Ayokama Makoto

A júliusi kalandjaim:

Kedves Naplóm…!

Jaj, ez nem az én műfajom, mert sokakkal ellentétben, csak most szoktam rá, hogy feljegyezzem a velem történt dolgokat! Először kezdeném azzal, hogy csak néhány napja vagyok genin, ami nálam igen nagy szó. Na, nem azért, mert megbuktam és most végre átmentem, hanem azért, mert pont a Henge no Jutsut kérdezték és nem igazán jeleskedem ebben a technikában. De most valahogy sikerült véghezvinnem és a nagybátyám alakját vettem fel. A vizsgáztatók megdicsértek és átadták a Takigakure szimbólumát ábrázoló fejpántot, amit hajpántként hordok. Na, ennyit a genin vizsgáról!

Pár nappal később elmentem a falu központi tavához, ami az Élet fáját táplálja. Egy kicsit eldugottabb helyet néztem ki magamnak, ahol élvezhettem a természet adta nyugalmat, sőt még bele is mentem a vízbe, hogy felfrissüljek. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentem az akadémiára, mert úgy gondoltam, hogy ott nagyobb eséllyel futok össze a leendő senseiemmel. Igazam is lett, mert épp hogy csak elkezdtem gyakorolni a fegyverekkel, máris megjelent mögöttem egy férfi. Megtudtam, hogy ő lesz a mesterem és Yutonak hívják. Egész normális kinézetű mestert kaptam, tehát semmi okom a panaszra.

A bemutatkozás és a jövőről való érdeklődés után bele is fogtunk az edzésbe. A sensei rögtön úgy indított, hogy egy nem túl érdekes technikát fog nekem megtanítani, a vízen járást. Erre én közöltem vele, hogy szerintem nagyon jó kis technika ráadásul a chakrámat is tudom ezzel fejleszteni. Hiába egy alapismeret, nehezebb elsajátítani, mint azt elsőre gondoltam. A chakrámat ugyan elég jól tudom irányítani, de közel sem eléggé ahhoz, hogy pikk-pakk megtanuljam a vízen járást. Éppen ezért legalább tízszer estem bele a kiképző terepen található mesterséges tóba. Ugyan engem a legkevésbé sem zavar, ha vizes a ruhám vagy a hajam, de Yuto-sensei szemében apró csillogást vettem észre, miszerint arra várt, hogy átázzon a ruhám. Balszerencséjére a fekete ujjatlan felső nem mutat semmit, még vizesen sem. A gyakorlat menete már a fejemben volt, de sehogy sem tudtam átültetni a gyakorlatba. A charát a lábba és utána járj vízen járás helyett, chakrát a lábba és placcs, süllyedés a tó fenekére lett. De szerencsére egy idő után rájöttem, hogy változtatnom kell a chakra mennyiségét, amit beszabályozok és így követem a víz hullámzását. És igen, végre valahára sikerült megtanulnom vízen járni!

A következő lépés a kedvenc technikám bemutatása volt, mert Yuto-sensei kíváncsi volt, hogy mire is vagyok képes a fegyverekkel. Tehát bevetettem az eddig ismert legerősebb támadásomat, amikor egy fegyverrel teli tekerccsel forgok körbe-körbe a levegőben. Ez igen hatásos bemutatónak bizonyult, mert a mesterem megkérdezte, hogy nem akarom-e kipróbálni ellene. Természetesen igent mondtam, hiszen szeretem a kihívásokat. Ez viszont egy olyan feladat, ami jelenleg meghaladja a képességeimet. A sensei túl gyors, ráadásul láthatatlanná is tud válni, ami jelentős előnyt biztosít neki a harcban. De már az elején eldöntöttem, hogy nem adom fel. Amikor elkapott és tehetetlen voltam, bevetettem a „lábakat a fej fölé” technikát, ami kibillenti az egyensúlyából a fogva tartót. A tervem bejött és újra elkezdhettem támadni, de ismét eltűnt a szemem elől. Ekkor határoztam el, hogy ahhoz a Ninjutsuhoz fordulok, amit az alap technikákon kívül ismerek, a Mizu no Muchit. A tó vizéből hoztam létre és ezzel próbálom lefogni a tanítómat. Remélem sikerül és szert teszek némi előnyre…

Augusztusi kalandjaim:
Huh, egy hónap telt el azóta, amióta legutóbb írtam a naplómba. Kicsit zűrzavaros volt ez az időszak, de ezáltal sokkal erősebb lettem és még barátokra is szert tettem. De ne szaladjunk ennyire előre! Kezdjük szépen az elején, ahol a múltkor abbahagytam.

Az új csapattárs és felmérés

Miután a Mizo no Muchi segítségével megkötöztem Yuto-senseit, a mai napra befejeztük az edzést. Előtte még megbeszéltük, hogy másnap tíz órakor találkozunk az akadémia udvarán. Egy jó kis alvás után frissen ébredtem és még tíz előtt kiértem a megbeszélt helyre. Helyet foglaltam egy fa alatt és néztem, ahogy a tanulók gyakoroltak. Néhány perccel később egy velem egykorú fiú jött oda hozzám és megkérdezte, hogy a senseire várok-e. Erre válaszoltam, hogy már találkoztam a mesteremmel és nemsokára itt lesz. Nem is telt bele sok idő, a fiatal jounin megjelent az udvaron és közölte, hogy Reicheru (mert a nevét közben elárulta) lesz az új csapattársam. Az első benyomásom az volt, hogy végre egy normális fiú, aki nem csak a lányt látja bennem, hanem a kunoichit. Kiderült, hogy Rei is elég jól bánik a tanbokkal, akárcsak én. Ekkor Yuto-sensei közölte, hogy a feladatunk megszerezni tőle egy üres tekercset és ha nem dolgozunk össze, akkor nem is fog tanítani minket. Persze először mindketten a saját fejünk után mentünk, mint a birkák. De hát honnan is tudtuk volna jól alkalmazni a csapatmunkát. A sensei árnyék klónokkal próbált elterelni minket, de szerencsére az egyiket gyorsan megsemmisítettem egy láncos fegyver segítségével. Aztán jött a szokásos láthatatlanná válás, amit már kezdtem unni. Egy tisztességes küzdelemben nem bújik el az ember! Bár itt inkább a cél szentesíti az eszközt mondás lépett érvénybe a jounin részéről. Ekkor, mintha villám csapott volna belém, ért a felismerés, hogy van valami a csapatmunkában. Mivel külön-külön soha nem lenne esélyünk egy magasan képzett ninja ellen, ezért Rei és én egyszerre rohamoztuk meg Yuto-senseit. Ugyan a tekercset nem sikerült megszereznünk, de mivel együtt dolgoztunk, ezért átmentünk a teszten. Mindketten nagyon örültünk neki és ezzel véget is ért a program a mai napra.

Az első küldetés

Egy újabb nap kezdődött meg, ezúttal Takigakure folyójánál. Yuto-sensei még előző nap elmondta, hogy ide jöjjünk, mert valami fontos feladatunk lesz. Persze nem számítottam egy gyilkos küldetésre, hiszen nem vagyunk annyira erősek. Mint mindig, most is elsőnek érkeztem meg a helyszínre, mert korábban ébredtem fel. A folyónál egy kicsit gyakoroltam a Mizu no Muchit és meg is mártóztam a frissítő vízben. Na jó, a megmártózás túlzás, inkább a lábamat áztattam! Utána kiültem a vízpartra és csak néztem a tájat, az eget és elvoltam a gondolataimmal. A nagy semmittevés közepette egy fiút vettem észre, aki a folyón lépdelve közeledett felém. Rögtön arra gondoltam, hogy egy elveszett ninja vagy egy bandita. Szerintem a kinézetéből adódóan sokan mások is erre a következtetésre jutottak volna. Amint közelebb ért, megkérdezte, hogy szabad-e a hely mellettem. A hanglejtésében nem volt semmi, ami arra utalt volna, hogy rossz szándékkal érkezett ide. Ezért tehát mondtam, hogy nyugodtan helyet foglalhat. Már majdnem komolyabban is elkezdtünk beszélgetni, amikor Yuto-sensei szakította félbe a társalgást. Elmondta, hogy a fontos küldetés abban merül ki, hogy a folyót tisztítjuk meg a szeméttől. Megjegyzés: Rei késett! Gyorsan nekiláttam a munkának, hogy minél előbb végezzek a dologgal és még a vízen járást is bevetettem. Nem sokkal később a kedves csapattársam is befutott, így már nem kellett egyedül szerencsétlenkednem. Aztán nekiálltam gyakorolni a fegyverekkel, amiket még nem ismerek annyira.

