Kyameru Chrono
2 posters
1 / 1 oldal
Kyameru Chrono
Chrono 2/13/2011, 3:37 am
//Ez volna a két hónapos bővítésem, elvégre fent voltam a régi oldalon. A bővítésben leírt frakcióváltást Konannal egyeztettem!//
A Kyameru főtábor
Amikor elolvastam Ashige-sama levelét, egyszerre minden világossá vált számomra. Mindaz, amin annyi fárasztó, embert próbáló feladatok során végig kellett mennem, egyszerre elnyerte az értelmét. Nem voltak már kérdéseim a dolgok miértjével kapcsolatban. Mindent értettem. Túlságosan is. Hirtelen világossá vált, hogy milyen sorsot is szántak nekem: meg kell védelmeznem Ashige lányát, akár az életem árán is. Ise csakis ezért edzett engem olyan keményen, ahogy. Csakis ezért.
Még nagyon is tartott a ,,megvilágosodás” folyamata, amikor Ise megszólított. Igazából ugyanazokat ismertette velem, amire rájöttem, persze némi kiegészítéssel. Azt mondta, hogy amiatt van rám szükség, mert Ashige a lányát el akarja küldeni Sunába, ahol még nagyobb biztonságban tudhatja. Nekem pedig onnantól kezdve kell rá figyelnem, amint elhagytuk a tábort. De volt még valami: Ise felajánlotta nekem, hogy leverhetem rajta minden sérelmemet, ami az elmúlt években ért engem. A felajánlása meglepett, de aztán nem éltem vele. Igen, kíméletlenek voltak ezek az évek, azt elismerem… de akkor is… rengeteg mindent tanultam a Kyameru nőtől… és e miatt nem tudtam rá kezet emelni… amúgy is megkapta már a magáét, amikor az utolsó teszten sikerült megvágnom.
Ise csak mosolygott a reakciómon, amikor már megközelítettük a tábort. Az őrök neki köszönhetően átengedtek engem és hamarosan már Ashige sátrában voltam. Hatalmas, robosztus termetű ember volt, már csak a megjelenése is tekintélyt parancsoló… és az a tekintet… azt hittem, helyben átdöf velük, amikor ő is megtartotta a maga eligazítását. Kifejezetten akkor vált számomra kellemetlenné a dolog, amikor figyelmeztetett rá, hogy mi lesz velem, ha nem tudok eleget tenni a kötelezettségemnek. Nem vagyok az a könnyen ijedős fajta, de nem sok hiányzott, hogy ledermedjek az ijedtségtől attól a villámló tekintettől.
Ashige magamra hagyott engem a sátorban, ezzel egyedül maradtam… legalább is azt hittem, hogy egyedül. Jobban körülnézve ugyanis megpillantottam valakit az egyik széken: Ashige lányát, Kyameru Suna-Ku-t. Elbeszélgettem vele, és mint kiderült, egyáltalán nincs oda az ötlettől, hogy egy vadidegen kísérgesse őt hátralevő életében. Kérdéseket tett fel nekem, ezzel pedig azt érte el, hogy talán életemben nem beszéltem még annyit. De megérte, mert a jelek szerint kicsit megenyhült velem szemben. A beszélgetést követően kimentünk a sátorból, majd az egyik szolgálóra bízott engem, azzal az utasítással, hogy pihenjem ki az út fáradalmait, mert másnap kora hajnalban indulunk.
A szolgáló elvezetett engem egy üresen álló sátorhoz, majd magamra hagyott. Úgy döntöttem, hogy a nap hátralevő részét itt fogom eltölteni. Amúgy is fáradt voltam az elmúlt napok menetelésétől és jól tudtam, hogy az elkövetkezendők még nehezebbek lesznek. A maradék időmet azzal töltöttem, hogy a térképem segítségével útvonaltervet készítettem Sunába. A jelenlegi helyzetünket az idefele vezető út adatai alapján állapítottam meg. Úgy saccoltam, hogy nagyjából két nap alatt elérhetjük a ninja falut. Már ha nem kerülünk bajba időközben… és tekintettel arra, hogy a Sivatagban voltunk, erre jó esélyünk lehetett.
Már késő este volt, amikor összepakoltam mindent és elfújtam a fényt biztosító lámpást. Jobbnak láttam, ha már útra készen fogok kelni, ezért nem hagytam szét semmit. Amikor elfeküdtem, még javában azon gondolkoztam, hogy vajon tudom-e teljesíteni azt a feladatot, amit Ashige rám bízott. Úgy éreztem, hogy Ise elég jól felkészített engem az elkövetkezendő évekre. De mégis… volt valami, ami nem hagyott engem nyugodni ezzel a dologgal kapcsolatban. Valami… ami miatt eléggé rossz előérzettel karöltve aludtam el.
A támadás
Hatalmas robajra ébredtem. Először azt hittem, hogy álmodok… de amikor tudatosult bennem, hogy álmomban egy szép réten sétálgattam, és nem egy sátorban feküdtem, azonnal felültem. Kiabálásokat, sikoltásokat hallottam odakintről, emellett egy újabb robajt. Gyorsan magamhoz vettem az amúgy sem sok akadályt nem jelentő felszerelésemet és kirontottam a sátorból.
Az éjszakai sötétséget vörösre festette a lángra kapott sátrak lobogása. Bambán néztem végig a környéken Hatalmas volt a zűrzavar. Emberek rohangáltak fel’s alá, a távolban pedig fegyercsörgést, suhanó hangokat hallottam. Kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy megtámadták a tábort.
,,Suna-Ku…” – villant át az agyamon.
Nagyjából emlékeztem, hogy merre fele vezetett engem a szolgáló, így elindultam a fősátor felé. Alig telt el pár másodperc, már megpillantottam… ahogy ott lángol a tábor közepén. Erre mint egy eszelős, rohanni kezdtem a sátor irányába. Alig pár méternyire voltam tőle, amikor megjelent valaki előttem… egy feketébe öltözött, jól megtermett alak, aki támadásra emelte a kezében levő kardot. Minden olyan gyorsan történt, hogy reagálni se tudtam, a kard pedig meg is indult felém.
De nem ért el. Felettem elrúgva ugyanis egy láb jelent meg, ami fejbe találta a támadómat. A férfi olyan sebességgel szállt be a közeli, lángoló sátorba, mint ha én dobtam volna el kunai-ként. A levegőt hamarosan megtöltötte a fickó visítása. Közben egy kéz ragadta meg a karomat, ahogy maga felé fordított. Ise volt az.
- Jól vagy? – kérdezte.
- I… igen. Mi folyik itt?
- Az most mellékes. Azonnal el kell tűnnöd innen!
Éreztem, ahogy egy gombóc formálódik a torkomban.
- De nekem…
- Ne érdekeljen most Suna-Ku! Itt már nem tehetsz semmit!
- Én nem…
Ekkor lerántott magával a földre, és ahogy térdre érkeztünk, hallottam, hogy valami szélsebesen elrepül a fejünk felett.
- Kérlek Chrono, menj!
Felnéztem Ise arcára… és őszintén meglepődtem. Eddig akárhányszor adott utasításba nekem valamit, mindig szigorú arccal, metsző tekintettel tette azt. Ez a kombináció elég volt ahhoz, hogy ne kezdjek el ellenkezni vele és tegyem, amit akar. De ez most más volt… egyáltalán nem a szokásos arckifejezést láttam. Kérlelést láttam a tekintetében, nem is akármennyit. Nagyjából ilyen lehetett az, amikor egy anya néz a gyerekére.
Nagyon nehezen, de bólintottam.
- Vigyázz magadra - suttogtam.
Ise mosolyt erőltettet az arcára, de inkább szomorúnak tűnt még így is, mint boldognak. Nagy nehezen levettem róla a tekintetemet, ahogy elfordultam és rohanni kezdtem a másik irányba. Nem néztem vissza, csak előre figyeltem. Ahogy rohantam, hirtelen megint megjelent előttem valaki… de ezúttal nem hagytam magam meglepni. A kezem már a wakizashi markolatán volt és ahogy a másik rám akart támadni, ki is rántottam, egy hosszú vágást ejtve a mellkasán ezzel. Az üvöltve terült el a földön, miközben én minden szívfájdalom nélkül robogtam el mellette.
Futás közben mindenhol ugyanaz a kép fogadott engem: a pusztulás. Lángoló sátrak… vérbe fagyott holtestek… fájdalomtól vonaglók a földön… mint ha magában a pokolban lettem volna. Gyakran előfordult, hogy kunai-ok vagy shurikenek repültek el a fejem mellett, veszélyes közelségben. Szó szerint hajszálon múlt most minden. Olykor nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne álljak meg. Folyton ott motoszkált a fejemben, hogy mégiscsak itt maradok és megküzdök a támadókkal, akárkik is legyenek azok. Nem tudom, mi volt az, ami mégiscsak a mozgás mellett tette le a voksát nálam. Így hát egyre csak rohantam az ,,utcán”, körülöttem a pusztulás összképével.
Szerencsére nem kellett sokáig bámulnom ezt a pokolbeli helyet. Hamarosan ugyanis elértem a tábor szélét és belevesztem az éjszakai, sivatagi sötétségbe. De még ekkor sem álltam meg. Csak rohantam. Rohantam tovább, akárhová. Minél messzebb akartam kerülni a lángoló tábortól. Aztán már vagy az ötödik buckán jártam, amikor zihálva megtorpantam. Jó pár perce tartott már a menekülésem, de úgy tűnt nekem, mint ha csak az imént kezdtem volna el futni. Megtámaszkodtam a térdemen és előre dőltem, ahogy igyekeztem friss oxigént juttatni a szervezetemnek. Na most jól jöttek azok a nehéz idők, amiket a kitartás fejlesztésére fordítottunk.
Amint éreztem, hogy a hideg levegő felfrissít, kihúztam magam. Hátrafordultam, így megláttam a távolban levő tábort. Innen nézve semmivel sem tűnt többnél egy jó nagy tábortűznél. Azt kívántam, bár így lenne és ez csak egy rossz álom lenne, nem pedig maga a valóság. Ahogy ott álltam és néztem a pusztulást, egyszercsak éreztem, hogy valami nedves folyik végig az arcomon. Kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy a szemem a forrása ennek. Odanyúltam az arcomhoz, hogy letöröljem a könnyeimet… és az egyik ujjam akarva-akaratlanul is megérintett valami a homlokomon. A fejpánt volt az, amit Ashige leveléhez kaptam.
