Yura Houji

Név: Yura Houji
Ország: Föld Országa
Rang: Vándor shinobi.
Kor: 21
Nem: Férfi
Elsődleges chakratípus: Doton.

Jellem: Mivel gyerekkora óta egy általa meghatározott utat jár, így a saját „bibliája” szerint él. Nem gyilkol és nem is bánt. Ha teheti, nyugodtan megbeszéli a dolgokat és törekszik a békére. Keresi a békét és a szeretettel teli életet. Nyugodt személyiség. Szeret gondolkodni az élet nagy dolgain, de van, amikor csak félvállról vesz mindent és „- Minden jó úgy, ahogy van, és minden okkal történik.” – Mondókával elintézi az aggodalmakat és a kételyeket. Egyetlen szenvedélye az élvezeti szerek, mint az alkohol, drogok, nikotin és az ilyesféle stimuláló szerek. DE, csak is csak a természetes úton, növényekből előállított, vagy a természetből szerzett anyagokat használja. Minden mást elítél.

Kinézet: Fekete hosszú haja van, amit leginkább egy anyagdarabbal fog össze. Egy szürke pólója van és hosszú fekete kabátja. Távol álljon tőle, hogy bőrből készült ruhát viseljen, ezért mindene vagy növényi, vagy mesterségesen előállított tárgy. A nadrágja egy sima, sokzsebes, kissé szakadt fekete nadrág. A többi ruhával ellentétben, a lábbelije egy hagyományos Waraji. A szeme sárgás barna. Gyakran hunyorít, ugyan is kissé fényérzékeny. Megjelenése mindig határozott, de sosem indulatos vagy akár izgatott.

Felszerelések:
- 5 db Füstbomba, egyedi fekete füsttel.
- Egy nagy chakratekercs, amit hátul, a derekán hord.
- Egy nagy üveg chakratinta.
- Egy Yari. (Tekercsben)
- Két Kama (Egy a bal és egy a jobb oldalán)
- Egy saját kezűleg írt biblia.

Előtörténet:

A nevem Yura. Nem szeretem sem az erőszakot sem a háborút. Törekszek az igaz és dicső tettekre. Sosem hazudok. De sajnos ez nem volt mindig így. Az egész a születésemmel kezdődött, mint minden embernél. A Föld Országában születtem egy Nagare nevű, határ menti faluban. Gyermekként nem sokat tudtam a világról. Sőt, még magamról sem. A családom egy szokásos család volt Nagaréban. Lopott, gyilkolt, zsarolt a megélhetésért. Habár apám sosem szívlelte ezt az életet. Nem szívesen fosztogatott vagy ölt. De itt ez mindennapos volt. Egy rozoga faházban laktunk. Szerencsére sikerült a jó szomszédi viszonyt megtartani a körülöttünk lévő családokkal. Ez annyit jelent, hogy nem vadásztuk le egymást és nem fosztogattunk. Esetleg, ha egy nagyobb bűnbanda látogatott felénk, akkor közösen védtük, amink volt. De ezekről a dolgokról Én még mit sem tudta. Hogyan is tudhattam volna egy évesen. Még járni sem tudtam. Volt egy bátyám, aki ebben az évben töltötte be a nyolcadik életévét. A szüleimnek sikerült összegyűjtenie annyi pénzt, hogy kitörjünk ebből a pokolból. Hogy ez Amatsu-samanak köszönhető-e? Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez az isteni fordulat tett azzá, aki vagyok. Ha ott nevelkedem, akkor Én is olyan lettem volna, mint a bátyám. Öntelt, makacs és könyörtelen. De Ő tisztelte, amije van. Én nem. Sosem tapasztaltam meg a szegénységet és a nyomort. Iwagakuréba költöztünk a családommal. Apám a falu szolgálatába állt. Nem, mint ninja, hanem mint katona és kém. Nem kapott kiképzést és nincs sok ismerete a faluról, így ha elkapják nem nagy veszteség. A leleményessége és az ereje pedig kiváló volt ahhoz, hogy az összes küldetésről élve visszatérjen. A bátyám shinobi neveltetést kapott. Mivel apám ritkán volt csak otthon, így a bátyámat nevelőszülőkhöz kellett adni. Jobb helye volt ott és még plusz kiképzésben is részesült, így nem érezte magát kirekesztetnek vagy elmaradottnak a többi társától. Sikerrel tette le a genin vizsgát és hivatalosan is Iwagakurei, pénzkereső shinobi lett. Amit keresett a küldetésekkel, azt elküldte anyámnak és nekem. Tizenhat éves korában azonban elhunyt egy küldetésen. A társai magára hagyták és a saját bőrüket mentették. A szakértelme nem bizonyult a legjobbnak. A halála mélyen megrázta anyámat. Öngyilkosságot kísérelt meg. Még rám sem volt tekintettel. Bizonyára nagyon feldúlt volt. Fel akarta magát kötni, de apám megakadályozta. Innentől fogva labilis volt. Apám mindig mellette volt. A bátyám által kereset pénzt félretettük és az elég volt egy darabig. Én elkezdtem az Akadémiát. Nagy elvárásai voltak a tanáraimnak és a falunak. Azt mondták, hogy remélik, ugyan olyan jó leszek, mint a bátyám. Hát eleget kellett tennem a kéréseiknek és a családom eltartásának gondolata is hajtott. Sajnáltam a szüleimet. Leginkább a gondterhelt apámat. Az Akadémiai éveim alatt, sokat gondolkodtam. Az órákon mindig rendesen viselkedtem és szívtam magamba a tudást, amikor csak tudtam. A szünetekben viszont a sorsomon gondolkodtam.
~ Vajon mi lett volna, ha ott maradok abban a faluban? Mi lett volna, ha ott növök fel? Most egy legyet sem tudok megölni… Ha ott maradtam volna, akkor a gyilkolás és az élet kioltása természetes lett volna számomra akár csak a testvéremnek. Vajon mi viszi bűnbe az embereket? Csak a pénz és a hatalmi vágyak volnának? A vágyak a hatalomra? Vajon a tudás rávezethet a rosszra? Mért kell az embernek egyáltalán a tudás? Mért kell tudnia, hogy mi hogyan történik? Mért nem jó minden, úgy ahogy van? Mért vagyunk itt? Mért kell mindnet megérteni? Mért nem a sajátmagunk kis világát ápoljuk és építjük fel? A lelkivilágunkat… Ha béke lenne, nem kellene megvédeni magunkat. Ha béke lenne, akkor az emberek elgondolkoznának ezen. Ha az emberek elgondolkoznának, akkor nem pusztítanának. Ha nem pusztítanának akkor már… Akkor már… ~
Kérdések végtelen áradata lepte el a tudatomat. A mértek és a többi kérdés megválaszolása az én küldetésem. Azt is lehetne mondani, hogy ez az Én ninja utam.
