Shirotsuki Yuki
2 posters
1 / 1 oldal
Shirotsuki Yuki
Shirotsuki Yuki Csüt. Dec. 29 2011, 18:58
Név: Shirotsuki Yuki
Ország: Víz országa
Rang: Genin
Kor: 12
Nem: lány
Felszerelések: Az övtáskám tartalma 10 méter dróthuzal, egy szerszámos készlet, öt füstbomba, egy elsősegély készlet, két üres tekercs, öt robbanó jegyzet, 2 fuuma shuriken. A kunaitartbóban 3 kunai és öt shuriken van. Maradt még két kunai, amit a kabátom két ujjában tartok elrejtve.
Kinézet: Ha keresel, akkor itt vagyok lent, mivel sajnálatos módon nem érem el a 140 centit, bár nem kell sok hozzá, pontosan 3 centi. Remélhetőleg egyszer kinövöm, mert így elég kellemetlen az élet, hogyha ennyire törpe valaki. Térjünk át akkor kellemesebb témákra, még mielőtt itt az a minimális kis egóm is darabokra törik. Sötétlilás hajamat vagy egy nagy copfba kötve, vagy pedig kettőbe kötve hordom oldalt. Sötétbarna szemeim kedvesen néznek rád és nem látsz bennük semmiféle ártó szándékot. Ruhatáram eléggé nagy, de általában egy sárga blúzt hordok piros masnival, kabáttal és szoknyával, a szoknya alatt pedig egy fekete rövidnadrágot, ami teljesen el van takarva. Kunaitartómat rendhagyó módon, a jobb falkaromon hordom és balkezes vagyok. Van még nekem egy fejpántom, amit a homlokomon viselek, valamint egy-egy csukló szorítom mindkét kezemen és egy övtáskám.
Jellem: Kissé félénk, halk szavú leányzó vagyok, aki nem szereti magára felhívni a figyelmet, de valami kis baki miatt állandóan sikerül. Lehet, hogy csak balszerencse dolga, de mindig a legnagyobb balhék sűrűjében vagyok. Méretem miatt már sok támadás ért és talán ennek hála, de soha nem vagyok elégedett a képességeimmel, a teljesítményemmel, így mindig arra törekszem, hogy legyőzzem saját magamat. Ez van egy gyanúm, hogy maximalizmus. Az egyetlen dolog, amivel meg vagyok elégedve, az a gyorsaságom, ami valószínűleg a mélynövésemet kompenzálja. Az abszolút gyengepontom a pusztakezes harc.
A kaland kezdete…
Köd, ez az, ami kirigakurera jellemző és ezen a novemberi napon is hasonló volt a helyzet, bár aki itt lakik, az egy idő után ezt kezdi természetesnek vélni, ami mondjuk nem baj, csak szerintem elég nyomasztó. Mindenesetre, hogyha ezt más is nyomasztónak véli, az a nap biztosan nem volt az a családom számára, legfőképpen nem a szüleimnek, akiknek a négy idősebb fiútestvérem után én voltam az első lány, így még nagyobb volt az öröm. Az már elég hamar kiderült és látszódott is, hogy a családunk férfi része nagyon magas én és az anyám pedig mélynövésű. Egyik szülőm sem volt ninja, sőt, mindketten ellenezték mind az Akadémiát, mind pedig a ninja létet, de a titkos családi technikánknak nem tudtak ellenállni, amit a legidősebb bátyám fejlesztett ki még annak idején. Ez egy hatalmas szemből és egy kérlelő nézésből, valamint magunk minél kisebbre való összehúzásából áll. Mondanom sem kell, hogy ez eddig mindig bejött, bár a bátyám, Ichi (ő fejlesztette ki ezt a bizonyos technikát), már nem használja, mert egyrészt az ő testmagasságával ez már szinte lehetetlen és ráadásul 22 évesen képes a saját dolgairól dönteni és elérni, amit akar. Mivel ez neki sikerült, így a többi testvérem is megpróbálkozott a dolgokkal és sikerült nekik. Anyámék nagy sajnálatára, mert így kevesebb ember volt, aki nekik segítsen a fogadó vezetésében illetve annak irányításában