Megbénultam az érintéstől. Eszembe jutott ugyanis, hogy miért is kaptam a Kyameruk vezetőjétől. Hirtelen indulatomban megmarkoltam a fejpántot és elemi erővel téptem le a homlokomról. Eldobtam, mint egy értéktelenné vált dolgot. Ahogy ez megtörtént, úgy éreztem, mintha egy szakadékot hasítottak volna a lelkembe. Nem csak egy tárgyat dobtam el… hanem gyakorlatilag mindent, ami miatt dolgoztam. Mindent, ami a Kyamerukhoz kötött engem, most jelképesen a sivatag porába hullott… én pedig hátra se nézve indultam meg az ellenkező irányba.
A Folyók országának remetéje
A szégyenérzet annyira beleivódott a tudatomba az elkövetkezendő napok során, hogy alig hagyott nyugodni. Akárhányszor lecsuktam a szemem a lángoló tábort és a halott embereket láttam magam előtt, mintegy visszatérő, rossz rémálomként. A különbség csak az, hogy ez nem egy rémálom, hanem a valóság volt. A kegyetlen, véres valóság. Elmenekültem a táborból, mint egy gyáva féreg. Nem saját ötletből tettem, az tény, de hagytam magam rábeszélni, hogy megfutamodjak. Ez pedig megbocsáthatatlan bűnnek tűnt az én látásmódomban.
Ha felidéződött szemem előtt Ashige lángoló sátra, éreztem, hogy kiver a víz, akármit is csináltam. A hideg rázott, ahogy lelki szemeim előtt újra átéltem a történteket. Rázhattam akármennyire a fejem, nem szabadultam, amíg végig nem néztem a műsort. Aztán a jelenésnek vége lett, én pedig álltam egy helyben, megsemmisülten. De aztán mindig sikerült életet vernem magamba, hogy folytassam a napi teendőimet. Ugyanis abból is kijutott bőven az elkövetkezendő időkben.
A szégyenérzetem kiűzött a Sivatagból, egyenesen egy olyan helyre, ahol már éltem egyszer évekig: a Folyók országába. Egy hetes vándorlást követően találtam egy olyan helyet, ami megfelelt az életben maradás feltételeinek. Az egyik nagyobb erdőben leltem rá egy kisebb tisztásra, ahol fel is állítottam a sátramat. Vizet a nem messze levő, kisebb folyamból szereztem, aminek meglehetősen tiszta volt a vize. A napi programom gyakorlatilag ugyanaz volt. Felkeltem, edzettem magam, nehogy elpuhuljak, vadásztam, gyűjtögettem, aztán ha vége volt a napnak, mentem aludni. Egyre jobban kifizetődött az a sok éves kiképzés. Tudtam, mely fák gyümölcsei ehetőek, milyen bokor bogyói számítanak mérgezőnek. Ha megsérültem volna, néhány gyógynövény is jól jött. Tény, hogy volt nálam egy kisebb orvosi felszerelés, de azt inkább a nagyobb bajok esetére tartogattam.
A napok eseménytelenül teltek. Már harmadik hete éltem az erdőben, teljes nyugalomban, amikor az egyik este során történt valami. Már készültem a lefekvéshez és álltam volna fel a tábortűz mellől, amikor hallottam, hogy mögöttem erőteljesen megzörren egy bokor. Mint a villám kaptam elő az egyik kunai-késemet és hajítottam a hang irányába. Hallottam, ahogy egy kattanással beleáll valamibe.
- HÉ! Miért kell itt dobálózni?!
Talpra ugrottam, ahogy megfordultam. Egy idős férfit láttam álldogálni az ominózus bokor mellett, a kunai-omat pedig egy fába fúródva… nem messze az öreg fejétől.
- Mi a halál lelte a mai ifjúságot, hogy csak úgy dobálóznak?!
Nem válaszoltam. Alaposan végigmértem az öreget, de rongyos ruházatát nézve nem láttam semmi fenyegetőt rajta. Így hát visszaültem a helyemre, a tűz felé fordulva. Jó ideig csend borult a tisztásra, csak a tűzben levő fák ropogását lehetett hallani.
- Ehm… izé… kutyahideg van, megengeded, hogy odaüljek a tűzhöz.
Csak a kezemmel tettem egy invitáló mozdulatot, jelezve, hogy nyugodtan. Meg is jelent mellettem az öreg, ahogy leült. Én csak a lobogó tüzet néztem, de a szemem sarkából láttam, hogy az idős férfi meg engem egyfolytában.
- Néma vagy, kölyök?
Megráztam a fejem.
- Akkor legalább annyit kinyöghetnél, hogy búúú.
- Nem vagyok beszédes kedvemben – mondtam végül.
- Na, csak megszólaltál - vigyorgott.
Erre egy villámló tekintetet küldtem a fickó felé. Nem volt kedvem tovább folytatni ezt az egyoldalú beszélgetést. Felpattantam a helyemről és meg sem álltam a sátramig.
Másnap reggel a tűz mellett durmolva találtam az öregembert. Nem is foglalkoztam vele, elindultam a napi reggeli futásomra… a fák ágain. Kissé röhejes látvány lehetett, hogy valaki csak úgy hobbiból, gyakorlás címszó alatt ugrál a fákon, de hát ez van. Amikor visszatértem a szállásra, az öreg már ébren volt.
- Hm, vagy úgy, ez sok mindent megmagyaráz – mondta, amikor lendületből huppantam a tábortűz mellett.
Megtartottam azt a jó szokásomat, hogy szóra se méltattam, csak leültem a földre.
- Tudod kölyök, akár hiszed, akár nem, én is jártas vagyok ezekben a dolgokban.
Rásandítottam a tábortűz felett, kissé kétségbe vonó pillantással. A következő pillanatban csak annyit láttam, hogy valami elsuhan a fejem mellett. Nedvességet éreztem az arcomon és odanyúlva láttam, hogy vérzik az arcom. Hátranéztem, mire láttam, hogy az egyik fából egy kunai-kés áll ki.
- Nem kellemes, ha már téged is dobálnak, nemigaz?
Visszanéztem az öregre. Pokolian gyors volt, nem is láttam a mozdulatot, amivel felém vágta a kést.
- Fogalmam sincs, honnan szalasztottak téged, de azt biztosan látom rajtad, hogy nagy súly nyomja a lelkedet. Jól ismerem ezt a tekintetet, amivel bámulsz bele a világba. A tartásod szintén erről árulkodik. De látok mást is: eszed ágában sincs beszélni róla. Eltaláltam?
Egy bólintás volt a válasz. Az öreg sóhajtott egyet.
- Hallgass ide. Sok mindent látott vénség vagyok én, egykoron nagy harcos voltam. De érzem, hogy lassan letelik az én időm is. Ám nem akarok úgy elmenni, hogy előtte nem rendeztem el néhány dolgot magam körül… és ami azt illeti, talán pont elértem egy olyan pontot, ahol eleget kell ennek tennem. Olyan embernek tűnsz, aki jó hasznát vehetné néhány technikának. Ha gondolod, kikupállak egy kicsit.
Na az öreg szavai őszintén elgondolkoztattak engem. Még akkor is gondolkoztam rajtuk, amikor felálltam.
- Megyek, vadászok valamit ebédre. Ezt majd később megbeszéljük.
Elindultam a tisztás széle felé.
- Egy pillanat – állított meg. – Nem szokásom névtelen embereket tanulni. Így hát kérdezem: hogy hívnak, kölyök.
Gondolkoztam pár másodpercig, mire hátranéztem a vállam felett.
- Chrono.
Azzal eltűntem.
Beletelt egy kis időbe, mire néhány elejtett nyúllal visszatértem a táborba. Az öreg segített valami ehetőt csinálni belőle, és már késő délután volt, amikor mindketten jóízűen lakmároztunk.
- Miért akar nekem technikákat tanítani? – kérdeztem.
- Ohó, látom felkeltettem az érdeklődésedet, ha magadtól kérdezel – vigyorgott.
Csak egy szúrós pillantás volt a válasz.
- Tudod kölyök, én világéletemben rossz ember voltam. Gyilkoltam, öltem, fosztogattam… de volt valami, ami mindig is szent volt a számomra: a család. Mindig gondoskodtam róluk, akármilyen nehéz is volt az élet… ám amikor megtudták, hogy mivel is foglalkozok, kiutáltak engem. Nem volt más lehetőségem, mennem kellett és a remeték útjára léptem. Így megy ez már hosszú évek óta. Én szépen lassan öregszem, fogynak a napjaim. Így már érted?
Bólintottam.
- Akkor ha úgy döntesz, hogy elfogadod a segítségemet, holnap akár kezdhetünk is.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
- Holnap? – kérdeztem, miközben felálltam. – Ne haragudjon, de nekem nincs kedvem addig várni. Azonnal kezdjük!
Az öreg erre felvillantotta foghíjas vigyorát.
- Ez a beszéd, kölyök! De előtte még elárulom a nevem: Seimitsu Utake.
Nem tudom miért, de hirtelen olyan tüzet éreztem a lelkemben lobbanni, ami rávett engem az ajánlat elfogadására. Az elmúlt hetek szürkesége után ez az újdonság felkeltette az érdeklődésemet olyannyira, hogy engedjek neki… és azt kell mondanom, hogy nem is jártam olyan rosszul. Ráadásul az öreg módszerei egyáltalán nem voltak annyira kemények, mint Ise-é annak idején.
Kezdetnek az Ayatsuito no Jutsu-t tanította meg. Nem volt szerencsére vele túlságosan nagy gondom. Kicsit feladta a leckét, amikor a fán ugrálva kellett egyik ágról a másikra lendülnöm a drótokkal. Egyszer jól el is kaptam fejjel az egyik vaskosabb ágat és kellett egy fél óra kényszerpihenőt tartani. De amikor Utakét kellett megkötöznöm, az viszonylag egyszerűen ment. Mondjuk egy öregembert megkötözni nem nagy szám.
A következő jutsu már keményebb volt: Kemuri Bunshin no Jutsu. Már a sima klónok létrehozásánál is voltak problémáim, így nem csoda, hogy elég sokat szívtam a füst klónok manifesztálásával. Talán ezt volt a leghosszabb elsajátítani… de nem is inkább a klón létrehozása adta fel a leckét, mert az már a harmadik napon megvolt. A sokszorosítása volt az igazán megpróbáltató. Utake öt klón létrehozását várta el tőlem… én pedig szívtam is a fogamat, amikor nagyon nehezen gyarapodott a klónok száma. Gyakran kimerülésig hajszoltam magamat… de aztán sikerült.
