Köves puszták

Kanyonok, és kősivatagok, elszórtan a félszigeten.

//Követ hol marad? Direkt nem kérdeztem rá Takuma-val eddig, hogy mi a feladat, azt hittem még találkozni fogunk a követtel és akkor úgyis minden kiderül. Vagy Kusa nem küld követet?//

Elindult a kis csapat, bár Shabuka fenyegetése miatt eléggé nyomott volt a hangulat. Takuma-t az is zavarta, hogy nem tudta a feladat részleteit, de felesleges volt megkérdeznie, hiszen társa nem bízott Kanmiruban, nem árulta volna el a célukat.
Ehhez Kanmiru meggyőző beszédére volt szükség, amire egy-két óra néma menetelés után került sor. Szavainak varázslatos ereje volt, Shabuka érezhetően megenyhült, bár ennek verbális jelét nem adta. Mégis Takuma érezte, hogy a férfi már nem neheztel rájuk. Ahogy haladtak a chunnin csodálata egyre csak nőtt a férfi iránt. Látszott, hogy egy igazi tapasztalt jounin, ez kitűnt minden mozdulatából, tettéből. Takuma nehezen tudta megfogalmazni, hogy mi volt lenyűgöző benne, csak annyit tudott, hogy ez belőle teljes mértékben hiányzik, sőt Kanmiruból is. Most már értette, hogy miért osztották be a férfi mellé, sokat tanulhat tőle.
Végül Shabuka váratlanul elárulta úticéljukat: Takuma No Sato Kanmiru erre felkapta a fejét és gyorsan megkérdezte, hogy az északi félszigeten levő faluba mennek-e, mire Shabuka bólintott. Kanmiru következő megjegyzésére, miszerint ha oda mennek, akkor ő az otthonába tér vissza Shabuka-t és Takuma-t egyaránt meglepte. A chunnin nem tudta, hogy a szerzetesnek vannak ilyen kötödései is, eddig erről nem beszélt neki. Egy ideig azon morfondírozott, hogy miért, de végül belenyugodott, hogy biztos nem tartotta fontosnak elmondani.
De ha már így elkotyogta, akkor már szerette volna tudni az egész történetet a fiatal ninja, így hát megkérte Kanmiru-t, hogy mesélje el neki hogyan vált otthonává az a távoli hely. Mivel az út még hosszú volt és egy történet tökéletes unaloműző, Kanmiru belefogott a mesébe, ügyelve arra, hogy a fülét hegyező Shabuka semmilyen olyan információt ne kapjon, ami nem rá tartozik.
- Tehát te már ismerős vagy a környéken - jegyezte meg Takuma, mikor a férfi befejezte. - Ez még jól jöhet majd a küldetés során - töprengett, majd váratlanul a társa felé fordult - Nemde, Shabuka-san?
Az eddig figyelő jounin mormogott valamit maga elé, majd elfordult tőlük és nem foglalkozott kettejükkel tovább. Takuma erre csak megvonta a vállát és innentől csendben folytatták az útjukat.
Pár nap alatt elhagyták a Vízesés országát is, Shabuka határozott fellépésének következtében simán átjutottak a határon, majd folytatták az utazást, immáron a senkiföldjén.
Takuma érdeklődve figyelte a környezet változását, hiszen ennyire messze még nem járt a falutól. Ráadásul itt már nem találhatóak konkrét országok, káosz uralkodik itt, mindig egy-egy erősebb banda tart az uralma alatt kisebb vidékeket. Volt, hogy találkoztak errefelé emberekkel, egyszer fegyvereseket is láttak, de mindenki akikkel találkozták, amint meglátták, hogy ninja-kkal van dolguk, nagy ívben elkerülték őket.
Egészen estig utaztak, körülöttük a táj, egyre kietlenebbé vállt. Végül egyértelművé vállt, hogy egy kősivatag van előttük. De mivel arra volt útjuk célpontja, így kénytelenek voltak behatolni a területre, ahol nemsokára utolérte őket az este.
A táborverés az út elejével ellentétben, mostanra már rutinfeladattá vállt, pillanatok alatt felállították a sátrakat, tüzet gyújtottak és gyorsan megvacsoráztak. Nem sokat szóltak egymáshoz, épp csak a legszükségesebbeket. Alapból nem volt rossz a hangulat a csapatban. Egyszerűen nem volt miről beszélgetniük. Shabuka és Kanmiru egyébként sem voltak túlságosan beszédesek, az utóbbi személy ráadásul nem is beszélhetett volna fesztelenül, Takuma pedig elmerült a tájban, és a környék vizsgálatában. Neki a kihalt környék is új volt, alig érzékelt életet a közelükben. Aznap éjszaka volt egy kisebb kalandjuk. Kanmiru vette észre a farkast, amit valószínűleg az éhség hajtott a táborba az erősen lobogó tűz ellenére. Nem állítottak őrséget, hiszen nem ellenséges területen voltak, de erre nem is volt szükségük, hiszen a két Fukurou képességei segítségével, még alvás közben is megérezték, ha valaki megközelítette őket. Így történhetett, hogy Shabuka az éjszaka közepén dulakodás hangjára ébredt és még éppen látta, ahogy Kanmiru egy íves mozdulattal mély sebet fakaszt egy hatalmas, szürkefarkas oldalában, aki éppen a hátráló Takuma-t próbálta elkapni.
Végül a vadállat menekülésre fogta, Takumáék nem üldözték, hiszen nem volt valószínű, hogy még visszatér. Az este további részében szerencsére már semmi sem történt, így ki tudták pihenni a váratlan izgalmakat.
Másnap folytatták útjukat, keresztül a kősivatagon...

