Unazaki Hitomi

**Unazaki Hitomi** Szomb. Május 08 2010, 22:10

Név: Unazaki Hitomi
Kor: huszonegy, de minimum három évet letagad
Nem: nő
Kaszt: elveszett ninja /genin/
Vércsoport: AB-
Születési dátum: február 2.

Felszerelések: Öt kunai, öt shuriken, húsz robbanócetli, tíz méter hosszú erős, minőségi selyemszál a hagyományos drót helyett, illetve egy tanto áll jelenleg harcra szánt tulajdonában. Küldetésekre egyébként szokványos öltözéke egy saját tervezésű, sötétlilás rövidkimono, egyszerű tabi és – harisnya nélküli – harisnyatartójával álcázott kunaitok.
Kinézet: Ránézésre nem mondhatni koravénnek: biztosan nem haladja meg a zázhatvankét centit és a negyvenkét kilót, noha az erőnléte nem feltétlenül gyatra. Komoly, talán egyenesen ijesztő, főleg, hogy születési rendellenességből adódóan jobb szeme inkább rózsaszínes, bal pedig vörös. Fehér bőrét tekintve van, hogy albínónak hiszik – akkor a haja még a szeménél is rendhagyóbb lenne, ami egyébként sötétlilás, egészen rövid, csupán elöl hosszabb két ’tincs’.
Legelőnyösebb testrészének egyértelműen a vállát, míg legelőnytelenebbnek a melleit tartja. Na igen, jogos.

Előtörténet:

Zsibbadt testemet
Vékony paplan borítja.
Forró reggel van.

Bőven volt már délelőtt tíz óra, de a lány előbb nézett a jegyzetfüzete fehér lapjára, mint a ketyegő, bosszantó masinára. Csak azt firkantotta le, ami éppen eszébe jutott. Gyakorlott mozdulattal kibújt hálóingjéből, és a tükör felé fordult. Egy habszínű, törékeny test, annak csípősen ellentmondó, hosszú ujjak. Kecses nyak, keserű, álomittas mosoly, éber szemek és huligántépte hajkorona. Tökéletesen abnormális látvány, pláne, ha számításba vesszük, hogy nem fedi semmi. Mint egy zombi szűzlány.

Tükörben látom
Szemem fáradt bánatát:
Különbözőek.

- Na és akkor mi van? – Ismerős hang szólt. A lány egyszerre vonzódott hozzá és kívánta a háta közepére. Egy egyszerű fehér alsókimonót borított magára, elülső, hosszabb tincseit formás vállai elé simította.
- Lényegében semmi. – Súgta válaszképp, továbbra is a tükörbe bámulva. Talán átfutott rajta az érdeklődés szele, ahogy előbb jobb, majd bal szemét takarta le. – Szerinted is jobban néznék ki vörös szemmel?
Nem kapott választ. Mindig ez történik, ahányszor csak kikéri az állítólagos Barát véleményét.

Megint bűvös csend
Szaggtja dobhártyámat.
Kell egy éles kés.

A haikuköltészet hibátlan meggyalázása: ezt tette Hitomi rendszeresen. Mert másokat földbe tiporni jó. Annál már csak az elevenen temetés lehet mulatságosabb. Kár, hogy akkor viszont a gyilkolás öröméről kell lemondani. Annyira igazságtalan néha az élet!
A kimono ujjának végén barna folt éktelenkedett – a csúnya közhellyel élve -, még egész friss. Nyilván Iida kisasszonytól származott, talán a középső ujjából. Igazán nem volt nagy pecsét, de arra épp elegendő, hogy Hitomi leváltsa a költöst egy másikra.
- Már épp szólni akartam. – Kárörvendő egy kacaj zúgott a fejében. Az a hang rendszeresen megnyugtatta, hogy nem bolond.
- Persze, valószínű. – Az ilyesfélékből csak úgy árad a szeretet, meg a jóakarás. Talán anno miatta is vált olyanná Hitomi, amilyen. Az első nagy poén az volt, mikor nyolcévesen hosszában kettévágott egy kígyót. Sosem talált erre ésszerű magyarázatot, egyszerűen csak bekattant.

Kiáltást hallok:
Anya reggelihez hív.
Nem vagyok éhes.

- Márpedig enned kell.
- Ugyan miért? Hogy utána kiöklendezzem? Különben sem kértem a véleményed.
- Mit tervezel?
- A tapsifüles bántja már a szemem. Amelyik újabban errefelé bóklászik. Megmutatom neki, milyen aranyos is valójában. Biztos sosem látta még magát tükörben. – Nem egészen gonosz volt a tekintete, sokkal inkább vágyakozó. Inkább kiment enni.

