Köves puszták

// Egy elveszett bárányka csatlakozik Shui chan mellé//

Amikor megpróbálom megvédeni Shui-t hatalmas bestiától, meglepetten veszem észre hogy ő egyszerűen csak arrébb lök. Ezért hallgatom a tervet, mit kell csinálnunk. Annyira belemerülök a dolgokba, hogy a figyelmem teljesen a beszélgetés köti le.
Azonban hirtelen egy különös dologra leszek figyelmes. Hallom hogy Shui mond valamit, majd hirtelen a vállamra hajtja a fejét. Azonnal elvörösödök, a szívem majd' kiugrik a helyéről. Végül eszembe jut, Genzo sensei mit csinálni egy ilyen helyzetben.
Óvatosan megmozdítom a kezem, majd szépen lassan körül fonom a derekát. Remélem nem haragszik meg az ölelésért, habár úgy tűnik, most jó kislányt játszik. Viszont ez a pillanat nem tart sokáig. Jelzik hogy induljunk, ezért elengedem a lányt és követem a többieket.
Út közben megpróbálok a csapatom mellett maradni és ha kell, akkor megvédem őket, bármivel is álljunk szemben. A szívem szinte kiugrik a helyéről, annyira izgatott vagyok. Lehet, hogy most lesz életünk első igazi harca, bár nagyon úgy tűnik, nem hasonló erősségű ellenfél ellen.
~Vajon mi vár még ránk? ~

//Csatlakozom Shui-hoz. Akárhova megyünk, követem őt //

// jöttem volna korábban is, de nem tudtam becsatlakozni....bocs a késésért...//

Az utóbbi időben eléggé elkalandoztam, és - tőlem nem megszokott módon - csak hagytam magam sodródni az eseményekkel. Most viszont túl komolyra fordult ahhoz a helyzet, hogy figyelmen kívül hagyjam. Megpróbáltam összerakni a tekinteteket, mondatfoszlányokat és mozdulatokat, mint egy kirakót, és ha jó csináltam, úgy néz ki, harc közeledik, méghozzá erősebb ellenfelekkel. Ebben az esetben nem ártana kibékülni...
Odaléptem Hiroto-hoz.
- Figyelj, csak azt akartam mondani, hogy... ne haragudj.- elvörösödve bámultam a földet. A hangom egészen megváltozott, nem volt olyan éles, mint egy órával ezelőtt. Miközben a fiú válaszára vártam, arra gondoltam, milyen furcsa is a sors. Tegnap még önfeledten beszélgettem a társaimmal, alakítgattam a kapcsolataimat, és az volt a legnagyobb problémám, hogy nem jövök ki Shui-val. Most pedig... lehet, hogy meg fogok halni.
Mindez annyira valószerűtlennek tűnt, hiszen az ég felhőtlen, ragyogó kék volt, a levegő virág-illatot árasztott, a madarak csiripeltek...Teljesen valószerűtlen, hogy ez lesz az utolsó nap az életemben.
Talán az idő miatt, talán, mert nem tudtam a harc okait, de ezek a gondolatok csak a tudatom felszínén lebegtek, és nem is tudtak mélyebbre hatolni. Az egyetlen dolog, ami bántott, az volt, hogy talán nem láthatom többé azokat, akiket szeretek.
De nem, nem halok meg, legalábbis nem ma. Nem hagyom magam olyan könnyen. És az életem története sem azt mutatja, hogy az első normális küldetésem lesz az utolsó. Eddig mindenben sikeres voltam, és van még egy csomó dolog, amit tanulhatnék...Kár lenne egy ilyen jól induló életet így elrontani.