//Elnézést a késésért!//

//Naszóval. Újfent elnézést a késésért, a nyaram nagyon zsúfolt, alig vagyok itthon. Írok mikor tudok, ez sajnos ilyen késeire sikeredett. //

Takuma-ék folytatták útjukat a kies pusztában, ahol változatosság a néha-néha kiemelkedő nagyobb szikladarabot leszámítva nem igen volt. Bár ennek is meg volt az az előnye, hogy rajtaütésszerű támadástól nem kell tartani, hiszen körbe semmi sem akadályozta a látást, viszont nagyon egyhangú volt, ami meg is látszott a csapaton. Főleg Shabuka volt, aki kissé magába fordult, nem igen beszélgetett a két Fukurou-val, akik ezt annyira nem is bánták, hiszen bőven volt mit megbeszélniük egymás között. Beszédtémáik között előkelő helyet foglalt el a technika, vagy tánc, ahogy Kanmiru nevezte, amit Takuma már nem egyszer látott tőle. A chunnin már tudta, hogy ő is képes lenne megtanulni, ezért figyelmesen hallgatta a férfit, mikor mesélt róla, magyarázta a működését, a mozdulatok finomságának fontosságát, különösen a képi példákkal átitatott leírások fogták meg a képzeletét. Azonban addig nem igazán érezhette át, hogy mit is jelent művelni a Taira Doukou-t, míg egy nap Kanmiru azt kérte tőle, hogy próbálja meg megtalálni a mozgásában a gyenge pontokat. Egyedüli támpontként azt adta meg, hogy próbáljon a szélre hagyatkozni, az vezesse a lépteit. És ahogy kiadta az instrukciókat már mozgásba is lendült, kecsesen hajlongva kezdett bele a Taira Doukou-ba. Takuma egy ideig csak nézte, mint oly sokszor az elmúlt napok alatt, de most megpróbálkozott mással is. Megpróbált megnyílni egy kicsit a táncból érkező érzéseknek, amiket eddig önkéntelenül is kiszorított magából védekezés gyanánt. Most tudatosan megpróbálta lebontani magában a gátakat, hogy a saját érzései egyesülhessenek a férfi felől érkezőkkel és, hogy fel tudja venni az általuk sugallt ritmust. Behunyta a szemét, és elmerült az érzések színes kavalkádjában. Bár csukva volt a szeme, mégis szinte látta maga körül a hullámszó energiát, amik érzések formájában jutottak el hozzá. Ha nem lett volna meg a Fukurou vére miatt örökölt képessége, akkor ez az élmény sokkolóan érte volna, de ő, mivel már tisztában volt az érzékelés bizonyos aspektusaival nem fagyott le az egymást követő hatások intenzitása alatt, bár kétségkívül mélyen érintették és tudta, hogy ezt az érzést sosem fogja elfelejteni, akármeddig is él. Kívülről csak annyi látszódott, hogy a chunnin először lágy ringatózásba kezdett, majd hirtelen felvett egy lágy ütemet, majd szép lassan egy bonyolult mozgáskultúrájú táncban teljesült. Takuma teste ujjongva üdvözölte a táncot, a szíve elkezdett kevesebben dobogni, érzékei hirtelen még jobban kiszélesedtek és immáron teljes egészében "látta" a Kanmiru felől érkező impulzusokat, meg is lepődött azon, hogy egy energia hogyan lehet ennyire szelíd. De ez nem az a helyzet volt, amikor le lehetett ülni morfondírozni, a fiút máris továbbrepítették érzései, és ahogy ott táncolt a kősivatag közepén döbbent rá, hogy már valóban csinálta ezt, nem csapta be a teste. Bár kiforratlan formában a chunnin vizsga legvégén ennek a stílusnak a segítségével sikerült kikerülnie az utolsó támadásokat, aminek köszönhetően chunnin-á választották. Most, hogy kezdte megszokni ezt a fajta mozgást, kezdett kissé kijjebb emelkedni önmagából, már nem volt szüksége arra, hogy teljes egészében elmerüljön önmagában, bár még mindig a körülötte suhanó impulzusokra koncentrált, egy kis figyelmet már tudott fordítani a testi szemével is a külvilágra, ezért ki is nyitotta azokat. Megpillantotta a nem messze tőle táncoló Kanmiru-t és azonnal nyilvánvalóvá vállt számára, hogy van valami különbség kettejük tánca között. Jobban megfigyelve és a sajátjával összehasonlítva az furakodott be a fejébe, hogy mintha a ő mozgása kiforratlan lenne. Érezte, hogy lenne még mit hozzáadni a dologhoz, hogy fejlődhessen, amitől olyanná válhat, mint Kanmirué volt. Ekkor jutott eszébe a férfi tanácsa miszerint használja fel a szelet, merüljön el benne. Ehhez ismételten magába kellett zárkóznia, nem volt még túl gyakorlott, kellett a különleges