Re: Bambuszerdő

Ootsutsuki Kaguya Hétf. Okt. 02 2017, 19:13

//Ühhüm. Látom belehúztál. Az a kép meg priceless. XDDDDD//

Hachi-t választottad, így ketten alá is zuhantok, a verembe. San és Roku, plusz még maga Shi is, aki végre méltóztatott felállni a műtőasztalról, is még a kórházból nézik küzdelmeteket, a verembe vezető lyukon keresztül.
- Mi ez a fura testtartás? - kérdezi San, miközben téged kémlel.
- Ez a fenevad. - feleli Shi.
Roku nem szól semmit, csak bámul.
Ami téged illet, orrtól lefelé alámerülsz a vérben. Úgy nézel ki, mint egy cápa, aki vár a prédájára. Azonban... ő sehol sincs. Még csak egy hullámzást sem látsz a vértengerben, azonban valami a homlokodra cseppen. Vér... vér cseppent rád. A mennyezet irányából. De hát ennek a helynek nincs is mennyezete. Az irányába nézel, megláthatod Hachi-t magasan, pókokéra testtartásal pózolni két fal rése között, szó szerint tapad hozzá.
- Hm... pedig lefelé indultam el. - mondja.
"Lefelé indultam el"? Ez meg... mit jelent?
- Szerintem is. - szól egy ugyanolyan hang a másik oldalról.
Ha odanézel, láthatsz... még egy Hachi-t, ugyanolyan testtartásban. Ha odanéztél, és sikerült meglátnod a nyomába is eredhetnél... de melyiknek? És hogy van belőle kettő? Klónok volnának? Egy hangot hallasz mögüled, mintha valami előtörne a vízből. Vélhetőleg Hachi az, és a hátad mögött a vér alá nyomja a fejed. Ha időben felnézel, még utánakaphatsz, azonban az újabb Hachi (ez már a harmadik, de ő valahogy a vér alatt volt, pedig még a hangját sem hallottad) ismét egy delfinéhez hasonlító mozgással (még ahhoz hasonló hangokat is ad ki magából), elmerül a vérben. Most már azonban látod úszkálni. Körbe-körbe úszik, de olyan mozdulatokkal, és olyan gyorsan, akár egy hal. Még levegővételre sincs szüksége. Mi lehet ez a fazon?
Ha elemezni próbálod, megtudhatsz róla pár dolgot. Rendkívül gyors, és... egy idióta. Tudja, hogy életre-halálra megy a küzdelem (ha egyáltalán tudja), de még sem tesz ellened semmit, csak játszik. Mi célja van ezzel?
- Hogy érzed magad odalenn? - kérdezi a terem bal oldalán elhelyezkedő Hachi.
- Jól? - folytatja a jobb oldalon elhelyezkedő Hachi. - Ne haragudj Hachi-ra odalenn.
- Kicsit bolondos. - folytatja ismét a bal.
Ha a föntiek arckifejezésére nézel, egyikük sincs túlságosan meglepve. Valószínűleg tudták, hogy Hachi így harcol. Bár... különös. Még sosem volt olyan ellenfeled, aki próbált volna menekülni előled, és tartani a távolságot. Valószínűleg komolyan sem veszi az egészet... valahogy fel kell keltened a figyelmét, vagy meg is próbálhatsz ismét utána eredni. De melyik után? Mi van, ha ismét helyet változtat? Akkor örökre itt leszel. Jól meg kell gondolnod, mit cselekszel, egyetlen fegyvered a fekete kunai, de hasznodra válhatnak a vértenger alján levő csontok, vagy emberi bensőségek is. Viszont érdekes, hogy a teremben egyáltalán nem uralkodik hullabűz, és abból ítélve, hogy a szervek még nem indultak oszlásnak, valószínűleg frissek... eléggé frissek.
Összefoglalva: a terem bal oldalán, föntebb van egy Hachi, a jobb oldalon is egy, és egy harmadik éppen előtted úszkál. Mindhárom csurom vér, bármelyik lehet az igazi... vagy egyik sem. A föntről figyelők rádszegezik tekintetüket. Kíváncsiak, mit lépsz.