Csendben figyelem az eseményeket, majd kicsit meglep, amikor Noriko oda lép hozzám. Érdeklődve hallgatom a beszédét. LÁtom hogy nagyon zavarban van, ezért inkább nem kínzom tovább. A vállára teszem a kezem és megszólalok:
- Ne aggódj, nem haragszok rád! - mondom. - Én voltam bolond, nekem nem kellett volna azt csinálnom! Még jó hogy félre értetted a dolgot. Elnézésedet kérem! - ekkor meghajolok a lány előtt.
Ezután elindulok a vezetőink után. Némán követem őket, nincs túl sok kedvem beszélgetni. Lényegében nem is tudom mit mondhatnék. Ha megszólalok, akkor magamra haragítom a társaimat. A legbölcsebb dolog az lesz, ha ezentúl némán fogok állni velük. Amikor megérkeztünk a meghatározott helyre, figyelmesen meghallgatom az utasításokat. A végén bólintok egyet, ezzel jelzem hogy felfogtam miről van szó.
Végül felkészülök a további útra. Lenne egy ötletem, amivel jelentősen megkönnyítenénk a dolgunkat, de akkor Shui kellemetlen helyzetbe kerülne. Úgy gondolom, a bogaraival valamelyest meg tudná vizsgálni a környéket. Azonban akkor kiderülne, hogy fél a "társaitól".

Nagyon megkönnyebbültem, hogy Hiroto már nem haragszik rám, de nem tudtam felelni, mert a jounin elkezdte vázolni a tervet.
Végighallgattam az utasításokat, és próbáltam előre elképzelni az eshetőségeket. A pár perccel ezelőtti optimizmusom kezdett alábbhagyni. Éreztem, hogy ez most már szó szerint vérre megy. Ráadásul eszembe jutott az is, hogy most nem csak az én életem forog kockán. Sokan most csak tőlünk függenek, lehet, hogy csak egy falu, vagy egy egész nemzet, akár az egész shinobi-világ? Ki tudja... ha ez a fegyver rossz kezekbe kerül, lehet, hogy az egész világot képes elpusztítani. És csak ez a 10-20 tud erről az egész mentőakcióról, akiknek nagy részét nem is ismerjük...
Kezdtem egyre nyugtalanabb lenni. Általában, mikor elképzeltem, hogyan fogok majd harcolni, minden olyan simán ment, mindig győztem, kisebb-nagyobb sérülésekkel. De most? Mi lesz most? Mi van, ha tényleg meg kell halnom? Akkor nem csak én bukok el, hanem talán az egész mentőakció.
De tegyük fel, hogy én megúszom. Viszont még akkor is számolni kell a többiekkel.
Az akadémián felkészítettek, mit tegyünk, ha megtámadnak, hogyan kell rejtőzködni, vagy rajtaütni, milyen technikák a legmegfelelőbbek, és így tovább... De arra nem tanítottak meg, hogyan kell végignézni egy bajtársad halálát. Hogyan ne borulj ki, hogyan ne veszítsd el a fejed, és ne rohanj utána ész nélkül... Nem tanították meg, hogyan őrizd meg a hidegvéred, mikor 90% az esélye, hogy meg fogsz halni...
Bár még nem voltam életveszélyben, még soha nem éreztem ilyen reálisan, ilyen elképzelhetően a halált, mint most. El akartam hessegetni a gondolatot, de egyszerűen nem ment. A csapattársaimra néztem: nem tűntek túl nyugodtnak. Vajon ők is erre gondolnak? Hogy meghalunk? Talán...
Megráztam a fejem. Egyáltalán miért kellett nekem ninjának mennem? A felvágás és a menősködés mögött mégis csak egy 12 éves kislány vagyok, akinek most inkább egy iskola padjában lenne a helye, nem pedig egy küldetésen. Az olyanok, mint én, talán nem valók ninjának... Talán rossz utat választottam. De azért mégis képtelenség, hogy én, az akadémia egyik legjobb tanulója, aki mindig, mindenből ötös volt, még gyakorlatban is, pont az érzéseim miatt bukjak el! Nem, ha már meg kell halnom, akkor bátran fogom megtenni.