Naozumi Yamashita

Név: Naozumi Yamashita

Ország: Tűz országa

Rang: Genin

Kor: 13

Nem: Fiú

Felszerelések:
-5 db kunai
-5 db shuriken
-2 db fuuma shuriken, melyeket egy chakra tekercsbe pecsételt
-1 db tanto (10 cm-es pengével)
-1 pár ninja szandál
-1 db fejpánt (homlokán viseli)
-10m dróthuzal
-5 db füstbomba
-1 db elsősegély készlet
-25 db energiatabletta
-2 db üres chakra tekercs
-2 üveg tinta
-10 db robbanó jegyzet
-2 db shurikentartó
-1 db széles övtáska
-1 db hátizsák (otthon tartja, csak hosszabb küldetésekre viszi magával)

Kinézet:
Yamashita egy 170 cm magas, 60 kg súlyú, átlagos testalkatú, 13 éves fiú. Haja vörös, szeme szürke színű. Általában egy szürke kabátot visel, amit soha nem húz össze, alatta narancssárga pólóval, egy fekete nadrágot és egy pár ninja szandált. Kellemes arcvonásai vannak, arca nagyjából tükrözi korát. Jobb és bal lábára egy-egy shurikentartó van csatolva, egyikbe 5 db shurikent, másikba 2 db kunait tett. Derekán egy széles övtáska van, ebben tartja harci felszerelésének jelentős részét. Kabátja belső zsebébe továbbá egy tanto-t rejtett el.

Jellem:
Yamashita meglehetősen vidám természetű, többnyire optimista felfogású. Rendkívül szorgalmas és eléggé gyorsan tanul. Barátságos természetű. Tisztelettudóan viselkedik az idősebbekkel. Nem szereti, ha valaki kikezd a nála gyengébbekkel. Ha ilyet lát, többnyire rászól az illetőre, majd ha az nem hallgat rá, megpróbálja erővel rábírni, hogy hagyja békén az illetőt. Nem szereti fitogtatni a képességeit. Nézeteltéréseit megpróbálja békés úton, beszéddel elrendezni, ritkán folyamodik erőszakhoz. Azonban ha erre kerül sor, akkor legjobb képességeivel küzd. Csapatban és egyénileg egyaránt jól harcol. Harc közben többnyire tervez, nem csak simán nekiront ellenfelének. Az a célja, hogy olyan erős shinobi váljon belőle, mint amilyen a bátyja, mégpedig több okból is: egyrészt azt szeretné, hogy szülei olyan büszkék legyenek rá, mint Hoterura, másrészt nagytestvére, mint példaképe elismerésére vágyik. Ezenkívül szeretné, ha meg tudná magát védeni.

Előtörténet:


Yamashita egy kisvárosban látta meg a napvilágot, nem messze Konohától. Mondhatni teljesen átlagos szülés volt. Az édesanyjának ugyanúgy fájt, mint minden anyának, és végül a fiú épen és egészségesen világra jött, így az egész család örült. Egyébként a sors kegyes volt Yamashitához, hogy ide küldte. Anyja, Ayame még 30 évesen is egy igazi bombázó volt, mikor megszülte második fiát. Ezüstszürke haja, szürke szeme, finom vonásai és igéző tekintete volt. Ezenkívül kedves és feltétel nélkül szereti fiait.

Ezekkel a tulajdonságokkal hódította el Konpakut. Konpaku a maga idejében egy igazi nőcsábász volt, most már azonban csak egy egyszerű családapa és a családi étterem tulajdonosa. Stílusa is megváltozott. Már Yamashita születése előtt is idegesítő volt, állandóan hangosan beszél, amivel felhívja magára az utcán a figyelmet és gyerekeit állandóan arra ösztönzi, hogy álljanak neki inni meg csajozni. Persze nekik eszük ágában sincs inni meg csajozni, elegük van az öregből és nem tudják elképzelni, hogy az anyjuk hogy mehetett hozzá egy ilyen emberhez. Szerencsére Konpaku látja, ha gyerekeinek valami komoly baja van és legtöbbször sikerül is megvigasztalnia őket. Külleméről nincs mit mondani, egy teljesen átlagos, zömök, fekete hajú, pofaszakállas férfiról van szó.

Csak egy ember van, aki jobban szereti Yamashitát, mint Konpaku és Ayame: a bátyja, Hoteru. Talán ő volt az, aki a legjobban várta kisöccse érkezését. Amikor meghallotta, hogy szülei arról beszélnek, hogy még egy gyereket el akarnak vállalni, ő azonnal be akart iratkozni a Nindzsaakadémiára, csak azért, hogy majd bármitől meg tudja óvni kisöccsét. Mivel Konoha nem volt messze otthonuktól, ezért szülei beleegyeztek, hogy oda járjon. Hoteru vonásait leginkább anyjától örökölte. Az akadémián ezért szerették a lányok, na meg azért, mert osztályelső volt. Őt viszont nem igazán érdekli a csajozás, még barátnője sincs neki.