figyelem, hogy fenntartsa a koncentrációt. Ahogy ott táncolt lehunyt szemmel, megpróbálta az áramló érzéseit társítani a saját elemével, a széllel. Eleinte az elemet nehéz volt megtalálnia magában, annyira átjárták a Taira Doukou-val járó és a Kanmiru felől érkező érzések, de lassan sikerült magában lecsendesíteni ezeket ahhoz, hogy meglelje magában mélyen az örvénylő szelet. Amikor felszabadította ezt a másik, eddig benne fortyogó erőt, az, a természetéhez híven, egy orkán erejével próbált kitörni. Annyira erős volt a hatás, hogy Takuma egy pillanatra elvesztette az önuralmát a Taira Doukou felett, elvétette a lépést és megbotlott. Egy másodpercre érezte, ahogy a színek körülötte elhalványulnak, és szinte kétségbeesett. Ekkor azonban elérte egy újabb Kanmirutól származó impulzus, ami tele volt segíteni vágyással, és erre támaszkodva sikerült felállnia és visszanyerni az önuralmát. Mikor kissé lenyugodott, ismét megpróbálta felszínre hozni magában az elemét, immáron jóval óvatosabban, szelídebben. Mint amikor szépen, lassan nyitjuk meg a csapot, hogy egyre nagyobb sugárban ömöljön a víz, úgy erősítette elemének az áramlását a chunnin, megpróbálta úgy felhasználni, mint amikor valami jutsut hajt végre, ami a széllel kapcsolatos. A saját chakrája keveredett a széllel és kezdett egyé olvadni vele. Takuma körül eddig a sima chakra keringett, a Taira Doukou közben erőteljesen bocsátotta ki magából ezt az energiát. Most ez megváltozott, mivel a normáls chakra helyét lassan átvette a keveredett, elemi chakra. És ez a keveredés kezdte átvenni az uralmat a fiú mozgásán is, megváltoztatta, egyedibbé tette. Önkéntelenül tett olyan mozdulatokat, amiket eddig nem, másokat befejezett, pedig előtte azt hitte már lezárultak. Lassan kezdte megszokni ezt az új táncot. Bár az ütem nem változott, mégis úgy tetszett, mintha gyorsabban mozogna, ez pedig a gyors és hirtelen irányváltoztatásoknak volt köszönhető. Azt is megfigyelte, hogy eddig ívelten és lágyan táncolt, de most mintha kezdett volna darabossá válni a mozgása. Kissé meg is rémült, hogy elveszítette az alapkoncentrációt és szét fog esni megint a tánc, de ekkor észrevette a rendszert a dologban. Bár mozdulatai kevésbé voltak lágyak, mégis ugyanazt az utat járják be csak másféleképpen, az ívelt mozgást átvették a hirtelen irányt változtató, toló, vonó mozdulatok. Kissé megnyugodott ahogyan ezt észrevette és elkezdett figyelni társa táncára. Most már értette, hogy az elembeli különbség az a táncban is meg fog mutatkozni, ugyanis ezt a fajta kissé durva mozdulatsort még nem látta a férfitól, kikövetkeztette, hogy ezt a saját, szél eleme adta hozzá, míg Kanmirunak ez a tűz volt. Így hát már nem is próbált a férfihez hasonlóan mozogni, inkább a kérésének megfelelően megpróbálta megtalálni a gyenge pontjait. Azt tudta, hogy elvileg a szél erősebb a tűznél, de azt is, hogy ez csak egyenlő erejű használók esetén számít. Egy erős tűz használó ugyanúgy le tud győzni egy gyengébb szél használót, mint egy víz elemű shinobit. Bár Takuma nem tudta, hogy Kanmiru milyen erős hozzá képest, azt sejtette, hogy felette van, ezért nem fűzött túl sok reményt a vizsgálathoz. Nem igazán tudta, hogy Kanmiru azt várja-e tőle, hogy megtámadja, vagy csak elméleti síkon próbáljon kitalálni valamit ellene, de Takuma a gyakorlat híve volt, így hát az utóbbit választotta. A saját ritmusából ki nem zökkenve lassan, táncolva elindult a férfi felé, alaposan figyelve annak mozgását. Mostanra szinte teljesen megszokta a saját mozdulatai másságát és próbálta elképzelni, hogy miként tudná megakasztani velük a férfiét. Bár Takuma sejtette, hogy a saját stílusa kicsit támadóbb jellegű, mint védekező, viszont úgy vélte, hogy Kanmirué meg pont az ellenkezője, inkább a védekezést részesíti előnyben. A mozdulatait folyamatosak voltak, bár szélesek, de mégis ívet bejárók. Nem volt olyan pont, ahol hirtelen megtámadhatta volna, vagy megállíthatta volna a kezeit, hiszen csak elsodorta volna őt a lendületük. Mégis megpróbálta, meg akarta tapasztalni, hogy milyen az, ha egy szinte tökéletes védelmet próbál feltörni.

