Re: Sziklapárkány Kagerou Közelében

**Itanashi** Csüt. Jún. 27 2013, 21:05

/Képzés - Kakashi/

A szobákat hamarosan beosztották maguk között, a fiú leginkább egy külön szobának örült volna leginkább, messze a többiektől, azonban erre nem volt lehetősége. Így mindenképp olyannal akart egy szobában lenni, akit ismert, ez pedig nem volt más, mint Karu. A szintén Kusagakureból származó fiú, ki egyben társa is volt a Chunnin vizsgán talán a legmegfelelőbb társ.
Ágyára vetette magát, megvárta, hogy a fiú is elfogadja a helyzetet.
- Újra együtt, Karu - szólt a fiú. A fiú nem fedi fel kilétét, még, eljön mindennek az ideje, azonban egy jobb kapcsolat kiépítése talán nem volt rossz lépés, emlékek törtek elő a fiúban a vizsga csúfos bukásáról, azonban hallotta, hogy ez a fiú megnyerte a tornát, így mindenképp elismerésre méltó.

Másnap kora reggel zavarták ki őket a ház melletti gyakorlópályára, ahol már ott állt a lány, valamint egy társa. Megkezdődhetett végre a tényleges edzés, miután a bemutató végére ért, azt kérte, kerüljék el a támadásit. Válaszra nem várva hozta létre a segítőkész Bunshinokat, akik támadásba is lendültek egyből.
~Bármit is taníthat ez a lány, akkor is meg fogom ölni a végén~ Idegesítette a tudat, hogy ez a kis vakarék fog dirigálni neki, remélte, hamar befejezik, és akkor már nyugodt szívvel végezhet vele. Habár ezt a gyermeket nem áldozná fel a nagyúrnak, nem lenne méltó ajándék a számára. A fiú egy pillanatra elbambult, majd visszatért a jelenbe, ahol is a kis pöttöm ráront. Megpróbálja testének mozgását, a testsúlyt minél gyorsabban helyezni, kezeivel lendületet adva neki, hogy minél gyorsabban, és minél kisebb felületen, a lehető legkevesebb energiabefektetésével kerülje el a rohamokat, bármivel is próbálkozzon a lány.

**Katsumi Kawachi** Csüt. Jún. 27 2013, 22:23

//Képzés- Kakashi//

Gonak köszönhetően egy falat nem volt nálam, aminek nem tudtam, hogy örüljek-e, hiszen ennem mégis kell, de ha ők biztosítják az élelmet ezzel nincs gond. A következő látkép a kiképző terep és a ház volt. Gyorsan elmondta a lány, hogy mi lesz a feladat és hogy a szobákat úgy foglaljuk el, ahogy akarjuk. Végig néztem a csoporton, és magamba nyugtáztam, hogy 3 lány és 2 fiú van a csapatban, így talán szerezhetek egy saját szobát, amit nem vagyok hajlandó megosztani senkivel, nem csak azért, mert nem ismerek senkit, hanem mert jobban szeretek egyedül lakni egy szobába, ezt megszoktam még Kemurigakuréban, amikor a bűnözőkkel laktam. Ott sem volt senki, aki együtt lakott volna a társával, itt meg még idegenek is vannak, így főleg nem. Ledobtam a nálam lévő cuccaimat az egyik ágyra, míg a másikat az én testem fogadott el. Vacsora után hamar visszatértem a szobámba, majd elővéve a rajzfüzetem és lassan elkezdtem lerajzolni a társaim. Tudtam, hogy esetleg még ez a tudás segítségemre lehet. Hölgyekkel kezdtem, bár csak a körvonalakat rajzoltam meg mindenkiről, hiszen hetekig leszünk távol otthontól, így lesz időm befejezni a rajzom. Lassan elnyomott az álom.
Reggel gyors evés, majd irány a kiképzőterep, ahol a kislány megmutatta egy segítőtárs közreműködésével a megtanulandó jutsut, nem voltam benne biztos, hogy elsőre sikerülni volt és igazából nem is volt tervem egyenlőre utána csinálni. Nem sok időm volt gondolkodni, ugyanis as bemutató után a lány a segéd felé fordult, aki létrehozott mindenki számára egy- egy klónt. Ahogy a klón megérkezett először csak elhajolni próbáltam az ütéseket, majd ahogy sikerült, ha sikerült, felvennem a ritmust, úgy próbálom utánozni a lány mozgását, miközben figyelek a környezetre és a ritmusra, mert ha kiesek az ütemből, akkor előbb csúnyány bekapok egy ütést, aztán még a lépésem is megcsúszhat, hiszen a hibával nő a figyelmem a hiba felé és kevésbé koncentrálok arra, ami már úgymond megy és ezt mindenképp el kell kerülnöm, ha valamikor vadász ninjává akarok válni.

**Shirogane Shiro** Csüt. Júl. 04 2013, 23:49

[Képzés- Kakashi - jaj, nem tűnt fel, hogy ez újra beindult, remélem, mivel még nincs mesélői poszt, nem késtem el ˇˇ']

A nap további részben nem volt újabb feladatunk, így megettem a vacsorám, és igyekeztem hamar elaludni. Egyrészt mert nem vagyok társalgós típus, bár nyitott vagyok rá, de én magamtól nem tudok kezdeményezni és sajnos senki nem mutatta jelét, hogy vevő lenne némi barátkozásra, másrészt mert úgy véltem, kell majd az energia a következő napra. Az alvás viszont nem egy olyan dolog, ami rendelésre menne, így én is sokáig fenn vergődöm, mert az izgalomtól képtelen vagyok végre elmerülni az álmon habjaiban. Csak hallgatom a szobatársam egyenletes szuszogását, és számolom a birkákat. Holnap kezdődik! Kíváncsi leszek, hogyan teljesítek majd. Remélem, ha már barátkozni nincs kedvük, piszkálni sem fognak, na meg nem fognak nekem ugrani annak biztos tudatában,hogy gyengébb vagyok nálunk. Az kellemetlen lenne, de abban bízom, hogy ideiglenes senseiünk majd akkor is közbeavatkozik. Bár tény, nem túlzottan érdeke, maximum, ha a saját hírneve meg nem kívánja, vagy tudom is én.
Sokáig gondolkodom mindenfélén, igyekezve felkészülni minden kellemetlen eshetőségre, de végül csak elnyom az álom, és arra ébredek, hogy rázogatnak, hogy ideje felkelnem. Miután felfogom, hogy hol is vagyok, és hogy mi is a szituáció, villámgyorsan megmosakodom és felöltözöm, aztán a reggeli elfogyasztása után már a kiképzőterepen állok a többiekkel egyetemben. A senseiünk már kinn vár minket egy másik fickóval, akinek igen impresszív méretei vannak magasság terén, s azét az izmok terén sem kellene szégyenezve elbújnia. Na de a kislány sensei még őt is lepipálja, olyan könnyedén védi ki a támadásait, bemutatva a technikát, hogy csak ámulni s bámulni vagyok képes. Ha én erre képes leszek egyszer!... Kissé hitetlenül pillantok Akihikora, de csak megrázza a fejét rosszalló pillantással, hogy még csak ne is merjek olyasmire gondolni, hogy úgysem fog menni, így összeszorítom a fogaim és jó képet vágni a dologhoz.

Hogy még ez a mű-arckifejezés is leolvadjon, mikor a sensei kijelenti, hogy felméri a képességeinket, és még pánikba sincs időm esni, máris felém indul egy a férfi klónjaiból, hogy egy jól irányzott mozdulattal kifektessen. Amire valljuk be, nagy esélye van, mivel taijutsu terén nem kaptam különleges képzést, csak annyira vagyok tisztában mozdulatokkal, mint amennyire még az Akadémián megtanítottak. Fel is sikoltanék, de még a hang is a torkomra fagy félelmemben, s csak Akihiko kiáltása térít valamelyest magamhoz: "Mozdulj!"

Próbálok is, de lassúnak érzem magam, ennek ellenére igyekszem jobbra kihajolni az ütés elől, és ha netalán sikerül, akkor továbbra is félrelépéssel vagy elhajlással menteni a menthetőt.

**Hyuuga Emiko** Vas. Júl. 14 2013, 19:19

[Képzés - Hagane mamori no jutsu]

Egyelőre nem fűlött a foga ahhoz, hogy ennyire alárendelje magát a kiképzés vezetőjének, de szüksége volt a jutsura, tehát mindenben engedelmeskedett. Az éjszaka gyorsan elrepült, a kényelmes ágy valahogy sokkal hamarabb álmot hozott a szemére. Amikor reggel korán fel kellett kelnie, alig készült el. A vándorlása alatt magához igazította az időrendjét, senki nem szabta meg, hogy mit és mikor kell csinálnia. A reggelit alig gyűrte le, elszokott a korai érkezéstől. Szép lassan falatozott, pedig az étel ízlett neki. A gyomrát is hamar megtöltötte, vagyis tényleg a kiképzéshez igazították a résztvevők étrendjét. Amikor látta, hogy késésben van, gyors futásba kezdett és szinte berepült a kiképzőtérre. A hatásos belépő után, gyorsan körbenézett, majd egy kínos mosoly kíséretében hajolt meg, ezzel próbálva jelezni, hogy mélységesen sajnálja a dolgot. Tekintete egyből a kislány mellett álló férfira ugrott, akinek izomtömege igazán szép látványt nyújtott.
*A sensei se kezdő a közelharc terén, de van egy olyan érzésem, hogy ez a fickó is tud egy-két dolgot. Arról nem is beszélve, hogy talán még a Gouwannal se tudnám legyőzni.* Ahogy ezt megbeszélte magával, szemével Karu-t kezdte el keresni. Szép lassan oldalazott el a fehér hajú fiúhoz.
- Sok sikert! - kacsintott a ninjára, majd halványlila szemei a maszkos illetőre terelődtek. Gyomrában kellemetlen érzés ütött tanyát, ami szép lassan kúszott fel a gerince mentén.
*Tehát ő is itt van. Itt most semmi értelme nem lenne megtámadnom, szóval inkább messzire elkerülöm. Tudom, hogy milyen pusztítást vittek véghez a másik ninjával, ám csakis a jutsu megtanulása miatt vagyok itt. Sőt, ha jól láttam, mintha ismerné Karu-t. Heh, akkor pedig végképp békén kell hagynom.* Emi bosszankodott magában egy sort, így tulajdonképpen csak félig figyelt a bemutatóra. Azonban még így is sikerült elkapni a lendületet. Alaposan megfigyelte az utolsó mozdulatsorokat. Teljesen lenyűgözte a technika, hasonlított a Hyuuga taijutsut elegáns kivitelezésére. Tudta, hogy megint bajban lesz, hiszen alapjáraton az erősebb és robosztusabb mozdulatokra volt hangolódva. Alig volt ideje összekapni magát, Akihiko nem teketóriázott sokat, azonnal megkérte a segítőjét, hogy cselekedjen. A jounin felkészült a harca, amikor meglátta vészes sebességgel közeledni a klónt, igyekezett kitérni előle, ahogy a lány esetében látta. Védekezés közben ökle automatikusan összezárult és felkészült arra, hogy ellencsapást vigyen be.
*Koncentrálj!* Zökkentette ki magát a Hyuuga, majd ahelyett, hogy bevitt volna egy ütést, inkább teljesen a védelmére összpontosított.

//Gomen, teljesen megfeledkeztem a képzésről. Azt hittem már nem fog folytatódni.//

Orochimaru (Inaktív) Kedd Júl. 30 2013, 15:27

A képzést átveszem Itanashi-val megbeszéltek alapján, a post-otok módosítására van még két napotok (bár miért tennétek, és még én se olvastam el, giihihihi), és Karu is ennyi időt kap, hogy még írjon, aztán megy a szekér velem tovább.

**Kenshiro Karu** Csüt. Aug. 01 2013, 11:42

Már megint egy pillanat alatt a középpontban... Ez pontosan rám vall. Hülyét csináltam magamból Emi előtt és még ez az állarcos fickó is ismer valahonnan. Ahogy végig mértem tényleg ismerős volt valahonnan a tartása, vagy a kisugárzása, pontosan nem tudom megmondani de az tény, hogy ismerős volt. A szoba beosztások révén nem lehetett panasz hiszen várható volt, hogy itt a hegyek között étlen szomjan nem fognak hagyni minket egy szobában. Egy darabig kerestem Emit de nem találtam meg, így a gyülekezőnél figyeltem ahogy a lány mellettem áll, csak éppen legalább két méter távolságban... Nem lesz ez így jó oda kell koncentrálnom a kis vakarcsra mert jól ellátta a bajom és nem szabad még egyszer hagynom, hogy bohócot csináljon belőlem.
Ifjú mesterünk hamar bemutatta egyik társával az acél védelem technikát amiért tulajdonképpen jöttünk. A bonyolult mozgáskombináció nem igényelt különösebb tehetséget a chakra kontroll terén inkább az akrobatikára és az egyén ügyességére épített. Miután bemutatták a technikát a férfi készített magáról pár másolatot és ezeken a rögtönzött boxzsákokon kellett gyakorolnunk. Mielőtt Emi jött volna odasomfordált hozzám és rám kacsintott amitől mondhatni majd hogy nem kiugrottam a bőrömből. Őszintén szólva ez a lány elég urcsa hatással van rám, de nem szabad hagynom, hogy lankadjon a figyelmem most nem!
Amikor én kerülök sorra igyekszem kihasználni a gyorsaságom és elmozdulni az ütések elől. Nem szeretnék visszatámadni. Az egyik ütésnél sajnos ez nem sikerült. Ahogy a klón a harmadik ütést akarta bevinni szinte magamtól cselekedve elkaptam a kezét felugrottam a nyakában és egy bukfencel levittem a földre majd eltörtem a kezét aminek hatására a klónt szertefoszlott. Ezt a fogást még Kazuyától tanultam, viszont amit ezután fogok kapni. Ezúttal viszont nem fogom magam hagyni ha megtámad a kislány megint!

