Katsumi Mao

**Katsumi Mao** Pént. Május 04 2018, 12:01

Minden kezdet nehéz
1-rész

A mai nap sem kezdődött másként mint az eddig elmúlt egy hónapban. Felkeltem az ágyamból, majd némi önutálattól és önsajnálattól fűszerezve ásítottam egyet. Ezekben az időkben igencsak haragudtam saját magamra amiért nem tudtam, vagy nem vállalhattam nagyobb szerepet a ninja háborúban. Szerettem volna menni, szerettem volna harcolni és legfőképp szerettem volna képviselni a hazámat, de mindez csak illúzió. Valójában féltem bármit is tenni a háború ideje alatt, értékesebbnek gondoltam magamat annál, minthogy kimenjek geninként a csatamezőre majd lemészároljanak az erősebbnél erősebb Jouninok. Ezen gondolatok hada keserűvé tette minden egyes reggelemet és mióta véget ért a háború, ez az érzés egyre jobban emésztett. Mihasznának tartom magam!
Talán pont ez az önundor vett rá arra, hogy pont a mai napon változtassak, vagy legalábbis próbáljak meg változtatni rajta. Úgy gondoltam, hogy ha fogom magamat és kimegyek egy kicsit az erdőbe edzeni, akkor talán erősebb lehetek, elég erős ahhoz, hogy a következő alkalommal a Tűz országa támaszkodhasson rám.
- Milyen régen is volt... illene leporolnom a felszereléseimet, összeszedni minden kunaiomat shurikenemet, és átismételni az alapokat. Az emberek azt mondják, az ilyen dolog nem felejtődik el, mint a célbadobás, olyan mint a biciklizés, csak dobsz párat és máris megy a dolog mint régen. Remélem ez a jutsukkal is így lesz. - Kissé optimistán, de nekivágtam felszereléseimmel a közeli erdőségnek, hogy ott gyakorolhassak, ahol senki sem lát majd.
Út közben kezeim szorosan ráfonódtak esernyőm nyelére és olyan erősen markolták azt, ahogyan csak bírták. Az ernyő árnyékából lesütött szemmel mentem az utamon és ahogy haladtam ki a falu határa felé egyre romosabb épületeket láttam, és a sérült emberek látványától belém mart egy érzés, a szégyen érzése, melyet legszívesebben kitéptem volna magamból, véresre karmoltam volna tőle a mellkasomat, de töretlenül meneteltem előre míg el nem hagytam a falut és be nem értem az erdőbe. Amint kellően mélyre jutottam és megbizonyosodtam arról, hogy senki sincs a közelemben, lepihentem.
- Itt már elég lesz. Még az esernyőmre sincs itt szükségem- jegyeztem meg magamnak, miközben a sűrű fák sokaságát néztem, melynek lombkoronája fukarkodva engedte csak át a nap fényét.
- Először talán kezdhetném a régi alapok felelevenítésével. A célbadobás lesz az első. - Lassan ez egyik közeli fa törzséhez sétáltam, majd annak törzsére kunaiommal egy X jelet véstem, ezzel kialakítva a célpontomat. Messzebb sétáltam tőle, majd felkészültem a célbadobásra. A kunai markolata, annak tapintása felelevenítette a régi emlékeket az akadémiáról, tudtam hogyan tartsam, hogy eltaláljam amit akarok. Meglendítettem kezemet és vele együtt fegyveremet is és útjának engedtem. Egyenesen a fa felé szállt, pontosabban annak irányába, azonban még csak a törzset se súrolta, egyenesen elszállt mellette ezzel célt tévesztve.
- Mint a biciklizés, huh? - kuncogtam egyet, majd eldobtam egy újabbat és újabbat, míg nem ki nem fogytam belőlük. Az öt kunaiomból csak egy találta el a fa törzsét, de az legalább a célkereszt közelében volt, így okom volt optimistának lennem, de még így is most jött a legjobb rész, a kunaiok megkeresése.
Miután megtaláltam fegyvereimet, újfent felálltam dobóállásomba és addig dobáltam kunaiaim és addig keresgettem őket, míg végül mind az öt eltalálta a fa törzsét. Éreztem, hogy menni fog a dolog és minden próbálkozással egyre pontosabb voltam. Amikor épp nem a kunaiaimmal dobálóztam, akkor a shurikeneket pörgettem a levegőben spinner módjára. Szerencsére ez jobban ment mint a kunaidobás így nem kellett azt sokáig gyakorolnom. Körülbelül négy órát tölhettem azzal, hogy fegyvereket dobáljak ezért tartottam egy kis pihenőt. Miután összeszedtem minden dobófegyveremet, a táskámból kivettem egy kisebb lepedőt amire leültem, majd a kezemben egy szendviccsel a fa törzsére néztem, melyet önző módon többször is felsértettem. A fegyverek mély nyomot hagytak rajta, volt egy amelyik egy egész kis darabot szakított ki belőle mert az oldalán találta el. Miközben a törzset bámultam és nyammogtam nem tudtam másra gondolni, minthogy ha ilyen képességekkel mentem volna ki a csatamezőre, csak az emléktáblára írt hősi nevek sorát bővítettem volna szégyenteljesen.
Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle ezeket a gondolatokat, majd tovább gondolkodtam. - Eleget sajnáltattam magamat, most már tennem kell valamit, valamit amivel segíthetem az országomat. Egy biztos, amíg meg nem erősödök ezekkel a képességekkel semmi hasznomat nem vennék. Ki kell találnom valamit amivel jobb szolgálatot tudok tenni! De mégis mi lenne az?!- Ekkor hirtelen az eszembe ötlött az a látvány amit a faluban láttam kifele jövet. Romos épületek, sérült emberek, elszegényedett családok.
- Ennek az országnak, ennek a falunak, most nem az erőmre van szüksége, sokkal inkább a képességeimre, a képességeimre, mellyel újra felvirágozhat ez a falu. Vajon menni fog még? Hisz a kunaiokkal is elég szépen leszerepeltem, semmi garancia nincs rá, hogy sikerülni fog, de meg kell próbálnom.-
A földön ülve az ölembe helyeztem kézfejeimet, melyeket annyira zártam csak össze, hogy legyen benne egy kis hely, majd koncentrálni kezdtem. Összpontosítottam a chakrámra és áramoltattam magamban, kerestem magamban azt a régi meleg érzést amit már nagyon régen éreztem. Az alkotás érzését. A chakra a tenyereim között szépen lassan formát öltöttek és amikor kinyitottam azokat, egy apró tökéletlen vörös kavics látott napvilágot. Két ujjammal megfogva azt a fény felé emeltem. - Sikerült! Igaz nem a legtökéletesebb, de elő tudom hozni magamban, vörös kristályt alkottam! - Ezt ugyan halkan mondtam ki, nehogy véletlenül bárki is meghallja, de annak ellenére hogy halkak voltak szavaim, boldognak éreztem magam. Végre tudtam, hogy mit kell tennem, hogy mi az a valami amivel segíthetek az országomon, valami amire csak én vagyok képes.
Ismételten összetettem kezeimet, fókuszáltam bele chakrámat, hogy teremtsek, ezúttal valami nagyobbat, valami szebbet. Amikor széttártam tenyeremet, egy tökéletesnek nem mondható alig három centis öt oldalú kristályrúd volt benne. - Ez már jobb, de még mindég nem megfelelő. Túl élettelen, túl merev és hideg.- Ekkor egy neszre kaptam fel a fejemet, mire azonnal elrejtettem kreálmányom és a hang forrásának irányába néztem.
- Ki van ott!- Kiáltottam el magam, de válasz nem jött. Pillanatokkal később az egyik bokorból egy kóbor macska távozott sietősen. - Ezaz!- Pattant ki a fejemből egy újabb ötlet. - Ez talán valami olyasmi lesz ami jobban tetszik majd!-
Visszaültem a földre, majd ismét összpontosítani kezdtem, azonban most volt egy kis bibi, nem tudtam hogyan fogjak hozzá. *A kavics és a rúd megalkotása könnyebb volt, azok adták magukat, azonban ha valamit meg akarok formálni, ahhoz másképp kell hozzá állnom. El kell képzelnem azt amit létre akarok hozni, el kell képzelnem azt, hogy hogyan néz ki.* Ez egy komoly feladat volt számomra, ugyanis a vizuális képzelőerőm, sosem volt a legjobb, mégis mindent beleadtam és ismét alkottam. A tenyeremet széttárva egy macska arcmintája fogadott, ami valamivel kisebb volt mint a tenyerem. Büszke voltam arra, hogy képes voltam rá, azonban miután jobban megnéztem, a kristályból készült macska arca közel sem volt tökéletes. A szép lekerekített élek néhol szögletesre sikerültek, a bajszok is csálén álltak és még az egyik fül is nagyobb volt mint a másik, de legalább macska volt, ez kivehető volt belőle.
Rögtön azután, hogy megnéztem hanyat is dőltem, ugyanis nagyon megerőltetett a hirtelen chakraáramoltatás. Ostoba voltam, szépen rávezethettem volna magamat, mint a kunaidobással, de nem, nekem egyből fejest kellett ugranom a mély vízbe. Meg is lett az eredménye, három apró kristály megalkotása után úgy pihegtem a földön, mint amikor régen egy egész napot töltöttem azzal, hogy meg tanuljak fára mászni a chakrámmal. Visszaemlékezve rá, kemény edzés volt és álltam az egész napos megpróbáltatásokat, ellenben most fél óra alatt kidőltem. Kidőltem mégis boldog voltam.
- Ha minden nap képes leszek három kristályt létrehozni, akkor egy hét alatt már annyim lesz amit már fel tudok használni!- Lelkes voltam, hisz miért ne lehettem volna. Úgy tűnt megtaláltam az én szerepemet Konoha helyreállításában, méghozzá úgy, hogy saját üzletet nyitok, melyben különleges kristályokat árulok. Az így megkeresett pénzt fel tudom majd használni arra, hogy megsegítsem azokat akik a végletekig elszegényedtek vagy reménytelen helyzetbe kerültek. Konoha kivirágoztatásában szerepem lesz, méghozzá a legnemesebb.

