Fukurou Kanmiru

Adatok:

Név: Kanmiru
Család/Klán: Fukurou
Kor: 17
Születésnap: október 31.
Nem: férfi
Domináns kéz: jobb
Vércsoport: AB
Magasság: 182 cm
Testsúly: 92 kg
Elemi affinitás: tűz
Szint: sou (chuunin)


Külső:

Íriszei feketék, szőrzete sötét, és amint szálkás szemöldöke mutatja - mivel fejét folyton leborotválja - erős. Bőre barna, arcvonásai szögletesek, testfelépítése a megszokott rasszhoz képest erőteljesebb, robosztus.
Általános viselete a Tűz templomának fehér jinbeije és egy rozsszín happi kabát, amelynek bal mellén és hátán klánjának jelképe látható. Ruhái ujja alatt alkarvédőt hord, derekán vagy hátán a szokványos oldalerszény mellett egy jókora övpántos táska lóg.


Felszerelés:

Szokványos ninja övtáska;
Kunai (5)
Shuriken (5)
Robbanócetli (10)
Senbon (10)
Füstbomba (3)
Drót

Táska: egyszerű, övként vagy vállon átvetve használható táska;
Tekercsek: könyöknyi méretű (1) és arasznyi méretű. (3)
Kalligráfiai szett: Kis fadoboz, benne ecsettel, kaparólappal, egy fiola enyvvel és préselt koromtáblával. (Tekercsben tárolva.)
Öltözék: pár öltözéknyi fehér szerzetesi jinbei és egy másik kabát, illetve geta és waraji. (Tekercsben tárolva.)

Alkarvértek: acéllemezek, alattuk kart átfogó szövetbélés, szíjazással rögzítve a karon. A szövetekre a 'fegyver' kanjija van felhímezve chakrát befogadó anyagból. Speciális fegyvereit ebben elzárva hordja.
Qi Mei Gun: Kemény és erős, masszív és nehéz, széles, szemöldökig érő fém bot.
Hou Gun: Rugalmasra és keskenyre edzett, könnyű, egy fejjel a használó fölé érő fém bot.
Er Jie Gun: Kétszekciós fém bot, rugalmasan kikovácsolva; a fej negyede a nyél hosszának. A bot összesen másfél fejjel hosszabb mint a használó magassága.
San Jie Gun: Háromszekciós fém bot, három ugyanakkora keményre edzett tagból, könnyűre készítve - ez is egy fejjel magasabbra ér mint a használója.
San Jit Bin: Három szekciós lánckorbács fém tagokkal.
Qui Jie Bian: Hétszekciós lánckorbács fém tagokkal.
Jiu Jie Bian: Kilenc szekciós lánckorbács fém tagokkal.
Liu Xing Chui: Két kunai pengére hasonló fej három méteres könnyű lánccal összekötve.


Képek: http://khaos.blog.hu/2010/02/01/fukurou_kanmiru_kepek


Jegyzetek a történethez:

• A népcsoport, ami Kanmirut és a klánt ihlette az ainu volt, Japán őslakosai, a hozzájuk kötődő baglyokat pedig az ainuk hitének (animizmus) egyik legnagyobb alakja, Chikap Kamui, aki a legendák szerint a földek ura, az emberek és más kamuik felvigyázója volt. Innen eredeztettem a baglyok történetben is megjelenő egyik specialitását, a pecséteket.
  
  
• Kanmiru klánjának specialitásai mind a baglyoktól eredtek, akik távozásukkal elvitték azok titkait, így az egyetlen dolog, ami megmaradt vérükben, az a hajlandóságuk a szenzorrá válársra, az éles látás, és hallás. (Eredeztetve természetesen a baglyok kiváló látásától és hallásától, illetve térfelmérő képességeiből.)
  
  
• A Fukurou klán jelképe, a keshiki (sárga pipacs), ami a Hanakotoba (japán virágnyelv) szerint a sikert jelképezi. A szimbólumot is Chikap Kamui erőteljesen előre néző, csak a sikerességet ajándékozó alakja illette (minden más tekintetben a baglyokat baljós ómennek tekintették, sokszor fiatal lányok halálának egyenes jele lett, míg Chikap Kamui egyes diaszpórákban "kislányok elrablója" lett).
  
  
• Fukurou, jelentése bagoly. Csakúgy, ahogyan a klánnév, a klánbeliek neve mind beszélő nevek; a klánban az öregek szokása elnevezni a gyermekeket, jóslatok alapján, s a nevek az elnevezettek életében rendszerint igazolják magukat.
  
  
• Kanmiru, jelentése elsőként látó/tapasztaló. A mindeddig életében történtek szerint már, a klán legújabb generációjának egyetlen és első tagja, aki a klánon kívül nőtt fel és tanult ninja technikákat, továbbá ő volt az első az öregek tanácsán kívül, aki a klán elveszett tudásának darabkáit össze tudta szedni.
  
  
• Kanmiru egyik központi szimbóluma (ebben az univerzumban) saját fegyver-kanjija; 戎, eredeti jelentései: fegyver, harcos, ainu.
  
  
• Taeru, jelentése hordoz. Taeru, aki a Harmadik Ninja Háború idején született, a nehézségek idejére való születése miatt kapta a nevet, majd rövid ninja pályafutása, kudarca, visszatérése és a falu újjáélesztése nehezedett rá. Taeru legnagyobb szégyenének tartott lépését szó szerint bélyegként hordja magán; kilenc másik, vele együtt távozott, majd meghalt klántársát nevük hátára tetoválásával saját testébe zárta, hogy őket később a Fészekben temethessék el.
  
  
• Kietsu, jelentése öröm, egy menekült volt a Harmadik Háború poklából, akinek családját teljesen kiirtották a harcok. Taeru visszaérkezésekor már elhagyatott házukban élt, majd ápolta őt hónapokon át. Egymásba szeretésük, majd házasságuk után Kietsut adoptálták a klánba, így kapta meg a nevét, amellyel, saját kívánságára, Taeru nevének új jelentést adott. (Az pedig, hogy Kietsu fel tudott jutni a hegyekbe azt is jelenti, hogy még jelentős szintű Fukurou vér folyik az ereiben, valószínűleg a Konohába beolvadt utolsó Fukurouk egyikének leszármazottja.)
  
  
• Az ikrek neveit, hármasikrekként való születésük (mely az első volt a klában) okán az istenek után neveztek el. Mivel a Tűz Templomának híres technikája a Raigō Senjusatsu volt, ami a buddhizmus három alakjának egyikét testesíti meg, a buddhizmus három alakjának jellemzőit használtam (Lényegi Test, Gyönyörűség Test, Átalakulás Test).
  Kaigi: jelentése együtt, közösen+ lényeg.
  Kaiji: jelentése gyönyörűség.
  Kaiki: jelentése teljes átalakulás.
  
  
• Hissori, jelentése békés, hangtalan, nyugodt, egyértelmű természete után kapta a nevét, ami visszaköszönt másokkal szembeni bánásmódjában, és tanításaiban is, hiszen ő maga a legritkábban magyarázott, mindig hagyta, hogy Kanmiru maga jöjjön rá a megoldásokra, és válasszon utat.
  
  
• Hissori tanítása a folyó és a tűz által hátrahagyott értékekről egy később általa papírra vetett történetben is megjelenik, melyben egy öreg remete egy folyam által összehordott fiatal sziget magányában írja meg élete történetét, a maga készítette tintával. (Az orientális japán tintát tiszta korom és állati enyv keverékéből állították elő.)
  
  
• Taira Doukou, jelentése akadály nélküli, zavartalan + áramlat, mozdulat. A stílus a használó testi és lelki egyensúlyának meglelésén alapszik, továbbá igényli a felhasználó tökéletes felfogását saját chakrájának eleméről. Mivel ezen folyamatok mind szükségesek a chakra irányításához, és annak megfelelő felhasználásához is, oda-vissza érvényes kötöttség; a megfelelő chakrahasználat és kiegyenlített testi és lelki egyensúly léte vagy nemléte lehetővé teszi vagy éppen ellehetetleníti a stílus tényleges kihasználását, ezek nélkül még a tökéletesen elsajátított mozdulatok is csak mozdulatok maradnak. Ha viszont valaki képes elsajátítani a technika egészét, az lehetővé teszi, hogy az egyébként közelharci állásokat más technikák és fegyverek jó egyensúllyal és védekezéssel rendelkező bázisává tegye. A stílus két gyengéje, hogy önmagában támadásra kifejezetten nem koncentrált, mindenképpen igényel vagy elemi, vagy fegyveres támogatást, és az, hogy (f)elborult elmeállapottal még az eredeti használója sem lesz képes manifesztálni az erősségeit.
  
  
• Hatsu Hyoujou, jelentése nyolc + fegyver. A stílus a Taira Doukou elsődleges fegyveres stílusa, ami a Kanmiru által kifejlesztett nyolc tánc jelemző mozdulatait és erősségeit segítik. A (fentebb olvasható) fegyverek a kínai kung fu ágazatok, főként a shaolin jellemző fegyvereinek leképezései, a fegyveres stílusok pedig legjellemzőbb harci jegyeik alapján lettek elnevezve állatok után.
  
  
• A Tűz Templomán kívül igyekeztem nem részletezni a többi templomot, nehogy előkerüljön a kánonból, vagy a fórum már megállapodott részeiből valami ütközés.
  A tűz templomát az Agyar Országának határa menti hegységre kalkuláltam az eredeti történet alapján, így a Fészek efölött, gyakorlatilag a határon a magashegységben van.
  
  
• A ninja templomokról igen kis információt találni. Ami a Tűz Templomán kívül fellelhető, az mindössze annyi volt, hogy több templom is van, több országban elszórva, és mindenütt másképp tekintenek a szerzetesekre. A templomokat szerzetes ninják lakják, akiket eddig három csoportba soroltak; shugyosou - gyakorló szerzetes, sou - szerzetes és rosouryo - öreg szerzetes (ezeket a genin-chuunin-jounin szintekkel vettem párhuzamosnak). A szerzetes ninják előrehaladása lassabb, mint a rejtett falvak ninjáié és emellett jóval enyhébb is, lévén nin- és genjutsukat általánosan nem tanulnak. Többnyire huszonévesen lesznek szerzetesek, és csak a tényleges öregedést megértek szereznek öreg szerzetesi címet. A kivételes esetek ritkák, és a használók ninja-képességeiből adódnak (lásd Chiriku, aki a temploma feje volt harminc évesen).
  
  
• Az itteni előtörténet az eredetinek egy lerövidített változata, ami a tanács döntésén alapszik, miszerint chuunin szinten indítható a karakter. Így is tartalmaz még kialakítatlan részleteket, főként a templom lerombolásától a fórum jelenéig tartó három évet, amit Kanmiru saját rejtekének kialakítására szentel az Agyar Országában. Ez az időszak akár visszajátszható, akár különösebben eseménytelennek tekinthető a ninjai fejlődés szempontjából.
  

Fukurou - a bagoly klánja; Kanmiru a bagolyként fészkelő klán büszkeségébe született bele immáron 19 éve. Élete első évei a gyermekies örömök és a felfedezések csodáinak végeláthatatlan sora volt. A Fészek Hegység, ahonnan klánjuk rejteke a zöldellő völgyekre, a tűz országának hatalmas síkságára nézett, tele volt felfedezetlen és érintetlen helyekkel, amelyek légypapírként vonzották az eleven fiút. Már négy évesen számtalan rejtekhelyet tartott fenn magának, mindegyiket külön külön apró célokra; volt zuga a hajnaloknak, barlang a hegyi zivataroknak, alagút a hótakaró alá, és persze titkos járat a kicseknek. Ahogy évei gyarapodtak úgy nőtt a hegységet a szirtekig és felszín alatti járatokig bejárt területeinek mérete, és persze egyre jobban nőtt a kíváncsisága is: lefelé sosem ment még.

