Honebochi – Csont temető

Ez a Shimeshitsukai Varjak – Halált szolgáló varjak titkos rejteke. Az ország egyik eldugott hatalmas erdőségeinek egyikében található. Könnyen, szinte már túl könnyen is megközelíthető hely, nincs semmilyen természeti határa vagy éppen akadálya, könnyedén elehet érni, sőt messziről észrevehető, kihívó hely. De ez nem is csoda, hiszen lényegében nemmás, mind az erdőség közepén elhelyezkedik hatalmas fa maga a rejtek (olyannyira, hogy km-ről kiszúrható, kisebb hegyként magasodik az erdő fölé)! Akárki könnyedén képes eljutni oda, de kijutni eddig nagyon keveseknek sikerült. Ugyanis aki odatalál, véletlenül vagy szándékosan, a Varjak étkeként végzi, ahogyan semmi sem marad utána, csak csontok. Maga a hely is innen kapta a nevét, ugyanis a fa alatt ezernyi ember csontja terül el, szerteszéjjel!

Maga a fa felépítése a hierarchiára épül. Több szintre tagozódik, ahogyan egyre feljebb haladva egyre erősebb tagok élnek! Legfelül,a korona legtetején pedig egy szentély található, benne a klán és a rejtek vezetőjével! Maguk szinteken lévő építmények kicsik, ugyanis a klánon belül, senki sem óriási, sőt eddig egyetlen egy tag sem volt nagyobb egy kisebb kutyánál, ahogyan a tagok kis gally házikókban laknak.

Lihegve várom a rohamot. De vagy újabb cselen próbálkozik a klón, vagy megadta Kodo az időt, én személy szerint 2.-ban hiszek. Kodomo (szerintem az igazi) leült mellém. Rápillantok, és fejemet a fának támasztva vártam. Valahogy nem voltam beszédes hangulatomban… vagy a sebem miatt, vagy azért mert majd meg fulladok a levegőhiánytól. Lehet választani a kettő közül. Mikor Kodo megszólalt, egy „Hm?”-el válaszoltam a mondat kezdésére, és már beszélt is. Jó sokat. Fáradt mosolyt engedek el… vajon azalatt, hogy „most azonban megváltozik” rész alatt azt érti, hogy még több hasonló edzésben lesz részem? Az biztos, hogy nagyon megszívnám. Bár való igaz, hogy tuti hamar megerősödnék, de az is hétszentség, hogy az év végére egy falatnyi ép bőrrész sem maradna rajtam. Bár nem látom a sebet, azért ez is szerintem szép kis nyomot fog hagyni. A mondata végére egy holló repült Kodohoz…
~ Honnan ismerős az a dög? – morfondírozok magamban, de mikor Kodo folytatta, magamban ismét hozzátettem – Szóval innen.
Nagyokat pislogva hallgattam a fiút, elképesztettek a szavai, majd mikor idézett szinte kiugrottam a bőrömből. Szerencsére a bőrömben maradtam, de a lendület talpra állított, amely miatt a seb ismét nekiállt vérezni, és nagyon sajogni. Mikor fel kéne szállnom kissé megdermedtek a lábaim.
- Egy kis pillanat össze kell szednem magam. – szólok Kodonak a varjúra nézve.
Vajon mikor evett utoljára? Talán nem nagyon régen, hisz Kodo is rajta van… vagy az idézőiket nem bánthatják? Áh mindegy egyszer élünk… És én remélem nem egy madár gyomrában múlok ki. Nagy nehezen sikerült, felkászálódnom a böhöm madárra. Utána már csak azért kellett paráznom, hogy ne vessen le a hátáról.
- Komolyan mondom az óriás tintahallal is előbb nekimentem robbanó jegyzetekkel, mint nyugton rajtamaradni ezen a hollón – mondom Kodonak, majd eszembe jut, hogy mondta, hogy ezek a léynek értelmesek, így a többit a madár felé intézem – Ne vedd magadra, most repülnék először… - mondom kissé kellemetlenül.
És ekkor jött a felszállás. Nagyon reméltem, hogy egy tollát sem téptem ki, bár jó nagyok, amekkora erővel kapaszkodtam, nem lepődnék meg, hogy egyet-kettőt eltörtem volna (mármint a toll vázát). Csak azután lazítottam a fogáson, miután a vállam kis híján megadta magát. Azért remélem a sok erőlködéstől nem vesztem eszméletem a vérveszteség miatt. Talán annyira nem vérzek, remélem. Mikor végre elég biztonságban érzem magam, és a szemem is hozzászokott a hirtelen állapotváltozáshoz, inkább csak csodáltam a tájat. jó ideje repülhettünk szótlanul, mire megszólalok. (ha tudok) Háttal ültem a menetiránynak, és arra felé bámulok, amerről jöttünk, és szomorú hanggal beszélek Kodohoz.
- Tudod Kodomo… őszinte leszek veled. Nem érzem magam néha teljesen azt, hogy ez mind valóban én lennék. Nem tudom elhinni, hogy ekkora szerencsém legyen, hogy ilyen jó családot kapjak, ahol fivéreim, nővéreim mind erősek, és kedvesek. De… mégse érzem azt hogy ez teljesen én lennék. Szeretek Djuka lenni. De mi voltam előtte? Mielőtt találkoztunk volna megsérült a fejem, és elvesztettem minden előző emlékem. Nem tudtam kik a szüleim… nem tudtam merre tartottam… még a nevet sem tudtam, csak egy kardmarkolatra rögzített nevet használok. Valóban én lennék Ryuu? Vagy emlékeim elvesztése előtt tolvaj voltam, és ezt is mástól vettem el? – mély levegőt veszek, és Kodomra nézek – Hálás vagyok, hogy kiragadtál a sötétből. Emiatt az életemmel tartozom neked. Mondj bármit akkor is. De lásd be. Míg nem tudom meg ki voltam… ezt még nem tudom lezárni.
Az út további részét. Némán töltöttem el. Ha Kodo próbált is szóval tartani, rá kell jönnie, hogy nem fog egy jó ideig beszélő partnerként kommunikálni velem. Végül azonban megérkeztünk. Hogy mit láttam? Egy rohadt nagy fát, ami felé közeledni kezdtünk.