- Tudod, mi jutott eszembe?
Válaszra nem méltatta a Barátot Hitomi, tudta, úgysem lehet lelőni, amíg el nem mondja, amit akar. Hátravágódott az ágyában, magához ölelt egy kispárnát, úgy bámulta a plafont. Ideje lett volna már felöltözni.
- Azon gondolkodtam, mit ronthattál te el annyira a vizsgádban, hogy nem mentél át. Ezt kifejtenéd? – Hitomi nagyot sóhajtott. Obijiméjét meglazította, azt csavargatta – bár legszívesebben eltépte volna. Egyszer már megosztotta a Baráttal a chuunin vizsga. Nagyon úgy tűnt, szándékosan akar kitolni vele azzal, hogy felemlegeti.
- Ez mégis hogy jön ide?
- Vacsoravendégeket vártok, nemde? Ők biztosan meg fogják kérdezni, miért vagy még mindig genin. Aki tehetséges, arról lerí, hogy tud valamit.
Fájt beismerni, de mégis volt valami abban, amit a Barát mondott. Túl jól ismerte már. Hitomi évek óta teremtette őt, amikor letette a genin vizsgát. Fáradtan ért haza, mégis, majd’ szétvetette a vágy, hogy végre elújságolhassa valakinek a hírt. Csakhogy a szülei, Iida Mashiro és Setona Mika még a falu közelében sem jártak. Átutazó kereskedők voltak, mindketten lemondtak ninja címükről, (Ennek okát Hitomi sosem értette – néha még az is megfordult a fejében, nem is ők az ősei.) húga, Manami pedig az Akadémia kollégistája volt, épp azért, mert nem volt, aki figyeljen rá. Hitomi sosem volt gondoskodó típus, a kisebbekkel kifejezetten arrogáns volt mindig. Az ő szemében mind csak ’taknyos’ volt.
Így, jobb ötlete nem lévén, hatalmas, egész alakos tükrébe bámult, próbálta a saját tekintetéből kiolvasni, milyen ügyes volt, és hogy milyen büszke magára. Otthon saját felelősségre ki lehet próbálni, de a tükörkép – huzamosabb bűvölés után - beszélni kezdett, anélkül, hogy a szája mozgott volna. Férfihangja volt, női visszhanggal.
- Szóval?
- Az írásbeli vizsgán elég egyszerűen átmentem. – Kezdte a lány egy újabb sóhaj után. Be kellett látnia, hogy a Baráttal vitatkozni nem érdemes. A belső hangokat sosem lehet lefőzni, ezt jócskán megtapasztalta már. – Nyolc kérdés volt. Kettesével osztottak be minket, véletlenszerű sorsolás alapján. Én egy konohai sráccal kerültem össze, máig nem tudom a nevét. Egy hatalmas terem két végébe ültettek bennünket, egymásnak háttal. Tehát, a vizsgázók két sorban ültek. Felváltva kaptunk kérdéseket, az egik megoldotta, a másik meg leírta a választ. Időre dolgoztunk, gomblenyomással jeleztük, ha kész voltunk egy-egy feladattal. Fogalmam sincs, hány páros volt összesen, de három-három ugyanolyan sorrendben kapta meg a kérdéseket. Vagyis, kis szerencsével rájöhettünk, kitől érdemes lesni – vagy kik leshetnek tőlünk, ezáltal kinek a figyelmét kell kerülni, mikor a legkülönfélébb módokon megosztjuk egymással a válaszokat.
A Barát bólintott, noha nem is volt teste. Hitomi a szekrényéhez lépett. Míg nem jöttek a vendégek, lehetett egyszerű otthoni kimonóban: egyszerű rózsaszín pamut, átlagnál vékonyabb obival. Álöltözet. Gazdag család volt Iidáéké, de nem sznob. A fehérneműje viszont eredeti csipkés volt, bárhová is ment. Na jó, a fürdőt kivéve. Nem próbálta takargatni magát a Barát előtt, mert ő hiába férfi volt, de egy Hitomival. Míg be nem került az Akadémiára, hitegette magát, hogy majd híres és keresett gésa lesz belőle, így, noha az álmát szülei akaratából fel kellett adnia, az a rég megalapozott esztétikaérzékenység – nevezzük így – és elegancia megmaradt benne, tizennégy, majdnem tizenöt éves korára profin megtanult felvenni egy kimonót egyedül is. Nem is nagyon volt másféle ruhája, konzervatívnak viszont mégsem lehetett nevezni: a legegyedibb, néha meglehetősen giccses ruhakölteményei voltak, ’kókislányostól’ harciruhákon keresztül lolita (nem csupán wa loli, hanem a merészebb goth és pirate loliig is elment) beütésűekig mindenféle.

