Saito Yuki

Név: Saito Yuki

Ország: Tűz országa

Rang: Genin

Szint: Engedélytől függően D, vagy C

Kor: 14

Nem: Nő

Kinézet: 156 cm magas karcsú lány, aki első ránézésre törékeny külseje ellenére, meglepően jó kondícióban van. Mellekről az ő esetében gyakorlatilag nem nagyon lehet beszélni, de ez őt nem zavarja. Fehér arcát pedig hollófekete haj keretezi, ezzel igen erős kontrasztot nyújtva és kiemelve hideg kék szemeit. Öltözködésében és egész megjelenésében ügyel a rendezettségre, de láthatóan nem az a fajta, aki órákat töltene a tükör előtt a haját igazgatva. Amikor csak lehet nyitottabb, mozgékonyságot lehetővé tévő ruhákat visel.

Jellem: Általában elmondható róla, hogy rendkívül határozott és céltudatos. Ez főleg a kiképzésének köszönhető és az érzéseit is ügyesen el tudja rejteni, így többnyire hideg fejjel tudja elvégezni a feladatait, ami rendkívül hasznosnak bizonyult számára. A cselekedeteit legnagyobb részben azonban, az apjának való megfelelési kényszere okozza és talán ez az egyik legnagyobb gyengesége is. Nem kötött még tartós barátságokat, de ennek az oka főleg a kiképzés felé mutatott maximalizmusában és az enyhén zárkózott viselkedésében keresendő.

Technikák: vízen járás

Talán a legelső emlék ami tisztán él bennem, 3 éves korom óta kísért. Anyámat látom, ahogy egy nyomorékot gondoz... ahogy a gyilkosát dédelgeti...

A testvéreknek szeretniük kell egymást, vigyázni, segíteni. Hiszen ki másra számíthat az ember, ha nem a saját családjára? Mégis képtelen voltam erre. Amit a testvérem iránt éreztem, nem szeretet volt. Undor, megvetés, gyűlölet. Undorodtam a lélegzésének reszelős hangjától, megvetettem a családunk szégyenét, teljes szívemből gyűlöltem az anyám gyilkosát. 3 év... Csupán ennyit tölthettem el vele és vajon mi volt az utolsó szavam hozzá? Utállak. Mindig csak Yuuval törődött, pedig én is ott voltam. Én is igényeltem a törődését, a figyelmét, de Yuu mindig fontosabb volt és még kicsi voltam, meggondolatlan. Olyat mondtam amit nem kellett volna, amit nem akartam. Yuu pedig tett róla, hogy ne legyen alkalmam bocsánatot kérni. Az a szörnyeteg elvette tőlem az anyámat és ezt sosem fogom megbocsátani neki.

Fordult a kocka. Az apámat megviselte anyám halála, ahogyan engem is, miután lassan megértettem, hogy anyám többet nem fog visszajönni. Sok figyelmet kaptam. Apám amikor csak tudott velem töltötte az idejét és Yuu lett az aki a háttérbe szorult. Nem töltött el boldogsággal, de egy szemernyi sajnálatot sem éreztem iránta. Azt kívántam bár sose lett volna testvérem. Mindent megtettem azért, hogy apám kedvében járjak. Így is törődött Yuuval, de csak annyira amennyire szükséges volt. Nem akarta, hogy szégyent hozzon a családunkra, de igazán szeretni csak engem tudott. Sokat mesélt az anyámról és mindig azt mondta, hogy napról napra jobban hasonlítok rá és akkor határoztam el, hogy én is gyógyító leszek. Senki mással nem éreztem olyan jól magam, mint vele, ha Yuu nem volt a közelben, de sajnos így is sűrűn láttam, ahogy keserű emlékeztetőként a közelünkben ólálkodott. Sajnos azonban, hiába voltam mindenben jobb a testvéremnél, ha egyszer nem voltam fiú. Ebben az egyben nem tudtam helyettesíteni, így továbbra sem csak én voltam a figyelem középpontjában és mikor rájöttem, hogy apám az ANBU soraiba akarja bejuttatni, akkor letettem a gyógyításról és elhatároztam, hogy én jobb leszek nála. Apám örült ennek, hiszen a családban már hagyomány volt az ANBU tagság. A befolyása révén pedig könnyen bejutottunk. Korábban is keményen dolgoztam azért, hogy apám büszke legyen rám, de itt rájöttem, hogy amit eddig tettem, az szinte semmi volt.