Miután a nagy dög madár letett minket, és eltűnt jött a séta. Hát.. hogy is fogalmazzak. Nem éppen a legszívderítőbb helyre érkeztünk. A földön fel-felbukkanó csontok látványa elborzasztott. Nem lettem rosszul, és estem pánikba… shinobi lennék vagy mi a fene… de… azért elég durva. Kodomot végighallgatva fájdalmas mosolyba húztam számat.
- Szép kilátások.. – mondom jól kihallható szarkazmussal, majd azért poénosan hozzáteszem – Jószívű? Én? Nem keversz össze Ameval?  - hirtelen elkomolyodva azonban befejezem a beszédet – Hálás vagyok a bizalmadért. Nem fogok kudarcot vallani, testvér.
Felnéztem a hatalmas fára… szép lesz felfele az út. Rárakom a lábam a fa törzsére, és chakrámat összpontosítva próbáltam ott tartani. Eltartott egy ideig, de sikerült végül lépnem párat a fán, majd visszanézek Kodomora. Biccentek felé búcsúféle képpen, majd elindulok felfele. Szinte örökkévalóságnak tűnt az út lépésről-lépésre a fán, ám a lelkemben lappangó félelmet el-elnyomva, határozottan haladtam. Nem akartam kudarcot vallani… nem akarok Kodora szégyent hozni. Ő hozott ide, a varjúk már biztosan tudják, ha itt kudarcot vallok csak azt érem el, hogy meghalhatok, viszont a hollók akár már kételkedhetnek testvérem ítélőképességében. Azt már nem! a Djuka  klán becsületére mondom, nem fogok itt pánikba esni. És hirtelen változott a terep, és én ott állok a seregnyi varjúval körülvéve egy hatalmas fészek középen. Nem nézelődök, egyenesen a tekercsen ülő példány szemeibe meredek, hiába zavar a szemem sarkában mozgó árnyak. Egy kis darabig állok, majd fél térdre ereszkedek, és meghajtom fejemet, ám tekintetemet nem veszem le a holló szemeiről. Néhány állatnál a tekintet elkapása a félelem jele.. jobb lenne nem kockáztatni. Ha a holló még mindig nem szól, kiegyenesedek, majd határozott hangon szólok fel.
- Üdvözletem nagy Bölcs. Bocsásson meg, hogy zavarom, de azért járulok a hollók népe elé, hogy szerződéskötés reményében, egymás oldalán harcolhassak fajuk büszke harcosaik mellett. Kész vagyok alávetni magam bármilyen próbatételnek, életemet, egészségemet nem kímélve, hogy bebizonyíthassam nem üres szavakkal érkeztem. – mondom lassan, tagoltan és hangsúlyozva beszélve.
Majd csöndben várok, amíg csak kell, és kezeimet minél távolabb tartottam fegyvereimtől, nehogy rossz jelnek vegyenek egy-két megmozdulást.