//Itt kicsit sajnálom, hogy nem tudom részletesebben leírni a harcot, de még nem láttam kijátszva a Taira Doukou-t, remélem a következő ilyennél már bele tudok mélyedni a leírásba.
Nos, az utolsó részt töröltem. Miért lőjük le a poént, és miért szaladnánk ennyire előre? Játsszunk egy kicsit, és meglátjuk mi lesz. Ha gondolkodós vagy, akkor legyen min gondolkodni, és meg is mutatom milyen is a Taira Dokouval gondolkodni.//

Takuma, amint közel ért Kanmiruhoz, hirtelen változást érzett meg nála, hirtelen agresszívabbá vállt. A hirtelen változás után egyből egy emlékkép is megjelent a chunnin szemei előtt, amit nem igazán tudott hova tenni... Kissé összezavarodott, ami köszönhető volt az emléknek, de összezavarodtak a férfi felől érkező színek is, lágy sárgából izzó narancsvörössé váltak és lassan kezdtek Kanmiru testéről leválni és körülötte keringeni. Takuma teljesen elhűlt a hirtelen váltástól, így váratlanul érte, ahogy hirtelen egy izzó hullám indult el Kanmiru kinyújtott kezén át felé, és telibe kapta. Egy pillanatra minden elhomályosodott előtte, valahonnan távolról érzékelte, ahogy lerepült a szikláról, majd a porba zuhant. Egy pár pillanatig feküdt ott, kábultan, majd magához tért és abban a pillanatban megrohanta a fájdalom. A mellkasához kapott, ahol kitapintotta a szétégett ruháját és alatta a bőrt. Kanmiru szavaira megrázta a fejét.
- Ez egyszerűen túl váratlanul ért. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan átváltasz támadásba, nem tudtalak követni. De...! - Itt felemelte a fejét és a közben leugró Kanmiru szemébe nézett. - Legközelebb már nem fogsz tudni meglepni.
Az egyszerű ígéret után a fiú hagyta, hogy Kanmiru megnézze a sérülését, majd elfogadva a pihenésre vonatkozó javaslatát, elindult a sátra felé. Magában eltökélte, hogy holnap ismét próbálkozni fog.

//Elnézést. Tegnapi munka lefárasztott. Kicsit elhúzódott, 13 óra majdnem folyamatos fizikai munka után pedig úgy gondoltam mindkettőnk érdeke, ha inkább nem postolnék.//