A két hónapnyi edzés

Ez az időszak tényleg elég kemény volt és akkor még finoman fogalmaztam. Az első D szintű misszió után következett egy újabb alap technika, ami a chakrát fejleszti. Megtanultam kéz nélkül fára mászni, amit viszonylag hamar elsajátítottam. Yuto-sensei elégedett volt a teljesítményemmel, amit az edzések során nyújtottam. Miután kiderült, hogy az elsődleges elemem a Suiton, megkezdődött az elemi chakrám fejlesztése. Mivel a Mizu no Muchit már tudtam, ezért továbbléptünk egy nehezebb jutsura. A sensei elmondta, hogy egy olyan technikát fog megtanítani, amit csak Takigakure és Amegakure ninják sajátíthatnak el. Erre nagyon izgatott lettem, hiszen elég erős és sok chakrát követelő jutsuról van szó, de ezzel szemben igen hatásos is. Miután a jounin bemutatta a Mizu no Tatsumakit, rögtön neki is láttam a tanulásnak. Beletelt három hétbe, mire olyan szintre eljutottam, amilyenre a mesterem gondolt. Hihetetlenül sokat gyakoroltam és alig aludtam valamit. Többször is előfordult, hogy teljesen kimerítettem a chakrakészleteimet. De nagyon is megérte a sok szenvedés, hiszen egy B szintű jutsu birtokába jutottam. Viszont ez nem volt elég, még tovább mentünk a Suiton technikák terén. Következett a Mizukuri no Yaiba elsajátítása, ami már egy teljes hónapot vett igénybe. Ez már nem csak sok chakrát és megfelelő irányítást követelt, hanem rendkívüli formai manipulációt is megkövetelt tőlem. Ebben az egy hónapban még kevesebbet pihentem, ráadásul a fegyverekkel való gyakorlást teljesen elhanyagoltam. Yuto-sensei látta, hogy eléggé leterhelt ezzel a két technikával, éppen ezért a harmadik Víz elemű technika, amit megtanultam a Suiton: Ja no Kuchi volt. Ezt röpke három nap alatt sikerült elsajátítanom, aminek nagyon örültem. Így már volt alkalmam a fegyverekkel is gyakorolni. Tehát összességében rendkívül hasznosan, de fáradtságosan teltek el a hónapok. Küldetésre nem igazán mentünk el, csupán három D szintűt és egy C szintűt végeztünk el. A magasabb rangú misszión egy amegakurei követet kellett visszakísérnünk a falujába. Életemben először hagytam el Taki no Kunit.

Kirigakure ostroma, avagy a tökéletes elő csali

Egy hirtelen vezérelt ötlettől elmentem Shibuki-samához és engedélyt kértem, hogy elmenjek más országokba, még jobban kiismerni a chakrám természetét és újabb Suiton jutsukat elsajátítani. Miután hajóval megérkeztem Mizu no Kuniba, rögtön egy csata kezdett el kibontakozni a szemem láttára. Úgy döntöttem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elmegyek Kirigakuréba. A Shunshin no Jutsu segítségével elég hamar megtettem a távot a kikötő és a falu között. Aztán az erdőben ijesztő zajokra lettem figyelmes, ezért eldöntöttem, hogy inkább a földön folytattam utamat. Amint leérkeztem a talajra, észrevettem, hogy vér folyt mindenütt. Kicsit jobban szemügyre vettem a környéket és jó pár holttestet vettem észre. Mivel még nem igazán láttam ennyi halottat, ezért elkapott a hányinger. Hirtelen négy embert vettem észre, akik a bokorban bujkáltak. Közelebb akartam lopódzni, de véletlenül ráléptem egy faágra és lelepleztem magam. Viszont nem a négy ninja támadt rá, hanem egy tucat fegyveres katona. A tökéletes elő csali! Arra nem számítottam, hogy kapok segítséget, de szerencsére tévedtem. A bujkálók egyike, az ezüsthajú srác valami hiper-szuper jutsut vetett be, mire a legtöbb fegyveres szörnyű halált halt. Már megint rám tört a hányinger, hiszen a holttestek nem festettek túl szépen. Erre rögtön kaptam is megjegyzést, hogy látszik, nem vettem még rész ilyen harcban. A vörös hajú lány sokkal barátságosabban közeledett felém, mire megnyugodtam egy kicsit. Aztán következett a bemutatkozás, az újdonsült partnereim Naka és Kibusha. A fiú egy kicsit megpihent, hiszen az előbbi támadással lemerítette a chakráját. Utána viszont irány Kirigakure kapuja és bele a csata közepébe. Kibusha megidézett egy hatalmas sólymot, aki elvitt minket a kapuhoz. A víz jutsuimat nem használtam, hiszen elég volt a fegyverekkel támadnom. Nakával egész jó kis csapatot alkottunk és vagy negyven banditát intéztünk el. Sajnos kaptam néhány vágást, amik eléggé fájtak, de egy kunoichi nem panaszkodhat. Közben a többiek is szép sorjában győzték le ellenfeleiket és ezüsthajú barátom is szépen leszámolt egy erős ninjával, valamint felrobbantotta a Kirigakurét védő kék burkot. Mikor végre újra egyesült a hármas fogat és el akartunk volna indulni a Folyó országába, egy ninja termett a sólyom mellett és közölte, hogy Kibushát várja a Mizukage. Erre rögtön a legrosszabbra gondoltam, hiszen a fiú rendelkezik a Hyoton nevű Kekkei Genkai-jal és köztudott, hogy a Víz országában nem szívlelik az ilyesmit.

Azt hiszem ez volt életem legizgalmasabb időszaka!

Az októberi kalandjaim, avagy rázós egy négy hét!

Első fejezet: Ismerkedés a köbön


Miután befejeződött Kirigakure ostroma, Nakával, Shizukával és Kibushával együtt elmentünk A 12 Agyagmajomba, mai egy eldugott helyen fekvő étterem. Shizuka szerencsére ismerte az oda utat, így viszonylag hamar odaértünk. Aztán mindenki rendelt magának egy italt, ráadásul az első kört a vörös hajú fiú állta. Naka fekete teát, Kibusha forró csokoládét, Shizuka sakét én pedig zöld teát kértem. Sajnos ezüst hajú barátom nem kapta meg áhított italált, így Shizukával együtt sakét ittak. Aztán a két szerelmes egymás felé fordult és számukra megszűnt a külvilág. Nem baj, legalább jobban megismerhettem a Kirigakure shinobit, akit először elég gyanúsnak hittem. Szerencsére tévedtem és kiderült, hogy nagyon jó fej, ráadásul úgy tűnt, szeretne sokkal jobban megismerni. Jó pár pohár saké után kicsit oldódtak a gátlások és eléggé őszintén beszélt. Kifaggatott arról, hogy mit is kerestem tulajdonképpen a csata közepén és miért pont ide jöttem. Erre én elmondtam, hogy tapasztalatot gyűjteni érkeztem a Víz országába és csupán véletlenül keveredtem bele a harcba. Nem sokkal később engem is megkínált a rizspálinkával, amit fogyasztott és le is húztam egy pohárkával. Erre olyan meggondolatlan dolgokat mondtam, amiket józan állapotban ki nem ejtettem volna a számon. Felajánlottam Shizukának, hogy ha túl sokat iszik és nem bír lábra állni, akkor hazakísérem. Huh, de most komolyan? Alig ismertem néhány órája és ilyeneket mondtam! Ezek után mindketten hallgatásba burkolóztunk és csak akkor történt újabb szóváltás, amikor Kibusha lelépett, de még előtte hagyott ott egy levelet, miszerint egy találkozó lesz a Folyó országában. Így tehát gyorsan elindultam vissza a Tűz országán keresztül Takigakuréba.