Innentől fogva elkezdtem írni a saját bibliámat. Az anyám jó ötletnek tartotta, de az apám nem. Azt akarta, hogy Én is azok közé az emberek közé tartozzak, akik „pusztítanak a jó érdekében.” Hogyan lehetne a pusztításból jó? Sehogy. A haragból gyűlölet lesz és a gyűlöletből pusztítás. A pusztításból háború és a háborúból halál. Ezt nem tudta megérteni az apám, de egészen addig nem igazán foglalkozott a dologgal, amíg sikeresen osztályelső voltam az Akadémián. A genin vizsgát 13 évesen tettem le. Egészen egyszerű volt. Elméleti kérdéseket tettek fel. A Shinobik "parancsolatait" kellett elmagyarázni, valamint a Ninja Világ történelmét kellett megtanulni. Persze csak az alapokat. A következő rész, egy gyakorlati rész volt. Egészen érdekesnek bizonyult. Először az alap technikákat kellett bemutatnunk, amit az öt év alatt tanultunk. Plusz egy évet jártam az Akadémiára, hogy kitanuljam a Doton: Iwagakure no Jutsut. Kiderült, hogy Földelemű az elsődleges chakratípusom. Ennek örültem. A természet ősi és végtelen ereje. Az erő, amiben az ősök ereje is nyugszik. De ez nem volt helyes. Nem az erő vagy a hatalom puszta tudata volt, ami buzdított, hanem az a csodálatos dolog, hogy azonosulhatok az ősökkel és velük együtt az ősi erőkkel. Mind ezt csak azért, hogy átérezzem a világ minden szeretetét és gyűlöletét. Hogy tudjam, hogy mit kell tennem. De ezt már tudtam. A világot akartam járni és terjeszteni a saját magam által kialakított hitet. Felnyitni az emberek szemét úgymond. De Én nem fel akartam nyitni, hanem le akartam csukni. Ne vegyenek tudomást a fizikai világról, hanem csak érezzék az energiákat. De előbb, biztosítanom kell a családom számára a megélhetést. A genin vizsgát sikerrel tettem le. Meglettem dicsérve és még egy csapatba is beosztottal. De sajnálatos módon, csak egy évet töltöttem velük. Ez idő alatt, megtanultam fára mászni és vízen járni is. Az egész gyakorlat a chakrakontrollon múlik. Megfelelően kell a megfelelő helyre áramoltatni a chakrát, majd a megfelelő mennyiséget kibocsájtani. Szinte azonosulni kell a tereppel. Egyé kell válni vele. Az egész fejben dől el. Ha bízol magadban akkor sikerülhet minden. Tizenhat évesen már sok küldetésen vettem részt. Volt ahol harcoltam is. Azokból volt a legtöbb. De embert, vagy állatot sosem öltem. Igyekeztem elfogni, vagy jó útra téríteni az embereket. Ez utóbbi volt a legritkább. A sors fintora, vagy éppen Én akartam így, hogy a társaim magamra hagyjanak egy küldetésen. Lehet, hogy vágytam rá, hogy velem is ezt történjen. Lehet, hogy valóra vált a tudatalattim vágya és Én is úgy halok meg, mint a testvérem. Genin voltam, de igen tehetséges. A csapatomban mondhatni a legjobb. Persze ma már azt mondanám, hogy a társaim nem fecsérelték az idejüket tanulással, hanem élték az „életüket.” Egy üzenetet kellett kézbesíteni a Niiri nevezetű faluból Iwagakuréba. Persze ezt megelőzően javában folytak a túsztárgyalások, ugyanis egy földesúr rokonát elrabolták és fogva tartották. Iwagakure levele viszont felborzolta még jobban a kedélyeket, így egy szép tartalmas levelet küldtek vissza velünk. Persze fel voltunk készülve mindenre, de a hazafelé vezető úton megtámadtak. Gondosan felállították a csapdákat. Összesen hatan voltunk. Képzett ninják is részt vettek az akcióban, de háromfős csoportokra osztottuk magunkat. Az egészből csak annyit fogtam fel eleinte, hogy robbantanak. A társaim és Én is bepánikoltam. A másik csapat az üzenettel a faluba sietett, amíg mi szétszóródva próbáltunk túlélni. A robbanások és a csapdák eltaszítottak minket egymástól. Az ellenség közönséges pusztító és hataloméhes emberek voltak, mint az apám. Így visszagondolva nem hiszem, hogy erősebb lettem volna bárkinél is közülük. Az élet nevelte fel azokat az embereket és a túlélésért küzdöttek. Bekerítettek. Az egyik lábam megsérült egy csapda által. A karom zsibbadt és a fejem fájt. Hallottam a kiáltásokat a távolból. Vajon ilyen helyzetben is meg tudom tartani a hitem? Nem törődtem semmivel. Becsuktam a szemem és csak a szemem előtt úszkáló fényekre koncentráltam. A körülöttem lévő három férfi csak nézett. Én felálltam és közelítettem feléjük. Mint ha tudtam volna, hogy hol vannak. Ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, éreztem a talaj remegését. Vajon félnek? Talán oly annyira félelmetes lehet a szeretet? A férfi nem mozdult. Hagyta, hogy közelítsek hozzá. A mellkasunk már összeért… Én átöleltem és akkor olyan energiákat éreztem, mint még soha. Soha nem öleltem meg így még senkit. A szívem, mint ha megállt volna. Az az életerős és kegyetlen férfi remegett a karjaim között, majd sírni kezdett. A társai nem tudták, hogy mi történhet. Én elengedtem a férfit, aki csak állt egyhelyben és nem csinált semmit. A csatazajok elhalkultak. Minden megnyugodott. Lehet, hogy csak az Én világomban létezett mind ez és csak Én éreztem ezeket. De azok az emberek is ezt érezték, akik ott álltak velem szembe. Pár perce még kardot szegezve rám és vérben forgó szemekkel üvöltve. Innentől fogva már csak arra emlékszem, hogy a társaim mellett állok, és ők kérdezik, hogy:
„Minden rendben van? Nem sérültél meg? Legyőzted őket?”
Igen legyőztem őket. Legyőztem azt, amit mindig is le akartam. Most már semmi nem riaszthatott vissza attól, amit mindig is terveztem. Elhagyom az Országot és a járni fogom a világot. De előtte még egyenesbe hozom a családomat, hogy később ne bánjak semmit.
Eltelt újabb négy év. Még mindig genin vagyok, de most már sokkal szebben látom a világot. Beletörődtem, hogy a világ olyan amilyen. Ezen nem tudok változtatni. Az egyetlen dolog, amit tehetek, az az, hogy utamat járva megpróbálok a lehető legtöbbet segíteni az embereken és terjeszteni a nézeteimet. Nem akarom senkire ráerőszakolni a hitemet, de megteszek mindent, hogy a világ jobb hely legyen. Anyám beletörődött a hosszú évek alatt a testvérem halálába. Apám, így ismételten munkába tudott állni. Viszont, most nem kémkedett vagy bérgyilkoskodott, hanem építész volt. Az erejére szükség volt ezen a téren. Akár egymaga felemelt egy sziklát, ha arról volt szó. Gondolkodtam azon, hogy esetleg megrendezem a halálomat és a temetés után elhagyom a falut. De nem engedhettem, hogy anyám visszazuhanjon. Már csak a rávaló tekintettel sem. Így úgy döntöttem, hogy egyszerűen elsétálok. De ez sajnos nem ilyen egyszerű. Ha valaki, engedély nélkül elhagyja a falut, akkor Szökött Ninjává nyilvánítják. Ez pedig nekem nem a legjobb. Minden bizonnyal, már az Ország határán elkapnának. De lehet, hogy Iwagakure elhagyásának engedélyéig, még napok is eltelhetnek. Nem kockáztattam. Még aznap elmentem a Tsuchikagéhoz és kérvényeztem a falu elhagyásának az engedélyét. Persze nem maga a nagy Onoki fogadott. Meg volt rá a megfelelő személy. Másnap, visszamentem és megsürgettem őket. Persze csak nagy tisztelettel és alázattal. A Tsuchikage aznapra, már ráért foglalkozni az ügyemmel, így hivatalosan is megkaptam az engedélyt a falu elhagyására. Fogtam a tekercsemet és lepecsételtem belé a Yarimat és a két Kama-t pedig egy szíjjal a derekamra kötöttem. Felkészültem az utazásra. A bibliámat is elraktam, ami csak egy sima fekete szövetdarabbal volt lefedve. Az a nevet adtam neki, hogy „Az Élet Bibliája.” Anyámnak és apámnak egy búcsúlevelet hagytam, hogy ne fájdítsák a szívüket. A küldetésekkel szerzett pénz felét nekik adtam a másikat eltettem magamnak, hogy ha majd kell. A falut éjszaka hagytam el, és egyenesen a szülőfalumba tartok, immáron 21 évesen.

Az Élet Bibliája. részlet.

.....................................................Yari..........................................................Kama...............................................................Waraji.........................................................................