Kyameru Chrono

Név: Kyameru Chrono
Kor: 12 év
Nem: férfi
Falu: nincs
Kaszt/rang: shinobi – genin (testőr)
Vércsoport: 0- (abszolút adó)
Shinobi felszerelés: 5 kunai-kés, 5 shuriken, 2 füstbomba, 20 robbanócetli, különféle tekercsek, 10 méter hosszú drót, wakizashi, shuriken tartó, fejpánt Sunagakure jelképével
Egyéb tárgyak: több kulacs, távcső, hátitáska, oldaltáskák, ruhák, útinapló, térképek, túlélő felszerelés, pénz

Külső leírás:
- Magasság: 140 cm
- Súly: 45 kg
- Testalkat: átlagos
- Hajszín: őszes-fekete
- Szemszín: kék

Ruházat:
Chrono kétfajta ruhát tart magánál. Vándorlásai ideje alatt hétköznapi, sötétkék ruhákat viselt, mely egyszerre volt kényelmes és praktikus, mert nem akadályozta a mozgást. Viszont a sivatagi viselete ettől lényegesen elüt. Ilyenkor a testét teljes egészét elfedi, hogy ezzel csökkentse a párologtatás mértékét. Karjaira (vállig) és lábaira (combig) szorosan géz van kötözve, ezzel alkotva az alsónadrággal együtt egy alsó réteget alkotva. Ezen egy lenge pólót és térdig érő nadrágot visel. Végezetül egy világosbarna, bokáig érő utazóköpeny (melyet elöl, tud kinyitni akár egy rántással is) van rajta, illetve a fején egy utazókalap. Jobbkezes, ezért a shuriken tartó a jobb lábán helyezkedik el. Fejpántját a homlokán hordja (sivatagban egy rongyot szokott ide tenni, hogy vízhiány esetén a saját izzadtságát facsarja a szájába). Emellett van egy harmadik ruhája is, de azt még nem állt módjában felvenni.

Jellem:
A hat éves kiképzés hatására Chrono addigi személyisége teljesen átformálódott. Valószínűleg egy csupa szív, erőszakot alapjáraton elvető emberré lett volna. De a sors nem így akarta. Mikor közeledtek a Kyameru klán főtáborához, Chrono egy hallgatag, céltudatos fiú volt már. Gyakorlatilag csak akkor beszél, ha szükséges, semmi felesleges dolog. Emellett beleverték a kötelességtudatot is, annak érdekében, hogy bárhol bármilyen körülmények között megvédhesse azt a lányt, akit majd rá szándékoztak bízni a védelmére. Néha még előjön belőle azért a régi személyisége, és ilyenkor teljesen más, mint amúgy. Egyéb tulajdonságok: figyelmes, bátor, eltökélt, kitartó, magabiztos, segítőkész.

Előtörténet:

Az indulás:
Hat éves voltam akkor. Az addigi életem, mint minden gyereké, burokban telt. Négy testvéremmel játszva, kik közül én voltam a legidősebb, nem is tudtam, mi vár rám. Így volt ez azon a bizonyos napon is, amikor arra lettem figyelmes, hogy a sivatagi házunkhoz egy ismeretlen, köpenybe burkolódzott alak közeledett. Beszaladtam a házba és értesítettem anyámat a dologról, akik halálra vált arccal jött ki velem az ajtóba. Pont találkoztunk az odaérő jövevénnyel.
- Üdvözlöm, Kitao asszony - vette le a fejfedőjét a középkorú nő. - A Kyameru klántól jöttem.
- Értem - bólintott anyám. - Kérem, fáradjon beljebb.
Anyám beinvitálta a jövevényt a nappaliba.
- Remélem megérti, de nem maradhatok sokáig. Tudja jól, mi állt az egyezségben. Át kell adnia nekem a fiút.
- Igen, tudom. De kérem, engedjék, hogy összepakoljak neki.
- Ez csak természetes. Mindenesetre, szeretnék vele négyszemközt beszélni.
Anyám bólintott, majd elsétált. A nő közben leguggolt elém. Félve néztem vissza rá, miközben tettem hátra egy lépést. Az előttem guggoló igyekezett mosolyt erőltetni az arcára - ami módfelett nehezen sikerült neki -, majd megszólalt.
- Szervusz. A nevem Kyameru Ise. Most velem kell jönnöd.
- De… de miért, néni?
Láttam, hogy a nő arcán megfeszül egy idegszál, de aztán uralkodott magán.