Nevek, érzelmek, múlt, jövő. Egyik sem számít. Csak a jelen és a küldetés. Hatalmas leckék voltak amikenek képtelen voltam maradéktalanul megfelelni, de megtanultam, hogyan rejtsem el azt amit el kellene pusztítanom magamban. Eleinte voltak gondjaim hiszen ahogy Yuu, én is csak az apám miatt jutottam be. Nekem azonban volt tehetségem és gyorsan tanultam, így Yuuval ellentétben hamarosan sikerült beilleszkednem. Azonban nem tartoztam a legjobbak közé hiába dolgoztam keményen, a kiképzés keményebb volt, mint addig bármi, amit megtapasztaltam és minden erőmre szükségem volt, hogy tartsam az iramot. Hosszú és fárasztó évek voltak ezek, de megvolt az eredménye. Sokkal erősebbek és érettebbek lettünk mint mások a mi korunkban.

Ekkoriban történt, hogy Yuut megtámadták. A közelben voltam, így hamar odaértem. Némán figyeltem, ahogy sürögve ténykednek a gyógyítók a törékeny test körül. Mások talán megsajnálták, de én csak egy haldokló szörnyeteget láttam magam előtt. Nem volt okom ilyen érzéseket táplálni felé. Ezek után napokig feküdt a kórházban és én minden nap azért imádkoztam, hogy ne kelljen fel többet. Azonban hallottam a híreket. Tudtam, hogy túl fogja élni és hamarosan felébred, így döntöttem. Éjszaka indultam, csak egy kést vittem magammal. Alig nyolc éves voltam ekkor, de a kiképzés segített, hogy észrevétlenül haladjak, bár az is lehet, hogy csak a szerencsém volt. Akárhogy is legyen, de bejutottam. Eszméletlenül feküdt az ágyon. A kezembe vettem a kést és mellé léptem. Haboztam. Féltem, hogy elkapnak és hatalmas bajba kerülök. Nem szívesen tudnám meg, hogy apám mit tenne akkor velem, de azt is tudtam, hogy később sokszor kell majd hasonló dolgokat tennem ha azt mondják. Újra eszembe jutott anyám arca és remegő kézzel felemeltem a kést. Pontosan tudtam, hogy hol van a szíve. Azaz csak reméltem, hogy ebben hasonlít egy emberre. Egy részem még attól is rettegett, hogy talán nem hal bele és megtámad. Végül legyőztem a félelmeimet, két kézzel ragadtam meg a kést és széles ívben meglendítettem... de aztán ijedten dobtam... vagyis ejtettem el. Az ablakhoz ugrottam, hogy kimásszak rajta, de félúton megtorpantam. A késem ott maradt. Ha valaki olyan találja meg, aki elég jól ismer már, az felismerheti a kést is. Visszaugrottam, de már csak annyi időm maradt, hogy gyorsan berúgjam az ágy alá mielőtt kattant a villany. Vakító fény töltötte meg a szobát és először csak a hangját hallottam meg.

– Te meg mit csinálsz itt a sötétben? - kérdezte apám ahogy gyanakodva járt a tekintete köztem és Yuu között.

– Csak meglátogattam. - cincogtam esetlenül. Képtelen voltam palástolni a félelmemet.

– Igen. - vágtam rá gondolkodás nélkül és ahogy lehetett, már iszkoltam is el. Éreztem, hogy tudja mire készültem, de csak akkor lettem igazán biztos benne, mikor reggel felébredve megtaláltam a párnám alatt a késemet. Ezen kívül viszont, semmi sem történt. Az üzenetet viszont tökéletesen értettem és két nappal később mikor ismét megláttam Yuut, semmi jelét nem adtam a történteknek. Viszont ha lehet, akkor még az eddigieknél is jobban nekifeszültem a kiképzésnek.

Bár kifelé nem mutattam semmi jelét, de hamarosan úgy túlhajszoltam magam, hogy már szinte mozdulni is képtelen voltam. Lassan törtem előre a többiek között, de úgy éreztem, ha így folytatom, akkor hamarosan bele fogok pusztulni. Azonban mielőtt ez bekövetkezhetett volna, ráakadtam az ellenszerre. A kis tabletták megmentettek. Titokban szereztem meg és használtam fel a kis energiatablettákat. Ha nem tudtam volna, hogy milyen negatív hatásai lehetnek, akkor valószínűleg marékszámra tömtem volna magamba, de így rászorítottam magam egy rendszerre. Amíg nem lépek át egy határt és nem bukok le, addig nem lehet baj, nem igaz?

A teljesítményem sokat javult és hamarosan elmondhattam magamról, hogy az egyik legjobb vagyok. Így is keményen meg kellett dolgoznom, de végre megkaptam az elismerést érte. Korábban is azt mondták, hogy van tehetségem a dolgokhoz, de lassan az egyik legígéretesebb tanítvány lettem. Kunaijal és Tantoval kiválóan bántam, de a többi fegyverrel sem kellett szégyenkeznem. Büszke voltam a teljesítményemre és ahogy teltek az évek, azt hiszem apám is elfelejtette nekem azt a bizonyos incidenst.

