Hametsu Kazuya

Az Et-ellenőrzése meg van beszélve Ebisuval, kérlek hagyjátok meg neki

Chuunin szintű karakter indítási chakra feltételt elért karaktere: Aihara Arata

Név: Hametsu Kazuya
Ország: -
Kor: 22
Nem: Férfi
Rang: Elveszett ninja /Élőhalott (Chuunin)
Szint: ?
Chakra: ?
Taijutus pontok:
Állóképesség: 100(D)
Erő: 100(D)
Gyorsaság: 100(D)
Ügyesség/Reflex: 150(D)
Pusztakezes Harc: 100(D)
 
Jellem: Általában kedves, gondoskodó és jól szót ért másokkal, de csak ritkán enged magához közel embereket. Nehezen bízik meg másokban, de ezt jól tudja palástolni, így nem tűnik fel az embereknek, ha nem bírja az illetőt.
 
Kinézet: 190 cm magas, 80 kg átlagos testalkat. Haja rövid, barna színű, szeme szürke.  Tekintete közömbös, üres. Vékony fekete bőrkabátot hord, ami a térdétől is lejjebb ér, pólója fehér. Nadrágja fekete, anyaga könnyű. Lábbelije egyszerű kényelmes cipő.  
 
Felszerelés:
Elsődleges fegyvere egy Shirasaya-Katana, ami sétapálcának van álcázva. A kard hüvelye ébenfából készült, akárcsak némelyik boken, ezért igen erős, így akár azt is használhatja, harcho, továbbá díszítő elemként egy koponya is van a markolat végén.
Shuriken tartó: 5 db kunai (robbanójegyzettel ellátott)
Hátizsák: öngyújtó, kulacs 2 literes, fémtányér és evőeszközök, 3 db kisméretű (chakra) tekercs (üresek), 10 m dróthuzal


Húsz éve születtem a Vízesés országának rejtett falvában, ami a Takigakure nevet viseli magán. Akkor még Hamada Kazuya néven ismertek, a szüleim Hamada Eiichi és Hamada Hideka shinobik voltak. Bár gyakran jártak küldetésekre, próbálták úgy intézni a dolgokat, hogy soha ne legyek otthon egyedül, ha pedig feltétlenül egyszerre kellett elmenniük, akkor apai nagyapám jött át vigyázni rám. Így az együtt töltött idő még kedvesebb volt mindenkinek. Délutánjaimat előszeretettel töltöttem barátaim társaságában. Gondtalanul éltük gyerekkorunkat, csatangoltunk az erdőben, botokkal harcoltunk és kitalált szörnyek ezreit győztük le napról napra. Mondhatni igen átlagos gyerekkorom volt, de ez az idilli állapot nem tartott sokáig, hamar meg kellett tapasztalnom a világ ridegségét. Hét éves voltam, mikor egyik nap az iskolában behívattak az igazgatóhoz. Felálltam a padból, majd sietve távoztam a teremből, de még így is hallottam osztályom néhány megjegyzését: ” Vajon mit csinált, hogy egyből az igazgatóhoz kell mennie? ; Talán még ki is csapják. ” Noha a teremből viharosan távoztam, a folyosón ez a lendület egyből megtört. Sikerült a többieknek bogarat ültetni a fülembe, félve mentem végig a folyosón, direkt kicsiket is léptem a lassabb haladás érdekében, hogy sikerüljön összeszedni a bátorságomat, és elkezdtem azon agyalni, vajon mit tehettem, amiért behívtak.
* Talán mert a folyosón rohangáltunk. De akkor a többieket is behívták volna. Esetleg azért, mert elbóbiskoltam az órán, vagy mert repülővel leveleztem?…*
Még sok hasonló gyermeteg kihágások ötlöttek fel bennem az út során, észre sem vettem a nagy elmélkedés közben, hogy már meg is érkeztem. Ám a bátorságomat nem sikerült összegyűjteni, így egy percig csak állok ott, mozdulni sem merek. Végül valami mégis rávitt, hogy felemeljem remegő kezemet és kopogtassak az ajtón. Próbáltam olyan halkan csinálni, amennyire csak lehetett, azt remélve, nem hallják meg odabent és visszasunnyoghatok a terembe. De már várták érkezésemet, az első koppanás után nyitották is az ajtót. Már tényleg nem volt visszaút számomra. Lassan emeltem lábaimat egymás után, majd a küszöböt átlépve nem várt meglepetés fogadott. Nagyapám ült az igazgató asztala előtt, ekkor már tudtam, hogy tényleg nagy bajban lehetek. Nem is furcsálltam, hogy nem a szüleim fogadtak ott helyette, hiszen ők éppen egy küldetésen vettek rész.
- Jó napot! - köszöntem illedelmesen az igazgatónak, ám nagyszülőmnek már kevésbé formálisan - Helló nagypapi!
- Ülj le, Kazu! - Nagyapa hangja remegett, és közben mintha a könnyeit is próbálná visszatartani. Még így sem tudtam, mi lehet idejövetelem célja, ezért engedelmeskedve ősömnek helyet foglaltam a mellette lévő székben. Odafordult hozzám, majd ő is hozzám hasonló remegő kezekkel fogta meg az enyémet.
- Kazu, erősnek kell lenned.  A szüle… - nyelt egyet, majd folytatta - A szüleid ma a küldetés során életüket vesztették.
Ahogy elértek nagyapám szavai, teljesen lefagytam. Nem is emlékszem onnantól semmire, csak azt tudom, amit nagyapám is mesélt. Percekig csak ültem üveges tekintettel bámulva magam elé. Folyamatosan szólítgattak, de válaszreakciót nem adtam, majd egyszer csak szememből kicsordultak a könnyek és szüleimet hívogatva bőgtem, állítólag olyan hangosan, hogy az egész épületben hallották. Oly sokáig sírtam így, hogy mikorra elment a hangom, már csak dadogni tudtam. Az eset után hetekig ki sem mozdultam a házból, egyedül csak a temetésükre mentem el. A faluból sokan jöttek a temetőbe a gyász színeiben, hogy elkísérjék szüleimet utolsó útjukra. Ezen az egy eseten kívül csak egy sarokban ültem összegubózva szüleim takarója alatt.  Idővel és nagyapám végtelen türelmének, szeretetének hála, sikerült megbékélnem szeretteim elvesztésével.
Visszatérésemkor az iskolába kortársaim kezdetben furán viselkedtek. Mindenki kedvesebben bánt velem, és engem helyeztek a középpontba. A csapatjátékokban mindig elsőnek választottak. Szerintük ez egy kedves gesztus, segítség volt számomra, amit én próbáltam is értékelni, de igazából csak rosszabb volt, mivel tudtam, miért is van ez a pozitív diszkrimináció. Szerencsére ez az időszak csak pár hónapig tartott, viszont ezen idő alatt sikerült elsajátítanom, hogyan is palástoljam el igazi érzéseimet egy mosoly mögé.
 