- Először is, ha jót akarsz magadnak, ne nénizz engem. Szólíts csak Isének. Másrészről pedig… nos, erről én nem beszélhetek neked. Ha majd elég idős leszel, meg fogod tudni, ezt megígérem neked.
Erre csak bólintani tudtam. Hamarosan anyám is visszatért.
- Menj a szobádba és öltözz át - utasított, miközben egy kis csomagot adott a kezembe.
Engedelmeskedtem is a kérésnek, öt percen belül visszatértem a nappaliba. Anyám még másokkal is ellátott. Egy lábra erősíthető tartóval, két övre akasztható táskával, egy utazóköpennyel és egy olyan fejfedővel, amit Ise is hordott.
- A táskádban olyan tekercsek vannak, melyek a szükséges felszereléseket tartalmazzák. Minden, amire szükséged lehet.
Na igen, anyám kunoichi volt, csak miután megházasodott, visszavonult, hogy a családalapításra koncentrálhasson. Anyám magához ölelt engem, miközben puszit nyomott az arcomra.
- Kérlek, vigyázz magadra, Chrono!
Nagy nehezen elengedett, majd noszogató mozdulatokkal Ise felé küldött, aki már az ajtóban állt.
- A klán nevében köszönöm, hogy tartotta a szavát. Ne aggódjon, nem fog az áldozata kárba veszni.
Anyám csak bólintott, miközben a könnyeivel küszködött.
- Gyere! - utasított Ise, majd kisétált a nappaliból.
Nehezen tudtam rávenni magamat, hogy utána menjek, de végül megtettem. Kicsit futnom kellett, mert a nagy tétovázás közepette már jócskán eltávolodott a háztól.
- Hova megyünk, Ise-san? - kérdeztem.
- Mostani utunk a Folyó országába vezet. Míg odaérünk, elmondom neked a jövődet.
Ise felületesen elmagyarázta nekem, hogy hátralevő életemben a Kyameru klánt kell szolgálnom, de hogy miért, arra nem adott okot. De ezt kárpótlandó elég sok dologba beavatott engem. Mesélt a klánjáról, arról, hogy mi a feladata, hogy a tagok milyen célnak szentelték az életüket.
Ezen felül elmondta, hogy a birtokomban levő tárgyak mire valók. Így ismerkedtem meg a kunai-késsel, a shurikennel, a dróttal, illetve a különböző tekercsekkel. Továbbá mesélt nekem a chakráról, az elemi életenergiáról is, valamint a jutsu-król, melyeket ennek segítségével hozunk létre. Sőt, mi több, míg elértük a határt, megtanította nekem a pecsételő technikát is. Ez mondjuk létfontosságú volt, mert így hozzá tudtam férni a tekercseimbe rejtett felszerelésekhez.
Egy hétig meneteltünk a sivatagban. Egyhangú volt a program. Nappal meneteltünk, éjszaka pedig kipihentük a fáradalmainkat. Viszont nekem már a harmadik napon nehézségeim támadtak. Nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, és közel álltam ahhoz, hogy feladjam az egészet.
De mégis… volt valami, ami ezt nem hagyta. Valami, ami hajtott engem, ami rávett, hogy folytassam az utamat. Ebbe a valamibe kapaszkodtam, amikor minden panaszkodás nélkül lépkedtem Ise mellett, míg meg nem érkeztünk a Folyó országába.

A Folyó országa:
Innentől még egy napig tartott az utunk, amikor is megérkeztünk egy erdőbe.
- Itt is volnánk - csapta össze a tenyereit Ise. - Ez lesz az otthonunk az elkövetkezendő időkben. Öltözz át, utána elmondom a teendőket.
Így is tettem. Miután elpecsételtem a sivatagi ruhámat, új felszerelésben tértem vissza a nőhöz.
- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el - nézett rám komoly arccal. - Az elkövetkezendő három évben itt fogunk tartózkodni. Ittlétünk alapvetően az alapok elsajátításáról fog szólni. Elvárom, hogy mindent megtanulj, amit tanítani fogok neked. Azt előre bocsátom, hogy nem fogok kesztyűs kézzel bánni veled. Szóval, ha megbotlasz, akkor annak következményei lesznek, értem?
Kissé félve bólogattam.
- Rendben - kissé megenyhült az arca. - Kibírtad az egy hetes túrát, szóval valószínűleg van benned kitartás. Szóval ez adhat bizakodásra okot. Na de most feküdj le, holnaptól kemény élményekben lesz részed.