Így jött el, a vizsga ideje.

Jó tanítványhoz méltón, gondolkodás nélkül rontottam neki az ellenfelemnek. Pontosan ahogy tanították, csak a feladatra koncentráltam. Elpusztítani a szörnyeteget. Már az elején nyilvánvaló volt, hogy esélye sincs ellenem. A mozgása lassabb, nehézkesebb volt, egyáltalán nem volt olyan precíz, mint én. Az első pár csapásomat ugyan hárította, de ezek nem voltak többek puszta puhatolózásnál, a védelme tesztelésénél, az ellentámadásai pedig teljesen hatástalanok voltak. A mozdulataimban nyoma sem volt gyűlöletnek, bár szívesen megmutattam volna neki. Az egyetlen célom az volt, hogy a lehető legtökéletesebben végezzem el a feladatot, hogy lenyűgözzem az apámat, aki a háttérből figyelt minket, és a többi bírát. Azt akartam, hogy semmi kétségük ne legyen a tökéletességemben. Ehhez pedig érzelemmentesnek, céltudatosnak és halálosan precíznek kellett maradnom az utolsó pillanatig. Begyorsítottam a mozdulataimat, és minden irányból zúdultak rá a vágásaim. Ezek után hamar elkezdett hibákat véteni, míg egyszer teljesen védtelen maradt. Azonnal kihasználtam és a kunai halálos pontossággal száguldott a szíve felé, hogy befejezze azt, amit a kórházban nem tudtam megtenni és mindeközben végig hideg elszántsággal néztem a szörnyeteg szemeibe. Most meghalsz.

– Állj! - kiáltotta az egyetlen ember, akitől elfogadhattam ezt a parancsot és félbeszakítottam a mozdulatot. Csalódott voltam, de gyakorlatilag így is halott volt, én pedig az ANBU tehetséges ninjája. A harctérről kilépve rögtön elindultam apám felé és bizony nehezen tudtam visszafogni a mosolyom. Ha nem tudtam volna, hogy mások is vannak itt rajtunk kívül akkor nem is próbáltam volna. Apám szigorú, rezzenéstelen arca azonban némileg elbizonytalanított.

– Megbuktál. - úgy álltam meg, mintha mellbe vágtak volna és legalább úgy kapkodtam a levegőt.

– Ho-hogy mi? - kapkodtam levegő után, tágra nyílt szemekkel.

– Megbuktál. - ismételte meg hűvösen, én pedig úgy éreztem, hogy lassan elveszítem a lábam alól a talajt.

– De hát legyőztem, én... én... te azt mondtad.. hogy... azt... te. - habogtam értetlenül. Egyetlen szóval, egy pillanat alatt zúzott porrá mindent, amiért eddig küzdöttem. Elfordítottam fejemet, hogy ne láthassa a szemeimet, ahogy megtelnek könnyekkel.

– Rendben. - mondtam ki minden erőmet és megmaradt büszkeségemet összeszedve, hogy legyűrjem a remegő hangomat. Elsétáltam, de amint biztos voltam benne, hogy senki sem láthat lerogytam egy fa tövébe. Az utolsó pofon pedig akkor érkezett, mikor hazaértem. Apám Yuut tanította...

A továbbiakban az egyszerű ninják útját kellett járnom, de csak az árnyéka voltam a korábbi önmagamnak. Zárkózott lettem a többiekkel szemben és apámmal is kevesebb időt töltöttem együtt. A kiképzésemnek hála, könnyebben vettem az akadályokat mint mások és az energiatablettákkal is leállhattam... volna, de ha kisebb mennyiségben is, de ezek után is beszedtem párat, pedig igazából nem volt rá annyira szükségem. Hamar elsajátítottam a még hiányzó tudást, így többek között az egyik kedvencemet a vízen járás képességét is. Először nehézkesen ment, de viszonylag hamar ráéreztem a módjára, így hamarosan már gond nélkül sétálgattam fel s alá a víz tükrén. Hamarosan aztán eljött a vizsga ideje is amit szintén elég könnyedén vettem. Elvétve rontottam csak benne és az is inkább a figyelmetlenségemnek volt köszönhető, mint a tudásom hiányosságának így gyakorlatilag kiváló eredménnyel vettem a Genin vizsgát. Nem tartottam túl sokra a dolgot. Valójában csak arra vágytam, hogy valahogy újra bekerüljek az ANBU ninjái közé és hogy apám végre büszke legyen rám. Amikor pedig meghallottam, hogy a Hokage látni akar, úgy éreztem, hogy a bizonyítás ideje hamar eljöhet.