Boldog gyermekkora volt a kis Yamashitának. 2-3 éves koráig szinte csak a szüleivel, illetve a bátyjával volt, mivel járni még nemigen tudott. Amikor Ayame és Konpaku el akart menni valahova, Hoterura bízták a gyereket, aki igencsak jól bánt vele. 2 éves volt Yamashita, mikor bátyja elvégezte az Akadémiát, 2 év múlva pedig Chuunin lett. Az első igazi emléke ebből az időszakból maradt meg, amikor már tudott járni és beszélni. Tisztán emlékszik rá, amikor Hoteru sikeres Chuunin vizsgáját ünnepelték. Ettől az időszaktól kezdve kezdett el ismerkedni a környékbeli gyerekekkel. Barátkoztak, játszottak meg mindent csináltak amit az ilyen korú gyerekek szoktak csinálni. Gyakran lementek a közeli patakhoz, ahol rengeteget bújócskáztak.
Azonban nem csak vidámsággal telt el gyerekkora. Hamarosan ugyanis a környékre költözött néhány gazdag család. Nekik is voltak gyerekeik, akik 1-2 évvel idősebbek voltak Yamashitánál és barátainál. Ezek a kölykök teljesen el voltak kényeztetve. Kisajátították maguknak a patakot, és bárkit, aki az "ő területükre" merészkedett, alaposan elverték. Ez történt Yamashitával is, amikor barátaival megpróbálták visszaszerezni a patakot. Kék-zöld foltokkal tért haza, és bárhogy faggatták szülei, csak annyit volt hajlandó mondani, hogy "elestem". Innentől kezdve nem mertek lemenni a patakhoz, csak egymáshoz jártak át. Bátyjával is gyakran bújócskázott, mivel ez volt a kedvenc játéka.
Rengeteg kellemes emléke is megmaradt erről az időszakról. Egyik legkedvesebb talán az volt, amikor bátyja móresre tanította a "gazdagokat". Egy évvel azután, hogy "kitiltották" őket a pataktól, Ayame és Konpaku elmentek valahova, Hoterunak pedig épp nem volt semmi dolga, így ő vigyázott öccsére. Ő akkor múlt 6 éves. Elkezdtek bújócskázni, Yamashita azonban hamarosan azzal vádolta bátyját, hogy ninjutsut használ és azzal találja meg. Ez valójában nem volt igaz, csupán a házban nem lehetett túl jól elbújni. Egyetlen hely volt, ahol tényleg el lehetett rejtőzni: egy kis kamra, ahova maximum egy ember fért el. Ezt egy idegen biztosan nem találta volna meg, de Hoteru ismerte a házat, így nem volt nagy titok számára ez a hely. Így hát Yamashita elhatározta, hogy a házon kívül keres búvóhelyet. A bátyja későn vette észre, hogy kiment a házból, és a városban már nem tudta a chakrája alapján megkeresni. Más lehetőség híján jó alaposan átnézett minden helyet, ahol öccse lehetett, de sehol nem találta. Végül a patak felé vette az irányt, amit Yamashita régen annyira szeretett. Útközben rájött, hogy jó felé halad, mert érezte onnan öccse chakráját. Azonban más forrásokat is érzett a környékről, mégpedig hasonló erősségűeket, mint Yamashitáé... Hát igen, sikeresen belebotlott a gazdagokba. Szegény fiú már teljesen elfelejtette, hogy miért nem járt a pataknál egy éve. Csak eszébe jutott, hogy mennyit is bújócskáztak ott régen, és úgy gondolta, hogy ott a bátyja biztosan nem fogja megtalálni. Szerencséjére tévedett. A gazdagok már körbevették, mikor Hoteru odaért. Látta, amint kisöccsét készülnek megverni, és rögtön leesett neki, miért nem volt Yamashita a pataknál már egy éve. Fenyegetően belehajított egy shurikent az egyik közeli fába. Erre a kölykök megijedtek, és megpróbáltak elmenekülni. Ha Hoteru hagyta volna, hogy ennyivel megússzák, akkor valószínűleg legközelebb ugyanúgy megtámadták volna kisöccsét, amikor egyedül van. De nem, ő nem hagyta ennyiben. A shushin no jutsuval elvágta az útjukat, majd a bunshin no jutsuval létrehozott tíz klónt, amik körbevették a gyerekeket. Szegények mozdulni sem mertek. De ez még mindig nem volt elég. Hoteru fölkapott egy fatönköt a földről, amire egy robbanó jegyzetet ragasztott, a levegőbe dobta, majd fölrobbantotta. Megfenyegette a gyerekeket, hogy nekik is ez lesz a sorsuk, ha még egyszer a patakhoz merészkednek. A gazdagok erre sírva szaladtak haza, és valószínűleg a környéket sem merték megközelíteni soha többet.
Yamashita akkor látta bátyját először igazán komolynak. Az eset után az megígértette vele, hogy bárki bántja, rögtön neki szól, és ő elintézi. Ettől az incidenstől kezdve nemcsak szerette, hanem fel is nézett bátyjára.
Ez volt az első alkalom, hogy elkezdett gondolkodni azon, hogy shinobi legyen. Eredetileg a családi étterem következő tulajdonosa akart lenni, és valószínűleg ezt az utat választotta volna, ha nem következik be egy másik incidens, néhány héttel Yamashita 7. születésnapja után.