és attól féltek, hogyha az összes gyerekük ninja lesz, nem marad senki, aki tovább vigye ezt a családi vállalkozást. Eddig mondjuk még mindenki besegített, két küldetés között, vagy éppen akadémiai évei alatt. Ez a fogadó kirigakure központjához közel kapott helyet, így eléggé népszerű, de még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez egy lepukkant kis valami, hát tájékoztatom, hogy eddig a vendégsereg még nem tett kárt benne, mert az akkor az anyám a partvissal, vagy esetleg egy sodrófával dobja ki. Igen, nálunk édesanyám hordja a nadrágot, az apám pedig mindent megtesz neki, bár van egy gyanúm, hogy fél egy esetleges seprűvel való fejbe veréstől, vagy esetleg valami mástól? Lényegtelen, szóval én a halk szavúságot feltételezhetően apámtól örököltem, bár Ichi szerint, ha akarok, akkor képes vagyok úgy viselkedni, mint anya. Ki tudja, véleményem szerint csak a magasságomat örököltem tőle. Nem szeretem, ha valami olyan dolog miatt dicsérnek, amit véleményem szerint nem teljesítettem, mert először magamnak kell bizonyítanom és csak azután jönnek mások. Szóval, én egyszerre két dologba születtem bele, az egyik az étterem volt, a másik pedig a ninja lét, amit a bátyáimnak hála meg is kedveltem, de ez egy kissé későbbi dolog, mert először nem érdekelt. Először csak annyi volt számomra a lényeg, hogy a környékbeli gyerekekkel játszhassak, segítsek anyámnak a főzésben és a legfontosabb, hogy begyűjtsem a környék összes kóbormacskáját. Igen, már a kezdetektől fogva megőrülök a cicákért, a fajta mindegy, csak egy dolog a fontos, hogy macska legyen, más nem érdekel. Ezen hobbimat viszont nem nézték túl jó szemmel, mivel az éttermünk fölött laktunk, a kis állatok leszöktek oda, vagy esetleg a kukát ürítették ki. Ezt valami miatt a szüleim nem nézték jó szemmel, így az összes macskát elajándékozták, amit tartottam. Sokszor láttam a tesóimat edzeni, de engem egésze hat éves koromig nem érdekelt, akkor is csak akkor, amikor a bátyámnak, Ichinek segítettem.
- Nem szeretnéd megpróbálni? – kérdezte és egy kunait nyújtott felém, amire először igencsak bizalmatlanul pislogtam. – Csak próbáld meg beledobni a belső piros körbe.
Lassan átvettem a kunait és először csak ismerkedtem vele, azután céloztam és eldobtam. Mondjuk azt nem vártam, hogy esetleg bele is találok a közepébe, de azt sem, hogy egyáltalán eltalálom, de mindezek ellenére valamiféle sikerélményt sikerült összeszednem.
- Nem is rossz, így elsőre. – nézett rám elismerően, majd kirángatta a céltáblából a fegyvert. – Még nem gondolkoztál azon, hogy esetleg jelentkezz az Akadémiára?
- Persze, mert szerinted anyáék megengednék nekem. – szóltam csalódottan, mert most, hogy így előjött az ötlet, már teljesen belelovalltam magam a dolgokba. – Az ki van zárva.
Megbeszéltük Ichivel, hogy majd este előhozzuk a témát, hátha sikerül valamit kihoznunk a helyzetből. A nap fennmaradó részét gyakorlással töltöttük és kezdtem egyre pozitívabban hozzáállni a helyzethez, hogy talán mégis van esélyem, de…
- Nem. – apámnak is pont most kell határozottnak lennie?
- De miért? – teljesen kétségbe estem, hogy itt helyben törik össze a még el sem kezdődött ninja pályafutásomat. – Én…
- Nem és ennyi. – istenem, anyám szokás szerint olyan dolgokba szól bele, amihez egyáltalán nem ért. – Kicsi vagy és nem bírnád.