"Idehallgass, Kanmiru. Ha ezerszer el nem mondtam, hát egyszer sem. Tilos lemenned a fészekről, amíg el nem éred a megfelelő kort!"
"De én nem is..."
"Ne feleselj velem. Azt hiszed nem tudom rólad, hogy lenn voltál?" Kanmiru apja, Taeru, fel s alá sétálgatott a széles szobában. Anyja, Kietsu, a közös szoba ajtajában állt, mögötte Kanmiru épphogy beszélni tudó öccseivel. Az asszony mindig nyugodt mosolya helyett most kérdő tekintet ülte meg az arcát, hol kitekintve a házuk elé, hol az idegeskedő férjét vizsgálva. Taeru újra kifakadt. "Hogy nevezném magam Fukurounak, ha ezt az agyagot nem a faluhatárból éreztem volna? Egyedül a szirtöv alatt van agyagos talaj, tehát lejjebb mentél."
"Nem csak a szirtöv alatt van." Kanmiru dacos képet vágott, ezzel elérve anyja leheletnyi csuklását. Kietsunek már a szája előtt volt a keze, amikor Taeru ránézett, így az apa nem firtatta, hogy felesége tényleg a fia első szidalmazása közben kuncogja el magát, azonban érződött, hogy ő maga is kicsit megoldódott az apróságtól.
"Idefigyelj fiam. Te is tudod milyen kevés dolog köt minket idefenn. Próbáljuk fenntartani ezt a békét, és ennek csak az ára, hogy a szirtöv alá nem megyünk amikor nem szükséges. Nem mondom, hogy nem mehetsz, sőt, ha ennyire vágysz már lefelé, hát a következő vásárra leviszünk. De..." Eddig jutott, ugyanis Kanmiru a hasába fúrta a fejét, miközben ujjongva átölelte. Taeru segítségkérően nézett Kietsura, aki ekkor már megállíthatatlanul kuncogott, az apróságok pedig az ölelkezők köré sürögtek.


Így jutott le kanmiru a Tűz Templomába elsőként, nyolc évesen. Az út valóságos virágoskert volt Kanmiru számára, aki addigi életében soha nem járt még a magashegység fenyőerdőinek szintje alatt. Az utazás két napja alatt óráról órára talált valami újat, valami megfigyelni, és valami eltenni valót. Természetesen aludni sem bírt, folyton mocorgott, még az éjjeli őrséget is folyton az őrületbe kergetve folytonos mozgásával. A két nap persze megtette a hatását, és a második nap estéjére Kanmiru beleájult az egyik kézikocsi kényelmes prémjeibe. A templomba érkezést és a lerakodást átaludva a kora hajnal fényei előtt ébredt. A templom belső udvarán berendezkedett kis sátorkörben mindenki aludt, kivéve két fiatalabb klánbelit, akik láthatólag inkább a tűz őrzésével és egymás ugratásával voltak elfoglalva, mint tolvajokra való figyeléssel. A templom volt az egyetlen hely a falun kívül, ami biztonságot jelentett számukra. Kanmiru, habár tudta ezt, cseppet sem törődött vele, őt csak a szabad kalandozás lehetősége izgatta fel, így, míg az őrök egy elfolytott kacaj közepén jártak kisurrant a sátrak köréből. Azt sem tudta hol és merre kezdjen, így csak ment a szemei után. A hatalmas templom telkét kölyökkutyaként, minden apróságot meglesve és végigcsodálva fedezte fel, egészen a templom legfelső udvaráig. Annak bejáratában ismerős hangokra lett figyelmes.

"... Mit tehetnénk még, Juushoku-dono? Mindannyian tudjuk, hogy egyetlen béke sem tart sokáig. Ez a ninják világának rendje." Az apja hangja volt az. Lassú léptekkel haladt egy máik ember társaságában.
"A ninják világa és a tied nem különbözik, Taeru-san. A visszavonultság mindössze időleges békét eredményez, és azt is csak nektek. Másoknak gyanúgy nehéz, és még nehezebb lesz." A hang gazdája egy öreg férfi volt.
"Miért baj az, hogy meg próbáljuk óvni azokat akiket szeretünk? Nincs erőnk arra, hogy másokat is megóvjunk." Kanmiru soha sem hallotta még apját így beszélni. Érezte a hangján annak remegését, úgy, ahogyan a faluban még sosem. Nem ismerte a hangot, sem az érzést, de kirázta tőle a hideg.
"Megóvni valakit, ehhez erő kell, belátom fiam, viszont a klánod olyan képességekkel rendelkezik, amik még több életet óvhatnának meg."
"És kihez forduljunk? Konohához? Konoha hagyott minket elveszni. Azóta nem tett semmit a klánért, amióta csak létezik."
"Ez ok lenne arra, hogy ne törődj másokkal? Olyanokkal, akik nem is emlékeznek arra, hogy léteztek? Ha tudnák..."
"Akkor elvinnék a gyerekeinket. Annak idején mi is eljöttünk, és mi lett a vége! A falu olyan lett, mint egy szellem-járta szirt. Tizen jöttünk el, és csak én tértem vissza. Az öregjeink mind feladták. Az volt a szerencsénk, hogy Kietsu és a többiek ott voltak nekünk. Ha ők nincsenek talán már régen nincsen Fészek többé..."
"De ott voltak. Konoha árvái megtaláltak titeket és megmentettek. Az a csöppség a táborban a te gyermeked nemde? Ha csak ránézek átérzem a félelmedet, Taeru-san, de látnom kell ennél sokkal többet is, nap mint nap. Békeidőben sem változik semmi. Fiúk és apák halnak meg." Hosszú csönd következett. Kanmiru szíve vadul kalapált. Nem tudta elhinni mindazt amit hallott, és nem akarta elhinni, hogy mindaz, amit addig természetesnek vett, azért létezik, hogy megülhessenek a hegyek között, míg mások a világban élnek - és halnak. Kanmiru csak ekkor vette észre, hogy reszket. Kezét felemelve figyelte remegő ujjait. Nem tudta eldönteni, hogy fázik-e, vagy megijedt.
A következő pillanatban, ahogy a beszélgetés további hangjai cincogássá halkultak és Kanmiru kezdett megnyugodni; elkezdte észrevenni a környezete zajait. A hangokra való koncentrálástól kifáradt, viszont annyira még mindig nem volt álmos, hogy ne hallotta volna meg a közeledő alakot. A hangok felé kapta fejét, és még elkapta a pillanatot, amikor a közeli fa mögül eltűnt egy árnyék. A következő pillanatban egy fejpántos alak fonta karjait a szája és karjai köré. Kanmiru mozdulni sem tudott, tagjai azonnal zsibbadni kezdtek a szorítástól.
"Fukurou klánbeli vagy, nemde?" A hangja elfolytott és színtelen volt. Kanmiru csak bólintani mert. "Miért kell hallgatóznod apád után?" A szorítás engedett, szájáról felemelkedett a kéz. Kanmirunak eszébe villantak apja szavai, 'senkiben se bízz, csak bennünk.'
"APAAA..." Amint kiáltása visszhangot vert a falakon, apja ott állt előtte, tantoval a kezében.
"Engedje el a fiamat!" Apját még soha sem látta, még sosem érezte olyannak, mint akkor. A furcsán taszító érzést, ami a fejpántos férfiból eredt, az apja felől érkező lüktető érzés eltompította. Mielőtt bármi mást felfoghatott volna, beleájult az érzékei által okozott sokkba.

Később, ugyanott, ahol elájult, oldalára fektetve ébredt. Apja mellette térdelt, a fejpántos férfi pedig az öreg szerzetes mellett állt előttük. Amikor Kanmiru már felfogta mit is hall, a fejpántos hangját hallotta először.
"Konohának tudnia kell erről. Ha egy aktív klán él a Tűz Országának területén..."
"Mit tudnak maguk rólunk? Az utolsó háborúban magunk jöttünk a templomba, és akkor is majdnem megszakadt a klán vérvonala. Nem tartozunk Konohához. Nem vagyunk ninja klán többé." Taeru szemében könnyek csillogtak.
"Azt hiszem eleget hallottunk. Hamarosan itt a pirkadat. Mindannyian hamarosan útrakelünk. Nem éri meg egy ilyen hideg éjszakán megbetegeni útjaink előtt." A szerzetes Kanmirura nézett, aki könnyes szemeivel értetlenül csodálkozott körbe minden pillanatban. Éppen, hogy felébredt, látnia kellett apját, amint az gyengén térdel mellette, és látott egy ninját! Egy élő, igazi ninját, amiről annyi legendát hallott. Az, majdhogynem belevágva a szerzetes beszédébe, folytatta.
"Mondhat bármit, az előbb láttam, amit láttam. Amint használt előtte egy ninjutsut elájult a sokktól. A fiú egy szenzor. Tapasztalatlan és gyenge még, de szenzor. Szükség..."
"Visszamegyünk a faluba még reggel. Nem engedhetjük meg magunknak még több gyermek elvesztését. Ha nem haragszanak, vissza kell vinnem a fiamat a sátorba mielőtt megbetegszik." Kanmiru nem akart visszamenni. Hallani akart mindent. Az avarban gyorsan összekaparta a közeli fák lehullatott háncsait, és elkezdett két fadarabot egymáshoz dörzsölni, csak ne kelljen visszamennie.
"Hadd maradjak, apa. Tudni akarom miért vagyok... olyan." Kanmiru a ninja és apja között járatta tekintetét.
"Nem vagy te semmilyen, nincs veled semmi..." Taeru elharapta a mondatot és a ninjára nézett. Az tágra nyitott szemmel bámulta a tüzet, ami a pár másodperces dörzsölés után szökött Kanmiru háncsaira. Az apa szótlanul, remegve ragadta meg Kanmiru karját, és rohamléptekkel visszarángatta a sátrakhoz.
Kanmiru a visszaúton végig a kocsikon utazott. Apja nem szólt hozzá, de még akkor is érezni vélte a szorongató érzést, amikor a karaván két végén voltak. Az éjjeli találkozás óta nem tudta feldolgozni mi történt, és azóta folyamatosan egyre és egyre több mindent érzett. Elkezdett figyelni, nem csak akaratlanul, de mindannyiszor pokoli fejfájással kucorodott álomba a fejét elöntő érzések miatt.


A faluba való visszaérkezés után Taeru elsőként hagyta ott a karavánt. Házukba ment, majd pár óra múlva az öregek házába. Attól a naptól kezdve Kanmiru folyton figyelve érezte magát. Nem engedték el sehová, apja pedig a lehető legnagyobb szigorral kezelte. Nappalaiban, amikor nem anyja hívta segíteni, a bagolyházban beszélgetett a baglyokkal, éjszakánként pedig álmatlanul hánykolódott a takaróján.
Talán egy hónap telhetett el visszaérkezésük óta, a megszürkült, szorongató légkör viszont cseppet sem enyhült. Kietsu egyre többször szólalt fel, amikor Taeru szigorúan kezelte a gyerekeket, majd az egyik éjszaka, amikor már Kanmiru is csak félálomban pihegett, meghallotta az Anyja hangját.
"Nem bánhatsz így vele örökre. Már úgy néz ki, mint aki belebetegedett. Ha ezt folytatod..."
"Akkor legalább megmarad nekünk, itthon."
"Hogy fog akkor élni? Azt akarod, hogy elhervadjon, mint a Fészekbeliek akkor régen? Talán elfelejtetted, hogy miért hívják úgy a feleségedet, ahogy?"
"Te pedig elfelejtetted, hogy miért kerültél ide?" Taeru már kiabált. Egy halk dobbanás jelezte, hogy a földet is megtalálta ültében.
"Hogyan felejthetném el?" Kietsu hangja olyan lággyá vált, hogy Kanmirunak könnyek szöktek a szemébe. "De azt sem felejtem el, hogy mielőtt eljöttem, a szüleim büszkék voltak. Én pedig büszke lehettem rájuk, amiért úgy éltek, ahogyan akartak."
"Egy olyan szülő, aki így magára hagyja a gyerekét..." Csattanás. Kanmiru felült az ágyon, és a szoba felé nézett.
"Egy életre hálás lehetek nekik azért, hogy megtanítottak arra, hogy mi is a becsület és a tisztesség. Ha kellett volna, követem a példájukat, de mást kértek tőlem. Te viszont nem az vagy, akibe beleszerettem. Az a Taeru elbírta amit hordoznia kellett, és emellett a hátára vette az egész klánt. Olyan büszke voltam rá, hogy a feleséged lehetek. Most viszont szégyellem, hogy a férjem a félelmei mögé bújik." Az ajtó elcsusszant, és Kietsu lépett be, majd még mielőtt hang vagy mozdulat utolérte volna, betolta.
Kanmiru némán figyelte, ahogy anyja levetkőzik, majd megcsókolja a kicsiket, végül a falnak támaszkodva leül közéjük és ő közé. Odaaraszolt az anyja oldalához, majd elrejtőzött annak öle és karjai között.
"Apa meddig fog még haragudni rám?" Kanmiru csukott szemekkel, felidézve rejtekhelyeinek zugát, már-már álmodott.
"Apád nem haragszik rád, kicsim." Kanmirut a hónap első igazi érzésével töltötte el anyja érintése. Örömmel mozgolódott az ölében még kényelmesebb helyért. "Csupán fél, hogy elveszíthet."
"Miért veszítene el? Nem mehetek sehová."
"Nem is szeretnél sehová menni?" Kanmiru egyből felébredt. Testében végigfutott valami furcsa érzés, majd hirtelen végigrohant előtte ezer meg ezer kép. A hegység csúcsai és járatai, csobogók és sziklába kapaszkodó fák, fenyőerdők, óriás bükkösök, amiket a templom felé menet látott, a templom hatalmas képe, képek a képzeletéből, ninják, hősök, mítoszok állatai... "Kicsim?" Anyja nyitott szemei előtt mosolygott rá. Kanmiru biztos volt benne, hogy anyja mindenkinél jobban ismeri. Talán látta is mindazt amit ő...
"De. Szeretnék." Biztosan látta. Tudja is.
"Vigyázol majd magadra?" Kanmirut újra elöntötte a furcsa érzés. Könnyek szökkentek a szemébe, és az egész testét átjáró tűz nem akart alább hagyni. "Ha úgy akarsz elmenni, hogy még mindig egy sírós kisfiú vagy, apád meg fog ráncosodni az aggodalomtól."