Második fejezet: Támadás az Uchihák ellen


Amikor hazaértem, rögtön kifaggattak arról, hogy mi történt Mizu no Kuniban. Elmondtam, hogy az Uchihák megtámadták a falut és segítettem legyőzni a falut támadó katonákat. Persze arról nem ejtettem szót, hogy milyen ismeretségeket kötöttem, mert a falumban enyhén szólva is paranoiás emberek élnek. Így tehát hallgattam mindenről, ami tartozott a vezetőségre. Másnap Shibuki-sma behívatott az irodájába és közölte, hogy minden ország összefogott a megmaradt Uchihák ellen és egy hatalmas ostromra készülnek a Tűz országában. Ez mind szép és jó, de még mindig mindig nem tudtam, hogy miért is kellek pontosan. Hamarosan azt is megtudtam. Shibuki-sama azt akarta, hogy én képviseljem a falumat ebben a csatában, mert az előzőnél is olyan jól helyt álltam. Természetesen rögtön jó alkalmat láttam a dologban, mert reméltem, hogy összefutok valamelyik ismerősömmel. Így tehát örömmel indultam útnak újra, bár egy kicsit sajnáltam, hogy Reijel nem találkoztam. Már kezdett nagyon hiányozni a drága csapattársam, de semmit sem tehettem az ügy érdekében. Bár elrángathattam volna magammal, de az nem az én stílusom.
Mikor megérkeztem a megadott helyre, láttam, hogy már nagyon sok ninja összegyűlt a bázist körülvevő erdőben. A feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben és mindenki izmokat megfeszítve várta a csata kezdetét. Ekkor vettem észre, hogy Shizuka is ott van a helyszínen. Éppen ezért gyorsan odalopakodtam hozzá és köszöntem. Láthatóan nem örült annak, hogy itt vagyok, mert féltett. Megnyugtattam, hogy genin létemre tudok egyet s mást. Néhány perccel később megjelent Kibisha, aki Takatenno, a sólyom hátán érkezett. Egy jól irányzott támadással elintézett jó pár katonát és szinte egyszerre indult el az összes, ott várakozó ninja. Jó páran bejutottak a templomba és bent küzdöttek. Shizuka és én egymás mellett harcoltunk a kinti csatatéren. Először bevetettem a fegyvereimet, mert víz nem igazán volt a közelben. Kunaiokat és shurikeneket hajítottam a katonák felé, majd pedig a két tanboval próbálkoztam. Sajnos még fegyvermanipulációs jutsutkat nem tudok, így maradt az improvizálás. Utána megkérdeztem Shizukát, hogy tud-e valami olyan Suiton jutsut, ami vizet halmoz fel. Sajnos mielőtt még bevethette volna a technikáját egy katonát nem vett észre, aki így halálos csapást mért a ninjára. Ekkor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább és feladom, ám nem volt időm ezen gondolkodni. Egy másik fiú csatlakozott hozzám és együtt próbáltuk meg távol tartani magunktól a katonákat. Egész jól tudtunk összedolgozni és jó pár ellenfelünket megöltük. Aztán újabb ninják csatlakoztak, így most már egy egész kis csapat harcolt a közeledő fegyveresek ellen. Szép lassan le tudtuk győzni mindegyiket és egy kis szünet következett a harcban.

A mozgalmas november...

Végre vége


Az Uchihák elleni csatában rendesen kifáradtam, hiszen a katonák jöttek, jöttek és jöttek. Egy időre volt egy kis nyugtunk, addig elég sokan bemutatkoztak és én pedig viszonoztam a kedvességüket. Nemsokára az egész kint harcoló tömeg egy helyre verődött össze, ezzel mintegy megkönnyítve a katonák dolgát. Újult erővel rohamozták meg a kis társaságot és már mindenki azt hitte, itt a vég. Előttem is lepergett életem filmje és rájöttem, még nem is volt barátom. Ööö... ez nem ide tartozik. Akkor térjünk is vissza a harchoz, néhány pillanat múlva megérkezett az erősítés. Több idősebb ninja támadta meg a katonákat és jó néhányukat meg is ölték. Konoha küldöttei mind felismerték a jouninokat, én meg csak bámultam, ezek kik? Na mindegy, a lényeg az, hogy megmenekültünk és mi is sikeresen bejutottunk a templomba, ahol a főmufti bujkált. Amint bejutottunk, nekiálltunk fölébreszteni mindenkit, mert a benti társaság a délutáni sziesztájukat töltötte. ezzel rövid idő alatt végeztünk, mert kiderült, hogy egy Genjutsu hatása alá kerültek. Aztán újabb akadályba ütköztünk, egy különösen erős jutsuval találtuk szembe magunkat, ami az ajtót védte. Nagyjából húsz perc múlva jött rá az egyik jounin, akinek madárijesztő feje volt, hogy miként lehet semlegesíteni a technikát. Sajnos későn érkeztünk, a főgonosz lelépett és egy ellene küzdő shinobi meg is halt. Egy szőke hajú lány eléggé kiakadt, biztosan a senseie lehetett. Sajnáltam szegényt, de az élet már csak ilyen, elvesztünk embereket, bármennyire nem szeretnénk. Tudom, most mindenki szívtelennek gondol, de akitől sok szerettét vették el, egy idő után hozzászokik. Végül is egész jól sült el a dolog, hiszen már csak egyetlen Uchiha van szabadon.

A Folyó országa (Hol vannak a többiek?)


Ezek után rögtön irányt vettem a Folyó országa felé, ahol megbeszéltük a találkozót. Gyorsan siettem oda, mert nem akartam későn érkezni, de később kiderült, nem kellett volna annyira törnöm magam. Amikor megérkeztem, sehol nem láttam senkit, még egy Nakára vagy Kibura hasonlító személyt sem. Gondoltam, már elmentek máshová, nem vártak meg. Ettől kicsit elment a kedvem az egész találkozósditól. Elhatároztam, hogy addig is elfoglalom magam, mert unatkozni azt nagyon nem szeretek. Nem sokkal később találkoztam valakivel, aki felajánlotta a segítségét, mert látta, amint egy Suiton technikát gyakorolok. Egy vándor ninja, aki szintén ebben az elemben járatos. Gyorsan megkértem, hogy tanítson meg néhány erősebb víz alapú technikát. Megállapította, hogy a két legmegfelelőbb jutsu a Suiton: Daibakufu no Jutsu és a Suiton: Suishuu Gorugon. Mindkettőt elég nehéz volt megtanulni, tekintve, hogy Suiton eleműek, de ettől függetlenül nagyon is élveztem a tanulást. Néhány technika még szóba jött, de úgy éreztem, hiányoznak a fegyverek. Túlságosan is a Víz alapú Ninjutsukra támaszkodtam. (Haha, jó kifogás, nem tudtam többet megvenni. XD) Szépen megköszöntem a segítséget és elindultam a Vízesés országa felé, de csak szép lassan, mert nem kergetett senki.

Fegyverek, fegyverek, annyira hiányoztatok!


Lehet, hogy tényleg túlzásba viszem a fegyverek iránti rajongást? Néhány ember szerint igen, de be kell valljam, nem igazán érdekel. Még mielőtt elértem volna Takigakurét, szó szerint belebotlottam egy másik ninjába. Szegény srác, vagy ötvenszer kértem tőle bocsánatot. Szerencsére nem az a haragos fajta és ráadásul nagyon jó fegyverhasználó. Néhány jutsut is ismer a fegyvermanipulációval kapcsolatban, de a legtöbbet túl erősnek érezte egy geninnek. Éppen ezért a Sogu: Shikyu Geki-t és a Sogu: Fujinheki-t tanította meg nekem. Mivel csak két tekercsem van, így kaptam tőle még kettőt, ami a technikák kivitelezéséhez szükségeltetik. Sajnos elég hamar el kellett válnunk, mert a fülembe jutott, hogy hamarosan kezdődik a Chuunin válogató vizsga. Azon ott a helyem! Éppen ezért rohamléptekben indultam vissza a falumba, ahol mindenki csodálkozó arccal nézett rám. Már azt hitték meghaltam a csatában, vagy elveszett ninjának álltam. Elmeséltem, hogy mi minden történt velem és a jutsukat is megemlítettem. Amikor ezt meghallották, büszkén tekintettek rám. A második dolog az volt, hogy felkerestem Rei-t, aki örült, hogy végre hazataláltam. Kiderült, ő is sok mindent tanult az elmúlt hónapok alatt, ráadásul ideiglenes senseit is kapott.

Még egy utolsó jutsu


Két nappal később kimentem az akadémia kiképzőterepére, ahol elkezdtem gyakorolni a fegyvermanipulációval kapcsolatos technikáimat. Pár perccel később egy nő bukkant fel, egy elég hatásos belépővel. Megkérdezte tőlem, hogy mióta vagyok ninja, miben vagyok jó, miben teljesítek kevésbé jól. Aztán felajánlotta, hogy megtanít egy igen hasznos technikát a Mizu Bunshin no Jutsu-t. Nagyon örültem ennek, hiszen nagyon készültem a chuunin vizsgára. Oh, tényleg, el kéne kezdeni a bejelentkezést!

December, a vizsga hónapja

Mizu Bunshin no Jutsu!