Gyönyörű nap volt, az égen egy árva felhő sem éktelenkedett, Yamashita pedig egyedül játszott a ház udvarán. Bátyja éppen egy fontos küldetésen volt, és már 2 napja várta, hogy hazaérjen. Hamarosan megpillantott két alakot a közelben, akik az étterem felől jöttek. Nagyon megörült, mert a bátyja szokott hazajönni abból az irányból, és odarohant hozzájuk. De csalódnia kellett: anyja és apja jöttek haza, korábban a szokásosnál, és ami még furcsább volt, hogy rohantak. Amikor meglátták kisfiukat, sietve betessékelték a házba. Yamashita még sosem látta őket ilyen feldúltnak. Suttogtak valamit, majd fiukhoz fordultak: "Idefigyelj, kisfiam! Most azonnal bújj el a kamrában! Nagyon fontos, hogy bármit hallasz, ne gyere elő, még akkor sem ha kiabálunk! Siess!" Ő ugyan nem értette, hogy mi ez a nagy felhajtás, de engedelmesen elbújt a kamrában. Ez tökéletes búvóhely volt, csak az találhatta meg, aki eleve tudta, hogy hol van.
Hamarosan ajtócsapódás zöreje hallatszott: valaki betört a házba! Az igazság az, hogy egy nagy csapat bandita támadta meg a várost. Már két másikat kifosztottak, és arról voltak híresek, hogy egy élő lélek sem maradt utánuk. A házba három bandita hatolt be, és hamarosan meg is találták Konpakut és Ayamét.

