Katsumi Mao

**Katsumi Mao** Szomb. Ápr. 02 2011, 16:05

"Be nagyon rettent ez a várás,
Be méltatlan is a mi sorsunk:
Tépett és véres milliók,
Két szép ember, kiket rosszkor vett
Elő a megkivánás."

(Ady Endre)

Úgy kaptam meg ezt a furcsa könyvecskét, melynek minden oldala tiszta, fehér és üres, hogy írjak bele valamit önfejlesztő tréningként. Azt mondták, hogy ezt senki sem fogja elolvasni és ide minden egyes apró titkomat leírhatom, hogy mi történt velem, hogy éppen mit tettem és mit veszítettem. Talán legillőbb az lenne az lenne eme csodaszép fehér lapocskáknak, hogyha valami egzotikus szín festené be lapjait, mint például a vörös és már azt is tudhatja mindenki, hogy a vörös szín nem átlagos tintából fog származni. Így felkaptam magam és kerestem egy megfelelő áldozatot kinek az a sorsa rendeltetett el, hogy az én könyvem lapjait fesse be. Az egyet belemártva a vörösbe, majd megnyalom az ecset végét, hogy jobban fogjon. - Hmm... egész érdekes íze van... Mondtam ki halkan, ahogyan nekiültem leírni, hogy mi történt velem.
Minden egy Tomoko nevű nővel kezdődött el. Reggel miután felkeltem ágyamból lesétáltam a konyhába ahol már a nővérem várt engem és csinált nekem finom reggelit. Evés közben izgatottan lóbáltam a lábaimat a levegőben, hisz a mai nap lesz az első alkalom, hogy találkozok a kiképzőmmel és a beosztott csapattársaimmal. Az utóbbi dolog nem igazán érdekelt, csakis a kiképzőre koncentráltam, mert arra vágytam, az volt a célom, hogy olyan legyek mint az én nagyszerű nővérem, aki mára egy elismert kunoichi Konohában. Én is ilyen szerettem volna lenni mint ő, ezért úgy döntöttem, hogy beleadok mindent a mai napba. Harci felszereléseimet itthon hagytam, csak a kedvenc kunaiomat hoztam magammal egy fegyvertartóban, egyéb felszerelés nem volt nálam, úgy véltem többre nem lesz szükségem.
Miközben az úton haladtam, a fejemben a tegnapi napot idéztem fel, hogy mit is mondott nekem az a bizonyos Chuunin oktató. "Kilenc óra körül menny a Ramenezőbe és ott fog várni rád a hozzád beosztott csapat valamint sensei." Még bőven benne voltam az időkeretbe és még arra is volt időm, hogy nézelődjek az utcán amire nem sokszor volt alkalmam. Persze ezt a nézelődést nem úgy kell elképzelni, mint amikor egy kíváncsi kislány minden egyes boltba berohan, beleszagol a levegőbe és forog egyet az örömtől, hanem lassacskán haladtam előre az utcán, fejemet lassan forgatva, hűvös tekintettel tekintettem be egy-két üzletbe, majd nyugtáztam magamban, hogy ez is megvolt. A sétatempóm lassabb volt, mint egy öregemberé, de még így is időben értem oda a ramenezőbe, hogy találkozzam tanítómmal. Leültem az egyik székre, majd pedig unott tekintettel nyúltam egy evőpálcikáért, majd azzal kezdtem el "játszani". A pontra helyeztem a pálcika végét, melyet tartottam, majd lassú mozdulatokkal ide-oda húztam azt. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha éppen rajzolnék valami, azonban nem történt több, mint a testem magától mozgott, na meg az unalomtól, azonban rajzolásról szó sem volt, pusztán mindég olyan helyzetbe helyeztem a kézfejem és a benne lévő pálcikát, hogy kényelmes legyen nekem. Már közel három órája ültem ott annál a pultnál hideg tekintettel és furcsa kézmozgással amikor be telt a pohár, majd a két pálcikát összecsapva a kezemben azt az asztalra tettem, mint amikor valaki éppen befejezi az evést, csak én most a várakozást fejeztem be. Az öreg, aki vezeti az éttermet, vett magán annyi erőt és megkérdezte, hogy mire a dolgokra.
- Nem sűrűn látlak itt... Mond csak kiket vársz? Kérdezte az öreg és én válaszoltam neki, mit tehettem volna mást, legalább ő megtudja, hogy hogyan hagytak faképnél. - Egy Tomoko nevű kiképzővel kellett volna itt találkoznom már vagy három órával ezelőtt. De se híre se hamva... Közöltem vele, ahogyan ő hirtelen megilletődött és a kezét a fejéhez kapta.