Nyolc évesen nagyapám saját kérésemre beíratott az akadémiára. Az elméleti órákat nem szerettem, a tananyagot pedig unalmasnak tartottam, mivel úgy gondoltam semmi olyat nem tanulunk, ami hasznunkra válhat majd, ha ninják leszünk. Elvégre kit érdekel a chakra testen belüli, vagy éppen testen kívüli irányításának elméleti része, ha azt a gyakorlatban is alkalmazhatnánk? Ezért hiába is tanultam keményen, alig tudtam megjegyezni az anyagot.  Így az első évben csak a töri órák voltak élvezhetőek számomra, amikor a nevesebb shinobik tetteiről tanultunk, illetve még a tornaórák, mert azokon legalább az erőnlétünket fejlesztettük.
Igazán érdekessé csak a második évben kezdett válni, mikor már nem csak az erőnlétünket fejlesztettük, hanem a közelharc alapjait is elkezdtük elsajátítani.  A teljesítményem is javult, mivel végre olyat csináltunk, aminek éreztem, hasznát tudom majd venni, mikor már ninja leszek. Idővel a legalapabb, ám mégis az egyik leghasználtabb ninja fegyverekkel is kezdtünk gyakorolni, ugyanis az önvédelem órákon bevezették a kunai és shuriken dobálást. Az volt a céljuk, hogy már fiatalon magunkénak tudjuk a célzás képességét. Először még ez is tanrend szerint ment. A tanár bemutatott nekünk egy alapállást, amit aztán nekünk is fel kellett venni. Merőlegesen kellett a cél felé felvennünk egy vállszéles terpeszállást, térdünket kicsit be kellett hajlítani, bal kezünket el kellett tartani testünktől, míg a jobbat - amiben a kunai volt - a mellkasunkhoz kellett emelni. Majd vezényszóra hirtelen úgy kellett cselekednünk, mint akik el akarják dobni, vagyis a célpont felé ki kellett egyenesíteni kezünket, de a kunait nem engedhettük el tekintve, hogy nem volt elég céltábla mindenkinek. Eleinte ezt gyakoroltuk az órákon. Persze azért oldalt váltottunk, hogy bal kézzel is begyakoroljuk a mozdulatot. Végül eljött az igazság pillanata és elkezdtünk egyesével célba dobni, habár senkinek sem sikerült. Volt, akinek a dobása túl gyenge volt, és olyan is, aki annyira célt tévesztett, hogy méterekkel ment mellé a kunai.  Végül a sok edzéssel töltött tanóra meghozta a gyümölcsét és az osztály egyre pontosabban dobott. Ami az elméleti órákat illeti, továbbra sem találtam őket elég érdekesnek ahhoz, hogy megmaradjon bennem a tananyag, így a jegyeim továbbra is csak annyira voltak jó, hogy ne kelljen évet ismételnem, és azt is kemény, verejtékes tanulással sikerült csak elérnem.
A harmadik évtől jegyeim azonban igen gyorsan kezdtek el javulni, mivel az elmélet mellé gyakorlat is társult, noha ez nem jelentett többet egyszerű meditációnál az első félévben. Erre azért volt szükség, hogy mindenki képes legyen chakra felszabadítására. Ezek az órák jobban tetszettek, de továbbra sem voltam teljesen elégedett, mivel már nagyon vártam, hogy ténylegesen a jutsuk létrehozását gyakorolhassam. De elviseltem, mivel tudtam, hogy meglesz a fáradtságom jutalma, így ezeket az órákat bármiféle zsörtölődés nélkül ültem végig és meditáltam. Ahogy sejtettem, türelmem kifizetődött, és hamar sikerült felszabadítanom a testemben szunnyadó chakrát. A tanév első negyedévében már képes voltam rá, félévre pedig szinte az egész osztály. Aki nem, azt időközben eltanácsolták az akadémiáról alkalmatlanak titulálva őket arra, hogy Takigakure shinobijai legyenek.
A harmadik év második félévétől azonban már elkezdtük az igazi gyakorlati tanulást, vagyis a jutsuk működését nem csak a tankönyvekben olvastuk vagy jegyzeteltük le a tanár elmondása szerint, hanem gyakorlat is társult melléjük. Elsőként a tanár mutatta be őket, majd mi magunk is megpróbálkozhattunk a létrehozásukkal. Az első félévben a chakra testen belüli irányítását és a chakra testfelületi irányítását sajátítottuk el. Előbbiben a Shunshin no jutsu gyakorlása segített, amit kint az iskolaudvaron gyakoroltunk. A sensei lábával húzott két vonalat a földben egymástól nagyjából 30 méterre. Nekünk az volt a feladatunk, hogy a chakránk segítségével minél gyorsabban megtegyük az adott távolságot. Egyes sorba álltunk fel az induló vonal mögött és sorban próbálkoztunk meg a jutsuval. Amikor sorra kerültem, ahogy a sensei korábban mondta, chakrát vezettem a lábamba, majd végigfutottam a távot, közben ő egy stopperral mérte az időt és felírta magának. Nem éreztem, hogy bármivel is gyorsabb lettem volna, mint egyébként, de gyakorlat teszi a mestert.  Hosszas gyakorlás után végül sikerült kezdő szinten elsajátítanunk a technikát, és a tizedére leszorítani az elsőnek kapott időt, s mindössze három lépésből megtenni a távot. Következőnek a Henge no jutsut tanították meg nekünk. Ezeken az órákon mindig két sorban kellett felállnunk egymással szemben, a feladatunk pedig az volt, hogy a velünk szemben álló alakját magunkra öltsük a lehető legpontosabban. A gyakorlás során felvett alakok kezdetben olyanok voltak, mint azok a tükrök, amik torzítva mutatják annak az alakját, aki előtte áll. Volt, aki nagyon magasra, kicsire, soványra, ducira, esetleg vámpír sápadtra sikerült, esetleg ezek valamilyen kombinációjára. De sok gyakorlás után az osztálynak sikerült ezeket a hibákat is eltüntetnie.  Az év utolsó jutsuja, amit megtanultunk, a Kakuremino no Jutsu volt, ami annyiban különbözött a Henge no jutsutól, hogy itt egy élettelen tárgy felületét kell olyanná változtatni, mint a mögötte lévő környezet. Ehhez egy közepes méretű törölközőt használtunk. Testnevelés órákon pedig előkerültek a párharcok, amik az osztály tagjai közt kerültek megrendezésre. Év végére jegyeim szinte csodával egyenlő módon javultak fel.
A negyedik tanév első felében elsajátítottuk az alap jutsuk maradékát kezdve a Bunshin no jutsuval, ami viszonylag könnyű volt, elvégre csak annyi volt a dolgunk, hogy a chakránkat ki kellett vezetni a testünkből, s nem volt szabad hagyni, hogy szétáradjon. Ez volt a nehéz része, mivel ezután már csak alakot kellett neki adni, ami a Henge és Kakuremino no jutsuk után már könnyebben ment, de attól még sok gyakorlás árán sikerült csak létrehoznunk képmásunkat magunk mellé. A Kawarimi no jutsu még ennyi fejfájást sem okozott, mivel ennél a technikánál már nem a saját chakránkat kellett felöltöztetni magunkra, hanem egy farönköt, ami csak annyival bizonyult bonyolultabbnak a Kakureminotól, hogy itt minden irányból fel kellett vennie a tárgynak a jutsut létrehozó formáját. Amint ez sikerült, arra fektettük a hangsúlyt, hogy az így készült hasonmás ne csak álljon, hanem mozogjon is, akárcsak egy bunshin. Még ebben a félévben sikerült elsajátítanunk a Tobidogu no jutsu és a Jibaku Fuda: Kasseit is. Ezen felül a testnevelés órán folytatódtak a párharcok, valamint mindenkinek kellett választania egy fegyvert is, amire külön edzést kap. Katana, bot és nunchaku volt a választék. Én a katanát választottam. Valamint hogy elmélyítsék bennünk a csapatmunka fontosságát, háromfős csapatokban a tanárokkal is kellett harcolnunk, természetesen fegyverek nélkül, a végeredmény pedig mindig ugyanaz lett: tanáraink hatalmas fölénnyel nyertek. A második félév már csak a megszerzett tudásunk tökéletesítésének lett szentelve, hogy a képességeink valóban Gennin szintűekké váljanak.
 
A genin vizsga előtti hétvégén próbáltam volna még tanulni az írásbeli vizsgára, mivel attól jobban féltem, mint a gyakorlattól, de nagyapám azt tanácsolta, inkább hagyjam. Amit meg tudtam tanulni, azt az évek alatt megtanultam, ha pedig most belekezdenék a magolásba, úgy lehet csak többet felejtenék, emiatt pedig a vizsga közben csak azon görcsölnék, hogy tanultam, de mégsem jut eszembe. Majd még pár tanácsot adott, amivel remélhetőleg könnyebb dolgom lesz.
A vizsga előtti este féltem, hogy az idegességtől nem tudok majd aludni, így hát altatót kértem nagyapámtól, ami segített megoldani a dolgot. Reggel a vekkerem ébresztett, de az ágyból a reggeli illata csalt ki. Miután mindennel kész voltam, elindultam az akadémiára.
Szerencsére a félelmemet képző írásbelit kellett letudni elsőnek. A megírására százhúsz percet kaptunk, amit én noha végig agyaltam, nem sikerült minden feladatot befejeznem. Megfogadva nagyapám tanácsait, először azokat csináltam meg, amik számomra könnyűek voltak. Mivel azokat hamar megcsináltam, a nehezebbekre több időm maradt. Négy tanár végezte a javítást, aminek hála egy óra múlva meg is tudtuk az eredményeket. Közepes osztályzattal tovább jutottam a következő vizsgarészhez, ahol a Bunshin- és Henge no jutsut kellett végrehajtani. A jutsukat magabiztosan mutattam be a tanárgárdának, természetesen nem alaptalanul. Jól teljesítettem és pár órával később meg is kaptam a kinevezésemet és a vele járó fejpántomat.   