Orochimaru (Inaktív) Szomb. Aug. 03 2013, 14:16

Round one!

A klónok megindulnak felétek, sorban, és vannak emberek, akik könnyedén kivédenének egy ilyen nyílvánvaló, szemből érkező rohamot, sőt meg is semmisítenék a klónt egyből, de most nem ez a feladat, hiszen ide az fejlődni jöttetek, és egy új technikát megtanulni, ami a későbbiekben talán az életeteket menti meg, így kell gondolkodni az idegesítő támadások alatt, és nem úgy, hogy harcban álltok a chunninnal, neki is biztos lenne jobb dolga, hiszen háborúban áll a faluja, és lehet van családja, amit meg kell védeni, de most itt van és nektek segít.

Ita:

Megindul feléd a klón, és egy ütés kombinációval kezd, ami elől sikeresen elhajolsz, sőt még a következő rúgásokat is kivéded, pontosabban kitérsz előlük, de a férfi klónja se rest változtatni startégiáján, és egyszerre egy pördüléssel a lábad megcélozni, majd a pördülést befejezvén villámgyorsan a kezére állni, és a levegőben lévő tested célba venni. Ha ismerné, talán mondhatnák, hogy ez capoeira, de ebben a világban nincs, ilyen, bár ezzel a tudattal, te magad könnyebben el tudod képzelni a mozdulatot. Mivel még csak az edzés kezdetén tartasz, a homorított felugrás, amivel kivédhetted volna, természetesen nem sikerül, így a rúgás téged ér, bár reflexeidnek köszönhetően kivéded, de nem ez a feladat..

Kawa:

Figyelsz a ritmusra, és ez okozza a veszted, egyszerű, monoton mozdulatokat végzel, amivel tökéletesen kitérsz minden ütés, és rúgás elől, de ekkor a klón ritmust vált, és lasabban támad, aminek következtében a te, gyorsabb védekezési mehanizmusod semmit sem ér, hirtelen nyílt támadási felület keletkezik rajtad, amit a klón kihasznál, és egy újabb ritmus váltással, ütést mér a bordáidra....

Shiro:

Megijedsz, de hát miért ne tennéd, kislány létedre, egy chuunin rohan feléd, és készül éppen laposra verni, és arra kíváncsi, hogy mennyire vagy képes kitérni a támadások elől, tehát a végsőkig el fog menni ezen a teszten. Lassan kezdi, aminek a sebességét tudod tartani, és egyre gyorsabban támad, a végeredmény, hogy a földön kötsz ki, kisebb fájdalmat érezve a bokádon, ugyanis a lábad rúgta ki. A támadását csak egy furcsább akrobatikus mozdulattal lettél volna képes kivédeni, aminek a lényege, egy hátrafelé végrehajtott kézen átfordulás....

Emi:

Nem használtad a szemeid, pedig talán azzal könnyebb dolgod lett volna, de így is te érted el a legjobb eredményt a kis csapatból. Csodálkozunk, a taijutsut a legjobban te ismered kis közösségetekből, tekintve, hogy ez az életed Hyuga létedre. A mozgásod nem olyan szép és könnyed, mint mestereteké, de alapos, kicsit darabos, bár hasznos, és kitérsz a csapások, és mozdulatok elől. Nem tudnak bevinni neked ütést, bár még közel sem vagy a technika megtanulásához, hiszen itt csak ütés-rúgás kombinációk vártak, semmi komolyabb technika, és rendkívül feszült a mozgásod....

Karu:

Ki gondolta volna, hogy megint bajba kerülsz? A klón rád támad, és miután két ütés elől kitérsz, rendkívül ügyesen, meg is támadod a segéd segítőjét. Azonnal a földreviszed, és megsemmisíted edzőtársad, aminek következtében.......nem történik semmi. Egyszerűen ott állsz, és nézed, miként harcolnak a lakótársaid, mindent látsz, de veled semmi sem történik, nem, hogy a képességeid nem mérik fel ezáltal, olyan, mintha nem is érdekelné őket, hogy ott vagy, a lány rád se fordítja a tekintetét, majd amikor az utolsó klón is megsemmisíti önmagát, a lány megszólal....

- Rendben, gratulálok Emi, te érted el a legjobb eredményt, bár nem hittem volna, hogy Karu lesz a leggyengébb. - szavai tőrként hatolnak a becsületedbe. - Most együnk, majd megkezdődik a kiképzésetek, mindenkinek onnan, ahol a jelenlegi szintje van, tehát valaki az alapoktól fog elindulni. - sandított a Kenshiro reménységre, bár ki tudja, lehet csak cukkol egy kicsit, hogy monjd, vagy tégy valami olyat, amit nem kellene. De láthatóan, milyen könnyen elintézted a klónt, talán kicsit félnek tőled. Ki tudja.

//Mindenki írja le az étkezést, az étel szörnyű ízű, de csak ez van, úgy, hogy ti döntitek el, hogy mit csináltok, majd kaptok egy órás pihenőt, ott akár ki is vesézhetitek, hogy mi lehet a technika lényege, hogy biztosan nem csak az, az egy lehetőség van az elsajátítására, hogy cirkuszi patkányok vagytok, lehet valamit rá lehet segíteni chakrával...aztán megérkeztek a helyszínre, és mindenkit beállítanak egy helyre:

Emi: Előtted kötelek vannak, egy kész pókháló, és 10 méter hosszan előre.
Ita: Előtted a férfi áll, két tekerccsel a kezében, és melletted Karu
Karu: Előbb írtam Smile

Kawa: Előtted egy klón áll
Shiro: Előtted is

Írjátok le gondolataitokat, észrevételeiteket, haragotokat.....Határidő: aug. 10.//

**Kenshiro Karu** Szomb. Aug. 03 2013, 15:45

Szégyenszemre megint engem tituláltak a legrosszabbnak. Szerintem csak direkt szórakoznak velem de kitudja lehet, hogy az elvakultságom és a bénázásaim által tényleg ekkora vesztesnek tűnök. A felmérés után beállítottak minket a szintünknek megfelelő gyakorlat végrehajtásához. Bár az előző feladatban engem eléggé leírtak azzal, hogy nem is figyeltek rám. Bár nem nagyon foglalkoztam ezzel a megszégyenítés már régóta nem hatott rajtam. Bár most Emi miatt egy kicsit tényleg magamra vettem de nem csinálhatok itt galibát. Valószínűleg úgy pöndörítenének ki a hegyek országából, hogy a lábam sem érné a földet.
Emire gondoltam miközben azt a szörnyű vacsorát ettük. Mellette ültem viszont amikor lopva rápillantottam nem álltam meg, hogy ne szóljak hozzá...
- Szerinted direkt csinálják ezt velünk? Ez az ehetetlen kaja meg ezek a feladatok... Minden esetre gratulálok és még csak nem is használtad a byakugant. Nagyon ügyesen mozogsz. - Azzal visszafordultam az ehetetlen étel fölé és megpróbáltam magamba tömni annyit amitől nem lesz hányingerem és amennyit nem szégyellek. - Ha a következő feladatban párban kell dolgozni akkor majd gyere oda kérlek hátha úgy nem rontom el. - Azzal rá mosolyogtam a fiatal hyugára.
A dél előtti szereplésemet meg minden más negatívumot ami addig ért amióta itt vagyok egy kicsit félre tettem és igyekeztem a feladatra koncentrálni ezúttal senki sem tántoríthat el. Eddig is jó voltam akrobatikából ám most mindent beleadtam. Megpróbáltam jól szerepelni, remélem ezúttal nem bőgök le
Délután a feladatunk az volt, hogy kezdjük el gyakorolni a technikát. Annak ellenére, hogy délelőtt leszerepeltem ma beállítottak a maszkos Itanashiként mellé. Igyekszem a képességeimhez mérten a legjobban végrehajtani a technikát. Az akrobatikai készségeimet a lehető legvégsőkig fejlesztettem ahogy azt saját magamtól lehet így most a legnyakatekertebb mozdulatokkal térek ki a klón támadásai elől közben oldalra fordulok és megszólítom a mellettem edző Itanashit!
- Látom sikerült egy jó kis álcát találnod, azért ez a maszk nem túlzás egy kicsit?

// Elnézést a kései javításért csak pár dolgot félre olvastam és megpróbáltam tűrhetővé varázsolni ezt a siralmas postot... Bocsánat mostanában kicsit szét vagyok esve de igyekezni fogok... //

**Katsumi Kawachi** Vas. Aug. 04 2013, 08:59

//Képzés: Acél védelem // Hagane mamori no jutsu, Orochimaru//

A technika egészen addig, amíg a klón tartotta a ritmust, működött, de akkor ritmust váltott és sokkal lassabban kezdett el ütni, így igaz, hogy kitértem a támadások elől, de ekkor újabb váltás és először bordán talál, ami igen csak fájdalmas, de nem is értem a dolgot, hiszen figyeltem a ritmusát és az enyémet is, így elvileg ennek nem kellett volna bekövetkeznie. Eléggé feldühít a dolog, de nem akarok balhét, hiszen a társaim közül nem egyikkel meggyűlt volna a bajom, főleg, hogy itt nincs víz, Emi vagy Shiro lett volna a kisebb gond, Karu már esetleg, de Itanashi okozta a legnagyobb fejtőrést, de már rég megtanultam, hogy nem a kinézet alapján kell megítélni senkit, hanem a tettei, ami árulkodnak. A gyakorlás során Emi volt a legerősebb, míg Karu, aki megsemmisítette a klónját a leggyengébb, ebből levonhattam, hogy Emi valószínűleg jó tai jutsban, bár ezt Hyuuga mivolta is elárulja, Shiro a földön kötött ki, mert kirúgták a lábát, Itanashi ellenfele meg olyan rúgásokat és ütéseket mutat be, hogy olyat ritkán látni, így ő is megkapná a rúgását, ha nem védi ki. Ahogy várható volt, Emi kapta meg a dicséretet a piros kabátos meg a leszidást. Pontosan egyetértettem a dologgal, mert ki az a hülye, aki egy képzésnél, ahol védekezést tanulunk, megtámadja a mesterét. Ezután kapunk egy óra pihenőt és valami iszonyatosan szörnyű ételt, bár nem sokkal rosszabb, mint az, amit a bűnöző tanyán kaptam a Füstben, amíg nem váltam a főnök kis kedvencévé, annál meg százszor jobb, amit az utolsó eljövetelemkor ettek azok a bűnözők, mert az olyan szörnyű volt, hogy bele is haltak. Erre a gondolatra magamba elröhögtem magamat, de kifelé nem látszódott. A szünet további részét gondolkodással töltöttem, hogy lehet a technikát még hatásosabban végrehajtani és hogy lehet a chakrámmal is rásegíteni, ha már van. Abban biztos voltam, hogy nem csak a kezdő ritmusra kell figyelni, hanem arra is, hogy ez ellenfél mikor vált és vele együtt kell, de a chakra az már más kérdés. Volt egy gondolatom, hogy esetleg a testen kívülre kell irányítani, hogy érezzük a másikat, de ha nem is vetettem el, akkor is lett egy jobb ötletem mégpedig, hogy a testünkön belül kell keringetni, hogy ne csak gyorsabbak legyünk,, hanem érezzük a mozgásunkat és a talpunk alatt a talajt. Az óra letelt, így jött a következő feladat, amit még nem tudtunk. Engem és Shirot egy- egy klónnal szembe állítottak fel, most viszont a többiek nem igazán érdekeltek. Nem tudom, hogy mi alapján lettünk így beosztva, de nem is érdekelt, viszont nagyon dühös leszek, ha nekem az alapoktól kell kezdenem a dolgot, mert mit képzelnek magukról, hogy egy istent erre kényszerítenek.