Még a vizsga előtt összefutottam egy jounin nővel, aki a hatásos belépőjével eléggé felkeltette a figyelmemet. Először csak leült mellém a fa tövébe és beszédbe elegyedtünk. Szó volt többek között a Suiton elem szépségéről és veszélyességéről is, valamint abban mindketten egyetértettünk, hogy a vizet a legtöbben lebecsülik. Aztán, amint a nő megpillantotta a fejpántomat, rákérdezett hogy genin vagyok-e. A válaszom természetesen igen volt és mellékesen azt is megemlítettem, hogy indulok a chuunin vizsgán, de sajnos a régi senseiemmel nem találkoztam, pedig még szerettem volna kicsit gyakorolni. A kunoichi felajánlotta, hogy segít és még a Mizu Bunshin no Jutsut is megtanítja, mert jól jöhet a vizsgán. (Mint később kiderült, tényleg jól jött.)
Elég kedvesnek, de ugyanakkor szigorú kiképzőnek ismertem meg a nőt. Azt be kell valljam, hogy nagyon is jót tett a felkészülés és a jutsutanulás. Sajnos sokkal nehezebben ment, mint azt vártam volna. Hiszen azt hittem, hogy egy C szintű technikát pár óra alatt meg lehet tanulni. Na, ekkorát még sohasem tévedtem. De most komolyan, ez a valaha volt legkegyetlenebb jutsu, mert nagyon nehéz megtanulni. Először túl sok chakrát küldtem a vízbe, nem tudtam a saját másolatomat létrehozni. Később pedig azzal volt a gond, hogy nem kevertem hozzá elég vizet és néhány pillanat múlva szét is esett. Komolyan mondom, ez nem igaz! A Daibakufu no Jutsut könnyebben meg tudtam tanulni, mint ezt. De a kitartásomat és a sok-sok gyakorlást siker koronázta, végre képes voltam létrehozni a másolatomat, méghozzá vízből! Nagy teljesítmény, ugye? ^^'

Előkészületek


Elég hosszan írtam le egy látszólag egyszer5ű technika megtanulását, pedig az izgalmas rész most fog következni. Végre elérkezett az idő és a falu vezetősége elérkezettnek látta az időt, hogy Rei társaságában nekivágjak a csúnya nagy chuunin vizsgának! Ezt a szerencsét, pont Takigakuréban rendezik meg a vizsgát, ami némi előnyt jelent a számunkra. Ez persze azért is fontos, mert a Vízesésben rejtőző falu nem szokott túl jól szerepelni. Én akkor is megmutatom, hogy képes vagyok rá! És persze jó lenne, ha Rei is összekapná magát. (Ha már a beceneve nullát jelent. -.-) Sajnos akadt egy kis probléma a jelentkezés során. A vizsgára három fős csapatokban lehet csak jelentkezni, ezért még egy fiút beraktak a csapatba, hogy meglegyen a létszám és ne zárjanak ki. A genint Yuu Takahasinak hívják és Getsugakuréból érkezett a megmérettetésre. A mesterséges Kojima-szigetre hajóval vitték el a jelentkezőket, bár nem értem, miért kellett egy külön földrajzi létesítményt emeli, amikor Taki no Kuni telis-tele van jó helyekkel. Na mindegy, ezt talán sosem fogom megtudni. A regisztráció után mindenki elvonult a kijelölt szobába és elkezdődött az ismerkedés. Reit hamar megtaláltam, elég volt a nagyzolás szagát követni. (Najó, nemis. ^^) Ezek után Yuut kapartam elő valahonnan és kezdeményeztem egy beszélgetésfélét.

Az ismerkedés


Tulajdonképpen az volt a jó, hogy Rei és én már ismertük egymást és elég jól el i voltunk együtt. Szerencsére Yuuról is kiderült, hogy jó fej, bár a csapatmunkán és a hozzáállásán lehetne még mit javítani. Ennyit erről, többit a kihallgatóteremben. Bocsi, ez most kijött belőlem, nem tudtam megállni. ^^ Be kell valljam, ez elég vérszegény bekezdés lesz, mert időm és kedvem sincs leírni Yuu életrajzát, akit érdekel, kérdezze meg tőle. Így is alig találtam néhány szabad percet, hogy papírra vessem a gondoltaimat. :S

A Chuunin vizsga, nagybetűvel, hazai terepen


A két nap gyorsabban eltelt, mint azt gondoltam volna. De tényleg! Mindenki csak panaszkodott, hogy így meg úgy unatkoztak, de jó társaságban csak úgy repül az idő. Igen, van egy ilyen mondás is. 0.0 Egyébként a vizsgán direkt arra mentek rá, hogy húzzák az időt és ezzel keltsenek feszültséget. Először egy takigakurei küldött beszélt a vizsgáról és a szabályokról. És bár külön kiemelte, hogy nem lesz hosszú, a végére majdnem mindenki elaludt. Sőt, Yuu későbbi bemutatója is ehhez kapcsolódott. De erről majd még később szót ejtek. Miután a beszéd befejeződött, mindegyik csapatból kihívtak egy embert, hogy vegye át a feladványt tartalmazó tekercset. Rei rögtön pattant és elment a a papírért, ami segített tovább jutni a következő helyszínre. Már égtem a kíváncsiságtól, hogy vajon mi lehet az a feladvány, amikor eszembe jutott, hogy egy óra ötven percet kell várni, amíg kibonthatják. Ez nem ér! Persze ez is jó felmérési mód, tökéletes az önuralom lemérésére. Vajon elég erős-e az ember, hogy ne nyissa ki a tekercset. Szerencsére a három díszpinty, alias Rei, Yuu és én el tudtuk foglalni magunkat és nem estünk kísértésbe. És itt jön a képbe a Hold genin, az alkoholmentes koktéljának iszogatása közben szépen elaludt és amikor megszólalt a gond, akkorát esett, hogy a szemek rá szegeződtek. Amikor kinyitottuk a tekercset, egy helyes kis rejtvényt láttunk a lapra írva.

Japán kert európai stílusban. Képi világa a kék hangzás. A zöld szerelmes eljő, az érzelem tárgyát hidegen hagyja a maga törött háza.

Na, szép! Ez volt az eddigi legnehezebb feladvány, amit valaha láttam. Szerencsére a csapat nagyjából egyetértett a megoldáson: a kék és a zöld a természetet jelenti, a kert pedig valami nagyot, mert ha Japánban a kicsi a menő, akkor Európában a nagy. Tehát a választás a magasföldi patakmederre esett, ami szép táj, a víz megfelel a kéknek, a fák pedig a zöldnek. Így tehát elindultunk a kiszemelt helyre, ahová egy jó kis séta után meg is érkeztünk. Valami fura dolog történ, amikor belekezdtünk a nyomkeresésbe. Mindhárman birtokában vagyunk a Mitu Bunshin no Jutsunak, ezért több lett belőlünk, mint amennyit ép ésszel el lehet viselni. ^^' Egy darabig keresgéltünk, kutattunk, átfésültünk mindent, de semmi. Ám ekkor egy hatalmas puffanás hallatszott és Rei a földön ült, mert sikeresen megbotlott egy... műanyag nyílban. Valamiféle irányjelző lehetett, mert a patak folyásának irányával megegyezően mutatott előre. Amint felkaptam a drága piros műanyag jóbarátot, egy újabb levél került elő. Na meg egy újabb feladvány.

Egyedül indultál, már ketten vagytok - tűzben-VíZbEn összeragadtatok. Ne hagyjátok, hogy a Sors elvegye a nyomot tőletek!

Igen, tényleg így volt leírva a papírra, bármennyire is furcsának tűnik. Először nem igazán értettem a dolgot, de aztán megvilágosodtam. A fejem felett kigyulladt a villanykörte és ráadásul az egy vízből készült másolatom segített is. Elmondta, hogy a közelben látott két embert, akik furcsa pózban voltak a patak partján. A rejtvény tehát arra vonatkozik, hogy össze kell dolgoznunk a másik csapattal.

Gundan bővítmény

A lány érezte, hogy valami végigfolyt az arcán. Kezével ösztönösen oda nyúlt, letörölte a nedves anyagot, és amikor kezére pillantott, észrevette a vért. De ez nem az ő vére volt, valaki másé. A vele szemben álló férfi még halála pillanatában is mosolygott, majd elterült a földön. A kunoichi lehajolt és kihúzta a holttest hasából a fuuma shurikent. Néhány percig némán és mereven állt, aztán teste megadta magát és elájult. Néhány elmosódott foltot még látott, nyilván újabb ninják érkeztek a helyszínre. Azt nem tudta, hogy az erősítés ért oda vagy a férfi cimborái voltak azok. Mindenesetre, az utóbbi nem hangzott túl jó.
- Vigyék el, ő még él! - hallotta a hangot és ebből tudta, mégsem jött érte a halál fekete szárnyain.
Amikor magához tért, egy fehér szobában találta magát. Körülnézett és mindenféle orvosi műszereket látott.
- Ezek szerint a kórházban vagyok. - sutyorogta magának, majd fekete tincseit kisöpörte a szeméből. Nagy nehezen felült, de egy erős és határozott kézmozdulattal valaki visszanyomta fekvő helyzetbe.
- Ezzel még várnod kéne. - tanácsolta egy ismerős férfihang. Felnézett és nagybátyja tekintetébe ütközött. - Ezt jobban ki se számolhattad volna! Ha a segítség öt perccel később ér oda, már nem élnél.
- Tudom, de akkor is… az a férfi, mintha nem is érzett volna semmit. A halála pillanatában is mosolygott. Azt hiszem, ezt soha nem fogom megérteni… soha… soha… soha… - ismételgette magának, amíg újra álomba nem merült. Aztán kezdődött el a rémálom, újból átélte az egész küzdelmet, amibe majdnem belehalt. Az első A szintű küldetése volt ez, a háború kirobbanása óta sokkal nagyobb készültségben voltak a shinobik. Már fiatalabb korában sem nagyon bírta a sok vért, Kirigakure ostromában is ez lett majdnem a veszte.