Kisebb pihenő után aztán jöhetett a következő, már könnyebb technika: Utsusemi no Jutsu. Jóval hamarabb sikerült kiterjesztenem a hangomat a környezetemre, így gyakorlatilag olyan volt, mint ha mindenhol ott lettem volna, miközben beszélek. Emellett Utake ajánlott is egy jó taktikát nekem: miszerint hagyjam, hogy elpusztítsák az egyik újonnan tanult klónomat, hogy utána a füstöt használjam fedezéknek… és ha ott használom ezt a technikát, akkor jó esélyem van rá, hogy összezavarom.
Dainamikku Akushon… ez volt az utolsó technika, amire rátértünk. Kis változatosság az eddigi ninjutsukhoz képest. Na igen, ezzel is sokáig elvoltam, mivel Ise egyáltalán nem tanított taijutsut, ezért kissé szokatlan volt más alapokon tanulni. Szerencsére a jelek szerint fogékony voltam erre is, mert felfogtam jó pár felsülés után a dolgok logikus miértjére. Ennek volt köszönhető, hogy jó sok gyakorlás árán ugyan, de bekerült a repertoáromba az utolsó technika is.
Egy hónap telt el ezzel a tanulás dologgal. Sorsdöntő időszak volt ez az életemben. Újra éreztem, hogy van miért dolgoznom. Újra tudtam úgy tekinteni az elkövetkezendő időkre, hogy talán van még dolgom az életben… és hogy talán nem veszett el minden aznap éjszaka a Sivatagban. Ez az új érzés, ami feltöltött energiával, most új elképzeléseket is adott a kezembe: tovább kell mennem, nem maradhatok itt az idők végezetéig… mert meg kell találnom azt, ami miatt még most is életben vagyok…
- Szóval tovább mész? - kérdezte Utake, amikor egy reggelen éppen a sátramat szedtem szét.
- Igen. Köszönöm, hogy oktatott engem, hálás vagyok érte. De nem csünghetek örökké a nyakán.
- Furcsa egy kölök vagy te. Az átlagosak addig ugrálnának körülöttem, míg bele nem őrülök a tanításba.
Hümmögtem egyet.
- Nos, akkor úgy látom, hogy még egy dolgot kihúzhatok.
- Nem gondolja, hogy vissza kellene mennie?
Nem láttam az öreg arcát, de biztosra vettem, hogy megütközve néz rám.
- Ezt hogy érted?
- Azt mondta, hogy közeleg az élete vége. Nem örülne neki, ha az ő körükben történne ez meg?
- Te, figyeltél rám egyáltalán? Gyűlölnek engem. Akárcsak te, én se térhetek oda vissza soha többé.
- Én azt mondtam, hogy a nomádok közé nem térhetek vissza többé. Nem a családomról beszéltem.
- Te dőre, akkor miért nem mentél vissza? - hüledezett. - A családodnak talán nem hiányozol?
- Nem, nem hiányzom - tekertem össze a ponyvát. - Emellett azt se tudom, hogy hol laknak. Túl régen mentem már el. Ha akarnám, se találnám meg az otthonomat.
Na a jelek szerint ezzel sikerült nyomós érvet adnom neki, mert nem pedzegette tovább a kérdést. Na igen, nem csoda, hogy tudtam ilyet mondani. Utake elég sokat mesélt magáról esténként, ezzel is könnyítve valamelyest a lelkén. Sok dolgot megtudtam róla, ahogy a tűz mellett üldögélve csendben hallgattam őt.
Csendben elpakoltam a maradék felszerelésemet is.
- Nos… azt hiszem, igazad van.
Újabb hümmögést hallattam, elrakva a tekercseket, amikbe visszapecsételtem a felszereléseket.
- Mindent köszönök, Utake-senpai.
- Hová mész most, Chrono?
Hátat fordítottam neki, ahogy elnéztem a kiválasztott irányba.
- Keletre.
Revans
Újult erővel vetettem bele magamat a vándorlásba. Kelet felé haladva hamarosan átléptem a határt: megérkeztem a Tűz országába. Össze sem lehetett hasonlítani ezeket a területeket a Sivataggal. Itt minden tele volt… élettel. Ahogy sétáltam a kitaposott földutakon és hallgattam a madarak csicsergését, valahol örültem annak, hogy a vándorlás mellett döntöttem. A látvány kárpótolt engem a járással töltött időért. Olykor még mosolyt is csalt az arcomra.
De a sors iróniája volt, hogy pont ezen a tájon keveredtem bajba. Már rossz ómen volt, hogy kezdett beborulni odafent. Így hát mondhatjuk, hogy előkészítette nekem az időjárás a körülményeket. Ugyanis ahogy sétáltam, az út mellett egy köpenyes, kalapos illetőt láttam álldogálni. Nem foglalkoztam vele, elsétáltam mellette, mint ha ott se lenne.
- Hát méltóztattál végre erre jönni?
Megtorpantam.
- Van róla fogalmad, hány követ mozgattam meg azért, hogy végre megtaláljalak?
- El is mondod, mit akarsz? - szóltam nyugodt hangon.
Dühös fújást hallottam.
- Én vagyok a Sötét árnyak bérgyilkos klán végrehajtója, Saraneko Makashi. Jöttem eltakarítani az eltévelyedett szemetet.
- Vagy beszélj nekem tisztán, vagy hagyj békén.
- Oké, tömören: a mi klánunk támadta meg Kyamerukat.
Éreztem, ahogy megfagy ereimben a vér. Olyan régen hallottam már ezt a nevet, hogy most elemi erővel vágott gyomorba a viszonthallás. Újra megjelent a szemem előtt az égő tábor.
- Most pedig ideje eltűntetni a maradékot is.
Villámgyorsan fordultam meg, ahogy köpenyem szétnyílt és a wakizasi pengéje vágódott ki a hüvelyből. Még pont időben, hogy visszaverje a felém közeledő kunai-t.
- Felőlem védekezhetsz, te kis senki, de esélyed sem lesz ellenem! - dörrent rám ádáz tekintettel.
Ádáz csata vette kezdetét. Már az első percekben kiderült a számomra, hogy nem zöldfülü ellenféllel akadtam össze. Sőt, érezhetően képzettebb volt nálam. Csodának is tartottam, hogy nem koncolt fel már rögtön az elején. Ám ez nem volt számomra indok, hogy ne adjak bele mindent. Jól tudtam, hogy az összes fortélyomra szükség lesz, ha életben akarok maradni. Ennek érdekében pedig mindent el is követtem. A párharc változatosan folyt. Hajítófegyvereket vágtunk egymáshoz… kardpárbajt vívtunk… jutsukkal próbáltuk kicselezni a másikat… a fákon ugrálva ütöttük-rúgtuk egymást…
De a vég nem maradhatott el. Az egyik tisztáson rogytam össze. Több sebből véreztem, némelyből túlságosan is. Úgy lihegtem, mint aki most futotta le a Maratont. Próbáltam erőt venni magamon, de valami meggátolt abban, hogy talpra tudjak állni. Úgy éreztem magam, mint ha hirtelen rengeteget öregedtem volna. Levertség, fáradtság környékezett, ahogy folyt a vérem a földre. Közben pedig még az eső is rákezdett.
- Ennyi voltál - állt előttem vagy háromméternyire a bérgyilkos. - Fogalmam sincs, mit láthatott a fajtádban Suna, hogy a szövetségeseiként kezelt titeket. Nem volt nehéz szétkergetni titeket, hogy aztán még könnyebb célpontot nyújtsatok. Ugyan azt a ribancot meg a nőt szem elől vesztettük a Sunába vezető úton, de a nagy részetek már vérbe fagyott odaát. Most pedig… te leszel a következő, akit utánuk küldök.
A szavai eljutottak a tudatomig… és éreztem, ahogy felforr a vérem. Hirtelen éreztem, ahogy a levertség megszűnik bennem. Szín tiszta gyűlölet manifesztálódott a lelkemben, feltöltve energiával. Egyszerre ugyanazt éreztem, mint évekkel ezelőtt, amikor a három útonállót támadtam meg. Ölni akartam! Hidegvérrel… ölni, pusztítani, gyilkolni, a következményekkel nem is törődve!
Ahogy ezt éreztem, egy öklöt láttam közeledni az arcom felé. A kezem lendült, elkapva az öklöt még az arcom előtt. Egy meglepett szempár nézett vissza rám, találkozva az én gyűlölettől izzó tekintetemmel. Másik kezemmel elengedtem a földbe szúródott wakizashit, kontratámadást indítva. A bérgyilkos erre kiszabadította a kezét és nagy ívben hátra ugrott. De ezzel még nem volt vége. Kézjelet formázta.
,,Ninpou - Kemuri Bunshin no Jutsu!"
Két füst klón jelent meg, akik azonnal a támadóm után vetették magukat. A megilletődött bérgyilkos gyorsan összeszedte magát és egy ütéskombinációval szétverte mind a kettőt… hogy aztán masszív füstfüggönybe kerüljön. Én szintén bekerültem ebbe… de volt egy előny a tarsolyomban: én egyfolytában őt figyeltem, és megjegyeztem, hol állt. Még a klónok szétverése után kirántottam a kardomat a földből, egy újabb kézjel után.
,,Ninpou - Utsusemi no Jutsu!"
Talpra ugrottam, nem is foglalkozva azzal, hogy így egy-két seb talán még mélyebb lett és jobban vérezni is kezdett. Elkezdtem rohanni a ninja felé, használva a Dainmakkou Akushont.
- NE BECSŰLJ ALÁ, TE FÉREG!!!!! - üvöltöttem, dühtől teli hangomat pedig szinten mindenhol hallani lehetett a környéken.
Félelmetes gyorsasággal jelentem meg azon a helyen, ahol a fickó állt, a wakizashi pedig lendült is. Éreztem, ahogy valamit eltalálok a pengével, majd az arcomba is fröccsen egy nedves dolog. A lendülettől tovább repültem, megállapodva az eső miatt keletkezett sárban.
Nehezen, de megálltam a földön. Nem néztem hátra… felesleges volt, hallottam egy összecsukló test hangját a hátam mögül. Botorkálva indultam előre… de már az első néhány lépés után éreztem, hogy nem fogok messzire jutni. A taijutsu technika alaposan megerőltette a testem és alapvetően sok vért vesztettem addig is… most pedig egyre rosszabb lett a helyzet. Minden egyes lépés egy kínkeserv volt, miközben egyre homályosult a látásom. Végül megtettem az utolsó lépést is… hogy aztán arccal előre dőljek a sáros földre.