A másnap úgy telt Kanmiru számára, mint egy álom. Anyja egyetlen feladatot osztott ki rá a reggeli után, majd otthagyta őt és az apját az asztalnál. Kanmiru a csöndben visszaelmékezett az éjszaka elmondott szavaira, majd elvigyorodott. Taeru láthatólag megütközött fia vidámságán, de legalább ő is feloldódott, majd amikor Kanmiru anyja kosarával készült követni Kietsut a patakhoz, nyomott egy barackot a fiú fején, és emberesen meborzolta a haját. Kanmiru egyenesen repült a patakpartra, ahol anyja éppen ruhháikat mosta, a porontyok pedig lubickoltak a vízben. Ahogy odaért anyjához észrevette a ruhák mellett fekvő hátizsákot. Kérdően nézett az anyjára; a hátizsákot apja kobozta el még hazaérkezésük után. Kanmiru azóta nem látta, most viszont tele volt tömve.
"Köszönj el a kicsiktől rendesen. Egy jó darabig nem látjátok egymást." Kanmiru azt sem tudta hol van, de abban biztos volt, hogy a világ táncol a szemei előtt. Az apróságok kiugrottak a vízből és körbeölelték.
"Ana monta, hod mész." Kaigi volt a legidősebb az ikrek közül, és a legérettebb, s bár egyidősek voltak, mégis fél évnyivel haladt a másik kettő előtt.
"Szejetek." Kaiki most is úgy viselkedett vele, mint ahogy az anyjukkal tette volna. Ő volt a legszeretetéhesebb a három közül.
"Énis, énis!" Kaiji a két testvére közül mindig követett valakit, de őelőttük mindig is Kanmirut, vagy Taerut utánozta.
Kanmiru elpityeredett. Lassan rávette magát, hogy visszahessegesse a gyerekeket a vízbe, majd felvette a hátizsákot. Kietsu végig ott ült a víz partján, és csak nézte a fiát.
"Nőj nagyra, és gyere vissza, ha ideje lesz." Kitárta karjait Kanmiru felé, majd hosszan ölelte. "Apád hamarosan megbékél, én pedig mindig büszke leszek rád." Ahogy kiengedte fiát a szorításból, még egyszer letörölte annak csordogáló könnyeit. Hosszan nézte a fiút, akinek szemeiben folyamatosan változott valami. Kanmiru a két világ között ingázott, érezte, akármi is történik, neki mennie kell, amikor viszont ezt kimondta magának, megmarkolta anyja búcsúzó pillantása, és megint csapdába esett. Kietsu mégegyszer magához húzta a fiút, és megcsókolta. Kanmiru pillanatok alatt újra egész testében lángolni kezdett. "A legerősebbeknek is kell egy kezdőlökés... Csak ígérd meg nekem, hogy a következő csókodat annak adod, akihez haza akarsz majd térni, és azt sosem hagyod el többé!" Kanmiru csak bólintani tudott. Elfogta az érzés, hogy futnia kell. Menni akart, nem megállni egész napokon és heteken át. Megtette az első lépéseket, majd a következőket is, már nem is számolva. Nem telt bele sok szívdobbanás, már határt nem ismerve futott. Ismerte a tájat, tudta, hogy merre kell mennie. A folyó mindig vezette, ő pedig már nem állt neki ellen.

Pár nappal később és pár új kalandos sebbel a bőrén egy ismerős, mégis ismeretlen helyen lyukadt ki. A templom hatalmas falai előtt állt. Akkor tudta elsőként felmérni mekkorák is azok a falak igazán. Ámulatából az egyik szerzetes keltette fel.
"Kanmiru-kun?" A szerzetes mosolyogva nézett rá, Kanmirunak pedig eszébe jutott milyen körülmények között is hagyták el legutóbb a templomot. Mélyen meghajolt, nem tudta mit mondjon.
"Már vártunk." Kanmiru most zavarodott csak össze igazán. A szerzetes, látva zavarodottságát, folytatta is. "Taeru-dono járt itt a napok során." Kanmiru valószínűleg halálra rémült arcot vághatott, mert a szerzetes egyből szabadkozni kezdett. Végül kiderült, hogy az apja éppen csak átviharzott a templomon, őt keresve. Kanmiru nem tudta mit tegyen, mindössze abban volt biztos, hogy át kell adja édesanyja levelét; Kietsu tett egy leveled a hátizsákjába, amit Juushokunak, a templom vezetőjének címezett. Kanmirut egészen addig a levél vezette, hiszen a hegység, ahol addig élt nem adhatott neki semmi mást, csak az erdeit és a folyóit. Meg akarta ismerni az alább fekvő világot is, és tanulni akart mindarról, ami az előző hónapban a felszínre tört benne.
"Üdv, Kanmiru-san. Remélem jól telt az utad." Juushoku az az öreg szerzetes volt, akivel apja beszélt azon az éjszakán. Kanmiru túlzottan feszélyezetten érezte magát, csak bólintott. "Ha jól hallottam, van egy leveled számomra." Kanmiru előszedte a meggyűrt tekercset, próbálta megigazgatni, és átnyújtotta. Juushoku pár percig olvasott, majd letette a levelet. "Köszönöm a levél kézbesítését. Korábban atyádtól, és most ebből a levélből is értesültem az utadról. Remélem van terved, hisz egy ilyen kaland hosszú és nehéz." Kanmirut meglepte a kérdés, hiszen soha sem gondolkodott az útjáról olyan komolyan, hogy terveznie kelljen, az öreg előtt azonban mindenképpen mondani akart valamit. "Ha ajánlhatok valamit," szólalt meg Juushoku végül, "tanulj meg bánni mindazon képességekkel, amelyek adottak számodra. Gondolom emlékszel még az előző esemény sajnálatos történéseire..."
Kanmiru órákon át hallgatta a szerzetest, és végül őelőtte bóbiskolt el, amikor leszállt az éjjel. Juushoku beszélt neki a chakráról, és mindarról, ami a ninjákat ninjává teszi. Beszélt neki a kiválasztott klánokról és nemzedékekről, akik szülöttei képesek a chakráik irányítására, és elmesélte neki, miből is épülnek fel a ninják tudományai. Hallhatott arról is, mit is jelent szenzornak lenni, és arról, hogy ez miért fontos a ninják számára.
A második, majd a harmadik napon is, és végül minden egyes éjszakán a templom falai között aludt. Különböző tanítók szavait és mozdulatait ette, a könyvtár tekercseit bújta, és egyre jobban elveszett mindabban a hirtelen információtömegben, amit az első hét adott neki a templomban. Akármennyit olvasott és kérdezett, feje nem bírta el mindazt, amit nyolc éven át nem ismerhetett. Érzékeit a nap mint nap zajló élet összezavarta, és fejében folyamatosan puffogtak a különböző emberekből érkező érzések. A hetedik nap végén már nem bírt többé aludni sem. Éjjel karikás szemmel járta a templomot, és a nyugalmas eget figyelte.

Azon az éjszakán találkozott először Hissorival. Először csak távolról figyelte, amint az az éjszakai ég alatt járja különleges táncát, majd egyre jobban érdekelni kezdte, mit is csinál. A mozdulatsorok egyszerre voltak ritmikusak és lágyak, ösztönösen vezetettek és harmonikusak. Kanmiru észre sem vette, de a mozdulatok nézése közben ő maga is elkezdett lépkedni, keze pedig elkezdett járni. Az ismeretlen szerzetesből eredő érzések szinte hipnotizálták Kanmirut, aki a Fészek szirtjeinek gyermeki magánya óta nem érezte annyira tisztán az esti levegőt, mint akkor. Mire feleszmélt a ringatózó mámorból már Hissori előtt állt, és annak utolsó mozdulatát tükrözte. A szerzetes meghajolt előtte és leült a földre, Kanmiru pedig zavarában követte a példáját.
Hissori nyugodt ember volt, olyan, amilyennek Kanmiru egy szerzetest elképzelt azelőtt. Kanmiru csendben várt, Hissori pedig nyugodtan folytatta meditálását. Néha szólt, gyakorlatilag bemutatkozott és kérdezgette Kanmirut, akinek olykor-olykor, mint a csöpögő csap, kiszemeltek a válaszok a száján. Az éjszaka a folytatódó táncok és meditációk sorával egyszerűen elrepült, Kanmiru pedig sosem emlékezett, hogy mikor és hogyan került vissza a templombeli szállására. Nappal aludt, éjszaka pedig már várta Hissori feltűnését, aki megint megjelent, és együtt újra végigcsordogáltak az éjszaka csendjén. Kanmiru hamar ráérzett Hissori stílusára, gyakorlatilag amikor a szerzetes járta a lépéseket Kanmiru az általa keltett érzésekből fejezte be annak mozgását. Becsukott szemmel, elméjében lágy, ringatózó tüzet képezve látta viszont a mozgásuk tükrét, amint az minden akadályt törés nélkül megkerülve, folyamként tekergőzik, tökéletes nyugalommal.
"Látom magunkat. Látom a mozdulatainkat lángnyelvekként mozogni. Minden olyan nyugodt." Kanmiru egyik hosszabb szünet után, szemeit először kinyitva szólalt meg. Hissori mosolyogva fogadta a megszólalást.
"Én mindezt a víz mozgásában látom." Kanmiru megzavarodott. Mivel azzal volt szemben, akitől a mozdulatokat tanulja el, biztos volt benne, hogy ő hibázott valahol, Hissori azonban folytatta, talán megérezve Kanmiru kételyét. "A kettő elem különbözik, ellentétei egymásnak, de ha belegondolunk, mindkettő ugyanúgy is viselkedik bizonyos formában. A folyó, ha beleállítasz egy botot, gyengéden kötrbemossa azt, és utána fodrozódik kissé, míg a tűz, ami fölé odatartod ugyanazt a botot lágyan körbenyaldossa a fát, és fölötte nem ugyanúgy ég tovább." Kanmiru megbabonázva hallgatta a gondokodást az elemek és az ellentétek kettősségéről. Hissori minden kérdésére tudott válaszolni, vagy bármilyen választ meg tudott adni sajátságos okfejtésein keresztül, Kanmiru pedig észre sem vette, de Hissei tanításai egyre és egyre nagyobb hatással voltak rá. Nem telt el újabb egy hét, amikor Kanmiru megkérte Hissorit, hogy az fogadja őt tanítványává, majd később Juushoku áldását adta a fiatal szerzetes első növendékére.