Dél is lehet már:
Lassan át kéne venni
Rendes ruhámat.

Egy újabb erőltetett gyöngyszemre még futotta pillanatnyi ihletéből, mielőtt elkezdett átöltözni. Aztán, a három rövid sor lefirkantásával tovább mesélt. A levegőben érezte már, hogy a Barát kezd türelmetlen lenni, a verset is csak érdektelen dörmögésre méltatta. (Köszi, Barát! ^^’)
- Én kaptam az első feladatot. Egyszerű kódfejtés volt, abból különösen jó voltam. Vagyis… igazábóól csak abból voltam jó, ami az elméletet illeti. Talán egy leírás volt. Négy választási lehetőség közül kellett kisilabizálni, hogy mit takarhat. Négy perc kellett hozzá, hogy rájöjjek, Yukigakuréről készült valamiféle ismertető. A ’páromnak’ egyszerűen elmutogattam az ország nevének betűit kevert sorrendben. Nem beszélhettünk előtte össze, hogy melyikünk mihez ért, ahogy megtudtuk, kihez osztottak be, már le is ültettek bennünket.
- Megkönnyebbültél, mikor vette a lapot, igaz?
- Természetesen. Aztán a ’párom’ kapott egy feladványt. Akkor az én lapomra csak tíz kanji volt felírva: szemüveg, tigris, szökőkút, szerelem, mosoly, barátság, tűz, haiku, manga és sárkány. Gondolom, választani kellett a tízből hármat, mert végül bizonytalanul, de mutatott három sorszámot. A hármast, vagyis szökőkút, a négyest, mint szerelem, és a nyolcas haikut. A vizsga után sem tudtuk meg, még egymástól sem, mik is voltak a kérdések. Nem tűnt meggyőzőnek, de elég sok idő volt, míg megszülte az eredményt, úgyhogy inkább nem visszakoztam. Egy órát kaptunk, hogy végigmenjünk mind a nyolc feladaton, aki addig egyet sem teljesített hibátlanul, rugdosták is kifelé a teremből.
- Ennek semmi értelme!
- Dehogynem. Vadidegenekkel kellett együtt dolgoznunk. Ennyi nem elég?
- Minden feladatot megoldottatok önállóan?
- Szerencsémre kaptam még egy ugyanolyan kérdést, mint az első volt, és a társam is gyorsan megoldott egy mechanikai feladatot kapásból, de nem, a maradék négyből kettőt lesnünk kellett. Egyszerűen kivártuk, míg ahhoz a feladványhoz ér a hasonló csapatunk. Elég jó időben voltunk, úgyhogy volt pár percünk figyelni a többieket.
- És a maradék kettő?

Furcsa észlelni
Bármilyen érdeklődést
Tenor hangodban.

