Yura Houji
2 posters
1 / 1 oldal
Yura Houji
Yura Houji Csüt. Nov. 21 2013, 16:11
// Egy régebbi Kalandomat szeretném bemásolni ide, amit Shikaku vezetett, de inaktivitás miatt nem lett sem értékelve sem befejezve és más mesélő sem tudta folytatni, mivel Shikaku saját karakterével kapcsolatos a dolog. Összesen 2 postot írtam, viszont azt tudni kell, hogy Shikakuval a játék olyan minden postnál, mint ha egy Bővítményt írnék, szóval terjedelmes. Nekem azt mondták, hogy ide másoljam be amit írtam és értékelésre fog kerülni, hogy ne vesszen kárba az iromány és az idő amit rááldoztam //
Érkezése csendes volt mint az lenni szokott. Az életlen fegyver könnyű volt, a többi holmija pedig a táskájában pihent. Talán több is benne a levegő, mint a tárgy. Bizony, nem a leggazdagabb személy a világon, de mindene megvan ami kell. Igaz, nem tudni, hogy mikor jut élelemhez, vagy mikor jut hozzá valamilyen értékhez, de neki így is jó. Az értékeket nem csak fizikailag, hanem szellemileg is el lehet érni. A hűvös szél fújta hosszú, fekete haját. Szinte már felvagdalta az arcát, annyira csípős volt. Főleg a parton. Itt aztán a Tengeri szél igencsak csípi az ember bőrét. Szinte érezni lehet az időt rajta. Hány éve lehet itt ez a víz? Végül is a Föld második legsűrűbben lakott közege. Érdekes lehet odalent az élet. Viszont a szív csalódott. Sehol egy ismerős arc, sehol egy barát... Jellemző szituáció, de lehet hogy már megkésve érkezett, így nem okolható más. Viszont, a magányt két csatázó fél törte meg. Éppen megszentségtelenítik ezt a csodásan lehangoló pillanatot amit Houjinak meg kell élnie. De talán itt a kiút a reménytelenségből. Talán miattuk nincs itt a Vándor? Lehet, hogy Ő is úgy érezte, hogy megzavarták ebben a csodás pillanatban? Hiszen a Nap még csak most indul lefelé a horizonton. Akkor viszont itt kell lennie valahol. Két irányból is áradt a fény Houjira. A háta mögül ahonnan a Nap szórta utolsó reménysugarait a Földre, valamint a Tenger csillogása is elegendő fényt nyújtott. Viszont, az már hideg fényt volt... Elindult hát, magukra hagyva az egymást maró élőlényeket, és az egyetlen lehetséges útirány felé vette az irányt. A hegyek felé. Hogy miért ez az egyetlen út? Mivel a partnak két része van. Ahonnan Ő jött és amerre még könnyedén mehetne. Amerre ellát még és amerre nem lát senkit. Tehát, ha Kanmiru itt járt, akkor csak felfelé indulhatott, befelé az erdőbe. Az erdő után pedig várja a magas és meredek egyek. Hogy ott mi lesz, az pedig rejtély. Ennyit látott a partról csupán, így ennyit szűrt le a dolgokból. Elindult hát befelé az erdőbe. Ahogy egyre bizonytalanodtak a léptei, úgy lett egyre sötétebb. Viszont, a sejtése beigazolódni látszott, ugyanis kétségbeesett szemeivel, meglátott egy jelet a fán. Egyértelműen ember hagyta, hiszen viszonylag magason volt és erre más élőlény nem képes. Legalább is olyan, amely errefelé élhet... Így hát egyre izgatottabb lett és egyre sietősebb. Elérte a hegy alját.
Nincs mese. Talán barátja, vagy is az annak mondható titokzatos idegen, ott van fent. Vagy legalább arra ment. Ha valóban így van, akkor fel kell másznia. Igazság szerint, nincs igazán ínyére, hiszen nehéz munka és egy hatalmas tekercset is cipel, ami valljuk be, a levegővel telt táska mellett igencsak nehéz. Levette derekáról a tekercset, majd szétnyitotta. A táskájából kivette a tintát, majd jeleket kezdett felfesteni a hatalmas tekercsre. Mellette még volt sok más pecsét is, amely más fegyvereket rejt magában, de ezeket már legalább két éve nem használta. Azok a régi véres csaták már csak zord emlékek. Kicsit sem büszke akkori tetteire és azokra a feladatokra amiket teljesített. De hát, az Iwagakurei mentalitás ilyen. "Tedd amit mondanak... A Falud jövője a tét!" Ha csak egyszer is, egyetlen napra felhagyna ezzel a gondolkodásmóddal az emberiség és megértenék egymást, akkor nem lenne többé háború. Csak a béke és a megértés létezne. De ez már olyannyira elfajult helyzet, hogy az ilyesmi lehetetlen. Most már csupán, annyit tehetünk, hogy a lehető leghosszabb idei próbáljuk meg megőrizni ezt a hitet. Ez talán még megmentheti valamikor az embereket. Houji koncentrálni kezdett, majd kibocsájtotta a chakráját a tekercsre és a fegyverre. Átitatta chakrával. Érezte minden egyes részét. Csak úgy mint ha tapintaná és látná is egyszerre. Elemeire bontotta, majd a tekercsbe pecsételte, így egy újabb jel keletkezett. Egy újabb fegyver pihen mostantól a tekercsben. Ám, ezt már nyugodt szívvel fogja újra előhívni, hiszen nem alkalmas gyilkosságra és erre a botra nem fegyverként tekint. A többi éles pengét pedig csak akkor hívja elő, ha azt a helyzet megkívánja. A szerettei, az ártatlanok és a barátai védelmében használja csak őket. Összetekerte a tekercset, majd a hátára akasztotta, rá pedig a táskáját. Itt az ideje, hogy meginduljon! Az első lépései bizonytalanok voltak. Sokat tapasztalt ninja, viszont rég is volt már, hogy ninja múltját használta fel a céljai eléréséhez, de most muszáj volt. Ugyan azt a módszert alkalmazta, mint a fára mászáskor. Ugyan most a súlya, a tekercsének hála +20 kg-al nagyobb lett, viszont a fizikumai a helyén van. Testi és lelki energiáit egyszerre hasznosítva, chakrát koncentrálva a lábába és a kezeibe, biztosította a biztonságos mászást. A mászás megerőltető volt, de még is felpezsdítő. Nem tudta, hogy milyen érzés kerítette hatalmába és azt sem tudta, hogy miért van ez. Azt tudta, hogy fel kell érnie. Most már egészen biztos volt abban, hogy a Vándor odafent van, vagy pedig, hogy arra ment, hiszen nem hagyhatta más ott azokat a jeleket.