- Tomoko nem épp arról híres, hogy mindent meg tud jegyezni... De nemrég láttam őt két ifjonccal a kiképzőterep felé igyekezni... Mondta sajnálkozóan, ahogyan felcsillant a szeme. - Na mindegy, már ha itt vagy nem kóstolod meg a híres Ramenemet? Vetette be ügyes cselét, hogy még több bevételhez juthasson, de én már nem hallottam meg kérdését, hisz fejem elvörösödött és majdnem szétdurrant. Hirtelen, minden szó nélkül felálltam az asztalról, lehajtott fejjel, majd szépen lassan elhagytam a Ramenezőt.
- Szóval mégiscsak elfelejtettek... Pont engem... Főtt a fejem, ahogyan súlyosabbnál súlyosabb léptekkel haladtam a szóban forgó hely felé. Alig telt bele tíz percbe és máris megérkeztem a kiképzőterepre, ahol azonnal megpillantottam három személyt. Egy idősebb nő volt ott, valamint két körülbelül velem egykorú lány. - Meg vagy toooook... Mondtam ki oldalra biccentett fejjel, mintha a bújócskában megtaláltakat azonnal kivégeznék. Lassan közeledtem feléjük, majd amikor körülbelül öt méteres távolságba volt köztem és a nő között, megálltam.
- Sensei? Csak nem megfeledkezett valamiről? Valami nagyon fontosról? Kérdeztem tőle egyenlőre még nyugodt hangon, miközben a szemeim körbejártak a terepen és jobban megfigyeltem azt a két, lányt aki Tomokoval volt. Az első akit megfigyeltem, az egy vörös hajú lány volt, aki tőlem nem sokkal lehetett idősebb. Lesült róla, hogy ő az a bugyuta fajta, aki egyből nekirohan mindennek kérdések és válaszok nélkül. Ezek után szemeim a másik lányon állapodtak meg, aki enyhén szólva nagyon meglepett engem. A lánynak macskafülei és farka volt, amit a pillanat hevében nem tudtam hová rakni és ez látszódott is az arckifejezésemen. Nagyon érdekelt, hogy vajon ki vagy mi ő, de még bármit is csinálhattam volna a Kunaiommal, amit magammal hoztam, Tomoko megszólalt. Kezét hirtelen a fejéhez kapta, és látszott rajta, hogy beugrott neki "Elfelejtettem valamit." Mindezek után a másik két lány felé fordult, majd megkért mindenkit, hogy mutatkozzunk be egymásnak, mert valami tesztet, amit valószínűleg a két csapattársammal megcsinált, engem kihagyva belőle.
-Katsumi Mao vagyok. Imádom a vérvörös színt és a csillogó kristályokat, de azokból is a vörösöket. Gyűlölöm a semmirekellő csapattársakat... Itt egy gyors pillantást vetettem a két lányra akik egymáshoz túlságosan is közel voltak már -...valamint utálok unatkozni és a várakozás sem az én kenyerem.
A kis kijelentésemnek meg is lett az eredménye, az egyik lány, jobban mondva a vörös egyből nekem támadt, a nyakamat elkapva egy fának szorított és mérgesen rám kiabált. -Ki vagy te, hogy így beszélj rólunk? Kinek képzeled te magadat. Szereted a vöröset. Még egy beszólás és láthatsz annyit, hogy egy életre meg fogod utáni. Hangzottak el eme szavak, mely egy kis mosolyra adtak indokot nálam. A jobb kezem benne volt a fegyvertartómban és ráfonódott arra az egy kunaira amit magammal hoztam, majd végül elengedtem azt. Feje közel volt hozzám, ezért én suttogva, groteszk hangon szóltam hozzá. - Akárhányszor látod, akárhányszor érinted, akárhányszor ízleled, ez a szín megunhatatlan és magasztaló. Jelentettem ki miközben ráharaptam ajkam szélére, majd az abból kiburjánzó vérből egy keveset gyengéden a lány arcára vittem fel az egyik ujjam segítségével, majd a többit a nyelvemmel ízlelgettem. - Ettől a színtől nem lehet megszabadulni, akárcsak a hajadtól sem. Mindezek után elengedett és értetlenül nézett rám, de én nem foglalkoztam vele, nem tartottam annyira, hogy bővebben kifejtsem neki ezt a dolgot. Mindezek után Tomoko tapsszóval jelezte, hogy fejezzük be a vitát, majd elmondta, hogy Konoha kapujánál fogunk találkozni a küldetésünk miatt ezt követően pedig egy kisebb pukkanás kíséretében eltűnt. Megvontam vállamat, majd a két lánytól el nem köszönve, sétáltam haza, ahol már várt rám nővérem. Nagy vonalakban elmondtam neki, hogy mi történt velem, majd megkértem, hogy csomagoljon be nekem némi hideg élelmet, mert küldetésre megyek. Ezek után felsétáltam a szobámba, majd felkészültem a küldetésre. Immáron minden egyes shurikenemet, kunaiomat beraktam a fegyvertartómba, a hatalmas fuuma shurikenemet felcsatoltam a hátamra, esernyőmmel a kezemben visszatértem a konyhába, ahol már az étel el volt készítve de nővérem sehol sem volt, csak egy üzenet volt az asztalon.