**Uchiha Kagami** Vas. Május 06 2018, 02:19

Szervusz!

Szép iromány volt, visszatérő élménynek szerintem megfelelt, bár számomra egy kicsit kevéskének tűnt, de hát... nem vagyunk egyformák. A központozásra jól odafigyeltél, bár nekem a jobbra zárt kicsit furcsa, de ez már csak személyes ízlés kérdése nálam, ez nem tartozik bele az értékelésbe evidensen. Jó látni Shotonost az oldalon ^^ Jutalmad +7 chakra! Csak így tovább, kíváncsi leszek a folytatásra!

Kagami

**Katsumi Mao** Kedd Május 08 2018, 13:26

//Kagami: Sajnálom, hogy rövid lett az első rész, viszont első irománynak szántam, nem akartam kapásból mély vízbe dobni magam (bár ez a 2. résszel szerintem sikerült xD). Eddig észre se vettem hogy balra zárttal írtam, köszönöm, hogy szóltál, ezt a mostaniban javítom.

Köszönöm szépen az ellenőrzést //

Minden kezdet nehéz

2-rész

Lassan egy hét telt el azóta, hogy az erdőbe mentem edzés reményében, majd válaszra bukkantam azzal kapcsolatban, hogy mi az a feladat ami még rám vár. Ezalatt az egy hét alatt kitartóan gyakoroltam és minden nap, ahogyan azt el is terveztem, különféle kristályokat hoztam létre, habár a vártnál kicsit jobban ment a dolog. Eleinte az erdőben csak három kristályocskát tudtam létre hozni, azonban ahogy múltak a napok, egyre többet és többet bírtam alkotni. Immár harminc kristállyal a tarsolyomban úgy éreztem megtehetem a kellő lépéseket a célom felé.
A lakásomat elhagyva kimonómban az esernyőmmel a kezemben útnak indultam, hogy keressek egy helyet amit kibérelhetek. Igazából nem szerettem azokat az embereket akik holmi lepedőt terítenek a földre és mindenféle használt kacatokat árulnak, egyrészt mert nem valami bizalomgerjesztőek, valamint a portékájuk is használt limlomok.
- Ami nekem kell az egy használatlan kis bódé amibe árulhatok. Ha a földre pakolnám ki a kristályaimat, akkor az emberek csak elsétálnának mellettem, lenézve engem is és az árumat is. Igazság szerint én se vennék úgy magamtól, mert teljesen biztos lennék benne, hogy hamisak a földön heverő drágakövek.-
Miközben egyre beljebb haladtam konohában, úgy gondolataim is egyre csak áramlottak.
*Tehát a célom világos volt, azonban mielőtt nekiugranék a legelső kínálkozó helynek, figyelembe kell vennem több szempontot is. A legfontosabb szempont a hely kiválasztása. Ha egy eldugott utcában kereskednék, nem nagyon lenne vevőm, hisz nincs szem előtt az árum. Ezt követően a következő fontos szempont a célközönség, azaz a vásárlóim. Egy olyan vásárlói réteget kell megfognom magamnak akiknek telik arra, hogy vásároljanak tőlem még ebben az ínséges időkben is, vagyis a gazdagok. Ebből kifolyólag a következő fontos szempontom az árazás. Minden kristályomat megfelelően kell beáraznom. Ha túl olcsón adom, bóvlinak fogják ítélni, ha túl drágán adom, nem fog senki se vásárolni. Végül pedig az utolsó szempontom maga az áru lesz. Az éktelen kristályok senkinek sem kellenek majd, így arra kell majd törekednem, hogy minél szebbek, minél hívogatóbbak legyenek a drágaságaim. Ezeket a dolgokat fogom a közeljövőben szem előtt tartani és a kereskedelmem négy alap pillére lesz. Ezek a pillérek tehát a Hely, a Vevők, az Árazás, a Minőség.*
Igencsak jól feltérképeztem a fejemben azt, hogy mit is akarok, azonban gondolataimból egy váratlan esemény billentett ki, vagyis inkább fenékre. Míg mélyen gondolkoztam egy férfi lépett elém az utcán én pedig tökéletesen belé mentem, majd elegáns mozdulattal a földre huppantam. Komolyabb bajom ugyan nem esett, pusztán az alfelemet fájlaltam egy kicsit.
- Miaz t'án vakvagy vagy mivan! - Förmedt rám a férfi aki az utamba állt. Miután az elgurult esernyőm után kaptam és felálltam, mély meghajlással kértem tőle bocsánatot valamint alaposan szemügyre is vettem. A fazon enyhe túlsúllyal küszködött, arca kerekded orra pedig lapos volt ami tökéletesen egy malackára emlékeztetett.
- Nagyon sajnálom a történteket, teljes mértékben az én hibám volt, kérem nézze el nekem! - A férfi nem reagált bocsánatkérésemre szebben mint amilyen az első megnyilvánulása volt, egyszerűen horkantott egyet és szúrós tekintetét elfordította rólam és az egyik mellettünk tántorgó épületet bámulta. Én eközben megindultam tovább a főúton, majd hirtelen újra kicsattant a férfi amire nem tudtam nem odafigyelni.