**Kuro** Pént. Okt. 06 2017, 23:15

//Már megint olyan gyors voltam, mint az olívaolajban megsütött éti csiga Very Happy

//

Kuro, a furcsán magas, mosómedve szerű alakkal zuhant alább. A maradék három személy ki fent maradt, a padlón tátongó hatalmas lyukon keresztül figyelte őket. Minden tettüket. Mozdulatukat. Bár lehet, hogy leginkább csak a lányt figyelték. Ugyanis, nagy esély van arra, hogy társuk mozgását, harcmodorát már ismerik. Így most, a zöld hajú volt a fontos. A furcsán gyáva kislány mozgása.. viselkedése. Veszély helyzetben lévő reakciója. Hogy mit is szól majd a bensőségekkel telt, vérben úszó teremhez. S, hogy hogyan próbál majd támadni. Most megmutathatja, mindazt, amiről eddig beszélt. Tettet emelhet az üres szavak mögé. Mert bármennyire is meggyőző és érdekes volt minden szó, mely a száját elhagyta, bizony édes kevésnek bizonyult. Itt csak a tettek számítanak, hogy „mit rak le az asztalra”. Hogy mennyire rémül meg éles helyzetben. Mennyire tüzeli fel a harc gondolata. A reakciója... a harcmodora. Hogy egyáltalán képes lesz e mozgatni azt a fegyvert a kezében.. de legfőképp.. hogy túléli e.
Most megmutathatta a benne rejlő szörnyet, akit úgy gyűlöl s megvet. Most kiengedheti.. szabadjára eresztetheti. Ha csak egy kis időre is.. de érdemet nyerjen az életre. Létjogosultságot a létezésre.
Kuro könnyedén átadta helyét. Átengedte az irányítást, a satnya test felett. Neki nem való a harc, s a vérontás.. sosem volt. Se az őrült játékok, se a vöröslő rengetegek. Erre ott van másik fele. Ki most végre előtörve, megmutathatta létezését.. igazolhatta gyenge elméjű társát.. bebizonyíthatta, hogy nem hazudik... de ami a legfontosabb ... játszhatott. Egy újabb szórakozó játszma vette kezdetét. Hol a tét, önnönmaga, s az élete. A léte feletti ítélet. S eme helyzet az, ami igazán hajtja. Buzdítja.. élvezi. Élvezi, hogy bármikor meghalhat... maga se tudja, hogy miért....
Naoko végre átvette az irányítást... kezdődhetett a fogócska. A beteges játék a sorssal. Téteket megtenni... innen már nincs kiút.
Élvezettel ropogtatta át végtagjait, s húzta fel fülig száját. Mosolyog. Nevet. Rettentően élvezi. Szíve más ütemet diktált.. gyorsabban vert, hevesebben pumpálta elnyűtt testébe a vért. Tüdeje megfeszült a mély s rémült levegővételtől. Gyorsan.. zihálva vette e levegőt. Lihegett. Akár egy kutya. Megfáradt végtagjai, faágakhoz hasonlatos hangokat hallattak. Vállai reccsentek, ahogy a csontok egymást koptatták. Fokai csikorogva csúsztak végig egymáson. Szemei gyors pislogásba kezdtek... minden felé kapkodta tekintetét... most ő jön.. ez az ő játszmája.. nyernie kell.. élnie kell...
~ Ha elrontod, meghalunk~ Tudom... na és? Legalább utoljára játszottunk.. és szép helyen fogunk meghalni.. ~ Naoko! ~ Kuro! ~ Mi történt? ~ Ja.. csak azt hittem névsorolvasás van...
A lány, orrtól lefelé ült a vérben. Épphogy csak levegőt kapott. De nem is volt másra szüksége. A neki úszó, s ütődő bensőségek se zavarták, ahogy a talpa alatt megannyi ropogó csont se. Várt.. várta ellenfele megjelenését. De.. legnagyobb meglepetésére, a furcsa fiú sehol se tűnt elő. Még csak egy hullám se volt, ami legalább támpontot adhatna. Majd.. hirtelen valami a lány homlokára csöppent. Vörös volt... vér. De.. hogyan került a plafonra vér? Várjunk.. mióta van itt plafon? Naoko a cseppenés irányába kapta fejét... s ott, meglátta a mosómedve szerű alakot, aki, akárcsak egy pók.. úgy kapaszkodott meg. Szó szerint.. mintha oda tapadt volna a két fal rése közé.
~ Pókmosómedve?