- Azokat egyszerűen kihagytuk. Végül is bevállaltuk a rizikót, hogy nem próbálkozunk meg velük. A feladat átolvastával csak lenyomtuk a gombot. Viszatérni a kérésekhez persze már nem volt lehetőségünk, bár időnk sem lett volna. Szóval, amint lerakatták velünk a tollat, a vizsgáztatók gyorsan átfutották a feladatlapokat. Természetesen voltak, akik egyet sem tudtak rendesen megoldani, azokat automatikusan diszpalifikálták. Rögtön kétszer annyi üres hely lett a teremben. Segítenél megtartani az obim, amíg megkötöm?
- Nem tudok. – Igen, természetesen maga a Barát is tudta, hogy Ő igazából csak Hitomi képzeletének szüleménye, afféle jóindulatú kötekedőszellem. (Bármilyen is az. =P)
- Ja, tényleg, bocs. Szóval, a bennmaradtaknak, akik között nyilván mi is, és a két csapattársam is ott voltunk, kiosztottak még egy-egy lapot, elmondásuk szerint mindenkinek ugyanazt. Azon már csak egy egyszerű sudoku feladat volt. Egyszerűen felmérték, a párosok melyik tagja oldja meg hamarabb jól.
- A másik pedig repült, ugye?
- Úgy valahogy. – Tényleg furcsállta, hogy a Barát ilyen mértékben mutat érdeklődést a meséje iránt. Ennyire talán csak az érdekelte, ahogy Hitomi maga mosogatta el a kést, amivel – állítólag – félig véres steak-et evett. Persze a kés nemcsak félig volt véres. – Kivéve, akik eredetileg is csapattársak voltak. Nekik fel kellett adniuk ahhoz, hogy bent maradhassanak.
- Szóval ezen átmentél. És meglepő módon a csapattársaid is…
- Igen. Szerencsénk volt, hogy mindhármunkat idegenhez osztottak be. Különben biztosan nyerni akartunk volna, és nem adjuk fel csak úgy.
- A következő vizsgarészen buktál el, igaz? – A büszkesége erre már nem engedte válaszolni Hitomit. Csak keserűen bólintott. A Barát hajthatatlan volt. Bizonyára ismét csak fontosnak érezte magát, mert azt hitte, segít a lányon, ha elmondatja vele újra és újra a csúnya pofáraesés részleteit. Az újra magához ölelt egy kispárnát, lehunyta a szemét. Egészen olyan volt, mint Hófehérke… sötét haj, már-már halottfehér bőr.
- Itt Sunagakuréban zajlott az egész. Az elején a vizsgáztatók egyesével hívták be a csapatokat. A kezembe nyomtak egy fehér egeret, Yagamiéba egy barnát, Hidekiébe meg egy feketét. Azok az undok kis rágcsálók nem tudták, mi van épp körülöttük, úgyhogy folyamatosan szabadultak volna. Nekünk azonban az orrunkra kötötték, hogy ne mutassuk meg a csapattársainkon kívül az egerünket senkinek. Mikor egyszerre mondták el mindenkinek a feladatot, én Hótfehérkét a melltartómba rejtettem. Ne nevess, mást nem tudtam kitalálni! Szóval, tizenegy óránk volt, hogy elvigyük az egereket az elkerített sivatagrész startjától a másik végében lévő toronyig. A szabályok a következőek voltak: egyszerre csak egyvalaki mehetett, míg oda nem ért a toronyhoz, a másik kettőnek a végpontokon kellett maradniuk. Továbbá a barna egeres nem maradhatott egyedül egyik csapattársával sem. Tehát nem volt nehéz rájönni, hogy Yagaminak sokkal többet kellett játszi könnyedséggel lefutnia ahhoz, hogy időre végezzünk.
- Miért nem cseréltetek egeret körönként?
- Mert nem lehetett. A vizsgáztatók direkt, személyre szabottan nekünk adták az egereket. Még mindig így jártunk jobban, mintha Hideki vagy én kaptuk volna Barnát. Tehát, választottak maguknak a csapatok egy-egy startmezőt, és mehettünk, ahogy akartunk. Szánalmasan egyszerűnek tűntek a szabályok, már az Akadémián ismernünk kellett a megoldó kulcsot a ’káposzta-nyúl-farkas-csónak’ feladatra. Rögtön el is indult Yagami, mert ugye a koncepció az volt, hogy először átmegy, aztán odaérve jelez, akkor elindul Hideki. Yagami aztán visszafut, és megyek én is, végül pedig harmadszor is átjön a ’barnás’. Csakhogy azt nem mondták a vizsgáztatók, hogy út közben nem tehetnek egymásnak keresztbe a csapatok. Ezért adtak annyi időt, hogy tudjunk kicsit ’taktikázni’ is. Nem vettük észre a hátsó szándékukat, de Makiék direkt hozzánk közeli kapunál indultak, hogy közben ránk vethessék magunkat.
- Maki az osztálytársnőd, ugye?
- Igen, akivel az első perctől csípjük egymás csőrét.

Közhelyes mondat,
De csak annyira igaz,
Minthogy épp írok.

- Szerencséje volt, hogy barna egeret kapott, így nem volt ideje rám támadni: nagyjából egyszerre voltunk mozgásban, és míg én először, ő már másodszorra futott, tehát erőfölényem volt. Garantáltan nem maradt volna több haja, ha ujjat húz velem, most igazán nem kíméltem volna.

Nagy szavak ezek
Egy magamfajta lánytól,
Egy költőnőtől.