A sok porhanyós szikladarab, megnehezítette a mászást, viszont itt könnyebb a dolga annyival, hogy egy teljesen szilárd anyagon mászik felfelé. Valamint, a természet volt annyira kegyes, hogy kidudorodó párkányokat is létrehozzon a meredek sziklafalba, habár azok sem voltak éppen a leghívogatóbb állapotban. Szorosan a falhoz simulva feküdt le a hideg párkányra, levéve magáról a tekercset és a táskát. Átkutatta a holmijait, de csak egy csokit talált, amit a Nagarei gyerekek igencsak megdézsmáltak, valamint egy gyufát és cigit. Meggyújtotta hát a halálrudat és szívni kezdte. Megnyugtatta az érzés. Nem mintha függő lett volna, csak nem bírta ki nélküle. Ez is csak a kivételes esetek egyike, hogy nem gyújtott még ma rá. Persze ezek a kábító anyagok, sokkal egészségesebbek mint a dohányáruk, viszont fennáll a veszélye annak, hogy esetleg repülni vágyik majd az ember. Ez pedig ilyen magasról igencsak veszélyes cselekedet lenne. Kifújta hát magát és a füstöt a fekete hajú, izzadságtól nedves férfi, majd felpakolta magára a súlyokat és megindult felfelé. A karjai és az izmai, a sok megerőltetés hatására már elgémberedtek és csak úgy csuklottak össze-vissza. Kellett nekik tíz perc, még újra bemelegedtek. Akkor aztán megnyomta a tempót a fiú! A talaj egyre porhanyósabb volt. Szinte már nem sziklákon, hanem szilár és kemény földön mászott felfelé a fiú. Meg állt pihenni. A lábait beszorítva egy mélyedésbe, megrázta a karjait, majd leakasztotta a hátáról terheit. Egy utolsó mozdulat és már készen is van. Morogva - Az ordítás helyett, tűrve a fájdalmat - feldobta a tekercset és a táskát a szírt tetejére. Csupán két méteres magasságig kellett feldobnia, de ennyi megerőltetés után már az is kihívás volt. Most már használhatja a technikáját. Elengedte a falat a kezével, majd megformálta a Tigris kézpecsétet. Érezte, hogy már dőlne hátra, amikor is átvette az irányítást a teste felett és beleolvadt a falba. Az Iwagakure no jutsu megtette a hatását. A fiú felfelé törve érkezett meg a felszínre, pontosan a csomagjai mellé. Ám csöppet sem törődött velük, ugyanis rálelt arra amit kereset. Kanmiru ült lótuszüllésben előtte, kitakarva a Lemenő Nap, narancssárga fényét, ami szépen lassan eltűnt a hegyek mögött...
Visszaemlékezés
Bizony, Nagare koránt sem volt olyan jó ötlet, mint ahogy azt Houji elképzelte. A nyomor és a káosz még mindig uralkodott az embereken és így ezzel együtt az egész falun. Ugyan, a dolgok változtak sokat, mióta utoljára járt itt, de a lényeg még mindig ugyan az. Az éledben maradásért mindent meg kell tenni! Micsoda emberi életfelfogás nem igaz? Már-már az állatok szintjére süllyedt le az itt élő emberek élettudata és életszemlélete. Habár, egyes álatok többet érnek… Persze Houjinak eszébe sincs bántani az embereket, hiszen ugyan abba a környezetbe nevelkedet, amibe ők is, és még mindig ott lenne, ha szüleinek nem sikerült volna kitörniük ebből a pöcegödörből. Félelmetes átélni a mindennapos gyilkosságokat és a családjuk, valamint a saját maguk biztonsága és „jóléte” érdekében lealacsonyodó, büszkeségüket teljesen elveszítő emberek fosztogatását és randalírozását. Aki nem élt ebbe a környezetbe, az nem tudhatja, hogy milyen. Houji pedig mint mindig, most is tökéletesen átérzi az itt élő emberek gondjait és bajait. Talán, Ő az egyetlen olyan ember, aki ilyen szintű gondolkodást és ilyen szintű hitet alakított ki magában, hogy képes legyen kívülről látni a dolgokat és úgy szemlélni saját és környezete életét. De nem maradhatott tovább… Túlságosan sok emlék fűzi ide és talán fél attól, hogy ezek az emlékek a felszínre törnek. Nem lenne jó, ha megingatnák sziklaszilárd hitében. Persze ez benne a vicces. Ha olyannyira hisz magában és abban, amit hisz, akkor más külső erő nem befolyásolhatja a gondolatait. Nem változtathatja meg és nem ingathatja meg csak akkor, ha saját magában sem biztos annyira, hogy képes legyen kitennie akaraterejét és hitét egy ilyen megrázkódtatásnak. Talán túl korán és túl hevesen cselekszik? Talán még túl fiatal és képzetlen ahhoz, hogy valóban tovább tudja adni hitét és tanításait másoknak? Persze a „fiatal” az nem az életkorban és az időben keresendő, hanem egy teljesen más helyen… Talán ez a fajta bizonytalanság sodorta tova útján, vagy ennek így kellett lennie. Még nem áll készen… Utat mutatva a szél lágyan noszogatta hátulról a poros tájon keresztül. A kietlen vidéken csak Ő járt. Olyannyira magányos volt már ez a tájék, hogy muszáj volt erre jönnie. Ugyan olyan egyedül volt mindig is, mint az, aki most rajta veti meg a lábát. Houji is mindig magányos volt, de ezt sosem bánta… A magány tesz legjobbat a gondolkodó embernek. Ha valaki magányos, akkor olyan dolgok és igazságok is eszébe juthatnak, amik másnak sosem. Persze nem hanyagolta el a shinobi múltját sem, de még mindig nem igazán repes a harcokért. Ezt bizonyítja életlen fegyvere, ami mindig ott van támaszként az oldalán. A szépen megmunkált Yari mint mindig, most is a bal kezében pihen, míg a Könyve… Óh az a könyv! Az a Bibliának kinevezett könyv, ami sokkal több, mint egy mindennapos könyv. Teljesen egyedi és ebbe van belevésve minden egyes tanítás. Ebbe van belevésve annak a szerzetesnek a 33 oldalra való gondolata és persze Houjinak az a másik 33 oldalas irománya. Kinyitotta a feketeborítós könyvet, majd mélyen belemerülve, olvasni kezdte a jóságos szerzetes utolsó megmaradt tanításait. Összehasonlította azzal, amiben Ő hisz és levonta a következtetéseket.