Azon a napon, amikor Hissori elsőként borotválta le Kanmiru fejét, és adta rá a szerzetesi jinbeit, találkozhatott újra az apjával. Szokásos éjjeli gyakorlataik közepén, egy végtelennek tűnő tánc végén nézett fel Kanmiru, ráébredve apja jelenlétére. Taeru tőlük pár méterre ült, és nézte a párost, majd amikor Hissori leült, közelebb ment hozzájuk. Kanmirut meglepte apja nyugalma amint az elbeszélgetett Hissorival. Taeru, végezve a beszélgetéssel Tantoját letéve felállt, majd egy tőle szokatlan nézéssel barackot adott fia fejére, és mosolyogva távozott. Kanmiru önmaga változásán talán még ennél jobban is meglepődött, hiszen a távozó apja után már nem kiabált, nem is integetett, ahogyan azt fenn a faluban tette volna, csak mélyen meghajolt.
Ez után a nap után Kanmiru maga is érezte mennyivel szabadabban és könnyedebben lépett tovább, illetve azt, hogy önuralma és ereje mennyire gyarapodott nap mint nap. Kontrollját saját érzékei fölött, és azok hatását nyugalomra bírta, csakúgy, ahogyan saját chakráját is megtanulta irányítani és kezelni. Nem tellett bele egy év, és minden alapvető technikát ismert, saját stílusuknak, a Taira Doukounak, pedig saját alakítójává vált.


Tizenkettedik születésnapján, majd négy évvel beavatásuk után, Juushoku magához hivatta Kanmirut és Hissorit. Mondandója igen rövid volt, melyet Hissori, ritka szokásához híven enyhe mosollyal nyugtázott, míg Kanmiru sokáig csak pislogni tudott.
"Tudásod és hozzáállásod túlmutat a jövevények fehér egyenruháján, Kanmiru-san. Ennek elismeréséül megkezdheted a szerzetessé avatásod útját, hogy megtaláld a feladatot, ami szerzetesként vezetni fog életed során. Amennyiben készen állsz az útra, kelj fel és menj, a Tűz Országának kolostoraiban fogadnak majd, hogy segítsenek küldetéseden." Juushoku szavai sokáig visszhangzottak Kanmiruban. Akármennyit tanult, és akármennyire érett is a négy év alatt, még mindig nem tudta, miért is jött el otthonról igazán. Látni a világot, és megismerni a völgyeket - a négy év megtanította, a világ akármilyen nagy lehet, cél nélkül vándorolni egyenlő azzal, hogy elpazarolja mindazt a lehetőséget, amit kapott az élettől és a családjától.
Hissori sok mondása közül, amelyik mindig emlékeztette arra, hogy előbb utóbb véget érnek a békés napok, az volt a legmaradandóbb, amelyiket Hissori saját születsénapjának csöndes, éjszakai tiszteletén mondott el mindig. "Nem az számít, mennyit éltem, és mennyit élhetek még, hanem az, hogy az általam kitölthető idővel mit is kezdek."
A Juushokuval való találkozás utáni éjszakán végül elmondta Hissorinak aggodalmát. Táncuk közben nyílt ki a szája, és a gondolatok csak ömlöttek belőle. A lépéseiket folytatva, még csak szemét sem felnyitva, Hissori a szokásos lassú tempóban válaszolt.
"Az, hogy mit teszel valóban meghatározza, hogyan néznek rád, és te hogyan nézhetsz magadra, akár most, akár a halálod pillanatában, viszont van ami ennél is fontosabb. Gondolj csak a folyóra, vagy a tűzre. A folyó végül mindig eléri a célját, s a tengerben végzi, amikor megszűnik folyónak lenni, míg a tűz, meleget, életet adva adva ég, s végül kialszik. Azonban mindkettő tesz mást is, minthogy eléri célját. A folyó lerakja a hordalékát, szigeteket épít, mocsarakat tölt fel, míg a tűz hamut és kormot hagy maga mögött. A legnagyobb cél előtt ezek talán semminek tűnnek, viszont mind a folyó szigete, mind az összegyűjtött korom ad valamit annak, aki rajtuk, velük él és dolgozik." Hissori, törénete befejezésével felfigyelt Kanmiru hiányára. A fiú maga elé meredve ült a földön. Amikor leült elé, végre megszólalt. "Tehát az írott szó, vagyis az emlékek és a tudás az amit hátrahagyhatok. Amit mások is hátrahagynak..." Látszott rajta, hogy valamit kiötlött, de Hissori nem volt biztos benne, hogy amire rájött, az lefedi mindazt, amit mondani akart.
"Tudást már most rengeteget hátrahagyhatsz, de ha csak a célod van előtted, akkor elvesztesz valamit, amit meg sem szereztél." Hissori felállt, és új tánchoz készült elő.
"Akkor holnap ideje lesz összepakolnunk, mester. Ha össze akarom szedni mindazt, amiről beszélsz, nem időzhetek a templomban túl sokáig." Kanmiru ezúttal vezette a táncot. Lendületesen és pattogósan, ahogyan ő maga is vágyott az út minden tapasztalatára a beszélgetés után. Hissori csak mosolyogni tudott Kanmiru reakcióján, és habár nem ezt az eredményt várta, megelégedett az ifjonti hévvel telített igazsággal is.

Másnap egy új világ tárult Kanmiru elé, úgy ahogy attól kezdve minden másnap tudott új és friss lenni. Kanmiru beleszeretett a Tűz völgyeibe és erdőibe, és anélkül, hogy ő maga, vagy Hissori észrevette volna, hamar letértek a maguknak kitűzött utakról, csak, hogy az erdők, a folyók, az állatok nyomában járjanak. Kanmiru persze rend szerint arra ébredt egy-két napnyi kalandozás után, a hajnal előtti órák csendjében, hogy tovább kell menniük. Ekkor a napok lassabban teltek, és a két szerzetes hol fákról fákra, hol a fák törzsei mellett suhantak, tovább járva a Taira Doukou táncait.
Ezek voltak azok a napok is, amikor Kanmiru megismerte a "völgybelieket" - ahogy ő mindig is hívta a Tűz Országának embereit. Falukon átkelve, utazókat, kereskedőket látva, majd az elkerülhetetlen haramiákat ártatlanná téve a tapasztalatok egyszerűen nem tudták meggyőzni a fiút arról, hogy tényleg örült volna, ha annak idején hagyják átmenni a templom déli kapuján. Hissori Kanmiru társává vált, és bár a fiú mesternek szólította, és beszélgetéseikkor az ő sugallatai felé hajlott a döntés, Kanmiru diktálta a tempót, és ő hozta az útjuk döntéseit azzal, hogy merre fordult, vagy mikor és kinek segített.
Így tellett az egyébként jó tempót diktáló párosnak három hétbe, míg az északi templomba jutottak, ahová Kanmiru már égő kíváncsisággal tette be a lábát. Habár Hissori készen volt fogadóikat köszönteni, Kanmiru előre lépett, és átvette szerepét, meglepve ezzel az idős szerzetest, aki csak Hissori beleegyező bólintása után volt hajlandó vele beszélni.
"A Tűz Templomából jöttünk, azzal a feladattal, hogy felkutassuk mindazt, ami elvezethet engem feladataim első lépéséhez. Kérem, hadd találkozzunk a templom vezetőjével!" Kanmiru a földig hajolt térdeltében. Lehajtott feje látni engedte Hissori kérdő pillantását, amit abban a templomban valószínűleg csak ő ismerhetett fel.
"Tudjuk miért jöttél, úgy, ahogy sok más fiatal is jár a földeken most is, de emiatt nem kell, hogy megzavarjuk a templomunk vezetőjének meditációit." Az öreg hangja pont arról az agresszív tónusról szólt, amit Kanmiru a templombeli évei alatt legkevésbé szívlelt meg. Utazók, és a régen annyira becsült ninják szavai bűzlöttek rosszindulattól legtöbbször.
"Nem kívántuk megzavarni semmiben a mestert. Van időnk, hogy kivárhassuk amíg szentel ránk." Kanmiru nem mozdult. Éppen amikor talán közelebb volt életének talán legfontosabb pillanatától tartották fel.
"Nem lesz rá szükség, azért vagyok itt, hogy meghallgassam az érkezőket, hát hallgatlak. Amennyiben feladatokért jöttél, hát adok bőven; mindig van miből osztoznunk."
"Sajnálom, de kéréssel jöttem."
"Még nincs is az oldaladon a szezetesi átvető, mégis eljössz az Északi Templomba azzal, hogy annak urától kérj? Kinek..."
"Nem vagyok a templom ura, Kasso. Ugyan miért ne láthatnának társaink, ha már erős hangod, ami kétségtelenül uraink haragját örökölte, megtörtek a templom falain?" A közbeszóló egy fiatalabb szerzetes volt, akiből más szó nem lévén, áradt az émelyítően hűs, Kanmirut a hegyi szellőre emlékeztető chakra érzete. Fejét éppenhogy felemelve, Kanmiru a talajhoz fagyva nézte a jövevényt. "Kelj fel fiam, nem kell könyörögnöd semmiért. Ilyen helyen a baráti kérés is megteszi." A templom vezetője középkorú létére több racionalitásról és földhözragadtságról tett tanulságot, mint bárki, akit Kanmiru ismert, így azonnal megtalálta vele a szót. Nem habozott a kéréssel sem.
"Mester, kérlek engeddj betekintést a templom könyvtárába." Azzal megint meghajolt, és a földet nézte, amíg meg nem hallotta a templomvezető nevetését.
"Ugyan már, mondtam, hogy ehhez nincs szükség formalitásokra, fiam, egyenesedj fel nyugodtan." Lépett is volna tovább, de Kanmiru mozdulatlanul folytatta.
"A Fukurou klán eredete és történelme érdekelne, mester." Kanmiru anélkül is sejtette milyen érzésre számíthat, hogy az tényleg megjelent fejében a szavai után. Az éppen elkezdett léptek abbamaradtak, és Kanmiru saját mestere, és egy ilyesztően távolivá váló mester szemei előtt állt, rettegve attól a választól, hogy nem nőtt fel még ahhoz, amit láthatna.
"Mi a neved fiam?"
"Fukurou Kanmiru."
"Hmm... Ha Hissori-san azt mondja, hogy így van, akkor talán meghallgatom a kérésedet." Kanmiru szemeiben szikrák villóztak. Mestere egy szót sem szólt erről, ő pedig gyerekként elkezdett kérni egy olyan embert, mint Juushoku. Akármennyire is különböztek külsőben és korban, mindkettejüket uganaz az érzés vette körül...
"Mire vársz, Kanmiru?" Kanmiru arra eszmélt, hogy a két szerzetes már jóval előtte jár, és mindkettő ugyanazzal a mosollyal néz vissza rá. Később kiderült, hogy Hissori gyermekkori barátja a templomfőnek, ez viszont cseppet sem változtatott a tényen, hogy amint leültek a teaasztalhoz, Kanmiru szigorú kérdésekkel találta magát szemben.
"Miért kellett egészen hozzánk járulnod mindazért, amire most kérsz, fiam?" Amióta Kanmiru csak eszébe vette az ötletet, tudta, hogy végig kell majd mennie ezen legalább egyszer. Készülni akart, de soha sem tudott igazán; mindig eszébe villantak azok a pillanatok, amikor Juushoku egy újabb és újabb pontjára világított rá érvelésének, amelyikről ő maga sem mondhatta, hogy nem hibádzik. Habár félt attól, amit eredményezhet, hazudni egyáltalán nem akart, olyan szavakat beszélni, amelyek igazak, de nem az ő igazai, nem tudott volna magában bízva kimondani. Az igazat mondta.