A sikeres vizsgatétel után pár nap múlva megtartottuk az első csapattalálkozót, ahol megismerkedtünk a vezetőnkkel, Genji sensei-el. Rövid bemutatkozásokat tartottunk, majd zárásképpen közös fagylaltozással zártuk a napot. Geninként az élet nem volt éppen olyan, mint azt én képzeltem. Harccal teli, izgalmas küldetések helyett csak a falu környékén ténykedtünk. A köztereket takarítottuk, állatokra vigyáztunk, vagy épp kerestük meg őket, mivel elszöktek a gazdijaiktól. Egy ilyen nap volt az is, amikor csapatvezetőm, Fuwa Genji engem és két csapattársamat elkezdett tanítani a függőleges tárgyakon való megmaradásra. A mester először minden magyarázat nélkül bemutatta a feladatot azzal, hogy felsétált egy fára, majd várt, amíg párszor megpróbálkoztunk a dologgal magunktól, hátha valaki magától rájön, mit kell tenni, vagy legalább elindul a jó irányba. Ám ez nem történt meg. Elárulta nekünk, hogyan is működik a fára mászás kéz nélkül. A fejtágítás után chakrát vezettünk talpunkba és úgy mentünk neki a fának. Én körülbelül három lépéssel többet tudtam megtenni, mint korábban. Ez nem valami nagy dicsőség, gondoltam, de senki sem úgy született, hogy képes volna erre egyből. A gyakorlások közben volt, hogy annyi chakrát használtam, hogy nem estem le, de meg sem bírtam moccantani a lábam. Fél méterrel a föld fölött álltam merőlegesen a fán. Küszködtem, de nem sikerült feljebb menni. Mikor megszakítottam a chakra kontrollomat, zuhantam egy kicsit. A sok sikertelen próbálkozás viszont lassan meghozta a gyümölcsét és kezdtük észrevenni, hogy fejlődünk, de még így is viszonylag sokára sikerült a mesterévé válnunk a dolognak: pontosan három délutánunkba került.
Hiába fejlesztettük chakrairányítási képességeinket, izgalmasabb küldetéseket továbbra sem kaptunk. Maradtunk a macskafogócskánál, a kutyaszar felszedésénél és hasonló csip-csup feladatoknál. Az idő telt, a napok pedig az ilyen ”D” szintű küldetésektől egyre monotonabbá váltak. Nem égett bennünk tűz, hogy milyen új izgalmakat hoz az adott nap, végül hogy ezt megtörje Genji sensei, újabb nagyszabású tréninggel készült nekünk. Elvitt minket egy kisebb folyóhoz, ami már inkább volt pataknak mondható. Megállított minket annak partján és utasított, hogy vegyük le a cipőnket, zokninkat és miden olyat, amit nem szeretnénk, hogy elázzon. Amíg mi így tettünk, ő kisétált a vízre, miközben mi elképedve figyeltük, ő csak elmosolyodott. Ismertette velünk a feladatunkat, és mivel a fáramászásos feladatnál már megtanultuk, hogy az ilyen manőverekhez a chakra irányításunkra van szükségünk, így kihagyta a rejtvényt a feladatból. Elmondta, mit kell tennünk, hogyan kell kiáramoltatnunk a chakránkat a lábunkból a vízbe, hogy azon látszólagosan fennmaradjunk. Az oktatás után elérkezett a helycsere ideje. Genji sensei kijött a partra, mi pedig chakrát összpontosítottunk a lábunkba, ahogy a víz fölé emeltük, elkezdtük azt levezetni a víz alá, a meder aljához, először azt gondoltam, lassan hajtjuk végre a feladatot, de ahogy ránehezedtünk a lábunkra, tigrisbukfencben csapódtunk a vízbe. A következő próbálkozásnál lassabban - legalábbis én lassabb voltam, mint az elsőnél - próbáltam a precizitásra helyezni a hangsúlyt. Az eredmény egy újabb csobbanás volt. Hosszú órákig tartó gyakorlásnak köszönhetően és annak, hogy most az elejétől tudtuk, mit kell tennünk, a nap végére már csak a sípcsontomig süllyedtem el az amúgy több mint másfél méter mély vízben. A következő nap pedig már sikerült is tökéletesíteni a technikánkat. Ám számomra a dolgok továbbra sem alakultak kedvezően. Hamarosan nagyapám is távozott a másvilágra, halálával pedig magamra maradtam. Ugyan eltartani el tudtam magam abból a kevéske pénzből, amit a küldetéseimért kapok, de fényűző életre nem futotta belőle. Még szerencse, hogy sosem éltem úgy.

Nagyjából egy évvel az után, hogy geninek lettünk, végre sikerült kifognunk egy olyan küldetést, aminek az elvégzéséhez el kellett hagynunk a falut. Társaimmal izgatottak voltunk, végre tényleg úgy éreztük, hasznos ninjái lehetünk a falunak. A kutyasétáltatás és közterek rendben tartása ugyan rendes becsülni való munka, de mégsem shinobihoz illő. Egy fél tucat farkasfalkát kellett volna likvidálnunk, akik egy mezőgazdasági vidék haszonállataiból tartották el magukat, ám nem sikerült még csak a helyszínre sem eljutnunk. Út közben egy szokványos erdei ösvényen csapdába sétáltunk. Genji sensei ment elől, lábával beindított egy rönkcsapdát, ami oldalról telibe trafálta. Ájultan zuhant az út szélére, társaimmal hamar fegyverekért kaptunk. Jómagam a tantomat rántottam elő, hamarosan három bandita sétált ki a fák mögül. Fegyvereik bunkósbot és katanák voltak, számbeli fölényük ugyan nem volt, de erő és tapasztalatbeli igen. Próbáltunk kitartani, de sorra ölték meg barátaimat. Tudtam, most végem van. Hamarabb fogom látni szüleimet, mint ahogy azt ők szerették volna. Próbáltam hátrálni, sajnos fenékre estem, fegyverem is elejtettem közben. Ahogy másztam hátrafelé a porban, két lépés múlva már meg is ragadtak torkomnál fogva, és a magasba emeltek. A légszomj hamar elkapott, kapálóztam, próbáltam kitörni, hiábavalóan. Szememből könnyek patakzottak, orromból pedig takony csordogált. - Elég volt! - Hangzott egy ismerős, magabiztos hang a távolból. A szorítás enyhült, és leejtettek a földre, a mesterem volt az. Köhögtem, miközben mély levegőt próbáltam venni, lassan helyre állt a légzésem, és kezdtem megnyugodni, nem halok meg. Ekkor realizálódott bennem csak, hogy nem csatáznak, minden szem továbbra is rám szegeződött.
- Úgy tűnik, ez nem volt elég megrázó élmény, te kis szaros! – Szólt hozzám Genji sensei, én pedig nem értettem semmit. - Annyit fáradoztam azon, hogy jól tudd irányítani a chakrád, hogy a megfelelő pillanatban felébreszd családod képességeit, de hiába. Olyan vagy, mint édesanyád, egy selejt, téged is meg kell öljelek!
* Milyen képességről beszél a sensei? Várjunk csak az édesanyám, téged is…*
Lélektükreim valószínűleg jól mutatták a külvilágnak, hogy most realizálódik bennem, ki ölte meg szüleimet. – Végre eljutott az agyadig, te ki szaros! Igen, én öltem meg őket!
Nem tudom, mi vezérelt, de megragadtam a tantot és felpattantam, majd nekirohantam egykori mesteremnek. Természetesen könnyedén elvette a fegyverem, majd visszarúgott a porba. Újra megtámadtam puszta kézzel, mint egy vadállat, az eredmény ugyanaz lett, a földön fekve végeztem. Odalépett és rugdosni kezdett, hamar elkezdtem vért köhögni, a férfi nem tágított, egyre erősebben és látszólag dühösebben bántalmazott. Szemeimből a fény lassan távozott, minden rúgás után egyre nehezebb volt nyitva tartanom a szemem, majd egyszer csak jött a sötétség…
Meglepő módon, mikor kinyitottam a szemem, nem a túlvilágot láttam, az erdőben voltam, noha már nem az ösvényen, idő közben beesteledett. De valahonnan fény és melegség áradt, hirtelen felriadva felültem, testem minden porcikájába fájdalom nyilallt, alig tudtam ülve maradni.
- Ezt idd meg! Fájdalomcsillapító hatású gyógyfüvek vannak benne. - Nyújtanak felém egy gőzölgő bögrét, nem nyúlok utána, először inkább jól megnézem, ki kedveskedik velem. A férfi nem tartozott a támadóim közé. Akkor jutott eszembe, velük mi történhetett, gyorsan körbenéztem, a fájdalom ismét belém nyilallt, de legalább sehol sem láttam őket.
- Nyugi, már nem árthatnak neked! Látom, még nem bízol bennem, megértem. – megfújta az italt és belekortyolt – Látod, nem méreg, itt hagyom. - Letette mellém és odébb ment, én pedig visszafeküdtem inkább és úgy tettem, mint aki alszik. Tudtam, ilyen állapotban semmi esélyem harcolni, vagy menekülni, egy darabig hallgattam, ahogyan időről időre pakolja a tüzet. Végül egy idő után abbamaradt, a tűz pedig lassan kezdett kialudni. Megfordultam, a parázs még adott annyi fényt, hogy lássam, a férfi elaludt. Óvatosan felültem és belekortyoltam a teaszerű italba, hidegen is kellemes volt és lassan tényleg kezdett hatni, a fájdalom enyhült. Lassan én is megnyugodtam és elaludtam. Reggel bögrém tele volt ugyanazzal a gőzölgő itallal, amit este is kaptam, felültem és már jobb volt.
- Jó reggelt! Köszönöm, hogy segített, sajnálom a tegnapit!
- Azok után, ami veled történhetett, az is csoda, hogy most ilyen közvetlen vagy velem.
Miközben ismét ittam a meleg, amúgy jobban eső itókát, bemutatkoztunk, elmeséltük a tegnapot mindketten. Én azt, hogy ki támadott meg minket, a miértet nem tudtam elmondani, elvégre sejtelmem sem volt az indokról. A férfi pedig elmondta, hogy nagyjából az után ért oda, hogy én elájultam volna, s hogy megölte a támadókat. Végül kisebb vita alakult ki köztünk arról, mi legyen velem. Ő vissza akart vinni a falumba, azonban én nem akartam oda visszatérni. Ki tudja, hányan voltak még benne a szüleim meggyilkolásában, nehezen sikerült rávennem, hogy vele tarthassak.
 