A lány kissé értetlenül, némileg talán még meglepődötten is, tekintett a fiúra. De ahelyett, hogy halálra rémülten megfutamodott volna, inkább újra felvette a már megszokott beteges vigyort képre, s még fogait is megvillantotta. Tetszett neki, az egyre veszélyesebb helyzet... jól szórakozik...
A falra tapadt eztán egy furcsa kijelentést tett. Mégis mit jelent az, hogy lefelé indultam? Hogyan tévedhetett el?
Majd a másik oldalról egy helyeselő válasz érkezett, ugyanazon hangszínen. Ahogy a lány a hang irányába kapta fejét, tekintete egy ugyanolyan testtartásban lévő Hahci- n akadt meg.. mintha csak egy tükör lenne...
Megvan... most utána mehetne.. de mégis melyik? Kettő van belőle.. és melyik az igazi? Naoko kezd összezavarodni. De egyáltalán miért gondolkodik? Ez nem vall rá.. nem sok időbe telt, s újra elhagyta eme rossz szokást. Szemét, hol egyik, hol a másik pókszerű fiúra emelte.. s nagyban gondolkodott... „mégis ki legyen az első... ki legyen a fogó?”
Eztán egy hangot hallott a vízből... mögüle szólt. Szinte azonnal kapcsolt, s kapta oldalra a fejét. Egy újabb Hachi volt az, aki jelenleg a vér alá próbálta nyomni a fejét. Most már hárman vannak. De miért vannak ennyien? Egyáltalán mik ezek.. és mi ez a furcsa képesség?
Majd a harmadik, jelenleg a vér szintjén lévő mosómedve szerű alak, egy delfinhez hasonlatos mozdulattal, s ahhoz illő hangokkal vetette újból alá magát a vöröslő nedűnek. Naoko figyelte.. megpróbálta ha csak pár pillanat alatt is, de kifigyelni mozgásának fő tartópilléreit. Akár, a prédájára vadászó állat. Csak itt... az úgynevezett préda.. az erősebb...
Eztán, a két falon elhelyezkedő, két különböző, mégis egy s ugyanazon fiú... furcsa párbeszédnek aligha nevezhető szócserébe kezdett. Harmadik személyben beszélt magáról... de.. mégis miért?
A lány, hirtelen nem tudta mire vélni mindezt. De se ideje, se kedve nem volt ehhez hasonlatos dolgokon rágódni. Cselekednie kell, és cselekedni is fog. Elfelejtette az őt figyelő szemeket, a hibáira váró embereket, a kíváncsi tekinteteket. Már csak ő volt, s a játszma... életének, tán utolsó szórakozással teli perceinek látképe. Feje kiürült.. nem kell a gondolat... az nem neki való. Testsúlyát áthelyezvén egyik lábáról a másikra, talpa alatt megreccsent valami. Csontok. Szinte látszott, ahogy a lány szeme, egy furcsa csillanást követően, a vértengerre szegeződik. Ez nem az ötletek boldogító fénye volt.. sokkal inkább a kíváncsiságé.. egy új dolog kipróbálásának öröméjé. Amilyen gyorsan csak tud, lehajolna, s kezével helyesebbnek vélt csontok után kutatna, vagy bármi olyasmi fajtájút amivel szúrni, vagy legalább a lila folton kívüli ütést lehet okozni, mint például egy gerinc, borda, orsócsont, kulcscsont, szegycsont, szárkapocscsont vagy az újpercek bármelyike. Ha talál ilyet, akár többet is, magához venné, még mindig amilyen gyorsan csak képes eme tettek végrehajtására. Majd az előtte úszkáló vér-delfin- pók-mosómedvét célba véve indulna meg. S minden verzióban próbálná eme csontokat beleszúrni. Első soron persze, a fontosabb helyekre, melyek komolyabb sérülést képesek okozni. Ha nem lenne elég gyors ellenfele mozgásához, a shunshin no jutsut, (vagyis az egyetlen Naoko által is használhatónak vélt technikát) használva emelné fel sebességét a megfelelő tempóra. S eztán próbálná meg, a talált csontokat ellenfelébe döfni... így durvítani az eddigi fogócskát... persze, ez egyenlőre azon múlna, képes e igényének megfelelő kalciumhalmot, azaz emberi váz darabkát találni...
A játék elkezdődött... s ki tudja, mi lesz a vége...