**Itanashi** Pént. Aug. 09 2013, 22:32

Képzés - Oro

A klón ütései gyorsan érték a fiút, aki, annak ellenére, hogy kivédte őket, mégsem teljesítette a feladatot. Az elkerülés nem sikerült, így megállt az edzés a fiú számára is.
A lány körbesétált, majd mindenkiről véleményt alkotott, ezt nem egyszer szóban is megemlítette, legyen az sértő, vagy esetleg dicsérő, ez sajnos kevésbé volt.
Rövid szünetet tartottak, idő közben kiosztásra került az a speciális étel is, amely a csapatnak lett kialakítva. A fiú kissé távol ülve a többiektől, közel egy fának, vagy bármi más árnyékába, harapott egyet.
- Phúj - köpött a földre. ~Mi ez a mocsok?~ nagy nehezen, de újra erőt véve magán harapta a következő falatot. Bármi is legyen ez, a szakács lesz a következő áldozat, kinek vére bevonja kaszájának pengéjét. Mindenesetre lassan lenyelte a falatot, majd utána még egyet. Az ételnek kicsivel több, mint a felét eszi meg, a többit a földre vágja, majd elsétál.
~Ez a technika nehezebb, mint gondoltam. Pedig a taijutsuban nem voltam sohasem rossz. A technika mindenképp a reflexen és a gyorsaságon alapszik. Talán ha még több chakrát vezetnék a testembe, gyorsabban el tudnék hajolni. Fel kell gyorsítani a testem, akár a Hajuifuri-nál. Minél gyorsabb a testem, annál gyorsabban tudok elhajolni, azonban ellenfelem is figyelni kell, a szeméből kell olvasnom.~ gondolkodott magában a fiú.
A pihenő lassan letelt, őt pedig Karuval együtt osztották be, lassan felálltak egymás mellé. Volt még néhány perce, így kabátjának zsebéből cigarettát húz elő, majd meggyújtja.
- Az álarc az utolsó kép, amelyet láttak. A mosoly és a vér jele, az utolsó emlék erről a földről mindazoknak, akik életét kaszám pengéje kiontotta. Az álarc a Nagyúr arca, ki szemébe néz az ellenfélnek, és ítélkezik fölötte. - válaszolt halkan a fiúnak, miközben cigarettájának utolsó slukkját is belélegezte, majd egyszerűen elpöckölte. Ekkor már szemben áll velük a férfi, kinek a klónjai támadtak a csapatra, kezeiben két tekerccsel. Itanashi szemmel láthatóan nyugodtan áll, várakozik, mindeközben chakrat koncentrál lábaiba, kezeibe, valamint a törzsébe a hajlásokhoz. Bármilyen támadás is érkezzen, megpróbál a lehető leggyorsabban reagálni rá és elhajolni, kitérni előle, lehetőleg nem kivédve a támadást. És természetesen a férfi reakcióit nézi, figyeli még ujjainak mozgását, szemének rezzenését.

**Hyuuga Emiko** Szomb. Aug. 10 2013, 22:07

[Képzés - Hagane Mamori no Jutsu]

*Elhajlás, kitérés, védekezés!* Ismételgette magában ezt a három szót a jounin, hiszen nem volt könnyű dolga a klónnal. Mozgása darabos volt, és rengeteg energiáját felemésztette ez a fajta technikai kivitelezés. Ütést azonban nem tudtak neki bevinni, aminek nagyon örült. A végén még ki is emelték a teljesítménye miatt, amitől nem érezte jobban magát. Vetett egy gyors pillantást Karura, aki gyorsan lerendezte a másolatot és taijutsu kombinációval. Sóhajtott egy aprót, majd elindult a többiekkel együtt az asztalhoz, amin már ott várta őket az étel. Helyet foglalt az asztal végében, mert nem akart a középpontba kerülni. Éppen elég volt neki, hogy Hakaze így kiemelte a tömegből, pedig csak az eddig elsajátított tudását igyekezte kamatoztatni a technika megtanulásánál. Karu leült mellé és még tőle is kapott egy adag dicséretet.
- Köszönöm - mondta kissé szárazon. - Talán igen, talán nem - furán válaszolt a feltett kérdésre, de csak azért, mert korábban eldöntötte magában, hogy nem fog mindenféle apró dolgon agyalni. Az ételnek szörnyű íze volt, ám mindig csak arra tudott gondolni, hogy másoknak ez mekkora kincs lehet. Most annak is örült, hogy itt ülhetett és elfogyaszthatta az ételt. Halványlila szemei a fehér hajú fiú arcát kezdték el fürkészni, mintha onnan akart volna válaszokat kapni a mostani problémáira. - Bár sosem voltam az a jó tanár, de ha segítség kell, megpróbálok valamit előhozni magamból és meglátjuk, hova jutunk. Ha párban kell lennünk, mindenképpen oda fogok menni hozzád! - mosolyodott el Emi. A étkezést befejezte, habár nem ment le túl sok étel a torkán. Az ízét még megszokta volna, azonban gyomra egy kisebb gombócba rándult.
Az egy órás pihenő eseménytelenül telt, mindenki szétszéledt és csak lézengett, amerre látott. A Hyuuga sem foglalkozott túl sok mindennel, leginkább a környéken sétált, már ameddig el tudott menni a fura terepviszonyok miatt. Karut és Itanashit felismerte, a többiekkel azonban még nem találkozott korábban. Valahogy nem érezte úgy, hogy mindenképpen szóba kell elegyednie velük, ezért nem is igazán ment a közelükbe. Egyedül a fiatalabb lányt nézte meg, emlékeztette őt Tessára, s ezzel együtt újra keserű emlékek törtek rá. Amikor mindenkit visszahívtak az edzőterepre, a résztvevők más-más feladatot kaptak.
*Ezek szerint mégse a páros küzdelem lesz a következő lépés.* Töprengett el a kunoichi. Előtte egy kötelekből álló háló volt kifeszítve, ami egy óriási pókhálóra emlékeztette őt. A kötelek úgy nagyjából tíz méteren át feszültek ki, vagyis elég hosszú pályát alkottak. A lánynak volt egy sejtése, hogy mihez akarnak ezzel kezdeni, de gondolatainak nem adott hangot. Helyette inkább chakrát áramoltatott a szemébe, majd a világ fekete-fehérré változott. Érezte, ahogy az erek kidudorodnak a halántékán, de már megszokta az évek alatt, így nem is zavarta. Hirtelen a többiek kéken világító chakrafonalakból álló emberekké változtak.
*Szükségem van erre a technikára és meg is fogom tanulni!* Tekintete elhatározottságot tükrözött és készen állt a legnagyobb kihívásra is.

**Shirogane Shiro** Kedd Aug. 13 2013, 09:48

//Elnézést a késésért =( //

A férfi minél közelebb ér, én annál biztosabban éreztem a pofont, amelyet majd kapok, lényegében a testem minden porcikájában, s félig tudatosan, félig azonban csak a rettegéstől mozgattatva, na meg Akihiko kiáltásának köszönhetően kiszakadva a lemerevedésből, döbbenetemre sikerül elhajolnom. Azonban nincsenek túl nagy tévképzeteim, a férfi mozdulatai feltűnően lassúnak tűnnek, és mondhatnám, hogy a bennem növekvő ütéstől való félelem az, amely azt az optikai illúziót kelti bennem, mintha a férfi sokkal, de sokkal lassabban mozdulna, mint ahogy tette korábban, és hiába érzem magam lomhának, mégis sikerül eltáncolni előle, de érezhetően gyorsulnak a mozdulatai, s rá kel döbbennem, az észérvek is azt mondatják velem, nem akar igazán megütni, épp ezért kezdte lassan, hanem azt a feladatot végzi, amit a lányka "rábízott", felméri a képességeinket. Ezért volt az a röpke sikerélménem, hogy a fájdalom elmaradt, s ezért van az, hogy összeszorított fogakkal igyekszem újra és újra átélni ezt a kis sikert, de végül elég hamra a földön kötök ki, s a lábamon zsibbasztó fájdalom lesz úrrá. Semmi ahhoz képest, amit akkor érezhetnék, ha igaán meg akart volna ölni, mégis nyomorultul fáj.
A támadás viszont megszűnik, így én elbuktam. Enyniből nagyjából levonhatták a következtetéseket, hogy hol járhatok. Lehajtom a fejem szégyenemben, mert bűnrossznak érzem magam. Akihiko, mi van, ha egyszerűen azt mondják egy idő után, áh, reménytelen vagy, menj haza és ne álmodozz hasonló technikáról?
Hangja megnyugtat, ahogy a fülembe suttog, s csak akkor némul el, mikor a mesterünk, a lány szóa nyitja a száját. Meglepődök, mert más neve hangzik el legrosszabbként kiemelve, és valahogy olyan érzésem van, a lány csak provokálja az egyébként heves vérmérsékletűnek és a kelleténél nagyobb szájúnak tűnő fiatalembert, akibe ezek mellett ráadásul kicsit kevesebb tisztelettudás szorult. Nem láttam, mit alakított, de nem vagyok róla meggyőődve, hogy valóban ő lett volna a legrosszabb... Valahogy annál jobbnak, sokkal jobbnak tűnik már a fizikuma alapján is.
A kis bemelegítő után azonban étkezésre vagyunk felszólítva. Őszintén szólva a gyomrom hálásan mordul egy kisebbet elégedettségében, hogy aztán ő is és én is együtt fintorodjunk el a kapott étel ízén. Borzasztó, de nem merek szólni miatta. Igazán nagy bunkóság lenne, hiszen ennyi emberre főzni, mégha nem is sikerült jól, igen nagy fáradság, illetlenség lenne - főleg, ha esetleg a szakács tényleg ezt az ízvilágot szereti - kifejezni nemtetszésem bármi módon, így megfeszítem az arcizmaim, gondolatban bocsánatot kérek a gyomromtól, és lassan, de folyamatosan belapátolom az adagomat, s bár egy ideig komolyan elgondolkodom azon, hogy félrevonulok, és diszkréten kipakolom a kaját magamból, mert kikívánkozik, és a pocakom nem hajlandó bevenni, végül lenyugszik a háborgása egyelőre, és a reggeli is egyelőre marad ott, ahova tettem. Ebben sokat segített az egyórás pihenő, amit kaptunk. Bár el nem voltam fáradva, félrevonulva, messzebb a többiektől a homokot bámultam a cipőm orra előtt.
Nem lesz egyszerű dolgom, akárhogy is. Nem nagyon volt idő arra, hogy tanuljak valamit a csapatommal, és az akadémián tanultakon kívül a ninja tudományok ezen ágához még nem volt különösebben közöm, így nem is nagyon tudom, hogyan lehetne megoldani a problémát. Ha legalább egy picit képzettebb lennék, vagy leglaább bátrabb, és rá mernék kérdezni annál az Emi nevű lánynál, aki a legjobban teljesített, hogy hogyan is mozog... Valószínűleg amúgy az egész edzettség kérdése, na de nekem nincs időm felerősíteni magam, meg kigyúrni magam hosszas időn keresztül, és nem akarom még gondolatban sem sértegetni a senseit, de ő sem tűnik annak a kigyúrt állatnak. Bizonyára van valami olyasmi trükkje, mint a többi jutsunak, hiszen ha simán el lehetne érni edzéssel, nem hívnák jutsunak és nem lenne a ninja művészetek egyik híres és hasnos mozdulata, nem?
Mondanám, hogy belecsalom a shunshin no jutsut, mert akkor tempósabb lehetnék, de ha azt a jutsut használom, negyedannyira, sőt, mondhatni töredéke a mozgáskoordinációm annak, amire itt szükségem lenne...
Hah, talán majd kapok valami tanácsot...
Ennek ellenére a pihenő végéig ezen töröm az agyam, de nem jutok konkrétabb megoldásra, tanultam én rendesen az akadémián, de nem vagyok zseni, és tapasztalatom sincs sok, nem is várom el magamtól, hogy meg tudjak fejteni egy ilyen jutsut minden titkával, csínjával-bínjával.
Helyette a nekem kiejölt helyre állok, hogy ismét szembenézhessek az ellenfelemmel. Mert én olyan feladatot fogok kapni, amihez egy klón szükséges megint. Gondolom, majd megint küzdenem kell vele. Nem tudom, ez jó jel-e, de legalább nem vagyok egyedül, így bizonyára nem csak én járok azon a szinten, aminek a fejlesztéséhez ez a lépés lenne.
- Ano... - mondanék valamit, de nem igazán jönnek a szavak az ajkamra, helyette inkább tisztelettudóan meghajlok a klón előtt, nonverbálisan fejezve ki tiszteletem és hálám, amiért veszőik velem, majd feladva a beszédet, mert elég hlyén néz ki, hogy csak tátogok, mint a partra vetett hal, várom az utasításokat.

Orochimaru (Inaktív) Szer. Aug. 14 2013, 16:58

//Na, még két kör van hátra, hajrá!//

Karu & Ita

Az emberetek feldobja a két tekercset a levegőbe, amik mint kígyók kúsznak az ég felé, hogy kis nyelvükkel elérjék a felhőket, de közöttük megjelenik a férfi, és körülötte sok-sok fegyver, amiket el is kezd lassú tempóban felétek dobálni, majd egyre gyorsabban, és gyorsabban. Feladat kitérni, ugyanis most nem kis játékokkal szórakoztok, a kunaiok élesek, és vérre éhesek....

Emi

A feladatod egyértelműnek mondható, juss át a szálakon, anélkül, hogy hozzájuk érnél, szerencsédre olyan szépen van megcsinálva, hogy, ha picit megmozdítod, a szerkezet végén egy harang megszólal, mérnöki precizitás. Ha megszólal, előről kezded, de ez még nem minden, ha közelebb mész, és megérinted, érzed, hogy elég veszélyes ráesni, vagy a kezed végighúzni rajta, ugyanis szépen felsérti a bőrt....