Így is történt. A következő napoktól kezdve mindig kora hajnalban ébredtem, és késő délután volt, mire Ise azt mondta, hogy elég és mehettem aludni. A napok ugyan arra a programra alapulva teltek. Délelőtt gyors reggeli, majd kezdődhettek a fizikai edzések. Ezek általában a különböző erősítő gyakorlatokból álltak, illetve abból, hogy megtanultam kezelni a fegyvereket.
Edzés után ebéd következett, majd kezdődött a mentális tanulás, vagyis a jutsu-k elsajátítása. Ise szerint csak a legalapvetőbb képességeket tanította meg nekem, de én úgy ítéltem meg, hogy módfelett hasznosak. Leggyorsabban a Shunshin no Jutsu megtanulása ment, viszont kifejezetten sokat szenvedtem a Bunshin no Jutsu-val. Ennek az elsajátítása és tökéletesítése egy fél évet elvett. De valószínűleg azért sikerült végül, mert Ise megunta és megfenyegetett, hogy megöl, ha rövid időn belül nem produkálok valamit. Másnapra már ment is. Mire nem képes az ember, ha érzi a véget…
Az első évben gyakorlatilag állandó jelleggel tértem úgy nyugovóra, hogy izomlázam volt a testem valamely porcikájában. Először módfelett bosszantott, de aztán lassan hozzászoktam, mint ahogy a szervezetem is a sok munkához. Aztán amikor már a fegyverekkel is jól bántam, az én feladatommá vált a vadászat is. Napi rendszerességgel jártam az erdőt, hogy mindkettőnk számára elég élelmet szerezzek.
Időről időre előfordult, hogy a rögtönzött táborhelyünknél megjelent egy vagy több helybéli ninja. Talán járőrök lehettek, talán mások. Mindenesetre Ise minden ilyen találkozáskor mutatott nekik valami papírt, ami miatt aztán békén hagytak minket szerencsére, és folytatódhatott a kiképzés.
Két és fél év telt el, mire az összes olyan jutsu-t sikerült elsajátítanom, amely szerepelt Ise listáján. De ekkor jött még a neheze. Egy napon a biológiai órám felébresztett a szokott időben. Már vártam, hogy jöjjön a kiképzőm és hívjon reggelizni. De ez nem történt meg. Furcsálltam is a dolgot, de nem keltem fel magamtól. Végül az invitálás két órával később történt meg. Míg reggeliztünk, Ise tájékoztatott a következő teendőkről.
- Ma fejleszteni fogjuk a chakra kontrollodat, hogy ne pazarold fölöslegesen a chakrát.
Reggeli után elsétáltunk az erdő legmagasabb fájához.
- A lényeg az, hogy a talpadba koncentráld a chakráidat, így meg tudsz tapadni a faágon, szóval a kezeidre nem lesz szükség. Ennyi és nem több. Figyelj.
Végignéztem, ahogy Ise felsétál a fára, majd megáll az egyik ágon.
- Kezdj neki!
Neki is kezdtem. Hamar rájöttem, hogy az eddigi chakra kontrollom gyakorlatilag megegyezett a nullával. Semmi érzékem nem volt ahhoz, hogyan használjam fel a bennem lakozó erőt. Ha túl sokat használtam, akkor a fát alaposan megritkítottam kéreg téren. De ha túl kevés, akkor lecsúsztam. Az első napom tehát azzal telt el, hogy belőjem a megfelelő mennyiséget.
Két héten keresztül tartott a tréning. Ahogy telt az idő, egyre jobban ráéreztem arra, hogyan kell ezt csinálni. Megtanultam beosztani és szinten tartani a chakrámat, illetve azt, hogy elő tudjam hívni a megfelelő időben. Volt időm lassanként kiismerni mindent töviről-hegyire. A kemény munkának aztán meg is lett az eredménye: a második hét végére már fel tudtam futni egy szusszal a fa tetejére.
Ise elégedett volt velem. Évek óta tartó ismeretségünk óta talán először láttam ezt rajta.
- Kapsz két nap pihenőt, aztán megnézzük, ragadt-e rád valami.
Kihasználtam ezt a két napot, és az átmozgatáson meg vadászaton kívül mást nem is csináltam. El se tudtam képzelni, mivel akarja Ise lemérni a képességeimet. Mondjuk nem igen gondolkoztam rajta, úgy voltam vele, hogy meg fogom tudni. Meg is tudtam, azon a bizonyos estén.
- Egy négytagú rablóbanda garázdálkodik ebben az erdőben. A feladatod az, hogy megöld őket.