Ootsutsuki Kaguya Szomb. Okt. 07 2017, 12:48

//Majdnem beletrafáltál. Nem pókmosómedve, hanem pókmosómedvedelfin, kéremszépen. Very Happy

//

Mivel Hachi nemes egyszerűséggel tesz rád, a vértenger mélyére nyúlsz, de mivel talpon is elég magas neked, így teljesen alá kell merülnöd. Hachi azonban csak úszkál, és nem törődik azzal, hogy alámerültél. Legalábbis az egyik Hachi. A másik kettő még mindig dumál valamit, de a víz alatt nem hallod. Felérve, csak egy szót sikerül kivenned, egy mondat végét.
- ...tehénlepénnyel. - fejezi be a bal oldali Hachi.
Fogalmad sincs mit mondtak. Viszont, mivel sokáig nem tudtad visszatartani a lélegzetedet, és chakra segítségével sem pumpáltál a tüdődbe előzőleg összegyűjtött levegőt folyamatosan, hogy minél tovább a víz alatt maradhass, egy csontot sikerült kivenned, egy combcsontot. Nem éles, de Naokonak oly mindegy, mert amennyire őt ismerjük, meg lehet győződve róla, hogy képes szúrófegyvernek használni. Valahogy biztosan. Sőt, talán nem is tudja, mit vett ki, vagy eldöntötte magában, hogy a vége elég éles ahhoz, hogy valakit fültőmirigyen szúrjon, vagy mi.
Aztán ismét alámerül, és úszni kezd a magát delfinnek vélő Hachi felé, aki körkörös, folyamatos, és kiszámítható mozgássorozatot végez a vértenger mélységében, Naoko pedig, miután elérte, nemes egyszerűséggel a fejéhez nyomja a combcsontot.
-Au. - szólal meg a felszín alatt Hachi, miközben értetlenül, sértődötten, rosszallóan bámul rád.
Beszél a víz alatt. Még csak levegőért sem kezd kapkodni, mint egy őrült. Sőt, a fejéhez kap, és értetlenül dörzsöli. Nem érti miért csináltad. Ekkor fogja magát, és kezét a mellkasodnak érintve meglök. Furcsa érzést érzel, nem olyan, mint egy átlagos érintés, sokkal inkább mint egy... chakrahatás. Mint amikor az akadémiai taijutsu gyakorlatokon mellkason vágtak. Bizonyára chakrát koncentrált a tenyerébe. Hachi egy lökés segítségével szó szerint kirepít a vérmedencéből (ennek következtében a kezedben tartott combcsont egy hangos csobbanással a vérbe zuhan, ha a kunaiodat nem szorítod teljes erőből, akkor az is, de ha így teszel, akkor sokkal nehezebben tudsz védekezni) és nekirepülsz a jobb oldali rések közé befészkelt Hachinak, aki egy hasonló taijutsu-mozdulattal beléd rúg, ezzel passzol a bal oldalinak, mint egy focilabdát. Ő is beléd rúg, de ő már lefelé irányítja a lábát, majd az úszkáló Hachi, akinek feje közben orrig kilóg a medencéből, mint egy cápa uszonya, hirtelen felpattan, és ismét egy delfinekéhez hasonlító mozdulattal, nemes egyszerűséggel beléd fejel, és végigkacsázva a vértengeren, nekirepülsz a falnak, majd a vérbe esel, és ha nem tartod meg magad sehogyan sem, vagy tompítod az esésedet, el is merülsz a folyadékban.
Időd sincs összerakni a helyzet, és Hachi mozdulatainak abszurditását.
- Ez fájt, Zéró! Ez csúnya volt! - szólal meg az úszkáló Hachi.
- Ja, minek bántottad Hachi-t? Azt hittük jófej vagy. - szólal meg a baloldalt fölül elhelyezkedő Hachi.
- Igen. Tisztára azt hittük. - vágja rá a jobb oldali, miközben rosszallóan rázza a fejét.
Miután az úszkáló Hachi csalódott arckifejezéssel közölte ezt veled, fogja magát, és... ismét egy hangos csobbanás kíséretében úszkálni kezd, és megint ügyet sem vet rád, a jobb és bal oldali klónok pedig sugdolóznak. Ennyit kivehetsz a szavaiból:
- Hagyjuk ki Zérót, mert ő csúnya...
- Ja, tiszta aggresszív...
Nos... öm... legalább, egy már bizonyos. A fickó nem szándékozik harcolni. Vagyis, nem olyan értelemben, mint azt te gondolnád. Azonban, az ütések eléggé fájtak, de szerencsére nagyobb sérülést nem okoztak. Bizonyára Hachi vagy visszafogta magát, vagy a vértenger tompította a taszító-ütést. A tenyere helye csíp... azonban ahol a másik két Hachi megrúgott, az nem fáj annyira. Mit jelenthet ez?
Közben fölülről San elképedve bámul, Shi a szokásos unott arckifejezését vágja, Rokué pedig kiolvashatatlan ilyen távolságban a maszk alól, de abban bizonyos lehetsz, hogy semmiképpen sem fognak közbeavatkozni. Mitévő leszel?

//Szerencsére a fél év alatt, mióta mesélek neked, megtanultam Kuro nyelven, és tudom, hogy úgy értetted, hogy abban a pillanatban, amint elúszik előtted, gyorsítasz magadon shunshinnal és próbálod meg beleszúrni a csontot. Azonban, a shunshin csak egy mozgás erejéig gyorsít fel, ha folyamatosan shunshinozol az több időt vesz igénybe (és persze le is kell írnod), és egy pillanatra meg is kell állnod, amíg koncentrálod a chakrádat, hiszen még az akadémiát is alig végezte el a karaktered. A jövőben kérlek írd le a lehető legrészletesebben, hogyan próbálsz cselekedni. Végezetül: attól még, hogy egy cselekedeted nem úgy jött össze, ahogy szeretnéd, nem azt jelenti, hogy az elgondolás rossz volt, és ha megsérül a karaktered, az nem büntetés, hanem a játék része. Nagyon ritka, pláne D-szinten, hogy valaki egy harcot, főleg egy jóval magasabb szintű ellenséges shinobi-val, karcolások nélkül ússzon meg. Merj cselekedni, és írj nyugodtan bármit, ami a csövön kifér. Mivel a karaktered őrült, olyan dolgokat is simán kinézek belőle, hogy annak ellenére, hogy már van nála egy éles, szúrásra alkalmas tárgy, felkap egy csontot a vértenger mélyéről, és azzal akarja leszúrni az ellenfelét, csak mert őrült. Ez neki tökéletesen elég indok. Szóval nem kell aggódni, csak nyugodtan, és ügyesen. Smile