Shiro & Kawa

Az emberetek az miénti gyakorlatot csinálja, amivel felmértek titeket, csak sokkal komolyabban veszi, illetve néha-néha előkap egy fegyvert, amivel ugyancsak az életetekre tör, majd vissza a hüvelyébe, nem marad a kezében, soha. Csak, mint a kígyó, egy csapás, és eltánik, de vigyázzatok, hogy ne az utolsó csapás legyen...

Ajajaj, taijutsu, ahoz, hogy sikereket érj el benne, a korlátaid kell feszengetni, és az életedet kell kockáztatni. 40 sort kérek, és kreativitást, különösen a fegyver dobálásnál, és a harcnál, sajnos Emi drága neked ez a lehetőség nem adatott meg, mert a pálya adott, és nincs a közeledben senki, csak a lány, aki meg csak figyel. Neked annyi a nehézséged, hogy a szálak a cél felé egyre sűrűsödnek, de szerintem ez kitalálható volt Wink

Hajrá, aki itt, ezen a rostán átmegy a post-ja minőségével, az mehet az utolsó körbe, aki nem, azt haza küldik a gonosz kis trénerek. Határidő: Aug. 25

**Katsumi Kawachi** Szer. Aug. 21 2013, 09:35

//Képzés: Acél védelem // Hagane mamori no jutsu, Orochimaru//

A tervem már meg volt és rá jöttem, hogy hol hibáztam, így délután talán már nem lesz gond, hogy sikerüljön a technika. ~Chakra, figyelni és változtatni, ha kell, az ütemet, folyamatos mozgás, életben maradni, megtanulni a technikát.~ Ezeket hajtogattam, miközben kiértünk a gyakorlópályára. Nem tudtam, hogy mi lesz a feladat, így csak vártunk, bár nem kellett sokat. Itanashi és Karu egy tekercses figura előtt álltak, míg Emi egy pókhálószerű pálya előtt állt, míg Shiro és én a korábban a klónt alkotó férfi előtt álltunk. Gondolkodási időnk nem volt, mert a férfi egyből támadásba lendült, most a feladat sokkal komolyabb. Mint korábban ismét csak elugrásokkal kezdem a védekezést, majd ahogy rájövök a mozdulatai ritmusára követem, de most nem esek abba a hibába, hogy elkönyvelem ezt mint végső támadási gyorsaság, mint korábban tettem és arra is figyelek, hogy a chakrámat a testembe áramoltassam, így érve el a sebesség növekedést, ha kell vagy akár az azonnali lassulást, amennyiben az ellenfelem lassul, hiszen így nem csak a testemet gyorsítom, hanem a reflexeimet is. Az első meglepetés akkor ér, amikor előkapja először a fegyverét és szúr is vele. Szerencsére a szúrást el tudom kerülni, viszont a kezemet így is sikerül megvágnia. Rá kellett jönnöm, hogy ez már nem csak a technika megtanulásáról szól, itt már életveszélyben is vagyok, ha eltalál egy veszélyes helyen, nem kell, hogy a szívemet szúrja át, akár egy rosszul bekapott vágás is hosszú távon az életemet követelheti, de nem szabad elpatkolnom itt, hiszen aki valamikor anbu vagy vadászninja akar lenni, egy technika elsajátításába nem hallhat bele, főleg egy valamikori Isten nem. Visszaemlékszem az akadémián tanult néma gyilkolás technika tanulására, ahogy már akkor elkezdték azt tanítani, amikor szinte még azt sem tudtuk, hogy kell megfogni a kunait. ha nem is aktiválom a technikát, azt tanultakhoz hasonlóan és a nem rég elsajátított kenjutsu tudományomhoz visszanyúlva becsukom a szemem, mert egy kirigakurei shinobinak a hangok alapján tudnia kell, hogy az ellenfele mire készül, márpedig, ha megtanultam a technikát, akkor ennek sem kell nehézséget okoznia. Lassan megérzem amit kell, így csukott szemmel hajolok el az ütések és a szórások elől, igaz továbbra is figyelnem kell a testem ütemére, hogy ne tegyek fölösleges mozdulatot, mert akkor könnyebben elfáradok, fáradtan pedig az ember könnyebben hibázik, ami jelenleg az életembe kerül. A világ lelassul körülöttem. Fejem felé szúrnak, amire hátrahajolok, majd a következő a hasam felé indul, de éppen időben elgurulok előle, újabb szúrás a szívem felé, de a testem élére állításával kerülöm el. A következő hibát akkor követem el, amikor egy pillanatra elfelejtem figyelni a talajt és egy ütés elől elhajolva egy nagyobb kőben megbotlok és elesek. A tanárom kiröhög, majd amikor felállok, akkor folytatja. Teljesen kiesek a ritmusból, de nem sok időm volt összeszedni magam, mert a mesterem újra onnan kezdte, ahol abbahagytuk, így nekem is gyorsan össze kell szednem magam. lassan kezdek fáradnio, de érzem, hogy a mester sincs már százszázalékos állapotban, mert az ütései és csapásai gyengülnek és lassulnak, de nem azért mert ritmust vállt, hanem ahogy én is, ő is fárad. Igaz neki jobb az állóképessége, de abból a szempontból én sem panaszkodhatok. Lassan két órája csináljuk körbe körbe az edzőterepen és már tele vagyok vágásokkal, amik a kezdetek óta, majd az újrakezdésnél szereztem. Lassan eszembe jut egy másik technika, ami alkalmas lenne a védekezésre, így azt próbálom felidézni, ha lesz egy kis időm még be is vetni. Még fél órát csináljuk a feladatot, aminek a végére elkezdem végre azokat a mozdulatokat, legalábbis néhányat, amit a lány mutatott a legelején a képzésnek, mikor megérkeztünk. Ekkor az edző pihenőt tart, hogy egy kicsit ő is összeszedje magát, mert már mind a kettőnkön érezhető volt a fáradtság. Egy tizenöt- húsz perces mosdó és ivás szünet után a mester ismét beállított a helyemre, hogy kezdjük. Felvettem egy alapvető kenjutsu állást, amit a köd kardforgató képzésen tanultam, kiri kyokkumen// köd állás, ami mind azonnali támadásra, mint védekezésre alkalmas. A pihenőm alatt újabb dolog jutott eszembe és ezt a beállás még inkább megerősítette bennem, hogy figyelnem kell az ellenfelem szemét, mert ha azt látom, akkor mindent látok. ~Hogy is mondta a volt mesterem? Ne csak nézz, láss is? Igen, így volt.~ Hirtelen minden megvilágosodott előttem. Pontosan láttam a mesterem mozdulatait szinte előre, ahogy elkezdtem a szemén keresztül nézni, vagyis látni a világot, éreztem, amit ő érez, hogy azt akarja, hogy ezek a fiatalok valamikor nagy shinobik legyenek, de ahhoz túl kell élniük a kiképzést, hiszen ennél csak durvább harcok és sokkal komolyabb technikákat vár el az élet tőlük. Éreztem, hogy bízik bennünk, hogy klépesek vagyunk rá, de ha ezen a teszten nem megyünk át, akkor ő is velünk bukik, mint mester, hiszen nincs rossz tanítvány csak rossz mester, márpedig még magamnak sem engedem meg a bukást, nem hogy másnak, így át kell mennem, nem amiatt az ember miatt, hanem magam miatt. Meg tudom csinálni és meg is fogom csinálni, még ha bele halok is, bíztatom magam. Ahogy gondoolkodom észre sem veszem, hogy elkezdtük, mert a testem szinte már magától reagált a támadásokra, anélkül, hogy én tudatában lennék, pedig még alig négy órája kezdtük el a gyakorlást.

**Shirogane Shiro** Vas. Aug. 25 2013, 18:50

[Képzés: Hagane mamori no jutsu]

A feladat ugyanaz, mint korábban volt. Meg kell próbálnom kitérni a támadásai elől. Ezt elég könnyedén közölte is, és pihenőt vagy felkészülési időt se adva máris nekem esik. Ugyanolyan érzés is lesz rajtam úrrá, mint korábban, komolyan megdöbbenek, ugyanakkor az adrenalinszintem az egekbe szökik, de ugyanilyen hamar kapok is újabb fájdalmas ütést. Ahogy elterülök a földön, megáll, s úgy tűnik, vár arra, hogy összekapjam magam. Az arcom végigtörölve ülök fel, végignézve rajta, majd felsóhajtva állok fel ismét, tudva, hogy valószínűleg amint felegyenesedem, már támad is megint. Ha így haladok, semmi esélyem nem lesz, csak összeveretem magam, de ha nem mondanak semmit, mégis hogy jöhetnék rá, hogyan lehetnék jobb. Hiszen a lényeg okés, de az állóképességem nem elég hozzá.
Kicsit elkerekedik a szemem, miközben már félig térdre imádkoztam magam. Persze, hát azért nem mondtak olyan sokat, mert nincs is igazán mit, a mozdulat lényege az, hogy kitérjek a támadások elől. Minden bizonnyal, bár komolyan támad, a férfi még közel sem használja az eredeti sebességét, és valódi képességeit, mert az a lényeg, hogy a folyamatos gyakorlással eddzek, legyek gyorsabb, és érezzek rá. Hiszen a taijutsu fő lényege mégis csak az állóképesség és a sok és kitartó gyakorlás, rendszeres testedzés.
Vajon lehet egyéb módon csalni? Bizonyára a profibbak erre is képesek, na meg ha már taijutsu, azaz jutsu, bizonyára lehet valahogy ezen javítani chakrahasználattal, na de ha nincs meg az alap, ha nincs meg a test koordinációja, a teljes uralom a test minden része felett, akkor hiába gyorsítok rajta, nem leszek eredményesebb, mert bár a sebességem mondjuk megnövesztem, de a testem nem lesz képes, sem az agyam kihasználni az előnyöket, és tompítani a hátrányokon. Talán jobb is, ha egyelőre nem gondolkodom ezen, ha úgy látja majd jónak, bizonyára mond majd valamit mentorom.
Ennek tudatában már sokkal bátrabban egyenesedek ki, valahogy, hogy felkészültem arra, hogy ez egy hosszadalmas, és minden bizonnyal fájdalmas edzés lesz, már kevésbé félek tőle, és képes vagyok szembenézni vele, főleg, mert az a célom, hogy olyan erős lehessek egyszer, hogy megakadályozhassam, hogy körülöttem meghaljanak, legyen az a valaki barát vagy ellenség. Mert nem akarok több halált.
Mikor kinyomom magam állásba, máris rávetem a tekintetem, s ahogy gondoltam, a férfi, mintha jelet kapott volna, ismét nekem esik. Igyekszek koncentrálni, igyekszek figyelni, és időben reagálni, persze nem könnyű, és iszonyatosan fárasztó mereven koncentrálni. De most legalább azt a fajta rúgást kivédem, amely az előbb megfogott, most egy újabb figura talál gyomron. Aztán háton, karon, arcon, míg végül egy kunai fel is hasítja a felkarom, hogy kibuggyanjon belőe a vér. A nap már alacsonyan jár, ahogy lihegve, kimerülten, kissé megtörten nézek fel rá, a sebem markolva, és érezve az ujjaim között saját forró vérem.
- Kis pihenő - közli, majd int, hogy kövessem, és ismét arra vagyok kötelezve, hogy egyek. Őszintén szólva még ehhez sincs erőm. Sokat edzettem már korábban is, de egyhuzamban még ennyit nem nagyon, hiszen csak az akadémián tanultam intenzíven, utána csak küldetésen, ha volt rá idő, és valahogy most úgy érzem, piszok fáradt vagyok, pedig még rengeteg midnent kell tennem, hogy jó legyek, mert jelenleg egy nagy rakás szerencsétlenségnek érzem magam, és nem érzem, hogy gyorsultam volna. Vajon én is kapok majd súlyokat a lábamra, mint egy-egy hős a történetekben? Biztos letörne tőle a lábam ...
De legalább most az étel jobbnak tűnik, bár az is lehet, hogy olyan fáradt, és emiatt olyan éhes vagyok, hogy már a rozsdás vasszög is finom lenne.
- Ano... - szólalok meg kis idő múlva, mikor az adagom nagy részét már keresztbe lenyeltem. - meg lehet tudni egy picit arról valamit, hogy mi is lehet a jó út a jutsu felé? Vagy legalább annyit, hogy látszik-e rajtam valami incuri-pincuri fejlődés? - hangom szégyellős, és nem is merek a férfi szemébe nézni. Egyrészt, mert férfi, másrészt, mert jóval magasabb rangú, mint én. Kis porszemnek érzem magam mellette.
- Szart se fejődtél, és nem érted a dolgot - jelenti ki közömbösen, engem mégis szíven üt.
- Souka... - súgom még halkan, nekikeseredve, majd halkan elkéredzkedek a mellékehlyiségre, hogy ott kicsit kibőghessem magam, miközben valóban ekeseredve próbálok megnyugodni. Gondolhattam volna, hogy fél nap semmire sem elég, mégis fáj a nyers valóság, hogyne fájna, mikor én is szomjazom a sikert, a dicséretet, a gyámolítást, nem csak a tehetségesek.
Akihiko viszont mellém telepedik, hogy megvigasztaljon. Épp gyanazokat a szavakat ismételgeti, amelyek bennem is megfordultak, mégis letörtnek érzem magam. Szeretnék fejlődni, szeretnék gyorsan eredményt elérni, nem én akarok lenni az utolsó, aki sikerrel jár. Már ha sikerrel járhatok, és nem dobnak ki előtte.
Azonban sem új gondolatom nem születik, sem újabb kifogásom, amivel elhúzhatnm a dolgokat, így végül visszaérve folytatjuk a monoton esek-kelek műsorszámt gyakorlás néven, míg végül este beájulhatok az ágyba, miután még a vacsorámra sem volt erőm igényt tartani.
* * *
Az elmúlt három nap nem hozott változást. Talán annyit, hogy már rezignáltabban reagálok a fájdalmakra. Ruhám kissé lerongyolódott, testemen a kék-zöld-lila foltokon túl pár kötés is díszeleg, és a hajam is inkább felkntyoltam szorosan, miután nem kért fodrásztatban volt részem, és úgy kellett valahogy kiigazítanom saját magamnak megcsonkított tincseimet. De nem érzem a változást.
Lihegve nézek szembe a férfivel, akiről nem mondható meg külsőleg, érzett-e egyáltalán valamit az elmúlt három napból. Ha jobban érzékelhetném, ha még jobban szemmel tudnám tartani, ha képes lennék a mozdulataiból olvasni, talán jobb lenne.
Vagy ha nem lennél ennyire görcsös - súgja Akihiko. Nem engedem meg ugyan magamnak, hogy rá pillantsak, de érezheti, hogy erre legszívesebben lesújtó pillantással illettem volna, de nincs időm rá, újabb ütés-rúgás kombináció elől kell kitérnem. S azzal igyekszem időt nyerni, hogy messzebb lököm magam.
A pillanatnyi szünetben ismét a fülembe súg barátom: Van egy elméletem, Shiro
Erre mér rá figyelek, s ez is a végzetem, talán az első nap kaptam ennyire tiszta és fájdalmas rúgást a gyomromba, amelynek köszönhetően végigpörögve szántom fel az edzőterepet, és felülve még összegörnyedt szenvedéssel, köhögve vért és valószínűleg a kajám valamilyen emésztési stádiumban álló részét hányom magam elé a földre. S csak azért nem ijedek meg, mert tudom, a vér a számból származik, ugyanis frankón elharaptam a nyelvem...
Akihiko arca bűntudattal terhes, ugyanakkor mégis csak előhozakodik azzal, ami miatt ez történhetett velem.
Mi lenne, ha táncolnánk, Shiro?
- He? - mormogom magam elé, hogy ne nézzenek hülyének, de ezt nem tudom teljesen szó nélkül hagyni Akihikotól. Meghülyült? Most akar táncolni?!
Azon gondolkodtam, hogy ha az ember táncol, tudja követni a partnerét, ez is olyan, mintha táncolnál, Shiro, ha figyelsz rá, és felállítod a "koreográfiád", könnyedén kitérhetsz előle egy kis további gyakorlással. Én segítenék neked.
Tánc? A légszomjamon próbálva épp úrrá lenni elgondolkodom a felvetésen. Végül is szokták mondani, hogy a harcművészet is csak egy tánc. Ha valóban ki tudnám terjeszteni valahogy az érzékeim, ha nem arra koncentrálnék, hogy kitaláljam, pontosan mire készül, hanem csak megpróbálnék valamiféle "pozíciót" tartva kitérni... Mondjuk, ha fordul, fordulok, ha lép, lépek, ha előre hajol, elkezdek hátrahajolni. Minden apró mozdulatra, mint a táncnál, ahol egymásba kapszkodva kell tartanotok a távolságot, hogy kiléphessétek a lépéseket, kell valami reakció. Mert amikor a fiú változtat a kezed fogásán, tuti, hogy forgatni akar majd, ha csak picit mozdítja arrébb, akkor meg olyan firugát, amivel eltávolít magától egy picit, ha a keze jobban feszül a hátadra, akkor majd hátra akar dönteni, a kezére is helyezve plusz testsúlyt, sorolhatnám a végtelenségig. ha ilyen felfogásban próbálnék a férfi ellen kiállni, mégha hulla fáradt is vagyok és elcsigázott, ha látványos eredményt nem is érhetek el, én érezhetem, hogy könnyedebbé válik-e az, hogy megpróbáljak kitérni, mennyire lesz stresszes, mennyire lesz inkább gördülékeny.
- Azt hiszem, igazad lehet, Akihiko - súgom, ahogy nagyjából helyre jövök, hogy végre felegyenesedhessek. Egy-egy ilyen után szerencsére azért némileg vár edzőpartnerem, így van időm megfigyelni, mielőtt megindul, hogy ezentúl azon elgondolás szerint igyekezzek mozdulni, amit az előbb Akihiko segítségével kitaláltam magamnak.