Konpaku már felkészült: mindkét kezében konyhakést szorongatott, és rögtön nekiesett a betolakodóknak. Az egyiknek sikerült elmetszenie a torkát, de csak azért, mert a támadás a meglepetés erejével hatott. A másik kettő két oldalról lefogta, kitekerték a kést a kezéből és eltörték mindkét lábát. Ayame mozdulni sem bírt a félelemtől, a banditák pedig éppen azt tárgyalták, hogy hogyan is torolhatnák meg társuk halálát. Ezt meghallotta Yamashita, és bár remegett a félelemtől, erőt vett magán és kibújt a kamrából. A banditák a szomszéd szobában voltak. Yamashita felvette az előtte heverő konyhakést és lassan elindult feléjük. A banditák szerencsére háttal álltak neki, ő azonban mégsem mert rájuk rontani. Egyszer csak megszólalt az egyik bandita: "Szerintem belezzük ki a csávót, miközben a csajt a szeme láttára nyírjuk ki. Ez csak elég nagy büntetés, nem?" Yamashita nem várta meg a választ. Úgy érezte, mintha nem is ő lett volna, mintha egy másik személy uralta volna a testét vagy megszállták volna. A banditák beszédét hallva olyan dühös lett, hogy képes lett volna megölni őket. Nekiállt futni feléjük a késsel a kezében. Szerencsére későn eszméltek fel, így sikeresen hátba tudta szúrni az egyiket. Az felüvöltött fájdalmában, míg a másik fejbe vágta Yamashitát. "Az még hagyján, hogy Matsuot kinyírják, de hogy engem, a nagy Kentát ledöfjék... Ennyi volt. Mind a hármat kinyírjuk." Yamashita szédült, a feje pedig sajgott. Már bánta, hogy kijött a kamrából s csak azt kívánta, hogy gyorsan legyen vége az egésznek. "Vége is lesz" szólalt meg egy hang a fejében "Meg fogok halni. Mindennek vége lesz." Erre a gondolatra enyhébb pánikroham fogta el. Az előző ütéstől még mindig nem látott, de elkezdett rohanni a semmibe. Balszerencséjére, szó szerint fejjel rohant a falnak, amitől úgy érezte, mentén széthasad a koponyája. Szeme előtt lejátszódott az egész élete, és amikor ahhoz a részhez ért, ahol Hoteru megleckéztette a gazdagokat, teli torokból elkiáltotta magát: "Bátyus! Kérlek, ments meg!" Mintha csak erre várt volna, Hoteru berontott az ajtón. A bandita, akit Yamashita hátba szúrt, rögtön megindult felé. Egy késsel le is döfte, mire elégedetten elvigyorodott. Azonban mire feleszmélt, rájött, hogy a szennyeskosarat szúrta le, ugyanis Hoteru a kawarimi no jutsut használta. Mire megfordult, társa már halott volt. Látta, hogy nincs esélye, így félelemtől reszketve az ajtó felé rohant, sebe azonban hirtelen elkezdett vérezni, ő maga pedig elesett és eszméletét vesztette. Az incidens végére eléggé bizarrul festett a szoba: Ayame és Konpaku elájultak a sokktól, a padló tiszta vér volt, két halott és egy eszméletlen bandita fetrengett elernyedt végtagokkal, a szennyeskosár kis híján ketté volt szelve, Yamashita pedig reszketve, vérző fejjel feküdt a padlón. Nem vette észre bátyja érkezését, csak a hirtelen támadt csendre lett figyelmes. Hátranézett, majd mikor megpillantotta bátyját, kimondhatatlan boldogság és megkönnyebbülés töltötte el. Nem érdekelte már az, hogy kis híján meghalt, vagy hogy bármelyik pillanatban beronthat a többi bandita, hiszen Hoteru itt volt és megvédte, innentől kezdve nem történhetett semmi baj.
Hoteru lepecsételte a két holttestet és az eszméletlen banditát, majd fogta szüleit és elvezette Yamashitát a város szélére, ahol már el is kezdték a sérültek gyógyítását. Út közben elmesélte, hogy a küldetése valójában az volt, hogy egy csapattal felkutassa és megsemmisítse a banditákat. Szerencsére időben le tudtak csapni rájuk, azonban a város így is jelentősen károsodott: a legtöbb ház teljesen elpusztult, illetve lakhatatlanná vált a banditák tombolásának következtében, illetve a családi éttermet is a földdel tették egyenlővé.
A város szélén a medikus ninják kezelésbe vették Yamashitát és szüleit, Hoteru pedig elindult a maradék néhány bandita levadászására. Elállították a vérzését és adtak neki fájdalomcsillapítót. Ez teljesen fölösleges volt, mivel a feje már egyáltalán nem fájt, helyette inkább belül sajgott valami. Belegondolt, hogy mi történt volna velük, ha bátyja akár csak egy perccel később érkezik. "Ez így nem jó" gondolta magában "Nem voltam képes megvédeni apát és anyát. Gyenge vagyok." Ezen kétségeit éppen néhány perccel ezelőtt osztotta meg bátyjával is, aki azt felelte erre: "Ahogy elnéztem a helyzetet, apának sikerült az egyik banditával végeznie. A másikat viszont hátba szúrta valaki. Az te voltál, nem igaz? Volt bátorságod cselekedni, ami nagy szó ebben a korban. Sikerült időt nyerned az érkezésemig, így megmentetted apát és anyát." Ez valamennyire megnyugtatta Yamashitát, és végül is igaz is volt, amit mondott. Ennek ellenére már bátyja megjelenésekor megszületett benne az elhatározás. Amint szülei felébrednek, megkéri, hogy irassák be a Nindzsaakadémiára.