Mivel elhagytam a falumat abban a hitben hagyva őket, hogy meghaltam, nevet változtattam, a Hametsu Kazuya nevet vettem föl. A folyamatos utazásokkal járó életet nagyjából fél év után tudtam csak megszokni. Sokáig volt, hogy a rendszeres étkezések miatt a mostani váltakozó idejű és adagú étkezések miatt korgó gyomorral aludtam el. Miután gyomrom is hozzászokott az ilyes fajta étrendhez, már nem volt többé ilyen gondom, és a finnyásságomat is sikerült legyőznöm, többnyire. Most is vannak olyan ételek, amiket nem tudok megenni, de már eljutottam arra a szintre, ahol legalább megkóstolom az ételt. Erre az is nagy hatással volt, hogy Haruda megmutatta a legtöbb természetben megtalálható ehető, vagy gyógyító hatású növényeket, és azoknak a felhasználási módjait. Természetesen nem csak az erdőket jártuk kaja után, mező- és állatgazdaságokban gyakran vállaltunk munkát. Ezen felül mesterem, ha akadt, elvállalt különböző megbízásokat is, pl.: felbőszült vadak levadászása, túszmentés, banditák likvidálása. Ahhoz, hogy az ilyen munkákban is részt vehessek, tovább kellett fejlődnöm szabadidőnkben, amiből annyi volt, amennyit csak akartunk. Kezdetben kardforgatást tanított és a fizikumomat fejlesztette. Ahogy telt az idő, és látta bennem a tehetséget, egyre több és több fegyver használatának az alapjait sajátíttatta el velem. Ekkor már bizonyos nehézségű munkáiban engedte, hogy segítsek neki. Tizenhat éves lehettem, amikor ninja képességeim fejlesztésére került a sor, bemutattam neki a hat alap jutsut, amit az akadémián tanítottak nekünk, mennyire konyítok hozzájuk, valamint a fán- és vízen járást is. Mivel látta, az alapok megvannak, és még kicsivel több is, feloldatta velem az első elememet. Ez az után történt, hogy megjártuk az egyik nagyobb ninja falut, ott vett néhány ötször ötös papír cetlit, mondta, hogy vezessem bele az egyikbe a chakrámat. Így is tettem, mire a papír furcsa módon megbarnult, tapintása megváltozott, majd a legapróbb szellő hatására porrá vált. Ebből megtudtuk, hogy az én elemem a Doton. Az edzés alapja az volt, hogy egy kavicsot a nyitott tenyeremből testi érintkezés nélkül elrepítsek onnan. Ezt a folyamatot két nap alatt sikerült elsajátítanom, ezután nagyobb kövekkel kellett megtennem ugyanezt, végezetül pedig a számukat kellett növelnem. Akkor volt elégedett a mesterem, mikor már öt darabbal tudtam megcsinálni a dolgot, és olyan sorrendben pöcköltem tova chakrámmal, ahogyan azt ő előírta nekem. Ezután megtaníttatta nekem az első jutsut is Doton: Gansetsukon (Föld elem: Kő Rúd). Nem volt ínyemre való a technika; nem volt látványos, vagy erős, de hasznosságáról hamar sikerült meggyőznie, elvégre sosem tudhatom, mikor maradok fegyvertelen, olyankor egy kőből készült bot is hasznos tud lenni. A tanulás során ki kellett terjesztenem a chakrámat és a föld mélyére kellett hatolnom vele, ez kicsit hasonlított a vízen járás gyakorlására. Ám itt egy bizonyos pont után meg kellett állítanom a chakrámat, és egy botot kellett formálnom bele a földben, amit végül vissza kellett húznom a felszínre. Amikor sikerrel jártam, egy mind a két végén hegyes sima oldalú földből készült gerelyt tarthattam a kezemben, ami a chakra papírral ellentétben nem vált porrá még keményebb ütések hatására sem. Ahogy telt az idő és égtem a vágytól, hogy fejlesszem magam, végül sikerült is rávennem egy új jutsu tanulására, ami a Doton: Iwa no Yoroi (Föld elem: Sziklapáncél). Ennek hasznosságáról már nem kellett győzködni, egyetlen zokszó nélkül fogtam bele az elsajátításába, ami meglepően könnyen ment, tekintve, hogy a feladat jóformán nem állt másból, mint hogy a doton chakrával egy testemre simuló chakra köpenyt hozzak létre, ami extra védelmet biztosít. Mivel már a támadás és védekezés is elég jól ment, nem akadt olyan munka, amiben hátráltatásnak érezte jelenlétem.


 
Miután betöltöttem tizennyolcadik életévemet, mesterem úgy döntött, ideje saját lábra állnom. Búcsúajándékként kaptam tőle egy shirasaya-katanát. Ám a szétválásunk után is úgy éltem, ahogy azt vele tettem. Továbbra is jártam a világot településről településre járva és az ottani kis munkákból éltem, ha pedig valahol egy bajbajutottal találkoztam, akkor megpróbáltam rajta segíteni. Általában az emberek hálából ilyenkor is adtak valamit, pénzt, vagy esetleg élelmet. Utazásom már egy jó ideje a Füst országában zajlott, és már bejártam pár települését. Egyik nap a tengerpartra tévedtem, a homokban pedig egy eszméletlenül fekvő embert pillantottam meg. Egy tizenhat éves korú lányt, ruházata szakadt, átázott az őt folyamatosan csapkodó tengervíztől, nedves bőrére pedig a part homokja tapadt. Odasiettem hozzá, letérdeltem mellé, kezem ügyébe pedig letettem magam mellé sétabotnak álcázott katanámat, majd óvatosan vállánál megrázom kicsit, felébred-e. Alig fél perc múlva a lány mocorogni kezdett, köhögéssel karöltve, ami akkor maradt abba, amikor tüdejéből távozott az összes víz. Szemei lassan kinyíltak, és ahogy meglátott, ki is kerekedtek. Ismerkedős szövege nem a megszokott volt:
- Ne nézz így rám, nincs pénzem.A meglepődöttség kiülhetett az arcomra a kijelentésén, egy hajótörött miért ezzel kezdi, és nem azzal hogy: ”Mi történt? Ki vagy te? Hol vagyok?” kérdések hármasával. Mivel tekintetem zavarta és tényleg közel voltam hajolva hozzá, kiegyenesítettem a hátam.
- Miért kéne a pénzed? Mindössze csak megláttalak itt a partra sodródva. Gondoltam megnézem, mi van veled.
Valószínűleg csak akkor realizálhatta a balesetet, mert gyorsan végignézett magán, miután felült, ismét vártam valami normális beszélgetéskezdeményezést, de csak nem akart rendes mederben folyni ez a beszélgetés.
- Szóval a testem kell!
Nem tudtam, mit is gondoljak. Oké, hogy hosszú kabátom van, de azért csak nem nézek ki egy szexmániás perverznek. Aztán végigfutott agyamon pár gondolat, hogy miért lehet az, hogy egy ilyen fiatal lány ébredése után miért lehet az első gondolata, hogy önző érdekből segítenek rajta.
* Valószínűleg egy rabszolgaszállító hajóról származik.*
- Nem kell olyasmitől félned, hogy a tested kellene.  - Ahogy ezt kimondtam, kicsit rosszul éreztem magam, hogy ezek után azt gondolhatja, csúnyának tartom. Elvégre tudomásom szerint a lányok nagy része rosszul érzi magát tőle. - Ne érts félre, szép vagy és igen vonzó. De engem úgy neveltek, a bajbajutottnak illik segíteni. Fizetség nélkül is. Persze, ha pénzt vagy élelmet ajánlanak fel cserébe, nem szoktam vissza utasítani, elvégre nekem is meg kell élnem valamiből. De nem ilyen vágyak hajtanak.
Válaszom látszólag meglepte, mert nem tudott egyből szóhoz jutni. Végül valami ismeretlen oknál fogva kacagni kezdett és visszadőlt a homokba. Annyira hirtelen történt a dolog, hogy hiába próbáltam utána nyúlni és elkapni, nem sikerült.
- Jól vagy, nem szédülsz?
- Szédülni? Pompásan vagyok!
Válaszol a földön fekve, szavai ellenére én is tovább aggódok az épsége miatt. De látszólag tényleg nem szükséges, mert már ismét föltolja magát ülő helyzetbe a tengerpart homokján. Miután felsegítette magát, szemeimet dicsérte. Mivel ritka eset, hogy flörtöljenek velem, pláne úgy, hogy egy igazi szépség teszi, reakcióm természetesen az elpirulás. Majd kapok egy teljesen nem ide illő folytatást arról, hogy éhes. Orvosolva a problémát, szendvicseket veszek elő hátizsákomból, és egy kulacsnyi vizet. Miközben a lány eszik, bepótlom az elmaradt bemutatkozást:
- Egyébként a nevem Hametsu Kazuya! Téged hogy hívnak?
Két falat között pedig jön is a válasz: - Haraise... csak simán.
- Igazán szép neved van. A jelentése passzol az enyémhez. Bosszú és harmónia, valamilyen szinten kötődnek egymáshoz.
Folytatom a beszélgetést egy nem mindennapi flörtöléssel. Ami után még sikerült húznunk egymást egy kicsit, aminek az lett a vége, hogy Hara poénból igent mondott egy fel sem tett leánykérésre. Rég volt már olyan, hogy ilyen jót beszélgettem valakivel Haruda mentoromon kívül. Okát sem tudtam igazán, de annyira jól esett, hogy meg is feledkeztem a tényről, hogy a lány szinte pucér, mindössze egy szakadt gúnya fedi megkapó alakját. Ruhát kellett szerezni neki, azt pedig itt nem lehetett, szerencsére tudtam, van egy falu a közelben. Addig pedig, amíg nem sikerül ruhát szereznünk neki, ráadtam kabátomat. Nagy volt rá, de legalább rendesen eltakarta. Út közben tovább folytatódott a csevej, ami arra is kitért, miért járok a környéken. Még meglepőbb módon ennek okát is megosztottam vele, talán mert hasonló helyzetben találtam őt, mint engem Haruda! Banditák tartották rettegésben a környéket, őket akartam kiiktatni. Most éppen az információszerző szakaszban voltam. Felajánlotta segítségét, amit hiába is próbáltam elutasítani, nem lehetett, és mint kiderült, az ő múltja is véres. A faluba vezető úton találkoztunk egy bácsikával, aki hallva történetünket, megszánt minket. Elvitt minket otthonába, ahol fürdési lehetőséget és lányának néhány ruháját felajánlotta Harának. Amíg a lány élvezte a fürdőt én folytattam vándorlásom eredeti célját és informálódtam. Mikor visszatért, egészen más kisugárzása volt, nem egy bajbajutott fiatal lányt láttam benne, hanem egy vonzó nőt. Az öregúr lányának ruhái olyan jól passzoltak rá, mintha csak a boltban vette volna őket. Kivágott pólója és térdéig érő szoknyája éppen eleget takartak, hogy felkeltsék az ember érdeklődését.  Mikor a felől érdeklődött, hogy jól néz e ki, elismerően bólintottam. Távozásunkkor Hara kapott még egy kis útravaló csomagot. Ezután mivel közelgett az ebédidő és a kajám oda került, ahol nagyobb volt a szükség, betértünk egy étterembe. Kaja és ital mellett diszkréten megtárgyaltuk, mikor és hol csapunk le a banditákon. Távozás után egy fegyverboltba is betértünk, ahol fegyvernek egy buzogányt és kést választott. A következő hét gyorsan elment és még jobban összecsiszolódtunk. Gyakorlóharcokat folytattunk, okítottuk egymást, én megtanítottam arra, hogyan lehet kaja és víz nélkül is túlélni az erdőben, megosztottam vele a legelterjedtebb ehető növényeket. Ő cserébe elmondta, hogyan tisztíthatom ki a vért a ruháimból. Ha nem oktattuk egymást, ment a hülyülés is. Volt, hogy rajzokkal az arcomon ébredtem, volt, hogy lábbelimben valami ajándék fogadott. Szerencsére nem fekália volt és nem hagyott koszt sem benne. Viszonzásképp, ha aludt, orrát egy fűszállal piszkáltam, vagy szépen végigcsurgattam rá egy kulacsnyi vizet. Vagy legalábbis amíg fel nem kelt rá.
 