Másnap reggel Takuma-t heves vállrázogatás ébresztette és azért valljuk be, jó pár szebb dolog van, amit az ember szívesen látna meg először álmából felébredve, mint egy mérges ninja arca. Mégis, Takumanak ezt kellett elszenvednie, aminek hatására rögvest kipattant az ágyból. Eléggé kómásnak nézett ki, és ezt ő is így gondolta magáról, ugyanis mintha valami olyasmit hallott volna, hogy Kanmiru a bátyja. Gyorsan vett egy keveset a magukkal hozott vízből és megmosta az arcát, hogy egy kicsit felélénküljön majd a szintén készülődő társai felé pillantott. Kanmiru éppen a kabátját vette, amin ott volt a keshiki szimbóluma. Shabuka kérdésére a szerzetes válaszát ő is újdonságként hallgatta, hiszen erről még nem beszélt neki a férfi.
Végül elindultak, folytatták útjukat a pusztában, ahol ismételten volt alkalmuk beszélgetni egy kicsit. Úgy látszott Shabuka mégsem gondolta komolyan a figyelmeztetését, miszerint állandóan figyelni fogja őket, de ezt persze a két Fukurou nem igazán sérelmezte.
*Hogy milyen volt a tegnapi érzés?* Takuma elgondolkodott Kanmiru kérdésén. Igazából nagyon sok mindent érzett, nem is tudta melyiket mondja. Aztán eszébe jutott egy, ami segített túllépnie egyik botlása alkalmával, ami nem engedte elbukni.
- Lágy volt... segíteni akart. És... - itt egy pillanatra elakadt, nem tudta miként fogalmazza meg. - Barna volt. - bökte ki végül, de egyből el is szégyelte magát, hiszen milyen dolog az, hogy egy érzésnek színe legyen? Ő sem igazán értette a dolgot, de azt tudta, hogy a tegnapi nap valóságos volt, mégpedig tegnap színek áramlottak körülötte, és biztos volt benne, hogy ez az érzéseikkel volt kapcsolatban. Így, hogy okuljon, egyből kérdezett is.
- Miként lehetséges ez? Hogy egy-egy érzésünk, szinte látható? Olyan volt, ahogy ott kavargott, mintha élne, irányítana engem, a mozgásomat.

Takuma feszült arccal hallgatta Kanmiru magyarázatát. Halkan törtek elő a szavak a szerzetes ajkai közül, de mégis elég tűzzel beszélt ahhoz, hogy Takumáig elérjenek. Mikor Kanmiru példákat hozott, a chunnin önkéntlenül is lehunyta a szemét, próbálta beleélni magát a helyzetbe. Milyen a gyümölcs, a tűz? Egy pillanatra elakadt a magyarázat, érezte, hogy Kanmiru egy ideig máshol jár. Nem zavarta meg, ahhoz túl békés volt a légkör. Élvezte a táj szépségeit, míg Kanmiru vissza nem tért és nem folytatta magyarázatát. Lassan kezdte Takuma megérteni, ahogy egyre többet hallott a szerzetestől, hogy miféle képesség is az övék, mennyire sokrétű és mély. Egy élet sem elég arra, hogy felfedezze az ember minden titkát, a legtöbb, amit tehetnek, hogy csiszolják tudásukat, de mindig lesz még hova fejlődni e téren. Ez a felfedezés adott neki egy kis lendületet, hisz ez azt jelentette, hogy olyan a tudás, mint egy versenyfutás. Valaki hamarabb kezdte, ő előrébb van, valaki később, ő hátrébb. Viszont a cél nagyon messze, kevesen érik el és, ha valaki tehetséges és gyorsan fut, vagy sok munkát fektet a gyakorlásba, akkor simán beérheti a korábban indulót. Tehát sosem szabad elcsüggedni, ha nagyobb tudású emberrel találkozik, ő korábban indult, természetes, ha előnye van vele szemben.
Egészen jó kedve kerekedett ettől az új gondolattól és így érte Kanmiru kérdése, amire csak vidáman bólintott egyet.
- Amit meg kellett értenem, azt megértettem. Köszönöm, hogy elmondtad nekem, sok mindenre választ kaptam most.
Egy kicsit elgondolkodott, hogy miképpen is fogalmazza meg a következő mondatát, majd hamarosan folytatta.
- Többek közt arra kaptam választ, amit kérdeztél is, hogy miért irányítanak az érzéseim. Hiszen nem látom, vagy hallom azt, amit érzek, de mégis úgy reagál a szervezetem, mintha az érzékszerveimmel érzékelném. Ahogy te is mondtad: az érzékeléseinket párosítjuk a többi érzékszervünkkel.
Kanmiru válasza után némán sétáltak egymás mellett, Takuma emésztette az információkat. Egészen hamar feldolgozta őket és hamarosan egy új dolog kezdte foglalkoztatni. Mégpedig a küldetés mivolta. Semmit sem tudott róla, csak annyit, hogy Takumi no Satoban kell végrehajtaniuk. Egy ideig csendben őrlődött magában, de végül nem bírt a kíváncsiságával és kicsit felgyorsított, hogy utolérje Shabuka-t.
- Sensei! - szólította meg, amint utolérte. - Eléggé sokat jöttünk már, azt is tudom, hogy hova tartunk. De arról, hogy miért, semmit sem tudok. Nem avatna be egy kicsit jobban a küldetés részleteibe?
Ilyen kérdést az induláskori hangulatban fel nem mert volna tenni a férfinak, de mostanra már megenyhült Shabuka, illetve nem foglalkozott velük túl sokat, így reménykedett Takuma, hogy fog valamilyen választ kapni.