- Tudod is te azt, hogy én mit bírok és mit nem. – mondtam csalódottan és elmentem a szobámba, hogy ott csendben gondolkozhassak, de azt nem tudhattam, hogy odalent még mindig rólam megy a vita és még ment is egy jó darabig. Másnap korán reggel mentem el otthonról, általában ilyet nem szoktam csinálni, de most a szükség törvényt bont. Kellett egy kis friss levegő és lehetőleg a szülők nélkül. Valahogy, amikor elmeséltem a tegnapi esetet a barátaimnak, ők egyetértettek a szüleimmel, így bennük sem leltem szövetségesre, de az elhatározásom már megvolt és ebből nem fogok engedni, akárki akármit mond is nekem. Hazaérve az volt az első dolgom, hogy összefussak a vigyorgó Ichivel és a vállamnál fogva megfordított és tolt ki az ajtón, egészen az egyik kiképzőterepig.
- Most mit csinálsz?
- Megyünk edzeni! – nevetve elkiáltotta magát, majd megállt és kérdőn nézett rám. – Azt ne mond, hogy még nem mondtam neked. Kikönyörögtem anyáéktól!
Szuper, végre sikerült és igen, egy hatalmas köszi Ichinek, aki azóta is állandóan edz és segít nekem mindenben. Két éven keresztül ő edzett engem, hogy ne csak úgy menjek oda az Akadémiára. Hamar kiderült, hogy a pusztakezes harc lesz az én gyengém, viszont célozni azt tudtam, méghozzá nem is akárhogy és még gyors is voltam, ami azért javított valamit a gyenge harctudásomon. Elméletre is oktatott, bár elmondása szerint, ami itt rám ragadt az nem fog túl sokat segíteni, mert elölről kezdik és igencsak kibővítve. Végül csak eljött az a nap, amikor beiratkozhattam az Akadémiára, ami végülis egy mérföldkőnek számít az ember életében. Ekkor voltam 8 éves.
Az Akadémiai kalandok…
Mint már említettem, valahogy tehetségem van abban, hogy különböző balhékba keveredjek bele úgy, hogy nem akarok. Erre az Akadémián voltam kénytelen rájönni, mikor összekerültem az osztálytársaimmal, akik között, illetve akiknek egy igen nagy százalékuk fiú volt. Ezzel csak az volt a bökkenő, hogy a pusztakezes harci gyakorlatokon nem egyszer szép kék-zöld foltokat szereztem. Minden másból viszont jó voltam, illetve nem kiemelkedően jó, csak jó, pont annyira, hogy a megbukás veszélye ne fenyegessen. A magatartásom is jó volt, csak voltak ilyen kisebb-nagyobb balhék, amikbe belekeveredtem. A legtöbbe úgy, hogy csak arra jártam és véletlenül, persze volt egy-két olyan merénylet, amibe szánt szándékkal. Ha mást nem is, de tervezgetni nagyon tudtam, és ha már benne voltam, akkor kivágtam magam esetleg valami jó kis dumával, vagy egyéb mással. Amúgy nem beszéltem sokat, csendes gyerek voltam, de így is sok barátom volt, így nem kellett attól tartanom, hogy esetleg egyedül maradok. Gyorsan teltek az évek, gyakoroltunk, tanultunk és jól éreztük magunkat, a padtársamat állandóan felráztam álmából, hogyha a tanár felénk nézett és akkor már ketten vágtunk ártatlan fejet, aminek szerintem senki nem dőlt be, mert már sokan elsütötték ezt. Már azon sem csodálkoztam, hogy elérkezett a Genin vizsga napja, ami előtt egy egész szép kis hiszti rohamon estem át, hogy nem tudok majd aludni és tutira meg fogok bukni, ezzel szemben úgy aludtam végig az éjszakát, mint akit egy nagy és súlyos tárggyal vertek fejbe. Ezzel ellentmondtam annak a felkiáltásomnak, hogy bukásom oka a kialvatlanság lesz.
A nagy megmérettetés…
Aznap reggel alig akartam kikelni az ágyból, bár ez valószínűleg felírható a szimpla lustaság számlájára is, ami a sok alvás miatt lépett fel. Anyám ekkor már stratégiát alkalmazott és azt mondta, hogy elkések, ha nem készülök össze most rögtön. Ennek az lett a vége, hogy kiugrottam az ágyból, rekordidő alatt átöltöztem és egy rizsgombócot felkapva, valamint Ichit fellökve elrohantam az Akadémiára.
- Azt tudja, hogy még van egy óra a vizsgáig? – pillantott rá a bátyám anyámra, mire ő csak kényszeredetten elmosolyodott és eltűnt a konyhában.
