Mokuto Daisuke

Név: Mokuto Daisuke
Ország: Víz országa
Rang: Genin
Kor: 14
Nem: Fiú
Felszerelések:
5 db Kunai
5 db Shuriken
1 db Katana, melynek fekete, bőr, mintázatlan markolatáról egy 40 centis kötél lóg.
3 db robbanó jegyzet
1 db légzőmaszk
8 méter drót
3 db füstbomba
1 db Elsősegély készlet

Kinézet:
Közepes magasságú, testalkatú. Barnásvörös hajú, sötétbarna szemű fiú. Barna bőrkabátot visel, alatta pedig egy testre feszülő szürke póló van. Fejpántját a karjára kötve hordja. Arcán látszik kissé az elkeseredettség, a szomorúság, szemében pedig tükröződik a magány.

Jellem:
Mielőtt elveszítette volna csapatát, viszonylag vidám, kedves fiú volt ám a történtek után teljesen megváltozott, zárkózott, céltalan, elkeseredett és szomorú lett. Nem vágyik semmire, csak vár valamire, valamire, ami ismét megváltoztatja az életét.

Előtörténet:
Az Víz országában, Kirigakure no Sato-ban születtem, egy igencsak jó módú család sarjaként. Nem volt testvérem így mindent megkaptam, amire szükségem volt, sőt annál jóval többet. De én nem erre vágytam, soha sem akartam egy elkényeztetett kis ficsúr lenni, mindig inkább az átlagba vágytam. Hogy miért? Soha senki sem úgy tekintett rám mintha egy lennék közülük, soha nem voltak barátaim, igazából azt sem tudtam mi az a barátság. Arra gondoltam, hogy talán ha jelentkezem a Ninja akadémiára, akkor talán egy lehetek közülük és lesznek barátaim, ám volt két aprócska kis gond, a szüleim és az, hogy egy kicsit túlkoros vagyok. Először a szüleimet kellett meggyőznöm tudtam, hogy nehéz lesz, de megpróbáltam. Óvatosan, egy vasárnapi ebédnél próbáltam nekik elmondani a terveim. Eleinte nem hallották szívesen a dolgot, sokáig kellett győzködnöm őket mire belementek. Nagyon örültem, már csak abban reménykedtem, hogy nem utasítanak el a túlkorosság miatt, de – szerencsére – még éppen belefértem.

A vágyam beteljesült, minden úgy van, ahogy szerettem volna, ez volt az első nagy lépés amit egyedül tettem meg az életemben. Az akadémiai életben voltak jó és rossz dolgok egyaránt, de szerintem ez így van rendjén. Délutánonként csak edzettem és edzettem, hogy minél jobb legyek, hogy a szüleimnek bebizonyíthassam, hogy jól döntöttek. És ez sikerült is, aminek nagyon örültem. Esténként sokat gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha nem jelentkezem az akadémiára, mi lett volna, ha más, „normális” családba születek. Ezekre mind máig nem találtam választ, de rájöttem, hogy nem is ez a lényeg, hanem az, hogy azt tegyem, amit én szeretnék, és ne hagyjam, hogy mások befolyásoljanak. Ahogy teltek az évek, egyre csak közeledett a Genin vizsga, nem gondolkoztam sokat ezen, hogy átmegyek-e vagy sem inkább még többet edzettem, sokszor egész nap csak a gyakorlópályán voltam.

És eljött a Genin vizsga előtti utolsó hét, azt hittem, hogy szét fogom izgulni magam, de nem így van. Egyáltalán nem félek vagy izgulok, csupán reménykedetem, hogy átmegyek. Nem edzettem többet mint eddig, hiszen már így is nagyon sokszor túlterheltem magam. Ahogyan közeledett a vizsga ideje, még mindig nem jöttek elő a negatív vagy akár pozitív érzelmek ezzel kapcsolatban, kialakult bennem egy bizonyos fokú magabiztosság. Hogy ez jó-e avagy rossz, azt nem tudom, az idők során majd úgyis ki fog derülni, már egyre kevésbé lepett meg a dolog, hiszen eléggé nyugodt, megfontolt voltam már akkor is.

Eljött hát a nap, érdekes mód még most sincsenek bennem érzelmek: vagy átmegyek, vagy nem, persze azért szerettem volna átmenni és fontos is volt számomra, de mégis így álltam hozzá. Nem szeretem az olyan helyeket, ahol sok az ember és ráadásul még a feszültség is elég nagy. Kerestem egy nyugodtabb sarkot és ott vártam, hogy én következzek. Nemsoká el is jött a pillanat, én következtem. Ekkor tört rám egy kisebb érzelem hullám, de hamar elmúlt vagy legalábbis nem arra figyeltem. Lassan ám magabiztosan léptem be a vizsga terembe, ahol három vagy négy – már nem emlékszem pontosan – vizsgabiztos ült.
- Daisuke, nemde? – kérdezte az egyik, idősebb vizsgáztató.
- Igen, Daisuke vagyok – mondtam magabiztosan, az előttem ülő férfinak a szemébe.
- Nos akkor ne is pazaroljuk az időt, felteszünk pár kérdést amelyre amennyire csak tudsz részletesen kell válaszolnod – Mondta egy másik vizsgáztató.
Bólintottam, majd vártam a kérdéseket. Hogy pontosan mik voltak ezek, arra már nem emlékszem, annyi ragadt meg, hogy általános kérdések voltak, semmi komoly. Miután a legtöbb kérdésre helyesen válaszoltam következett a gyakorlat.
- Remek, remek – szólalt föl a harmadik felügyelő is. – Akkor most következik a gyakorlat, mutass nekünk egy Henge no jutsut. – folytatta mondandóját.
Még mindig meg volt a magabiztosságom ám nem tudtam, hogy kinek az alakját kéne fölvennem, de nem gondolkozhattam ezen sokáig így az egyik vizsgáztató alakját vettem föl. – Henge no jutsu! – mondtam félhangosan, miközben a megfelelő kéz jelek kíséretében. Nem volt tökéletes, néhány hiba volt a dologban, de elfogadható volt. Átmentem. Nagyon örültem a dolognak, alig tudtam megállni a mosolygást.