Az utolsó mondat villámcsapásként ért engem. Gyilkolni? Én? Csak most múltam el kilenc éves! Hogy a francba tudnék én megölni néhány banditát, úgy, hogy csak nemrég tanultam meg harcolni egyáltalán?!
Viszont voltam már annyira avatott, hogy ne kezdjek el ellenkezni. Csak sétáltam, egészen addig, míg Ise meg nem állt.
- Figyelj - guggolt le velem szemben. - Tudom, hogy viszonyulsz ehhez a dologhoz, de valamit tudnod kell. Ezek a banditák nem egyszerű zsebtolvajok, hanem hidegvérű rablógyilkosok. Nagyon sok ártatlan ember vére szárad már a kezükön. Még a nálad fiatalabb gyerekeknek sem kegyelmeztek. Szóval ne aggódj, senkinek sem fognak hiányozni ezen a világon.
- Hai - mondtam, mire Ise megveregette a vállamat.
- Ügyes légy.
Otthagytam a nőt, majd tovább indultam arra, amerre tartottunk. Néhány méter megtétele után fényt láttam a távolban. Valószínűleg egy tábortűz lehetett. Hamarosan egy kisebb rét széléhez érkeztem. A chakra kontroll során tanult módon felmásztam az egyik fára, majd lenéztem. Ott volt az a négy gazember, akikről Ise beszélt.
Ahogy ott guggoltam a fa lombkoronáján, elfogott a hezitálás. Végignézve a megtermett, fenyegető küllemű tolvajokon, ez nem is volt meglepő. Mindegyik úgy nézett ki, mint ha egyetlen egy csapással képes lenne felaprítani tűzifának. Az egyik meg aztán főleg félelmetes volt a hatalmas kardjával a hátán.
De nem tartott sokáig a hezitálásom, mert meghallottam a következő beszélgetést.
- Mond csak, hogy is történt az eset a lánnyal és az anyjával?
- A legutóbbi esetre gondolsz?
- Jaja.
- De há' azt már vagy tucatszor elmeséltem!
- Mond el megint, zene füleinknek!
- Hát jó. Na há' az úgy vó't, hogy betörtünk Sagorral egy házba. Azt hittük nem lesz fent senki, de tévedtünk, mert a család valamiért a nappaliban aludt és felriadtak. Szerencsére gyorsan reagáltam és elkaptam az egyik kölyköt. Megfenyegettem az anyját, hogy megölöm, hacsak nem hozza ide az összes értékét. Belement, majd Sagorral elmentek. Aztán amikor visszatértek, Sagor bólintott nekem. Erre én elvágtam a kölyök torkát. Aztán persze a haver leterítette a sikoltozó anyját is, mert majdnem megsüketült tőle.
- Na és a többi kölyök?
- Szerinted? Megöltük őket!
Féktelen röhögésben törtek ki. Megrészegülve a véres történettől mulatták az időt. Az egyikük még fetrengett is, annyira elkapta a röhögő-görcs. Nehezen végül lecsengett a jókedvük.
- Várjatok, ez még nem minden. Amikor ki…
Eddig tartott és nem tovább. Már maga a történet is elborzasztott engem, hát még az, amikor nevetni kezdtek. A kezem remegni kezdett, de nem a döbbenettől. Dühös voltam. Olyan dühös, mint még soha. Éreztem, hogy elfog engem a vérszomj. Meg akartam ölni őket. El akartam törölni a föld felszínéről ezeket a férgeket. Bosszút akartam állni azért a családért és mindenkiért, akiket ők gyilkoltam meg.
Mire észbe kaptam, kezemben már ott volt két shuriken, melyet a banditák felé hajítottam. Két shuriken, két találat, két halál. Az éppen beszélőnek a homlokát találtam el, míg a fetrengőnek a torkát. A megmaradt kettő döbbenten látta társaik halálát. De ezzel még nem volt vége. Leugrottam a földre és feléjük kezdtem futni. Mire észrevettek, már felugrottam, a kezemben levő kunai-kés belendült, és elmetszette a felém közelebb levő férfi torkát. Kispriccelő vére egyenesen az arcomba fröcskölt.
Az utolsó előhúzta a tőrét és éppen készült, hogy felém vágja. De megelőztem. Lábammal a tábortűz felé rúgtam, majd a gyilkos felé. Sikerült az arcába rúgnom némi parazsat így, amelyek egy része a szemét érte. Szerencsém volt, mert a tőrét éppen ekkor hajította el, mely súrolta az arcomat.