Takuma észrevette, hogy mielőtt Shabuka válaszolt volna, leellenőrizte, hogy Kanmiru nincs-e a közelben. Igazából nem is értette a dolgot, hiszen együtt utaztak már egy ideje, igazán rájöhetett volna már, hogy ők általában mindent megosztanak, így biztosan eljut a másik férfihez is az információ előbb, vagy utóbb. De lehetséges, hogy a fegyvermesternek pont ez volt a célja. Takuma ezt a kérdést nem tudta akkor hirtelen eldönteni, így hát a küldetés megértésére és memorizálására kezdett koncentrálni. Végig némán, rezzenéstelen arccal figyelt, csak az utolsó mondatoknál ráncolta össze egy kicsit a szemöldökét, mikor a férfi a Taira Doukou-t minősítette nem rejtve véka alá a véleményét. De ezt sem minősítette, elvégre pont most lett helyreutasítva, hogy Shabuka a kapitánya, nem pedig a sensei-je, nem lett volna célszerű, máris belekötni valamibe. Miután bólintott egyet annak jeléül, hogy megértette és folytatták az útjukat, az egyre inkább kivehető zöld sáv felé, magában igazolta előbbi viselkedését, miszerint nem szólalt meg. Mint Fukurou, lételeme a feltűnésmentesség. Úgy gondolkodott, hogy egy Fukurou nem kezd bele vitába csak, hogy a maga igazát bizonygassa.
Amint ezt végiggondolta kicsit jobb kedvre is derült, sikerült a küldetést és helyreraknia, ráadásul nemrég, mintha Kanmiru-t is mosolyogni látta volna. És nemsokára megérkeznek úti céljukhoz... Volt oka az örömre. Még mielőtt megérkeztek volna lemaradt, és megpróbálta Kanmirunak átadni a megszerzett információkat anélkül, hogy Shabuka ezt észrevenné. Amennyiben a sikerességre eleve nem lát esélyt, úgy a fegyvermester mellett marad, amíg meg nem érkeznek a faluba.

Takuma, amint beléptek a faluba, igyekezett minél többet meglátni a faluból. Érdekelte, vajon mi van itt, ami arra késztette Kanmiru-t, hogy feladja vándorló életformáját és letelepedjen egy időre. A chunnin úgy gondolta, hogy az emberi kapcsolatok kevesek azok, kell lennie valami plusznak, ami vonzóvá tette a helyet.
A rengeteg őrre ügyet sem vetve teljesen elengedte magát, és átadta az irányítást belső érzékének. Szemei nyitva voltak, bár nem lett volna rájuk szüksége, de nem akart feltűnést kelteni. Így sétált, nyitott szemmel és mégis fizikailag vakon. Eközben azonban belső szeme végigsuhant a hol gyengébb, hol erősebb chakraforrásokon. Érzékeit teljesen kiterjesztette, próbált valami érdekesre ráakadni.
Ezen tevékenységének köszönhetően kissé elfelejtkezett a "való világ"-ról, így kissé készületlenül érte Shabuka felszólítása, miszerint vázolja fel idejövetelük célját.
Egy pillanatra nem tudta, hogy mit mondjon, elmotyogott, egy "értettem"-et, próbálta összeszedni magát, de csak egy 2 perces kínos csönd után tudott értelmesen megszólalni. Ez a két perc azonban elegendő időt biztosított neki arra, hogy végiggondolja, mit is kell mondania.
Körülnézett, hogy ki lehet itt a rangidős, majd mikor rangjelzéséről felismerte a tisztet, aki Kanmiruval is beszélt, felé fordult és egy udvarian meghajlás kíséretében bemutatkozott.
- Kusagakure no Sato-ból jöttünk az - értesüléseink szerint - itt, Takumi no Sato-ban megrendezésre kerülő tárgyalásokra, ahol reményeink szerint sikeresen megvásárolhatjuk az Önök birtokában levő fegyvert. - Kicsit megakadt a mondat közepén, szíve szerint hozzáfőzte volna, hogy nem csak sikeresen, hanem mindkét félnek megfelelő áron, szeretnék megvenni a fegyvert, de végül úgy döntött végül, hogy nem említi meg, nem akart semmi olyasmit mondani, amit úgy tekintenének, mint ígéretet.
- Enraku-dono-t, Kusagakure vezetőjét Shabuka fegyverszakértő képviseli - Itt egy másodpercre a férfi felé pillantott -, Én a kísérője vagyok, Iwahara Takuma.
Miután ezt elmondta, szeme sarkából ismét Shabuka felé nézett, hogy lássa a reakcióit, de továbbra is a tiszt felé volt fordulva és a válaszát várta.