- Ilyen az én szerencsém, először a bontó brigád mondja le a munkát, majd ez az épületem kis híján végez velem, most meg egy földönfutó is belém szalad! Pokolba ezzel az egésszel! Szinte látható volt, ahogyan gőzölög (nevezzük egyenlőre malackának az illetőt) feje miközben jobbra balra sertepertélt.
Ami engem illet nem nagyon vettem magamra a dolgot, az emberek csak emberek, azonban amit mondott érdekesnek tűnt nekem, ezért rögtön az első sarkon le is kanyarodtam, hogy szem elől tűnjek, majd egy ügyes mozdulattal az egyik háztetőre másztam, hogy onnan figyelhessem meg a fickót.
- Érdekes. Bontóbrigádot akart hívni? Csak nem ahhoz az épülethez amelyikre olyan szúrós tekintettel nézett?!- Ekkor jobban megnéztem azt. Egy kis étterem volt, amolyan beülős típus, pár székkel meg egy nagy pulttal. Ami feltűnt, hogy az egyik lógó lampion le volt szakadva és a földön hevert. *Tehát erre gondolt malacka amikor azt mondta "kis híján végzett velem"... még ha rá is esett volna, pár karcolásnál komolyabb sebet nem szerezhetett volna. Mondhatni a lampionnak jobban fájt volna. Ami viszont lényeges, hogy amikor a bontó brigádot említette, valószínűleg erre az épületre akarta kihívni őket. Jól látható, hogy régóta nem volt használva, a székek romos állapotban vannak a falak se valami biztos lábakon állnak. Másrészről viszont az elhelyezkedése tökéletes ennek a bódénak, a főúton van közel a főkapuhoz. Kereskedők és fáradt utazók nap mint nap haladtak el előtte és még így is ilyen romos állapotban van. Lemerem fogadni, hogy gőze sincs malackának, hogy mi is az a kereskedelem.* Gondolataim csak úgy cikáztak és egy remek ötlet fészkelte bele magát a fejembe. Egy kecses mozdulattal leugrottam az épületről pont ott ahol felmásztam arra, majd a sarokról kifordulva visszasétáltam a férfihoz.
- Ne haragudjon... Szólítottam meg, mire ő rögtön reagált is.
- Ajj nem már. Mi az már megint? Mit akarsz tőlem, nincs pénzem ne is próbálj meg kérni! - Förmedt rám, látszólag mintha el is felejtette volna, hogy én voltam az aki belé ment.
- Nem pénzt akarok kérni, csak véletlenül tudomást szereztem róla, hogy le akarja bontani ezt a kis éttermet.
- Igen és? Talán ennél még benne egy utolsót? Haha, egészen nyugodtan, feltéve ha még találsz valakit aki el is készíti neked.- Hahotázott egy sort én pedig csak az esernyőmet markolásztam visszafogva magam, nehogy véletlenül történjen valami az elbűvölő személyiségével.
- Nem, nem enni akarok, pusztán alkut kötni. Ha nincs szüksége az épületre, én szívesen gondját viselném és így a lebontásával sem kellene bajlódnia. - Végre kimondhattam amit szerettem volna anélkül, hogy közbevágott volna, azonban ismét nevetésbe tört ki a fickó.
- És ugyan miért adnám neked csak úgy oda? Attól, hogy lebontom, még a helyére ugyanúgy szükségem van, hogy egy nagyobb, jobb boltot nyithassak.
- Akkor mi lenne ha megvásárolnám magától? - Próbáltam valami előnyöst kicsikarni a helyzetből, hisz tökéletes lett volna nekem ez a hely.
- Pff... Rendben, anno 100.000 Ryoért vettem, de tekintettel, hogy kicsit elhasználódott, 95.000-ért eladom neked! Bár rád nézve kétlem, hogy van nálad, vagy egyáltalán láttál már ekkora összeget. Hahahah- ismét nevetésbe tört ki és ami a legrosszabb hogy igaza volt. Összesen 2100 Ryom volt, ami aztán édes kevés.
- És mi lenne ha kibérelném magától? Minden hónapban fizetek azét amiért használom, ha pedig nem tudok fizetni, egyszerűen elzavar. Előlegként tudnék is adni 2000 ryo-t.- A fickó immár erősen gondolkodóba esett hisz jó ajánlatot tettem neki. Ő mindenféleképp nyer vele, ha pedig nem tudok fizetni, akkor folytathatja az épület lebontását.
- Na ez már fogamra való, kislány! - mondta ahogyan ki is kapta a kezemből a pénzt majd hátat fordítva távozott.
- Minden hónapban 10.000-et kérek majd tőled, ha nem tudsz fizetni akkor elpaterollak téged is és azt a szemétdombot is! A nevem pedig Hanzou, Guuen Hanzou, neked csak Hanzou-sama!