***
- Ez nem én vagyok. - susogta, amint belepillantott a fali tükörbe. A haja egészen rövidre lett vágva, bőre sokkal fehérebb volt, mint régebben. Alaposan megváltozott, de nem csak külsőleg, belsőleg is más lett. Egy kicsit oldalra fordult és a pántos felsője alatt kilátszott a jobb lapockájára csináltatott tetoválás, amely a „Lélek” szót szimbolizálja. Felkötötte a fejpántját a homlokára, mostanában szokott át erre a viseletre. A szekrényből előhalászta a felszerelését, majd néhány perccel később kilépett a hosszú folyosóra. A kórház nem olyan volt, mint Takigakurében, de azért az itteni medikus központ is rossz emlékeket keltett benne, talán azért mert, túlságosan sokat töltött eme intézmény falai között. Amint leért a fölszintre, elköszönt a nővérektől és kilépett a szabad levegőre.
- Ideje lenne hazamennem. - amint ezeket a szavakat kimondta, eszébe jutott az összes barátja, ismerőse, akiket ott hagyott, csak mert megint tapasztalatot akart szerezni. Visszaindult tehát Taki no Kuniba, mert egyre több baljós dolgot hallott.




Első év
Annyi viszontagság után tutira megutáltam volna a ninja életet, de mégsem így alakult. A Chuunin vizsga első körében szépen teljesítettünk, mert Fortuna velünk volt. Rei és Yuu még mindig nem tudtak csapatként gondolkodni, bár a véleménynyilvánításommal eléggé megleptem őket. Aztán persze sikerült odaérnünk a megfelelő helyre, mert a Remete birtokán útba igazítottak minket. Még az időbe is belefértünk, tehát túljutottunk az első fordulón. Később találtam egy kis vidrát, aki valószínűleg elveszthette az anyját, ezért átadtam egy állatorvosnak, aki a szigeten felügyelte a dolgokat. Néhányan állatokat is használtak, így szükség volt rá is. Kaptunk némi pihenőidőt a második kör előtt, ami arra volt elég, hogy alaposan felfrissítsem magam, újratöltődjek és gyakoroljak egy kicsit. Nemsokára ismét összehívtak bennünket a Nyugalom Centerben, majd elmondták, mi lesz a következő vizsgafeladat. Azt hittem eldobom az agyam, újabb keresgélésnek néztünk elébe! Nos, nem mintha olyan rosszul boldogultunk volna az első körben, de a labirintus szíven ütött. Kicsit bizonytalan voltam, amit a többiek észre is vettek, hiába próbáltam titkolni. Ugyan a keresés egészen jól ment, de féltem, hogy miattam nem jutunk ki az útvesztőből. Szerencsére Rei rákjai segítettek ebben, s szépen kiszabadultunk a labirintusból. Miután leadtuk a tárgyakat, egy ninja gratulált nekünk, a második fordulón is túljutottunk. Szőke hajú csapattársam hiába bizonygatta, hogy csak szerencsénk volt, ezt már nem lehetett Fortuna Asszonyra fogni.
Újabb szünet következett, hiszen a harmadik kör válogató vizsgáin a legjobbat kellett nyújtanunk. Igaz, csak fél napot kaptunk felkészülni, de ez éppen elég volt arra, hogy formába lendítsem magam. Még egy órácskát sikerült is szundítanom, aztán belevetettem magam a harcba. Pontosabban kisorsolták, hogy ki ellen kell küzdenem. Először egy velem egykorú fiúval párosítottak össze, aki nagy meglepetésemre remek Katon és Fuuton használó volt. Sajnos ez a két elem nagyon jól kiegészítette egymás, ráadásul egy olyan arénában harcoltunk, ahol nem volt semmiféle vízforrás. A Suiton jutsuim kiestek, maradtak a Fuuton, illetve fegyvermanipulációs technikáim. Míg a fiú teljes erejéből támadt, addig én csak kóstolgattam, mert nem akartam kifárasztani magam. Csak néhány fegyvert küldtem felé, a legerősebb technika, amit bevetettem ellene a Soushouryuu volt, mert ezzel is eléggé lelassítottam. A harc elég hosszúra nyúlt, talán mi küzdöttünk a legtovább. A végére már kezdtem egy kicsit fáradni, ám az ellenfelem egy erősebb Katon támadás után majdnem kidőlt. Ekkor jött el az én időm, végre bevetettem az egyik Fuuton technikámat, a Kaze no Yibát. Eléggé megsérült a fiú, majd pár pillanat múlva a földön terült el. Örömömben elkezdtem ugrálni, hiába voltam hulla fáradt, de tudtam, hogy még csak a küzdelem első körén vagyok túl.
Mindestre ünnepeltünk egy kicsit, ami abból állt, hogy elég sokáig beszélgettünk, miközben vizet ittunk. Aztán pedig nekiálltunk kielemezni egymás küzdelmeit és rájöttünk, van még mit fejlődnünk. Miután már megvoltak a párosítások, mindenki kapott pár hét felkészülési időt, valamint egy jutsut is megtanulhatott. Én a Sogu: Shu Senjin nevű technikát választottam, amivel újabb fegyveráradatot tudtam megidézni. Úgy tűnt szükségem lesz erre a jutsura, mert egy másodszorra próbálkozó ninját kaptam ellenfélnek. Szerencsére láttam az előzetes harcokban, így tudtam mire számítsak. Csak egy bökkenő volt, a fiú is tudta, hogy főleg a fegyverekkel tudok jól bánni, viszont víz hiánya miatt nem tudott az első elememről. Pechemre az egyik eleme a Raiton volt, ami miatt bepánikoltam. Még jó, hogy Rei meg tudott nyugtatni előtte, s így valamennyire ura voltam az érzelmeimnek. Ami meglepett az a küzdőtér, a sziklás tereptől a vizes területig, az erdőn át minden volt. Legalább a Suiton jutsukat is bevethettem, de ez nem adott túl nagy előnyt. Megkezdődött a harc, ami az előzőhöz képest sokkal gyorsabban lezajlott. Visszavonultam a vizes területre, ahová nem mert követni az elektromossággal telített teste miatt. Először fegyverekkel próbálkoztam, de azokat elég jól kivédte, tehát ideje volt bevetnem a Víz típusú támadásiamat. Először a Kirigakure no Jutsu segítségével lerontottam a látótávolságot, ami nem igazán akadályozott, mivel néha sűrű ködben is gyakoroltam. Idő közben a mocsaras területről a tó felé araszoltam, és amikor odaértem, a Daibakufu no Jutsu-t használtam. Ez egy elég nagy vízörvényt hozott létre és elsodorta a ninját. Azért én is szereztem néhány nagyobb sérülést. A bal oldalam végig megégett, mert nem tudtam kitérni egy távolsági Raiton jutsu elől. Aztán a lábaim is megsérültek, amikor egy Doton technikát vetett be ellenem. A küzdelem után egy hétig a kórház vendége voltam, de megérte. Megnyertem a küzdelmet, s a küzdelmet megfigyelő shinobik méltónak találta arra, hogy megkapjam a Chuunin rangot.
Nem kellett sokat utaznom hazáig, még szerencse, hogy Taki no Kuni-ban tartották a vizsgát. Rei-jel együtt hazakeveredtünk, de aztán elég sok időre elváltunk egymástól. Pontosabban mindkettőnket külön utakra küldtek, hiszen már nem tartoztunk egy csapatba. Yuto-sensei sem tanított minket többé, helyette kaptam egy másik kiképzőt, aki sokkal keményebben bánt velem, mint a fiatalabb shinobi. Ugyan a régi időket magam mögött hagytam, viszont új ajtók is nyíltak ki előttem. Először a nagybátyám lepett meg egy ajándékkal, ami egy Fuuton chakrára érzékeny kumade volt. Elmesélte, hogy az apámé volt és azt kívánta én kapjam meg, ha a Szél elemet is birtokolni fogom. Mivel ezt a fegyvert még nem ismertem annyira, ezért a küldetések között és alatt is ezzel gyakoroltam. Az egyik ideiglenes chuunin társam tanított is egy nagyon hasznos jutsut ezzel kapcsolatban. Előtte még kicsit feltuningoltuk a fegyvert, kaptam rá egy hosszú láncot. A technika, amit megtanultam a Ninpō: Tsuchi Kurenai volt és ezzel képessé váltam igencsak ütős támadásokat végrehajtani. A Fuuton chakrával még tovább erősítettem a hatásfokot, így egészen jó kis fegyver lett belőle. Azért persze nem váltam meg a tanboimtól, mert azokhoz is elég sok emlék fűzött.
A küldetésekről nem tudok túl sok mindent írni, szinte mindegyik egyforma volt, mert főként személyek kísérgetését bízták rám, illetve néhány fontos iratot is kézbesítenem kellett. Ha meg nem volt semmi különös tennivaló, akkor D szintű küldetéseket is elvégeztem: szemetet szedtem, gyerekekre, kutyákra, macskákra vigyáztam. Ennyiből állt az év legnagyobb része. Azért gyakoroltam is, méghozzá a Fuuton chakrámat próbáltam erősíteni, de sensei híján konkrét technikát nem tanultam. Sajnos ez az elemi beállítottság elég ritka a faluban, ezért Shibuki-sama elé járultam, hogy engedélyt kérjek elhagyni Takigakurét. Ezt meg is kaptam, de csak két hetet lehettem távol, ebben egyeztünk meg. Éppen ezért villámsebességgel rohantam keresztül-kasul az országon, hogy találjak valakit, aki tud Fuuton elemű jutsut tanítani. Mivel már két technikát ismertem ebből az elemből, így lehetőségem nyílt egy erősebb jutsu elsajátítására. Három nap múlva találkoztam egy elég rejtélyes alakkal, aki csak a nevét árulta el: Touji. Aztán addig faggattam, amíg el nem árulta, hogy neki is Szél beállítottsága van és hajlandó némi pénzért cserébe megtanítani a Fuuryuudan no Jutsu-t. Még szerencse, hogy az évek alatt tettem félre egy kis pénzt, így ki tudtam fizetni a taníttatást. Nagyon kellett sietnem, mert csak két hetet kaptam, s éppen ezért nem tanultam meg teljesen, hanem csak az alapokat. Erre egy hét elegendő volt és még haza is értem időben. A küldetések alatt persze folyamatosan fejlesztettem a jutsut, míg végül létre tudtam hozni a teljes sárkány formát.