Nem sokkal az után, hogy átmentem beosztottak egy csapatba. A társaim: Renji és Ururu. Renji egy vidám, örökké pattogó srác volt. Ő az akrobatikus harcot kedvelte. Ururu, egy szerény lány volt. Orvosi ninjának tanult. A senseiünk Hotomi-sama volt, ő egy kedves ám szigorú tanár volt, és szerintem jó tanár is. Tőle tanultam meg forgatni a katanát, ő vezetett rá arra, hogy nem csak a büszkeség, a dicsőség és a tisztelet a fontos, hanem tarásaink és hogy őket megvédjük, lényegében társak nélkül a shinobi egy senki, legalábbis a legtöbb esetben – én ezt szűrtem le a beszélgetéseinkből, amit vele folytattam.

Hát eljött ez is, az első komolyabb küldetésem, ahol nem csak elveszett házi kedvenceket és egyéb tárgyakat kell kergetnem vagy éppen keresgélnem. A feladatunk az volt, hogy találjunk meg egy, a faluból elszökött Genin-t és vigyük őt vissza, hogy ne váljon belőle kóbor ninja, hiszen nem élné túl sokáig egyedül. Nem tudtam mire számítsak hiszen ez volt az első komolyabb feladatom, nem tudtam, hogy hogyan és merre kéne nekikezdeni, még szerencse, hogy velünk volt Hotomi-sama is. Csupán 1-2 óránkba tellett, hogy ráakadjunk a fiúra, vagy legalábbis arra, akiről azt hittük, hogy ő az akit kereseünk. Ám - balszerencsénkre - nem ő volt az, mint később kiderült, hanem egy Bunshin. Jól kitervelt csapda volt, még a sensei is belesétált, és valószínűleg pontosan ránk azaz az eltűnt Genin-t kereső csapatra, ebből feltételeztem, hogy a fiú még sem önszántából hagyta el Kirigakure-t, ha még is, akkor pedig a csapda felállítói jókor voltak, jó helyen és láthatták, hogy a Genin, azaz Yusuke egyedül hagyta el a falut, bár szerintem ennek kissebb az esélye. Mint már említettem a csapda jól volt fölállítva, senki sem gondolt erre. Amint a taicho közelebb ment a klónhoz az eltűnt és máris jónéhány robbanó jegyzettel fölszerelt kunai és shuriken repült felé. Nekünk még volt esélyünk, hiszen elég távol voltunk a robbanó jegyzetektől. Hotomi-sama kiáltott hogy fussunk, hiszen tudta, hogy semmi esélyünk nem lenne. De mi túl makacsok voltunk és minenáron maradni akartunk - ez lett a vesztünk, legalábbis a társaimé, Renjié, Ururué és a Senseié, csupán én éltem túl elég komoly sérülésekkel, biztosan elájultam és azt hitték meghaltam, bár ezt csak feltételezem, hiszen a következő emlékem, hogy a korházban fekszem és valami iszonyatosan fáj.

Nagy változás következett be az életemben, jóval megfontoltabbá, de egyben zárkózottabbá váltam, ez valószínüleg a történtek miatt volt. Nem volt kedvem semmihez, már a délutáni edzéseimet sem csináltam csak ültem a szobámban. Az egész esetért magamat hibáztattam, hogy miért voltam olyan makacs és miért nem hallgattam a Sensei-re. Nagyon fáj belegondolni - mégis mindig, minden este, minden reggel és mindig, amikor nincsen semmi elfoglaltságom megteszem -, hogy ha hallgattam volna a Sensei-re, akkor talán még mind annyian élnénk. Még talán Hotomi-sama és túlélhette volna, ha nem hátráltatjuk, hiszen ő minket akart megóvni... Azóta is várom, hogy történjen valami, hogy ismét legyen miért élnem, a saját életemet.

Uhh, figyelmetlen volt , először az Eső országát írtam be, csak aztán kijavítottam vízre, úgy tűnik onnan kimaradt - javítottam.

És a vége felé már eléggé fáradt voltam, valamikor éjfél után írtam azt a részét, megpróbálok rajta kicsit javítani.

Edit: Javítottam, remélem jobb lett.