"Aztán ügyes légy nekem,
Ne feledd, csapatmunkával
minden sikerülhet.
Légy ügyes Mao-chan"

Állt ott a darab papír, amiből arra következtettem, hogy neki is küldetésre kellett mennie, vagy hívatták. A részletek ezzel kapcsolatban most nem izgattak, gyorsan eltettem az ételt, majd elindultam a Kapuhoz. Míg az úton haladtam, az esernyőt a fejem fölött tartottam, hogy felfogja azt a kevéske fényt is ami eljutna hozzám. A kapuhoz elsőként értem oda, majd az egyik fa árnyéka alá beállva, leeresztettem esernyőmet, majd a kezemben tartva azt vártam a többieket.
Elsőként a vörös hajú lány érkezett meg, aki nem árulta el a nevét, de nagyon kíváncsi sem voltam rá. Nem jött oda hozzám, pár megvető pillantást intézett felém, melyet én a hűvös szemeimmel blokkoltam. //Szempárbaj xD// Őt követte a macskafüles lány, akiről kiderült, hogy a neve Ayami. Miután odajött közénk, elővett a táskájából pár szelet süteményt, majd a vöröskét megkínálta, aztán félve bár, de hozzám is oda jött, majd felém nyújtott a süteményeiből. Értetlenül néztem a lányra, tudtam, hogy mit akard, de nem értettem miért teszi azt amit. Amikor közelebbről megnéztem azt a valamit, megláttam, hogy sütik azok és még az illatukat is megéreztem ami mondhatni elég finom volt. Imádtam mindenféle édes dolgot és ezek alól a sütemények sem voltak kivételek, így a testem magától cselekedett holott én legszívesebben elutasítottam volna nevetséges kis felajánlását. Kezem lassan megemelkedett, de még mielőtt vettem volna egy darabot, ujjaim megálltak a sütemény felett. Szemem sarkából rápillantottam Akemera majd utána Ayamira is, hisz sosem lehet tudni mit terveznek mások, lehet hogy direkt valami bénítómérget kevertek az egyik szeletbe. Miután nem láttam semmit sem a lányok arcán, egy határozott mozdulattal megragadtam az egyik szeletet. Fejemmel bólintottam egyet a lánynak, ezzel is jelezve köszönetemet, majd pár lépésnyit távolodtam tőlük, hisz túl közel voltak hozzám. Ráfonódtam a fa másik, nyugalmasabb oldalára, majd ott fogyasztottam el a finomságot. Nemsokkal ezután megjelent Tomoko sensei is, majd kiosztva a feladatunkat elindultunk a közeli erdőségbe. A küldetésünk célja nem más volt, mint egy öreg perverz konohai shinobit visszavinni a faluba. Tomoko azt is elmondta, hogy ezt mindig megcsinálja, hogy tesztelje a következő generáció geninjeit. Az erdőben együtt haladtunk előre, miközben Tomoko nyomokat keresett. A tanítónkat követve hamar el is jutottunk egy kisebb tisztásra, ahol egy fa ketté volt vágva és volt valami beleírva.

„Ha megtaláltok ügyesek vagytok,
ha elhibáztok, azt ti bányátok,
a nap végére hazatértek,
és titeket szégyenszemre hazaviszlek!"

Mesélő: Karin
Csapattársak: Ayami Remiyu és Sayuri Akeme
Helyszín: Konoha kiképzőterepe, Konoha kapuja, Határvidék
Chakraszint: 100

Namikaze Minato(Inaktív) Vas. Ápr. 03 2011, 22:42

Áhh, az első bővítmények mindig ropogósak...szóval

Nini, egy Kawaii-chan :"3
És lol egy pedo-bácsi is megjelent (inkább csak fog) Katsumi Mao Z

Na, nekem eléggé tetszik, szóval kezdésnek adnék +10 Chakraszintet! Very Happy

Köszöntem!

Yondi

Katsumi Mao

Katsumi Mao

Re: Katsumi Mao