Másnap felkelve úgy éreztem, haladok valamerre. Eddig nagyon az emberek szemébe se tudtam nézni, most pedig egy saját kis üzlethelyiségem van amit egy malacarcú fazontól, Hanzoutól bérlek. Kis tervem sínen volt és már csak az kellett, hogy valamit kezdjek az épülettel, így miután reggeliztem és összeszedtem magam, el is mentem a bódéhoz.
Ránézésre rengeteg munka volt vele, de ez csak motivált engem, a célom érdekében pedig neki is veselkedtem a munkának. Először is ki kellett takarítanom, hisz régóta nem volt használva, belepte az egészet a por, így seprővel, rongyokkal felszerelkezve neki is estem. A székeknek semmi hasznát nem vettem, úgyhogy azokat eltávolítva az épület kis hátsó helyiségében raktároztam el, hátha jó lesz még valamire. A lampionokat egyesével leszedegettem, nehogy véletlenül az egyik betérő vendég fejére pottyanjon és azok is hátra kerültek, az immár sufninak használt részbe.
A takarítás és a pakolászás után jött a következő, nehézkesebb feladat, az átalakítás. Mivel egy étteremnek lett kialakítva a bódé, egy nagy pulttal rendelkezett amin az emberek többnyire étkeztek és az évek alatt elhasználódott, kopott lett, néhol kisebb darabok hiányoztak belőle. A pult mögötti részben egy sűtő üres helye tátongott, ahol valószínűleg tésztákat főztek ki, szerencsére a mellette lévő munkalap még megvolt és viszonylag jó állapotban volt, így ahhoz nem kell nyúlnom, ami viszont nagyon zavaró volt, az a falakon lévő lambéria. Több lambériaelem is ki volt szakadva a falból, csúf lyukak tátongtak rajta és egy cseppet sem volt esztétikus. Ide az ember nemhogy enni nem térne be, de a szükségleteinek elvégzésére se nagyon használná!
- Hát nem lesz egyszerű az már egyszer biztos. A legkönnyebb az lenne ha hirtelen tudnék fa elemet használni. Akkor könnyen újjá varázsolhatnám az egész helyiséget. Hehe, kár hogy ilyen képességem nincs... mondjuk ott van Yamato-taicho, az ő mokuton képességével..., bár kétlem, hogy a legutóbbi után egyáltalán szóba állna velem- Kuncogtam, majd komolyra fordítottam a szót.
- Kerítenem kell egy ezermestert aki kijavítja a hibákat és úgy alakítja át a helyet, hogy megfeleljen nekem.- Az utóbbi gondolatommal felvértezve útnak is indultam, hogy keressek valakit aki elvállalná a felújítást. A gond viszont ott kezdődik, hogy mindössze 100 Ryo-m maradt, amivel nem megyek túlzottan sokra, így nagyon kifizetni sem tudnám, habár még mindég ott voltak a kristályaim.
Ezermester után való kutatásom közben bejártam a környékbeli építkezéseket, hátha vállal valaki másodállást, azonban nem jártam túl nagy sikerrel, egyrészt mert az építkezés túlzottan fárasztó ahhoz, hogy még valaki azon felül vállalni tudjon egy felújítást, valamint a fizetséget tekintve se volt túl népszerű az ajánlatom. Az egész napos kérdezősködés után úgy döntöttem, már több embert nem kérdezek meg, így is jóval túlléptem az emberekkel való kapcsolatteremtési limitemet, ami egyébként is a nulla környékén van, ezért egy közeli padra leülve próbáltam valami megoldást találni a dologra.
- Jaj ne! A labdám! Ezt nem teheted! - Egy fiatal fiú hangjára kaptam fel a fejem, ami nem is volt olyan messze tőlem. Az említett labdája az egyik magas fa tetején landolt és a fiúcska hiába rázta azt, sehogysem akart lejönni onnan. Aranyos srácnak tűnt, olyan 7-8 éves lehetett barna haja volt és rettenetesen kétségbeesett arca. Felálltam hát és odamentem hozzá, majd leguggoltam hozzá, hogy meglegyen a szemkontaktus, na meg a bizalom, de mondani nem nagyon mondtam semmit, nem is kellett.