Hosszú órákon át ültek az asztalnál, mialatt Kanmiru klánjának mindennapjaitól, a hegyektől, az elzárkózástól eljutott saját történetéig. Elmesélni mindazt, amit addig átélt, és amit érzett könnyű volt, ám okot találni arra, hogy ezek után valaki miért bízzon rá bármit is, pokolian nehéz volt. Kanmiru a könnyeivel küszködve várta saját hangját, de semmit nem tudott mondani. Helyette a vele szemben mindvégig nyugodtan figyelő és teázó templomfő szólalt meg.
"Azt kell mondjam, örülök, hogy van valaki, aki őszinte és tiszta tud maradni ezekben a napokban, habár ebben valószínűleg szerepe van annak is, ahol nevelkedtél." A hűvös pillantás keresztüldöfte Kanmirut. A fiú tisztában volt vele, hogy a vele szemben ülő ember minden porcikájára figyel, és ha hazudott volna, már talán nem ülnének itt, a templomfő pedig észrevette ezt. Kanmiru agyában motorként pörögtek a gondolatok. Tudta, hogy bármit mond, amivel nincs tisztában, vagy nem érzi igazán végleg eltávolíthatja attól, amire vágyik, és érezte, hogy a templomfő is csak erre vár. Nem lehetett joga megharagudni, sem magára, sem másra, amiért abban a helyzetben volt, hiszen olyasvalamit kért, ami mások kezében fegyver lehet.
Egyetlen pillantás volt. Kanmiru Hissorira nézett, aki csészéje mögött a maga nyugodt mosolyával nzett vissza rá. Abban a pillanatban megértette a hibát. Úgy gondolkodott, mintha a vele szemben ülő az ellensége lenne, holott hálval tartozik neki, már azért, hogy itt lehet. Egy nagy sóhajtás után nézett vissza a templomfőre, aki ekkor felállt.
"Sajnos azt kell, hogy mondjam, akármennyire is megértem az okaidat, fiam, nem segíthetek neked." Kanmirut mindennél jobban felkavarták a férfi szavai. Nem tudta megérteni, min bukhatott el, vagy éppen, hogy hol hibázott, a szerzetes viszont folytatta a mondandóját. "Tudom, hogy igazat beszélsz, hiszen természetesen láttam már a tekercseket jómagam is, és ha egy kívülálló lennél, bizony nem tudhatnál olyasmiket, amiket elmondtál nekem. Ez viszont nem változtat semmit azon a tényen, hogy a Tűz Templomában nem adták oda neked a tekercset. Juushoku-sama nem egy irracionális ember, tehát megvolt minden indoka arra amit tett. Ettől még az én véleményem sem változott volna; megtekinthetted volna a tekercseket, azonban van még valami, ami engem zavar. Juushoku-sama senkinek nem küldött szót arról, hogy a tekercseket ne adjuk ki neked, tehát bízott benne, hogy az utadat nem erre használod, vagy eszébe sem jutott feltételezni azt. Én az utóbbi feltételezésnél maradok." Kanmiru feje majdnem felrobbant az előttük járkáló szerzetes logikai játékán.
"Ezt hogyan..." Éppen csak kiszöktek a száján a szavak, amikor újra Hissorira nézett, aki most már leplezetlenül vigyorgott, úgy, ahogy Kanmiru még soha sem látta.
"Még mindig sokat sógizol, nemde?" Hissori kérdésében Kanmiru érezte azt a könnyedséget, amit Hissori csak őelőtte használt azelőtt.
"Igen, és azt kell, hogy mondjam, még most is elvernélek benne." A templomfő válasza ugyanolyan közvetlen volt, mint a kérdés, majd újra Kanmiruhoz szólt. "Hissori. Ha magad jöttél volna, vagy valaki más társaságában, már a tekercseket bújhatnád, de Hissorit jobban ismerem annál, mintsem, hogy ennyi év után egy ilyen fontos ügyben elnézzem az ő lépéseit." Mivel kanmiru hamar a rosszabbik oldalára fordította a gondolatait, a mester kijavította magát. "Habár Hissoriban testvéremként bízom meg, nem tekinthetek el amellett, hogy mindaz, ami idáig történt, túlságosan is emlékeztet az ő gondolkodására. Mégpedig ha ő segít neked, akkor te magad talán még tényleg nem vagy kész a tekercsek tartalmának megtekintésére."
"Hogy érti azt, hogy ha Hissori-mester segít?" Kanmiru kérdése talán a legőszintébb volt, amit hosszú ideje először tett fel gondolkodás nélkül. A templomfő kérdő pillantással nézett Hissorira, aki továbbra is csak mosolygott. Kanmiru érezte, hogy most először nincs tökéletesen a helyzete magaslatán.
"Hissori, ugye nem a fiú tudta nélkül léptél?" Kanmiru végképp elvesztette a gondolatok fonalát, Hissori viszont egy cseppet sem változott.
"Most nem velem játszol, hanem egy kezdővel. Ha túl sokat gondolkodsz, hibázni fogsz." Hissorin most látszott és érződött először, Kanmiruval való négy éves ismeretsége során, a tiszta, gyermekies élvezet.
"Azt állítod, hogy nem volt hozzá közöd? Minden egyes tett rád vall, az pedig, hogy a fiú nem is érti miről beszélek, azt kell, hogy jelentse, úgy irányítottad, hogy ne is tudjon róla. Mik a céljaid vele? Miért segítesz neki?" Kanmiru falfehérré vált. A templomfőnök chakrája tömegekben szabadult fel, ő maga pedig hatalmas nyomás alatt volt, hogy visszafogja haragját.
"De hát a mester nem is... Én jöttem el idáig az úton, és én nem mondtam semmit neki erről..." A templomfőnök ránézett, és egyre instabilabbá vált. Kanmiru felismerte az érzést. Apján érezte ugyanezt azon a napon, amikor először elhagyták a Tűz Templomát.
"Vagy csak azt hiszed, hogy így akartál tenni. Nem lehet, hogy ő vezetett rá minderre?" Kanmiru teljesen összezavarodott. Hissoriban feltétel nélkül hitt, viszont a szerzetes is őszintén félt attól, amit feltételezett.
"Nem kell elhinnem, tudom, hogy nem tette." Kanmiru most az egyszer valóban biztos volt magában, újra. Hissori minden volt előtte, csak az nem, akinek a templom feje most leképezte. Az viszont, Kanmiru szavaira, mintha újra felismeréshez érkezett volna, egyre visszább fogta chakráját, és fürkészőn nézett Kanmiru szemeibe.
"Hát persze. Tényleg szenzor vagy, és ha alábecsültelek, akkor bármit is mondtál idáig nekem, hazugság is lehet." Azzal Hissorira nézett. "És ha így van, akkor akár Hissori vett rá hogy hozzám gyere, akár csak segít, mindegy, hogy itt van-e veled, hiszen képes vagy elhitetni velem, amit akarsz. Ha mégsem, akkor pedig ketten vagyok az egy ellen..." A szerzetes egy nagyon is ismerősnek tűnő állást vett fel Hissori felé.
"Mondtam, hogy túl sokat gondolkodsz." Hissori felállt az asztaltól. "Kanmiru, gyere és segíts."
"De..."
"Ha azt akarod, hogy senkinek ne essen baja, akkor segítesz. Gyorsan vége lesz." Kanmiru felpattant az asztaltól, és Hissori mellett ő is felvette állását. A templomfő tekintete furcsállva vizsgálta végig a pózt, majd Hissorira nézett, aki a következő pillanatban megszólalt. "Emlékszel mit mondtam a szélről? Egyenes, és éles, mint egy kard, íves vagy szúró mozdulatokkal." Kanmiru bólintott, majd elkezdődött a küzdelem, aminek egy percre sem volt szüksége ahhoz, hogy táncba váltson át, és nyugodtan pihenjen meg pár perc után. Kanmiru még mindig a küzdelem első sokkja alatt volt, amikor a régi barátok már elnevették magukat.

Később, a teaasztal mellett, Kanmiru a még mindig nem tiszta kép darabkáit rakta össze magában, amikor Hissori, befejezve teáját, végre elmesélte neki a Taira Doukou történetét, így helyére rakva kirakós legtöbb darabját.
"Még kicsi gyerekek voltunk, amikor, gyakorlatilag a patakban játszva, birkózás helyett a víz útján játszottunk egymással napestig. A legjobb barátokként minden közös volt, így mindig akadt valami, amiből a nyertes többet kapott, nyerni meg egyszerűen lehetett; állva kellett maradni a patak köves talaján, miközben a másik megpróbál ellökni. És habár a stílus maga csak játéknak indult, később, amikor a templom magához vett minket, ráébredtünk, hogy az, amit évekig mókának hittünk, a szerzeteis művészetek legremekebbike lehet, így saját elemünket szabadjára engedve, mindketten tovább fejlesztettük a tudásunkat, és megtaláltuk azok igazi használatát."
"Akkor ezért volt ennyire ismerős. Úgy éreztem, mintha ugyanaz a különbség lenne köztem és közte, mint amikor mi együtt gyakorlunk. A tűz eleme a víz és a szél között áll, tehát a technikai is egy afféle átmenet, nem?"
"Korántsem," szólt közbe az éppen visszaérő mester, tekercsekkel a hóna alatt. "A Taira Doukou sem az én, sem a Hissori technikája, így az sem a miénk egy változata, amit te használsz." Kanmiru Hissorira nézett, aki bólogatott a szavak hallatán. "Én magam jobbnak látom a stílusomat Taira Fuuton Doukouként emlegetni, hiszen a stílust használva kihasználhatom a szél-affinitásomat, és olyan hatásokat hozhatok létre, amelyek nem feltétlenül kötődnek ninjutsu használathoz, mindezt úgy, hogy a szél chakra tulajdonságait használom a stílus használata közben."
"Taira Katon Doukou..." Kanmiru megízlelte magában a nevet. Hirtelen jött örömében nem vette észre ahogy a két szerzetes sokat mondóan összekacsint. Pár pillanat után viszont Kanmiru maga nézett körül, újra zavarodottan. Még mindig nem értette, hogyan jutott a két barát harctól békés okfejtésekig pár perc alatt.
"Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy azt kapom a történetedtől, amit várok. Mintha meg lett volna írva. Mivel ezek a tekercsek nem tévednek, valakitől, aki ilyen háttérrel rendelkezik, minden megértésem ellenére is azt mondom, nem várnék semmi jót. Ha átadom neked a tekercset, és megtudsz valamit, ami bosszúra, netán rosszabbra sarkall, okolható vagy-e egyáltalán? Okolható-e bárki ilyenkor? A kérdés nehéz, és én sem próbálkoztam azzal, hogy megoldhassam, hiszen távol vagyok még akár csak attól is, hogy értsem mindazt, amit Juushoku-sama ért, nem hogy száz éves legendák mélyére lássak. Hogy őszinte legyek, soha sem akartam átadni neked a tekercseket, attól kezdve, hogy Hissori melletted érkezett. Egyszerűen túl nagy volt a kockázata annak, hogy ő segített hozzá a lehetőséghez, és te magad még nam vagy érett. Ezt változtatta meg a küzdelmünk képe. A Taira Katon Doukoudra egyszerűen jó volt ránézni, hiszen azt láttam benne, ami Hissorival voltunk gyerekként, és ez volt az is, ami rávezetett, hogy amit kikövetkeztettem, hibás volt." Kanmiru kérdően nézett. Ezt a pontot még mindig túl nehéz volt feldolgoznia. A szerzetes, látva a zavart, újragondolta a beszédet. "A következtetéseimmel arra jutottam, hogy amennyiben tudod használni a szenzori képességeidet, számomra lehetetlen megmondani, melyik is az igazság a lehetőségek közül; Hissori vezetett volna ide, avagy csak segített, esetleg tényleg te magad gondoltad ki mit kell tenned? Gondolom megérted, ha az előző kettő lett volna, én, mint a templom vezetője, sokkal több mindent kell, hogy számba vegyek, mielőtt döntenék. Végülis, ha Hissori keze benne lett volna a döntéseidben, szmomra azt jelentette volna, hogy te magad még nem vagy elég érett arra, ami a tekercsekben áll. Viszont mivel az utolsó pillanatban Hissori tudta mit kell tennie, bebizonyította nekem, hogy te magad is rendelkezel már azokkal a képességekkel, amiket tőle vártam volna el."
"A küzdelemmel?"
"Igen. Mivel magaméként ismerem a Taira Doukout, a legjobb módja a bizonyításnak az volt, hogy megmutasd nekem, amit tőle tanultál. A stílusod nem csak azt árulta el, hogy milyen elemi affinitásod van, de azt is, hogy mindazt, amit mi egész életünkön át hordoztunk magunkkal, a patakparttól a templomok udvaráig, neked ilyen korban már tökéletesen tiszta. A szenzori képességeid lehetővé teszik számodra, hogy érzékelj és figyelj mindent, ami a chakrával kapcsolatos, a Taira Doukou pedig pont egy olyan technika, ami a chakra tökéletes irányítását, és a belső egyensúly fenntartását igényli. Velünk szemben ez neked, gyermekként olyan lehetett, mint járni tanulni. Márpedig, ha egy ilyen folyamatot sikerült pár év alatt eltanulnod, akkor, Hissorival folyamatosan magad előtt, másmilyenné nem is válhattál volna; kitűnő tanítvány, és őszinte barát. Megbízom benned, ahogyan Hissorival tenném." Azzal a keze alatt fekvő tekercseket Kanmiru elé tolta. Kanmiru maga elé meredt. Végigjárva az előző négy évet, annak képei, akár a Tűz Templomában, akár a völgyekben, akár éjjel, akár nappal volt mindig tartalmaztak egy biztos pontot; Hissorit, amint derűs arccal néz rá, és ott van mellette - mindig. Belenézett a most is mosolygós szemekbe, Hissori pedig megint csak bólintott.