**Hyuuga Emiko** Vas. Aug. 25 2013, 22:00

[Képzés - Hagane Mamori no Jutsu]

Emi egyedül maradt a pókháló-szerű kötelekkel, míg a többiek legalább párban dolgozhattak. Nem értette, hogy miért döntött így a kiképző, de nem ellenkezett. Tényleg szeretett volna Karuval párba állni, ám úgy tűnt, újfent saját magának kell átkelnie ezen az akadályon. A Byakugan szépen mutatta a szálakat, s éppen ezért úgy érezte, könnyebb dolga lesz így. A kötelek egyre sűrűsödtek a pálya vége felé, ezzel még nagyobb kihívást jelentve a jouninnak. A többiek már régen belekezdtek az edzésbe, hiszen nekik másfajta próbát szántak. A Hyuuga lány vett egy mély levegőt, majd még egy kis chakrát küldött a szemébe, hogy ezzel is pontosabban lássa a köteleket. Hakaze távolról figyelte őt, nem szólt semmit, mág csak tanácsokkal sem látta el, hogyan kéne véghezvinnie a feladatot. Taijutsu terén ugyan tapasztalt volt, de jelen helyzetben úgy érezte, itt valami teljesen másra lesz szüksége. Fel kellett idéznie, amit az öreg Hyuugától tanult, amikor elkezdte a kíméletlen kiképzését. Tekintete elszántságot tükrözött, majd szép lassan megindult a felállított akadálypálya felé. Az első részen még viszonylag könnyen túljutott, hiszen elég hely volt a kötelek között. Kezét gyorsan átdugta, majd a testét és a többi végtagját is hasonló sebességgel vezette át az üres helyeken. Ez a technika egészen az első pár méteren volt hasznos, utána csúfos kudarcot vallott. Arca ért neki az egyik huzalnak, ami ejtett egy szép vágást a bőrén. A vér lecsurgott egészen az álláig, majd lecsöppent a földre.
*Á, ez így nem lesz jó! Valami más módszerrel kell próbálkoznom.* Töprengett el magában a kunoichi, majd ekkor vette észre, hogy még az út negyedét sem tette meg. Keze ökölbe szorult és ha nem sikerült volna ismét lenyugtatnia magát, akkor bizony csúnya pusztítást vitt volna végbe a környéken. Dojutsuja ugyan aktív volt, de ez egyelőre nem sokat ért, hiszen a mozgását kellett megváltoztatnia. Arra ugyan rájött, hogy a Hyuuga technikákhoz szükséges kecsességet és pontosságot igényli ez a feladat, ám a gyakorlatban még messze járt attól, hogy megvalósítsa. Oldalt kimászott a pályáról és visszament az elejére, hiszen újra kellett kezdenie az egészet. Most másképp próbálkozott a megvalósítással, ezúttal próbált ellazulni, nem olyan görcsösen koncentrálni a feladatára. Lábát felemelte a földről és szinte táncmozdulatnak megfelelően próbálta lehelyezni a másik oldalt. Nem érezte annyira erőltetettnek a mozgását, mint az első alkalommal, szóval úgy érezte, egy picit sikerült javítani a technikáján. Teste szépen elkerülte a ritkábban szőtt fonalakat, azonban egyre nehezebben ment neki az átmenetel. Sűrűsödtek a drótok és nem szívesen ismerkedett meg volna velük még egyszer. A vére ugyan már megalvadt, a kissé égő érzés azonban még mindig ott mardosta az arcát. Hiába próbálta elkerülni, a térde alatt sikerült megsértenie a bőrt. Ezúttal nem volt komoly a seb, csak egy rózsaszín csík jelezte, hogy a második próbálkozás is sikertelen volt. A Byakugannal szomorúan állapította meg, hogy ezúttal sem sikerült messzebbre jutnia. Mérges volt magára, hiszen az eddigi Taijutsu tudása alapján nem okozhatott volna problémát az akadály legyűrése. Ismét elhagyta a pályát, majd a szemtechnikájával ellenőrizte a kiképző hollétét. A lány azonban meg sem mozdult és még csak nem is próbált rászólni. Úgy tűnt, senkire nem számíthat. Habár igaz, itt nem nagyon lehetett csak úgy tanácsokat osztogatni, neki kellett ráéreznie a művelet ízére.
*Meg kell mutatnom, mire vagyok képes!* Ezzel a gondolattal állt neki újra a pálya végig vitelének. Lelke mélyén ott munkálkodott benne a félelem, hogy nem sikerülhet, azonban úgy volt vele, még akkor is megpróbálja, ha nem látja maga előtt a célt. Fehér szempárja végignézett a pókhálón, majd szépen elkezdte előröl a műveletet. Valahogy jobban mozgott, mint az előző két alkalommal, azonban még korántsem érezte magát olyan jónak, mint az első felmérés alatt. Az étel legalább adott neki némi erőt, vagyis nem érezte azt, hogy össze fog esni a sok gyakorlástól. Ismételten rakosgatta a lábait, a kezeivel úgy manőverezett, hogy ne érjen bele a drótokba, a testét pedig igyekezte annyira meghajlítani, hogy a ruháját lehetőleg ne szakítsa el gyakorlás közben. Hiába adott bele mindent, valahogy mégsem sikerül úgy belekerülnie a ritmusba. Izmai kezdték feladni, ahogy görcsösen kerülte ki mindig a huzalokat. Chakráját pedig folyamatosan apasztotta, ahogy végig aktiválva volt Dojutsuja. Homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek, lábai pedig néha-néha megremegtek, ha éppen nem jól nehezedett rájuk. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideje csinálhatja, teljesen elvesztette az időérzékét a fekete-fehér világban. Mindemellett nem nagyon ért el haladást, általában a pálya feléig jutott el, de volt, hogy még odáig sem bírta. Bevetett mindenféle trükköt, viszont nagyon úgy tűnt, hogy itt csúfos vereséget fog szenvedni. Hiába érte el a legjobb eredményt a felmérésen, erre valahogy nem állt rá a teste. Karjai és lábai tele voltak kisebb-nagyobb sebekkel, amiket a drótok okoztak. Egyik sem volt komoly, ám arra pont elég, hogy ezek is elvonják a figyelmét és ne tudjon annyira koncentrálni. Mielőtt újra kezdte volna, kikapcsolta a Byakugant és lefeküdt a földre. Nem érdekelte, hogy a többiek és a kiképzők mit fognak róla gondolni. A világ újra színes lett és ettől kicsit megfájdult a feje, túl sok időt töltött a színek nélküli világban. Ahogy nézte az eget, elnevette magát.
*Minden, ami eddig történt velem... valahogy kibírtam és túléltem. Vicces, hogy pont ez a kötélpálya fog kifogni rajtam.* Ahogy ezen gondolkodott, szép lassan oldalra fordult és szemügyre vette a többieket. Mindenki kitartóan gyakorolt, senki nem adta fel. A jounin szép lassan felállt, majd leporolta a kezét és farkasszemet nézett a rengeteg huzallal. Már ismerte töviről-hegyire a pályát, ezért nem aktiválta újra a Byakugant. Enélkül kellett elérnie valamit, hiszen nem akart ájultan összeesni a kimerültségtől.