//

**Kuro** Szomb. Okt. 21 2017, 21:49

//Bocsánat, hogy már megint ennyit késtem >< Kiengesztelésül itt egy pókmosómedvedelfin //

A lány alámerült a vöröslő nedűnek. Nem rettentette vissza a rohadó bensőségek átható szaga. Egyszerűen nem, hogy nem zavarta... egyenesen élvezte eme gusztustalanságot. A sűrű vérben való nehéz mozgást. A néha, véletlenszerűen testének ütődő szerveket, vagy könnyed üreges csontokat. Olyan felüdítő volt... olyan gyönyörű. Épp, hogy csak nem csordult le egy könnycsepp márványos arcbőrén. Bár. .ez hülyeség.. akármennyire is csodás eme helyiség, Naoko nem fog leállni bömbölni. Arra ott van másik fele. Az, aki jelenleg is borzalmasan taszítónak találja ezt a környezetet. Ezt.. a csodás környezetet.
Naoko- nak igazi felüdülés volt. A sok nyálkás kicicomázott nemes után.. ez megnyugtatóan hatott rá. legalábbis a környezet. A személyek kevésbé. A tarkójába lihegő bűzös szájszú halál meg végképp nem. De ez nem, hogy megrémisztette volna. Inkább felcsigázta. izgatottá tette. Élvezte, hogy a sors szemébe köphet.. s, hogy elhúzhatja, vagy épp közelebb hozhatja életének véget érésének időpontját. Ilyen egy furcsa ember. Akit izgatottá tesz, a saját elnyűtt testének elföldelése...
A lány lehajolt, s apró termetének köszönhetően, teljesen el is tűnt a nedűben. Egy ideig tapogatózott. Sokáig nem volt képes visszatartani a lélegzetét, ugyanis tüdeje nem túlzottan nagy, így kapacitása sem végtelen. vagyis, egyhamar fel kellett jönnie újra a felszínre. Így nem válogathatott. Egy combcsontot sikerült előhorgásznia, mely számára inkább tűnt fegyvernek, mintsem emberi testrésznek. Nem foglalkozott annak titulusával, csak konstatálta, hogy azzal is képes fájdalmat okozni valakinek. Így az is megtette... tökéletes volt...
Miután feljött, nagy levegőt vett. Tüdeje újra megtelt éltető oxigénnel. Fülét már csak egyetlen egy szó ütötte meg, melyet úgymond, nem igazán értett. Se a lényegét, se azt, hogy mihez mondhatták. De nem is igazán foglalkoztatta ez. Sokkal fontosabb dolgai is voltak, mint kilogikázni, egy tehénlepényes mondatot, melyet a pókmosómedvedelfin mondott...
A lány eztán újra alámerült, s kezében a csonttal, úszni kezdett, a körkörösen mozgó, delfinszerű fiú felé. S miután elérte, nemes egyszerűséggel nyomta fejének a csontot, remélve, hogy képes megsebezni. De ez nem igazán úgy sült el, mint tervezte. Egy fájlaló hang szűrődött ki a felszín alól, majd egy igazán rosszalló nézés követte ezt. De ami ebből igazán furcsa volt, hogy a mosómedve szerű fiú, levegővétel nélkül beszélt a vér alatt... kopoltyúja van, vagy mi? Sőt, eztán még a fejéhez is kapott, s azt kezdte el dörzsölni. Talán nem is fogta fel, hogy mit keresnek itt? Hogy amúgy harcolniuk kéne. Úgy tűnik, ő tökéletesen elvan magában.. s elbeszélget magával..
Majd kezét felemelvén, kicsit meglökte a most már vértől összeragadt hajú lányt. Furcsa volt. Nem, olyan mint egy átlagos érintés... annál sokkal rosszabb. ennek hatására, szó szerint, elrepíti a leányzót. Át a vérmedencén. A kezében tartott, nem régiben előbányászott csont, egy csobbanással érkezett meg a talaj felé, kiesvén a lány kezéből. A fekete kunai-t erősen szorította. Nem engedhette el, nem lett volna helyén való. Olyanná vált volna, akár egy karom nélküli ragadozó. Fegyvertelenné. Esélytelenné. Nem mintha most sokkal több esélye lenne.. szinte semennyi sincs.. csak reménye marad, s harci vágya. A küzdelem élvezete hajtotta... halálának gondolata.. csak ennyi lökte tovább az úton.. csak emiatt él még...
