Katsumi Mao

A mai nap sem kezdődött másként mint az eddig elmúlt egy hónapban. Felkeltem az ágyamból, majd némi önutálattól és önsajnálattól fűszerezve ásítottam egyet. Ezekben az időkben igencsak haragudtam saját magamra amiért nem tudtam, vagy nem vállalhattam nagyobb szerepet a ninja háborúban. Szerettem volna menni, szerettem volna harcolni és legfőképp szerettem volna képviselni a hazámat, de mindez csak illúzió. Valójában féltem bármit is tenni a háború ideje alatt, értékesebbnek gondoltam magamat annál, minthogy kimenjek geninként a csatamezőre majd lemészároljanak az erősebbnél erősebb Jouninok. Ezen gondolatok hada keserűvé tette minden egyes reggelemet és mióta véget ért a háború, ez az érzés egyre jobban emésztett. Mihasznának tartom magam!
Talán pont ez az önundor vett rá arra, hogy pont a mai napon változtassak, vagy legalábbis próbáljak meg változtatni rajta. Úgy gondoltam, hogy ha fogom magamat és kimegyek egy kicsit az erdőbe edzeni, akkor talán erősebb lehetek, elég erős ahhoz, hogy a következő alkalommal a Tűz országa támaszkodhasson rám.
- Milyen régen is volt... illene leporolnom a felszereléseimet, összeszedni minden kunaiomat shurikenemet, és átismételni az alapokat. Az emberek azt mondják, az ilyen dolog nem felejtődik el, mint a célbadobás, olyan mint a biciklizés, csak dobsz párat és máris megy a dolog mint régen. Remélem ez a jutsukkal is így lesz. - Kissé optimistán, de nekivágtam felszereléseimmel a közeli erdőségnek, hogy ott gyakorolhassak, ahol senki sem lát majd.
Út közben kezeim szorosan ráfonódtak esernyőm nyelére és olyan erősen markolták azt, ahogyan csak bírták. Az ernyő árnyékából lesütött szemmel mentem az utamon és ahogy haladtam ki a falu határa felé egyre romosabb épületeket láttam, és a sérült emberek látványától belém mart egy érzés, a szégyen érzése, melyet legszívesebben kitéptem volna magamból, véresre karmoltam volna tőle a mellkasomat, de töretlenül meneteltem előre míg el nem hagytam a falut és be nem értem az erdőbe. Amint kellően mélyre jutottam és megbizonyosodtam arról, hogy senki sincs a közelemben, lepihentem.
- Itt már elég lesz. Még az esernyőmre sincs itt szükségem- jegyeztem meg magamnak, miközben a sűrű fák sokaságát néztem, melynek lombkoronája fukarkodva engedte csak át a nap fényét.
- Először talán kezdhetném a régi alapok felelevenítésével. A célbadobás lesz az első. - Lassan ez egyik közeli fa törzséhez sétáltam, majd annak törzsére kunaiommal egy X jelet véstem, ezzel kialakítva a célpontomat. Messzebb sétáltam tőle, majd felkészültem a célbadobásra. A kunai markolata, annak tapintása felelevenítette a régi emlékeket az akadémiáról, tudtam hogyan tartsam, hogy eltaláljam amit akarok. Meglendítettem kezemet és vele együtt fegyveremet is és útjának engedtem. Egyenesen a fa felé szállt, pontosabban annak irányába, azonban még csak a törzset se súrolta, egyenesen elszállt mellette ezzel célt tévesztve.
- Mint a biciklizés, huh? - kuncogtam egyet, majd eldobtam egy újabbat és újabbat, míg nem ki nem fogytam belőlük. Az öt kunaiomból csak egy találta el a fa törzsét, de az legalább a célkereszt közelében volt, így okom volt optimistának lennem, de még így is most jött a legjobb rész, a kunaiok megkeresése.
Miután megtaláltam fegyvereimet, újfent felálltam dobóállásomba és addig dobáltam kunaiaim és addig keresgettem őket, míg végül mind az öt eltalálta a fa törzsét. Éreztem, hogy menni fog a dolog és minden próbálkozással egyre pontosabb voltam. Amikor épp nem a kunaiaimmal dobálóztam, akkor a shurikeneket pörgettem a levegőben spinner módjára. Szerencsére ez jobban ment mint a kunaidobás így nem kellett azt sokáig gyakorolnom. Körülbelül négy órát tölhettem azzal, hogy fegyvereket dobáljak ezért tartottam egy kis pihenőt. Miután összeszedtem minden dobófegyveremet, a táskámból kivettem egy kisebb lepedőt amire leültem, majd a kezemben egy szendviccsel a fa törzsére néztem, melyet önző módon többször is felsértettem. A fegyverek mély nyomot hagytak rajta, volt egy amelyik egy egész kis darabot szakított ki belőle mert az oldalán találta el. Miközben a törzset bámultam és nyammogtam nem tudtam másra gondolni, minthogy ha ilyen képességekkel mentem volna ki a csatamezőre, csak az emléktáblára írt hősi nevek sorát bővítettem volna szégyenteljesen.
Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle ezeket a gondolatokat, majd tovább gondolkodtam. - Eleget sajnáltattam magamat, most már tennem kell valamit, valamit amivel segíthetem az országomat. Egy biztos, amíg meg nem erősödök ezekkel a képességekkel semmi hasznomat nem vennék. Ki kell találnom valamit amivel jobb szolgálatot tudok tenni! De mégis mi lenne az?!- Ekkor hirtelen az eszembe ötlött az a látvány amit a faluban láttam kifele jövet. Romos épületek, sérült emberek, elszegényedett családok.
- Ennek az országnak, ennek a falunak, most nem az erőmre van szüksége, sokkal inkább a képességeimre, a képességeimre, mellyel újra felvirágozhat ez a falu. Vajon menni fog még? Hisz a kunaiokkal is elég szépen leszerepeltem, semmi garancia nincs rá, hogy sikerülni fog, de meg kell próbálnom.-
A földön ülve az ölembe helyeztem kézfejeimet, melyeket annyira zártam csak össze, hogy legyen benne egy kis hely, majd koncentrálni kezdtem. Összpontosítottam a chakrámra és áramoltattam magamban, kerestem magamban azt a régi meleg érzést amit már nagyon régen éreztem. Az alkotás érzését. A chakra a tenyereim között szépen lassan formát öltöttek és amikor kinyitottam azokat, egy apró tökéletlen vörös kavics látott napvilágot. Két ujjammal megfogva azt a fény felé emeltem. - Sikerült! Igaz nem a legtökéletesebb, de elő tudom hozni magamban, vörös kristályt alkottam! - Ezt ugyan halkan mondtam ki, nehogy véletlenül bárki is meghallja, de annak ellenére hogy halkak voltak szavaim, boldognak éreztem magam. Végre tudtam, hogy mit kell tennem, hogy mi az a valami amivel segíthetek az országomon, valami amire csak én vagyok képes.
Ismételten összetettem kezeimet, fókuszáltam bele chakrámat, hogy teremtsek, ezúttal valami nagyobbat, valami szebbet. Amikor széttártam tenyeremet, egy tökéletesnek nem mondható alig három centis öt oldalú kristályrúd volt benne. - Ez már jobb, de még mindég nem megfelelő. Túl élettelen, túl merev és hideg.- Ekkor egy neszre kaptam fel a fejemet, mire azonnal elrejtettem kreálmányom és a hang forrásának irányába néztem.
- Ki van ott!- Kiáltottam el magam, de válasz nem jött. Pillanatokkal később az egyik bokorból egy kóbor macska távozott sietősen. - Ezaz!- Pattant ki a fejemből egy újabb ötlet. - Ez talán valami olyasmi lesz ami jobban tetszik majd!-
Visszaültem a földre, majd ismét összpontosítani kezdtem, azonban most volt egy kis bibi, nem tudtam hogyan fogjak hozzá. *A kavics és a rúd megalkotása könnyebb volt, azok adták magukat, azonban ha valamit meg akarok formálni, ahhoz másképp kell hozzá állnom. El kell képzelnem azt amit létre akarok hozni, el kell képzelnem azt, hogy hogyan néz ki.* Ez egy komoly feladat volt számomra, ugyanis a vizuális képzelőerőm, sosem volt a legjobb, mégis mindent beleadtam és ismét alkottam. A tenyeremet széttárva egy macska arcmintája fogadott, ami valamivel kisebb volt mint a tenyerem. Büszke voltam arra, hogy képes voltam rá, azonban miután jobban megnéztem, a kristályból készült macska arca közel sem volt tökéletes. A szép lekerekített élek néhol szögletesre sikerültek, a bajszok is csálén álltak és még az egyik fül is nagyobb volt mint a másik, de legalább macska volt, ez kivehető volt belőle.
Rögtön azután, hogy megnéztem hanyat is dőltem, ugyanis nagyon megerőltetett a hirtelen chakraáramoltatás. Ostoba voltam, szépen rávezethettem volna magamat, mint a kunaidobással, de nem, nekem egyből fejest kellett ugranom a mély vízbe. Meg is lett az eredménye, három apró kristály megalkotása után úgy pihegtem a földön, mint amikor régen egy egész napot töltöttem azzal, hogy meg tanuljak fára mászni a chakrámmal. Visszaemlékezve rá, kemény edzés volt és álltam az egész napos megpróbáltatásokat, ellenben most fél óra alatt kidőltem. Kidőltem mégis boldog voltam.
- Ha minden nap képes leszek három kristályt létrehozni, akkor egy hét alatt már annyim lesz amit már fel tudok használni!- Lelkes voltam, hisz miért ne lehettem volna. Úgy tűnt megtaláltam az én szerepemet Konoha helyreállításában, méghozzá úgy, hogy saját üzletet nyitok, melyben különleges kristályokat árulok. Az így megkeresett pénzt fel tudom majd használni arra, hogy megsegítsem azokat akik a végletekig elszegényedtek vagy reménytelen helyzetbe kerültek. Konoha kivirágoztatásában szerepem lesz, méghozzá a legnemesebb.