Második év
Ezt az évet rögtön tanulással kezdtem, mert a senseiem kitalálta, hogy Taijutsuban nem vagyok elég jártas. Mondtam, hogy nekem bőven elég a Dinamikku Akushon, de mintha a falnak beszéltem volna. Úgy döntött, valami hatásosat fog megtanítani nekem, így a választása a Dokuzetsu Konbo-ra esett. Nos, a gyorsasággal még nem is lett volna gond, hiszen a fegyverek miatt eme téren is fejlesztettem magam. A nehézséget a sok nyakatekert mozdulat okozta: gáncsolás, fölrúgás, leütés. Rájöttem, hogy edzenem kell a testemet, különben nem fogom bírni a kiképzést. Szerencsére a nagybátyám tudott ebben segíteni, mert otthonosan mozgott az edzések terén. Pár nap alatt sikerült annyit elérnünk, hogy nem estem össze egy óra kemény kiképzés után. Raiji-sensei meglepődött, hogy mennyit javultam, de nem kérdezett semmit. Biztosan rájött, hogy valaki segít nekem edzeni, mert egyedül nem lettem volna képes minderre. Egy idő után már nem volt izomlázam, aludni is tudtam, ráadásul fizikailag és szellemileg is megerősödtem. Két hét alatt sikerült megtanulnom a Taijutsut, aminek nagyon örültem. A kiképzőm már kevésbé, mert ezt kevesebb idő alatt is el lehetett volna sajátítani. Persze nem foglalkoztam vele, hiszen még kezdő voltam ezen a téren. Aztán jó sokáig nem került elő a közelharc, ami azt jelentette, egyelőre vége a kemény edzéseknek.
Helyette újabb küldetésekre mentem, amik között jócskán volt D és C szintű, de néha egy-egy B osztályú misszióra is elküldtek. Ezek leginkább felderítési feladatok voltak, mert az informátorok egyre baljósabb információkat osztottak meg a falu vezetőjével. Már megint a nagyvilágot jártam, de ezúttal nem azért, hogy tapasztalatot szerezzek. Boldog voltam, hogy megfelelőnek tartanak arra, hogy ilyen küldetéseket is végrehajtsak, pedig még csak 15 éves voltam ekkor. Visszamentem Mizu no Kuniba, ahol már jártam egyszer. Ezúttal erőt vettem magamon és ellátogattam egy régi barátom, Shizuka Gamangetsu sírjához. Az Uchihák elleni támadásban együtt vettünk részt, de ő életét vesztette, egészen idáig nem voltam képes szembenézni ezzel a ténnyel. Az, hogy végre sikerült megtennem, adott némi erőt a továbbiakban, ám amikor majdnem a nyakamat szegtem egy küzdelemben, megint elbizonytalanodtam. Hiába volt sok jutsum és fegyverem, egy Genjutsu használóval szemben nem sokra mentem. Ráadásul a legújabb Taijutsumat se tudtam tökéletesen alkalmazni, ami bosszantani kezdett. Tehát, amikor visszatértem Takigakuréba, én támadtam le a senseit, hogy tanítson valamilyen technikát, ám ezúttal Ninjutsu legyen. Hosszas gondolkodás után kiötlötte, hogy a Suiton: Mizu Kamikiri-t fogja megtanítani nekem, ami jól jöhet akkor is, ha nincs víz a közelben. Ennek igazán megörültem, mivel a Suiton az első elemem és az ilyen jutsukat eddig hamar el tudtam sajátítani. Ám korántsem volt olyan egyszerű technika, mint azt reméltem. Közel egy hónapig szenvedtem vele, de határozottan megérte, ezt nem tagadom.
Aztán egy újabb misszióra küldtek, ami nem végződött túl jól. Néhány banditát kellett volna leszerelnem a falu közelében, de közben befutott egy erősebb ellenfél, aki szépen kiütött. Még szerencse, hogy megérkezett az erősítés, méghozzá Raijin-sensei személyében, aki a közelben gyakorolt és meghallotta a nagy ramazulit. Pár hétre kórházban kerültem, így a gyakorlás helyett maradt az ágyban fekvés. Utáltam a helyzetemet, mert tudtommal Rei nem került ilyenbe. Egy kicsit utána kérdezgettem, de nem sokat tudtak mondani róla, ő is állandóan küldetésen volt. A lényeg az, hogy miután kikerültem a kórházból, ismét készen álltam belevetni magam a ninja életbe. Shibuki-samának azonban más tervei voltak, csak D szintű küldetéseket bízott rám, mondván, elég megrázkódtatás ért már így is. Mit mondjak, nem voltak túl izgalmas küldetések, viszont a bőrömet se kellett féltenem. Amikor visszarázódtam egy kicsit, már kaptam egy C szintű küldetést is. Tekercseket kellett elszállítanom a Tea országának fővárosába és ott átadni egy nemesi családnak. Ezt sikeresen teljesítettem és néhány bandita kiütésében ki is merült a harc.
Később, az év végéig a nagybátyám segítségével megtanultam a Hien nevű Taijutsut. Ehhez be kellett szereznem két chakrára érzékeny pengét. Szerencsére a Fuuton elem miatt könnyebben ment az elsajátítás, s így már nem csak kumadém volt, hanem két tekkenem is. Végre tényleg igazi fegyverhasználóvá váltam.