Eközben én rájöttem a bakira, így belekiabáltam a világba a véleményemet, mire a barátaim csak nevettek, hogy ilyet sem hallottak még tőlem. Tény, általában nem eresztem ki a hangom, de ha hazaértem, valamivel biztosan leszerelem anyut. Leültünk és vártunk, mire behívták az elsőt, a másodikat, a harmadikat és már majdnem az egész osztályt. Az egyik barátom előttem jött ki, mi meg faggattuk, hogy mi volt, hogy sikerült és mit kértek rajta számon.
- Hát, tőlem taijutsut kértek. – ó jaj, csak azt ne. Először elkerekedett a szemem, majd lehorgasztott fejjel átadtam magam a mély depressziónak és az azt jelképező sötét aurának.
- Végem van, végem van, végem van… - ennyit bírtam kinyögni, de ekkor szólították a nevem, ám én valahol máshol járhattam szellemileg, mert meg sem hallottam. Barátaim löktek be az ajtón, amikor felfogtam, hogy mi is történik körülöttem. Nagy levegő be, aztán ki és akkor nem kapunk pánikrohamot. Körülbelül ezek a gondolatok jártak az agyamban, amikor a sensei megmondta a feladatot, nekem meg ugrálni támadt kedvem. Mégis át fogok menni, ez gyerekjáték! Mit kellett tennem? Egy Bunshin no Jutsu és néhány elméleti kérdés, micsoda megkönnyebbülés. Az a bizonyos szócska, hogy átment, szintén elvette az eszem, de úgy, hogy már szabályosan kiugráltam az ajtón a fejpántról megfeledkezve. A sensei úgy szólt rám, hogy figyeljek végre és odadobta a ninjalétbe való belépőmet.
Ország: Víz országa
Rang: Genin
Kor: 12
Nem: lány
Felszerelések: Az övtáskám tartalma 10 méter dróthuzal, egy szerszámos készlet, öt füstbomba, egy elsősegély készlet, két üres tekercs, öt robbanó jegyzet, 2 fuuma shuriken. A kunaitartbóban 3 kunai és öt shuriken van. Maradt még két kunai, amit a kabátom két ujjában tartok elrejtve.
Kinézet: Ha keresel, akkor itt vagyok lent, mivel sajnálatos módon nem érem el a 140 centit, bár nem kell sok hozzá, pontosan 3 centi. Remélhetőleg egyszer kinövöm, mert így elég kellemetlen az élet, hogyha ennyire törpe valaki. Térjünk át akkor kellemesebb témákra, még mielőtt itt az a minimális kis egóm is darabokra törik. Sötétlilás hajamat vagy egy nagy copfba kötve, vagy pedig kettőbe kötve hordom oldalt. Sötétbarna szemeim kedvesen néznek rád és nem látsz bennük semmiféle ártó szándékot. Ruhatáram eléggé nagy, de általában egy sárga blúzt hordok piros masnival, kabáttal és szoknyával, a szoknya alatt pedig egy fekete rövidnadrágot, ami teljesen el van takarva. Kunaitartómat rendhagyó módon, a jobb falkaromon hordom és balkezes vagyok. Van még nekem egy fejpántom, amit a homlokomon viselek, valamint egy-egy csukló szorítom mindkét kezemen és egy övtáskám.
Jellem: Kissé félénk, halk szavú leányzó vagyok, aki nem szereti magára felhívni a figyelmet, de valami kis baki miatt állandóan sikerül. Lehet, hogy csak balszerencse dolga, de mindig a legnagyobb balhék sűrűjében vagyok. Méretem miatt már sok támadás ért és talán ennek hála, de soha nem vagyok elégedett a képességeimmel, a teljesítményemmel, így mindig arra törekszem, hogy legyőzzem saját magamat. Ez van egy gyanúm, hogy maximalizmus. Az egyetlen dolog, amivel meg vagyok elégedve, az a gyorsaságom, ami valószínűleg a mélynövésemet kompenzálja. Az abszolút gyengepontom a pusztakezes harc.