Az út igencsak kegyetlen volt a Vízesés Országa felé, de szerencsére csak átutazóban járt erre. Persze sokkal bámulatosabb hely, mint Iwagakure poros és hegyes vidékei, de mindenben meg kell tudni látni a szépséget. Belegondolva, sokkal kellemesebb úgy utazni, hogy nem látni a hatalmas utat, ami még a vándor előtt áll, hanem csak figyelni az erdő zajaira és annak lakóira. Habár, vannak olyan jövevények is, akik nem igazán laknak ilyen helyeken és csakúgy, mint Houji, Ők is átutazóban vannak. A faágaktól elpuhult talajon lépkedve, a férfi - vagy is inkább még fiú – furcsa dologra lett figyelmes. Nem is igazán figyelt fel rá, hanem egy érzés kerítette hatalmába. Nem olyan, amit az ember fel tud fogni, hanem olyan, amit észre sem vesz. Nincs is annak tudatában, hogy valami furcsát érez. Az emberek többsége ezekre a dolgokra nem figyel fel. Vannak, akik ennek köszönhetik az életüket. Houji pedig nem azok közé az emberek közé tartozik, akik felfigyelnek az ilyesmire, mivel nincs még azon a szinten és még csak a jelleméből adódóan sem akar ezekre felfigyelni. Jöjjön, aminek jönnie kell. Ha már volt annyira ostoba, vagy okos, hogy ebbe az irányba induljon, akkor viselje a következményeit. Az élet nagy tréfamester azt meg kell hagyni, kitudja, hogy mi fog még kisülni ebből. Minden esetre, most egyedül van, így kicsit kényeztetheti magát. Nem tagadott meg minden földi örömöt és a stresszel teli gyerekkor valamint a rákényszerített dolgok nyomása alól pedig csak egy irányba volt képes menekülni. A cigaretta és a minőségi szeszes italok lettek az Ő „Démonai”. Persze mindenből csak a legtermészetesebbet, így a cigarettában megtalálható néhány, „nyugtató” hatású anyag is. Kivette a táskájából tehát a dobozt és egy gyufa segítségével meggyújtotta azt. Nagyon ritka eset az, amikor Ő rágyújt, de hetente igyekszik elvégezni ezt, a már-már rituális tevékenységet. Talán nem is annyira tökéletes… Miközben teljesen elolvadt ettől az érzékien és fenségesen égő és környezetszennyező dologtól, egészen szép kis füstfelhőt hagyott maga után. Talán néhány mókus is beállt az anyagtól, mert mozgolódni kezdett az erdő. A lombkoronákon állatok ugráltak, míg néhány nagyobb madár körözött a levegőben. Persze az erdő sötét talaját nem igen vehették célba, így valószínűleg van a közelben egy kisebb tisztás, így a kíváncsiságtól Yura, úgy döntött, hogy megnézi mi is folyik itt. Talán újból színre lépett a sors, amiben persze a fiú nem hisz, de igazság szerint a fiú akart arra menni és nem más. Dönthetett volna teljesen máshogy is. Bibliáját eltette a levegővel telipakolt táskájába, majd az egyik fa ágára felugorva, elindult a madarak irányába. Cigijét félig sikerült elszívnia, amikor megérkezett a keresett és a feltételezhetően létező helyre. Igaza volt. A fákkal és bokrokkal körbefogott terület, valóban létezik. A hatalmas fű, beterít mindent és így alig lehet valamit látni. Körülbelül derékig ér az egész. Ideális hely egy kis pihenéshez. A puha fű tökéletesen megteszi ágynak, így Houji le is ugrik arról az ágról, majd botjával felsegíti magát. Nem telik el öt másodperc, tőle négy méterre egy alak jelenik meg. Szintén az erdőből sétál ki és nagyon furcsa ruhában van, valamint a kinézete sem az a mindennapi. A bőre sötét színű és a haja… Nos, teljesen kopasz. Öltözéke emlékezteti a cigiző fiút, azokra az öreg szerzetesekre, akikhez régen oly sokat járt. Gyorsan összenyomja a csikket, majd a zsebébe teszi. Eldobhatná, de nem teszi. Lebomlana, de miért kellene szennyezni? Tápanyagként szolgálhatna, de még el lehet szívni. Bizony, ezek miatt az összefüggések miatt cselekedett így. Leporolta a ruháját, majd már fordult volna a férfi felé, amikor mocorgásra lett figyelmes. A furcsa férfi, vagy is inkább fiú, egy ágra mászott fel, hogy onnan belásson mindent. Houji is így tett és leült az egyik ágra, miután sikeresen visszamászott a fára, különösebb gondok vagy akadályok nélkül. Ugyan céljai megváltoztak és most eszébe sem volt az, hogy szeressünk minden és mindenkit, de ez már annyira berögzült tudatába, hogy akaratlanul is, de elvei és eszméi szerint cselekedett akkor is, ha nem figyelt oda magára és a gondolataira. Ha nem lenne természetes, amit tesz akkor csak hite erőltetése lenne, azt pedig ugye senki nem akarja, mivel az vezet tévútra. A fáról tökéletesen belátták mind a ketten a tisztást. A kopasz férfi is vetett egy futó pillantás a fegyveres férfira, de ezt Ő észre sem vette. Sokkal inkább a fűben zajló eseményekkel volt elfoglalva. Két farkas lapult meg a rét közepén. A bundájuk ezüstösen csillogott a Napfényben. Rejtő színnek nem lehet nevezni, mivel teljesen kitűnnek környezetükből, de hát ezért bújtak meg. Más is volt a nagy füves téren. Egy Vaddisznó bicegett röfögve. Csak a teljesen süket ember vagy állat nem venné észre, hát még a farkasok. Valószínűleg lakoma lesz belőle, ami magában nem lenne baj, ha az emberi érzelmek nem avatkoznának közbe. Houjiban lejátszódott az egész jelenet és saját emberi érzelmeit vetítette ki a ragadozókra és a prédájukra. „Biztos fél a malac és biztosan retteg a haláltól és a fájdalomtól”. Ezek az állatok nem úgy gondolkodnak, mint az ember! Ezt már jó lenne megtanulnia… Az anyaállat, lihegve és szaporán kapkodva a levegőt dőlt el a fűben. Csönd állt be. Csak a rét felett köröző madarak hangját lehetett hallani. Vészjósló! A következő pillanatban pedig, az erdő sötétjéből, három farkas rontott kifelé. Nem lopakodtak, mint társaik, hanem vonyítottak és trappoltak. Houji látva a farkasokat, akaratlanul is izzadni kezdett, sőt még a szíve is gyorsabban vert. Az anyaállat, visítva pattant fel kényelmes helyéről, egy igencsak nagy vértócsát hagyva maga után. A farkasok szemlátomást lelassítanak. A kétségbeesett vaddisznó, nem is sejti, hogy a lapuló farkasok felé tart. A fiúnak egy merész és meggondolatlan ötlete támadt. Most fogja felrúgni hitének egyik legalapvetőbb tanítását. „Minden okkal történik”. De mi van, ha ez az ok abból ered, hogy Ő ide jött? A teste szinte magától cselekszik. Leugrik az ágról, majd megindult előre. Nem kell neki sok idő, hogy odaérjen. Chakrát koncentrált a lábába, majd szinte kilőtte magát, így felvéve a kellő sebességet. Nem törődött azzal, hogy az éles fű szétvágja a kezét. Kapott már ennél sokkal mélyebb és fájdalmasabb sebet is. A táskáját viszont félúton ledobta magáról és így csak a Yari maradt a kezében. A másik fiú, az a bizonyos Furcsa fiú, még mindig az ágon állt és nézte az eseményeket. A fejét csóválta… A farkasok, akik megbújtak a fűben, egy pillanat alatt kiszúrták a közeledő fiút. A kopasz fiú, aki a faágon ácsorgott, láthatta a három üldözőt, akik másik irányba indulnak. Ugyan miért? Ez maradjon meglepetés… A két farkas, bosszúsan közeledik Houji felé, aki erősen szorítja izzadt kezével azt az életlen Yarit. Még hallja, ahogy a dinszó, trappolva szalad be az erdőbe. Valószínűleg már nem sokáig fog élni, mivel vérzik. A derékig érő fűben, bizonytalannak érezte harctudását. Most először kezdett félni az ellenségtől. Sokkalta veszélyesebb lehet egy állat, mint egy lelketlen ember. A fűben jól és csendben megbújtak az ezüsthátúak és valószínűleg az új vacsorájukat próbálják levadászni. Houji apránként vette a levegőt, hogy a lehető legkisebb zajt csapja. Ahogy halad előre, egyre furcsább érzése támad. A tökéletes és koszmentes penge előrehalad, de valami történik. A tükröződő felületen meglátszik valami. A fiú, egyből kapcsol, majd hirtelen megfordul és abban a pillanatban lecsap a vad. A bottal sikeresen fejbe vágja az állatot, de elfeledkezett arról, hogy ketten vannak. AZ másik farkas hatalmasat ugorva, a vállába harapott, mire a fi, hanyatt vágta magát. Minden porcikájának súlyát és testi energiáinak nagy részét abba az esésbe adta bele. Amint talajt fogtak, az állat kinyitotta a száját, majd nyüszítve rohant el, míg a másik az ütéstől teljesen elkábulva botorkált be a hatalmas fűbe. Amilyen gyorsan történt a támadás, olyan gyorsan zajlott le a végkimenetel. Mind a hárman szereztek sebet, de csak a farkasok jutottak táplálékhoz… A fiú vállát fogva sétált vissza a táskájához, de menet közben szapora léptek zajaira lett figyelmes. Az a Kopasz fiú volt az a táskával a kezében. Pontosan előtte állt. Aggódó tekintettel és enyhén verejtékező homlokkal állt Houji előtt.