Egy hét telt el azóta, hogy a tengerparton rátaláltam Harára, azóta együtt utazunk. Ennyi idő kellett, hogy elérjük azt a helyet, ami miatt az utóbbi időben a környéket jártam újra és újra: a banditák táborául szolgáló elhagyatott szerzetesi templomot. A hegy lábánál, amire építették a létesítményt, egy falu fekszik, az ott élőket sanyargatják a legjobban, és mivel helyben vannak, szünet nélkül. Végre eljött az ideje, hogy leszámoljak velük, mivel mind egyszerre voltak a helyszínen. Megvártuk, hogy éjszaka legyen, addig megalkottuk a tervet, miszerint én kiiktatom a két éjjeli őrt, addig Hara körbenéz, és megkeresi, hol tölti a többi gengszter az éjszakát. Mikorra eljött a cselekvés ideje, már felmértem az őröket. Az egyik állandóan a tori kapunál van, a másik öt perc séta után körülbelül ugyanennyi időt tölt el társa mellett, majd kezdi elölről. Ahogy sokadjára is elindult a körsétájára, én is elkezdtem előre osonni. Nagy ívben kerültem meg a tori kaput és a két lámpást, ami a fényt biztosította az őrségnek. Amint átjutottam a védelmi vonalon, az állandó őr mögé settenkedtem, majd két kézzel megragadtam fejét és egy hirtelen oldalra tekeréssel eltörtem a nyakát. Jelezni sem volt ideje. De már nekem sem volt sok, hogy visszatérjen a másik. Gyorsan felkaptam a holttestet és a sötétet kihasználva néhány méterrel odébb lehelyeztem a fűbe. Nem kellett tökéletesen elrejteni, a célom csak az volt, hogy messziről ne lehessen kiszúrni. Aktiváltam a Henge no jutsut és az alakját fölvéve beálltam a helyére és vártam a másik érkezését. Amint odaért mellém, megszólított, felé fordulva bal kezemet hamar szájához tapasztottam, közben jobb kezemben egy előkészített kunai-al többször hasba szúrtam. Ahogy lépett hátrafelé, mentem én is, végül sikerült nekiszorítani a tori kapu vastag oszlopának. Utána rövid ideig próbálkozott a szabadulással, de a vérveszteségtől hamar eszméletét vesztette, végül meghalt. Mindeközben Hara…
Nem tartott sokáig mire a lány is visszatért, pár pillanattal később ki is derült, hogy ő információkat szerzett a banda maradék tagjainak helyzetéről.
- A banda egyik fele a kocsmában alszik, a másik valószínűleg szétszórtan valahol a faluban. A templomot emlegette az egyikük, de ki tudja... – a lány vállat vont és folytatta - Igen, jól vagyok, egy kis vér semmiség.
Ebből a megnyilvánulásból világossá vált, honnan az információ, s hogy már csak öt ellenfelünk van. Normál esetben aggódnék, ha egy fiatal lány azt mondaná a vérre, hogy ne is törődjek vele, főleg ha az nem a sajátja. Ám Harát egy hét alatt megismertem annyira, hogy tudjam, a gyilkolás nem nehéz számára. Bár továbbra sem örültem a ténynek, hogy el kellett vennie egy életet, amiért nekem segít.
- Örülök neki, de ahogy elnézlek, a másik nem úszta meg egy kis semmiséggel. Azt hiszem, azokkal kéne kezdeni, akiknek biztosan tudjuk a helyzetét! De hogy ne rémítsük meg a falusiakat, érjük el, hogy ők támadjanak ránk, mi pedig önvédelmet alkalmazunk!
Amint elmondtam a nem túl kidolgozott tervet, elindultam a lánnyal a helyi ivóba, hogy ott szándékos véletlen árán magamra bőszítsem a célpontokat. A kocsmában az esti élet nem volt éppen valami hangulatos. Legalábbis egy asztal kivételével, ahol a pityókás banditák ittak, mulatoztak. A helyiek két asztalnál húzták meg magukat, szinte csak lopva kortyoltak bele italaikba. A pultban a csapos is idegesnek látszott. Ahogy beléptünk, a levegő szinte megfagyott egy pillanatra. Jobban mondva társam miatt, akiről le sem tudták venni a szemüket, amit meg is tudtam érteni. Oda sétáltunk a pulthoz, hogy rendeljek magunknak, a shirasaya katanát pedig nekitámasztottam a pultnak. A tervem az volt, hogy a kért sörrel véletlen lelocsolom őket, ez már többször bejött az évek során, most viszont beelőztek, még rendelni sem tudtam. A csapos hátrébb lépett, okát tudtam, mert hallottam a hátam mögötti lépteket.
- Cicus, hagyd ezt a kölyköt és szórakozz velünk! Ígérem, érdekesebb lesz az estéd, ha így teszel! Amilyen vadító az alakod, biztos tehetséges vagy az ágyban!
Mire befejezte, megfordultam, hogy szembe nézzek vele, majd minden szó nélkül átkaroltam derekánál a tőlem balra álló lányt, és magamhoz szorítottam. A lány illata ilyen közelről még kellemesebb volt, éreztem, ahogy egy új érzés lesz úrrá rajtam. Izgalom, nem a közelgő csetepaté miatt, azt tudom, hogy könnyű lesz. Hara közelsége az oka, nehezen sikerül fékezni érzelemimet és nyugton maradnom.
- Nem engedem, hogy a magatok fajta így beszéljen egy számomra fontos személlyel! Azt meg végképp nem, hogy azt tegyétek vele, amit te akarsz, te részeg barom!
A hergelésre aztán Hara is rátett egy lapáttal:
- Oh ennek a kölyöknek nagyobb pöcse van, mint mindőtöknek egybevéve!
Hara szavai után nehezebb volt nyugodtnak maradni, valahogy azért mégis sikerült, de bizonyára az arcom kipirult a hecceléstől.
- Te faszkalap, életben maradhattál volna, ha meghúztad volna magad, amíg mi meg húz…
Eddig bírtam, engedtem Hara ölelésén és már léptem is előre, majd lendületből jobb kézzel szájba vertem a fickót, aki hátra szállt három másik társának asztalához. Miközben az asztalnál lévők elkezdtek kikászálódni helyükről, én is tettem pár lépést feléjük. Ez alatt kezeimet boxoló állásban mellkasom elé emeltem. Megnyugtató érzés volt, hogy Hara mögöttem maradt a pultot támasztva, mint valami westernben. Ha távol marad a harcoktól, az nekem csak jó, de tudom, úgysem marad ott végleg. Inkább mint hátvéd és szurkoló ténykedik egyelőre.
- Huhúúú, hajrá Kazu!
Érkezett az első támadás egy jobb egyenes képében.  Nem tértem ki, inkább hárítottam bal könyökömmel. Igaz, az ökölbe szorított kéz erőset tud ütni, de ha könyökkel találkozik, akkor bizony az előbbi húzza a rövidebbet. Ahogy feljajdult és kezéhez kapott, nem várakoztam, előre nyúltam, megragadtam fejét és térdemhez rántottam, amit ezzel párhuzamosan, sebesen emeltem fölfelé. A kellemetlen csattanás után elengedtem a fickót, aki a föld felé kezdett zuhanni. Közben a többi sem volt rest mozgásba lendülni, egyet kivéve, aki hideg tekintettel bámulta a kocsmabunyó alakulását. Jobb arcom hirtelen egy idegen ököllel ismerkedett. Az ütéstől hátrébb léptem egyet, hogy találjak egy új stabil állást. Ahogy megálltam, már jött is egy újabb ütés attól, akit legelőször ütöttem meg. Mivel mellkasra célzott, kezeimet keresztbe téve törzsem előtt hárítottam, majd löktem rajta egyet, s ahogy megtántorodott, gyorsan hasba rúgtam. Majd afelé léptem, akinek sikerült megütnie. Az hátra lépett az asztalhoz, én pedig haladtam felé. Hátra nyúlva megragadott egy üveget, és széttörte azt az asztal sarkán.
- Ezt nem kéne! Innentől nincs visszaút. – szólok neki higgadtan
- Neked! - Ordítja a választ, amikor érzem, hogy valaki megragad hátulról. Nem más volt, mint aki a padlón feküdt, de alig hogy lefogott, jött egy tompa koppanás és a fogás már engedett is. Hara ütötte fejbe hátulról.
- Oh, bocs, megcsúszott a kezem.
Az pedig, aki elölről jött nekem, idegesebbé, szétszórtabbá vált. Előre döfő kezét megragadtam, fordítottam rajta egyet, majd kezét saját maga felé irányítottam, amíg az üveg mélyen a húsába nem fúródott.
- Én szóltam.
Úgy tűnt kedvezően alakul számomra a bunyó, és ezt nem csak azért lehet, mert egy ellenfelet kihúzhattam a listáról, de az is, hogy Hara mögöttem nyugodtan támasztotta a pultot egy üres korsóval a kezében, amit aztán a főnöknek hajított provokálva azt, aki végre felkelt az asztaltól és elindult a lány felé. Mikor a lány által kupán vágott társához ért, belerúgott, mintha csak egy kupac szemét lett volna.
- Elkövettetek egy hibát... - Kezd bele, de a lány közbe is vág monológjának:
- Basszus, tudtam, hogy sörrel kellett volna dobnom!
* Nem tudom, hogy hergelni akarja, vagy oldani a feszültséget? Minden esetre remélem, nem veszi félvállról a dolgot. Ezt gyorsan lerendezem és átveszem a fószert.*
Gondoltam én, de a csetepaté zaja ide vonzotta az utolsó banditát is. Belépve kicsit meglepődött, hogy négy társából kettő van már csak talpon. Ingerülten, de lassan, az alkoholtól pedig bátran haladt irányomba. Közben a még álló társa ismét megpróbált megütni egy jobb egyenessel. Bal alkarommal hárítottam úgy, hogy az ütést elvezettem vállam mellett. Majd kicsit közelebb hajoltam és jobb kézzel válaszcsapást mértem rá, nyitott tenyérrel a mellkasánál, amitől pár lépést hátrált. Ahogy ezt megtette, jobb lábammal egy pörgő rúgást mértem rá fejét célozva. Eldőlt, mint a krumpliszsák eszméletlen társa mellé esve. Mielőtt feltápászkodott volna, társát megpofozta, hogy az felkeljen. Magához is tért, de jóval lassabban segítette föl magát, mint a másik.  Ennek eredményeként három ellenfél állta az utam, hogy Harának segíthessek.
- Szép fegyver!
Jelentette ki az újfiú, miközben rányúlt koponyás végű sétapálcának álcázott kardomra.
- Azt jobb, ha leteszed, azért is ölök!
- Jó szuvenír lesz ez! – Válaszol, miközben megragadja a markolatot és kihúzza a pengét hüvelyéből. Pihenten és fegyverrel a kezében, előnyben érezve magát előre lépett, hogy majd ő döntő csapást mér rám. Suhintott is a karddal, egyenesen fejemet célba véve. Kezembe chakrát koncentráltam, és nyitott tenyereimet összezártam fejem fölött, megállítva köztük a pengét arcomtól körülbelül tíz centire. Jobbra lerántottam, kihúzva kezéből a fegyvert. Miután már nem markolta mocskos kezével, rendesen kézbe vettem, majd egy elegáns gyors mozdulattal nyak magasságban elhúztam azt. A pengéről pár csepp vér a kocsmárosra fröccsent. A bandita, akinek a vérét vettem, nyakához kapott és térdre zuhant. Próbálta lefogni, de a vére össze-vissza spriccelt elmetszett torkából. Mivel kezét elé helyezte, kevesebb vér fröccsent rám, mint amire számítottam. Mikor elvérzett, lábaim elé borult.