***

Emi idejét sem tudja, mikor edzett ennyit egy nap. Talán még az öreg sem hajtotta meg ennyire, bár ezt a kijelentést nem szabadna elhamarkodni. Már régen abbahagyta a számolást, nem volt kíváncsi arra, hányszor ismétli meg ugyan azt, ami ráadásul nem is sikerült neki. Közben eszébe jutottak az alapok, amiket még a Hyuuga kiképzése alatt kapott, vagyis a kecsesség megformálása. Alapvetően erős támadásokra volt ráállva, azonban meg kellett tanulnia a precizitást, amit ezek a jutsuk követeltek meg tőle. Éppen ezért egy idő után teljesen máshogy állt a feladathoz. Kezét előre tolta, amellyel hasította a levegőt, aztán a lábát félkörívben helyezte át az egyik kötél fölött. A Jyuken stílus mozdulatait vette kölcsön, ami azért nagyban hozzájárult a sikeréhez. Mozgása sokkal elegánsabb lett, izmai kevésbé voltak merevek, mint előtte. Nem félt bevetni más technikát sem, vagyis még azt is megcsinálta, hogy kézen állva lendült át egyik pontról a másikra. A sokéves edzésnek hála bírta a gyűrődést és a Dojutsuja nélkül kevésbé fáradt el. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a sebek által okozott kellemetlen érzést. Amint ez sikerült, máris könnyebben tudott koncentrálni. Az egész lénye szinte siklott a levegőben, úgy érezte, hogy igazi Hyuugaként harcol, vagyis jelen esetben inkább csak gyakorol. A sűrűsödő kötelek már nem jelentettek akkora kihívást, mint korábban és sikerült eljutnia majdnem a végéig. Az utolsó szakasz igazán kemény diónak bizonyult, ám úgy volt vele, hogy ha már idáig eljutott, nem fogja feladni. Ráérzett a ritmusra, innentől pedig gyakorlás kérdése volt, hogy be tudja-e fejezni a pályát. Hakaze még mindig nem szólt hozzá semmit, ami már meg sem lepte a kunoichit. A levegőt egyenletesen vette, ügyelt rá, hogy ne essen ki a ritmusból, amit felállított magának. Szépen haladt a kötelek között, már tényleg csak egy nagyon kis távolság hiányzott a sikerhez. Nem hitte volna, hogy eljut idáig, de mégis sikerült neki. Nem adta fel, hanem ráérzett a feladat lényegére és úgy alakította ki a saját stílusát, ami ahhoz kellett, hogy átkeljen ezen a furcsa, huzalokkal teli pályán. Arcán már több vágás is éktelenkedett, de eljutott arra a pontra, hogy nem zavarta. A fájdalom szép lassan csökkent, a helyét pedig átvette a még nagyobb elhatározás.
- Ezúttal sikerülni fog - jelentette ki hangosan a shinobi, majd újból nekiállt, hogy megküzdjön azokkal a drótokkal.

**Itanashi** Hétf. Aug. 26 2013, 00:58

A két fiú csak állt. Nem mozdultak. Itanashi szemei kezdtek eresedni, a koncentráció nagy úr, a legkisebb hiba is végzetes lehet egy komolyabb ellenfélnél. A férfi azonban nem támadott. Legalábbis az elején nem. Aztán elkezdődött. A két tekercs spirálozva indult meg a magasba, a férfi a kettő között lebegve tört felfelé. Majd mikor megállt, a két nyitott tekercs készen állt, hogy vérét vegye a földön tartózkodóknak.
Itanashi csak állt és figyelt. Majd hirtelen egy fényes tárgy kezdett közelíteni. A sebessége nem volt olyan gyors, hogy a fiúkat meglepve sebezze meg, így volt idő kitérni a fényes tárgy elől, amely a földbe állt. Egy kunai volt az. Itanashi egy pillantást vetett rá, majd előre nézett.
~Szóval fegyverekkel fogsz dobálni.~ elemezte ki a helyzetet. Még sohasem látott előtte ilyet, hogy valaki két ekkora tekercsből idézze a fegyverét. Főleg ami ilyen pontos és sebes. Ám most nem ezt a technikát kellett elemeznie. Mindeközben újabb kunai süvített el mellettük.
- Kezd idegesíteni – jegyezte meg halkan. A tekercs egyre több fegyvert kezdett indítani feléjük. Majd még többet. Egyre több penge villant meg a nap sugarában, a fiú válla felé érkező kést egy törzs elfordítással került el, amely még lassú volt, nem vette még most sem komolyan az edzést. A következő kés az oldalát vágta volna át, ha nem hajtja hátra testét, és kezét nem emeli fel. Ekkor lába előtt állt meg egy újabb kés. Úgy tűnik, a fegyverek nem álltak le, hanem tömegesen rontottak a két fiú életére.
~Meddig fog még dobálni? Amíg el nem talál?~ gondolkodott, miközben újabb kések száguldottak el mellette. ~Kezd idegesíteni.~ vágódik elé egy újabb tőr.

A fiú fejében furcsa gondolatok kezdtek ekkor születni. Habár a módszer kétségtelenül a legmeggyőzőbb lehetőség, nem biztos, hogy a fiú instabil állapotának jót tesz. Szemeit kissé összehúzta, a férfit nézte, majd mély levegőt vett. Újabb kés suhant el teste mellett, ezt hirtelen kerülte el, testének reakciója felgyorsult. Az ereiben csorgadozó chakra egyenletesen szétoszlott az egész testében, felgyorsítva ezzel a test sebességét. Ám ez még nem volt elég. Több chakrat tudatosan vagy inkább tudatlanul a fejébe vezetett, a szeme, de leginkább az agy részébe. A látását és a reakciógézségét akarta növelni. Az érkező késeket szemmel kísérelte meg követni. A fegyverek mozgása egyirányú volt, így ha megvolt honnan jön, azt is tudhatta, hova tart. Kezdésnek ez megfelel. Ám a kunaiok száma csak nőtt, sebességük sem mondható épp lassúnak. Folyamatosan csapódtak be a földbe. Valami még hiányzott a technikából. Valamiért képtelen volt a tökéletes kivitelezéshez.
Ekkor történt az, amelytől a fiú a legjobban fél. Egy kunai hasított el előtte, megvágva arcát, majd tovább száguldott, bele a földbe. A fiú arcához kapott. Keze megremegett, szeme kitágult. Remegő kezét lassan maga elé emelte. Ekkor újabb kunai vágta meg a ledermedt fiút.

~Vér. Vér. Vééér.~ nyalta végig kezét, miközben testével kerülte a közelgő támadásokat. Agya teljesen elborult, már nem tudta irányítani azt. Egy sokkal nagyobb erő vette át az irányítást. Egy megmagyarázhatatlan erő. Hívhatjuk démonnak, Istennek, vagy egyszerű tévhitnek, amelyekkel az embereket megvezetik, a lényeg, hogy a fiú eme megmagyarázhatatlan erő hálójának közepén ragadt. És vasakarattal küzd annak védelmezéséért. Bármi is ez a jelenség, a fiú testét felgyorsította, reakcióidejét javította.
- Megölöm – mormolta halkan, majd otthagyva társát, szembefutott a tekercsekkel. Mindeközben azon kunaikokat figyelte, amelyek közvetlen elé kerülnének, pontosabban azokat,a melyek futás közben találnák el. Ezeket pedig lágy, laza mozdulatokkal kerülni kezdte. Használta mind a karjait, az egyensúlyhoz. A lábait a gyors irányváltoztatáshoz. A törzsét az elkerüléshez. A szemeit a megfigyeléshez. Testének minden porcikája a férfi is közte lévő távolságot vizsgálta, elemezte, miközben a tökéletes chakraelosztás és a kontroll lehetővé teszi, hogy teste szinte egy tökéletes gépezetként meneteljen. Amit a szem lát, a test lereagál, a végtagok pedig segítik a gyorsaság megtartását, az egyensúly megszilárdítását. Vakmerőség vagy őrültség. nem lehet tudni. De az biztos, hogy futás közben a reakcióideje feljavult, hiszen itt tényleg elég néhány rosszul sikerült lépés és a gyakorlásnak vége. Ám a vakmerősége, „a Nagyúrtól kapott hatalmával” a legprecízebben próbál elhajolni. Ha eljut a két tekercs másik oldalára, úgy, hogy testét nem érik kunai-ok, valószínűleg átment, azonban ha nem elég precíz, a tekercsek előtt összeeshet, sebesüléseibe belehalva. Védelemről csekély intézkedéseket tett, Kootetsu karada technikáját aktiválta, ám most éppen, hogy csak annyira szilárdítja meg testét, hogy a kunai-ok ne fúródjanak bele, a támadásokat épp úgy fogja érezni. Az adrenalin, a tudat, hogy bármely lépés végzetes lehet, valamint a Nagyúrnak tartozó bizonyításvágya remélhetőleg kellően precízzé teszi őt, és a hullámzó mozgással képes lesz átjutni a tekercseken túl.

**Kenshiro Karu** Hétf. Aug. 26 2013, 11:49

A következő talán utolsó próbatételnél párokra szedtek szét bennünket. A jelenlévő két emberből akit ismertem össze kerültem Itanashival aki velem egy csapatban volt a chuunin vizsgán. Ezt a titkot szinte csak én ismerem. A fiú megölte a saját anyját és otthagyta a faluját de nekem jó barátom lett a vizsgán így örültem, hogy mellé kerülök. Emi aki a legjobban teljesített külön egy kötélpályán kezdte meg a gyakorlást a lány kíséretében aki a mesterünknek próbált látszani. Csak azért nem tapostam még el a kis görcsöt mert feltett szándékom, hogy megtanuljam ezt a technikát ha már eljöttem idáig. A férfi aki beállt elénk két tekercset vett elő majd felugrott a levegőbe megidézte a kunaiokat és elkezdte felénk dobálni. Először lassan aztán egyre gyorsabban.
Az első hullám szinte mintha csak vánszorgott volna felénk. Hirtelen mintha megfagyott volna körülöttem az idő és elmerültem volna az emlékek tengerében. Tanultam én már taijutsu alapokat amikor még az öcsémmel menekültem Kirigakure elől annak idején. Akkor az öreg azt mondta nekem, hogy taijutsu csak úgy lehet elsajátítani ha az ember teljesen átszellemül és csak erre koncentrál. Még jó, hogy most nem volt rajtam a kabátom, mert amint az első kunai célba ért szépen felsértette a jobb vállamon a bőrt. A második harmadik kés is felsértette a bőrömet és ekkor eszméltem rá, hogy ez nem vicc itt most tényleg élesben mennek a dolgok. Mint az éjszakai vad a vér szagra úgy közelített felém a fegyverek tömkelege. A legegyszerűbb védekezés az lett volna hogyha kitérek oldalra a shusin no jutsuval, de megtiltottam a testemnek, hogy cselekedjen. Kínoztak már meg annyiszor, hogy nem okozott gondot kibírni a fájdalmat. A kis lány igencsak ráerősített a végére. Elkezdtem végre komolyan venni ezt a tanulást amióta itt vagyunk először. Ahogy jöttek a kunai kések felfedeztem bennük a rendszert. A férfi úgy dobálta ránk, hogy minden hullám ami három vagy négy kunaiból állt egyre gyorsabb volt.
Először még csak nehézkesen tudtam kikerülni a fegyvereket de amint a testem kezdte megszokni a sebességet és felvenni a tempót. Egy harcos izomzatával rendelkeztem és nem okozott gondot a gyors mozgás. Így még a sima elkerülések közé igyekeztem beszúrni egy-két komolyabb mozdulatot is, de a technika valójában nem arra épült, hogy csak a látvány kedvéért használjam ezeket a mozgás elemeket. A lány arra akart rákényszeríteni minket, hogy így KELLJEN mozognunk tehát, hogy ne legyen más lehetőségünk. Ekkor hirtelen megtörtént az amitől tartani lehetett.
A mellettem védekező Itanashit eltalálta az egyik kunai. Azt tudtam, hogy a fiúnak furcsa vallása van és a vér láttán megbolondul, de ezúttal láttam is az őrületet a szemében. Nem szívesen lettem volna most a férfi helyében. Ám ekkor egy pillanatra én is elvesztettem a koncentrációt én is és az egyik kunai beleállt a cipőmbe. Iszonyat fájdalom járta át a jobb lábamat de szerencsére hamar elnyomtam magamban. Megfogtam a kunai kést ami megsebesített és kihúztam a lábfejemből. Szerencsére nem hatolt bele olyan mélyen. Időközben a földre hasaltam másik három kunai elől. Majd egy akrobatikus modulattal felugrottam a lábamra mintha világ életemben ezt csináltam volna. Kezdtem ráérezni a technikára.
A következő mozdulat sorral megkezdődött a tanulás az én ütememben. A kunaiok most ismét a sérült lábamat célozták ezért egy hátra szaltóval elmozdultam előlük és a következő hátraszökkenésnél a kezemre támaszkodtam ám nem vitt tovább a lendület hanem csak kézről elrugaszkodva átugrottam a derék magasságban érkező fegyvereket. Ekkor azonban érkezett egy kunai ami nem a következő hullámmal jött hanem kettő között.
Ebben a pillanatban megszűnt minden a tér az idő a társak és mindenki. Csak én voltam és a fegyver ami a mellkasom felé száguldott. talán a férfi ezzel akar bosszút állni, hogy láb alatt voltam a tanulás elején. Ekkor eszembe jutott, hogy nálam van a lábamból kivett kés és azzal védekezhetek, így az utolsó utáni pillanatok egyikében hihetetlen sebességgel mozdult a jobb kezem és iszonyatos erővel pofoztam arrébb a támadó ellenfelet. Majd ismét belemerülve a védekezésbe folytattam a mozdulat sort és vártam, hogy Itanashi vajon meg fogja-e ölni 'tanítónkat'!

Orochimaru (Inaktív) Kedd Aug. 27 2013, 13:46

Kawa:

Ügyesen mozogsz el a különböző ütéskombinációk elöl, majd támad egy nagyon bugyuta idióta terved, hogy az edzés közben, egy technika elsajátítása közben becsukod a szemed, és majd hangok alapján fogsz ugrálni, a férfi észreveszi, és abba is hagyja az ütlegelést, csak nézi, miként ugrálsz a megadott ütemben ide-oda, miközben hallod a Shiro-t támadó klónt. Leül, pihen egy kicsit, majd megbotlasz egy kőben, mire hangos nevetéssel feláll.
- Látod, látod, csukd csak be szépen a szemed, és meg is halsz a csatamezőn. Ne legyél már ennyire önfejű és gyerekes, vedd komolyan az edzést, még egy ilyet látok, és támadok aközben is, míg te alvajárósat játszol. - korholt le a férfi. Majd folytattátok az edzést, és nem tudom hogyan olvastál te bármit is ki a szeméből, pláne a következő mozdulatait, tehát maradjunk annyiban, hogy most az egyszer szerencséd volt, és eltaláltad merre is akar majd támadni, de, hogy szemkontaktus miatt tökéletes szinkronban mozogjatok, az ilyen szinten lehetetlen. Az edzésnek vége lett, és te fáradtan, lihegve mész az ágyadba a megérdemelt vacsora után, 1 nap eltelt.

