Unuzaki Nikomi

Név: Unuzaki Nikomi

Lakhely: Kusagakura (Ám jelenleg vándorol)

Kaszt: Genin/ Vándorninja

Klán: Unuzaki

Nem: Lány

Vércsoport: 0

Születési dátum: 09.06.

Kor: 13

Kinézett: Hosszú fekete haja, és sötétkék szeme van. Teste karcsú, alig haladja meg a 42kg-ot a tömege. 154cm magas. Nyakában kereszt alakú nyakláncot hord ruhája fekete, ami egy rövid miniszoknyában ér véget.

Felszerelés: 5 kunai, 5 shuriken, 20 db robbanócetli, 1 db füstbomba, 10 méternyi drót.

Felszerelés elhelyezkedése: A kunai és shuriken egy pecsétbe van pecsételve, a robbanócetliet szoknyája egy rejtett zsebében tárolja a drótja mellet. Füstbomba és a tekercsek mindig máshol fedezhetőek fel.

Előtörténet: Két hónappal ezelőttiig, ha azt kérték volna tőlem, hogy meséljem el az életemet valószínűleg így kezdtem volna: Tizenhárom évvel ezelőtt a fű országában láttam meg a napvilágot. Anyámat Unovi-nak apámat Tikovei-nek hívják. Ma már nem mondhatom ezt ha megkérdezik. Ennek egy egyszerű oka van… nem szívlelem a hazudozást. Az őszinte válasz viszont jelen esetben még túlontúl zavaros. Úgy néz ki a jelenlegi helyzet, hogy elméletileg a Víz országában születtem, apám anyám nevét nem tudom. Az egyetlen ami jelenleg biztos információ rólam, hogy az Unuzaki nevet viselem. Ez a név is csak nemrégiben ragadt rám, ezelőtt Horukijo volt a család nevem. Mivel értelme nincs annak, hogy most csak tippelgessek a múltamról, és kedves olvasóm te ezt olvasd ezért inkább leírom azt amit eddig megtudtam, és ami még biztos pont az életemben…
Habár az első emlékem idejét nem tudnám behatárolni, az biztos, hogy már akkoriban sem lehetett teljes, vidám életem. Életem megrontói az akkor még szüleimnek hitt személyek voltak. Mi tagadás nem egy példamutató család voltunk. Most nevelőimet is apámnak meg anyámnak fogom nevezni, már csak a megszokás kedvéért is. Apám ronda, vézna és alamuszi ember volt. A maffiában dolgozott, de nem a fejesek között, hanem inkább a szolgák közé lehetett őt sorolni. Drog dillerként szerezte meg a mindennapi pia adagját. Anyám se talált sokkal jobb állást. Ahogyan ő szerette nevezni öröm lány volt. Örömöt vitt a magányos férfiak életébe, egy kis készpénzért cserébe. Na ja… és engem ezek neveltek fel. Egyik szülöm se vette meg az alkoholt, se a cigit, olykor mikor nagyon jól ment a soruk apám, kedvezményesen vett maguknak egy kis hangulat fokozó anyagot. Egy lepukkadt házban laktunk, meglehetősen nagy piszokban. Szerencsémre, én messze estem látszólag nem is létező fámtól, és az ők beteges szokásaik nem ragadtak rám. Sőt mi több… ellenpéldaként szolgáltak nekem, így ez idáig egyszer sem éreztem késztetést, hogy magamat mérgezem. Megtették ők amúgy is helyettem. Cigi füstben feküdtem le és keltem fel, szinte mikor az alkohol szagát éreztem, boldog lehettem. Hogy miért nem vitt el valami gyermekvédelmi szolgálat? Csak tippelni merek. Szerintem azt hitték, az emberek, hogy apám mivel a helyi maffiának dolgozik ezért szívességet is kérhet tőlük. Márpedig mifelénk igencsak nagy hatalma volt a bűnöző szervezetnek. Talán csak anyám rossz tulajdonsága ragadt rám. Félre ne érts jómagam nem kezdtem el a legősibb szakmát, csupáncsak élvezetemet leltem a naiv fiúk fejének az elcsavarásában. Lehet, hogy ezzel próbáltam magamnak figyelmet szerezni amit otthon nem kaptam meg, vagy lehet, hogy csak szeretettre és kedvességre vágytam… nem tudom. Azt viszont igen, hogy a csábítás meglehetősen könnyen ment nekem, nincs is egyszerűbb mint egy fiúval elhitetni, hogy tetszik neked. Miután megtanultam olvasni és írni, sok időt töltöttem a könyvek felet. Imádtam olvasni, gazdag leányokról szóló történeteket, mert annyira a helyükbe tudtam képzelni magamat. És az idő csak telt és telt. A szüleim magasról letojtak. Ha nem jöttem haza észre se vették, ételt is nehéz volt találni otthon. Csak a kedves ismerősöknek köszönhetem, hogy