Szépen lassan hagyta el az erőm a testemet. Mintegy kétségbeesett mozdulatként akartam volna a kezemmel húzni magamat minél távolabb a harcmezőtől. De a karjaimban már egyáltalán nem volt elég erő ehhez, meddő vállalkozásnak tűnt. Arcomat a sárba temettem. A hűs folyadék valamelyest jól esett, de tompuló tudatomon már ez se segített. Éreztem, hogy számomra eljött a vég. Itt fogok meghalni, a sárban fetrengve… de valamelyest vigasztalt a tény, hogy ha csak kis mértékben is, de sikerült elégtételt vennem a Kyameruk támadóján. Legalább magammal vihettem a halálba az egyik bérgyilkost.
Lassan lehunytam a szemem. Lelki szemeim előtt egy lány arcát láttam… egy lányét, akit nekem kellett volna megvédenem… de sosem lett rá lehetőségem… a tudatomban szépen lassan szertefoszlott a kép, majd elnyelte a végtelen sötétség… az utolsó dolog, amit érzékeltem, egy dobbanás volt mellettem…
Egy új élet ígérete
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire magamhoz tértem. Az első dolog, amit tapasztaltam, az az volt, hogy fekszem… méghozzá valami puhán. Na ez egyáltalán nem illett a képbe azokra alapozva, amilyen körülmények között elvesztettem az eszméletemet. Amikor kinyitottam a szememet, egy kis szobában találtam magamat, ágyon fekve.
- Oh, hát magadhoz tértél?
Oldalra fordítva a fejemet egy barna hajú, fehér ruhába bújt fiatal lányt láttam az ágyam mellett állni, valami aktával a kezében.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- A Konohai Központi Korházban. A nevem Masune Rika, medi-nin gyakornok.
- Hogy kerültem ide?
- Egy hete az egyik őrjáratunk tagjai találtak meg téged odakint. Azonnal idehoztak, még pont időben szerencsére. Ha egy fél órával később érnek ide veled, halott vagy. De szerencsére még meg tudtunk menteni téged.
- Köszönöm
- Hé, ez a dolgunk – mosolygott a lány. – Most megyek, értesítem a főorvost, hogy felébredtél… de ahogy őt ismerem, valószínűleg a nyakamba fogja varrni a vizitelést – húzta el a száját. – Gyógyulgassál.
Na igen, a lány nem tévedett, valóban visszajött pár óra múlva, mondván, hogy neki kell továbbra is szemmel tartania. De ez nem zavart. Jelenleg örültem annak, hogy élek, teljesen mindegy volt, ki vizsgálgat. Mondjuk Rika eléggé barátságos volt, illetve figyelmes. Azonnal levágta, hogy nem vagyok egy beszédes típus, ezért nem akart mindenáron beszélgetni velem. Na jó, azért szóval tartott, de legalább nem olyan idegesítő csitris módon.
Már második napja voltam észnél, amikor a délutáni pihenő során arra lettem figyelmes, hogy egy lágy szellő megsimítja az arcomat. Kinyitva a szemem láttam, hogy nyitva van az ablak. Ezt furcsálltam is, elvégre nem emlékeztem rá, hogy kinyitottam volna és mindvégig ébren voltam.
- Hali.
A mellettem felhangzó nyugodt, már-már unott hangtól majdnem lefordultam az ágyról ijedtemben. A hang forrására néztem. Egy zöld egyenruhás férfit láttam az ágyam mellett levő széken ülni, szürke hajjal, ahogy valami ,,Icha-Icha” feliratú könyv mögé rejtette az arcát.
- Bocsi a be nem jelentett megjelenésemért, de van egy ilyen rossz szokásom.
,,Be nem jelentett megjelenés? Egyáltalán mikor ült le ide?!”
- A nevem Hatake Kakashi, Konoha jouninja. A Hokage helyettese küldött engem, hogy megérdeklődjek pár dolgot tőled.
- Mit akar tudni?
Kakashi erre összecsapta a könyvet, így láttam, hogy maszk fedi az arcát, bal szemét pedig a fejpántja takarja el.
- Nos, kezdhetnéd azzal, hogy ki is vagy te.
- Miért olyan lényeges az?
- Hát nem tudom, több sebből vérezve találnak rád az erdőben, ötven méteres sugarú körön belül egy lefejezett hulla is elhelyezkedik… kicsit felkelti az ember érdeklődését, nem gondolod?
Nem válaszoltam.
- Választhatod a konok hallgatást is, de azzal csak magadnak ártasz. Én most itt, mint hivatalos személy vagyok jelen. Szóval jól gondold át, mit csinálsz.
Sóhajtottam egyet. El kellett ismernem, hogy igaza volt. Most Konoha szabályai szerint megy a játék.
- Chrononak hívnak és csak egy egyszerű vándor vagyok.
- Egy egyszerű vándortól egy kicsit furcsa, hogy ninja felszerelést visel, nemde? Melyik nemzet szolgálatában állsz?
- Egyikében sem.
- Szökött ninja vagy?
- Nem.
- Hát akkor?
- A Sivatagból jöttem. Eredetileg egy nomád törzs szolgálatába kellett volna állnom, de őket megtámadták, én pedig elmenekültem.
- Vagy úgy. Furcsa, hogy ilyen fiatalon kellett volna ilyen munkakörben lenned.
- A családomnak egyszer szívességet tettek a nomádok. Én voltam a köszönet.
- Ahhhaaaaa… és ki volt az, akit holtan találtak a közeledben?
Előre hajtottam a fejemet.
- Egy bérgyilkos. Az ő szervezete volt az, amelyik megtámadta a nomádokat is.
- Hm. Nem mondanám, hogy teljesen tiszta a történeted, de legalább látom benne a logikát.
,,Jó neked.”
- Nyugi, látom rajtad, hogy nem hazudsz – jegyezte meg Kakashi. – Túlságosan őszinte arcot vágsz ahhoz.
Egy darabig csend állt be a beszélgetésben. Kakashi újfent kinyitotta a könyvét és olvasgatni kezdte. Úgy tűnt számomra, hogy vége a beszélgetésnek. Tévedtem.
- Na és most mihez kezdesz?
Kérdően néztem rá.
- Visszamész a Sivatagba?
Na erre úgy néztem rá, mint aki citromot nyalt.
- Én oda nem mehetek vissza többé.
- Miért nem? Az a hazád.
- Gyávaként elmenekültem, amikor megtámadták a tábort. Az egyik nomád kért erre, de akkor is…
- Ebben nincs semmi szégyellni való.
- Megtagadtam a szolgálatomat.
- Olykor félre kell tenni a szolgálat teljesítésének kényszerét és alternatív utat kell keresni – mondta a férfi.
Sóhajtottam egyet.
- Akkor sem megyek vissza.
- Akkor?
- Még nem tudom. Valószínűleg folytatom az utamat tovább.
- Bolyongani akarsz a semmiben?
- Van más választásom?
- Akár Konohában is maradhatnál – lapozott Kakashi.
Na erre úgy néztem rá, mint aki szellemet lát.
- Miért tennék így?
- Nos, az a tény, hogy ninja vagy és a jelek szerint meg tudod állni magad a veszéllyel szemben, bizonyítja, hogy nem vagy hétköznapi eset. Konoha pedig szívesen látja a hozzád hasonló szerzeteket. Még ha nem is vagy ide valósi, hanem csak egy idegenlégiós.
- Hát, nem tudom – néztem ki az ablakon. – Valahogy ez az egy helyben való élet… nem tudom, mennyire való nekem.
- Addig nem tudhatod, míg nem próbáltad ki. Nézd, nem azt mondom, hogy minden további nélkül dönts a maradás mellett. Mert ha maradsz, azzal kötelességeid is járnak. De íme az ajánlatom: maradj itt pár napig a faluban és nézz körbe, hátha megtetszenek a körülmények. Ha nem tetszenek, akkor mehetsz… de ha maradsz, akkor be fogsz menni a Hokage irodájába és kérni fogod a letelepítésedet.
Elgondolkodtam azon, amit Kakashi mondott. Szó mi szó, abból valóban nem lehet bajom, ha megállok egy kicsit és megismerkedek a helyi körülményekkel. Elvégre, a vándorlók szeretik megfigyelni a különböző helyeket. Meg amúgy is, Rika beszámolójából következtetve amúgy is itt kell maradnom, lábadozás címszó alatt.
- Rendben, elfogadom.
- Helyes.
Kakashi felállt, majd egy kis kitűzőt rakott az éjjeli szekrényemre.
- Valószínűleg a többi ninja is észre fogja venni, hogy miféle is vagy. Éppen ezért, hogy megelőzzük a kellemetlenségeket, ha kérdőre vonnának az őrök, akkor ezt mutasd fel nekik. Tudni fogják, hogy engedéllyel vagy a faluban.
- Arigatou.
- Na viszlát.
Azzal a férfi kiugrott az ablakon… előttem pedig egy új lehetőség ajtaja nyílt fel.
Tanultak:
Utsusemi no Jutsu
Ezzel a jutsuval a használó képes a hangszálai által kiadott hanghullámokat felerősíteni és nagy területen szétszórni, ezáltal elrejtve a hang igazi forrását.
Chakraszint: 100
Szint: D
Kemuri Bunshin no Jutsu
A Köd Klón technika egyik változata, aminek a lényege teljesen ugyanaz, azonban a klón komolyabb fizikai behatásra sűrű füst formájába robban szét, ami beborítja a környezetét, és nehezíti látási viszonyokat.
Chakraszint: 55
Szint: D
Ayatsuito no Jutsu
Egy viszonylag egyszerű technika, mely a dróthasználathoz kötődik. A ninja képes úgy használni a drótjait, hogy azzal szinte bárhol megtud kapaszkodni majd tovább lendülni, illetve a drót segítségével csapdába ejtheti és lekötözheti az áldozatát.
Chakraszint: 85
Szint: D
Dainamikku Akushon
Ez a technika a gyors fellépést teszi lehetővé egyik percről a másikra határozottan az ellenfél előtt teremhetünk és nyomban használhatunk is egy rúgás vagy egy ütés kombinációt, de ezzel a sebességgel távolodhatunk is ekkor védekezésképp szolgál.