Viszont itt még nem álltam meg. Amint a tőr eltávolodott tőlem, megjelentem a férfi szemét fájlaló férfi mögött és jó erősen tarkón rúgtam egy ugrást követően. A rablógyilkos így beleszédült a tábortűzbe és menthetetlenül felgyulladt. Próbált menekülni a tűztől, de minden hiába volt. Szépen lassan elemésztődött a tűzben.
Ott álltam a csatatér közepén, véresen, ahogy igyekeztem lehiggadni. Ahogy eltűnt a vörös pára a fejemből, rádöbbentem arra, hogy mit is csináltam. Gyilkoltam! Méghozzá lelkiismeret-furdalás nélkül! Ez pedig elborzasztott engem.
- Jól vagy? - hallottam magam mögött Ise hangját.
A nő felé fordultam, aki már ott guggolt ekkor előttem.
- Én igen… csak… nem tudom…
- Tudom, mit érzel most, Chrono. De hidd el, helyesen cselekedtél. Ha nem ölöd meg őket, akkor ők még több emberrel végeztek volna.
- Igen… de most így én sem vagyok jobb náluk.
- Légy erős. Elsőre mindig ilyen érzés, de innentől már könnyebb lesz - nyújtott felém egy kendőt. - Szedd össze a fegyvereidet és gyere. Holnap új tájra költözünk.
Miután a kendővel letöröltem a vért az arcomról, kihúztam a shurikeneket a halottakból és Ise nyomába eredtem. Amint visszaértünk a táborhelyre, azonnal elküldött lefeküdni. Ezt módfelett díjaztam. Pokoli egy nap volt ez a számomra.
Másnap reggel csakugyan útnak indultunk.

A Vízesés országa:
Lényegesen rövidebb idő alatt értünk át ebbe az északabbra levő országba, mint három évvel ezelőtt a Folyó országába. Mondjuk ez köszönhető volt annak, hogy már nem a földön gyalogolva, hanem fáról fára ugrálva közlekedtünk. Ez lényegesen lecsökkentette az utazással töltött időt. Fél héten belül már a Vízesés országában voltunk, fél napra rá pedig meg is érkeztünk a következő táborhelyhez.
Egy kisebb völgyben voltunk, melybe egy gyönyörű vízesés torkollott. A vízesés egy patakba ömlött, melyből egy folyó vezetett el. Ezt leszámítva elég nagy volt a növényzet itt, gyümölcsök és virágok egyaránt megtalálhatóak.
- Rendben, mostantól itt fogjuk folytatni a kiképzésedet. Előre szólok, hogy az eddigi dolgok mind piskóták voltak ahhoz, ami most fog következni. Újabb három éves periódus vár ránk, ami alatt mindent beléd fogok verni, amire szükséged lehet a majdani feladatodhoz.
Nem hazudott, valóban keményebb idők köszöntek rám. Az egyre intenzívebbé váló edzések mellett több ismeretet is el kellett sajátítanom. Ilyen volt a különböző elsősegélyhez szükséges tudnivalók. Megtanultam, hogyan kell szakszerűen ellátni a különböző sebeket, zúzódásokat stb. Ezek a leckék néha elég véresek voltak, mert gyakran magamat kellett ellátnom, amikor Ise spontán megsebesített. A legdurvább az volt, amikor tövig belevágott egy kunai-kést az egyik karomba.
- Ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz - mondogatta.
Továbbá különböző túlélési taktikákat is megosztott velem. Elmondta, hogyan maradjak életben mind a sivatagi, mérsékelt és hideg övezetekben. Igaz, mivel a klán a sivatagok járja, eléggé kevés volt a valószínűsége, hogy más területre kikerülök. De azért nem ártott felkészülni, mert senki sem tudhatja, mit hoz az élet. Mindenesetre a hideg időre vonatkozó dolgokat tesztelni is tudtam, amikor beköszöntött a tél és majdnem megfagytam. Majd egy hétig voltam belázasodva, úgy volt, hogy meg sem maradok. Szerencsére az istenek mellettem álltak, egy hét alatt felépültem és folytathattam a kiképzést.
A párbajok, amiket már egy ideje vívnom kellett Isével, egyre komolyabbakká váltak. Ilyenkor általában meg voltak kötve azok a lehetőségek, amiket használhatok. Néha nem voltak megkötések, olyakor nem használhattam csak az egyik végtagomat, aztán meg a fegyverek voltak tiltottak. Gyakori volt, hogy összeverve maradtam a földön, máskor megúsztam pár zúzódással. De a végeredmény ugyan az volt: egyszer sem bírtam őt legyőzni, de még megütni se. Hiába ügyesedtem rengeteget az elmúlt években, mindig előttem járt egy lépéssel.