Mivel a családi étterem teljesen tönkrement, a Naozumi családnak nem lett volna megélhetése a kisvárosban. Közös megegyezés alapján úgy döntöttek, hogy újra lakhatóvá teszik a házat, majd eladják, és a pénzből Konohába költöznek. Yamashita szülei áldásukat adták arra, hogy kisebb fiuk is shinobi legyen. Mivel a családi étterem következő örököse nem lehetett, ez tűnt a legjövedelmezőbb szakmának számára, ezenkívül nem tett volna jót neki, ha megvonják tőle az álmát. Szüleinek azonban a költözés után nem maradt elég pénzük, hogy iskolába járassák gyermeküket, így Hoteru is besegített a család anyagi dolgaiba. Azzal, hogy shinobinak ment, elég sok pénzt keresett, így teljesen tudta fedezni Yamashita iskoláztatását, sőt, még arra is futotta, hogy szüleinek vegyen egy birtokot, ahol újra beindíthatták az éttermet. Így a családban az élet újra megkezdődhetett.
Körülbelül fél évvel a banditák támadása után kezdte el az akadémiát Yamashita. Eleinte persze eléggé furcsa volt: nem ismert senkit és a tananyag is elég nehéznek bizonyult. Ráadásul az egész nem olyan volt, mint ahogy elképzelte. Nem tanultak ninjutsut, csak különböző testedzéseket végeztek, a shinobi szabályokról és valami chakráról tanultak. Nagy részét nem is értette, így természetesen bátyjához fordult. Hoteru elmagyarázta neki, hogy mi is az a chakra, és hogy az elején természetesen nem fognak ninjutsut tanulni, hanem a testüket erősítik annak érdekében, hogy később képesek legyenek chakrát felszabadítani, ami elengedhetetlen a ninjutsukhoz. Miután ezt megértette, másnap megújult kedvvel indult az akadémiára és megfogadta, hogy bármit adnak fel neki, ő kivétel nélkül megtanulja. Elkezdett ismerkedni is a többi diákkal, és rengeteg barátot szerzett magának. Sokat játszottak együtt. Szerencsére nem volt gondja a barátkozás terén, és a tanulást sem hanyagolta el. Délutánonként tanult, edzett, bátyjával gyakorolt, vagy ha épp nem volt semmi dolga, bújócskázott a többiekkel.
Erről az időszakról is többnyire kedves emlékei maradtak meg. A tanárok mindig emlegették a bátyját, aki annak idején osztályelső volt. Yamashita büszke volt rá, hogy ilyen bátyja van, de valahol legbelül szomorú is, mert mindig csak Hoteru érdemeiről beszéltek, sohasem az övéről. Szerencsére ez pozitív hatással volt az eredményeire. Ő maga, ha nem is volt osztályelső, mindig az éltanulók közé tartozott. Taijutsuja éppen hogy átlagos volt, és a fegyverekkel is átlagosan bánt, de a többieknél sokkal jobban értette, hogy mi az a chakra, és a shinobik szabályait is hibátlanul fel tudta mondani. Ezek az ismeretek később hasznára váltak, és a ninjutsu terén nem volt nála jobb az évfolyamon. Kivételes gyorsasággal sajátította el az alapvető jutsukat, amit annak köszönhetett, hogy alapból könnyen tanult, érdekelte a téma és mindemellett szorgalmas is volt. Ezen a téren nem is akadt párja. A tanárok is azt mondták, hogy ninjutsu tudása már-már bátyjáéval vetekszik. Tisztán emlékszik arra a napra, amikor a bunshin no jutsut tanulták. Első alkalommal sikerült leklónoznia magát, amit egyedül ő tudott megcsinálni az osztályban. Ez nem tetszett a három legrosszabb tanulónak. Mielőtt hazaindultak, lecsaptak Yamashitára. Három irányból támadtak rá, elvágva a menekülés útját. Yamashita látta, hogy beszéddel nem fog menni ezeknél semmire, így gyorsan hozzálátott a cselekvéshez: elmutogatta a megfelelő kézjeleket, majd kettő életnagyságú Yamashita jelent meg mellette. Mindhárom megfogott egy kis port (vagyis csak az igazi, a másik kettő csak úgy tett), majd az előttük lévő fiú szemébe hajították. Mindhárom nekiállt eszeveszettül rohanni, a fiúk azonban követték. Az első elágazásnál háromfelé szakadtak, és az összes fiú másik klón után futott, így Yamashita lehetőséget kapott az egy-egy elleni harcra. Létrehozott még kettő klónt, akik nekiálltak két irányból a fiú felé futni. "Ide gyertek, itt van az igazi!" kiáltotta társainak, majd a klónokkal mit sem törődve az igazi felé vette az irányt. Az egyik klón azonban beugrott elé, majd amint a fiú keresztülfutott rajta, el is tűnt. Az alatt az egy pillanat alatt, amíg nem látta Yamashitát, az a klónnal együtt nekiállt felé szaladni. A klón ment hátul, az igazi pedig elöl. A fiú azt hitte, hogy megint az igazi van hátul, mint az előbb, így az elsőt figyelmen kívül hagyta, azonban az az ütközés pillanata előtt behúzott neki egyet. Az ütéstől beverte a fejét a közeli betonfalba, majd eszméletét vesztette. Ekkor érkeztek meg társai, s tanúja voltak az egésznek. Meg is indultak a háttal lévő Yamashita felé, aki most kézjelekbe kezdett. A fiúknak azonban sikerült elkapniuk. Egyikőjük lefogta, míg a másik azt mondta: "Kiütötted Taigát, mi? Na megállj, ezt most tízszeresen kapod vissza." Azzal egy hatalmas jobbhorgot küldött felé. Azonban bele is fájdult a keze, mivel Yamashita helyén egy fatuskó jelent meg. Ő maga a hátuk mögé került, és menekülőre fogta a dolgot, mivel kettő az egy ellen esélye sem volt, és chakrája sem maradt már túl sok. Éppen mikor a fiúk elindultak utána, megjelent előttük a sensei. "Ti ketten velem jöttök" szólt a támadókhoz "Szégyelljétek magatokat, hárman támadtok rá egyetlen védtelen emberre, ráadásul lesből. Nem vagytok méltók arra, hogy valaha is shinobi váljon belőletek." - majd Yamashitához fordult - "Rád pedig büszke vagyok. A bátyádtól tanultad a kawarimit, igaz? Ezért külön dicséretet is fogsz kapni. Ha így folytatod, egy nap nagyobb shinobi válhat belőled, mint a bátyád." Azzal fogta az eszméletlen fiút, a másik kettőt pedig az igazgatóiba tessékelte. Azok hárman másnap már nem is mentek iskolába.
Az igazság az, hogy tényleg a bátyjával dolgozott előre. Tudta, hogy a közelharcban nem a legjobb, illetve a fegyvereknek sem szakértője, ezért kérte meg bátyját, hogy legalább a ninjutsuját segítsen fejleszteni. Hamar kiderült, hogy tehetséges ezen a téren. Már akkor ismerte a shushin no jutsut, amikor az osztály még csak éppenhogy elkezdte tanulni. Bátyjával többnyire ezek gyakorlásával, illetve a taijutsuval és a fegyverhasználattal foglalkoztak, azonban az utóbbiakat csak átlagos szintre tudta fejleszteni. Elmesélte bátyjának és szüleinek is a történetet, akik rettentő büszkék voltak rá. A bátyja külön megjegyezte, hogy ő sem csinálta volna jobban. Yamashita nagyon boldog volt ennek hallatán, és ahelyett, hogy elbízta volna magát, csak még keményebben nekiállt edzeni.
Minden évfolyamban volt néhány ilyen bajkeverő. Yamashita külön odafigyelt ezekre a kisebb évfolyamokon, és ha látta, hogy keménykednek a jobb tanulókkal, nem is félt őket megvédeni. Kiderült, hogy ez teljesen fölösleges, mivel az ilyen bajkeverőket a tanárok is külön figyelik, így kapták el Yamashita támadóit is. Az ő esetében azonban kíváncsiak voltak, hogy hogyan fogja kezelni a helyzetet, ezért nem avatkoztak bele rögtön. Így teltek el akadémiás évei, amelynek a vészesen közelgő Záróvizsga vetett véget hamarosan.