- Jól vagy?
Kérdezte, majd átnyújtotta Houjinak a táskát. A kopasz fiú barátságosnak tűnt a kezdeti némasága ellenére, de hát egyik sem akart beszédbe elegyedni a másikkal, vagy csak túlzottan lefoglalták őket a történtek. Houji letépett a nadrágjából egy darabot, majd átkötötte vele a sebét. Kikapta táskájából azt a félig elszívott cigit, majd meggyújtotta, ezzel is enyhítve a fájdalmát.
- Hát, legalább sikerrel jártam.
Mondta a fiú mosolyogva, majd elindult a fa felé, ahol az imént ácsorgott.
- Ha neked az siker, hogy megakadályoztál egy anyát a gyermekei megvédésében, akkor igen.
Mondta a háta mögül a fiú, mire Houji megállt. Egy pillanatra, mint ha egy pillanatra megállt volna a szívverése. Érezte a fülébe áramló vér melegségét. Teljesen elvörösödött a szégyentől és a felismeréstől. Szinte egyszerre indultak meg a kopasszal. Ugyan arra a fára másztak fel és így ugyan azt látták. Valóban igaza volt Kanmirunak. Mind a két fiú jól látta, ahogy a három farkas, három kismalacot kebelez be. Valószínűleg az anya, megpróbálta elterelni a vadállatokat a kicsiktől és ebben akadályozta meg Houji őt. Könnyes szemmel és remegő ajakkal és hanggal szólalt meg.
- Ugyan megmentettem egy életet, de három bánta. Valószínűleg csak elnyújtottam az anya szenvedéseit!
Mondta, majd egy könnycsepp kúszott le az arcán, lemosva a koszt. A kopasz fiú nem szólt semmit egy pár percig, majd mikor látta, hogy Houji rendben van, vállára tette a kezét.
- Ez valóban így van, de Te csak jót akartál tenni.
~ Jót?! Mindig is jót akarok tenni, de nem megy! Egyszerűen minden elszúrok… Még csak a falu lakóin sem tudtam segíteni semmit! Egy kocka csokival járultam hozzá egy kisgyerek boldogságához. Küldetéseket teljesítettem, amivel emberek életét tettem tönkre. Voltak, akik miattam haltak meg. Most pedig miattam oltottak ki három ártatlan életet. ~
Bizony ezek a gondolatok igencsak felkavaróak és igazak, de hát csak egy túlérzékeny embert, súlyt le ennyire ez a tény. Houji felállt, majd rámosolygott a jó embernek tűnő Kopasz fiúra.
- Igazad lehet. – Törölte le könnyeit, majd kezét nyújtotta – Az Én nevem Yura Houji.
- Fukurou Kanmiru.
Rázott kezet Houjival, majd leugrottak a fáról.
- Na és? Mi járatban?
Tette fel a kérdést a cigiző fiú, amire jött is a válasz.
- Átutazóban vagyok jelenleg és lassan indulnom is kell.
Mondta, mire Houji elindult a rét közepe felé.
- Előtte még meg akarom hálálni a segítséged egy pihenővel.
- Segítséget?
- A kedves szavak is talpra tudják állítani az embert. Itt van minden ebben a könyvben.
Vette elő táskájából a feketeborítós könyvet, majd ledőlt a fűbe. Kanmiru is így tett és együtt nézték a kék, felhőmentes eget. Furcsamód, még csak most találkoztak először, de látszólag egyik fiú sem érzett a másik iránt bizalmatlanságot. Valószínűleg azért, mert Houji mindenkiben meglátta a jót és senkiről nem feltételezett semmi rosszat, Kanmiru pedig valószínűleg egy ennyire érzékeny fiútól nem fog tartani. Feküdtek néhány percig a puha fűben és Yura elmondta könyvének lényegét, ami látszólag felkeltette a fiú érdeklődését.
- Te miért választottad a zarándok életét? A ruhádból ítélve Te is egy vándor lehetsz. Fejpántodat sem láttam, így talán ninja sem vagy. Én is ebben a cipőben járok. Elegem lett a harcokból és a viszályokból. A Világot nem tudom jobbá tenni, de az emberekben talán fel tudom lobbantani azt a szikrát, ami az igazsághoz vezet. Tudod, régen egy szerzetes mondta nekem, hogy mind egyek vagyunk. A virágok, a giliszták, a kövek, a felhők és minden ember. Csak kiragadtak minket a mindenségből és most mindenki egy egyéni Istenséget alkot. – A fiú megakasztotta a megállíthatatlannak tűnő szóáradatot – Bocsánat, ha sokat beszélek, de már jó ideje nem volt kivel megosztanom a gondolataimat.
Erre Kanmiru csak egy kisebb mosolyt „virított”.
- Igen, ismerős az érzés. De nekem most már mennem kell. De félre ne érts, nem akarlak lerázni. Érdekesnek tartom a gondolkodásmódodat és azt, amit a farkasokkal tettél. Be kell, valljam figyeltelek miközben harcoltál. Kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, de amint megharaptak már rohantam is. Érdemes lenne több időt eltöltenünk. Találkozzunk Jövő Ősszel a Gőz Országában. Innen nincsen messze, néhány Hónap alatt kényelmesen oda lehet érni. Ha odaértél majd Én, megtalállak. Legyél a kikötő és az Ország shinobifalva között.
Majd felálltak és most nem kezet ráztak, hanem érdekes módon, meghajoltak egymás előtt, majd útjaik külön váltak…
Majdhogynem egy éve telt el az óta a nap óta. Bizony hosszú idő! Houji útja, néhány hónappihenő után a Vízesés Országában, A Hang Országán át vezetett. Egy nap sem telt el a találkozás óta, hogy ne jutott volna eszébe Kanmiru. Nem, mint ha nem tudta volna kiverni a fejéből, de az a seb, mindennap emlékeztette őt arra a napra. Ha akarta volna, akkor sem tudta volna kiverni fejéből. Ugyan nem mondott igent, sőt semmit nem mondott Kanmiru invitálására, de úgy érezte, hogy ennyivel tartozik neki, magának és a Szerzetesnek is. Talán most egy barátra lelt, aki megérti őt. De annak a lehetősége is fennáll, hogy a fiú csak le akarta őt koppintani és már el is felejtette ígéretét. Houji ugyan ezt gondolta.
