója halkan felmordult.
     - Nem vagytok valami összetartó csapat, mi?
     Himiko fújtatott, mint egy macska, de többet nem tehetett.
     - Túl erősek – állapította meg rémülten. Ők pedig túl gyengék. Még nem álltak készen egy ilyen küldetésre, még nagyon nem… A szőke fiú fegyverét előreszegezve a férfira rontott – magához képest valóban lenyűgöző sebességgel, de Himiko is mindig gyorsabb volt nála, nem, hogy még magasabb szintű ninják! A félelme beigazolódott: a férfi eltaszította ellenfelét, és visszakézből olyan pofont adott a fiúnak, hogy az oldalt a földre esett.
     - Ryota! – kiáltotta a mesterük, és ez az apró figyelemelterelődés okozta a vesztét: a másik ninja kardja egyenesen és mélyen az oldalába fúródott.
     - NEM!!!
     Himiko felsikoltott, Ryota döbbent arccal emelkedett fel a földről, Kouji néma rettegéssel fordult felé. Tágra nyílt szemekkel nézték, ahogy a mesterük megtántorodik, és térdre zuhan.
     - Maradj ott! – parancsolta a másik, és intett a társának, mire az kicsavarta a fiatal férfi kezéből a kardot, egyik karjával átfogta a vállát, a másikkal egy kunait szegezett a torkának.
     Ryota négykézáb helyzetbe tornászta magát.
     - Sensei… - óvatosan felé nyúlt, de megmerevedett, ahogy az előbbi ellenfele – Himiko lassacskán rádöbbent, hogy valószínűleg a támadóik vezére – felemelte mesterük katanáját a földről, és a gyerek torkához illesztette.
     - Tudod, kölyök, nem tudom eldönteni, hogy bátor vagy, vagy inkább ostoba. Valószínűleg mindkettő. Csak add át, amit akarok, és nem kell többet harcolnunk. Állj fel! – parancsolta.
     - Állj fel! – könyörgött Himiko némán. A fiú egy pillanatig mintha ellenállt volna, de a kard nyomása az álla alatt hamar jobb belátásra térítette.
     - Nézz rám!
     Nem történt semmi.
     Úgy érezte, sosem kötődött különösebben ezekhez a fiúkhoz, Himikonak mégis a torkában dobogott a szíve, ahogy némám drukkolt, hogy az ezüstszőke fiúnak jöjjön meg az esze, és adja fel azt az átkozott büszkeségét.
     - Figyelj, kölyök. Ennek nem kell így történnie. Csak add át, amit akarok, és egyikkőtöknek sem esik bántódása.
     Ne legyél ostoba, Ryota! Add oda neki! Add oda azt az átkozott festményt!
     A fiú lassan felemelte a fejét.
     Fenébe a ninja léttel, fenébe az egésszel, ADD ODA!
     Fekete szemében dacos tűz égett, és a kislányon újra eluralkodott a pánik. Már tudta, mielőtt a fiú kiejtette volna a száján:
     - Nem.
     A férfi felsóhajtott, mintha azt mondaná: „én mindent megtettem”, és ebben a pillanatban Himikonak végre beugrott, mekkora ostobaság valójában, hogy a társa itt játssza a tragikus hőst. Hiszen neki nincs is ebben szava.
     - De nem is kell! – kiáltotta oda a férfinak, mire mindketten ránéztek. A felnőtt kérdőn, a gyermek figyelmeztetőn.
     Pokolba a ninja léttel.
     - Nem is kell, mert nem is tudja – mondta a kislány bátran, és amennyire tudta, felemelte a fejét.
     Pokolba a küldetéssel.
     - Mert nálam van.
     Pokolba a festménnyel. Ezért nem éri meg meghalni.
     - És én odaadom.
     Érezte, ahogy a nyomás enyhül a hátán, és a csizma eltűnik a kezéről, úgyhogy lassan négykézlábra emelkedett, majd felállt. A néhűny lépésre heverő hátizsákjához lépett, és kivette belőle a mappát.
     - Felteszem, a festmény kell.
     A férfi bólintott.
     - Tudod egyáltalán értékelni? Látod te a szépségét?
     A maszk mögött az idegen felröhögött.
     - Nem nekem kell látnom, kölyök. Az a lényeg, hogy mások lássák. És fizessenek érte. És nem, nem kérem a mappádat, lehet rajta bármi pecsét, amit aztán tudtok követni, vedd csak ki belőle a képet, és add oda csak azt! Még, hogy értékelni…  - horkantott – persze, valóban gyönyörű! A színek, a formák, az érzések, amiket átad, stb. stb., és most add át inkább te, amit akarok, és ne húzd az időt!
     A kislány kinyitotta a mappát, és egy pillanatra megmerevedett; aztán előhúzta a képet, becsukta és a földre dobta mappát, és a hozzá legközelebb álló maszkoshoz fordult.