A Záróvizsga közeledtével mindenki egyre feszültebb lett és egyre többet edzettek. Ebben a korban már nem jártak bújócskázni, viszont segítettek egymásnak pótolni hiányosságaikat. Yamashita például ninjutsu terén korrepetálta azokat, akiknek kevésbé ment, ő pedig a taijutsu gyakorlásával töltötte ideje nagy részét. Természetesen ő nem a többiek, hanem bátyja segítségét kérte ehhez. Még mindig átlagos szinten volt a taijutsuja, és attól félt, hogy ez nem lesz elég a vizsgához. Egyik délután meg is osztotta ezen kétségeit Hoteruval. Ez a délután az olyan ritka délutánok közé tartozott, amit együtt tölthetett bátyjával, ugyanis ő akkor már két éve jounin volt. Miután elmondta, mi nyomja a szívét, bátyja megnyugtatta: "Ne aggódj, a záróvizsgán többnyire ninjutsut kérnek. De ha mégis a taijutsudat kell bemutatnod, akkor sem fogsz megbukni, mivel az átlagos szinttel is tökéletesen megelégszenek." A válasz többé-kevésbé megnyugtatta, de azért ragaszkodott a gyakorlás folytatásához.
Már sötétedett, amikor befejezték az edzést, viszont mielőtt hazamentek, Yamashitának eszébe jutott egy kérdés, ami tulajdonképpen már azóta gyötörte, mióta bátyja jouninná vált, de a sok gyakorlás miatt mindig elfelejtette. "Bátyus, téged miért neveztek ki jouninná? Az akadémián tanultuk, hogy a jouninok speciális shinobik, akik több teknikában is jeleskednek. Te miben vagy jó?" Bátyja elmosolyodott, majd válasz helyett megfordult, elmutogatott néhány kézjelet, és egy hatalmas tűzgolyót fújt a levegőbe. Öccse ámult a mutatványon, mire bátyja megszólalt: "Ez még nem minden" majd újabb kézjeleket formált, azonban most egy sárgás gömb jelent meg a tenyerében, ami el is tűnt néhány másodperc múlva.
"Azonkívül, hogy rengeteg tűz és villám elemű jutsut ismerek, a taijutsum is jobb az átlagnál. Ezeket kombinálom a harcban, ami elég hatásos"
"Nem tudnál nekem is tűz elemű jutsukat tanítani?"
"Sajnos ez nem lehetséges addig, amíg meg nem tudod, hogy mi az elsődleges beállítottságod. Ezt majd valószínűleg a jounin csapatkapitányoddal fogod csak tanulni."
"És hogyan lehet azt megállapítani?"
"Egy speciális chakraérzékeny papírba kell vezetned a chakrádat. Ha a papír ennek hatására benedvesedik, akkor a te elemed a víz lesz. Ha összemorzsolódik, akkor a föld. Ha meggyullad, akkor a tűz. Ha meggyűrődik, akkor a villám. Ha pedig kettészakad, akkor a szél. De most elég a kérdésekből, ha nem fekszel le időben holnap nem fogsz tudni fáradtan edzeni. Menjünk szépen haza és pihend ki magad" - azzal mind a ketten hazamentek, megvacsoráztak, majd Yamashita szépen lefeküdt aludni.
A záróvizsga attól a naptól számítva egy hétre volt esedékes. Az az egy hét Yamashita számára szinte nyomtalanul elrepült. Egyszer találkozott a bátyjával a záróvizsgáig, amikor is elmesélte, hogy az ő feladata a bunshin no jutsu volt. A vizsgát természetesen sikeresen teljesítette. Yamashita ebből sejtette, hogy ő is a bunshin no jutsut fogja kapni, mivel tanárai valószínűleg emlékeznek bátyja záróvizsgájára és biztosan össze akarják majd hasonlítani vele. Még három napja volt a vizsgáig, így elhatározta, hogy azalatt az idő alatt a ezt az egy jutsut fogja gyakorolni és megmutatja a tanároknak, hogy képes túlszárnyalni bátyját.
Két napig gyakorolta a bunshin no jutsut megállás nélkül, és egyre jobban ment neki. A harmadik napon már nem gyakorolta, mert nem akarta, hogy a chakrája teljesen elfogyjon a vizsgára. Ezen a napon tudta meg apjától az is, hogy bátyja nem lesz jelen, amikor megkapja a fejpántot, mert egy rendkívül fontos küldetésre ment, amivel valószínűleg nem fog holnapra végezni. Ez egy kicsit lelombozta, amit apja is észrevett. Így hát félretette szokásos idegesítő stílusát, és megígérte, hogy ő és anyja az akadémia előtt fogják várni, hogy megjöjjön a fejpánttal. Anyja pedig megígérte, hogy egy nagy ünnepi ebédet csapnak, hogy megünnepeljék sikerét. Yamashitát sokkal jobb kedvre derítette, hogy szülei úgy beszélnek, mintha már le is tette volna a vizsgát, így aggódás nélkül, pozitív gondolatokkal mehetett el aludni.