Egy éve voltunk már a völgyben, amikor:
- Nem tudom, mikor van a születésnapod, de elvileg nemrég töltötted be a tizet, igaz?
- Igen.
- Nos, akkor fogadd ezt el tőlem ajándék gyanánt.
Egy egyszerű tokba csúsztatott kardot nyújtott felém. Átvettem Isétől, majd kíváncsian kihúztam a kardot. Kissé rövidebb volt a penge azokhoz a kardokhoz képest, amiket eddig láttam.
- Ezt a fajta fegyvert wakizashinak hívják. Általában a katana mellé szokták hordani, de néhányan magában is viselik, mert könnyebb használni és időállóbb, mint a nagyobbik testvére. Ez lesz az első komolyabb fegyvered, szóval jól tanuld meg használni. Ha ennek a mesterévé válsz, akkor már nyugodt szívvel válthatsz egy nagyobb fegyverre, mondjuk egy katanára, vagy esetleg egy ninja-tora.
Nagyon örültem az ajándéknak, és meg is fogadtam, hogy megtanulom használni. Rengeteget forgattam, és nem csak az edzéseim során. Még kevés szabadidőm egy részét is arra használtam fel, hogy megtanuljam forgatni ezt a csodálatos fegyvert.
Ittlétünknek utolsó éve vett kezdetét hamarosan. Annak a fele is elment a megfeszített edzésekkel (szadizással), amikor egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk.
- Újra elővesszük a chakra-kontroll finomítását, de most magasabb szintre is emeljük. A feladatod az évekkel ezelőtt megtanult technika használatával ez lesz.
Azzal Ise felsétált a tó felszínére.
- Most nem csak a talpadban kell tartanod a chakráidat, hanem még ki is kell áramoltatnod folyamatosan, hogy fenn tudj maradni a vízen. Viszont most szankciót is bevezetek, mert kezdünk kifutni az időből. Akárhányszor beleesel a vízbe, annyiszor fél órát kell eltöltened a vízesés alatt. Remélhetőleg ez majd elég motivációt fog adni.
Hogy hányszor estem bele a vízbe? Rengetegszer. Akárhányszor mentem fel a felszínre, valami sosem működött és fürdés lett a vége. Aztán persze mehettem a vízesés ,,jótékony kezelése" alá. Szó nélkül tűrtem, hogy a jó magasról lezúduló víztömeg verje a hátamat, emlékeztetve arra, hogy mi is a feladatom.
Amikor a félóra letelt, kisétáltam, kaptam öt perc ,,kiheverési időt", majd mehettem a tófelszínre, ahol persze megint lezúgtam a mélybe és mehettem vissza a vízeséshez. Utólag azzal vigasztaltam magam ilyenkor, hogy legalább úsztam egy jót.
Egy hét kellett ahhoz, hogy bíztató jeleket mutassak a gyakorlat során. Egyre hosszabb ideig tudtam fennmaradni. Aztán persze fürdés lett a vége, de ez bizakodásra adott okot. Végül a második hét végére sikerült az áttörés. Már vagy egy órája álltam felszínen, amikor Ise lehívott, mondván, hogy sikerült.
Örömömben viszont elfeledkeztem a koncentrációról és megint a vízben landoltam. Szerencsére Ise ezt nem vette zokon és nem küldött vissza a vízesés alá.
Az utolsó hónapok voltak a legkeményebbek mindközül. Ise egész nap hajtott engem, hogy lássa, ért-e valamit a hat éves munkája. Éjt nappallá téve dolgoztatott, megállás nélkül. Csak néhány óra pihenőt engedélyezett nekem, amikre rendszeresen úgy dőltem le, mint ha a végkimerülés határán lennék. Aztán kezdődött minden elölről.
Ekkoriban történt egy elég érdekes dolog. Az egyik reggeli során észrevettem, hogy Ise eléggé nézi a fejemet. Amikor rákérdeztem, hogy mit néz, a kezembe nyomott egy utazótükröt, hogy nézzem meg. Így megtudtam az igazságot: foltokban ősz a hajam. Először majdnem sokkot kaptam, de aztán beletörődtem. Szerencsére az őszülés folyamata leállt, de így is eléggé látványos volt az eltérés. Mondjuk így utólag nem is zavar. Valószínű, hogy az edzések során kifejtett erőhatások miatt őszült meg a hajam. Ez pedig az elhivatottságomat jelezte.