- Megmondtam, hogy ölök érte. Ez a mesterem búcsúajándéka.
Szúrós tekintettel nézem a martalócok maradékát, akik közül az egyik padlót fogva Hara a fején tapos.
- Nem illik bámulgatni!
* Ez meg hogy történt? *  Kérdezem magamtól, ugyanis a katana ideiglenes eltulajdonítása akkora dühvel töltött el, hogy nem tudtam a környezetemre koncentrálni. De már nálam volt, így a düh lángjai csitulni kezdtek bennem, de arcomon feltehetőleg lassabban. Mivel inába szállt a bátorsága a férfinak, ahogy léptem előre megrezzent, és próbált hátra lépni, mikor hozzám hasonló magabiztos léptekkel elhalad mellette a vezérük, kezében egy wakizashival. Játszva megpörgeti függőlegesen egyszer, majd életlen részét társa mellkasához emeli és kétszer megüti vele kicsit. A férfiből eltűnt a félő remegés, nyugodtan lépdelt hátra. Amint kisétált a párbajtérből, a bandavezérrel nagyjából egyszerre egymásnak vetettük magunkat. Fegyvereink keresztezték egymást a másik felhasításában. Próbálta erővel hátratolni fegyverem, de elég erősen tartottam ellen neki. Aztán jobb oldalra kilépve léptem ki pengéje útjából, de a sajátomat továbbra is feltartottam, hogy ne tudjon oldalról lecsapni. Ahogy jobb oldalam merőleges volt mellkasával, szegycsonton könyököltem. Attól meghőkölt egy kicsit, de mivel nem volt túl erőteljes a csapás, egy másodperccel később ismét támadásra kész volt, de megelőzve, hogy újfent patthelyzet alakuljon ki, már előreléptem és lendítettem a kardomat. A férfi hirtelen fél térdre ereszkedett, és keresztbe kihelyezte kardját, úgy védekezett. Még a másik kezével is alátámasztotta a wakizashit a pengehátnál.  Viszonozva korábbi kedvességem, balra megdöntötte kardját, ami hatására az enyém végigcsúszott rajta, majd kiugrott alóla és a markolat végével gyomron ütött. Az ebédem egy pillanatra kikívánkozott emésztőszervemből. Jobb lábammal előrébb léptem, felvéve egy új állást, ami biztosított, hogy ne essek orra. Ezután egyből hátra ugrottam. Oldalra tekintettem, az asztalon ott volt egy üres korsó, fogójához bedugtam katanámat és meglendítettem az ellenfelem felé. Igaz, nem találtam el, de nem is az volt a célom. Ahogy kiugrott előle, volt egy pillanat, amikor védtelen volt, ismét neki mentem, és ahogy lesújtottam kardommal, jobb kezét csukló fölött levágtam. Ballal érte kapott fájdalmas kiáltások közepette és hátrálni kezdett, hiába kegyelmet nem mutatva mentem utána, és ahogy elértem, egy elegáns szúrással átdöftem szegycsontját. Miután kihúztam a kardot a mellkasából, a férfi oldalra dőlt. Ekkor láttam, mi van mögötte, eggyel több hulla volt a padlón. Hara megölte azt, akin egy perce még taposott, ezzel szemben a rossz hír, hogy a lányt foglyul ejtették.
- Nagyon rosszul döntöttél akkor, fiú, amikor betetted ide a lábad egy csitri társaságában. Most szépen fogod és megadod magad, különben elvágom a szukád torkát!
Hara boci szemekkel nézett a torkának emelt késsel, s mikor már kezdtem volna elhinni, hogy tényleg fél, felkacagott és a következőket címezte a túszejtőnek:
- Jaj... ne haragudj, de miből gondolod, hogy a nője vagyok? Tipikus. Egy férfi megjelenik egy nővel, rögtön arra asszociál mindenki, hogy van is köztük valami, jön a szokásos zsarolás, "ha nem adod meg magad, akkor megölöm a kedvesed", de amikor kiderül, hogy tényleg nem tart össze minket semmi, akkor nehezen tudsz zsarolgatni. Ha én meghalok, nem fog megsiratni, de abban biztos lehetsz, hogy te így is, meg úgy is meghalsz, túsz ide vagy oda.
Bármilyen bátornak is mutatkozott a lány, tudnia kellett, hogy úgyis leteszem a fegyvert, rövid ismeretség ide- vagy oda. Ismeretlenekért is megtenném. Már ha lenne ”B” tervem, ahogyan most is volt.
- Most kapsz fél percet, hogy elkotródj! Ha életben hagyod a lányt, nem megyek utánad. Viszont ha megölöd, könyörögni fogsz, hogy öljelek meg, mert igaza van, nem a nőm! De attól még egy megmentendő hercegnő a szememben! - mosolygok biztatóan a lányra, miközben a jobb kezemben lévő kard pengéjét a földnek irányítom, majd kicsit oldalra tartva elejtem. Ezt látva a férfi arcán látszott a magabiztos mosoly. Én pedig eközben elemi chakrát koncentrálok a kezeimbe és aktiválom a Doton: Iwa no Yoroi (Föld elem: Sziklapáncél) jutsut. Ahogy koppan az eldőlt kard a padlón, ismét felszólalok.
- Lejárt az időd!
Előre ugrok lábamba chakrát koncentrálva, hogy gyorsabb legyek. Jobb kezemmel rányúlok a lány torkánál lévő pengére és erősen rászorítok, nehogy kiránthassa. Majd ballal Hara arca mellett elhaladva orrba vágom. Ahogy elesne, elengedi a kést, gyorsan megkerülöm Harát, kezemben megfordítom a kést és leszúrom a földre zuhant banditát. Benne hagyva a fegyvert, felegyenesedek és összeszedem a cuccaimat. Közben Hara lebeszélte a kocsmárossal a takarítást, szerencsére nem kellett abban is segédkeznünk, és még a károkat sem fizettették meg velünk. Távoztunk a faluból egy félreeső erdei tavacskához, hogy lemossuk magunkról a mocskot. Amíg Hara levetkőzött és a vízbe ment, félrevonultam, s amíg a vízben volt, én is megváltam ruháimtól, betettem őket a vízbe és egy nagyobb kővel az aljához rögzítettem őket. Nem ez a legjobb módja a beáztatásnak, de jelen pillanatban ez a legtöbb, amit tenni lehet. A víz sekély volt, ha álltam, alig ért tovább a derekamtól. Harából többet takart, de nem eleget. Ahogy a vér lemosásával próbálkozott, a holdfényben vizes teste és a rásimuló szőke hajával nagyon csábító volt. Nem bírtam tovább féken tartani magam és elindultam felé.
- Korábban azt mondtad, a fekete jól áll neked, nos szerintem a vörös jobban!
- A vö....? - Próbált volna visszakérdezi, de ahogy én befejeztem a saját szövegem, gyengéden megfogtam az arcát és megcsókoltam. Nem érdekeltek a következmények, éreztem, hogy tisztáznom kell magamban a dolgokat a lánnyal. Az ösztöneim pedig azt sugallták, ez a legjobb módja. Készen álltam arra, hogy viszonzásul egy pofont, vagy tökön térdelést kapok, esetleg rosszabbat. Egy röpke pillanattal ajkaink elválása után csattant is a pofon arcomon. A dolog rosszul esett, de fel voltam készülve valami hasonló végkifejletre. Éppen ezért is volt inkább meglepő, ami ez után történt.
- Ezt azért, mert nem tetted meg hamarabb.
Majd közelebb lépett, átkarolt és viszonozta korábbi csókomat. Én is átöleltem, jobban mondva magamhoz szorítottam. Gyengéden beleharaptam ajkába, majd abbahagyva a gyerekes ajakpuszilgatást, nyelvesre váltottam. Kezeimet lassan lejjebb csúsztattam hátán, formás farát is végigsimítottam. Ahogy elértem a combjaihoz, megfogtam és fölemeltem.
…
A szerelmi együttlét után izzadtan feküdtem a tótól pár méterre a fűben. Az este nem volt hideg, de a megfázásnak esélye sem lett volna. Hara csupasz teste továbbra is ott volt rajtam, így melegítettük egymást. Feje mellkasomon pihent, én egyik kezemmel átkaroltam, a másikkal hátrafésültem haját, hogy jobban gyönyörködhessek arcában. Nem szólt semmit, boldog mosollyal néztem rá, nem volt kedvem szavakkal megtörni a pillanatot. Mi más is lehettem volna, elvégre azzal lehetett az első alkalmam, akire azt mondhatom, szeretem. Félő, ha nem találkozok Harával, előbb utóbb egy bordélyban kötök ki, és nem érezhettem volna ezt a fenséges érzést. Pihenés közben Hara testemen játszott ujjával rajzolgatva. Meg bírtam volna szokni az érzést, de semmi sem tart örökké. Ruhamosással folytattuk az estét, ahogyan partnerem, úgy én is csereruháimat vettem fel, egy szürke rövidnadrágot és egy sötét pólót. Felkerekedtünk és elhagytuk az erdőt visszatérve a civilizációba. Az éjszakát közös szobában töltöttük.
Másnap Hara az éjszaka folyamán az általam használt jutsuk felől érdeklődött. El is kezdtem számára az emlékfeltáró magyarázatot, a hat alap chakra irányítási műveletről és az azokhoz tartozó jutsukról. Mivel mindre nem lett volna időnk, hogy mélyebben átvegyük, ezért a legtöbbet csak átfutottuk. Velősen pedig a Henge - és a Shunshin no jutsut vettük át. Az okítás során próbált technikák segítettek a túlélésben. Muszáj is volt, mivel máshogy a lány figyelme elkalandozott volna, amit szegényes tudásom miatt meg is értettem. Az erdőt járva a lány szemében a világot felfedező csillogást láttam, arcára kiültek igazi érzelmei. Vidámságának én is örültem, még gyermekies játékaiba is belementem, bevallom, élveztem. Gyermekkorom hamarabb véget ért, mint kellett volna, s azóta nem igazán szórakoztam felhőtlenül. De ennek a napnak is vége szakadt, visszatértünk szobánkba, ahol Hara visszatért csipkelődős önmagához. Noha szórakozott velem, nem volt szavaiban semmi bántó. Mikor nyugovóra tértünk, ismét magam mellett találtam az ágyban. Közelsége nyugtatóan hatott, könnyen jött álom a szememre. Ám az, aki mindig veszélynek van kitéve, megtanul éberen aludni, ezért nem is lehet meglepő, ha felkeltem a távozni készülő Harára, aki ténylegesen megpróbált halk maradni.
* Távozni akar? Fel kellene kelnem? Bizonyára maradna, ha kérném. De vajon boldog is lenne egy belekényszerített életbe? Hagynom kell, hadd menjen, tapasztalja meg az életet, a világot. Jöjjön rá, mi a saját boldogsága, aztán ha az élet és a sors úgy akarja, még találkozunk majd. Talán akkor kedvezőbben alakulnak számomra a dolgok.*
Idő közben a lány elhagyta a szobát, egy csomóval összekötött szőke tincset hagyva ágyunk ráeső felén. Felültem és kezembe vettem a búcsúajándékot, majd az ablakhoz mentem végignézni, hogy távozik életemből a szerelmem… Amitől kicsit mazochistának éreztem magam.