nem pusztultam éhen. Ám egy nap apám észrevett. Talán életében először látott meg úgy, hogy érdekesnek is véljen, ám ezt nem a lehető legjobb értelemben értem. Azt vette ugyanis észre rajtam, hogy kezdek nőiesedni. Bár még nem voltam idős… és még nőies se, de már lassan kezdtem azzá alakulni. S ő csak nézet, nézet, szó szerint megbámult, míg el nem mentem. Ezek után már féltem otthon lenni, ebből adódóan minél kevesebb időt töltöttem ott. Mondhatni a könyvtár lett az otthonom. Ám egy idő után az is bezár, és olykor az utcákon is nagy hideg honol. A nagy balszerencsémre az egyik nap hamarabb zárt a könyvtár, ezért hamarabb értem haza. Apám részeg volt szokásához híven, anyám még nem ért haza (neki még csak most kezdődött a nap). Eddig mire, hazaértem apám már eleget ivott, hogy az álomba ringassa, viszont most még nem volt benne annyi tinta. Jelenleg a csak az agya aludt, az ösztönei, és a teste nagyon csak éber volt. Ismételten úgy nézet rám mint múltkor, most a még a szája szélét is megnyalta. Nem volt akkora lélekerőm, hogy egy helységbe maradjak vele és az ő idegesítő szemeivel, hamar a szobámba rohantam és magamra zártam az ajtót. Bár még nem történt velem semmi mégis sírtam. Csak úgy áradtak a könnyem, és a testemet jeges félelem uralta. Hallottam, ahogy a konyhában megnyikordult a szék majd lomha lépések zaja hallatszott. Tudtam, hogy apám elindult, s azt is hogy a szobám felé tart, hisz a lépések hangja egyre erősebb volt. Elcsukló hangon, kezdet el félhangosan beszélni. Szavait nekem célozta, miközben közeledett.
-Mi van veled te lány? Hát ezért dolgozom ki a belemet, hogy mikor hazajössz, még csak ne is köszönj nekem. Fájna adnod egy puszit az apádnak, mint ahogyan a többi lány szokta mikor hazamegy mi? Na de most megmutatom, hogy illik köszönni.- Egész testembe remegtem. A szobámban sötétség honolt. Az ajtó alatt beszűrődött némi fény amit, most egy árnyék kezdett egyre jobban eltakarni. A lépések abba maradtak, és a kilincs lehajlott egyszer… majd még egyszer, de az ejtő csak nem nyílt ki. Szerencsém volt, hogy kulcsra zártam be az ajtót.
-Nocsak. Mégis mit képzelsz magadról? Itt élsz az én házamba, és bemered csukni előttem az ajtót? Ennek a háznak én vagyok az úrra, itt én oda megyek ahova akarok és amikor akarok.- Míg beszélt a szívem verése olykor kihagyott. Nem tudtam válaszolni… hiába nyitottam és csuktam be a számat, hangok nem hagyták el. A sírógörcsöm még mindig nem szűnt meg. Csak ott ültem az ágyon csöndben sírva, még az a részeges tahó, egyre mérgesebben ordibált.
-Mi van te? Hát nem hallod , hogy nyisd ki azt a ku*** ajtót.- Kis szünet. – Hát jó legyen így. Akkor betöröm én.- Szavait egy nagy tompa dörrenés nyomatosította. Valószínűleg a vállával, ment neki az ajtómnak, ám az még állta a sarat. Még egy ütközés, majd mégy egy. Egyik követte a másikat, de láttam, hogy már nem sokáig nyújt biztonságot a szobám. Az ajtó keretén szépen lassan megjelent egy repedés, ami minden egyes ütközésnél egyre nagyobb lett és egyre vészjóslóbban recsegett. Szememmel pásztáztam a szobát, hogy hol lehet a kiút ebből a földi pokolból, e csak egy kis ablakom volt, min és a vékony testemmel se férnék ki. Be voltam zárva. Az egyik sarokba bújtam be a könyvespolcomhoz. BUMM… BUMM… BUMM. Hallatszott megállás nélkül az ütközés zaja. Majd egy nagy reccsenés, és egyszerre csak a fény betöltötte a szobámat. Lehet, hogy ez adta meg a löketett, lehet, hogy más, de végre átszakadt a gát. Torkom szakadtából el kezdtem sikítani. Apám ordibált, valamit, de nem hallottam a sikolyom elnyomta a hangját. Viszont a perverz mosoly az arcán ha lehet, még inkább megrémített. Ösztönösen cselekedtem, felálltam és a szekrényen lévő könyveket, kezdtem el felé hajigálni. Némelyik eltalálta, de eredményesebb hatást az egyik sem ért el. Csak sikítottam, míg ő vészjóslóan lassan közeledett. Mikor elég közel volt a tömény alkohol szaga csapott meg. Elkapott a hányinger, ezért a sikításom félbeszakadt.