Egyedül sétáltál, magad alá temetve mindent mely kiderült. Soha eddig nem voltál ennyire laposodva, maga alatt, ennyire kétségbeesett. De mindezen érzések között, a legjobban az zavart, melyre a legjobban akartad a választ. Az igazad az apádról. És lehet, hogy meg s tudod hamarosan.
A kopár sziklák között bandukolva egy elágazáshoz közeledtél. Egyszerűen kis elágazás, melyen tábla is jelezte, hogy merre az arra, nem is ez volt a különös, hanem hogy ki ült a tábla alatt. Egy egyszerű férfinak nézted először, de ahogyan közelebb értél, egy ismerős arc fogadott. Na nem tudtad a nevét és csak egyszer találkoztál vele, mégis felismerted, a vértezetéről és a kardjairól. Az a férfi volt az, akivel még a falúban találkoztál, aki felajánlotta, hogy becsempész a falúba és kinek te nemet mondtál. Lassú léptekkel haladtál felé, ahogyan felnézett rád és mosolyogva intett rád.
- Hát újra találkozunk? - kérdezte meglepődve- Csak nem meglett a kard, melyet annyira akartál? Azt hittem, hogy csak ma engedik be a shinobikat a falúba, erre te már itt is vagy! -bohóckodott,vagyis a hangneme, ahogyan ezt mondta, ezt árulta el- Biztosan történt valami, igaz?- kérdezte, ahogyan rajtad áll, hogy válaszolsz-e neki, vagy tovább mész a saját utadon.

Ha férfi elmosolyodott a kérdésed hallatán, ahogyan lassan felállt, majd kinyújtóztatva a lábait eléd lépett. Valóban nem emlékeztél rosszul, hogy a férfi milyen magas és termetes. Majd lassan kiemelte az oldalán lévő kardot, természetes a tokjával együtt , lassan, nem kapkodva, pontosan úgy, ahogyan jól tudtad, hogy nem ellenséges mozdulattal teszi. Lassan kinyújtotta eléd egy keze, ahogyan az arcára, egy hatalmas és barátságos mosoly ült ki.
- Tessék! - mondta nevetve- Nem kell a falúba menned elhoztam neked! - nevetett, ahogyan semmi sem étettél, de ezt jól tudta ő is, ahogyan elvetted tőle értetlenül a kardot, abban a pillanatban meg is magyarázta- Apád jól sejtette, hogy Iriai tervez valamit, ezért küldött utánad, bár későn érkeztem örömmel láttam, hogy életben maradtál és hogy kik mentettek meg! -válaszolta meg a kérdéseid egy részét- Iriai sohasem volt megbízható, túlságosan a múltban élt és igazságtalanságnak tartotta azt, amit kértek tőle! Jó hogy meghalt, így nincs vele több gond -nevetett fel, ahogyan tiszta lett, semmit sem tud a férfi, hogy a nő mennyit mondott neked, de az előbbi szavaiból egyértelműmé vált, hogy mi a helyzet, vagyis inkább elmélyített egy rossz érzést benned.

A férfi is illedelmesen meghajolt, ahogyan a kérdésedre vagyis hogy ő készítette-e a kardot, csak elnevette magát, ahogyan zavarában a tarkóját kezdte vakargatni. Majd egy mély sóhaj közepette rád nézett és abbahagyta a nevetést.
- Nem! Én csak a kíséreted voltam, de mikor visszautasítottad a kérésemet, úgy döntöttem elhozom a kardot, hiszen lényegében ez is a küldetésem része volt! -hallodat a válaszát, ahogyan megvizsgáltad a kardot, de nem láttál semmi különöset rajta, de ezen igazsághoz, az is hozzátartozik, hogy bizony nem is értettél olyan sokat a fegyverekhez! Ahogyan pedig az újabb kérdésed elhangzott, a férfi komolyabbra vette a figurát. - Nekem is időbe tellett észrevennem azokat az apró kis eltéréseket. Természetes, hogy egy magadfajta tapasztalat ifjonc nem veszi észre, de ez a kard tényleg ritkaság! Kettős éle van, ahogyan az egész kard súlya és ereje páratlan. Nem hittem a szememnek, mikor először tartottam a kezemben. Ennek a kardnak nincs súlya, észrevetted, mégis az ötvözésnek hála sokkal erősebb, mind a legtöbb társa és a penge rövidsége miatt sokkal veszélyesé teszi! Higgyél nekem, ez a kard nem volt olcsó és nincs belőle még egy ezen a világon! - dicsérte a kardot, ahogyan te is szóhoz juthattál és egyben reagálhattál.