- Úgyhogy, míg ő loholt a sekélyes Shunshinjával, az egyik ütődött csapattársát, amelyik nem volt belémesve, rámuszította. Annyira kicsinyes voltam, hogy ezzel nem számoltam! Persze az izgága rágcsálóm sem maradt volna meg csak úgy egy helyben, amíg a nyavalyás bőrét mentem, úgyhogy rögtönöztem, és inkább elbarikádoztam magam.
- Kitalálom! Az oázisban felmásztatok egy pálmafa tetejére.
- Ugyan már, simán ’leszedhetett’ volna. Inkább magunk körül chakrát vezettem a homokba.
- Ettől az egész egy barna trutymó lett, amiben elsüllyedt volna, igaz?
- Úgy van. Imádom a vízchakrám. – Pár másodperc erejéig Hitomi arcára széles vigyor ült ki. Aztán komolyan folytatta. Nem is volt olyan rossz feleleveníteni a részleteket, maga is meglepődött, milyen sok apró részletre emlékezett. És, hogy azokat egytől egyig szóvá is tette.
- Tudtam tartani a frontot. Yagami egy óra múlva már jelzett is. Történetesen egy íjat lőtt fel, robbanó cetlivel. A fizikai erőnléte neki kiemelkedő, ezért gyorsan követhettem is. Kénytelen voltam bízni Hidekiben, meg a nyavalyás rágcsálójában, bár őszintén szólva nehezemre esett. – Igen, Hitomi kifejezetten visszataszító nőszemély hírében állt, merthogy jóval érettebbnek tartotta magát a korabelieknél, nem is beszélve rendhagyó kinézetéről. Aztán, hogy nem kívánta senki sem a társaságát – idővel még a szépségét meglátó fiúk sem -, elkezdett ’gonoszkodni’. Vagyis valósággal vonzódni kezdett anyja konyhai bárdjához, amit ki is sajátított magának. Megtapasztalta azt is, milyen végignézni, ahogy vé tapad rá, egyúttal a kezéhez is. Persze csak állatoké, hiába volt erős a vágya, mikor épp ’rájött az ötperc’, embert nem ölhetett. A klánjuk kifejezetten aprócska volt, beleveszett a társadalomba, ezért még csak önkéntes hóhérposztot sem vállalhatott magára. Pedig, mikor ezen elmerengett, arra jutott, az ősei hagyták volna.
– Ahogy elértem a toronyhoz, Yagami visszaindult. Jó erőben volt, csodáltam is érte. Röstellem is, hogy miattam, meg a vakmerőségem miatt nem juthatott tovább ő sem. Mert, éppenséggel nem volt mit csinálnom, míg a fiúk futnak egy-egy hosszt. Nem mondtam eddig, de persze figyeltek bennünket, ha nem vagyunk szabályosak, azonnal diszpalifikálnak. Szóval, azt hittem, én annyira húdejóninja vagyok, hogy simán elvehetem én is egy csapat esélyét, azzal is kevesebb unalmas mérkőzést kell majd végigülni a harmadik körben. Persze nem ismeretlen csapatnak akartam keresztbe tenni, azt nem mertem megkockáztatni. Nem is beszélve arról, hogy köztük esetleg lehet olyan harcos, aki némi izgalmat is ígérhet a párharcokhoz. Szóval, gondoltam én is megkísérlek keresztbe tenni Makiéknak. Nem is törtem magam tervezéssel, csak rejtőztem és figyeltem azt a buggyant fazont, aki, bár osztálytársam, meg nem mondom a nevét. Hiba volt. Míg próbáltam kinyiffantani az ő egerét, az én Hótfehérkém vette a bátorságot és nemes egyszerűséggel eltűnt. Egy sivatagi egeret pedig természetesen nem lelhettem meg csak úgy Sunagakure vidékén. – A Barát nem szólt semmit, bár Hitomi el tudta képzelni, hogy akkor épp jót nevet a szerencsétlenségén. A sors tökéletes fintora lehetne: ő világéletében lenézte az ismerőseinek jó részét, ezúttal a saját lényének másik fele nevet a képébe. – Vigasz lehetne még, hogy míg Yagami futott, Hideki egerének is reszeltek, de a lelkiismeretem akkor sem hajlandó béküni.

Elment az idő
A beszélgetésünkkel.
Készülni kéne.