Harmadik év
Elhatároztam, hogy fülöm fogom Reit és végre együtt megyünk küldetésezni, de ez nem jött össze. Amikor meglátogattam, nem akart beszélni velem, amit nem értettem. Később megtudtam, hogy meghalt a nagyapja, ezért viselkedett úgy ahogy. Sajnáltam szegényt, bár a lelkem mélyén örültem, hogy nem rám haragudott meg és azért nem akart velem beszélni. Ezek után viszont már nem tudtam elérni, mindig váltottuk egymást: amikor ő küldetésezett, akkor én voltam otthon és fordítva.
Egyszer csak megint rám tört ez a világ láthatnék, tehát elzarándokoltam Takigakure vezetőjéhez, aki elég furcsa arckifejezést vágott, amikor meghallotta a kérésemet. Ám addig győzködtem, még végül engedett a kívánságomnak, de kikötötte, hogy amint úgy néz ki, közvetlen veszély fenyegeti az országot, azonnal visszajövök. Gondoltam, ez egyhamar nem fog bekövetkezni, ezért elfogadtam a feltételt. Persze hallottam a pletykákat Ame no Kuniról, de az események nem terjedtek át máshová, így nem volt miért aggódnom. Az utamat Hi no Kuni felé vettem, mert korábbi tapasztalataim alapján elég sok esélyem volt arra, hogy találkozzam egy olyan ninjával, aki Fuuton technikákat tud majd nekem tanítani. Szerencsém volt, pont belefutottam egy Konoha-i shinobiba, aki hajlandó volt megtanítani két jutsut, de cserébe azt kérte, én is tanítsak neki valamit. Nem tudtam, hogy fogom majd kivitelezni, viszont igent mondtam. Azzal ráértem később foglalkozni, s akkor pánikolni, ha nem tudom viszonozni a segítséget.
Aya-san, a mesterem nagyon jól bánt a Fuuton elemmel, sokkal jobban, mint én. Elmondta, hogy milyen technikákat ismer, mire kiválasztottam a Fuuton: Kaiten Shuriken-t és a Juuha Shou-t. A második még jól is jött a kumadémhoz. Az első jutsut nem volt nehéz megtanulni, hiszen a chakrakontrollom jelentősen javult az elmúlt évek során. Csak arra kellett ügyelnem, hogy a szél pengék ne kóboroljanak el, mert az nem lett volna jó. Két hét alatt tökéletesítettem a technikát, immáron elmondhattam magamról, hogy uralom a Szelet. A másik jutsunál szükségem volt a kumadémra, ami megnehezítette a helyzetet. Ugyan elég sokat gyakoroltam a fegyverrel, de a chakrát sosem tudtam normálisan belevezetni. A Hien adott ötletet, tehát azzal próbálkoztam. A gyakorlás meghozta gyümölcsét, ám három hét kellett hozzá. Ezen kicsit kiakadtam, ami nem volt meglepő, hiszen kevesebb időhöz szoktam egy technika megtanulásánál. Aztán én következtem az oktatás terén. Kiderült, hogy egészen jól értek a jutsuk tanításához, Aya-san sem panaszkodott. Miután ezzel megvoltunk, elváltak útjaink, s többé nem is találkoztunk. Ezek után már csak jártam a nagyvilágot és fél év elteltével tértem vissza Takigakuréba.
A faluban mindenki örült, hiszen egyre rosszabb volt a helyzet néhány másik országban. Egyre több veszélyes küldetésre mentem, ráadásul az egyiken kissé rövidebbre lett vágva a hajam. Egy ninja elkapott és csak úgy tudtam kiszabadulni, ha megszabadulok a hajam egy részétől. Eddig a derekamig leért, innentől a hátam közepéig ért csak, s lassacskán rászoktam arra, hogy lófarokba kötve hordjam, ne kibontva. Ezen kívül a hozzáállásom is jócskán megváltozott, már nem az a játékos, kalandvágyó kunoichi voltam, hanem egy olyan ninja, aki kötelességtudóan védi a faluját. Talán ez volt az oka, hogy egy ideig nem tettem ki a lábamat az országból, csak ha küldetésre mentem. Ezzel kicsit lenyugtattam a kedélyállapotokat, ám a világban egyre aggasztóbb lett minden. A falu vezetője mindent megtett azért, hogy naprakész információkat kapjon, de sajnos volt más valami, ami megváltoztatott mindent. Egyre kevesebb gyereket írattak be a Ninja Akadémiára, mondván nem kockáztatják fölöslegesen az életüket. Már az is nagy érvágás a volt a falunak, hogy többen álltak elveszett ninjának, mint mondjuk őt évvel ezelőtt. Hiába, változtak az idők, ám a vezetőség meg akarta állítani az időt - sikertelenül.
Teltek-múltak a hónapok, lassan télbe fordult az időjárás, s újabb kiképzés következett. Ezúttal nem jutsut tanultan, hanem a fegyverekkel való bánásmódot fejlesztgettem. Leginkább a kumadéra, a tekkenre és a tanbora koncentráltam, de a többit sem hanyagoltam el. Megtanultam valamilyen szinten katanával vívni, de csak az alapokat sajátítottam el, az arra elég volt, hogy ezen a téren se tudjanak meglepni. A nagybátyám büszke volt rám és mindig azt mondogatta, sokkal jobban hasonlítok apámra, mint az gondolnám. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sírjak, mindenestre tovább folytattam a tanulást. Kiderült, mégse voltam annyira képzett ezen a téren, így rám fért a pár hónapnyi gyakorlás.
A küldetéseken is sokkal jobban teljesítettem, már nem vertek el olyan könnyen.

Negyedik év
Azt hiszem a negyedik év volt a nagy áttörés számomra, mert olyan küldetésekre mentem, amik sokkal veszélyesebbek voltak, mint az eddigiek. Egyre kevésbé törődtem a veszéllyel, s volt, hogy csak úgy nekirontottam az ellenfelemnek mindenféle előzetes gondolkodás nélkül. Sokszor szereztem kisebb-nagyobb sérüléseket, ám a megfontoltság legkisebb jelét sem mutattam a külvilág felé. Sokan próbáltak rájönni, hogy mi történhetett velem, de nem jöttek rá. Először valami lelki traumára gyanakodtak, viszont miután kiderült, hogy senkim nem halt meg, nem ért megrázkódtatás, inkább hagyták a dolgot. Tulajdonképpen én magam sem értettem, hogy mi történik velem, talán csak elértem abba a korszakba, amikor minden mindegy. A hónapok így teltek, s általában B szintű küldetésekre küldtek, amiket mindig végre tudtam hajtani. Néha társakat is kaptam, de természetesen Rei sosem volt köztük, amit nagyon sajnáltam.
Eközben a háború megállíthatatlanul közeledett. A Nagy Shinobi Nemzetek egymás torkának ugrottak, és szépen lassan két tábort alakítottak ki. Taki no Kuni egyelőre nem állt egyik csoport mellé sem, igyekezett semleges maradni. Ez sokkal nehezebben ment, mint gondolták, éppen ezért megerősítették a védelmet, a jouninok fáradhatatlanul edzették a genineket és a chuuninokat. Az árral én is sodródtam, nem tehettem ellene semmit. Beigazolódott Takigakure vezetőjének félelme, senki sem maradhat ki a háborúból, bármennyire is szeretne...
Életem első A szintű küldetésére küldtek el, egy erős és veszélyes Iwagakure-i shinobit kellett likvidálnom, aki vészes közelségbe került a faluhoz. Valószínűleg azért küldték ide, hogy információkat szerezzen, de nem vártunk addig. Egy csapatot állítottak össze: volt köztük jounin és chuunin is. Két csoportra oszlottunk, én abba kerültem, amelyik elöl haladt és feltérképezte a környéket. Elhatároztam, hogy kicsit megsiettetem a dolgokat, így hát előrébb mentem, ami majdnem a vesztemet okozta. Kénytelen voltam harcba szállni a shinobival, mert észrevett. Kemény ellenfélnek bizonyult az erős Doton jutsukkal és a közelharci technikáival. Csak úgy győzhettem le, ha minden bevetek, amim van. Mivel közel voltunk a folyóhoz, még a Suiton jutsuimat is bevethettem. Mindhiába, nem tudtam legyőzni, túl erős volt. Ekkor egy kétségbeesett lépésre szántam el magam, a fegyvereimet vetettem be és azokkal támadtam. Újra és újra lecsaptam, már csak valami megmagyarázhatatlan erő vitt előre. Az egész testem tele volt vérző sebekkel, a chakrám nagy részét is elhasználtam. Végül egy fuuma shurikent sikerült beleszúrnom a hasába.
Egy hónapig voltam kórházban, mert ennyi idő kellett, hogy meggyógyuljak. Testileg sikerült is fölépülnöm, de a belül megváltoztam, már nem a harcias leányka voltam, mint az év elején. Néha csak úgy ok nélkül összerezzentem és gyakran álmodtam a férfi arcáról... mosolygott, amikor meghalt.
Figyelemelterelésképpen folyamatosan küldetésekre jártam, de csak kisebbekre. Amikor éppen nem volt semmi feladatom, a nagybátyám jutsukat tanított nekem. A fegyvermanipuláció terén fejlesztgettem a tudásomat. Az első a Sogu: Kaien Geki volt, amit hasznosnak találtam, de ugyanakkor veszélyesnek is, ám ez nem tántorított el attól, hogy megtanuljam. Ezt egy hét alatt megtanultam, mert nem volt annyira nehéz. Aztán következett a Sogu: Dai Tekkai, amivel támadni és védekezni is tudtam, szintén hasznos technikának tekintettem. Miután ezzel is végeztem, ismételten visszatértem a missziókhoz, ám ezúttal nehezebbekkel is próbálkoztam. Szerencsére újból tudtam hozni a formámat.

Ötödik év
Másfél éve nem mozdultam ki otthonról, legalábbis önszántamból nem, így elérkezettnek láttam az időt, hogy megint elmenjek valahová. Ezúttal gondosabban választottam meg az úti célomat, egy kisebb országba mentem, méghozzá a Gőz országába. Ott egy kicsit ellazítottam magam, ám kiderült, már ide is eljutott a háború szele. Az emberek bizalmatlanabbak voltam, hiába érkeztem egy kisebb országból. Néhány hét után úgy döntöttem, hogy ellátogatok Yukigakuréba, mert még sosem jártam ott és kíváncsi voltam az éghajlatra, na meg a fejlett eszközökre. Nagyon elcsodálkoztam, amikor megérkeztem, álmomban sem gondoltam, hogy ennyire más, mint a többi nemzet. Takigakuréhez képest eléggé futurisztikusan festett. Kipróbáltam a korcsolyázást és a síelést is, ami jó móka volt, élveztem. Sok emberrel ismerkedtem meg, akik egy másfajta életet mutattak meg nekem. A hajamat egész rövidre vágattam és egy tetoválást is csináltattam a jobb lapockámra.
Ám egyszer mindennek vége szakad, s megint olyan helyzetbe kerültem, amibe nem akartam. Összefutottam egy ninjával, aki megtámadott, méghozzá nem is akárhogyan, Genjutsukat alkalmazott. Mivel ezzel már volt dolgom, tudtam mi a jó módszer ellene. Ennek ellenére kikaptam és megint kórházba kerültem. A nővérek nagyon aggódtak értem, ezért még akkor sem akartak elengedni, amikor már jobban lettem. Megvárták, amíg teljesen felépülök, csak azután bocsátottak utamra. Eléggé megváltoztam, ami egy picit elkezdett zavarni.
Fél évet távol töltöttem a falumtól, biztosan aggódnak értem. Ideje hazadugni a pofikámat.