A kaland kezdete…
Köd, ez az, ami kirigakurera jellemző és ezen a novemberi napon is hasonló volt a helyzet, bár aki itt lakik, az egy idő után ezt kezdi természetesnek vélni, ami mondjuk nem baj, csak szerintem elég nyomasztó. Mindenesetre, hogyha ezt más is nyomasztónak véli, az a nap biztosan nem volt az a családom számára, legfőképpen nem a szüleimnek, akiknek a négy idősebb fiútestvérem után én voltam az első lány, így még nagyobb volt az öröm. Az már elég hamar kiderült és látszódott is, hogy a családunk férfi része nagyon magas én és az anyám pedig mélynövésű. Egyik szülőm sem volt ninja, sőt, mindketten ellenezték mind az Akadémiát, mind pedig a ninja létet, de a titkos családi technikánknak nem tudtak ellenállni, amit a legidősebb bátyám fejlesztett ki még annak idején. Ez egy hatalmas szemből és egy kérlelő nézésből, valamint magunk minél kisebbre való összehúzásából áll. Mondanom sem kell, hogy ez eddig mindig bejött, bár a bátyám, Ichi (ő fejlesztette ki ezt a bizonyos technikát), már nem használja, mert egyrészt az ő testmagasságával ez már szinte lehetetlen és ráadásul 22 évesen képes a saját dolgairól dönteni és elérni, amit akar. Mivel ez neki sikerült, így a többi testvérem is megpróbálkozott a dolgokkal és sikerült nekik. Anyámék nagy sajnálatára, mert így kevesebb ember volt, aki nekik segítsen a fogadó vezetésében illetve annak irányításában és attól féltek, hogyha az összes gyerekük ninja lesz, nem marad senki, aki tovább vigye ezt a családi vállalkozást. Eddig mondjuk még mindenki besegített, két küldetés között, vagy éppen akadémiai évei alatt. Ez a fogadó kirigakure központjához közel kapott helyet, így eléggé népszerű, de még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez egy lepukkant kis valami, hát tájékoztatom, hogy eddig a vendégsereg még nem tett kárt benne, mert az akkor az anyám a partvissal, vagy esetleg egy sodrófával dobja ki. Igen, nálunk édesanyám hordja a nadrágot, az apám pedig mindent megtesz neki, bár van egy gyanúm, hogy fél egy esetleges seprűvel való fejbe veréstől, vagy esetleg valami mástól? Lényegtelen, szóval én a halk szavúságot feltételezhetően apámtól örököltem, bár Ichi szerint, ha akarok, akkor képes vagyok úgy viselkedni, mint anya. Ki tudja, véleményem szerint csak a magasságomat örököltem tőle. Nem szeretem, ha valami olyan dolog miatt dicsérnek, amit véleményem szerint nem teljesítettem, mert először magamnak kell bizonyítanom és csak azután jönnek mások. Szóval, én egyszerre két dologba születtem bele, az egyik az étterem volt, a másik pedig a ninja lét, amit a bátyáimnak hála meg is kedveltem, de ez egy kissé későbbi dolog, mert először nem érdekelt. Először csak annyi volt számomra a lényeg, hogy a környékbeli gyerekekkel játszhassak, segítsek anyámnak a főzésben és a legfontosabb, hogy begyűjtsem a környék összes kóbormacskáját. Igen, már a kezdetektől fogva megőrülök a cicákért, a fajta mindegy, csak egy dolog a fontos, hogy macska legyen, más nem érdekel. Ezen hobbimat viszont nem nézték túl jó szemmel, mivel az éttermünk fölött laktunk, a kis állatok leszöktek oda, vagy esetleg a kukát ürítették ki. Ezt valami miatt a szüleim nem nézték jó szemmel, így az összes macskát elajándékozták, amit tartottam. Sokszor láttam a tesóimat edzeni, de engem egésze hat éves koromig nem érdekelt, akkor is csak akkor, amikor a bátyámnak, Ichinek segítettem.
- Nem szeretnéd megpróbálni? – kérdezte és egy kunait nyújtott felém, amire először igencsak bizalmatlanul pislogtam. – Csak próbáld meg beledobni a belső piros körbe.
Lassan átvettem a kunait és először csak ismerkedtem vele, azután céloztam és eldobtam. Mondjuk azt nem vártam, hogy esetleg bele is találok a közepébe, de azt sem, hogy egyáltalán eltalálom, de mindezek ellenére valamiféle sikerélményt sikerült összeszednem.