Eztán nekirepült a jobb oldali sarokban gubbasztó Hachi- nak. Aki egy hasonló mozdulattal odébb rúgta a másik sarokban lévőnek. Mi ez.. valami emberi labdajáték? S így, a passzolgatás nem ért véget. A jobb oldali is megrúgta, egyenesen vissza a feladóig, vagyis a vérben, delfin módon elhelyezkedő fiúnak. Aki a tökéletes mozdulatban, totemállatához hívő mozdulattal kiugrott, s belefejelt a labdának használt lányba. Végezetül, Naoko egy könnyed, és igazán hangos, na meg persze fájdalmas módon nekirepült a falnak, s ott lecsúszott, egyenesen bele a vöröslő nedűbe. Ideje se volt összerakni magában a történéseket. Szinte fel se fogta, amit vele tettek Csak a fájdalmat érezte, a repülést.. s végül, mérhetetlen dühöt. Amiért, még arra se méltatja ellenfele, hogy egy kicsit is komolyan vegye. Hogy rendesen meg akarja sebezni. Ez a fiú csak játszik. Nem harcol.. még energiát is felesleges így fordítani rá...
Ezen cselekményt követően, a Hachi- k érdekes párbeszédbe kezdtek. Mondataik furcsák voltak, de legalább kiderült belőlük, hogy tényleg, egy cseppet se veszi komolyan a harcot.. egyik sem. Inkább a furcsa mondatváltásokat követően, mindegyik folytatta saját cselekvéssorozatát, ügyet se vetve a vérben csobbanó lányra. Kihagyják inkább a játékból.. mert túl agresszív..
Ahol az első Hachi meglökte, annak a tenyérnyoma csípi a lány bőrét.. de furcsa módon a rúgások helyei nem sajognak. Érzi azért helyüket.. de nem olyan szinten... talán.. ennek is oka van. Valamiféle jelentéssel bírhat...
~ Na most b*szta fel csak igazán az agyamat! Mi vagyok én?! Egy retkes focilabda?! Milyen szar, gennyes játékot űz velem ez a paraszt?! Nem elég, hogy szarik rám magasról, de ez.. ?! ~ Na- o -ko... nyugi.. idegességgel nem érsz el semmit... ~ Persze! Majd pont most kezdem el megfogadni a tanácsaidat! Úgy nézek ki, mint aki meg akar nyugodni? Ki fogom harapni a gigáját! ~ Ne harapdálj.. szájkosarat fogsz kapni.. ~ kérdezd meg, érdekel? Segítek.. kicsit sem!
Tehát, senki se figyel rá. Csontokon tapos. Belsőségek úsznak neki. Ketten egy-egy sarokban. Egy pedig kiszámítható körkörös mozgással úszik. Naoko némileg megpróbálja összeszedni magát, vagyis felállni a vértengerben. Mivel a delfin mozgása elég kiszámítható, ezért nem is üldözné. Odafutna, ahhoz a ponthoz, ami mellett a gyorsan úszó, el fog haladni. Így abban a pillanatban, amikor Hachi elsuhan mellette, shunsin no jutsu- val gyorsítana a saját tempóján, hogy utolérje. Persze, ez a gyorsítás nem folyamatos, lévén ez mondhatni egy ugrás, míg mellé kerül. S amint utolérné, az ember hátára ugrana, s ott próbálna maradni. Vagyis... szinte.. lovacskázni, a delfinen. Ez persze nem azért jó, mert játszani akar, akár egy pici gyerek. Hanem azért, mert így közelebb van ellenfeléhez. Olyan közel, hogy ha eme mozdulat sikerülne, s egy pár kör ereje után képes lenne végre nagyjából stabilitásba hoznia magát, ( vagyis nem esik le, két és fél másodperc alatt) a kezében tartott fekete kunai- al vágna bele annak hátába, a gerince mentén. Így megsebezhetné annyira, hogy nehezen mozogjon, s így gátolná a nagyobb cselekedetekben. Talán, még ezzel eleinte el is hitetheti a Hachi-kkal, hogy játszani akar velük. De mindenestre, ez egy jó lehetőség, egy sérülés okozására, vagy szerzésére...