A Bölcs nyugodtan ült a helyén, és én egyre nyugtalanabb vagyok. Bár eltökéltségem nem változik, azért zavaró, ez a hosszú csend, de továbbra is próbálkozok nem elpillangatni. Végül a hatalmas holló megmozdul. Ahogy moccan fejem is megrezzen kicsit, és feljebb kapom, a tekintetem. Szinte ezer évnek tűnt, mire kitárta szárnyait, ám az alóla feltörő hollók felém vették az irányt. Elmormogok magamban egy szitkot, és a kardom felé nyúlok, ám ekkor észbe kapok. Kodo szavai törnek fel bennem.
"-Légy bátor, légy erős és ne mutass félelmet. Ha félelmeid és érzéseid kimutatod, te magad is a csontok temetőjének részévé válsz."
Kezem megtorpan fél úton. Összeszorítom fogam, és karjaimat az arcom előtt keresztbe vetve, bal lábammal kitámasztva magam várok elszánt tekintettel.
- Nem fogok meghátrálni, ha már idáig eljöttem! Nem hozok szégyent a családomra, és a társaimra, akik bíznak bennem! Vagy társatokként távozok innen, vagy csontokként végzem, nem érdekel, de nem hátrálok meg! - kiáltom az ezernyi szárnyak csapta zajba.
Eltökélt voltam. Ha kell itthagyom a fogam, de nem mutathatok félelmet. Kodo szavai adtak erőt bennem. Sorra felrémlettek családom tagjai. Kodo, Narahiko, Ame, Kazuma, és megannyi Djuka. Ha itt most feladom, azzal azt mutatnám feléjük, hogy a Djuka család egyik beteg ágának tagja vagyok, melyre ráfért már a csonkítás. Azt már nem! Nem veszítem el még egyszer a családomat! Megfeszítem izmaimat, és várom a becsapódást.

Sötét fellegekben gyűltek a hollók.. én mégis ott álltam… fegyverek nélkül, mert úgy éreztem nem húzhatom elő. Nevezzetek ostobának, de valami nem engedte. Aztán mikor azt hittem végleg elsötétül minden hirtelen elült a zaj, és én ott álltam, ahol eddig, de ezernyi holló eltűnt. Szinte ledermedtem, mikor a nagy varjú megszólalt. Egy pár pillanatig némán álltam majd megmozdultam. A kérdésre szinte magamat is meglepő határozottsággal feleltem.
- Elfogadom.
Kardomat egy csöppet kihúzva, végighúzom az élén finoman a hüvelykujjamat, majd lassan megfontoltan aláírom a pecsétet. Végül felállok, és hátrébb állok. A nagy madár köszöntésére csak annyit felelek, mielptt távozok.
- Megtisztelve érzem magam, hogy befogadtak.
 
Kodo mellé írva szinte összeestem
- Körülbelül majd összecsináltam magamat… fogalmam sincs, honnan volt elég határozottságom, de sikerült… - mondom kissé sápadtan a testvéremnek, aki nem sokkal ezután nekilátott az okításomnak