-Na és most szépen megtanulod, hogy köszöntsd azt akinek az életed köszönheted te kis szajha.- Mondta mire én a kezemmel elkezdtem ütlegelni. Ám gyermeteg gyenge kezeim, semmit nem tudtak tenni ellene. Csak a haragja nőt meg tiltakozásom láttán amit hamar le is vezetett egy pofonnal mitől én a földre estem. Nem éreztem a fájdalmat… ahhoz túlságosan féltem, hogy megérezzem a pofonját, de a szédülés attól még rá telepedett az agyamra. Újból sikítottam, bár már sikolyom hangját se hallottam. Éreztem ahogyan a mocskos keze hozzáér a lábamhoz, majd mohó állat módjára próbálja lecibálni rólam szinte egyetlen ruhámat. Hiába próbáltam letolni a kezét, nem sikerült csak ruhám szakadt el, és lettem anyaszült meztelen. Ám nagy szerencsémre egy ninja meghallotta a sikolyomat és még időben ideért segíteni, mielőtt még egy bűnös fertővé váltam volna. Lerángatta rólam apámat, majd valamilyen különös módszerrel kiütötte és megkötözte. Majd köpenyét levette és odadobta nekem. Én még szédültem, elég kótyagos volt a fejem és még csak most kezdtem megérezni apám ütésének helyét. Legalább még tíz percig ott feküdtem, testem remegett, bár nem fáztam, arcomat még mindig a könnyeim áztatták, és megint nem találtam a szavakat. Az idegen valami golyót nyomot le a torkomon, és lassan kitisztul a fejem. Már tudtam beszélni, és értettem amit mondanak nekem, csak a sírás és reszketés maradt meg. Valószínűleg látszott rajtam, hogy kicsivel jobban vagyok mert, most már kérdéseket is feltett az idegen.
-Jól vagy? Nem bántott téged ez az állat?- Kérdezte aggódóan. Én a testemet igyekeztem minél jobban takarni a köpenyével.
-I… Igen. Köszönöm , hogy segített. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna ha nem jön.-
-Már nem kell aggódnod. Gyere elviszlek a kórházba, hogy átnézzenek, hogy tényleg jól vagy e, őt meg addig is fogdába rakom.- S ahogy mondta úgy is lett. Ruha hiánya lévén, még a pólóját is átadta, nehogy fázzak, majd bevitt a korházba. Útközben elmondtam minden az elejétől. Nagyon megdöbbent mikor megtudta, hogy tulajdon apámat cipeli éppen. A kórházban megígérte még, hogy visszajön. A kivizsgálás során semmi érdekeset nem találtak és ő vissza is jött értem. Vett nekem új ruhát is. Meghívott vacsorázni, majd megengedte, hogy egy ideig nála lakjak. Apámat és anyámat elítélték, és börtönbe zárták. Sajnos z idegen megmentőm örökre nem tudott befogadni, mert egyedül áll ninja volt és nem tudott volna rám mindig vigyázni, így árvaházba kerültem. Viszont még ott is jobb volt mint egykori otthonomban. Úgy döntöttem, hogy én is ninja, leszek, ezért beiratkoztam az akadémiára. Nem akartam engedni, hogy még egyszer ilyen történjen velem. Az akadémián töltött pár év volt életem legszebb kora. Jó tanuló voltam, és sikeresen geninné lettem. Szüleimet azóta se láttam. Azt hittem innentől árvaként élek majd a faluban a többiekkel majd idővel lesz saját házam, saját életem, és kiemelkedő ninja leszek. Legalábbis ezt akartam volna. Már az életkedvem is visszajött, és újra elkezdtem elcsavarni a pasik fejét, ám akkor a titokzatos megmentőm újabb fontos dolgot közölt velem ami ismét nagy változást idézett elő az életemben. Azt mondta, hogy figyelemmel kísérte a szüleim tárgyalását, és ott bevallották, hogy nem is vér szerinti gyerekük vagyok… hanem csak találtak. El kezdet egy kicsit nyomozni és annyit sikerült kiderítenie, hogy az Unuzaki klán tagja vagyok, akik egykoron a Víz országában éltek. Segített elérni nekem, hogy a falú vezetője elengedjen, és vándor ninja lehessek, hogy minél többet megtudjak a családomról. Hát ez történt velem rövid életem alatt. Most a Víz országában vagyok, és igyekszem megtudni a múltamat.

//Ezt az avatart szeretném: http://www.gothicwallpaper.info/images/wallpapers/Gothanime_girl_skull-364547.jpeg //