~ Talán nem lenne jó dolog ilyesmit feltételezni róla, de mi van ha átvert? Mondjuk, oka biztos lesz az ottlétemnek az egyszer biztos. Azt kellene csak megtudni, hogy miért akar velem találkozni. Bizonyára nem a Könyvem másolata érdekli. Áh! Nem szabad megingatnia ezeknek a gondolatoknak. Ha nem jön el, akkor nem lesz semmi. Az emberek mindig csak a másikkal törődnek. Csak a különbséget látják meg, amely elválasztja őket egymástól. Ha több szeretettel néznének egymásra, azt vennék inkább észre, ami közös bennük. Mindig is ez volt a baj. A világban pedig élni kell és fel kell nyitni az emberek szemét. Ugyan mutathatok nekik utat, de nem vezethetem őket. A vezetők azok előbb vagy utóbb kudarcot vallanak. Mindenkinek a saját útját kell megjárnia és megélnie. Reménykedem benne, hogy ott lesz… ~
Bizony a remény. Milyen szép szó. A remény ad erőt sok embernek a célokhoz. Cél pedig mindenkinek van. A cél nélküli élet egyenlő a halállal. Cél pedig bármiből válhat… Megérkezett célja hátáraihoz. Ugyan felkészülnie csak lelkileg kellett, mivel minden egyes holmija nála volt. De a lelki felkészülésre sincs szükség. Ami történni fog azt Ő elfogadja. Lassú léptekkel halad előre. Az út, amin jár kitaposott ösvény. Nem csak emberek, hanem állatok is jártak erre. Ez pedig felvetett egy újabb gondolatot a fiúban. Miért nincs neki barátja? Ugyan az emberek között csak nehezen lel társra, de az állatok mindig is közel álltak a szívéhez, viszont nem az a fajta, aki csak összeszed egy kutyát és ott tartja maga mellett. Ahhoz, hogy igazi kötelék alakuljon ki ember és állat között, ahhoz már egy veleszületett kötelék kell. Születésük óta kapcsolatba kell állniuk egymással még akkor is ha messze vannak. Igen, ilyen társra vágyik a fiú. De itt az ideje visszatérni az álmok mezejéről a nem is annyira különböző valóságba. Megérkezett.
Az út igencsak kegyetlen volt a Vízesés Országa felé, de szerencsére csak átutazóban járt erre. Persze sokkal bámulatosabb hely, mint Iwagakure poros és hegyes vidékei, de mindenben meg kell tudni látni a szépséget. Belegondolva, sokkal kellemesebb úgy utazni, hogy nem látni a hatalmas utat, ami még a vándor előtt áll, hanem csak figyelni az erdő zajaira és annak lakóira. Habár, vannak olyan jövevények is, akik nem igazán laknak ilyen helyeken és csakúgy, mint Houji, Ők is átutazóban vannak. A faágaktól elpuhult talajon lépkedve, a férfi - vagy is inkább még fiú – furcsa dologra lett figyelmes. Nem is igazán figyelt fel rá, hanem egy érzés kerítette hatalmába. Nem olyan, amit az ember fel tud fogni, hanem olyan, amit észre sem vesz. Nincs is annak tudatában, hogy valami furcsát érez. Az emberek többsége ezekre a dolgokra nem figyel fel. Vannak, akik ennek köszönhetik az életüket. Houji pedig nem azok közé az emberek közé tartozik, akik felfigyelnek az ilyesmire, mivel nincs még azon a szinten és még csak a jelleméből adódóan sem akar ezekre felfigyelni. Jöjjön, aminek jönnie kell. Ha már volt annyira ostoba, vagy okos, hogy ebbe az irányba induljon, akkor viselje a következményeit. Az élet nagy tréfamester azt meg kell hagyni, kitudja, hogy mi fog még kisülni ebből. Minden esetre, most egyedül van, így kicsit kényeztetheti magát. Nem tagadott meg minden földi örömöt és a stresszel teli gyerekkor valamint a rákényszerített dolgok nyomása alól pedig csak egy irányba volt képes menekülni. A cigaretta és a minőségi szeszes italok lettek az Ő „Démonai”. Persze mindenből csak a legtermészetesebbet, így a cigarettában megtalálható néhány, „nyugtató” hatású anyag is. Kivette a táskájából tehát a dobozt és egy gyufa segítségével meggyújtotta azt. Nagyon ritka eset az, amikor Ő rágyújt, de hetente igyekszik elvégezni ezt, a már-már rituális tevékenységet. Talán nem is annyira tökéletes… Miközben teljesen elolvadt ettől az érzékien és fenségesen égő és környezetszennyező dologtól, egészen szép kis füstfelhőt hagyott maga után. Talán néhány mókus is beállt az anyagtól, mert mozgolódni kezdett az erdő. A lombkoronákon állatok ugráltak, míg néhány nagyobb madár körözött a levegőben. Persze az erdő sötét talaját nem igen vehették célba, így valószínűleg van a közelben egy kisebb tisztás, így a kíváncsiságtól Yura, úgy döntött, hogy megnézi mi is folyik itt. Talán újból színre lépett a sors, amiben persze a fiú nem hisz, de igazság szerint a fiú akart arra menni és nem más. Dönthetett volna teljesen máshogy is. Bibliáját eltette a levegővel telipakolt táskájába, majd az egyik fa ágára felugorva, elindult a madarak irányába. Cigijét félig sikerült elszívnia, amikor megérkezett a keresett és a feltételezhetően létező helyre. Igaza volt. A fákkal és bokrokkal körbefogott terület, valóban létezik. A hatalmas fű, beterít mindent és így alig lehet valamit látni. Körülbelül derékig ér az egész. Ideális hely egy kis pihenéshez. A puha fű tökéletesen megteszi ágynak, így Houji le is ugrik arról az ágról, majd botjával felsegíti magát. Nem telik el öt másodperc, tőle négy méterre egy alak jelenik meg. Szintén az erdőből sétál ki és nagyon furcsa ruhában van, valamint a kinézete sem az a mindennapi. A bőre sötét színű és a haja… Nos, teljesen kopasz. Öltözéke emlékezteti a cigiző fiút, azokra az öreg szerzetesekre, akikhez régen oly sokat járt. Gyorsan összenyomja a csikket, majd a zsebébe teszi. Eldobhatná, de nem teszi. Lebomlana, de miért kellene szennyezni? Tápanyagként szolgálhatna, de még el lehet szívni. Bizony, ezek miatt az összefüggések miatt cselekedett így. Leporolta a ruháját, majd már fordult volna a férfi felé, amikor mocorgásra lett figyelmes. A furcsa férfi, vagy is inkább fiú, egy ágra mászott fel, hogy onnan belásson mindent. Houji is így tett és leült az egyik ágra, miután sikeresen visszamászott a fára, különösebb gondok vagy akadályok nélkül. Ugyan céljai megváltoztak és most eszébe sem volt az, hogy szeressünk minden és mindenkit, de ez már annyira berögzült tudatába, hogy akaratlanul is, de elvei és eszméi szerint cselekedett akkor is, ha nem figyelt oda magára és a gondolataira. Ha nem lenne természetes, amit tesz akkor csak hite erőltetése lenne, azt pedig ugye senki nem akarja, mivel az vezet tévútra. A fáról tökéletesen belátták mind a ketten a tisztást. A kopasz férfi is vetett egy futó pillantás a fegyveres férfira, de ezt Ő észre sem vette. Sokkal inkább a fűben zajló eseményekkel volt elfoglalva. Két farkas lapult meg a rét közepén. A bundájuk ezüstösen csillogott a Napfényben. Rejtő színnek nem lehet nevezni, mivel teljesen kitűnnek környezetükből, de hát ezért bújtak meg. Más is volt a nagy füves téren. Egy Vaddisznó bicegett röfögve. Csak a teljesen