Chakraszint: 60
Szint: D
+10 chakraszint a D szint után
A Kyameru főtábor
Amikor elolvastam Ashige-sama levelét, egyszerre minden világossá vált számomra. Mindaz, amin annyi fárasztó, embert próbáló feladatok során végig kellett mennem, egyszerre elnyerte az értelmét. Nem voltak már kérdéseim a dolgok miértjével kapcsolatban. Mindent értettem. Túlságosan is. Hirtelen világossá vált, hogy milyen sorsot is szántak nekem: meg kell védelmeznem Ashige lányát, akár az életem árán is. Ise csakis ezért edzett engem olyan keményen, ahogy. Csakis ezért.
Még nagyon is tartott a ,,megvilágosodás” folyamata, amikor Ise megszólított. Igazából ugyanazokat ismertette velem, amire rájöttem, persze némi kiegészítéssel. Azt mondta, hogy amiatt van rám szükség, mert Ashige a lányát el akarja küldeni Sunába, ahol még nagyobb biztonságban tudhatja. Nekem pedig onnantól kezdve kell rá figyelnem, amint elhagytuk a tábort. De volt még valami: Ise felajánlotta nekem, hogy leverhetem rajta minden sérelmemet, ami az elmúlt években ért engem. A felajánlása meglepett, de aztán nem éltem vele. Igen, kíméletlenek voltak ezek az évek, azt elismerem… de akkor is… rengeteg mindent tanultam a Kyameru nőtől… és e miatt nem tudtam rá kezet emelni… amúgy is megkapta már a magáét, amikor az utolsó teszten sikerült megvágnom.
Ise csak mosolygott a reakciómon, amikor már megközelítettük a tábort. Az őrök neki köszönhetően átengedtek engem és hamarosan már Ashige sátrában voltam. Hatalmas, robosztus termetű ember volt, már csak a megjelenése is tekintélyt parancsoló… és az a tekintet… azt hittem, helyben átdöf velük, amikor ő is megtartotta a maga eligazítását. Kifejezetten akkor vált számomra kellemetlenné a dolog, amikor figyelmeztetett rá, hogy mi lesz velem, ha nem tudok eleget tenni a kötelezettségemnek. Nem vagyok az a könnyen ijedős fajta, de nem sok hiányzott, hogy ledermedjek az ijedtségtől attól a villámló tekintettől.
Ashige magamra hagyott engem a sátorban, ezzel egyedül maradtam… legalább is azt hittem, hogy egyedül. Jobban körülnézve ugyanis megpillantottam valakit az egyik széken: Ashige lányát, Kyameru Suna-Ku-t. Elbeszélgettem vele, és mint kiderült, egyáltalán nincs oda az ötlettől, hogy egy vadidegen kísérgesse őt hátralevő életében. Kérdéseket tett fel nekem, ezzel pedig azt érte el, hogy talán életemben nem beszéltem még annyit. De megérte, mert a jelek szerint kicsit megenyhült velem szemben. A beszélgetést követően kimentünk a sátorból, majd az egyik szolgálóra bízott engem, azzal az utasítással, hogy pihenjem ki az út fáradalmait, mert másnap kora hajnalban indulunk.
A szolgáló elvezetett engem egy üresen álló sátorhoz, majd magamra hagyott. Úgy döntöttem, hogy a nap hátralevő részét itt fogom eltölteni. Amúgy is fáradt voltam az elmúlt napok menetelésétől és jól tudtam, hogy az elkövetkezendők még nehezebbek lesznek. A maradék időmet azzal töltöttem, hogy a térképem segítségével útvonaltervet készítettem Sunába. A jelenlegi helyzetünket az idefele vezető út adatai alapján állapítottam meg. Úgy saccoltam, hogy nagyjából két nap alatt elérhetjük a ninja falut. Már ha nem kerülünk bajba időközben… és tekintettel arra, hogy a Sivatagban voltunk, erre jó esélyünk lehetett.
Már késő este volt, amikor összepakoltam mindent és elfújtam a fényt biztosító lámpást. Jobbnak láttam, ha már útra készen fogok kelni, ezért nem hagytam szét semmit. Amikor elfeküdtem, még javában azon gondolkoztam, hogy vajon tudom-e teljesíteni azt a feladatot, amit Ashige rám bízott. Úgy éreztem, hogy Ise elég jól felkészített engem az elkövetkezendő évekre. De mégis… volt valami, ami nem hagyott engem nyugodni ezzel a dologgal kapcsolatban. Valami… ami miatt eléggé rossz előérzettel karöltve aludtam el.
A támadás
Hatalmas robajra ébredtem. Először azt hittem, hogy álmodok… de amikor tudatosult bennem, hogy álmomban egy szép réten sétálgattam, és nem egy sátorban feküdtem, azonnal felültem. Kiabálásokat, sikoltásokat hallottam odakintről, emellett egy újabb robajt. Gyorsan magamhoz vettem az amúgy sem sok akadályt nem jelentő felszerelésemet és kirontottam a sátorból.
Az éjszakai sötétséget vörösre festette a lángra kapott sátrak lobogása. Bambán néztem végig a környéken Hatalmas volt a zűrzavar. Emberek rohangáltak fel’s alá, a távolban pedig fegyercsörgést, suhanó hangokat hallottam. Kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy megtámadták a tábort.
,,Suna-Ku…” – villant át az agyamon.
Nagyjából emlékeztem, hogy merre fele vezetett engem a szolgáló, így elindultam a fősátor felé. Alig telt el pár másodperc, már megpillantottam… ahogy ott lángol a tábor közepén. Erre mint egy eszelős, rohanni kezdtem a sátor irányába. Alig pár méternyire voltam tőle, amikor megjelent valaki előttem… egy feketébe öltözött, jól megtermett alak, aki támadásra emelte a kezében levő kardot. Minden olyan gyorsan történt, hogy reagálni se tudtam, a kard pedig meg is indult felém.
De nem ért el. Felettem elrúgva ugyanis egy láb jelent meg, ami fejbe találta a támadómat. A férfi olyan sebességgel szállt be a közeli, lángoló sátorba, mint ha én dobtam volna el kunai-ként. A levegőt hamarosan megtöltötte a fickó visítása. Közben egy kéz ragadta meg a karomat, ahogy maga felé fordított. Ise volt az.
- Jól vagy? – kérdezte.
- I… igen. Mi folyik itt?
- Az most mellékes. Azonnal el kell tűnnöd innen!
Éreztem, ahogy egy gombóc formálódik a torkomban.
- De nekem…
- Ne érdekeljen most Suna-Ku! Itt már nem tehetsz semmit!
- Én nem…
Ekkor lerántott magával a földre, és ahogy térdre érkeztünk, hallottam, hogy valami szélsebesen elrepül a fejünk felett.
- Kérlek Chrono, menj!
Felnéztem Ise arcára… és őszintén meglepődtem. Eddig akárhányszor adott utasításba nekem valamit, mindig szigorú arccal, metsző tekintettel tette azt. Ez a kombináció elég volt ahhoz, hogy ne kezdjek el ellenkezni vele és tegyem, amit akar. De ez most más volt… egyáltalán nem a szokásos arckifejezést láttam. Kérlelést láttam a tekintetében, nem is akármennyit. Nagyjából ilyen lehetett az, amikor egy anya néz a gyerekére.
Nagyon nehezen, de bólintottam.
- Vigyázz magadra - suttogtam.
Ise mosolyt erőltettet az arcára, de inkább szomorúnak tűnt még így is, mint boldognak. Nagy nehezen levettem róla a tekintetemet, ahogy elfordultam és rohanni kezdtem a másik irányba. Nem néztem vissza, csak előre figyeltem. Ahogy rohantam, hirtelen megint megjelent előttem valaki… de ezúttal nem hagytam magam meglepni. A kezem már a wakizashi markolatán volt és ahogy a másik rám akart támadni, ki is rántottam, egy hosszú vágást ejtve a mellkasán ezzel. Az üvöltve terült el a földön, miközben én minden szívfájdalom nélkül robogtam el mellette.
Futás közben mindenhol ugyanaz a kép fogadott engem: a pusztulás. Lángoló sátrak… vérbe fagyott holtestek… fájdalomtól vonaglók a földön… mint ha magában a pokolban lettem volna. Gyakran előfordult, hogy kunai-ok vagy shurikenek repültek el a fejem mellett, veszélyes közelségben. Szó szerint hajszálon múlt most minden. Olykor nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne álljak meg. Folyton ott motoszkált a fejemben, hogy mégiscsak itt maradok és megküzdök a támadókkal, akárkik is legyenek azok. Nem tudom, mi volt az, ami mégiscsak a mozgás mellett tette le a voksát nálam. Így hát egyre csak rohantam az ,,utcán”, körülöttem a pusztulás összképével.
Szerencsére nem kellett sokáig bámulnom ezt a pokolbeli helyet. Hamarosan ugyanis elértem a tábor szélét és belevesztem az éjszakai, sivatagi sötétségbe. De még ekkor sem álltam meg. Csak rohantam. Rohantam tovább, akárhová. Minél messzebb akartam kerülni a lángoló tábortól. Aztán már vagy az ötödik buckán jártam, amikor zihálva megtorpantam. Jó pár perce tartott már a menekülésem, de úgy tűnt nekem, mint ha csak az imént kezdtem volna el futni. Megtámaszkodtam a térdemen és előre dőltem, ahogy igyekeztem friss oxigént juttatni a szervezetemnek. Na most jól jöttek azok a nehéz idők, amiket a kitartás fejlesztésére fordítottunk.
Amint éreztem, hogy a hideg levegő felfrissít, kihúztam magam. Hátrafordultam, így megláttam a távolban levő tábort. Innen nézve semmivel sem tűnt többnél egy jó nagy tábortűznél. Azt kívántam, bár így lenne és ez csak egy rossz álom lenne, nem pedig maga a valóság. Ahogy ott álltam és néztem a pusztulást, egyszercsak éreztem, hogy valami nedves folyik végig az arcomon. Kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy a szemem a forrása ennek. Odanyúltam az arcomhoz, hogy letöröljem a könnyeimet… és az egyik ujjam akarva-akaratlanul is megérintett valami a homlokomon. A fejpánt volt az, amit Ashige leveléhez kaptam.
Megbénultam az érintéstől. Eszembe jutott ugyanis, hogy miért is kaptam a Kyameruk vezetőjétől. Hirtelen indulatomban megmarkoltam a fejpántot és elemi erővel téptem le a homlokomról. Eldobtam, mint egy értéktelenné vált dolgot. Ahogy ez megtörtént, úgy éreztem, mintha egy szakadékot hasítottak volna a lelkembe. Nem csak egy tárgyat dobtam el… hanem gyakorlatilag mindent, ami miatt dolgoztam. Mindent, ami a Kyamerukhoz kötött engem, most jelképesen a sivatag porába hullott… én pedig hátra se nézve indultam meg az ellenkező irányba.