Ootsutsuki Kaguya Hétf. Okt. 30 2017, 15:27

//Kép: XDDDDDDDDD Gratu hozzá, belevaló gyerek vagy. Very Happy

//

Naoko nehezen tűri a megaláztatást, melyet az okozott, hogy a szó szoros értelmében... egy vízilabdának használták. Attól eltekintve, hogy ő egy élő ember, nem pedig egy tárgy, talán most először lehetett része egy korához, illő, normális játékra emlékeztető... szituációnak. Bár talán mégsem, hiszen a helyszín nem az óceán, hanem egy vértenger, tele bensőségekkel és csontokkal. Minden valószínűség szerint egy hullaverem. De egy olyan embernek, vagy inkább egy félembernek, mint Naoko, az ilyesfajta környezet sokkalta otthonosabb, mint egy tópart. Feldühödve, ismét az úszkáló Hachi közelébe megy, majd egy shunshin segítségével közelebb kerül hozzá, mely egyszerűen megy neki, köszönhetően ellenfele kiszámítható, rendszerszerű körkörös mozgásának. A hátára veti magát, mely meg se kottyan Hachinak, sőt, észre sem veszi, majd ahogy a lánynak sikerül stabilan megmaradnia a magát delfinnek képzelő férfi hátán, a gerincébe szúrja a fekete kunai-t. Nem kívánta ezzel azonnal ártalmatlanítani ellenfelét, azonban úgy néz ki, a Roku által rábízott fegyver még élesebb, mint gondolta. Naoko szinte érzi, ahogy a penge, pont ahogy azt már oly sokszor említette "mentora", vagy ő maga is észrevehette, úgy hatol át a húson, mint kés a vajon. Ahelyett, hogy a csontba ütközne, felnyársalja a Naoko alatt levő férfit, és a megalvadt, ragacsos vérbe, mely egy tavat formált köréjük, friss vér folyik. Hachi felüvölt a víz alatt, de hangja eltompul. A közben folyamatosan beszélgető sarokban ülő két másik Hachi hangja hirtelen elcsuklik, és elhalkul. A Naoko alatt levő Hachi vonaglani kezd, majd izgága, mozgásának köszönhetően nemes egyszerűséggel ledobja magáról Naoko-t, aki annyira szorosan fogta a fekete kunai markolatát, hogy az a kezében marad, és ellenfele izgés-mozgásának köszönhetően szinte kihasít egy darabot belőle. Naoko a vízbe esik, azonban könnyedén fel tud tápászkodni, ha akar. Ha így tesz, és nem merül alá a vérben, láthatja, hogy az előzőleg vidáman, önfeledten úszkáló Hachi, üvöltve, és vért köpve kap a hátához, melyből szó szerint hiányzik egy darab. A magasan levő, plafonok réseiben elhelyezkedő Hachik elkerekedett szemekkel, szótlanul figyelik szenvedő társukat, bár az akna fölött álló másik három szemlélőnek a szeme sem rebben. Sőt, Shichi továbbra is szótlanul figyel, San felhúzta az egyik szemöldökét, Roku pedig ismét elmosolyodott a maszkja alatt. Mosolya olyan széles és túlzó, hogy a maszk alatt is könnyedén kivehető, ahogy a szája szinte fülig ér. Még a büszkeség apró nyomai is felfedezhetőek torz arcvonásain.
A sebét fájlaló Hachi kínszenvedése végül abbamarad, és elesik, bár egy darabig még remeg, ezután szószerint, egy vízihulla válik belőle, és megmarad a víz felszínén. Ám, abban a pillanatban, ahogy végleg elterül, Naoko akarva-akaratlanul is pislog egyet, majd hirtelen a halott Hachi hűlt helyét találja, de nem csak az övét... hanem a két plafonon levőét is. Sőt, úgy érezheti, mintha ott sem lettek volna. Mintha megtréfálta volna az elméje, most pedig hülyének nézné azért, mert egyáltalán úgy gondolta, hogy három Hachi volt a teremben. Valóban, ilyen nem létezik... mégis, miért gondolhatta így? Sosem voltak ott, vagy nem? Képtelenség, hogy három létezzen egy emberből. Furcsa érzés keríti hatalmába a lányt, aki nem tudja elhessegetni a furcsa érzést, mely leginkább ahhoz hasonlítható, mintha egy álomból riadt volna föl, és nem tudna különbséget tenni valóság és látomás között.
Hirtelen egy ismerős látvány tárul elé. A fal vele szemben levő pontján egy narancssárga szempár jelenik meg előtte, melyről úgy gondolhatja, hogy mindig is ott volt, és figyelte. A szempárban van valami igéző, és rabul ejtő, a lány minden figyelmét magáénak akarja tudni, és így is lesz. Naoko dermedten, mozdulatlanul áll, nem tudja elkerülni a túlvilági, de mégis szinte természetfölötti nyugalmat sugározó, érzelemtelen szemeket. Ekkor a szemekhez egy fej is párosul, és hirtelen egy férfi lép ki a falból, vagyis nem is kilép, hanem mintha... kifelé lényegült volna. Mintha a férfi a fal része lett volna, vagy egy rajta levő árnyék, aztán egyszerűen csak kivált volna belőle.
Hachi lépett ki a falból, és egy pillanatra ijesztő, érzelemtelen arca egy őszinte mosolyra fakad, szemeiben pedig végtelen kedvesség, és gyermekded pajkosság jelenik meg. A háta mögül két, jóval nagyobb és vékonyabb fekete kunai-t kap elő, mint ami Naoko kezében van.
- Kicsit... ideges lettem. - mondja fülig érő mosollyal. - Gyakran mondják, ha fáj valamim, akkor túl sokat hisztizek... ekkor azt szoktam csinálni, hogy megmutatom nekik, mit is érzek. És mindig jobban sikoltanak, mint én... aztán nevetek rajtuk. De zavar, hogy nem mosolyognak. Nem lelik örömüket a fájdalomban... ezért segítek nekik mosolyogni...
Hachi szemei ekkor tágra nyílnak.
- Te sem mosolyogsz... ez nem jó... nagyon, NAGYON NEM JÓ! - üvölt fel hirtelen, majd szinte emberfeletti gyorsasággal iramodik neked.
Ám a mozdulatai mintha megszakadnának, és ahelyett, hogy láttad volna, ahogy feléd iramodik, hirtelen előtted terem, és föléd magasodik, támadásra emeli két kunaiját, szélesre tárva karjait. Magasságának köszönhetően az egész teste szinte egy élő céltábla lehet számodra, azonban ha nem vagy elég gyors, ő is könnyedén lesújthat rád. Annak ellenére, hogy előzőleg a mosolyod hiányát konstatálta, úgy emeli fel a kunai-ját, mintha egy hegy oldalába készülne szegezni őket. Ha sikerül lesújtania rád, a vállaidba fogja építeni a kunai-kat. De a méretükből, és a vékonyságukból ítélve, valószínűleg azok sem fognak csontba ütközni, hanem áthasítják a vállaidat, egyenesen az izmaidba hatolnak, és nem fogod tudni mozgatni a karjaidat. Ezt nem hagyhatod.
Azonban, mégsem hagy nyugodni az, hogy hiába végeztél Hachival... biztos vagy benne, hogy végeztél azzal a Hachival, aki delfin módjára úszkált... mégis itt áll előtted. Mi történhetett az előbb? Lehet, hogy rosszul döntöttél, mikor alábecsülted az abnormálisan joviális, furcsa fiút?