süket ember vagy állat nem venné észre, hát még a farkasok. Valószínűleg lakoma lesz belőle, ami magában nem lenne baj, ha az emberi érzelmek nem avatkoznának közbe. Houjiban lejátszódott az egész jelenet és saját emberi érzelmeit vetítette ki a ragadozókra és a prédájukra. „Biztos fél a malac és biztosan retteg a haláltól és a fájdalomtól”. Ezek az állatok nem úgy gondolkodnak, mint az ember! Ezt már jó lenne megtanulnia… Az anyaállat, lihegve és szaporán kapkodva a levegőt dőlt el a fűben. Csönd állt be. Csak a rét felett köröző madarak hangját lehetett hallani. Vészjósló! A következő pillanatban pedig, az erdő sötétjéből, három farkas rontott kifelé. Nem lopakodtak, mint társaik, hanem vonyítottak és trappoltak. Houji látva a farkasokat, akaratlanul is izzadni kezdett, sőt még a szíve is gyorsabban vert. Az anyaállat, visítva pattant fel kényelmes helyéről, egy igencsak nagy vértócsát hagyva maga után. A farkasok szemlátomást lelassítanak. A kétségbeesett vaddisznó, nem is sejti, hogy a lapuló farkasok felé tart. A fiúnak egy merész és meggondolatlan ötlete támadt. Most fogja felrúgni hitének egyik legalapvetőbb tanítását. „Minden okkal történik”. De mi van, ha ez az ok abból ered, hogy Ő ide jött? A teste szinte magától cselekszik. Leugrik az ágról, majd megindult előre. Nem kell neki sok idő, hogy odaérjen. Chakrát koncentrált a lábába, majd szinte kilőtte magát, így felvéve a kellő sebességet. Nem törődött azzal, hogy az éles fű szétvágja a kezét. Kapott már ennél sokkal mélyebb és fájdalmasabb sebet is. A táskáját viszont félúton ledobta magáról és így csak a Yari maradt a kezében. A másik fiú, az a bizonyos Furcsa fiú, még mindig az ágon állt és nézte az eseményeket. A fejét csóválta… A farkasok, akik megbújtak a fűben, egy pillanat alatt kiszúrták a közeledő fiút. A kopasz fiú, aki a faágon ácsorgott, láthatta a három üldözőt, akik másik irányba indulnak. Ugyan miért? Ez maradjon meglepetés… A két farkas, bosszúsan közeledik Houji felé, aki erősen szorítja izzadt kezével azt az életlen Yarit. Még hallja, ahogy a dinszó, trappolva szalad be az erdőbe. Valószínűleg már nem sokáig fog élni, mivel vérzik. A derékig érő fűben, bizonytalannak érezte harctudását. Most először kezdett félni az ellenségtől. Sokkalta veszélyesebb lehet egy állat, mint egy lelketlen ember. A fűben jól és csendben megbújtak az ezüsthátúak és valószínűleg az új vacsorájukat próbálják levadászni. Houji apránként vette a levegőt, hogy a lehető legkisebb zajt csapja. Ahogy halad előre, egyre furcsább érzése támad. A tökéletes és koszmentes penge előrehalad, de valami történik. A tükröződő felületen meglátszik valami. A fiú, egyből kapcsol, majd hirtelen megfordul és abban a pillanatban lecsap a vad. A bottal sikeresen fejbe vágja az állatot, de elfeledkezett arról, hogy ketten vannak. AZ másik farkas hatalmasat ugorva, a vállába harapott, mire a fi, hanyatt vágta magát. Minden porcikájának súlyát és testi energiáinak nagy részét abba az esésbe adta bele. Amint talajt fogtak, az állat kinyitotta a száját, majd nyüszítve rohant el, míg a másik az ütéstől teljesen elkábulva botorkált be a hatalmas fűbe. Amilyen gyorsan történt a támadás, olyan gyorsan zajlott le a végkimenetel. Mind a hárman szereztek sebet, de csak a farkasok jutottak táplálékhoz… A fiú vállát fogva sétált vissza a táskájához, de menet közben szapora léptek zajaira lett figyelmes. Az a Kopasz fiú volt az a táskával a kezében. Pontosan előtte állt. Aggódó tekintettel és enyhén verejtékező homlokkal állt Houji előtt.
- Jól vagy?
Kérdezte, majd átnyújtotta Houjinak a táskát. A kopasz fiú barátságosnak tűnt a kezdeti némasága ellenére, de hát egyik sem akart beszédbe elegyedni a másikkal, vagy csak túlzottan lefoglalták őket a történtek. Houji letépett a nadrágjából egy darabot, majd átkötötte vele a sebét. Kikapta táskájából azt a félig elszívott cigit, majd meggyújtotta, ezzel is enyhítve a fájdalmát.
- Hát, legalább sikerrel jártam.
Mondta a fiú mosolyogva, majd elindult a fa felé, ahol az imént ácsorgott.
- Ha neked az siker, hogy megakadályoztál egy anyát a gyermekei megvédésében, akkor igen.
Mondta a háta mögül a fiú, mire Houji megállt. Egy pillanatra, mint ha egy pillanatra megállt volna a szívverése. Érezte a fülébe áramló vér melegségét. Teljesen elvörösödött a szégyentől és a felismeréstől. Szinte egyszerre indultak meg a kopasszal. Ugyan arra a fára másztak fel és így ugyan azt látták. Valóban igaza volt Kanmirunak. Mind a két fiú jól látta, ahogy a három farkas, három kismalacot kebelez be. Valószínűleg az anya, megpróbálta elterelni a vadállatokat a kicsiktől és ebben akadályozta meg Houji őt. Könnyes szemmel és remegő ajakkal és hanggal szólalt meg.
- Ugyan megmentettem egy életet, de három bánta. Valószínűleg csak elnyújtottam az anya szenvedéseit!
Mondta, majd egy könnycsepp kúszott le az arcán, lemosva a koszt. A kopasz fiú nem szólt semmit egy pár percig, majd mikor látta, hogy Houji rendben van, vállára tette a kezét.
- Ez valóban így van, de Te csak jót akartál tenni.
~ Jót?! Mindig is jót akarok tenni, de nem megy! Egyszerűen minden elszúrok… Még csak a falu lakóin sem tudtam segíteni semmit! Egy kocka csokival járultam hozzá egy kisgyerek boldogságához. Küldetéseket teljesítettem, amivel emberek életét tettem tönkre. Voltak, akik miattam haltak meg. Most pedig miattam oltottak ki három ártatlan életet. ~
Bizony ezek a gondolatok igencsak felkavaróak és igazak, de hát csak egy túlérzékeny embert, súlyt le ennyire ez a tény. Houji felállt, majd rámosolygott a jó embernek tűnő Kopasz fiúra.
- Igazad lehet. – Törölte le könnyeit, majd kezét nyújtotta – Az Én nevem Yura Houji.
- Fukurou Kanmiru.
Rázott kezet Houjival, majd leugrottak a fáról.
- Na és? Mi járatban?
Tette fel a kérdést a cigiző fiú, amire jött is a válasz.
- Átutazóban vagyok jelenleg és lassan indulnom is kell.
Mondta, mire Houji elindult a rét közepe felé.
- Előtte még meg akarom hálálni a segítséged egy pihenővel.
- Segítséget?
- A kedves szavak is talpra tudják állítani az embert. Itt van minden ebben a könyvben.
Vette elő táskájából a feketeborítós könyvet, majd ledőlt a fűbe. Kanmiru is így tett és együtt nézték a kék, felhőmentes eget. Furcsamód, még csak most találkoztak először, de látszólag egyik fiú sem érzett a másik iránt bizalmatlanságot. Valószínűleg azért, mert Houji mindenkiben meglátta a jót és senkiről nem feltételezett semmi rosszat, Kanmiru pedig valószínűleg egy ennyire érzékeny fiútól nem fog tartani. Feküdtek néhány percig a puha fűben és Yura elmondta könyvének lényegét, ami látszólag felkeltette a fiú érdeklődését.