A Folyók országának remetéje
A szégyenérzet annyira beleivódott a tudatomba az elkövetkezendő napok során, hogy alig hagyott nyugodni. Akárhányszor lecsuktam a szemem a lángoló tábort és a halott embereket láttam magam előtt, mintegy visszatérő, rossz rémálomként. A különbség csak az, hogy ez nem egy rémálom, hanem a valóság volt. A kegyetlen, véres valóság. Elmenekültem a táborból, mint egy gyáva féreg. Nem saját ötletből tettem, az tény, de hagytam magam rábeszélni, hogy megfutamodjak. Ez pedig megbocsáthatatlan bűnnek tűnt az én látásmódomban.
Ha felidéződött szemem előtt Ashige lángoló sátra, éreztem, hogy kiver a víz, akármit is csináltam. A hideg rázott, ahogy lelki szemeim előtt újra átéltem a történteket. Rázhattam akármennyire a fejem, nem szabadultam, amíg végig nem néztem a műsort. Aztán a jelenésnek vége lett, én pedig álltam egy helyben, megsemmisülten. De aztán mindig sikerült életet vernem magamba, hogy folytassam a napi teendőimet. Ugyanis abból is kijutott bőven az elkövetkezendő időkben.
A szégyenérzetem kiűzött a Sivatagból, egyenesen egy olyan helyre, ahol már éltem egyszer évekig: a Folyók országába. Egy hetes vándorlást követően találtam egy olyan helyet, ami megfelelt az életben maradás feltételeinek. Az egyik nagyobb erdőben leltem rá egy kisebb tisztásra, ahol fel is állítottam a sátramat. Vizet a nem messze levő, kisebb folyamból szereztem, aminek meglehetősen tiszta volt a vize. A napi programom gyakorlatilag ugyanaz volt. Felkeltem, edzettem magam, nehogy elpuhuljak, vadásztam, gyűjtögettem, aztán ha vége volt a napnak, mentem aludni. Egyre jobban kifizetődött az a sok éves kiképzés. Tudtam, mely fák gyümölcsei ehetőek, milyen bokor bogyói számítanak mérgezőnek. Ha megsérültem volna, néhány gyógynövény is jól jött. Tény, hogy volt nálam egy kisebb orvosi felszerelés, de azt inkább a nagyobb bajok esetére tartogattam.
A napok eseménytelenül teltek. Már harmadik hete éltem az erdőben, teljes nyugalomban, amikor az egyik este során történt valami. Már készültem a lefekvéshez és álltam volna fel a tábortűz mellől, amikor hallottam, hogy mögöttem erőteljesen megzörren egy bokor. Mint a villám kaptam elő az egyik kunai-késemet és hajítottam a hang irányába. Hallottam, ahogy egy kattanással beleáll valamibe.
- HÉ! Miért kell itt dobálózni?!
Talpra ugrottam, ahogy megfordultam. Egy idős férfit láttam álldogálni az ominózus bokor mellett, a kunai-omat pedig egy fába fúródva… nem messze az öreg fejétől.
- Mi a halál lelte a mai ifjúságot, hogy csak úgy dobálóznak?!
Nem válaszoltam. Alaposan végigmértem az öreget, de rongyos ruházatát nézve nem láttam semmi fenyegetőt rajta. Így hát visszaültem a helyemre, a tűz felé fordulva. Jó ideig csend borult a tisztásra, csak a tűzben levő fák ropogását lehetett hallani.
- Ehm… izé… kutyahideg van, megengeded, hogy odaüljek a tűzhöz.
Csak a kezemmel tettem egy invitáló mozdulatot, jelezve, hogy nyugodtan. Meg is jelent mellettem az öreg, ahogy leült. Én csak a lobogó tüzet néztem, de a szemem sarkából láttam, hogy az idős férfi meg engem egyfolytában.
- Néma vagy, kölyök?
Megráztam a fejem.
- Akkor legalább annyit kinyöghetnél, hogy búúú.
- Nem vagyok beszédes kedvemben – mondtam végül.
- Na, csak megszólaltál - vigyorgott.
Erre egy villámló tekintetet küldtem a fickó felé. Nem volt kedvem tovább folytatni ezt az egyoldalú beszélgetést. Felpattantam a helyemről és meg sem álltam a sátramig.
Másnap reggel a tűz mellett durmolva találtam az öregembert. Nem is foglalkoztam vele, elindultam a napi reggeli futásomra… a fák ágain. Kissé röhejes látvány lehetett, hogy valaki csak úgy hobbiból, gyakorlás címszó alatt ugrál a fákon, de hát ez van. Amikor visszatértem a szállásra, az öreg már ébren volt.
- Hm, vagy úgy, ez sok mindent megmagyaráz – mondta, amikor lendületből huppantam a tábortűz mellett.
Megtartottam azt a jó szokásomat, hogy szóra se méltattam, csak leültem a földre.
- Tudod kölyök, akár hiszed, akár nem, én is jártas vagyok ezekben a dolgokban.
Rásandítottam a tábortűz felett, kissé kétségbe vonó pillantással. A következő pillanatban csak annyit láttam, hogy valami elsuhan a fejem mellett. Nedvességet éreztem az arcomon és odanyúlva láttam, hogy vérzik az arcom. Hátranéztem, mire láttam, hogy az egyik fából egy kunai-kés áll ki.
- Nem kellemes, ha már téged is dobálnak, nemigaz?
Visszanéztem az öregre. Pokolian gyors volt, nem is láttam a mozdulatot, amivel felém vágta a kést.
- Fogalmam sincs, honnan szalasztottak téged, de azt biztosan látom rajtad, hogy nagy súly nyomja a lelkedet. Jól ismerem ezt a tekintetet, amivel bámulsz bele a világba. A tartásod szintén erről árulkodik. De látok mást is: eszed ágában sincs beszélni róla. Eltaláltam?
Egy bólintás volt a válasz. Az öreg sóhajtott egyet.
- Hallgass ide. Sok mindent látott vénség vagyok én, egykoron nagy harcos voltam. De érzem, hogy lassan letelik az én időm is. Ám nem akarok úgy elmenni, hogy előtte nem rendeztem el néhány dolgot magam körül… és ami azt illeti, talán pont elértem egy olyan pontot, ahol eleget kell ennek tennem. Olyan embernek tűnsz, aki jó hasznát vehetné néhány technikának. Ha gondolod, kikupállak egy kicsit.
Na az öreg szavai őszintén elgondolkoztattak engem. Még akkor is gondolkoztam rajtuk, amikor felálltam.
- Megyek, vadászok valamit ebédre. Ezt majd később megbeszéljük.
Elindultam a tisztás széle felé.
- Egy pillanat – állított meg. – Nem szokásom névtelen embereket tanulni. Így hát kérdezem: hogy hívnak, kölyök.
Gondolkoztam pár másodpercig, mire hátranéztem a vállam felett.
- Chrono.
Azzal eltűntem.
Beletelt egy kis időbe, mire néhány elejtett nyúllal visszatértem a táborba. Az öreg segített valami ehetőt csinálni belőle, és már késő délután volt, amikor mindketten jóízűen lakmároztunk.
- Miért akar nekem technikákat tanítani? – kérdeztem.
- Ohó, látom felkeltettem az érdeklődésedet, ha magadtól kérdezel – vigyorgott.
Csak egy szúrós pillantás volt a válasz.
- Tudod kölyök, én világéletemben rossz ember voltam. Gyilkoltam, öltem, fosztogattam… de volt valami, ami mindig is szent volt a számomra: a család. Mindig gondoskodtam róluk, akármilyen nehéz is volt az élet… ám amikor megtudták, hogy mivel is foglalkozok, kiutáltak engem. Nem volt más lehetőségem, mennem kellett és a remeték útjára léptem. Így megy ez már hosszú évek óta. Én szépen lassan öregszem, fogynak a napjaim. Így már érted?
Bólintottam.
- Akkor ha úgy döntesz, hogy elfogadod a segítségemet, holnap akár kezdhetünk is.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
- Holnap? – kérdeztem, miközben felálltam. – Ne haragudjon, de nekem nincs kedvem addig várni. Azonnal kezdjük!
Az öreg erre felvillantotta foghíjas vigyorát.
- Ez a beszéd, kölyök! De előtte még elárulom a nevem: Seimitsu Utake.
Nem tudom miért, de hirtelen olyan tüzet éreztem a lelkemben lobbanni, ami rávett engem az ajánlat elfogadására. Az elmúlt hetek szürkesége után ez az újdonság felkeltette az érdeklődésemet olyannyira, hogy engedjek neki… és azt kell mondanom, hogy nem is jártam olyan rosszul. Ráadásul az öreg módszerei egyáltalán nem voltak annyira kemények, mint Ise-é annak idején.
Kezdetnek az Ayatsuito no Jutsu-t tanította meg. Nem volt szerencsére vele túlságosan nagy gondom. Kicsit feladta a leckét, amikor a fán ugrálva kellett egyik ágról a másikra lendülnöm a drótokkal. Egyszer jól el is kaptam fejjel az egyik vaskosabb ágat és kellett egy fél óra kényszerpihenőt tartani. De amikor Utakét kellett megkötöznöm, az viszonylag egyszerűen ment. Mondjuk egy öregembert megkötözni nem nagy szám.
A következő jutsu már keményebb volt: Kemuri Bunshin no Jutsu. Már a sima klónok létrehozásánál is voltak problémáim, így nem csoda, hogy elég sokat szívtam a füst klónok manifesztálásával. Talán ezt volt a leghosszabb elsajátítani… de nem is inkább a klón létrehozása adta fel a leckét, mert az már a harmadik napon megvolt. A sokszorosítása volt az igazán megpróbáltató. Utake öt klón létrehozását várta el tőlem… én pedig szívtam is a fogamat, amikor nagyon nehezen gyarapodott a klónok száma. Gyakran kimerülésig hajszoltam magamat… de aztán sikerült.