- A labdám a fa tetején maradt. - Mondta könnyes szemekkel. - Még csak most kaptam a papitól... - Felnéztem a fára, majd ismét a gyerekre tekintettem és bal kezemmel megsimogattam a fejét, ezt követően felálltam és a fa felé vettem az irányt. Pár ügyes mozdulattal hamar felmásztam a vastag törzsén, majd az ágak között kutakodva ráleltem a labdájára. Lefelé már azzal a kezemben másztam le és amikor leértem a kissárc felé dobtam. Szegényke nem kapta el a labdát, de hamar felvette a földről és hatalmas mosollyal köszönte meg a dolgot. Már csak ezért is megérte a labdájáért mennem, hogy rám mosolyogjon. Hátat fordítottam neki, majd visszaindultam a pad felé ahol ültem.
- Szóval nem mertél felmászni a fára érte? Add csak ide! Majd akkor megoldom a dolgot! - Egy újabb fiúra figyeltem fel, aki a kissrác felé sétált és a labdája felé nyúlva. Olyan 12 év körüli fiú lehetett és nagy valószínűséggel ő juttatta az előbb a fára azt a labdát.
- Miért nem hagyod szegényt békén!- Kiáltottam oda mire az pökhendin rám nézett.
- Te csak ne szóljál bele, különben még a végén bajod esik! - Mondta ahogyan egyik kezével előkapott egy kunait a zsebéből, másikkal pedig megvillantotta konoha szimbólumú fejpántját. Valószínűleg rám akart ijeszteni, mondanom sem kell, nem járt túl sok sikerrel. Lassan megindultam felé. - Most lettél genin mi?! Érdekes, hogy manapság mit meg nem engedtek magatoknak! - Egyre közelebb értem a fiúhoz, aki kunaiával már harci állást vett fel. - Ha még egy lépést teszel, nem állok jót magamért!- mondta és a következő lépésemnél rám is támadt. Egy egyszerű szúrást intézett felém, mellyel a hasamat vette célba. Egy rendkívül egyszerű mozdulattal bezártam az esernyőmet miközben meglendítve azt alulról felfelé ütve kivertem a kezéből a kunait. Az esernyő bambusz törzse hatalmasat csattant a kezén, ő maga pedig a földre esett. A kivert kunai a levegőbe pördült, majd lefelé esve elkaptam, és a lábai közé dobva beleállítottam azt a földbe. *Hehe, még szerencse, hogy a múltkor gyakoroltam a célbadobást. Ha nem tettem volna, talán máshol, egy kellemetlenebb helyen ért volna földet a fegyver.*
- Na húzd innen a csíkot mielőtt betalállak jelenteni téged, aztán majd csak csodálkozhatsz, hogy hova tűnt a csínos kis fejpántod!- mondtam miközben kimonom szárát felfelé húzva én is megvillantottam a combomra kötött fejpántomat. A fiú pedig azzal a lendülettel el is tűnt, talán még könnyezett is mellé, bár ebbe már nem voltam teljesen biztos. Ezt követően a fiatal fiúcska felé fordultam.
- Nem esett bajod? - kérdeztem tőle kedvesen egy bizalomgerjesztő mosollyal karöltve.
- Nem, semmi! Még csak meg sem ijedtem tőle!
- Hooh?! Látom már, nagyon talpraesett kislegény vagy te.
- Nem vagyok kislegény, Kaitonak hívnak!
- Bocsáss meg Kaito-kun, mindenesetre nagyon bátran viselkedtél!- Dícsérésem közben egy idős férfi futott hozzánk, pontosabban Kaito-hoz, majd megölelte őt. - Semmi bajod Kaito? Már megint az a srác volt? - A fiú erre csak bólintott egyet, mire a férfi felém fordult, majd mélyen meghajolva köszönetét nyilvánította ki.
- Ugyan, nem tesz semmit, sőt szerintem már nem nagyon fogja zaklatni Kaito-kunt az a srác, arra mérget vennék.
- Őszintén hálás vagyok önnek, mondja miben tudnám kifejezni hálámat?! - Kérdezte az öreg, mire én csak csóváltam a fejem. - Nem tesz semmit, örülök, hogy ő biztonságban van- mondtam miközben még egyszer megsimogattam Kaito fejét, majd elindultam vissza a kis üzletembe.