Feladatod az utolsó post-ra, még van két napod az edzésből, dönthetsz, melyik feladatot csinálod az alábbiak közül, de annak a feladatnak két napot fel kell emésztenie írásodban, reálisnak kell lennie, és legközelebb ne irányítsd az NJK edzőt, semmilyen módon. Minimum 30 sor.

Shiro:

Lassan telnek a napok a nagy fájdalom, ugrálás, és edzés közepette, nem is tudod, mikor erőltetted meg ilyen szinten magad utoljára, de a cél nemes, így a feladás szóba sem jöhet. Az ötlet mit képzeletbeli barátod adott hasznosnak bizonyult, és az utolsó napon, kis táncos mozgásoddal lehengerelted edződet, aki egy sebet sem tudott ejteni rajtad.
- Ilyet, azt hiszem neked nincs mit tanítanom ezzel a technikával kapcsolatban. Ráéreztél, és megtanultad. Gratulálok! - dícsért meg téged az eddig bántó férfi. Az utolsó vacsorád az edzőterepen az volt, amit kívántál, nem a gumi ízű étek, majd utadra bocsátottak.

A technikát elsajátítottad, mivel leírtad, hogy három napig tanultad, a post minősége nagyszerű volt, és reális. Neked nem kell még egy post-ot írnod. Chaka: +15

Emi:

Az utolsó nekifutás ezen a napon, és sikeres. Kecsesen, táncosokat és akrobatikusokat megszégyenítve ugrasz 'A' pontból 'B' pontba, életed egyik legnehezebb napja sikeresen zárult. Mikor befejezted, és a női mesterre néztél, csak egy mosolyt láttál az arcán, és egy nagy tapsot. Megcsináltad, a technikát elsajátítottad, már csak egy kis edzés vár rád, egy kis gyakorlás, és az, hogy kipróbáld magad más helyzetben. A legnehezebb része megvan a gyakorlatnak.

Feladatod az utolsó post-ra, hogy két nap eseményét leírd, viszont, röviden, tömören, bár ne tőmondatokban. Az egyiknap fegyvereket dobálnak feléd, a másik nap egy ember ellen harcolsz, a már megadott paraméterek szerint. Minimum 10 sor, nem nagy követelmény, egy egszerű post-ot kell már csak írnod, veheted zárásnak is, tehát a végére belefogalmazhatod az elmenetelt.

Karu, Ita:

Szépen elkerülgetitek a fegyvereket, bár amint megsebesültök, elmegy az eszetek, főleg jashinista barátunknak, és edzőtök, mentorotok életére törtök, legalábbis Itanashi mindenképp. Karu szépen lassan figyeli a háttérből, hogy végre most nem őt fogják megbüntetni, talán reménykedik benne. A vizsgarészt sikeresen teljesítitek, kevés sebbel a testeteken, de a férfit nem sikerül megölni, ugyanis a tekercsek leesnek, és a sensei-etek is földet ér, majd füstfelhő keretében eltűnik. Egyedül maradtatok, és a nő hangját halljátok.
- Most egymás segítségével fogtok gyakorolni, pontosabban holnap. - felnéztek és látjátok, hogy beesteledett. - Az első két órában Karu mutatja az irányt, és Itanashi lemásolja, majd fordítva, ezután ebédelni fogtok, és újra ugyan az. Az utolsó nap majd mást fogtok cselekedni, és akkor talán azt mondom, hogy sikeresen elsajátítottátok a technikát.

Feladat: Lehetőség szerint beszéljétek meg, hogy ki mit csinál nagyjából, hogy kell követni, de felőlem lehet az is, hogy az első leírja, a második meg kicsit kiegészítve hasonlót ír. Két nap eseményét kell nektek is leírni az utolsó postban, az első nap ez, a második nap pedig a kötél pálya, méghozzá versenyezve kell megtennetek, úgy, hogy egy pályát alkalmaztok. Az eredményét rátok bízom. Hajrá! Minimum 30 sor.

Határídő: Szept. 5

**Hyuuga Emiko** Kedd Szept. 03 2013, 21:58

[Képzés - Hagane Mamori no Jutsu]

A Hyuuga lány egész testében remegett, de végre sikerült véghezvinnie a feladatot. A levegőt is kapkodva vette, mert alig állt meg pihenni a mai napon. Érezte, hogy jót fog tenni az alvás. Másnap reggel egy újabb borzalmas ételt kellett magába erőltetnie, ám a tegnapi is sokáig biztosította a kellő erőnlétet, úgyhogy megpróbált elvonatkoztatni az ízétől. Ezúttal más feladatot kapott, mégpedig fegyver elől való elugrálást. Bár cseppet sem tetszett neki ez a módszer, mégse ellenkezett, helyette összeszorított fogakkal ugyan, de megcsinálta az edzést. Tudta, hogy a Byakugannal jobban fog menni ez a gyakorlat, tehát eleve úgy készült, hogy megint huzamosabb ideig használni fogja a Dojutsuját. A fegyverek elől először könnyebb volt kitérni, majd folyamatosan nehezítették. Szerencsére az alapokat már megtanulta tegnap, amikor a kötelekkel szenvedett. Ugyan a sérülések még mindig látszottak rajta, már egyáltalán nem fájtak, tehát teljes erőbedobással tudott teljesíteni. A mozdulatokat szépen megtervezte, úgy tett, mintha a fegyverekre huzalokat erősítettek volna és azokat kellett volna átugrálnia, hiszen ebben nagyon gyakorlott lett. Már tudta, hogy milyen mozdulatokat kell tennie a siker érdekében. Hosszú haja még néha akadályozta, azonban arra is hamar rájött, ezt hogyan tudja kiküszöbölni. A gyorsuló tempót már meg se érezte, hiszen izmai hozzászoktak a megterheléshez. Izomlázat ugyan érzett, de most erre még jól rádolgozott, tehát ezzel sem akadt további nehézsége. A fegyverek néha majdnem hozzáértek a bőréhez, viszont miután újra felvette a ritmust, már nem igazán tudták megközelíteni. Estére még jobban elfáradt, mert ma sem engedtek neki több pihenőt, pedig már reménykedett benne, hogy lazítanak a tempón. A második napon ismét újabb feladat várt rá, ezúttal megint egy ember ellen kellett harcolnia, pont mint a felmérésnél. Akkor majdnem elbukott, de megtanulta a leckét, így bátran vágott neki a feladatnak. A férfi ezúttal sem kímélte, igyekezett a lehető legtöbb pontot támadni a jounint, aki így állandó védekezésre kényszerült. A délelőtt folyamán még többször is emlékeztetnie kellett saját magát, hogy itt most nem a visszatámadás a feladat, hanem a védekezés. Szép lassan ebbe is belejött, már szinte előre látta a mozdulatokat, amit ismételten a Byakugannak köszönhetett. A chakrahálózatát figyelve próbálta kikövetkeztetni, merről is fog érkezni a támadás, majd aszerint elhajolni, félrelépni vagy elugrani. Egyre akrobatikusabb mozdulatokra volt képes, talán még a kötelekkel való gyakorlást is túlszárnyalta. Sokkal kecsesebben tért ki az ütések és rúgások elől, nem volt annyira darabos a mozgása. Izmai is szépen ellazultak, immáron nem görcsösen védekezett, hanem ösztönből. Persze attól még ugyan úgy kifáradt, hiszen teste erőteljesen igénybe volt véve egész nap. Szerencsére a kiképző közölte vele, hogy sikeresen elsajátította a technikát, és a gyakorlás alatt is jól teljesített. Emi ennek nagyon örült, hiszen egy újabb taijutsuval lett gazdagabb. Bár aznap nem volt túl sok kedve útnak indulni, a többiek is befejezték a gyakorlást, ezért mindenkit szélnek eresztettek. A Hyuuga lány még elköszönt Karutól és még egyszer megígérte neki, hogy amint tud, ellátogat a Kenshiro klánhoz. Eléggé fáradt volt, de mégis úgy döntött, hogy gyorsan távozik erről a helyről.

**Katsumi Kawachi** Csüt. Szept. 05 2013, 11:56

//Képzés: Acél védelem // Hagane mamori no jutsu, Orochimaru//

Nem tudom, hogy mit gondoltam, hogy becsukom a szemem és így próbálok koncentrálni, ami működött is, vagyis nem, de azt nem láttam, hogy a mesterem megállt. Figyelnem kellett volna a jeleket, hiszen ha nem a mozgásra figyelek, hanem a mesteremre és nem csukom be a szemem, akkor láttam volna, hogy abbahagyta és csak figyelt. Amikor a kőben elestem akkor kiröhögött, de meg is érdemeltem és még le is szidott, amit meg is érdemeltem, de nem esett jól. A szemkonmtaktus jó ötletnek bizonyult, hiszen a mozdulatait eltaláltam, de nem vehettem kéz pénznek, hogy emiatt sikerült. Az edzés folytatódott és én egyre jobban belejöttem, igaz egyre fáradtabb is voltam. Alig vártam a vacsorát, ami legalább olyan borzalmasnak ígérkezik, amilyen az ebéd volt, nem is értem, hogy mért kell annak, ami egészséges, legalábbis szerintük, mert az íze legalább olyan gyilkos, mint akármi más, ilyen rossz ízűnek lennie, hogy utána lefekhessek aludni és másnap kipihenve ébredve a szörnyű reggelit követően folytathassam az edzést. Végre elérkezett az étkezés ideje, de ismét valami felismerhetetlent kaptunk, aminek az íze a kutyagumihoz hasonlított. Nem nagyon kívántam az esti mesét, így elvonultam a szobámba, majd álomtalan álomba merültem. Ahogy napközben, most is verekedtem álmomba, hiszen a gondolataim egész nap ekörül forogtak, így az agyam este sem nyugodott. Go a lábamnál aludt, hiszen őt is kifárasztotta az egész nap, annak ellenére, hogy őt nem edzették, de az új élmények, benyomások és az új felfedezések az ő szervezetét is kifárasztották.
Másnap már jóval az ébresztő előtt felébredtem és miközben a plafont bámultam, a feladaton gondolkodtam. Már nagyjából meg volt a dolog és tudtam hogyan kell, de a sebeimet nem feledhettem. Tudtam, hogy két nap van hátra az edzésből, de abban is biztos voltam, hogy nem adom fel. Nem tudom honnan jutott eszembe vagy hallottam vagy most spontán jött a fejembe, de a gondolat, hogy "A fájdalom elmúlik, a büszkeség örök" erőt adott nekem és rá kellett jönnöm, hogy az eredmény is fontos, de sosem szabad elfelejteni az utat, amit megtettél addig, amíg az eredményt elérted. Lassan megkapjuk a reggelit, aminek a felét megettem, de amikor Gonak akartam adni, ő megszagolta, majd szűkölve elrohant. ~Szép, és minket ezzel etetnek.~ A reggeli félig elfogyasztása után a kiképzőterepre mentem, hogy folytassam a megkezdett edzést. Mester már várt, majd felajánlotta, hogy választhatok a feladatok közül, én pedig a tegnap elkezdettet választottam. Amint kimondtam egyből meg is indult. A chakrámat már korábban elkezdtem a testembe keringetni és vártam is, hogy nem kérdezi, hogy felkészültem-e, hanem egyből meg is indult. Kezdésnek csak ütésekkel kezdett, de ahogy belejöttem úgy váltott ritmust folyamatosan hol lassabban, hol gyorsabban, hiszen egy csatában sem lesz olyan kedves az ellenfelem, hogy egy ütembe próbál megütni, hanem változó ritmusban fog verekedni, de az is biztos, hogy a technikák is változatosak, így a mesterem is váltogatta a gyorsaságot, irányokat, sőt kezdetben ritkán, de egyre sűrűbben ismét előkerültem a fegyverek, amik ismét néhány vágást eredményezett, de egyre jobban ment a dolog. Tegnapi napból tanultam, így most nem csuktam be a szemem, sőt a szemem vált az egyik legfontosabb fókuszpontommá, hiszen az ingerek 90%a a szembe érkezik, de a többi érzékemet, a hallásom, a tapintást, de még a szaglássom is a feladat szolgálatába állítottam, ahogy a teljes testem és a végtagok a kar, a láb és a fejem is a sikeres elsajátításnak volt alárendelve, hiszen ha sebet kapok, az egy újabb jele a bénaságomnak, meg nem kockáztathatom, hogy esetleg elveszítsem valamelyik részemet a testemnek, amihez persze a leginkább ragaszkodom az a fejem, hiszen anélkül nincs élet és nem terveztem elpatkolni. ~Figyelni mindenre! Meg tudod tanulni.~ Mondom magamnak biztatásként. Az ebédemet dél után két órakor fogyaszthattam el, mert a mester úgy érezte, hogy nem árt egy kis plusz gyakorlás. Ismét iszonyatos volt az étel, már ha annak lehet nevezni, hiszen még a kutya sem ette meg, amit nekem meg kellett. Go evésidőben, sőt igazából a gyakorlásom alatt meg sem közelítette az étkezőt, mert olyan szörnyű illatok jöttek, mint amikor a kémiai kísérletek elszabadulnak kémia órán, mert valami vicces gyerek túlzásba vitte az egyik hozzávaló adagolását, szívem szerint én sem közelítettem volna meg, de hár ennem kell és Goval ellentétben nem voltam jó vadász, hogy elkapjak egy nyulat majd nyersen megegyen, ahogy Go csinálta, vagyis csak tipp, hogy ezt csinálja, hiszen az arca csupa vér és néha egy- egy nyúltetemet hozott oda hozzám, de nem nagyon volt vele foglalkoznom. A délután ugyanúgy folyt, mint délelőtt, annyi különbséggel, hogy a kardok, fegyverek és egyéb szúrásra vagy dobásra alkalmas eszközök is előkerültek, így nagyobb veszélybe kerültem. A nap végén eléggé fáradt voltam, de a büszkeség is megtalálható volt ebben a fáradtságban, hiszen túl éltem és újabb tanulságokat vontam le és tanultam is belőle. A vacsora ismét valami förtelmes volt, de valahogy sikerült legyűrnöm a felét, a másikat meg otthagytam. Másnap ugyanígy telt, délelőtt kezdődött a bemelegítéssel, majd ahogy előre haladtunk a napba egyre komolyabb fegyverek kerültek elő, hogy akár az életemet vegyék, de szerencsére ezt az örömöt nem hagytam meg nekik. Nap vége hullafáradtan, kisebb nagyobb sebekkel tarkítva ért el, meg persze a még förtelmesnek sem nevezhető ebéddel és vacsorával a hasamba. ~Végre! Érzem, hogy a technikát sikerült elsajátítanom, de ez majd a tanárom véleményétől függ.