***

Bár a púpjára kívánta a kötelező vacsoramegjelenést a vendégekkel együtt, magára tudott rőltetni egy bájos mosolyt, mikor kiment a nappaliba jópofizni a Horrorhercegnő. Felvehetett egy gyönyörű, elegáns kimonót az alkalomra, csak, hogy jó benyomást keltsen a nagykutya és családja előtt. Az apjának jött vacsorára valami leendő üzlettársa, meg a családja. Mint később kiderült, fegyverkereskedő. Szülei antik tárgyakkal foglalkoztak, így valamiféleképpen még össze is kapcsolható a két üzletág.
Tekintve, hogy mennyire szeretett volna gésa lenni, igazán nem volt megerőltető Hitomi számára ülni és mosolyogni, ám az kifejezetten meglepte, mikor a zömök családfő egy laposabbféle, hosszúkás dobozt nyújtott át neki széles vigyorral, mondván, ez az ő saját ajándéka egy ’ilyen elragadó hölgynek’. A szoksásos visszakozás után persze mégiscsak illett elfogadnia, noha elég gyanús volt a fazon. Egy tanto volt a dobozban, markolatán elragadó motívumokkal. Gyönyörűen fénylett, szinte a tükörképét látta benne Hitomi.
A vacsoránál beigazolódott a Barát jóslata: valóban rákérdeztek a vendégek, mi a helyzet shinobi pályafutásával, és bár nagyon nyelvén volt, hogy ártatlan képpel egyszerűen csak azt mondja, köszöni szépen, jól van, és már chuunin is, de a szülei nagy valószínűséggel, amilyen lelkiismeretes emberek, rögtön lebuktatták volna. Ehelyett elmondatták vele a vizsga részleteit, töviről hegyire (bár nekik mégsem mondott el olyan apró részleteket, mint a Barátnak), sőt, még a genin vizsgáról is be kellett számolnia. Mert bizonyára olyan érdekes, hogy el kell futni Shinshin no Jutsuval az edzőterep egyik végéből a másikba, hogy a kosárból kivegyenek egy almát, azzal meg visszarohanjanak. Meg, hogy már egész korán megtanulta a Ködklón Jutsut, noha ő sokkal szívesebben játszadozott volna a vízchakrájával. Nem becsülte sokra a technikát, de mindaddig szinte csak kunaiokkal harcolt, amit ugyebár távolharcban is lehetett alkalmazni, így néha még jól is jött a megtévesztés.

***

Hogy nem mennek el,
A mai nap folyamán -
Tényleg azt hittem.

- Már én is kezdtem nagyon unni…
- Legalább a vacsi finom volt. – Bár az optimizmus nem jellemző Hitomira, az édesszájúság annál inkább. Meg volt róla győződve, hogy az édesanyja készíti a legjobb joghurttortát kerek e világon. Hiába dörgölte ezért a Barát az orra alá, hogy elfogult, a lány csak mosolygott a szokásos keserűségével és hallgatott.
Az új tantóját figyelte, valósággal elbűvölte az a nemes penge, meg a kézreálló markolat. Még a tokja is pontosan hozzá illett: elegáns volt, és a maga módján finom is. A régi bárdját is a kezébe vette. Csak így, összehasonlítva vette észre, mennyire megkopott már, és egyáltalán, nem is illett hozzá. Gyermeteg fejjel még szerette. Még tokja sem volt, bár amekkora becsben tartotta Hitomi, nem is nagyon volt szükség rá. De ezzel a fegyverrel, noha a baljós ’kisugárzást’ szinte látta körülötte, úgy érezte, verhetetlen lesz. Úgy, hogy amellett megtartja a saját valóját.
És egyszerre úgy érezte, kalandot akar, és talán egy kis balhét. Meg vizet.
- Csak nem arra gondolsz, hogy világot szeretnél látni? – A Barát férfi és női hangja gonosz tenorrá olvadt, Hitomit nem is hagyva nemleges választ adni. Az rögtön a szekrényéhez lépett és az összes ruháját az ágyára borította. – Ne felejtsd el, nem vihetsz magaddal egy komplett bőröndöt.
Bár fájó szívvel, de a lánynak be kellett ismernie, a Barátnak igaza volt. A ’harci’ és az egyik otthoni, sötétkék álkimonóján kívül csak a rajta lévő drága selymet vihette magával.
Még pirkadat előtt elindult a Tűz Országa felé, hogy onnan Kirigakurét célozhassa meg.

Shikaku Szomb. Május 08 2010, 22:19

*Shizune tapsikolva örül neked, és elküld adatlapot írni.*

Unazaki Hitomi

Unazaki Hitomi

Re: Unazaki Hitomi