Lassan beesteledett, én pedig ott voltam, ahol reggel, nagyon előre haladni a munkával nem tudtam, hisz a megfelelő szakértelem híján vagyok, bár ha tehetném én magam újítanám fel. Ekkor egy remek ötlet jutott az eszembe. - Hisz miért ne újíthatnám fel én magam? Ha nem lesz jó, így is úgy is lebontják, így nem veszíthetek túl sokat. Szerencsére Konoha az alapanyagokat nagylelkűen ingyen adja a felújításokhoz, építkezésekhez, hogy a háborúban kárt szenvedett épületeket felújítsák, esetleg újakat építsenek. Csak el kell hoznom az anyagot meg némi szerszámot és barkácsolnom kell. Csak nem lehet olyan nehéz!-
Fellelkesülve kimentem a fő térre ahol az alapanyagokat adták ki. Ekkor láttam csak, hogy milyen komolyan is veszik ezt a dolgot. Rengeteg shinobi felügyelte az építőanyagot, nehogy illetéktelenek eltulajdonítsák azt. Miután odamentem és közöltem mire kire van szükségem, szinte azonnal kiadták azt nekem, pusztán csak igazolnom kellett azt, hogy ki vagyok illetve, hogy mire akarom felhasználni. Már csak a falapok, lambériák, gerendák elszállítása volt hátra. A kissebb falapokat könnyen elvittem, azonban amikor a gerendát kellett volna eljuttatnom az üzletig, hát nőies nem túl erős alkatom ebben nem nagyon volt a segítségemre, annyit teghettem, hogy vonszoltam azt a földön. Pár tíz métert szenvedve vele már kezdtem úgy érezni, hogy itt hagyom az egészet, amikor hirtelen könnyebb lett a cipelés.
- Üdv! Látom segítségre van szükséged! - Szólalt meg egy ismerős hang, majd megkapta a gerenda másik végét. Kaito és a "papija" volt az. - Kaito mondta, hogy egész nap a faluban járkáltál és ezermestert kerestél, amint látom nem sok sikerrel. Ha megfelel én szívesen segítek neked, igaz nem vagyok nagy ezermester, de életem során már megjavítottam ezt azt, egyébként szólíts csak Kaitonak!- Mondta az idősebb férfi mire rá néztem, kissé értetlenül. *Mindkettejüknek ugyan az a neve?!* gondoltam magamban mire meg is kaptam a választ.
- Igen, ez a kis lurkó rólam kapta a nevét! És rengetegen néztek ilyen furcsálló tekintettel- hahotázott fel.
- De mégis honnan tudta Kaito-kun, hogy mit, pontosabban kit keresek?
- Ne viccelj, gyerekből van, egész nap az utcán lófrál, persze, hogy hall és lát ezt azt!- mondta mosolyogva. - Na de most munkára!- és azzal meg is indult a gerendával, valamint velem együtt az üzlet felé.
Amikor odaértünk Kaito-san körülnézett és alaposan megnézett minden repedést és sérülést miközben a kis Kaito-kun pedig fel alá szaladgált bent, felderítve minden egyes kis zugát az épületnek. A férfi megvakarta a fejét és elmorfondírozott, láthatóan nagyon erősen gondolkozott valamin.
- Elég rossz állapotban van ez a szegény pára, nem bántak vele valami jól, de szerintem meg tudom menteni. - vakarta a feje búbját.
- Ugyan nem kérhetem ezt magától, még csak ki se tudom érte fizetni.
- Ne viccelj!- förmedt rám - segítettél az unokámnak, csak természetes, hogy viszonzom a szívességet!
- Miképp képzelted a dolgot, ismét étterem lesz belőle? - kérdezte tőlem, amire hirtelen nagyon válaszolni se tudtam, ugyanis meglepett az emberi kedvesség ezen formája.
- Nem éttermet szeretnék belőle, hanem egy butikot ahova az emberek be tudnak jönni és szétnézni az ékszereim között.
- Értem, tehát akkor az étkező pultból egy vitrint kellene csinálni, mögötte pedig szabad járást biztosítani neked. Nem lesz könnyű, de meg tudjuk csinálni! - jelentette ki Kaito mosolyogva és azzal kezdetét is vette a tervezés, majd pedig a munkálatok.