Kodomo jó tanárnak bizonyult. Egyszerűen elmondta, a nagy valószínűséggel bonyolultabban működő technikát, és leegyszerűsítette, és ezzel egy időben lerövidítette a megjegyezni valót. Nem tűnt olyan bonyolultnak, bár úgy érzem azért nem lesz ilyen egyszerű dolgom… Kodo viszont számít rám, így muszáj lesz beleadnom mindent. Kodo végül megismételte a kézjeleket. Én, hogy egyszerűbben tudjam memorizálni, ujjammal belekapirgáltam a jutsu jelképeinek, nevének ábráját a földbe. Viszonylag könnyen megjegyezhető, de azért jó, ha van emlékeztető. Egyszer-kétszer átgyakoroltam azért, a mozdulatokat. Persze lehet, kicsit furcsa lehet testvéremnek, hogy ennyi idő után is ennyit vacakolok a kézjelekkel, de sajnos én inkább a kardjaimra szeretem fektetni a hangsúlyt nem a technikákra. Meg hát azokat, már memorizáltam, és annyira nem jó a memóriám egyelőre, hogy sec perc alatt megtanuljak mindent. Végül elérkezettnek láttam az időt. Kezemen lévő seb, még, úgy ahogy még ideális volt, hogy ne kelljen újat vágnom kezemre. Kicsit erősebben megnyomva máris kiserken a vér. Bár nem tudom, hogy ennyi elég-e, így még jobban megnyomom, hogy a kezdetleges varr, teljesen felszakadjon. Ismét elkezdett szúrni az ujjam vége, de hát nem halok bele… Máris felvettem a kezdeti kézjelet, majd szépen sorban elmutogatom a jeleket, végül így szólok.
- Kuchiyose no jutsu! – szólok határozottan, és tenyeremet a földre nyomom.
Némán állok, és nézem a tenyeremet, de nem történik semmi. Felállok, és még nem sérült kezemmel, kicsit megvakargatom a fejemet.
- Úgy tűnik, nem fektettem bele elég chakrát. – vakargatom meg a fejemet.
Kissé még mindig a sokk hatása alatt álltam, ami fönt ért. Bármennyire is megrendíthetetlennek tűntem ott fent, azért be kell vallani… Kis híján össze és visszacsináltam magam, a parázástól… Nem gyakran támadja meg az embert egy nagy rakat madár. Így hát kicsit le kell nyugtatnom magam. Behunyom a szemeimet, és koncentrálok. Elmémmel megpróbálom megüzenni testemnek, hogy nyugodjon le. Légzésemet szabályozva próbálom a szívverésemet is szabályozni. Lelki szemeim elé hasonló képet festettem, mint amikor a vízen járást gyakoroltuk. Szinte, már hallani is hallottam, ahogy a tenger hullámai, végigcsapnak a lábaimnál… és ekkor valami tényleg hozzáért… Szint szívrohamot kapva meredek az egér után, ami átmasírozott a lábamon. Fújok egyet kicsit idegességemben.
- Ezen a helyen elég nehéz összpontosítani a chakrát… legalábbis nekem… sosem ment túlontúl gyorsan, ha túlontúl felizgattam magam előtte… éles helyzetekbe sokkal jobban megy…
Bár pár pillanatot még a rágcsáló felé nézek, hamarosan visszatérek az „elme” világába. Lehunyom a szememet, és ismét nekiállok összpontosítani. A „tenger” most hamarabb kezdett el hullámozni, mint az előbb, és éreztem, ahogy chakrámat sikerül összegyűjtenem. Légzésem egy csöppet még szakadozott, de csak azért, mert nagyon izgatott voltam. Végül kinyitom a szememet, és a chakrámat összpontosítva, a kézjeleket próbálom felidézni, de hiába próbálkozok nem sikerült fejből felidézni…
- Nem igaz, hogy nem sikerül fejben tartanom..
Kénytelen kelletlen ránéztem a puskámra, majd felszólok.
- Jó akkor próbáljuk meg megint….
A chakra összegyűjtése most sokkal egyszerűbben ment. Szinte pár másodperc alatt összegyűjtöttem a kellő mennyiséget, viszont volt egy fontos dolog.
~ A fene vigye el, ez a fránya seb… már nem is vérzik.
Fújok egyet, de végül nincs mit tenni. Előszedem a kunaimat, és a pengét, most a mutatóujjamra helyezve, egy hirtelen rántással felhasítom a bőrt az ujjamon.. meg egy kicsit a húsom is.
- Az istenit… ez egy kicsit mély lett… - mondom fáradt mosollyal, bár igazság szerint ordíthatnákom volt.
Bár foghatnám arra, hogy fájt a seb, igazság szerint nem ezzel volt a gondom. Egyszerűen pocsék érzés volt, hogy Kodo magyarázata ellenére, és ilyen suta maradtam… Egyszerűen képtelen vagyok gyorsan tanulni… ez egyszerűen zavaró. Egyre jobban kezdem úgy érezni, hogy Kodo egyre inkább kezd csalódni bennem… ez elkerített. Nagyon is. Veszek egy mély levegőt, és ismét nekiveselkedek. Azért a kíváncsiság megöl egy kicsit, hogy vajon milyen lesz az idézett Társam. Volt egy olyan megérzésem, hogy nem lesz olyan nagy dög, mint amit Kodomo megidézett… bár hogy őszinte legyek már annak is örülnék, ha legalább nem egy tojást idéznék meg… harctárs kell nekem, nem omlettnek való. Meg azért szerintem egy anyaholló sem örülne neki, ha kiragadnám a fiókáját a fészekből. Kicsit megrázom a karomat, hogy kimenjen az ujjamból a zsibbadáság. Izgalom, letörtség, és feszültség… nem éppen kellemes trio.
- No akkor!
Szépen határozottan kezdem el a kézjeleket… disznó, kutya, madár, majom kos. Majd lélegzetemet visszatartva, szinte fülemben hallva a szívverésem dobogását a föld felé nyomom kezemet…. szinte maga volt a végtelenség. A kezem végül elérte a földet, és én határozottan szólalok meg.
- Kuchiyose no jutsu
Ekkor egy pecsét jelent meg a földön. Rémületemben rögtön hátrébb ugrottam, és a feltörő fehér füstfelhőtől végül semmit sem láttam.