     - Neked adjam, vagy vigyem el a főnöködig?
     A Ryota tekintetéből áradó utálat perzselte a bőrét. A mesterére nem mert nézni. A maszkos fickó nem válaszolt, ezért úgy döntött, akkor utóbbi lehet a helyes megfejtés: lassú léptekkel elsétált a vezérükig, és annak kinyújtott kezébe adta a papírt.
     - Gyáva féreg – hallotta Ryota sziszegését, de nem nézett rá.
     - Nem, kedves barátom – válaszolt helyette a férfi, és rávigyorgott a fiúra.
     - Csak belátja, mikor veszített.
     - Akkor megvagyunk? – vágott közbe a kislány türelmetlenül, fejér fölemelve, karját erőszakkal leszorítva az oldalához. A hangja csak egy pillanatra remegett meg.
     - Meg. Öröm volt veled üzletelni – kacsintott rá a férfi, és a földre dobta a kardot.
     Úgy tűntek el, ahogy jöttek: mint az árnyék, amit magába szippant a sötétség. Az egyik pillanatban még ott álltak, a következőben már nem voltak sehol. A kislány lassan kiengedte a levegőt, ellazította az izmait, és felnézett az égre: a csillagok mosolyogtak vissza rá.
     Közben teljesen lement a nap.
     - Te gyáva féreg! – az arcán olyan hirtelen csattant az ütés, hogy épp úgy a földre esett, ahogy a fiú ezelőtt.
     - Nem hiszem el, hogy csak így átadtad nekik, te undorító, utolsó rohadék!
     Egy csizma vágódott az oldalába, és ahogy megpróbált a hátára fordulni, a fölötte térdelő fiú ökle újra az arcába csapódott.
     - Várj… - nyögte.
     - Hogy van egyáltalán merszed ninjának nevezni magad? Nem vagy méltó erre a megszólításra, a genin rangra, az Arashi névre! Egy ninja sosem…
     - Most már elég lesz, Ryota – a fiú ökle megállt a levegőben, ahogy a férfi szorítása megálljt parancsolt neki. Himiko kigördült alóla, és néhány lépéssel odébb ülő helyzetbe tornázta magát. Ahogy megtörölte az orrát, a kézfején vörös foltok maradtak. A fűbe köpte a szájában összegyűlt vért, és gyűlölködve a fiúra vicsorított:
     - Bár ne mentettem volna meg az életed! – sziszegte.
     - Ezen az áron nem is kellett volna!
     - Milyen áron? – szólt bele a mesterük kedvesen.
     - Harc nélkül feladta a küldetésünket, sensei!
     - Úgy lenne? – a férfi kedvesen mosolygott, habár a szemében Himiko mindent látott, csak örömet nem: bűntudatot, megbánást, még egy pillanatra talán haragot is; iszonyatos, izzó gyűlöletet, azokkal szemben, akik rákényszerítették, hogy tehetetlenül nézze, ahogy a csapatát bántják, és saját maga ellen, mert ezt hagyta.
     - Kouji, kérlek – intett a másik fiúnak, ahogy a kislányhoz sétált, és megvizsgálta az arcát – nem tört el az orrod – Idehoznád kérlek Himiko cuccait?
     Alighogy a fiú felemelte a földről a mappát és a hátizsákot, Ryota arcán szétterült a felismerés.
     - Te… - nézett a kislányra, mire az dacos, gyűlölködő pillantással válaszolt. Félrelökte a mestere kezét, és kikapta a vöröshajú gyerek kezéből a cuccait. A hátára kapta a zsákot, és a mappából előrántott egy papírlapot.
     Egy festményt.
     - Itt a küldetésed – köpte szinte a szavakat, ahogy Ryota lába elé ejtette a képet. A fiú megbánással vegyes meglepődéssel nézett rá. Mondani akart valamit, de a lány nem várta meg. Hátat fordított, és a mesteréhez sétált.
     - Túléled? – morogta. A férfi sápadt volt, csapzott, gesztenyeszín tincsei az arcába hullottak, vértelen ajka mégis büszke mosolyra húzódott.
     - Túl – nyögte, de az oldalára szorított keze alól dőlt a vér. Himiko előkotorta az elsősegély felszerelését, de ezután tanácstalan volt.
     - Nem tudom, hogyan lássam el – mondta halkan.
     - Csak kötözd be jó szorosan – felelte a férfi bátorítóan, és nagy nehezen kigombolta az ingét.
     - Szólok, ha túl laza.
     Úgy tett. Összeszorított szájjal fogta a kötszert, és minimális ismereteit felhasználva, amit magára szedett, legjobb tudomása szerint bekötözte a sebet, és kötött rá egy jó szoros csomót.
     - Jó lesz? – kérdezte, és mestere bólintott. Összekapcsolta az átázott ruhadarabot, és talpra kecmergett. Egy pillanatra megtántorodott, de még időben meg tudott támaszkodni a kislány keskeny vállán.