Kisebb pihenő után aztán jöhetett a következő, már könnyebb technika: Utsusemi no Jutsu. Jóval hamarabb sikerült kiterjesztenem a hangomat a környezetemre, így gyakorlatilag olyan volt, mint ha mindenhol ott lettem volna, miközben beszélek. Emellett Utake ajánlott is egy jó taktikát nekem: miszerint hagyjam, hogy elpusztítsák az egyik újonnan tanult klónomat, hogy utána a füstöt használjam fedezéknek… és ha ott használom ezt a technikát, akkor jó esélyem van rá, hogy összezavarom.
Dainamikku Akushon… ez volt az utolsó technika, amire rátértünk. Kis változatosság az eddigi ninjutsukhoz képest. Na igen, ezzel is sokáig elvoltam, mivel Ise egyáltalán nem tanított taijutsut, ezért kissé szokatlan volt más alapokon tanulni. Szerencsére a jelek szerint fogékony voltam erre is, mert felfogtam jó pár felsülés után a dolgok logikus miértjére. Ennek volt köszönhető, hogy jó sok gyakorlás árán ugyan, de bekerült a repertoáromba az utolsó technika is.
Egy hónap telt el ezzel a tanulás dologgal. Sorsdöntő időszak volt ez az életemben. Újra éreztem, hogy van miért dolgoznom. Újra tudtam úgy tekinteni az elkövetkezendő időkre, hogy talán van még dolgom az életben… és hogy talán nem veszett el minden aznap éjszaka a Sivatagban. Ez az új érzés, ami feltöltött energiával, most új elképzeléseket is adott a kezembe: tovább kell mennem, nem maradhatok itt az idők végezetéig… mert meg kell találnom azt, ami miatt még most is életben vagyok…
- Szóval tovább mész? - kérdezte Utake, amikor egy reggelen éppen a sátramat szedtem szét.
- Igen. Köszönöm, hogy oktatott engem, hálás vagyok érte. De nem csünghetek örökké a nyakán.
- Furcsa egy kölök vagy te. Az átlagosak addig ugrálnának körülöttem, míg bele nem őrülök a tanításba.
Hümmögtem egyet.
- Nos, akkor úgy látom, hogy még egy dolgot kihúzhatok.
- Nem gondolja, hogy vissza kellene mennie?
Nem láttam az öreg arcát, de biztosra vettem, hogy megütközve néz rám.
- Ezt hogy érted?
- Azt mondta, hogy közeleg az élete vége. Nem örülne neki, ha az ő körükben történne ez meg?
- Te, figyeltél rám egyáltalán? Gyűlölnek engem. Akárcsak te, én se térhetek oda vissza soha többé.
- Én azt mondtam, hogy a nomádok közé nem térhetek vissza többé. Nem a családomról beszéltem.
- Te dőre, akkor miért nem mentél vissza? - hüledezett. - A családodnak talán nem hiányozol?
- Nem, nem hiányzom - tekertem össze a ponyvát. - Emellett azt se tudom, hogy hol laknak. Túl régen mentem már el. Ha akarnám, se találnám meg az otthonomat.
Na a jelek szerint ezzel sikerült nyomós érvet adnom neki, mert nem pedzegette tovább a kérdést. Na igen, nem csoda, hogy tudtam ilyet mondani. Utake elég sokat mesélt magáról esténként, ezzel is könnyítve valamelyest a lelkén. Sok dolgot megtudtam róla, ahogy a tűz mellett üldögélve csendben hallgattam őt.
Csendben elpakoltam a maradék felszerelésemet is.
- Nos… azt hiszem, igazad van.
Újabb hümmögést hallattam, elrakva a tekercseket, amikbe visszapecsételtem a felszereléseket.
- Mindent köszönök, Utake-senpai.
- Hová mész most, Chrono?
Hátat fordítottam neki, ahogy elnéztem a kiválasztott irányba.
- Keletre.
Revans
Újult erővel vetettem bele magamat a vándorlásba. Kelet felé haladva hamarosan átléptem a határt: megérkeztem a Tűz országába. Össze sem lehetett hasonlítani ezeket a területeket a Sivataggal. Itt minden tele volt… élettel. Ahogy sétáltam a kitaposott földutakon és hallgattam a madarak csicsergését, valahol örültem annak, hogy a vándorlás mellett döntöttem. A látvány kárpótolt engem a járással töltött időért. Olykor még mosolyt is csalt az arcomra.
De a sors iróniája volt, hogy pont ezen a tájon keveredtem bajba. Már rossz ómen volt, hogy kezdett beborulni odafent. Így hát mondhatjuk, hogy előkészítette nekem az időjárás a körülményeket. Ugyanis ahogy sétáltam, az út mellett egy köpenyes, kalapos illetőt láttam álldogálni. Nem foglalkoztam vele, elsétáltam mellette, mint ha ott se lenne.
- Hát méltóztattál végre erre jönni?
Megtorpantam.
- Van róla fogalmad, hány követ mozgattam meg azért, hogy végre megtaláljalak?
- El is mondod, mit akarsz? - szóltam nyugodt hangon.
Dühös fújást hallottam.
- Én vagyok a Sötét árnyak bérgyilkos klán végrehajtója, Saraneko Makashi. Jöttem eltakarítani az eltévelyedett szemetet.
- Vagy beszélj nekem tisztán, vagy hagyj békén.
- Oké, tömören: a mi klánunk támadta meg Kyamerukat.
Éreztem, ahogy megfagy ereimben a vér. Olyan régen hallottam már ezt a nevet, hogy most elemi erővel vágott gyomorba a viszonthallás. Újra megjelent a szemem előtt az égő tábor.
- Most pedig ideje eltűntetni a maradékot is.
Villámgyorsan fordultam meg, ahogy köpenyem szétnyílt és a wakizasi pengéje vágódott ki a hüvelyből. Még pont időben, hogy visszaverje a felém közeledő kunai-t.
- Felőlem védekezhetsz, te kis senki, de esélyed sem lesz ellenem! - dörrent rám ádáz tekintettel.
Ádáz csata vette kezdetét. Már az első percekben kiderült a számomra, hogy nem zöldfülü ellenféllel akadtam össze. Sőt, érezhetően képzettebb volt nálam. Csodának is tartottam, hogy nem koncolt fel már rögtön az elején. Ám ez nem volt számomra indok, hogy ne adjak bele mindent. Jól tudtam, hogy az összes fortélyomra szükség lesz, ha életben akarok maradni. Ennek érdekében pedig mindent el is követtem. A párharc változatosan folyt. Hajítófegyvereket vágtunk egymáshoz… kardpárbajt vívtunk… jutsukkal próbáltuk kicselezni a másikat… a fákon ugrálva ütöttük-rúgtuk egymást…
De a vég nem maradhatott el. Az egyik tisztáson rogytam össze. Több sebből véreztem, némelyből túlságosan is. Úgy lihegtem, mint aki most futotta le a Maratont. Próbáltam erőt venni magamon, de valami meggátolt abban, hogy talpra tudjak állni. Úgy éreztem magam, mint ha hirtelen rengeteget öregedtem volna. Levertség, fáradtság környékezett, ahogy folyt a vérem a földre. Közben pedig még az eső is rákezdett.
- Ennyi voltál - állt előttem vagy háromméternyire a bérgyilkos. - Fogalmam sincs, mit láthatott a fajtádban Suna, hogy a szövetségeseiként kezelt titeket. Nem volt nehéz szétkergetni titeket, hogy aztán még könnyebb célpontot nyújtsatok. Ugyan azt a ribancot meg a nőt szem elől vesztettük a Sunába vezető úton, de a nagy részetek már vérbe fagyott odaát. Most pedig… te leszel a következő, akit utánuk küldök.
A szavai eljutottak a tudatomig… és éreztem, ahogy felforr a vérem. Hirtelen éreztem, ahogy a levertség megszűnik bennem. Szín tiszta gyűlölet manifesztálódott a lelkemben, feltöltve energiával. Egyszerre ugyanazt éreztem, mint évekkel ezelőtt, amikor a három útonállót támadtam meg. Ölni akartam! Hidegvérrel… ölni, pusztítani, gyilkolni, a következményekkel nem is törődve!
Ahogy ezt éreztem, egy öklöt láttam közeledni az arcom felé. A kezem lendült, elkapva az öklöt még az arcom előtt. Egy meglepett szempár nézett vissza rám, találkozva az én gyűlölettől izzó tekintetemmel. Másik kezemmel elengedtem a földbe szúródott wakizashit, kontratámadást indítva. A bérgyilkos erre kiszabadította a kezét és nagy ívben hátra ugrott. De ezzel még nem volt vége. Kézjelet formázta.
,,Ninpou - Kemuri Bunshin no Jutsu!"
Két füst klón jelent meg, akik azonnal a támadóm után vetették magukat. A megilletődött bérgyilkos gyorsan összeszedte magát és egy ütéskombinációval szétverte mind a kettőt… hogy aztán masszív füstfüggönybe kerüljön. Én szintén bekerültem ebbe… de volt egy előny a tarsolyomban: én egyfolytában őt figyeltem, és megjegyeztem, hol állt. Még a klónok szétverése után kirántottam a kardomat a földből, egy újabb kézjel után.
,,Ninpou - Utsusemi no Jutsu!"
Talpra ugrottam, nem is foglalkozva azzal, hogy így egy-két seb talán még mélyebb lett és jobban vérezni is kezdett. Elkezdtem rohanni a ninja felé, használva a Dainmakkou Akushont.
- NE BECSŰLJ ALÁ, TE FÉREG!!!!! - üvöltöttem, dühtől teli hangomat pedig szinten mindenhol hallani lehetett a környéken.
Félelmetes gyorsasággal jelentem meg azon a helyen, ahol a fickó állt, a wakizashi pedig lendült is. Éreztem, ahogy valamit eltalálok a pengével, majd az arcomba is fröccsen egy nedves dolog. A lendülettől tovább repültem, megállapodva az eső miatt keletkezett sárban.
Nehezen, de megálltam a földön. Nem néztem hátra… felesleges volt, hallottam egy összecsukló test hangját a hátam mögül. Botorkálva indultam előre… de már az első néhány lépés után éreztem, hogy nem fogok messzire jutni. A taijutsu technika alaposan megerőltette a testem és alapvetően sok vért vesztettem addig is… most pedig egyre rosszabb lett a helyzet. Minden egyes lépés egy kínkeserv volt, miközben egyre homályosult a látásom. Végül megtettem az utolsó lépést is… hogy aztán arccal előre dőljek a sáros földre.