Június:

A kórházból kilépve egyenesen a Vízesés országa felé vettem az irányt. Úgy gondoltam fél év után ideje lenne hazatérni, hiszen már biztosan vártak otthon. Az út nem volt túl izgalmas, alig találkoztam valakivel. Belefutottam egy Kumogakure ninja csapatba, aztán néhány vándor shinobi is keresztezte az utamat, vagy én az övékét. Nagyjából egy hétig voltam úton, amikor megpillantottam a határt. Furcsa volt, hiszen senki nem őrizte, habár a háborús készültség ide is eljutott. Biztosan máshol volt szükség a katonai erőre, tehát ezzel nem is foglalkoztam többet. Átléptem a határt és máris olyan érzés fogott el, mintha otthon lennék, pedig még elég messze voltam Takigakurétől. Nagyjából két napos út várt még rám, de mivel kicsit kiléptem, így egy nap alatt már a közeli erdőben voltam. Úgy döntöttem lassítok egy kicsi, s élvezem a nyugalmat. Eszembe jutott Rei is, akivel négy éve találkoztam utoljára. Eltöprengtem azon, vajon emlékszik-e még rám. Kicsit furcsa gondolat volt, hiszen a vizsga előtt és alatt olyan jól megismertük egymást, hogy a barátságnál valami szorosabb kötelék jött létre köztünk. Persze ez simán meglazulhatott és kibomolhatott ennyi idő után, de azért reménykedtem. Erre elnevettem magam, hiszen utoljára a Chuunin vizsgán gondolkodtam ilyen szokatlan módon.
Hirtelen valami neszre lettem figyelmes, de még nem léptem semmit. Nem tudtam, hogy barát vagy ellenség érkezik-e, tehát csak álltam és vártam. Egyszer csak Rei került elő a fák közül, méghozzá egy szaltóval. Még jó, hogy nem támadtam meg, mert szegény Rei igencsak pórul járt volna. Be kell valljam, nem egészen rá számítottam, de örültem, hogy nem kellett a faluig elmennem, hogy belefussak egy ismerősbe. A szőke hajú fiú rögtön azt jegyezte meg, hogy mennyire megnőttem. Nos, nem tagadom, tényleg így van, de azt hittem először a hajam hosszúsága fog feltűnni. Ezen kívül nem sokat változtam külsőleg, inkább a belső tulajdonságaim mutattak némi eltérést a genin személyiségemtől. Amint jobban szemügyre vettem régi csapattársamat, észrevettem, hogy hosszabb lett a haja és azt is sikerült megfigyelnem, hogy a hangja is mélyült. Igaz nekem is, de Reinek jobban, na igen, a fiúk többet változnak. Ismét elnevettem magam, hiszen annyira örültem a viszontlátásnak, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel. Tele voltam örömmel, izgatottsággal és némi bűntudattal is. Elmondtam, hogy mennyire sajnálom, amiért nem adtam magamról semmi életjelet az elmúlt négy és fél évben. Szerencsére Rei megértőnek bizonyult, ami miatt hálás voltam neki. Éppen ezért gyorsan le is támadtam, hogy meséljen valamit, tudni akartam mi történt vele a hosszú idő alatt. Ezzel bebizonyítottam, hogy tudok a régi önmagamhoz is hű lenni. Az utóbbi időben annyi szerencsétlenség ért, hogy elfelejtettem nevetni, illetve örülni az életnek. De szőke hajú barátom kirángatott az önsajnálatból, méghozzá elég rendhagyó módon. Elmesélte a rák idézéssel kapcsolatos fejlődéseit, s sikerült magam elé képzelni az egyik olyan rákot, amit még a vizsgán vetett be, csak éppen húsz méteres kivitelben. Hát nem mondom, szépen fejlődött! Az is kiderült, hogy a Taijutsuban nagyon sokat fejlődött, ami még jól is jöhet. Mivel én inkább a Ninjutsukra koncentráltam, a közelharc nem az erősségem, habár tudok pár ilyen technikát is. A küldetéseiről is szó volt, ő is kapott kevésbé nehezeket, illetve kihívást jelentőeket is. Néhányszor próbáltam elintézni, hogy együtt menjünk küldetésre, de valahogy soha nem jött össze.
A kérdések tömkelege meglepett, hiszen Reit mindig is csöndesebbnek ismertem, igen ezt is felírhattam a változás listájára. Ami a legfurcsább volt, hogy arról érdeklődött, nem lettem-e elveszett ninja. Erre közöltem, hogy sosem tudnám elárulni a falut, főleg egy ilyen helyzetben. Tényleg nem vitt volna rá a lélek, hiszen túlságosam is kötődöm Takigakuréhez, bármennyire is sokat voltam távol. A férj dolog nem nagyon lepett meg, mert a fiúk szeretik tudni, hogy áll az ügy. Természetesen nem jöttem össze senkivel az évek alatt, ráadásul kicsit korainak tartottam a 17 éves korban való házasodást. Aztán szóba került a vándorlásom is, elmondtam, túl sok helyen jártam ahhoz, hogy fel lehessen sorolni. De tényleg ez a helyzet, szóval nem firtattuk tovább a kérdést. Ehelyett inkább elmondtam, sikerült feloldanom a második elememet is, ami a Fuuton lett. Rei elcsodálkozott, mert ő még csak a Suitont ismeri.
Szép lassan a beszélgetés átterelődött a háborúra, ami olyan közel van. Megtudtam, hogy mostanában csak erről tudnak beszélni a faluban. Aztán, amikor Konoha és Iwa került szóba, eszembe jutott egy régi emlék. Egy évvel ezelőtt egy elveszett ninját kellett likvidálnunk, mert túl közel merészkedett. Előre mentem, hogy felmérjem a terepet, de kénytelen voltam harca szállni, mert felfedeztek. Nagy nehezen sikerült legyőznöm, de a shinobi mosolyogva halt meg. Attól kezdve rémálmai voltak és ennek tetejébe még súlyos sérüléseket is szenvedtem. Rei kifejezte a sajnálatát, de mondtam neki, ne tegye. Ebből is sokat tanultam, ráadásul felkészítettem magam a szörnyűségekre. Szerencsére a beszélgetés ezen része hamar befejeződött, mert elindultunk a faluban lévő étterembe. Rei és én is szívesen ettünk volna valami jót, így hát célba vettük a ramenezdét.
Az étkezdében aztán tovább folytatódott az eszmecserénk, hiszen a jutsukról alig beszélgettünk. Eszembe jutott a Fuuton elemmel kapcsolatos edzés, amit jobban szeretnék elfelejteni. Megemlítettem, hogy inkább Ninjutsura szakosodtam, azon belül is a fegyvermanipulációs technikákra. Sajnos a Suiton elemet kicsit elhanyagoltam, amit nem szerettem volna. De hát a szelet is fejlesztenem kellett, tehát kénytelen voltam áldozatot hozni. Közben rendeltünk: Rei egy nagy adag húsos, tojásos rament kért, én csak egy simát. Szerencsére hamar elkészültek, mert már mindketten kezdtünk éhesek lenni. Ebéd közben sem állt le a beszélgetés, a senseire terelődött a szó. Meséltem a vándorlásom alatt megismert tanítókról, akik csak egy-egy technikát tanítottak meg nekem. A dolog oroszlánrészét a nagybátyám végezte el, elvégre a legtöbb fegyvermanipulációs jutsut tőle tanultam meg.
Rei elkezdte ecsetelni, hogy mit szeretne második elemének. A Katont elég érdekes választásnak gondoltam, hiszen a két elem pont kioltja egymást. A Raiton meg engem nem érdekelt annyira, túlságosan sok chakrát követel, amit szeretek tartalékolni. Ezt nem mondtam meg chuunin barátomnak, habár ő is kifejtette a véleményét a Fuutonnal kapcsolatban. Ezek után elkezdtem mesélni egy kicsit a Hyotonról, amit még Kibushánál láttam, mert ez a beállítottságomhoz kapcsolódott. Nem akartam túlságosan tudálékosnak tűnni, ezért inkább befejeztem. A következő kérdésáradat megválaszolása viszont nehezebb feladat volt. A küldetések és a jutsu tanulás közötti szinkront mindig is nehezen tudtam megtalálni. Azt válaszoltam, hogy edzenem kéne. Majd eszembe jutott az a sok idő, amit távol töltöttem a falutól, így tehát nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb bepótoltatják velem a küldetéseket. Mindenesetre ezen ráérek még agyalni, egyelőre örülök, hogy végre a barátommal lehetek.

Kösz az újrafeltöltést!