- Te miért választottad a zarándok életét? A ruhádból ítélve Te is egy vándor lehetsz. Fejpántodat sem láttam, így talán ninja sem vagy. Én is ebben a cipőben járok. Elegem lett a harcokból és a viszályokból. A Világot nem tudom jobbá tenni, de az emberekben talán fel tudom lobbantani azt a szikrát, ami az igazsághoz vezet. Tudod, régen egy szerzetes mondta nekem, hogy mind egyek vagyunk. A virágok, a giliszták, a kövek, a felhők és minden ember. Csak kiragadtak minket a mindenségből és most mindenki egy egyéni Istenséget alkot. – A fiú megakasztotta a megállíthatatlannak tűnő szóáradatot – Bocsánat, ha sokat beszélek, de már jó ideje nem volt kivel megosztanom a gondolataimat.
Erre Kanmiru csak egy kisebb mosolyt „virított”.
- Igen, ismerős az érzés. De nekem most már mennem kell. De félre ne érts, nem akarlak lerázni. Érdekesnek tartom a gondolkodásmódodat és azt, amit a farkasokkal tettél. Be kell, valljam figyeltelek miközben harcoltál. Kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, de amint megharaptak már rohantam is. Érdemes lenne több időt eltöltenünk. Találkozzunk Jövő Ősszel a Gőz Országában. Innen nincsen messze, néhány Hónap alatt kényelmesen oda lehet érni. Ha odaértél majd Én, megtalállak. Legyél a kikötő és az Ország shinobifalva között.
Majd felálltak és most nem kezet ráztak, hanem érdekes módon, meghajoltak egymás előtt, majd útjaik külön váltak…
1. jelenet
Majdhogynem egy éve telt el az óta a nap óta. Bizony hosszú idő! Houji útja, néhány hónappihenő után a Vízesés Országában, A Hang Országán át vezetett. Egy nap sem telt el a találkozás óta, hogy ne jutott volna eszébe Kanmiru. Nem, mint ha nem tudta volna kiverni a fejéből, de az a seb, mindennap emlékeztette őt arra a napra. Ha akarta volna, akkor sem tudta volna kiverni fejéből. Ugyan nem mondott igent, sőt semmit nem mondott Kanmiru invitálására, de úgy érezte, hogy ennyivel tartozik neki, magának és a Szerzetesnek is. Talán most egy barátra lelt, aki megérti őt. De annak a lehetősége is fennáll, hogy a fiú csak le akarta őt koppintani és már el is felejtette ígéretét. Houji ugyan ezt gondolta.
~ Talán nem lenne jó dolog ilyesmit feltételezni róla, de mi van ha átvert? Mondjuk, oka biztos lesz az ottlétemnek az egyszer biztos. Azt kellene csak megtudni, hogy miért akar velem találkozni. Bizonyára nem a Könyvem másolata érdekli. Áh! Nem szabad megingatnia ezeknek a gondolatoknak. Ha nem jön el, akkor nem lesz semmi. Az emberek mindig csak a másikkal törődnek. Csak a különbséget látják meg, amely elválasztja őket egymástól. Ha több szeretettel néznének egymásra, azt vennék inkább észre, ami közös bennük. Mindig is ez volt a baj. A világban pedig élni kell és fel kell nyitni az emberek szemét. Ugyan mutathatok nekik utat, de nem vezethetem őket. A vezetők azok előbb vagy utóbb kudarcot vallanak. Mindenkinek a saját útját kell megjárnia és megélnie. Reménykedem benne, hogy ott lesz… ~
Bizony a remény. Milyen szép szó. A remény ad erőt sok embernek a célokhoz. Cél pedig mindenkinek van. A cél nélküli élet egyenlő a halállal. Cél pedig bármiből válhat… Megérkezett célja hátáraihoz. Ugyan felkészülnie csak lelkileg kellett, mivel minden egyes holmija nála volt. De a lelki felkészülésre sincs szükség. Ami történni fog azt Ő elfogadja. Lassú léptekkel halad előre. Az út, amin jár kitaposott ösvény. Nem csak emberek, hanem állatok is jártak erre. Ez pedig felvetett egy újabb gondolatot a fiúban. Miért nincs neki barátja? Ugyan az emberek között csak nehezen lel társra, de az állatok mindig is közel álltak a szívéhez, viszont nem az a fajta, aki csak összeszed egy kutyát és ott tartja maga mellett. Ahhoz, hogy igazi kötelék alakuljon ki ember és állat között, ahhoz már egy veleszületett kötelék kell. Születésük óta kapcsolatba kell állniuk egymással még akkor is ha messze vannak. Igen, ilyen társra vágyik a fiú. De itt az ideje visszatérni az álmok mezejéről a nem is annyira különböző valóságba. Megérkezett.
2. Jelenet
Érkezése csendes volt mint az lenni szokott. Az életlen fegyver könnyű volt, a többi holmija pedig a táskájában pihent. Talán több is benne a levegő, mint a tárgy. Bizony, nem a leggazdagabb személy a világon, de mindene megvan ami kell. Igaz, nem tudni, hogy mikor jut élelemhez, vagy mikor jut hozzá valamilyen értékhez, de neki így is jó. Az értékeket nem csak fizikailag, hanem szellemileg is el lehet érni. A hűvös szél fújta hosszú, fekete haját. Szinte már felvagdalta az arcát, annyira csípős volt. Főleg a parton. Itt aztán a Tengeri szél igencsak csípi az ember bőrét. Szinte érezni lehet az időt rajta. Hány éve lehet itt ez a víz? Végül is a Föld második legsűrűbben lakott közege. Érdekes lehet odalent az élet. Viszont a szív csalódott. Sehol egy ismerős arc, sehol egy barát... Jellemző szituáció, de lehet hogy már megkésve érkezett, így nem okolható más. Viszont, a magányt két csatázó fél törte meg. Éppen megszentségtelenítik ezt a csodásan lehangoló pillanatot amit Houjinak meg kell élnie. De talán itt a kiút a reménytelenségből. Talán miattuk nincs itt a Vándor? Lehet, hogy Ő is úgy érezte, hogy megzavarták ebben a csodás pillanatban? Hiszen a Nap még csak most indul lefelé a horizonton. Akkor viszont itt kell lennie valahol. Két irányból is áradt a fény Houjira. A háta mögül ahonnan a Nap szórta utolsó reménysugarait a Földre, valamint a Tenger csillogása is elegendő fényt nyújtott. Viszont, az már hideg fényt volt... Elindult hát, magukra hagyva az egymást maró élőlényeket, és az egyetlen lehetséges útirány felé vette az irányt. A hegyek felé. Hogy miért ez az egyetlen út? Mivel a partnak két része van. Ahonnan Ő jött és amerre még könnyedén mehetne. Amerre ellát még és amerre nem lát senkit. Tehát, ha Kanmiru itt járt, akkor csak felfelé indulhatott, befelé az erdőbe. Az erdő után pedig várja a magas és meredek egyek. Hogy ott mi lesz, az pedig rejtély. Ennyit látott a partról csupán, így ennyit szűrt le a dolgokból. Elindult hát befelé az erdőbe. Ahogy egyre bizonytalanodtak a léptei, úgy lett egyre sötétebb. Viszont, a sejtése beigazolódni látszott, ugyanis kétségbeesett szemeivel, meglátott egy jelet a fán. Egyértelműen ember hagyta, hiszen viszonylag magason volt és erre más élőlény nem képes. Legalább is olyan, amely errefelé élhet... Így hát egyre izgatottabb lett és egyre sietősebb. Elérte a hegy alját.