Szépen lassan hagyta el az erőm a testemet. Mintegy kétségbeesett mozdulatként akartam volna a kezemmel húzni magamat minél távolabb a harcmezőtől. De a karjaimban már egyáltalán nem volt elég erő ehhez, meddő vállalkozásnak tűnt. Arcomat a sárba temettem. A hűs folyadék valamelyest jól esett, de tompuló tudatomon már ez se segített. Éreztem, hogy számomra eljött a vég. Itt fogok meghalni, a sárban fetrengve… de valamelyest vigasztalt a tény, hogy ha csak kis mértékben is, de sikerült elégtételt vennem a Kyameruk támadóján. Legalább magammal vihettem a halálba az egyik bérgyilkost.
Lassan lehunytam a szemem. Lelki szemeim előtt egy lány arcát láttam… egy lányét, akit nekem kellett volna megvédenem… de sosem lett rá lehetőségem… a tudatomban szépen lassan szertefoszlott a kép, majd elnyelte a végtelen sötétség… az utolsó dolog, amit érzékeltem, egy dobbanás volt mellettem…
Egy új élet ígérete
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire magamhoz tértem. Az első dolog, amit tapasztaltam, az az volt, hogy fekszem… méghozzá valami puhán. Na ez egyáltalán nem illett a képbe azokra alapozva, amilyen körülmények között elvesztettem az eszméletemet. Amikor kinyitottam a szememet, egy kis szobában találtam magamat, ágyon fekve.
- Oh, hát magadhoz tértél?
Oldalra fordítva a fejemet egy barna hajú, fehér ruhába bújt fiatal lányt láttam az ágyam mellett állni, valami aktával a kezében.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- A Konohai Központi Korházban. A nevem Masune Rika, medi-nin gyakornok.
- Hogy kerültem ide?
- Egy hete az egyik őrjáratunk tagjai találtak meg téged odakint. Azonnal idehoztak, még pont időben szerencsére. Ha egy fél órával később érnek ide veled, halott vagy. De szerencsére még meg tudtunk menteni téged.
- Köszönöm
- Hé, ez a dolgunk – mosolygott a lány. – Most megyek, értesítem a főorvost, hogy felébredtél… de ahogy őt ismerem, valószínűleg a nyakamba fogja varrni a vizitelést – húzta el a száját. – Gyógyulgassál.
Na igen, a lány nem tévedett, valóban visszajött pár óra múlva, mondván, hogy neki kell továbbra is szemmel tartania. De ez nem zavart. Jelenleg örültem annak, hogy élek, teljesen mindegy volt, ki vizsgálgat. Mondjuk Rika eléggé barátságos volt, illetve figyelmes. Azonnal levágta, hogy nem vagyok egy beszédes típus, ezért nem akart mindenáron beszélgetni velem. Na jó, azért szóval tartott, de legalább nem olyan idegesítő csitris módon.
Már második napja voltam észnél, amikor a délutáni pihenő során arra lettem figyelmes, hogy egy lágy szellő megsimítja az arcomat. Kinyitva a szemem láttam, hogy nyitva van az ablak. Ezt furcsálltam is, elvégre nem emlékeztem rá, hogy kinyitottam volna és mindvégig ébren voltam.
- Hali.
A mellettem felhangzó nyugodt, már-már unott hangtól majdnem lefordultam az ágyról ijedtemben. A hang forrására néztem. Egy zöld egyenruhás férfit láttam az ágyam mellett levő széken ülni, szürke hajjal, ahogy valami ,,Icha-Icha” feliratú könyv mögé rejtette az arcát.
- Bocsi a be nem jelentett megjelenésemért, de van egy ilyen rossz szokásom.
,,Be nem jelentett megjelenés? Egyáltalán mikor ült le ide?!”
- A nevem Hatake Kakashi, Konoha jouninja. A Hokage helyettese küldött engem, hogy megérdeklődjek pár dolgot tőled.
- Mit akar tudni?
Kakashi erre összecsapta a könyvet, így láttam, hogy maszk fedi az arcát, bal szemét pedig a fejpántja takarja el.
- Nos, kezdhetnéd azzal, hogy ki is vagy te.
- Miért olyan lényeges az?
- Hát nem tudom, több sebből vérezve találnak rád az erdőben, ötven méteres sugarú körön belül egy lefejezett hulla is elhelyezkedik… kicsit felkelti az ember érdeklődését, nem gondolod?
Nem válaszoltam.
- Választhatod a konok hallgatást is, de azzal csak magadnak ártasz. Én most itt, mint hivatalos személy vagyok jelen. Szóval jól gondold át, mit csinálsz.
Sóhajtottam egyet. El kellett ismernem, hogy igaza volt. Most Konoha szabályai szerint megy a játék.
- Chrononak hívnak és csak egy egyszerű vándor vagyok.
- Egy egyszerű vándortól egy kicsit furcsa, hogy ninja felszerelést visel, nemde? Melyik nemzet szolgálatában állsz?
- Egyikében sem.
- Szökött ninja vagy?
- Nem.
- Hát akkor?
- A Sivatagból jöttem. Eredetileg egy nomád törzs szolgálatába kellett volna állnom, de őket megtámadták, én pedig elmenekültem.
- Vagy úgy. Furcsa, hogy ilyen fiatalon kellett volna ilyen munkakörben lenned.
- A családomnak egyszer szívességet tettek a nomádok. Én voltam a köszönet.
- Ahhhaaaaa… és ki volt az, akit holtan találtak a közeledben?
Előre hajtottam a fejemet.
- Egy bérgyilkos. Az ő szervezete volt az, amelyik megtámadta a nomádokat is.
- Hm. Nem mondanám, hogy teljesen tiszta a történeted, de legalább látom benne a logikát.
,,Jó neked.”
- Nyugi, látom rajtad, hogy nem hazudsz – jegyezte meg Kakashi. – Túlságosan őszinte arcot vágsz ahhoz.
Egy darabig csend állt be a beszélgetésben. Kakashi újfent kinyitotta a könyvét és olvasgatni kezdte. Úgy tűnt számomra, hogy vége a beszélgetésnek. Tévedtem.
- Na és most mihez kezdesz?
Kérdően néztem rá.
- Visszamész a Sivatagba?
Na erre úgy néztem rá, mint aki citromot nyalt.
- Én oda nem mehetek vissza többé.
- Miért nem? Az a hazád.
- Gyávaként elmenekültem, amikor megtámadták a tábort. Az egyik nomád kért erre, de akkor is…
- Ebben nincs semmi szégyellni való.
- Megtagadtam a szolgálatomat.
- Olykor félre kell tenni a szolgálat teljesítésének kényszerét és alternatív utat kell keresni – mondta a férfi.
Sóhajtottam egyet.
- Akkor sem megyek vissza.
- Akkor?
- Még nem tudom. Valószínűleg folytatom az utamat tovább.
- Bolyongani akarsz a semmiben?
- Van más választásom?
- Akár Konohában is maradhatnál – lapozott Kakashi.
Na erre úgy néztem rá, mint aki szellemet lát.
- Miért tennék így?
- Nos, az a tény, hogy ninja vagy és a jelek szerint meg tudod állni magad a veszéllyel szemben, bizonyítja, hogy nem vagy hétköznapi eset. Konoha pedig szívesen látja a hozzád hasonló szerzeteket. Még ha nem is vagy ide valósi, hanem csak egy idegenlégiós.
- Hát, nem tudom – néztem ki az ablakon. – Valahogy ez az egy helyben való élet… nem tudom, mennyire való nekem.
- Addig nem tudhatod, míg nem próbáltad ki. Nézd, nem azt mondom, hogy minden további nélkül dönts a maradás mellett. Mert ha maradsz, azzal kötelességeid is járnak. De íme az ajánlatom: maradj itt pár napig a faluban és nézz körbe, hátha megtetszenek a körülmények. Ha nem tetszenek, akkor mehetsz… de ha maradsz, akkor be fogsz menni a Hokage irodájába és kérni fogod a letelepítésedet.
Elgondolkodtam azon, amit Kakashi mondott. Szó mi szó, abból valóban nem lehet bajom, ha megállok egy kicsit és megismerkedek a helyi körülményekkel. Elvégre, a vándorlók szeretik megfigyelni a különböző helyeket. Meg amúgy is, Rika beszámolójából következtetve amúgy is itt kell maradnom, lábadozás címszó alatt.
- Rendben, elfogadom.
- Helyes.
Kakashi felállt, majd egy kis kitűzőt rakott az éjjeli szekrényemre.
- Valószínűleg a többi ninja is észre fogja venni, hogy miféle is vagy. Éppen ezért, hogy megelőzzük a kellemetlenségeket, ha kérdőre vonnának az őrök, akkor ezt mutasd fel nekik. Tudni fogják, hogy engedéllyel vagy a faluban.
- Arigatou.
- Na viszlát.
Azzal a férfi kiugrott az ablakon… előttem pedig egy új lehetőség ajtaja nyílt fel.
Tanultak:
Utsusemi no Jutsu
Ezzel a jutsuval a használó képes a hangszálai által kiadott hanghullámokat felerősíteni és nagy területen szétszórni, ezáltal elrejtve a hang igazi forrását.
Chakraszint: 100
Szint: D
Kemuri Bunshin no Jutsu
A Köd Klón technika egyik változata, aminek a lényege teljesen ugyanaz, azonban a klón komolyabb fizikai behatásra sűrű füst formájába robban szét, ami beborítja a környezetét, és nehezíti látási viszonyokat.
Chakraszint: 55
Szint: D
Ayatsuito no Jutsu
Egy viszonylag egyszerű technika, mely a dróthasználathoz kötődik. A ninja képes úgy használni a drótjait, hogy azzal szinte bárhol megtud kapaszkodni majd tovább lendülni, illetve a drót segítségével csapdába ejtheti és lekötözheti az áldozatát.
Chakraszint: 85
Szint: D
Dainamikku Akushon
Ez a technika a gyors fellépést teszi lehetővé egyik percről a másikra határozottan az ellenfél előtt teremhetünk és nyomban használhatunk is egy rúgás vagy egy ütés kombinációt, de ezzel a sebességgel távolodhatunk is ekkor védekezésképp szolgál.
Chakraszint: 60
Szint: D
+10 chakraszint a D szint után
Chrono- Játékos
- Tartózkodási hely : a Sivatag
Adatlap
Szint: C
Rang: Vándorló ninja
Chakraszint: 175
Igazán szépen kidolgoztad, öröm volt olvasni ^^
Sai- Főadminisztrátor
Adatlap
Szint: S
Rang: ANBU-Root
Chakraszint: mennyit rajzoljak?
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.