Másnap frissen, kipihenten kelt ki ágyából. Megreggelizett, majd sietett is az akadémiára. Izgult ugyan, azonban a tudat, hogy anyja és apja az akadémia épületében vannak, valamint a megígért ebéd erőt adott neki. Leült a vizsgaterem elé, és türelmesen várta a vizsga kezdetét. Eddig is voltak vizsgák, ezek azonban az elméleti tudásukat tesztelték, amire Yamashitának nem igazán kellett készülnie. Csak reménykedni tudott benne, hogy igaza lesz és tényleg a bunshin no jutsut, de legalább egy ninjutsut kérnek tőle. Néhány perc múlva megérkezett a vizsgáztató tanáruk, aki csendre intette őket, és behívta az első vizsgázót. Az addigi alapzaj suttogássá halkult, a vizsga pedig megkezdődött. Nagyjából egy perc elteltével jött ki az első vizsgázó, kezében egy fejpánttal. "A kawarimi no jutsut kérték, aztán a henge no jutsut! Mindkettő sikerült! Átmentem!" A vizsgáztató csendre intette az örömködő genint, majd behívta a következő diákot.
Ahogy fogytak a jelentkezők, Yamashita egyre inkább megkönnyebbült. Eddig mindenkitől csak ninjutsut kértek, így minden kétsége elszállt, mire az ő nevéhez értek.
Amint becsukta maga mögött az ajtót, a vizsgáztató rögtön megszólalt: "Á, Hoteru kisöccse, a kis Yamashita. Kerülj csak beljebb! Azt hallottam, hogy tehetséges vagy a ninjutsu terén. Gondolom mesélt a bátyád a záróvizsgájáról, igazam van? Szép seregnyi klónt hozott létre. Lássuk te mennyit tudsz. Kérlek, mutass be egy bunshin no jutsut."
"Most eljött a bizonyítás pillanata" gondolta. Meg akarta mutatni, hogy ő többre képes, mint a bátyja, azt akarta, hogy a vizsgáztató kimondja: "Gratulálok, Yamashita! Ez sokkal több, mint amire a bátyád képes volt ennyi idősen!" Így hát elmutogatta a kézjeleket, majd nekiállt a chakráját kiáramoltatni a testéből, megformázni belőle a saját alakját... majd újra... és újra... Csak a feladatra koncentrált, így az a néhány másodperc perceknek tűnt számára... A szemét is behunyta a jobb koncentráció érdekében...
Mikor kinyitotta a szemét, azt hitte, rosszul lát. Hiszen ez lehetetlen, ennyire nem volt képes gyakorlás közben... A szoba tele volt klónokkal. Annyi volt belőlük, hogy a legtöbb a megidézés pillanatában eltűnt, mert nem volt hely a számukra. A vizsgáztatók szóhoz sem jutottak. Miután Yamashita feloldotta a jutsut, mégiscsak megszólalt az egyikük: "Gratulálok, Yamashita! Ennyi klónt még a bátyád sem tudott létrehozni ennyi idősen. Kiérdemelted a fejpántodat. Egy hét múlva mehetsz a kiképzőterepre, ahol megismerkedhetsz csapattársaiddal, illetve a csapatvezetőddel." Most Yamashita volt az, aki szóhoz sem jutott. Ő azonban nem a meglepetéstől. Pontosabban attól is, de leginkább az öröm miatt. Kilépve az ajtón társai rögtön megkérdezték, hogy sikerült. Ő csak elmosolyodott, felmutatta a fejpántot, majd futott szülei fele. Ez biztosan csak egy álom. A vizsgáztató végre elismerte, és nem csak azért, mert Hoteru öccse, hanem a saját képességei miatt. Azt hitte, hogy ez a nap már nem lehetett jobb, azonban tévedett. Bátyja ott állt szülei mellett, és elmosolyodott a fejpántot tartó kisöccse láttán. "Tudtam, hogy sikerülni fog! Büszke vagyok rád!"
"De hát te nem küldetésen vagy?"
"Igyekeztem hamarabb befejezni, hogy azonnal meghalljam az örömhírt"
"De örülök, hogy látlak!"
Azzal mind a négyen elindultak az étterem felé. Most még apja viselkedése sem szegte kedvét. Sőt, az se érdekelte volna, ha teli torokból nekiállna üvölteni az öreg. A tény, hogy sikerült a záróvizsga párosulva a családi ebéddel teljesen feledhetetlenné tette ezt a napot Yamashita számára.