3. Jelenet
Nincs mese. Talán barátja, vagy is az annak mondható titokzatos idegen, ott van fent. Vagy legalább arra ment. Ha valóban így van, akkor fel kell másznia. Igazság szerint, nincs igazán ínyére, hiszen nehéz munka és egy hatalmas tekercset is cipel, ami valljuk be, a levegővel telt táska mellett igencsak nehéz. Levette derekáról a tekercset, majd szétnyitotta. A táskájából kivette a tintát, majd jeleket kezdett felfesteni a hatalmas tekercsre. Mellette még volt sok más pecsét is, amely más fegyvereket rejt magában, de ezeket már legalább két éve nem használta. Azok a régi véres csaták már csak zord emlékek. Kicsit sem büszke akkori tetteire és azokra a feladatokra amiket teljesített. De hát, az Iwagakurei mentalitás ilyen. "Tedd amit mondanak... A Falud jövője a tét!" Ha csak egyszer is, egyetlen napra felhagyna ezzel a gondolkodásmóddal az emberiség és megértenék egymást, akkor nem lenne többé háború. Csak a béke és a megértés létezne. De ez már olyannyira elfajult helyzet, hogy az ilyesmi lehetetlen. Most már csupán, annyit tehetünk, hogy a lehető leghosszabb idei próbáljuk meg megőrizni ezt a hitet. Ez talán még megmentheti valamikor az embereket. Houji koncentrálni kezdett, majd kibocsájtotta a chakráját a tekercsre és a fegyverre. Átitatta chakrával. Érezte minden egyes részét. Csak úgy mint ha tapintaná és látná is egyszerre. Elemeire bontotta, majd a tekercsbe pecsételte, így egy újabb jel keletkezett. Egy újabb fegyver pihen mostantól a tekercsben. Ám, ezt már nyugodt szívvel fogja újra előhívni, hiszen nem alkalmas gyilkosságra és erre a botra nem fegyverként tekint. A többi éles pengét pedig csak akkor hívja elő, ha azt a helyzet megkívánja. A szerettei, az ártatlanok és a barátai védelmében használja csak őket. Összetekerte a tekercset, majd a hátára akasztotta, rá pedig a táskáját. Itt az ideje, hogy meginduljon! Az első lépései bizonytalanok voltak. Sokat tapasztalt ninja, viszont rég is volt már, hogy ninja múltját használta fel a céljai eléréséhez, de most muszáj volt. Ugyan azt a módszert alkalmazta, mint a fára mászáskor. Ugyan most a súlya, a tekercsének hála +20 kg-al nagyobb lett, viszont a fizikumai a helyén van. Testi és lelki energiáit egyszerre hasznosítva, chakrát koncentrálva a lábába és a kezeibe, biztosította a biztonságos mászást. A mászás megerőltető volt, de még is felpezsdítő. Nem tudta, hogy milyen érzés kerítette hatalmába és azt sem tudta, hogy miért van ez. Azt tudta, hogy fel kell érnie. Most már egészen biztos volt abban, hogy a Vándor odafent van, vagy pedig, hogy arra ment, hiszen nem hagyhatta más ott azokat a jeleket.
A sok porhanyós szikladarab, megnehezítette a mászást, viszont itt könnyebb a dolga annyival, hogy egy teljesen szilárd anyagon mászik felfelé. Valamint, a természet volt annyira kegyes, hogy kidudorodó párkányokat is létrehozzon a meredek sziklafalba, habár azok sem voltak éppen a leghívogatóbb állapotban. Szorosan a falhoz simulva feküdt le a hideg párkányra, levéve magáról a tekercset és a táskát. Átkutatta a holmijait, de csak egy csokit talált, amit a Nagarei gyerekek igencsak megdézsmáltak, valamint egy gyufát és cigit. Meggyújtotta hát a halálrudat és szívni kezdte. Megnyugtatta az érzés. Nem mintha függő lett volna, csak nem bírta ki nélküle. Ez is csak a kivételes esetek egyike, hogy nem gyújtott még ma rá. Persze ezek a kábító anyagok, sokkal egészségesebbek mint a dohányáruk, viszont fennáll a veszélye annak, hogy esetleg repülni vágyik majd az ember. Ez pedig ilyen magasról igencsak veszélyes cselekedet lenne. Kifújta hát magát és a füstöt a fekete hajú, izzadságtól nedves férfi, majd felpakolta magára a súlyokat és megindult felfelé. A karjai és az izmai, a sok megerőltetés hatására már elgémberedtek és csak úgy csuklottak össze-vissza. Kellett nekik tíz perc, még újra bemelegedtek. Akkor aztán megnyomta a tempót a fiú! A talaj egyre porhanyósabb volt. Szinte már nem sziklákon, hanem szilár és kemény földön mászott felfelé a fiú. Meg állt pihenni. A lábait beszorítva egy mélyedésbe, megrázta a karjait, majd leakasztotta a hátáról terheit. Egy utolsó mozdulat és már készen is van. Morogva - Az ordítás helyett, tűrve a fájdalmat - feldobta a tekercset és a táskát a szírt tetejére. Csupán két méteres magasságig kellett feldobnia, de ennyi megerőltetés után már az is kihívás volt. Most már használhatja a technikáját. Elengedte a falat a kezével, majd megformálta a Tigris kézpecsétet. Érezte, hogy már dőlne hátra, amikor is átvette az irányítást a teste felett és beleolvadt a falba. Az Iwagakure no jutsu megtette a hatását. A fiú felfelé törve érkezett meg a felszínre, pontosan a csomagjai mellé. Ám csöppet sem törődött velük, ugyanis rálelt arra amit kereset. Kanmiru ült lótuszüllésben előtte, kitakarva a Lemenő Nap, narancssárga fényét, ami szépen lassan eltűnt a hegyek mögött...
Yura Houji- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 15? Egyeztess a megfelelő helyen, amennyiben még nem lett elosztva a pontod
Tartózkodási hely : Vas Országa
Adatlap
Szint: C
Rang: Vándor shinobi
Chakraszint: 201
Re: Yura Houji
Deidara Kedd Dec. 03 2013, 20:05
Hali! Nos ez úgy van, ahogy látom, hogy egyszerűen átmásoltad a játéktéri írásaid, amikért akkor nem kaptál jutalmat, mert eltűnt a mesélőd. Most természetesen kapni fogsz értük, de a későbbiekben kérlek máshogy járj el. Egyrészt a bővítmény nem sima másolás, hanem átfogalmazás, általában naplószerűen írod le, mi történt a karaktereddel, saját szemszögedből hogy látod a kalandban részt vett más játékos cselekedeteit, stb. Amikor pedig a játéktéren nem kapsz chakrát, és úgy érzed, érdemelnél, egyszerűen szólsz valakinek közülünk, hogy adjon, ha az eredeti mesélőd eltűnt azóta, nem kell semmit külön benyújtani. Így most igazából az akkori játékodért, és nem a bővítményért kapsz +6 chakrát. Az adatlapodat pedig frissítsd, mert 120 chakrát mutat, holott így már 141-ed van, és ugyebár nem látjuk, hogy honnan jött.
Deidara- Inaktív
- Tartózkodási hely : felhők felett
Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 1000 megatonna
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.