A tekercsek, ahogyan az északi templomban eltöltött nap eseményei, véglegesen megváltoztattak valamit Kanmiruban. A tekercs tartalmának átírása után, evés és alvás nélkül száguldottak ki a templom kapuin, csak, hogy pár nap alatt a következő templomnál legyenek, majd, a folyton eredménytelen kereséstől csüggedten, pár héten belül vissza is térjenek a Tűz Templomába. Habár az északi templom szava mindenütt utolérte őket, és betekintést kaptak a tekercsek közé, sehol sem találtak több információt a klánról, mint az északi templomban. Hissori többször is kérdezte Kanmirut, mihez kezd, ha végül visszatérve sem kap lehetőséget Juushokutól, vagy éppen nem lesz több tudás sehol, de Kanmiru sosem tudott válaszolni. Nem tudta kimondani azt, amit sosem tudott elkerülni a gondolataiban, és nem tudta, hogyan fogja megtenni, ha tényleg nem lesz más választása.
Érkezésük után, a templom hatalmas kapui előtt Kanmiru végleg elvesztette a reményt. A kapuk végtelennek látszó magasságára meredve várt. Várta, hátha a mindig csöndes Hissori ezúttal megszólal, Hissori azonban őt nézte, és vele várt. Juushoku hangja vágta ketté a csendes várakozást.
"A templom kapui hamarosan bezárnak." Az öreg a kapu egyik szárnya mögül sétált elő, és mosolygósan nézett a párosra. Amint átvágtak az udvaron, sokan köszöntek nekik, a fiatalok hangoskodva lepték el Kanmirut, és kérdésekkel bombázták őket. Kanmiru kívülről látta magát, amint üres vigyorokat ereget, és bolondságokat beszél, miközben már ott volt a templom mélyén, és várta, hogy a szinte szertartásosan lassú menet, elején Juushokuval, megérkezzen végre. Ahogy a belső kapuk bezáródtak, Juushoku elkomorult. Kanmiru megint elveszett egy pillanatra a gondolatban, amivel mindig is csodálta az öreget; annak képességét arra, hogy ne csak arcát, de egész kisugárzását is változtathassa, ha szükség van rá.
"Ti is tudjátok miért vagyunk itt." Leült asztala mellé, és a párosra nézett. mivel Kanmiru nem válaszolt, egy hang sem szólalt a szobában percekig. Juushoku Hissorihoz fordult. "Kanmiru fiatalságát még megértem, de tudva azt, hogy te ismerted a szándékomat, hogy engedhetted ezt? Miért segítettél neki meggyőzni az északi templom fejét? Talán elfelejtetted, mennyi minden áll a döntéseink mögött?"
"Kanmiru már nem az a gyerek, aki az erdőtől lerongyolódva idetalált, sem az, akinek gondoskodás kell többé. Ő hozta meg a döntést, és ő volt az, aki elérte, amit akart. Én őmellette álltam, csakúgy, ahogy te mellettünk álltál annak idején, mester. Bízom Kanmiruban." Miközben Hissori beszélt, Juushoku többször is végignézett Kanmirun, majd lemondóan sóhajtott.
"Jómagam is bízok Kanmiruban, e felől kétség sincs, viszont tudnotok kell, hogy minden titoknak a világon meg van a maga oka. Minél mélyebbre nyúlik az ok, annál lehetetlenebb kiszámolni, mi is történik végül, ha a titok a felszínre kerül. Éppen ezért, bármekkora is a bizalmam bennetek, meg kell szabnom számotokra egy határt. Ez a határ jelenleg pont ott van, ahol állunk, és nem szándékozom elmozdítani őket - egészen amíg bizonyosak nem lehetünk benne, hogy ezek a titkok nem árthatnak, többé Kanmirunak." Kanmiru nem tudta okolni az öreg szerzetest. Úgy vélte, érti mire is gondolhat, és érti, miért is nem akarja rábízni egy gyerekre klánja titkát. Mégis haragudott. Haragudott magára, amiért nem volt elég erős és megbízható, és haragudott a világra, ami a Fészekbe rakta le a családját, de legjobban amiatt emésztette a tűz, mert egy olyan átkot kellett hordoznia, amelynek béklyójából még mások akarata sem volt képes kiszakítani.
"Habár talán teljesen hasztalan, hiszen a családod minden tagja kiváló érzékekkel rendelkezik, jobb, ha még az éjjel odaérsz." Kanmiru az északi eget nézte. Hissori mellette állt, és most először mondta ki ő előbb, hogy mit kell a fiúnak tennie.

Kanmiru nem időzött sokkal tovább. Nem vitt felszerelést sem; nem lehetett rá szüksége. Hazafelé tartott, habár ezt, az eltelt idő tükrén keresztül már koránt sem úgy gondolta, ahogyan azelőtt. Az út szinte semmi idejébe nem került, és nem csupán ez változott. Az éjjel is minden centimétert ismerősként köszöntő fiú, még a látást elzáró sziklák ellenére is megismerte a falut, minden tagjával együtt. Mivel nem akart végigosonni a falun, mint egy betörő, házról házra, és mivel tudta, talán felkelhetnek régen nem érzett aurája miatt, megmászta a szirtet, és a falut több száz méteres magasságból megkerülve, egyenesen az öregek háza fölé ereszkedett a szirtfalon.
Tudta, hogy várnak rá, de biztos volt benne, hogy legalább nem az egész falunak kell majd magyarázkodnia. Amikor elég közel volt az épülethez, hálát adott előrelátásának, majd felbátorodva folytatta az útját - családja bizonyára aludt. Pár percen belül megtalálta a megfelelő helyet, és felemelve a tető néhány elemét, a hatalmas csarnokszerű épület tetőgerendái között találta magát. A központi gerendán mászott le éppen, amikor az egyik öreg hangja megszólalt a csarnok egyik teraszáról.
"Üdv újra itthon, Kanmiru-chan." A felszólaló az egyetlen asszony, Tsu, volt a négytagú tanácsban, aki a falu gyerekei között mindig is kedvencnek számított. Kanmiru, a nosztalgikus arcra nézve most mégsem találta olyan aranyosnak, mint annak idején.
"Ugyan már, fiam, ne légy annyira morcos." A második hang Shon volt, aki bár ritkán jár a faluban, egyre erősödő betegsége miatt, mégis hatalmas tiszteletnek örvendett a férfiak körében.
"Ne lepjétek már el szegényt, öreg böglyök. Ha jól sejtem rengeteg kérdése van számunkra." Kanmiru nem emlékezett a hangra, azonabn az arcra igen. Amikor még a faluban élt gyakran találkozott Geshivel, aki Habár idős volt, még a szirtágyások ápolgatásán dolgozott, és ő tanított meg mindenkit az azokkal való bánásra. "Sajnálom fiam, mára csak mi maradtunk. A falu öregszik, és sokan mennek el idő előtt." Kanmiru nem szólt. Érezte az öregek kimértségét és várakozását. Csendben odament a csarnok oltárához, és gyújtott egy füstölőt, majd imádkozott. Imája végén mozdulatlan maradt. Közelebb kerülve az öregekhez, egyre jobban érezte azok nyugtalanságát és várakozását. Végül pár lépést tett hátra, majd felugrott a teraszra. Az öregek négy hatalmas eleven kőből kifaragott székeiben csak az imént hallott három ült. Kanmiru meghajolt előttük, majd leült előttük a padlóra. Továbbra sem szólt. Érezte Geshi egyre növekvő érdeklődésén, hogy hamarosan meg fog szólalni...
"Végül csak egy tiszteletlátogatásnak örülhetünk, esetleg a nyelved nem tud szólni többé, fiam?"
"Megígértem anyámnak, hogy csak akkor térek vissza, ha eljön az ideje, de most mégis itt vagyok. Reméltem, hogy tartozás nélkül mehetek vissza."
"Megértjük, Kanmiru-chan. Mire vagy kíváncsi?"
"Arra, amit csak tudni lehet, Tsu-baasama."
"Az sok, kicsim, az sok. Ha tudjuk mennyi mindenről van tudomásod, lerövidíthetjük a beszélgetést. Gondolom nem szándékozol napkelésnél tovább maradni."
"A száz éve történtek érdekelnek leginkább. A klánunk kiszakadásának okai."
"A klánunk az Első Ninja Háború közepette meggyengült." Shon kezdett bele a történetbe, szakállát fodorgatva. "Sokan akartak minket a maguk oldalán tudni klánunk technikái és vére miatt. A templomban bizonyára okítottak arról, mire lehetsz képes, megfelelő tanítással." Kanmiru értetlenkedő pillantást vetett Shonra, aki egyre egyértelműbban azt hitte, hogy a szenzori képességeit még mindig nem tudja használni. Az öreg bizonyára észrevette a pillantást - talán érezte is Kanmiru értetlenségét, mert magyarázattal folytatta. "Mivel a mi klánunk is csak keveset tudott megtartani a szenzorok művészetéből, nem csoda, ha a völgybeliek nem tudnak mit kezdeni vele ennyi idő után. Biztos vagyok benne, hogy azért te is megérzed mások jelenlétét, esetleg azt is, ha nagyon rossz, vagy jó a kedvük." Kanmiru bólintott. Érezte, amint lassan elmosolyodik, és elönti az önbizalom, amit a helyzet teremtett neki. Azt hitte az öregek ezt baljós jelnek veszik majd, ehelyett viszont, Tsu reakciójából ítélve, még mindig annak az ártatlan kisfiúnak nézték, aki annak idején bármilyen tudás nélkül kiszaladt a faluból. Shon is mosolyogva és megnyugodva folytatta. "Ez a képességünk tehát, amit megfelelő tanulással kontrollálni tudunk, a ninja világban nagyon értékesznek számít. Egészen addig, amíg a ninják klánjai nem voltak egységesek, a tehetségünket védték, és senki sem vonult ellenünk, viszont amint az első háborúban kiemelkedett a két nagy klán, amik végül megalapították az első falut, Konohát, a helyzetünk megváltozott. Konoha uralni kezdte a környéket, és minden más klánt magábaolvasztott, vagy eltörölt. A mi klánunk vérvonala túl drága volt, ezért amikor a legkisebb megingást is mutattuk Konoha felé, elrabolták a klán gyerekeit, és a klánt megfigyelés alatt tartották. Mivel nem szállhattunk szembe egy újonnan megalakult szövetséggel, a klán végül úgy döntött, csatlakozik. Ez volt a kezdete az igazi széthullásunknak, mivel fiataljaink és a döntés ellen ágáló családok szöktek meg nap mint nap Konohából, s aki nem szökött meg, úgyszintén folytonos veszélyben volt. Konoha szövetkező ellenségei minden fontosabb klán ellen támadásokat indítottak, aminek következtében a klánnak pár év leforgása alatt nem is maradt magja. Végül azok, akik túléltek, vagy klánunk tagjaival szöktek el Konoha fejetlenségéből megalapították a fészket, majd pár generáció után elvesztették képességeik legjavát."
"És ezzel el is érkeztünk oda, ahol most vagyunk." Geshi türelmetlenül szólt bele az öreg beszédébe, majd mozgolódott egy kicsit. "Remélem mindent megtudtál, amiért idejöttél, fiam. "Hamarosan feljön a nap, mi pedig nem aludtunk szemernyit sem miattad." Amint befejezte a mozgolódást, újra Kanmirura nézett, aki már nem is próbálta palástolni egyre növekvő, követelőző ellenszenvét. Az öregek pillantásokat váltottak, majd elkezdtek mozgolódni, mintha lezártnak tekintenék a beszélgetést.
"Nem vagyok olyan, mint régen voltam, Tsu-baasama." Kanmiru érezte, hogy Tsu a legkevésbé biztos magában. Az asszony az összepillantások óta folyamatosan elvesztette magabiztosságát, és amikor Kanmiru megszólította, érezhetően fellobbant benne valami. "Ezt a részt mind ismertem már. Engem a baglyok távozása érdekel, és a Fészken ülő pecsét." Az öregek mind odafagytak a padlózathoz, majd egy percnyi kínos csönd után Geshi mordult fel.
"Honnan tudsz te ezekről? Ki volt az a..." Az egykoron jámbor ember aurája úgy hullámzott, mint egy tábortűz, amire olajat öntenek megállás nélkül, hangja pedig azzal együtt torzult el egyre jobban.
"Hallgass, Geshi. Elég volt mára belőled." Tsu szigorú pillantása a kőboltig kísérte a feldúlt öreget, majd Kanmiruhoz fordult. "Kanmiru-chan, kérlek, ne menj azok közelébe, se értünk, se magadért. Nem mondhatunk neked többet, mert mi sem tudhatjuk, mi igaz és mi nem, az egyetlen biztos dolgot viszont tudnod kell." Tsu Shonra nézett, aki egy félszeg biccentéssel válszolt. "Klánunk mindössze azért van még életben, mert annak idején a baglyok egyike megszánta a megmenekült családokat, és a Fészek Hegység csúcsai köré pecséteket helyezett el, amiket semmi halandó át nem léphet a vérünk nélkül. Ez az egyetlen oka, hogy a Fészek még megmaradt nekünk."
Miután az öregek mind elcsendesedtek, Kanmiru a terem sötétjébe bámult óráknak tűnő őrlő perceken át. Lázas rémálmából csak a csarnokot betöltő szürke-lila hajnali fény keltette fel. Orrát még megcsapta a Fészek szokásos harmatszagú, vágó szele, majd elindult, hogy kimásszon a tető nyílásán.
Később sem, soha sem tudott visszaemlékezni arra, hogyan, vagy mennyi idő alatt jutott vissza a templomba azon a hajnalon...