A férfi felé nyújtottad a pénzt, ahogyan az ránézett de nem vette el, helyette egy fél lépést hátrált is, ahogyan megrázta a fejet, ahogyan lassan megfordult. Már ebből a reakcióból láttad, hogy nem fogadja majd el az összeget.
- Nincs rá szükségem! Apád jól megfizetett a küldetésért és én teljesítettem a tudásom szerint! -közölte veled nyugodtan. -De érdekes kölyök vagy, nem olyan mind az apád, ennek örülök. - indult el pont az ellenkező irányba- Vigyáz magadra Fumetsu Yume és tanuld meg forgatni azt a kardot! Így biztosan nem fogsz cserbenhagyni azokat, akikre számítasz! - állt meg egy pillanatra, ahogyan a magasba emelte a kezét, amolyan búcsúzásképpen- Vigyáz magadra és ha adhatok egy jó tanácsot, ne bíz senkiben! Kétfajta ember van, akik kihasznál másokat és akit kihasználnak! Az csak rajtad áll, hogy melyik is leszel! -sétált el, ahogyan még nézted egy kis ideig, majd megfordulva az ellenkező irányba, elindultál haza.

//A következő post mehet a Fumetsu Rezidenciára, hogy hosszé és szépen megírt post alatt hazaértél, ha akarsz kalandozhatsz is egy kicsit, ezt rád bízom, de az utad Kirigakuren belül egyből hazavisz! //

Hyomaru

Az óriási farkas lassan végigmérte az előtte álló genineket, ahogy választ követelt a tekintetével. Először Norikot nézte meg magának, majd tekintete hosszabb ideig elidőzött Shuin, aki gyakorlatilag csillogó szemekkel nézte a megtermett állatot. Ezen a védelmező meg is illetődött. Impozáns méreteinek köszönhetően alapvetően félelmet szokott kelteni az emberek szívében, kiváltképp a gyerekek esetén. De mégis, a szőke lány egyáltalán nem ijedt meg tőle a jelek szerint. Ez valahol az állatt tudatában egyfajta elismerést váltott ki, még ha nem is mutatta ki ezt. Viszont hamarosan Hiroto beállt a lány elé, és így ő került a vérvörös tekintet célpontjává. Hyomaru már rengetegszer látta az ilyen fajta reakciókat az emberektől... és elmondható volt, hogy nem szerette. Nem szerette? Gyűlölte! Ez meg is látszott azon, hogy néhány másodperc múlva egy dühös vicsorgást küldött a konohai shinobi felé. Egy amolyan ,,Mit akarsz, tökmag?" vagy ,,Gyere, játszuk le!" kommentárt lehetett volna hozzáfűzni. De nagy nehezen leküzdötte a hirtelen támadt ellenszenvét, ahogy a szirt felé nézett, egyenesen a másik két konohai felé. A semleges magatartást tanúsító ANBU-val nem foglalkozott, de annál inkább szónokló követtel. Őt figyelmesen végighallgatta, ahogy egyre inkább egy dühös grimasz jelent meg az arcán.
- Vagy úgy - szólt a szónoklat végén. - Szóval az emberivadékok semmit sem tanulnak a hibáikból és egymás torkának tartják a kést, továbbra is. Szánalmas - azzal hosszú időre lehunyja a szemét, így merengve a dolgon, míg végül. - Ám legyen! Vezetőitek megkapják a hírt. De figyelmeztetlek: nem jókedvemből csinálom! Mi, farkasok, megvetjük azokat, kik a saját fajukat akarják pusztulásba dönteni, ez pedig nálatok, embereknél nem az első alkalom lenne. De most megteszem, amit kérsz, mert eleget kell tennem egy régi barátom emlékének, emellett rengeteg fajtársatok van, akik kivívták a tiszteletünket... ám ez nem jelenti azt, hogy ennek nem lesz ára! - tart egy kis szünetet, majd: - Mond meg a neved, emberivadék! A sajátod és az itt jelenlevő klántársaidét! Így igazolni tudom magam Konoha és Kiri vezetője előtt, hogy valóban a küldöttségük tagjaitól érkeztem.