Közel két heti kemény munka után az erőfeszítéseink gyümölcsözni kezdtek, elkészültünk az üzlettel. Nagyon boldog voltam és tudtam, hogy ez Kaito és Kaito nélkül nem jöhetett volna létre, hiába áltattam magam azzal, hogy egyedül is meg tudom csinálni, hát nem tudtam volna, legalábbis nem így. Gyönyörű lett az üzlet, lecseréltünk minden sérül munkalapot, a lambériát leszedtük és újat tettünk fel helyette, a tetőszerkezetet megerősítettük mert az is elég rossz állapotban volt és még a vitrint is sikerült megcsinálni, ráadásul nem is egyet. Az üzlet falai mentén több vitrin helyezkedett el amiket körbe lehet járni és közelről meg lehet nézni azok tartalmát. Hamar fel is töltöttem azokat az eddig kreált vörös kristályaimmal. Szerencsére minden üres helyet ki tudtam tölteni, ugyanis ebben a három hétben nem csak a felújítással foglalkoztam, újabb és újabb kristályokat alkottam.
Az egyik nap pedig egy olyan ötletem támadt aminek hála nem csak szép de sosem látott kristályokat is létrehozhattam. Ebben az ötletemben Kaito-kun volt segítségemre akit arra kértem, hogy minél több kisállatot szedjen össze nekem. A fiúcska természetesen eleget tett a kérésemnek, azon nyomban útnak is indult, riadóztatta a környékbeli gyerekeket és hamar házi kedvencek tucatjával tért vissza hozzám. Voltak köztük teknősök, macskák, kölyökkutyák és különböző madarak. Az ötletem az volt, hogy a Kristálytükör illetve a Kristályklón technikámmal tökéletes élettelen állatmásolatokat tudok létrehozni kristályból. A fiút azonban arra kértem, hogy minden nap egyet hozza be nekem a sufniba az állatokból, mert egynél többet nem bírtam volna létrehozni egy nap. Sajnos azt nem mutathattam meg a Kaito-kunnak se Kaito-sannak, hogy mit is csinálok pontosan, mert azt jobbnak tartottam titokban tartani mindenki előtt.
Amint az utolsó kristály is a helyére került a vitrinben, térdre ereszkedtem és egy tökéletes tíz pontos meghajlással köszönetet mondtam mindkettőjüknek.
- Nagyon szépen köszönöm a segítségeteket. Nélkületek nem tudtam volna mihez kezdeni, sehol se tartanék! Rendkívül hálás vagyok- mondtam miközben homlokom a padlót érintette.
- Ez csak természetes! Örülök, hogy segíthettünk neked Mao-chan. - Mondta ahogyan leporolta a ruháját, majd magához hívva Kaitot elindultak kifelé.
- Várjatok! - kiáltottam utánuk. - Mégsem engedhetlek el titeket üres kézzel! Kérlek, fogadjátok el tőlem azt a drágakövet amelyiket csak szeretnétek. Legalább ezzel had köszönjem meg! Nemleges választ nem fogadok el!- mondtam mire a férfi csak sóhajtott egyet, majd a fiatal Kaitora bízta a döntést. Bölcs döntés volt, tudta magáról, hogy a legnagyobb legszebb kristályomat kérte volna, ezért inkább az ártatlan gyerekre bízta a döntést aki viszont tetszés szerint választhatott. Kaito-kun hosszasan időzött a vitrinek előtt, morfondírozva, majd végül rámutatott egyre.
- Ezt szeretném! - mondta miközben arra a macskafejre mutatott amit még régebben az erdőben hoztam létre gyakorlás céljából. Tökéletlen alkotás volt, néhol szögletes is volt, sőt az egyik füle kisebb is volt mint a másik.
- Miért pont azt? Vannak annál sokkal szebbek is! - álltam értetlenül a dolgok előtt, mire a fiú egy olyan válasszal ált elő, amire a legkevésbé számítottam.
- Lehet nem olyan szép mint a többi és nem is olyan nagy, azonban ebbe van valami ami a többiből hiányzik. Ez mintha élne, mintha lelke lenne. Mondta a fiú ami nagyon megdöbbentett. *Ezt a kristálymacskát a saját képzelőerőmmel hoztam létre. Talán élettel telibb lenne mint azok amiket a tükörrel másoltam le? Vajon a "kétkezi" munkáknak nagyobb értéke van mint a másolatoknak?!* Fogós kérdés volt és érdemes volt rajta elgondolkozni, de nem most.
- Biztos ezt szeretnéd? - kérdeztem mire a fiú bólintott egyet én pedig a vitrinből kiszedve oda is adtam neki. - Még egyszer nagyon szépen köszönöm a segítségeteket. Mindkettőtökét! Kérlek, látogassatok meg majd a jövőben is! - köszöntem el tőlük.
Így történt, hogy üzleti karrierem sínen volt és egyenesen a siker felé robogott. Most már csak arra kellett ügyelnem, hogy a megfelelő árral a megfelelő vevőknek el tudjam adni a portékámat, illetve, hogy ne csússzak a bérleti díjjal, hiszen akkor minden munkánk a semmivé lenne.

Katsumi Mao 9bc07eeb9371113e751ef60fc4ae7034

Folyt.köv

//A történet során 2000 Ryo-val kevesebb lett, ezt az elfogadás után le is vezetem az adatlapomon.//

Uchiha Madara Szer. Jún. 06 2018, 23:55

Szép estét!

A történet tetszett, vannak még a Gundanon, akik nem csak harcolnak minden egyes élményükben (és rombolnak és pusztítanak és Jashinnak élnek...), s talán emiatt tetszett meg a kis történeted. Elfogadom, a kis boltot felvezetheted az adatlapodra, ha gondolod, a játéktéren is tevékenykedhetsz majd itt, valamint a bérleti díjat is ott fogom figyelni (a havi természetesen a Gundanon eltelt időre fog vonatkozni). Jutalmad + 5 Chakra, és +5 TJP a munka miatt.

További szép estét,

Madara

Ajánlott tartalom

Katsumi Mao

Katsumi Mao

Re: Katsumi Mao

Re: Katsumi Mao

Re: Katsumi Mao

Re: Katsumi Mao