Kanmiru úgy érezte, valami mélyen és eltörölhetetlenül megégette. Az igazság felperzselni tetszett körülötte mindent, ami klánjának büszkeségét jelentette.
A távolság, amit klánja saját magának érdekében fenntartani látszott másokkal szemben, egyszerre egy hátramaradott ősi jeggyé vált, egy pecsétté, amit ők nem moshattak le magukról, és ami megvédte őket, akár akarták, akár nem, akár értették, akár nem.
Tudásuk, a bölcsességek, a hegyi élet gondolatai, az ismeretek nem voltak többek félelmeknél, és nem értek semmit az élet igazi tapasztalataihoz képest, amelyek szemében a Fészekbeli klán nem volt több kalitkába zárt baglyok halk kórusánál.
Még a büszkeségük is, a vérükben hordozott erő sem volt más, mint a kalitkában élő baglyok érzékei; nem ismert, nem használt lehetőségek, amelyek a rég elvesztett szabadsággal együtt halványultak el...
Egy nap sem telhetett el nyugodtan - Kanmiru elhagyta a templomot, menekülve klánja, és saját gyengesége elől. Egyedül, meg nem állva napokon át, átvágott a hegység legmagasabb vonalain is, hogy aztán egy olyan helyen találja magát, ahol senki nem ismeri, és ahol ő sem ismer semmit. Eleinte még tudatosság nélkül, utóbb viszont már csöndesen, beletörődve saját okaiba akart eltűnni minden lehetőség elől, amivel megismételheti saját, és klánja hibáit; a habozást, az önző gondolkodást, amivel újra és újra bajt árasztottak maguk felé, hangoztatva a maguk érdekeiben tett szándékot, és végül végleg eltemetve magukat a hibáik következményeiben.
Az új földeken fenyőerdők várták, sziklákkal, szirtekkel szaggatva. Ellentétben a Tűz országával, ez a föld gyéren lakott volt, és csöndes. Éjszakákon át, hiába figyelve hangokra és fényekre utazott, amíg hamarosan el nem érte a tengert; senki ember fia nem járt utána, de a közeli erdőségek maguk sem adták jelét az emberek közelségének.
Az erdő fái kinyúltak a szirtes part utolsó nyúlványaiig is. A tenger ostroma alatt tartott szirtek kiszárított, a sós levegőtől megfakult kérge alól is kibújva, akár a fal meredekéből groteszkül kifordulva, de úgy is élni akarással meredeztek az ég felé. Kanmiru ott megállt - meg tudott állni végre. A friss, süvítő szélben és a tenger folyamatos morajlásában, a hold fényében meditálva és táncolva töltött hosszú napokat.

"Megváltozott." Hissori hangja is, megérkezett végre, távolról sütő jelenléte után. Kanmiru megállt és leült. Csukott szemmel, szagolva a mindig sós tengeri szelet, ez egyszer már nem tudott válaszolni. Akkor és ott már tudta, miért volt ott a mestere. Az aggodalom saját magáról annyira ismert érzése ott lengett a háta mögött.
"Minden, amiben idáig hittem, amit idáig segíteni akartam... Csak... Valami mesterséges álomkép." Kanmiru egyre csak elmélyült a felsejlő rémképekben; a békés családok, mint kalitkába zárt tudatlanok lebegtek a szemei előtt, és mindaz, amiben hittek csak függöny volt a kalitka körül. "Mit tehetnék én, egyedül, ha most már tudom, hogy tennem sem szabad semmit... Mert..." Kimondatlan félelmei szárnyra keltek, és kirángatták nyugalmából, erőnek erejével, kihozva belőle a legszörnyűbb arcát, a remegő, síró kisgyereket, akinek soha sem lesz elég ereje semmire, aki még mindig nem tud semmit a világról. Ami ennél egyre csak mélyebbre rángatta, dühét a már-már soha sem látott mélyből forrásként hozta elő, az a háta mögött álló Hissori volt, tele aggodalommal, és égetően közeli érzésekkel, mégis szótlanul. Akkor, ott, szokásához híven megint csak csendben állt. Kanmiru szavakra várt, tettekre, valamire, és bármire, ami megmutatta neki, létezik, nincs egyedül,, és iránya van az útnak, amin mennie kell. A döntés megint sziklaként nehezedett rá, de ezúttal nem volt ott az anyja, aki elindítja majd. Rettegett attól, hogy merre menjen, és rettegett attól, hogy nem a jó úton jár, ha senki sem löki ki a kényelemből. Nem tudta mi menni, és mi menekülni, ahelyett, hogy megtenné, amit meg tehet.
"Majd ha megtaláltad, amit keresel..." Hissori hangja más volt, mint odáig bármikor. Kanmiru szemei felpattantak, azonban a mester már távolodott. Válla fölött ismerős mozdulattal legyintett a keze. "Majd ha visszajöhetsz már... Újrajárjuk majd a táncokat, hogy lássam mit is találtál végül."
Kanmiru bálványként meredt a pontra, ahol a fehér derengés végleg eltűnt, ki tudja meddig, ki tudja meddig várva az éledő tűzre, ami, mintha csak az éppen elszunnyadni készülő parazsából kelt volna fel újra. Újra; Kanmiru látta anyja arcát, ajkain újra érezte a csókját, hallotta a hangját. A hang már nem volt egyedül, és az ígéret sem csak neki szólt. Hissori távozó sziluettje olyan tiszta volt, mint a telihold, és a szavak visszhangja is újra meg újra szólt. Teste az éledő tűzzel ébredt, először lomhán, majd egyre feszítőbben, türelmetlenül, és őrjítően, várakozva. Lábai megint menni akartak, de koránt sem táncban járni, vagy elegánsan suhanni; Kanmiru megint futni akart, versenyezni a patak vizével, lerohanni az állatokat, elérni olyan helyeket, ahol soha sem volt még. Persze azon az éjjelen már egy cseppet sem aludt...


Kanmiru az Agyar Országában volt. A nevesincs, ninják nélküli föld nagy része erdőkből állt, s a városok, inkább faluk, elöregedők voltak, csendesek és meglepetésektől mentesek. Kanmiru napok alatt szeretett bele az országba, annak földjébe és erdeibe, no meg csendes, megbúvó életére. Gyakran nevetett is magán, amiért ezeket gondolta, hiszen mindaz, amitől évekkel ezelőtt, sőt épp azokban a napokban is menekült, nem volt más, mint az eldugottság, az elzárkózás, mások elől. Végül, az úton beérve egy agg asszonyt, neki segített inkább, minthogy elmélkedjen azon, amit soha sem érthet meg igazán.
"Ritka erre ninját látni, fiam. Miért jársz erre, ilyen gondterhelt arccal, talán keresel valamit?" A nénike sajgó hátát paskolva igyekezett jobban kilépni, amikor Kanmiru már átvette tőle hátizsákját. Kanmiru meglepődött a kérdésen, aztán arra gondolt, a szerzetesi ruhát bizonyára mindenütt megismerik.
"Igen. Keresek. De nem találom."
"Hmmm..." A nénike végignézett Kanmirun. "Biztos, hogy jó helyen keresed?" Az elgondolkodó arcon egy mosoly jelent meg. "Olyan kis fiatalka vagy, nem lehet csoda ha eltévedtél."
"Mire tetszik gondolni?" Kanmirunak már túl sok volt a célozgatásokból. Az öregek mindig túl sokat látó szemeit nem egyszer irigyelte meg, ilyen beszélgetések miatt...
"Hát ugyan mit keresne itt egy ninja, fiam? Legfeljebb ha utazni akar, mehet a keleti végre, de itt az ország belsejében nincs más. csak pár út, és pár hozzám hasonló öreg, pár rozoga kis faluban." A nénike megtoldotta a mondandóját egy életvidám nevetéssel, aminek az lett a vége, hogy újra meg kellett ütögetnie a hátát, annak nyúzottsága miatt. Kanmiru elmosolyodott. Persze, hogy túl komolyan vette, és aztán elveszett a problémájában megint - ahogyan mindig is tette. A nénike mellett haladva végre neki is nevetni támadt kedve.
"Hova kellene mennem akkor, néni?" Kanmiru megállt a nénike mellett, aki már nyújtotta karjait a csomagért.
"Hova, hova..." Amikor végre felkerült rá a zsák, elindult egy kis ösvényen az erdő sűrűje felé. "Innen nyugatra az úton. Talán ott keresnék először a helyedben."
"Mi van ott, néni?" kanmiru tett pár lépést a lejáró felé, azonban a nénike csak nevetett fejét csóválgatva.
"Fiatalság, sietség..." Kanmiru végül megint elmosolyodott, és vállát megvonva indult el nyugat felé.

Az úton többször találkozott kereskedők hosszabb rövidebb kocsisoraival, akik valószínűleg mind helyiek lehettek; a Tűz Földjén senki sem kezelte őket különösként, azonban itt, úgy tűnik a szerzetesi jinbei látványa is elég volt ahhoz, hogy fejet hajtsanak felé a kocsisok, akkor is, ha ő még csak tanonckorban járt. Esteledvén össze is találkozott egy karavánnal, ami akkor vert tábort, így őt is azonnal meghívták annak vacsorájára. Szabadkozni próbált, azonban a karaván népe ragaszkodott hozzá, hogy ha már találkoztak egy szerzetessel, akkor nem hagyhatják csak úgy, egyedül továbbmenni az éjszakába, főleg amikor van bőven hely is, és étel. Kanmiru, egy eszébe villant hasonló éjszakára visszaemlékezve végül beleegyezett.
Az étel, természetesen, nem úgy, mint saját, gyűjtögetett, otrombán megsütött porciói, laktató és tényleg bőséges volt. Ő maga a vidám beszélgetésre oda-oda figyelve folyton csak arra az estére gondolt vissza, amikor Hissori, egy hasonló alkalommal, aratásból hazatérő parasztoknak játszotta el a részeget, míg azok a földön hemperegtek a nevetéstől. Akkor megint csak irigyelte a mestert, aki azt mondta neki, a népnek szüksége van az idők, főleg a rosszak és nehezek múlatására. Legyen az bármilyen is, a segítség mindig fogadtatást talál, és kötelékeket szül.
Felállt ülőhelyéről, és megköszönte a vacsorát; megint csak széles, kedves mosolyokkal találkozva. Ezeken végleg felbátorodva, a központi tábortűzhöz sétált, a jókora kör közepén, majd nekilátott. A tábor viharos gyorsasággal halkult el, Kanmiru pedig, amint újra meghallotta a fákat borzoló szelet, belekezdett a táncba. Közönségét csak az első percben érezte igazán maga körül, azután már ismerős, magányos helyekre vitték a tánc lépései. Most először, az újonti lelkesedéssel töltött, vadul rohanó napok után, érezte magában a régi tüzet, és érezte, hogy minden mozdulatával egyre és egyre több gyűlik és áramlik minden porcikájában, az éltető tűzből. Az utolsó pillanatig, szeme felnyitásáig még volt benne kétség, hogy minden visszatért a régi tűzből; az tényleg másként érzett. Amint szemei felnyíltak, a tábor némán, feszülve figyelő lakói egyszerre törtek ki vidám csacsorászásban, és mindenkinek volt egy-két elismerő, vagy hálálkodó szava Kanmiru felé. Már tényleg nem volt többé kétség; nem a régi tűz tért vissza, hanem valami, ami annál több volt, amihez minden történés újabb és újabb lángokat adott...