**Kenshiro Karu** Szomb. Szept. 07 2013, 13:22

A felém közeledő fegyvereket sikerült a lehető legnyakatekertebb mozdulatokkal kikerülnöm és ez erőt adott a folytatáshoz. Amikor már éppen úgy éreztem, hogy végrehajtottam a technikát a férfi hirtelen leereszkedett a földre és eltűnt. Persze ez lehet, hogy betudható annak is, hogy Itanashi már majdnem elérte. Hát igen én nem kötekednék egy Jashinistával, de ha magamra haragítom minimum száz kilométeres körben elkerülném.
A férfi pontosan jól tudta, hogy itt az ideje és le is lépett ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ám ezzel engem sikerült felbosszantania mert úgy éreztem már sikerült végrehajtani a technikát... Ekkor megszólalt a kislány és ezúttal jó híreket mondott. Össze leszünk zárva és együtt kell gyakorolnunk kétszer két órán keresztül.
Én kezdtem az edzésünket és helyszínként egy közelben elhelyezkedő párkány csoportot néztem ki. Szép volt a kilátás, de nem ezért mentünk oda. Minél kisebb területen mozgunk és sikerül elsajátítani a technika alapját annál jobban fogjuk tudni alkalmazni nagyobb területen. Megkértem Itát, hogy a következő két órában próbálja meg a lehető legpontosabban lemásolni a mozgásomat mivel én úgy éreztem nekem már sikerült elsajátítanom csak gyakorlás kérdése. A következő egy órában a lehető leglassabb mozgástól a leggyorsabbig végig zongoráztunk szépen minden olyan akrobatikus mozdulatot amire képes voltam és meglepő módon az ifjú djuka tudta tartani a lépést. Látszik rajta, hogy őt is kegyetlen kiképzésnek vetették alá. Kazuya engem szintén úgy megkínzott fizikai alapozó edzésnek becézve, hogy napokig sőt hetekig szinte alig tudtam állni. Viszont az állóképességem páratlan volt a klánban és a testem izomzatát szintén rendkívül jól megedzettük. Egy deka fölösleg sem volt rajtam ám ezt most teljes mértékben eltakartam. Sosem szerettem mutogatni így csak arcról állapíthatják meg rólam, hogy nem vagyok egy nagydarab ember. Egy óra eltelte után maximális sebességre kacsoltam de Ita ezt is tökéletesen leutánozta. Aki kívülről nézett minket két ugrándozó idiótának gondolhatott viszont a fejünkben brutális háború tombolt.
Képzeletben rengeteg kunait tűzgömböt és egyéb olyan támadást kerültem ki amik könnyen bekövetkezhetnek így a háborús időkben.
Amikor letelt a két óra én leültem és csak akkor vettem észre, hogy szinte teljesen ránk sötétedett.
- Nos nem tudom te mit gondolsz, de én nem fogok visszamenni és megenni azt a moslékot. Olyan edzést kaptam, hogy akár három napig is kibírom evés nélkül maximális terhelés mellett. Ha gondolod és szükséged van rá menj vissza és egyél nyugodtan megvárlak itt. - Attól függetlenül, hogy Itanashi hogy cselekszik én előveszek egy vizes kulacsot iszom egy nagyot.
A következő két órában az ő terve szerint edzünk...
Másnak reggel amikor felkelek és vissza gondolok az előző napra azt hiszem sikeresnek könyvelhetem el. A mai nap sem alakul másképp. Reggeltől estig edzünk hiszen csak így felejthetjük el az izomláz által okozott kellemetlen érzést. Már nem fáj csak egy kicsit bizsereg. A legerősebb megpróbáltatásokat sem venném másként. Itával úgy döntöttünk, hogy ketten folytatjuk az edzést és a többiekkel nem is beszélünk egy szót sem többet. Nagyon idegesít engem legfelsőbbképpen a kirigakurei fiú. Legszívesebben letépném a fejét de nem tehetem itt és most. Nem baj előbb utóbb minden Kirigakureire sor kerül.
Emivel sem sikerül egy szót sem beszélnem már remélem azért egyszer meglátogat minket Kusagakuréban talán még a háború kitörése előtt...

**Itanashi** Szomb. Szept. 07 2013, 20:41

~Képzés~

~Meghalsz~ kiáltotta már szinte magában a fiú, miközben sebesen futott előre, testét forgatva a feléje érkező fegyverek elől. Csupán néhány kés tudta őt megsebezni, talán mégis volt valami felsőbb hatalom, ami irányította a fiút ez idő alatt. Egy olyan erő, amely nem engedte, hogy a fiú meghaljon, mert célja volt a fiúval. A fiú feladat előtt állt, nem bukhatott el.
Ezen erő segítette őt végig a futása alatt, viszonylag elenyésző sebzéssel jutott végig, ám célja nem sikerült. A férfi, miután fegyverei elfogytak, vagy talán a feléje futó fiú miatt, egy pukkanásban eltűnt.
~Nem úszod meg, te féreg~ törölte le a karján csordogáló vért. Ekkor a fiú megfordult, látta, hogy Karu nem indult vele együtt. A fiú szemei ismét visszaváltoztak, légzése normalizálódott, pontosabban több levegőt vett már, újra normális lett, már ami nála a normális szintet jelenti. Szépen lassan visszasétált társához, időközben leporolta magát.

Másnap

A két fiú hamar felkelt, majd a tegnap kiadott utasítások alapján együtt edzettek. Karu egy magasabb párkányra vezette a két ifjú Fűbélit, majd először lassú, később gyors, akrobatikus mozdulatokba kezdtek. Az első néhány órában Karu mutatta a mozdulatsorozatot. Itanashi csendben követte őt, álarca a földön feküdt. Az álcáját még most is fenn tartotta, így a fehér hajú, sebhelyes fiú helyében egy fekete hajú, szép arcú ifjú állt. A mozdulatok igen nyakatekert pózokba keverték a fiút, ám nem okozott neki kihívást. Ahol a kezeket kellett kicsavarni, szinte egy pillanat alatt, ott a végpontig tekerte, ahol pedig ugrani kellett, ott is mindent beleadott, chakra-t keringetve az egész testében, felgyorsulva, tökéletesen utánozva társát.
- Moslék? Nem ettél te még rossz ételt. Két hetet nem húznál ki a Templomban – mondta a lehető legkomolyabban, célozva ezzel a papok kíméletlen módszereire, az étkezésekre, amely naponta kétszer kerül sorra.
- Látom, megedződtél az idők során. Jó tanárod volt – dicsérte meg a pihenőben társát. – Úgy tűnik, mind a ketten megfelelő oktatást kaptunk a túlélésért vívott harcban.
Itanashi következett, aki habár sok mozdulatot ismételt meg az imént bemutatott sorozatból, voltak nála is olyan mozdulatok, amelyek rendesen megizzasztották mind a kettejüket. Itanashi a kecsesség mellett a gyorsaságra helyezte a hangsúlyt, mondván – Nálad már bemelegítettünk - . Sebes mozdulatsorozatokat mutatott, leginkább a legsebezhetőbb testrészek, a törzs, a mellkas, valamint a fej elmozdításával egybekötve. A két fiú fájdalomküszöbe igen magas volt, így a kar, illetve a láb megsérülése esetén még tudtak harcolni, ezért alapozott a törzs és a fej mozgatására. természetesen a végtagokat sem hanyagolták el teljesen, az egyensúly megtartásához rendkívül fontos szerepet szánt ezen részeinek.
A napnak vége lett, mind a ketten lihegve, fáradtan töltötték kinn az éjszakát, nem tértek vissza a szállásra. A csillagos ég alatti alvás jobb időtöltésnek bizonyult, mint a vadidegenekkel egy légtérben való tartózkodás. Aznap nem vacsorázott egyikük sem.

Korán keltek az ifjú titánok, majd folytatták a tanulást, a másik mozdulatainak követését, ám kis idővel később mégis visszatértek a táborba. Újabb feladatot kaptak, talán a végső megmérettetést. Azon a pályán kellett végighaladniuk, amelyen Karu ismerősének, valamiféle Emi-nek is korábban. A nehezítés az volt, hogy versenyszerűen haladtak végig. A kötélpálya igen éles darabjai szinte azonnal átvágná a húst, ha valaki nagyobb erővel esne rájuk.
- Bele kéne dobni mindegyiket – mosolygott a fiú, mutatva a távolban lévő személyekre. Itanashi megérintette a lehető legközelebb lévő drótot, ekkor egy harang szólalt meg a pálya másik végén. Talán nehezebb lesz, mint gondolta.
Itanashi kigombolta kabátját, majd egy kisebb szikéra helyezte. Erre került az alatta lévő felső is. Izmos testét hegek, vágások díszítették. Leginkább a hátát. A papok kemény edzésterve most megmutatkozott, nem csak fizikai nagyságán, hanem a megszámlálhatatlan sebhelyen, amelyek nagy részét a korbácsütésnek köszönheti. Ám ezeket ő nem sebeknek fogta fel. Ezek leckék voltak. Míg gyenge volt, alig bírta a templomi életet, mostanra azonban igen csak sokáig húzza és tűr bármilyen fájdalmat. Nem is figyelt társára, miután felállt a kezdő pozícióba, kiropogtatta a nyakát a majdnem két méteres óriás, majd nekiindult, ekkor még Karu mellett. Majd szemével nem figyelve társát futott át egyik drót alatt a másikhoz, kerülgetve minden egyes szálat, minden egyes akadályt. Nem érdekelte, hogy társa hogyan végez, őt nem a versenyszellem hajtotta. Őt a siker vitte előrébb. Az elmúlt néhány nap jót tett neki, teste nem csak megerősödött, hanem igen hajlékonnyá is vált, néha őt is meglepte az elkerülési módszere.
Látta már a végét, sikerült eddig egy drót érintése nélkül átjutni a nagy részén. Nem kellett sok hátra. Karu is valahol mellette járt, a két fiú azonos szinten volt kiképezve, ez meglátszott mind a tegnapi edzésen, mind a mostani akadálykerülésen. Más és más tanította őket, ám őket az erő utáni vágy, a magasra jutás vezényelte, talán ezért hasonlítottak ennyire egymásra, akár a testvérek.
Néhány lépés hiányzott már a végéhez, ez azonban nem telítette őt el büszkeséggel, az utolsó néhány méteren is pont olyan precizitással és figyelemmel kerülte az akadályt, mint a legelső lépésnél.

- Átjutottunk – mosolyodott el társát nézve, miután megszemlélte a hátrahagyott kötélpályát. A szinte átláthatatlan pálya nem tudott kifogni rajtuk, átjutottak mind a ketten, talán ezzel befejezve a tanulást. Nem figyelték, melyikük lépte át hamarabb az utolsó akadályt, nem figyelték, kinek a keze lógott be hamarabb a célba. Egyszerre álltak meg, majd hajoltak térdükre, hogy kifújják magukat és egyszerre indultak a lán felé, várva a véleményezést.

Orochimaru (Inaktív) Szomb. Szept. 21 2013, 16:07

Gratulálok, mindenki elsajátította a technikát, +10 chakrát adok nektek.

Ajánlott tartalom