Mivel csapattársaival csak egy hét múlva találkozhatott, így rengeteg nem kívánt szabadideje lett. Legszívesebben rögtön megismerkedett volna velük, ez azonban nem volt lehetséges, így csak várt és várt. Az volt élete egyik leghosszabb hete. Bátyjával egyáltalán nem találkozott, mert állandóan küldetésre kellett mennie. Az idő nagy részében edzett, barátaival lófrált, vagy egyedül sétált a városban gondolataiba merülve. Elgondolkodott bátyja korábbi szavain. A családi ebéd után ugyanis elmondta neki, hogy ez még csak az út kezdete, és hogy a ninják élete tele van veszélyekkel. A szentbeszéd egy kicsit lelombozta, azonban nem vette el kedvét. Végül is már az elején tudta, hogy nem lesz könnyű, de mégis elvállalta és megfogadta, hogy végigcsinálja. Nem mintha vissza akart volna lépni, sőt, a sikert megízlelve inkább még jobban szeretett volna igazi shinobivá válni.
Végiggondolta családja jelenlegi helyzetét is. Az étterem újra virágzott és most már volt elég pénzük szüleinek arra is, hogy megvásárolják a szükséges fegyverzetet. Ezenkívül bátyja is adott neki pénzt, hogy biztosan ne legyen anyagi gondja. Ekkor azt is megfogadta, hogy mostantól nem lesz szülei terhére anyagilag, és ha kell neki valami, megkeresi rá a pénzt magának.
Szülei nem változtak túl sokat, amióta csak az eszét tudja. Anyja már őszül ugyan, és megjelentek az első ráncai, de ezekkel együtt is gyönyörű 42 éves kora ellenére. Még mindig ugyanolyan gondoskodó, amit Yamashita nagyon szeret benne. Azt azonban kevésbé, hogy apja ugyanolyan idegesítő. Ő is elkezdett már őszülni, ami talán egy kicsit az agyára ment, mivel már öt éve negyvenedik születésnapját ünnepli. Ezt leszámítva azonban ugyanúgy szereti az öreget, mint anyját.
Sokáig tartott ugyan, de véget ért a hét, ami azt jelentette, hogy másnap végre elindulhatott a kiképzőterepre. Alig várta ezt a napot. Vacsora után rögtön lefeküdt aludni, hogy másnap könnyen fel tudjon ébredni. Lefekvés után azonban az izgalomtól még sokáig nem tudott aludni. Végül a senseiéről és új csapattársairól alkotott képzeletbeli kép álomba ringatta...

/Ez az első hosszabb terjedelmű művem, mivel nem vagyok egy nagy író. Remélem azért olvasható lett /

Köszönöm, hogy elfogadtad, és köszi a chakra-szintet meg az ajándékot is
Remélem tényleg nem lesz gond a játékommal, de ez majd eldől, amúgy is ez az első alkalom, hogy ilyen játékkal játszom, de remélem hamar belerázódok