- Nem is rossz, így elsőre. – nézett rám elismerően, majd kirángatta a céltáblából a fegyvert. – Még nem gondolkoztál azon, hogy esetleg jelentkezz az Akadémiára?
- Persze, mert szerinted anyáék megengednék nekem. – szóltam csalódottan, mert most, hogy így előjött az ötlet, már teljesen belelovalltam magam a dolgokba. – Az ki van zárva.
Megbeszéltük Ichivel, hogy majd este előhozzuk a témát, hátha sikerül valamit kihoznunk a helyzetből. A nap fennmaradó részét gyakorlással töltöttük és kezdtem egyre pozitívabban hozzáállni a helyzethez, hogy talán mégis van esélyem, de…
- Nem. – apámnak is pont most kell határozottnak lennie?
- De miért? – teljesen kétségbe estem, hogy itt helyben törik össze a még el sem kezdődött ninja pályafutásomat. – Én…
- Nem és ennyi. – istenem, anyám szokás szerint olyan dolgokba szól bele, amihez egyáltalán nem ért. – Kicsi vagy és nem bírnád.
- Tudod is te azt, hogy én mit bírok és mit nem. – mondtam csalódottan és elmentem a szobámba, hogy ott csendben gondolkozhassak, de azt nem tudhattam, hogy odalent még mindig rólam megy a vita és még ment is egy jó darabig. Másnap korán reggel mentem el otthonról, általában ilyet nem szoktam csinálni, de most a szükség törvényt bont. Kellett egy kis friss levegő és lehetőleg a szülők nélkül. Valahogy, amikor elmeséltem a tegnapi esetet a barátaimnak, ők egyetértettek a szüleimmel, így bennük sem leltem szövetségesre, de az elhatározásom már megvolt és ebből nem fogok engedni, akárki akármit mond is nekem. Hazaérve az volt az első dolgom, hogy összefussak a vigyorgó Ichivel és a vállamnál fogva megfordított és tolt ki az ajtón, egészen az egyik kiképzőterepig.
- Most mit csinálsz?
- Megyünk edzeni! – nevetve elkiáltotta magát, majd megállt és kérdőn nézett rám. – Azt ne mond, hogy még nem mondtam neked. Kikönyörögtem anyáéktól!
Szuper, végre sikerült és igen, egy hatalmas köszi Ichinek, aki azóta is állandóan edz és segít nekem mindenben. Két éven keresztül ő edzett engem, hogy ne csak úgy menjek oda az Akadémiára. Hamar kiderült, hogy a pusztakezes harc lesz az én gyengém, viszont célozni azt tudtam, méghozzá nem is akárhogy és még gyors is voltam, ami azért javított valamit a gyenge harctudásomon. Elméletre is oktatott, bár elmondása szerint, ami itt rám ragadt az nem fog túl sokat segíteni, mert elölről kezdik és igencsak kibővítve. Végül csak eljött az a nap, amikor beiratkozhattam az Akadémiára, ami végülis egy mérföldkőnek számít az ember életében. Ekkor voltam 8 éves.
Az Akadémiai kalandok…
Mint már említettem, valahogy tehetségem van abban, hogy különböző balhékba keveredjek bele úgy, hogy nem akarok. Erre az Akadémián voltam kénytelen rájönni, mikor összekerültem az osztálytársaimmal, akik között, illetve akiknek egy igen nagy százalékuk fiú volt. Ezzel csak az volt a bökkenő, hogy a pusztakezes harci gyakorlatokon nem egyszer szép kék-zöld foltokat szereztem. Minden másból viszont jó voltam, illetve nem kiemelkedően jó, csak jó, pont annyira, hogy a megbukás veszélye ne fenyegessen. A magatartásom is jó volt, csak voltak ilyen kisebb-nagyobb balhék, amikbe belekeveredtem. A legtöbbe úgy, hogy csak arra jártam és véletlenül, persze volt egy-két olyan merénylet, amibe szánt szándékkal. Ha mást nem is, de tervezgetni nagyon tudtam, és ha már benne voltam, akkor kivágtam magam esetleg valami jó kis dumával, vagy egyéb mással. Amúgy nem beszéltem sokat, csendes gyerek voltam, de így is sok barátom volt, így nem kellett attól tartanom, hogy esetleg egyedül maradok. Gyorsan teltek az évek, gyakoroltunk, tanultunk és jól éreztük magunkat, a padtársamat állandóan felráztam álmából, hogyha a tanár felénk nézett és akkor már ketten vágtunk ártatlan fejet, aminek szerintem senki nem dőlt be, mert már sokan elsütötték ezt. Már azon sem csodálkoztam, hogy elérkezett a Genin vizsga napja, ami előtt egy egész szép kis hiszti rohamon estem át, hogy nem tudok majd aludni és tutira meg fogok bukni, ezzel szemben úgy aludtam végig az éjszakát, mint akit egy nagy és súlyos tárggyal vertek fejbe. Ezzel ellentmondtam annak a felkiáltásomnak, hogy bukásom oka a kialvatlanság lesz.