- Megcsinálom, ha beleőszülök is - mondogattam.
Egy hónap volt még hátra az utolsó évből, amikor is így kezdődött a szokásos párviadalunk:
- A szabály az, hogy nincs szabály. Bármit felhasználhatsz ahhoz, hogy legyőzz engem. Azt akarom, hogy komolyan vedd ezt a gyakorlatot. Úgy harcolj, mint ha meg akarnál ölni! Én ugyan így fogok tenni, és meg is fogom tenni, ha látom, hogy nem koncentrálsz eléggé.
Már ebből a felvezetésből éreztem, hogy ennek a fele se tréfa. Aztán az érzésből valóság lett, amikor több kézjel után rémületemre egy jókora vízörvény robbant ki a tóból és megpróbált letarolni. Szerencsére még időben felugrottam egy közeli fára. Amint lecsengett az esemény, leugrottam és támadásba lendültem.
Egész nap folyt a kíméletlen párharc. A völgyet szépen lassan sikerült csatatérré változtatnunk, ahogy próbáltuk megölni egymást. Ise nem szórakozott, valóban minden tudását bevetette ellenem. A víz alapú jutsu-k mellett felvonultatott ellenem raiton és fouton technikákat is. A legtöbb ilyen támadást sikerült elkerülnöm, de néhányat eléggé megsínylettem.
Ennek ellenére talpon tudtam maradni és folytattam a harcot. Viszont ez nem jelentette azt, hogy jól teljesítettem. Minden igyekezetem ellenére nem sikerült eredményt elérnem nekem se. Ise még mindig sokkal jobb volt nálam. Ütöttem, rúgtam, vágtam a wakizashival, jutsukkal igyekeztem meglepni, de semmi hatás vagy bíztató találat. A chakrám pedig folyamatosan fogyott.
A Nap már elindult a horizont felé, amikor zihálva, akárcsak egy asztmás, térdre estem.
- Gyerünk Chrono, állj fel! - hallottam Ise kiáltását.
De nem tudtam. Mint ha a testemet megbéklyózták volna, úgy térdeltem ott a földön. Gyakorlatilag nem kaptam levegőt, az izmaim lassan bedurrantak a túlzott igénybevétel során.
- Elkeserítesz! Nem azért képeztelek téged hat éven át, hogy ennyitől kidőlj! Kelj fel, te bukott nyápic, különben kinyírlak!
Amikor eljutott a tudatomig Ise kiáltása, éreztem, hogy valami megindul bennem. Hirtelen a lélegzetvételem visszaállt normálisra, és nem jelentkezett az a bénult érzése sem az izmaiban. Az a valami, ami általában hajtani szokott engem akkor, ha már nem bírom sokáig, most újra a segítségemre sietett. Belekapaszkodtam, ezzel nyerve még egy kis erőt. Fel kellett állnom, amit wakizashira támaszkodva ez meg is tudtam tenni.
Aztán futásnak eredtem, pontosan Ise felé. Körülöttem elmosódott a környezet, ahogy felgyorsultam. Megfelelő távolságba érve elrúgtam magam a földtől és így repültem a kiképzőm felé, láttam a riadt kifejezést Ise arcán, ahogy félreugrott előlem. De nem úszta meg sérülés nélkül. A wakizashi pengéje belemart a nő karjába.
Két méterrel hátrébb fogtam meg a földet. Kis híján orra estem, de még időben vágtam bele a kardomat a földbe ahhoz, hogy guggolva tudjak maradni. Hitetlenkedve néztem a pengére, amin ott vöröslött Ise vére. Hát mégiscsak sikerült megsebeznem ennyi év után.
- Suiton - Daibakufu no Jutsu! - hallottam egy kiáltást magam mögött.
Rémülten néztem hátra, de már csak annyit láttam, hogy egy nagy vízförgeteg elönt engem. Ledöntött a lábáról és elkezdett sodorni magával, az Isten tudja, hová. Nem tudtam kitörni abból a valamiből, de erőm se volt hozzá igazából.
Csöbörből vödörbe kerültem, mert ahogy lecsengett a vízáradat, a tóból kivezető folyóban találtam magamat, mely elkezdett sodorni magával. Ment egy vagy háromszáz méteren keresztül, amikor is a wakizashival, mely csodával határos módon a kezemben maradt, bele tudtam vágni a partba, ezzel megállítva magam. Beletelt vagy negyed órába, mire ki tudtam húzni magamat a partra.