     - Akkor mehetünk? – villantott egy fáradt mosolyt a gyerekekre.
     - Oda kellene érnünk, mielőtt azok az idióták rájönnek, hogy nem egészen azt kapták, amit szerettek volna. Esküszöm, most már tényleg nincs messze, és ráérünk holnap reggel visszaindulni.
     - Mit kaptak, sensei? – kérdezte Kouji értetlenül, az arcán az egyértelmű „nem hiszem el, hogy csak én nem értem” kifejezéssel.
     - Mit adtál nekik? – fordult Himiko felé.
     - Az egyik rajzát – felelt helyette halkan az ezüstszőke fiú.
     - Azt mondta a vezérük, amikor a képről kérdeztem, hogy nagyon tetszenek neki rajta a színek; úgyhogy adtam nekik egy színes képet – fejtette ki csöndesen a kislány.
     - Az eredeti festmény fekete-fehér, de ezek szerint fogalmuk sem volt, hogyan néz ki.
     - Lehetett volna elszólás is – akadékoskodott a fiú.
     - És akkor nagy bajban lettél volna, amiért megpróbáltad átvágni őket.
     Himiko megvonta a vállát, és egyenesen Ryota éjfekete szemeibe nézett. A fiú tekintete megbánást üzent, mielőtt lesütötte volna. „Bocsánat” – formálták az ajkai, de a kislány elfordult tőle.
     - Nem jutott jobb eszembe.
 

     A felkelő nap sugarai aranyló fénnyel szűrődtek át a vörösre festett leveleken, és táncot jártak a fűben fekvő kislány haján, bőrén.
     - Nem is dicsértelek meg.
     Ahogy az árnyék rávetült, kinyitotta ezüstszínű szemeit.
     - Neked köszönhetjük, hogy teljesítettük a küldetést, ráadásul senkinek nem esett komolyabb baja. Ha nem jár olyan gyorsan az eszed, sokkal rosszabbul is végződhetett volna.
     - Csak mázlim volt, hogy véletlenül a táskámban hagytam a rajzaim – morogta, és újra becsukta a szemét.
     - Ha jobban harcolunk, eleve nem kerülünk ilyen szituációba.
     - Ellenséges ninjákkal találkozni nem C szintű küldetés. Akkor sem, ha csak hozzátok hasonló geninek lettek volna, ők pedig biztosan legalább chuunin szintűek voltak.
     Érezte, ahogy a férfi leül mellé a fűbe.
     - Nem is kellett volna tudnotok legyőzi őket, és végül nem is volt rá szükség. A feladat a festmény kézbesítése volt, és ezt teljesítettük is. De beszéltem a falu vezetőjével, aki ki is küldött egy csapat magasabb szintű ninját, hogy elkapják a támadóinkat, akárkik is valójában.
     - Az egyikről letéptem a maszkot – mondta a kislány elmélázva.
     - És felismerted?
     Megrázta a fejét.
     - Nem.
     - De arra legalább emlékszel, hogy nézett ki?
     Újabb fejrázás.
     - Sötét volt, és volt fontosabb dolgom is.
     A férfi halkan felnevetett.
     - Jogos.
     Néhány percig csöndben hallgattak egymás mellett, végül a férfi feltápászkodott. Félig lehunyt szemhéja alól a kislány tökéletesen ki tudta venni a törzsét borító kötés vonalát.
     - Igazából csak ennyit akartam – mondta, és nyújtózott egyet.
     - Ja! És most, hogy végre kiengedtek a kórházból, délután szeretném újrakezdeni az edzést. Így is kaptatok két teljes nap pihenést.
     A kislány csak horkantott egyet, mire a férfi elmosolyodott, és megfordult.
     - Még valami – torpant meg mégis egy pillanatra.
     - Kérlek, ne haragudj Ryotára. Már abban a pillanatban megbánta, hogy úgy neked ugrott, amikor rájött, mi történt valójában. Talán adhatnál neki egy esélyt.
     - Majd meglátom – felelte halkan a kislány, ahogy újra egyedül maradt a tisztáson. És eddig sem pihent: nem messze, egy lehántott kérgű fa adhatott tanúbizonyságot a gyermek elszántságáról, hogy legközelebb ne tudják ilyen könnyedén elintézni.
     Néhány percig még csöndben pihent, és mikor végre elszánta magát, föltápászkodott. Hazaindult.
     A nap lassan kúszott felfelé az égbolton, és az utcák megteltek emberekkel. A házuktól néhány sarokra a tarka kóbormacska a lábához dörgölődzött, és ő lehajolt, hogy megvakargassa a fülét. Valahol, messze innen, valaki már biztosan rádöbbent, hogy a kép, amit leszállítottak neki, az égadta világon semmit nem ér, és ez mosolyt csalt az arcára.
     Nem lenne most azoknak a ninjáknak a helyében.