A nagy megmérettetés…
Aznap reggel alig akartam kikelni az ágyból, bár ez valószínűleg felírható a szimpla lustaság számlájára is, ami a sok alvás miatt lépett fel. Anyám ekkor már stratégiát alkalmazott és azt mondta, hogy elkések, ha nem készülök össze most rögtön. Ennek az lett a vége, hogy kiugrottam az ágyból, rekordidő alatt átöltöztem és egy rizsgombócot felkapva, valamint Ichit fellökve elrohantam az Akadémiára.
- Azt tudja, hogy még van egy óra a vizsgáig? – pillantott rá a bátyám anyámra, mire ő csak kényszeredetten elmosolyodott és eltűnt a konyhában.
Eközben én rájöttem a bakira, így belekiabáltam a világba a véleményemet, mire a barátaim csak nevettek, hogy ilyet sem hallottak még tőlem. Tény, általában nem eresztem ki a hangom, de ha hazaértem, valamivel biztosan leszerelem anyut. Leültünk és vártunk, mire behívták az elsőt, a másodikat, a harmadikat és már majdnem az egész osztályt. Az egyik barátom előttem jött ki, mi meg faggattuk, hogy mi volt, hogy sikerült és mit kértek rajta számon.
- Hát, tőlem taijutsut kértek. – ó jaj, csak azt ne. Először elkerekedett a szemem, majd lehorgasztott fejjel átadtam magam a mély depressziónak és az azt jelképező sötét aurának.
- Végem van, végem van, végem van… - ennyit bírtam kinyögni, de ekkor szólították a nevem, ám én valahol máshol járhattam szellemileg, mert meg sem hallottam. Barátaim löktek be az ajtón, amikor felfogtam, hogy mi is történik körülöttem. Nagy levegő be, aztán ki és akkor nem kapunk pánikrohamot. Körülbelül ezek a gondolatok jártak az agyamban, amikor a sensei megmondta a feladatot, nekem meg ugrálni támadt kedvem. Mégis át fogok menni, ez gyerekjáték! Mit kellett tennem? Egy Bunshin no Jutsu és néhány elméleti kérdés, micsoda megkönnyebbülés. Az a bizonyos szócska, hogy átment, szintén elvette az eszem, de úgy, hogy már szabályosan kiugráltam az ajtón a fejpántról megfeledkezve. A sensei úgy szólt rám, hogy figyeljek végre és odadobta a ninjalétbe való belépőmet.
Shirotsuki Yuki- Játékos
Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 120
Re: Shirotsuki Yuki
Hinata Csüt. Dec. 29 2011, 19:20
Hm nincs hozzá fűzni valóm. Talán csak annyi, hogy így tovább 
Kezdő Chakra: 100
Kezdő Ryu: 2500
Van egy apróság is.
Ajándék Jutsu: Kage Shuriken no Jutsu // Árnyék Shuriken Technika
( Természetesen az alap kiri jutsukat se felejtsd el. )
Kezdő Chakra: 100
Kezdő Ryu: 2500
Van egy apróság is.
Ajándék Jutsu: Kage Shuriken no Jutsu // Árnyék Shuriken Technika
( Természetesen az alap kiri jutsukat se felejtsd el. )
Hinata- Inaktív
Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Nem fontos
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.