De már nem tudtam felállni. Ott feküdtem a hideg talajon, teljesen átázva. A szél lassan feltámadt, ami még jobban rámfagyasztotta a hideg ruhámat. Semmi erőm nem maradt már, teljesen ki voltam szolgáltatva.
Lépéseket hallottam, majd egy szandálos láb jelent meg mellettem. Nagy nehézségek árán felnéztem az illetőre. Ise volt az.
- Nocsak, még mindig magadnál vagy? - kérdezte, bár ez inkább megállapítás volt.
Leguggolt mellém. Egy pillanatra megijedtem, hogy belém fog egyet ütni, bosszúból az előbbi vágásomért. De meglepettségemre csak az arcomat érintette meg, és egyáltalán nem bántóan.
- Aludj Chrono. Holnap elmegyünk innen.
Tudatomat elnyelte a sötétség.

Egy út véget ér, egy újabb kezdődik:
Másnap reggel kipihenten, bár kissé szédelegve ébredtem fel. Amikor felültem, Isét láttam előttem ülni.
- Sikerült kipihenned magad?
- Igen, azt hiszem.
- Remek - felállt. - Akkor öltözz fel és reggelizz meg. Utána azonnal indulunk.
- Hová?
Mivel ekkor már elfordult tőlem, most a válla fölött hátranézve figyelt rám.
- Oda, ahonnan elindultunk. Jut eszembe, tettem melléd néhány tekercset, amiben új ruhákat találsz, mostantól azokat használd.
Na igen, ez eddig viselt ruháim igencsak rongyosak és elhasználtak voltak már. Miközben megreggeliztünk, átgondoltam magamban, hogy hova is vezethet az utunk. Nem volt nehéz rájönni, hogy hova fogunk menni: a Sivatagba.
Elintéztük a reggeli tennivalóinkat, felöltöttem az új ruháim egyikét (lásd fentebb). Végezetül útnak indultunk. Rekordidő alatt átértünk az anyaországba. Itt kissé lelassítottunk, mert át kellett vennünk a sivatagi felszerelést, és itt amúgy se lehet rohangálni, mert az fölösleges vízveszteséghez vezethet. Így hát sétálva telte az elkövetkezendő napok.
A harmadik nap hajnalán egy tábort pillantottuk meg.
- Itt is volnánk - tájékoztatott Ise. - Az ott a Kyameruk fő tábora. Itt lakik a klán vezetője és a legtöbb fontosabb klántag. Viszont mielőtt még bemennénk, ezt el kell olvasnod… ez pedig hozzá jár.
Azzal egy tekercset nyújtott felém, illetve egy ninják által használt fejpántot. Átvettem mindkettő, majd elolvastam a tekercset.

Chrono!

Ha ezt a levelet olvasod, akkor Ise megfelelőnek talált téged a feladatra, amit rád szándékozom bízni. Mielőtt viszont még a feladatodat elárulnám neked, tartozom neked egy vallomással, hogy miért kellett ezen végigmenned.
Tizenhárom évvel ezelőtt a klán néhány tagjával, éppen visszafele tartottam egy kiküldetéséről a nyugati határ mellől, amikor egy karavánt találtunk, melyet banditák támadtak meg. Mivel ezt kívánta a becsület, megtámadtuk a banditákat és lemészároltuk őket. A megmentett kereskedő nagyon hálás volt. Mindenáron viszonozni akarta a segítséget, ámbár mondtam neki, hogy nem szükséges. Végül megállapodtam vele. Elsőszülött gyermekét kértem tőle, amint az betölti a hatodik életévét. Egy évre rá megszületett a gyermek, melyről hírt is kaptam. Hat év elteltével elküldtem Isét, hogy képezze ki a gyereket. Ez a gyerek pedig te voltál, a megmentett kereskedő pedig az apád.
Őszintén gratulálok ahhoz, amiért túl tudtad élni Ise kiképzését. Nem sokan tudták ezt előtted megismételni.
Most, hogy mindent tudsz, ideje, hogy megtudd, milyen feladatot szánok neked: a lányom testőre leszel. Pontosabb eligazítást akkor kapsz, ha megérkeztél hozzám.
Mától teljes jogú tagja vagy a Kyameru klánnak, a neved pedig Kyameru Chrono!

Hamarosan találkozunk!
Kyameru Ashige