Az út további része elmélyedten, gondolkodással telt. Kanmiru, végigjárva legújabb tapasztalatait, már nem tudta, hogy tényleg az az út volt a leghelyesebb, amin akkor járhatott. Számtalan korábbi beszélgetés visszhangzott a fejében; a felvállalásról, problémákról, az élet feladatairól. Magába merültségét csak táplálta a környék, melyen járt, hiszen pár nap után, minden, ami addig egyszerűen természetes és szép volt az erdőkben, az élettel teliség, az állatok mindig hallható hangjai, no meg a barátságos utazók. Napokon át frusztráltan és feszülten, figyelve érezte magát. A csend és a tökéletes, félelmes magány ráébresztette, idegen helyen van. Baljós érzése, ami már az első nap után rég túl volt szimpla megérzésen - jelenlét volt, valahol érzékei határán, mint egy folyamatos, hús és vér ómen - nem engedte koncentrálni többé. Félelmei csak gyűltek, és mindazon aggályok, amik felmerültek benne hatványozódtak minden további nappal. Kanmiru nem tudta lenyugtatni belső önmagát; álmatlan, tünedező éberség, és fáradt, tétlen, lépést lépés után követő, lehajtott fejjel való utazása annak érzékelhetetlen időmúlásával akár hetekig is tarthatott.
Az út ezen részéből, a félig-tudatos úthoz tapadásból csak egyetlen dolog maradt meg számára; az öröm és a felszabadultság, az önmagától megbékélő gondolatok sora, azon a reggelen, amikor egy különösen pihentető alvás után, újra észrevéve az erdő változó zöldjét, és a föld vidám, narancsos barnaságát, az állatok hangjait, rájött, maga mögött hagyta az aggályának forrását, és az őt addig gondosan megfigyelő jelenlétet is.
Az útja innentől teljesen megváltozott. Gondjai, mint fellegek szálltak el feje fölül, és kedve, akarata vitte előre megint, ezúttal egy városig. A város maga, ahogyan a közeledő szirtekről látni lehetett, falai, és tava védelmében, néhol mesterségesen megtoldott szigetén, műhelyek és kohók sokaságával büszkélkedett.

Kanmiru hamar elérte a kaput, ahol is azonnal beengedték, hallván a Tűz Templomának tagja, majd pompás kis vendégszobába kísérték, ahol teaasztal, és egy tekintélyes öregúr várta.
"Üdvözletem, szerzetes uram, az én nevem Genno, és a Fegyverkészítők Városának fegyvermestere vagyok. Remélem jöveteled célja sikerrel koronázódik majd." Kanmiru a kimért, és nemesi szintű társalgást egyre és egyre ijesztőbbnek találta.
"Elnézést kérek, de megtudhatnám, miért kezelnek ilyen vendégszeretettel?" Talán nem a legjobb kérdés volt, azonban Kanmiru még időben javította magát. "Nem tudom, érdemlek-e ilyen bánásmódot egyáltalán."
"Minden vendégünk értékes, hiszen fegyvereink eladása hozza jólétünket, uram." Kanmiru végre megértette a szándékot, azonban ez egyáltalán nem hozta könnyebb helyzetbe. Felállt hát, és mélyen meghajolt.
"Elnézését kell kérnem, Genno mester, de én csak egy tagja vagyok a Tűz Templomának, az úton egyedül vagyok, magam célját keresem." Fejét fel nem hajtva várta a választ, ami habár nem késett, megint csak meglepetést tartogatott. Az öreg kacajra fakadt, és ülésre intette Kanmirut.
"Rég kaptam leckét az élettől, s lám, most egy ifjú szerzetest küld nekem, hogy úgy kezeljem, mint egy királyfit." Azzal hozatott minden jót, és láthatólag-érezhetőleg ki is akarta élvezni a pillanat ritkaságát, természetesen Kanmiruval együtt. Mint kiderült, az öreg nagy beszélgetőpartner. Meséiben folyton ott lapult valami tanulság, vagy éppen apró, de élvezhető pillanat az életből, míg hallgatóságnak is megértő, és elmélyülő, nyílt embernek bizonyult. Az este leszálltával Kanmiru végighaladt saját történetein, amelyekből klánját végig kihagyta, azonban volt egy olyan érzése, az öreg is tudja, hogy a meséje nem teljes.
Kanmiru ezen aggodalmát azonban hamar elmosta a Taira Doukouról való eszmefuttatásuk, amely láthatóan mindennél jobban megfogta Gennot, aki hosszas fejtegetéseivel végül elérte, hogy Kanmiru is el akarja képzelni, milyen is lenne a Taira Doukou által szerzett tapasztalatokat fegyverek lehetőségeibe ömleszteni. Kanmiru előtt illúziók pörögtek egy teljesen új, saját stílusról, majd, még mielőtt ráeszmélhetett volna, hajnalba menően járta nyolc táncát Genno, és három társa előtt.
Másnap délután ébredve szembe találta magát egy kislánnyal, aki éppen lakomára való eledelt hordott be szobájába. A lányka kíváncsiságától övezve, felvidulva, és hálásan válaszolgatva neki pótolta egész napi menüjét, amit a mesterek újbóli hívása szakított meg, mely végül egy újabb átalvatlan, lázasan gondolkodó, ötleteket szülő éjszakába csapott át. Kanmiru napok alatt, akár csak négy évvel azelőtt, elmerült az új élményekben és az új tanulmányokban. Útját akkor újra mindennél szilárdabbnak érezte, és magát mindennél biztosabbnak abban, hogy jó felé halad. A város leleményessége és ereje egy ideig Kanmiru malmába állt, majd ez, hónapok múlásával fokozatosan, egyenletesen fordult a másik irányba, s Kanmiru újdonsült tudását a város szolgálatában használta, tökéletesítette két éven át, habár a valódi tökéletességnek még közelében sem járt. Edzést edzés követett, majd küldetés, s végül műhely, ahol tapasztalat és fegyver cserélt gazdát, hogy végül Kanmiru megállapodjon a nyolc fegyvernél.

A Fegyverek Városában töltött békés idők azonban véget értek. A fájdalmasan korai búcsút rémhír okozta, ami Kanmiru lelkét alapjában rengette meg. A Tűz Templomát lerombolták, és a szerzeteseit lemészárolták. Kanmiru egyetlen napot sem várt, még csak nem is búcsúzott; bizonyos volt benne, nem tudott volna otthagyni annyi embert megint. Genno és kislánya, Gekanu, család helyett család lettek számára, a mesterek pedig egytől egyig tanítói voltak, akiket nem akart bántani - legalábbis annál jobban már semmiképp, amennyire távozása tehette.
Útja, tapasztalt erdőjáróként, majd régi hegyi tapasztalatait felelevenítve, pár lélegzetszakító napon át tartottak, csak, hogy a templom összeomlott romjai között munkálkodó szerzetesek kicsiny csoportjára lelhessen.
Folyamatosan kutató szemeivel, és egyre összeszoruló gyomorral kérlelte Hissorit, hogy tűnjön fel, de akármennyire akarta is, ő maga is érezte, a mindig lágy, hűvös érzésnek nyoma sem volt sehol.
"Kanmiru? Fiam..." Az ismerős öreg hang Juushokué volt. Kanmiru fordultában kapta az öreget ölelésre, aki a hevességet a maga öreges nyugalmával fogadta. "Hissori..." Az öreg elhaló hangja hallatán Kanmiru megszorította az idős vállat. Pár perc néma csend után, néhány szerzetes síri köszöntése következett. Alig pár régi ismerőst láthatott újra, a többiek pedig a végtelennek tetsző koporsótenger valamelyikében pihentek. Kanmiru éppen a Hissorit rejtő sír keresésére indult, amikor újabb ismerős hangot hallott.
"Kanmiru-chan? Tényleg te vagy az?" Kanmiru nem tudta feldolgozni a hangokat, és nem érezte magát azon a helyen, ahol egykor felnőtté vált. A hang ami őt hívta, furcsán zengett a fülében, a világ pedig forogni tetszett. A sokk végül magával vitte egy időre a sötétségbe.

"Kanmiru-chan. Magadnál vagy végre?" Tsu állt az ágya mellett, az oldalán Juushokuval. Mindketten aggódó arccal néztek Kanmirura. "El kell neked mondanunk valamit, drágám. Valamit, ami most már nem tűr halasztást." Kanmirut ismerős érzés fogta el. Az álomból ébredve, még tiszta fejjel, a gyászra emlékeztető emlékek előtt tört be a fejébe az érzés, ismerősen, és hátborzongatóan. Kanmiru tudta, azon a napon érezte utoljára azt, amikor a Fészekbe visszatérve hallania kellett Tsu-baasama végső szavait. Szemei félelemmel teltek el, Tsu és Juushoku érzelmei olyan erősen rányomták a bélyegét, hogy a veríték minden pillanatban emlékeztette rá, hogy nincs ideje elmerülni sehová.
"Mielőtt visszamegyek a Fészekbe, örülök, hogy találkoztam veled, kicsim. Nincs sem idő, sem lehetőség, hogy szebbé és hosszabbá tegyem, amit hallanod kell, de remélem elbírsz vele, hiszen eddig is mindent olyan erősen tettél." Tsu érzelmes tekintete, és gyenge keze végigsimított Kanmiru arcán, majd egy sóhajjal újra arcára került a rideg félelem, és folytatta. "Emlékszel még a pecsétre, amiről beszéltem neked? Jól van... Nos ez a pecsét nem egy egyszeri technika volt. Aki hátrahagyta több védő technikával látta el magát a pecsétet. Ezeknek a technikáknak sem ismerjük az összes kulcsát, de az egyik ilyen a templom alatti katakombákban volt elzárva, egy tekercsben."
"A templom lerombolásakor a tekercs megsemmisült. Bármi is volt elzárva benne, vagy elveszett, vagy felszabadult." Juushoku vette át a szót, majd fel- s alá kezdett járni a szobában. "Bármelyik is történt, jót nem jelenthet. Akár azt is jelentheti, hogy a pecsét megsérült, vagy, hogy felfedhetővé vált." Az öreg mindig lélekig hatoló tekintete most is átdöfte Kanmirut, szavai pedig visszhangzani tetszettek a fejében. "Azon az éjszakán, amikor először jártál itt, az a Konohai ninja akármit is jelentett a faluban, soha nem jelenthetett többet, mint kósza hírt arról, hogy valahol esetleg élnek Fukurouk még, ha viszont a pecsét bármiért is megszűnik, a klánt már nem védi semmi. Én magam sem tudtam védeni soha. Az egyetlen ami megtette azt, a pecsét volt, ami a Fészek Hegységen ül..."



A történet itt ért véget, és egy teljesen új út végül itt kezdődött el. Kanmiru feladata azon a napon végleg tiszta lett; bármennyi évbe is telik majd, bármennyi kilométer és föld állja útját, meg kell találnia a baglyokat, és ha elér odáig, hát meg kell tennie mindent, hogy visszaszerezze, amit klánja elvesztett annak idején...