Már több mint egy év eltelt azóta, hogy Harával találkoztam, azóta sem volt egy olyan ember sem, aki olyan hatással lett volna rám, mint ő.  Egyik szokásos magányos utazásom alkalmával madarak vijjogását hallom a távolból. Aztán ahogy tovább haladok, meglátok az út mellett egy kordét, rajta ketreceket, azokban pedig madarakat. A kordé előtt két férfi áll, és mintha rugdosnának valamit a földön. A kocsi takarja, mi lenne a lábuknál, így csak akkor látom meg a földön fekvő férfit, mikor még közelebb érek.
- Állj, hagyják abba! - Kiáltok rájuk, mire a két bandita fel is hagyott a férfi bántalmazásával. Megfordulnak, majd mikor meglátnak, ideges tekintetükre mosoly ült és gúnyosan nevetni kezdtek.
- Kölyök, látom eltévedtél. Ez nem az óvoda, ahol játszhatod a hős megmentőt a csoport szekálóival szemben. Itt nincs óvónő, hogy kihúzzon a bajból. Szóval, ha kedves az életed, tedd le az értékeid és utána takarodj!
- Már rég felhagytam azzal, hogy hőst játsszak. Én inkább környezetvédő vagyok, ha szemetet látok, akkor muszáj vagyok kidobni. És most itt van két szemétkupac is az út mentén.
- Ez volt az utolsó sértés, ami elhagyta a szádat Mr. Hős!
Erre elővettek egy –egy harminc centis pengével rendelkező tőrt. Ahogy előhúzták, az egyik már nekem is rontott vele. Látszott rajta, hogy általában csak megfélemlítésnek tartják maguknál a fegyvereket, mivel csak hadonászott vele maga előtt próbálva megvágni. Ezek elől a csapások elől könnyen kitértem. A fegyveremre sem volt szükség hozzá, hogy esetleg azzal hárítsak. Könnyedén kihajoltam minden támadási próbálkozása elől, közben pedig mindig egy lépést tettem hátrébb. A negyediknél megragadtam a fegyvert fogó kezét, majd megcsavartam. A fájdalomtól elejtette a tőrt. Elengedtem a kezét, majd még esés közben elkaptam a fegyvert. Gyorsan leguggoltam, majd a fegyvert bal lábfején átszúrva a földbe állítottam. Majd ahogy lendületből felegyenesedtem, ököllel állon is vágtam a fickót, aki ájultan dőlt hátra, miután fogai hangos koccanás keretében találkoztak egymással. Ezután társára néztem. Tekintetem üres volt, nem tükrözött semmilyen érzelmet.  Úgy álltam ott, mint akinek semmit sem jelent elvenni egy vagy két életet. Ezt látva a férfi csak nyel egyet, közben pedig ujjai szorítása enyhülnek és elejti a tőrt.
- H...Haver, kérlek, hagyj elmenni minket. Ígérem, többet nem találkozol velünk.
- Egy perced van, hogy elvidd a társad!
Miközben ő szalad társához, én is elindulok lassú léptekkel a földön fekvő férfihoz. Hátbatámadással nem is próbálkozik. Ahogy kihúzta a kést a barátja lábából, félredobja azt, majd hátára veszi a férfit és elindul vele.
- Uram, jól van?
Kérdezem tőle, mikor fölé érek, de nem válaszol. Lehajolok hozzá, majd egy kicsit megrázom vállánál, ám arra sem reagál. Mivel így nem hagyhatom magára és az este is közeleg, inkább maradok és tüzet rakok. A tűz másik oldalánál ülve várom, hogy magához térjen a férfi. Nosztalgikus érzés volt, hiszen annak idején hasonlóképp találkoztam a mesteremmel, csak akkor én voltam az, aki eszméletlenül feküdt. Nem sokkal azután, hogy a nap teljesen eltűnt, a  mindent beborító sötétséget pedig csak a tábortűz kicsiny fénye tartotta tőlünk távol, a férfi magához tért, jobb kezével fejét fogta, míg a másikkal a földön támaszkodva fölült.
- Hol vagyok? Hol vannak a madaraim? Mi lett a támadókkal? És mégis ki maga? – Teszi fel egymás után a kérdéseket, még kicsit kábán.
- Nyugalom, már nincs veszélyben, a támadói elmentek, a madarai is megvannak. A nevem Hametsu Kazuya, örvendek! Mondja, jól  van? Hogy hívják?
- Köszönöm a segítségét! Nobu Akio vagyok, számomra az öröm, hogy megismerhettem! Kereskedő vagyok, fő portékám a madarak. Mondja, hogyan hálálhatnám meg önnek a segítségét?
- Nincs szükség ilyesmire. Örömmel segítettem.
Beszélgettünk még egy kicsit, majd nyugovóra tértünk. Reggel miután fölkeltem és útnak indultam volna, a férfi - noha nem kértem - hálája jeléül megajándékozott egy sas fiókával, amit nem volt szívem visszautasítani, ha már ilyen szívesen adta.
Így ezután már a kis Yasuval folytattam az utazásomat, innentől kezdve, ha nem utaztam, vagy valamelyik faluban dolgoztam, szabadidőm egy részét madaram idomításával töltöttem. Kezdetben mikor kivettem ketrecéből, még egy a lábára kötött zsineggel tartottam a közelemben, szökési kísérletekkel természetesen próbálkozott. De nem volt elég erős ahhoz, hogy elhúzzon, így általában, ha kifáradt, aznapra végleg felhagyott a próbálkozással.  Ha pedig messzebbre szállt, füttyszóval és mellé jutalomfalattal csalogattam vissza magamhoz. Mikor ez már ment neki, kezdtem megvonni tőle a jutalomfalatokat és csak minden második alkalommal kapott eleséget a szófogadásért. Majd idővel egyre jobban csökkentettem az adagját. Miután az idomítás már fél éve tartott és látszólag Yasu hallgatott a szavamra és ragaszkodott hozzám, egyik reggel úgy döntöttem leveszem róla a zsineget, ami hozzám béklyózta, és anélkül távolodok el tőle. Yasu pedig kapva az alkalmon egyből fel is repült az égbe, magasan szárnyalt a felhőtlen kék égbolton, szerencsére csak egyhelyben körözve. Ezt látva valódi, boldog mosoly ült arcomra, de hamar le is konyult, amikor madaram hirtelen tovaszállt, én pedig csak eddigi röppályájának helyét szemlélhettem.  Ám pár perc múlva ismerős hang ütötte meg a fülemet, Yasu vijjogása, a hang irányába kaptam a fejem és figyelni kezdtem. Fél perc múlva már másfél méterrel a föld fölött közeledett felém nagy sebességgel, kitartottam kezemet magam mellé, hogy arra szálljon. Úgy is lett, miután landolt, kezemet közelebb hoztam magamhoz, és amikor meg akartam simogatni, megpillantottam csőrében egy apró rágcsáló egér, vagy pocok farkát.
- Szóval csak nasiért mentél, kis barátom. - Közben a fejét simogatom, elégedett, büszke voltam, hogy végre teljesen hozzám szokott a madaram. Többé már nem kísérelt meg szökést, így többé a kettőnket összekötő zsinegre sem volt szükség, mert egy erősebb kötelék alakult ki köztünk.

Üdvözlet!


Az előtörténeted jóval túlhaladja a megkívánt minimumot, történetileg megfelel, minimálisan találtam csak benne helyesírási hibát.
Rövid leszek - ha már eddig vártál -, ELFOGADOM az előtörténetedet.


Rang: Elveszett Ninja
Szint: C
Chakra: 250
Elsődleges elem: Doton
Kezdő pénz: 7100 


Képzettségek: 

• Akadémiai alap technikák
  
• Fára mászás
  
• Vizen járás
  

Felhasználható TJP: 250




Választott technika az ET szerint:


Doton: Iwa no Yoroi
A technikával a használó föld chakrával árasztja el a testét, ezáltal kőkeménységűvé válik. A hatás csak fény hatására lesz látható a testen, illetve akkor ha valaki megtámadja a shinobit. A különböző fegyverek nem képesek megsebezni a használót, ráadásul a shinobi könnyedén átüthet sziklafalakon is. A használó sebességére nem lesz hatással az "átváltozás", viszont sáros talajon és vízben könnyebben süllyed el. Csak akkor használható, ha föld van a közelben, tehát nyílt tengeren nem lehet létrehozni a technikát.
Magyar név: Föld elem: Sziklapáncél
Típus: Kiegészítő
Besorolás: C szintű
Chakraszint: 250
Használó: Fudō


Doton: Gansetsukon

Egy egyszerű föld ninjutsu, a használó kezében egy masszív, és hegyes kő "botot" hoz létre, mely védekezésre és támadásra egyaránt alkalmas.
Magyar név: Föld elem: Kő Rúd
Típus: Kiegészítő
Besorolás: D szintű
Chakraszint: 100


+ Ajándék technika:
Tsuchi Bunshin no Jutsu

A használó a segítségével egy sárból/földből készült másolatot hoz létre magából, amely képes harcolni és Doton technikákat létrehozni(a használó chakráját használja fel, tehát annyi ELEMI chakrával rendelkezik amennyiből létrehozták).
Érdekessége: mivel sárból van, nem tűnik el teljesen, képes újra összeállítani magát. Azonban ez nem az örökkévalóságig tart, csupán addig amíg a beleáldozott chakra el nem fogy.
Értsd: Ha egyszer megsemmisítenek egy földklónt, az képes összeállítani magát újra, de a chakrájának a felét kell rááldoznia. Ezt egészen addig képes elérni, míg a chakra el nem fogy. 
Magyar név: Föld Klón Technika
Típus: Kiegészítő
Besorolás: C szintű
Chakraszint: 150




Kérlek a szabályoknak megfelelően készítsd el az adatlapodat az arra kijelölt topicba, majd ebbe a topicba írd meg a maradék TJP felosztást, iletve ne felejtsd el jelezni majd a többi/másik karaktered aláírásában a multidat! 
További kellemes játékot és jó szórakozást kívánok!