**Kuro** Hétf. Okt. 30 2017, 23:21

//Signor Francesco Escobar Juan Pablo Del Muerte//

Naoko nem túlzottan értelmesnek mondható mozdulatsora.. furcsa módon, sikerrel járt. A kiszámítható mozgással cikázó mosómedve szerű fiú hátára ugrott... és.. lovacskázott? Nem.. annál ez több értelmet foglalt magában. Közel került prédájához. Egészen közel.. kivégzésére, vagyis megsebzésére készen állva. Várva, hogy véget vethessen ennek az egész furcsaságnak, melybe belecsöppent. Bizonyítania kell, olyanoknak, kiknek kicsit se akarok. Olyanoknak, kikhez nem fűzi semmi, csupán jövőének furcsa madzaga. Ők azok, kik eldöntik majd sorsát.. hogy éljen, vagy haljon. Ha nem felel meg, életét elveszik. Élettelen tetemét pedig az állatok marcangoló ereje elé vetik... Hogy élesre csiszolt fogaikkal, vájhassák ki a lány márványos bőrének minden darabkáját. Szívószálnak használják beleit. Párnának a tüdejét. Sípnak a légcsövét. S cukor bevonatú édességet alkossanak fültőmirigyeiből. Beteg dolog a természet. S ez az egész helyzet. Bár, meg lehet, hogy csupán a hullaveremben hagynák. Megposhadni. Elenyészni. Szétmállani. Egyik megoldás jobb mint a másik. Egy dolog azonban biztos: semelyik halál forma nem szép.. viszont, méltó befejezésül szolgálna haszontalan életének. Megfelelő béklyót adván szánalmas létének. Hibátlan lezárás.. egy fogva tartók nélküli szolga útjának...
A lány, ellenfele hátán ült, s úgy próbált stabilan megmaradni. Nem leesni. Nem meghalni. Hanem képessé tenni önmagát a mozgásra. S ez egy kis idő elteltével.. sikerült is. A mosómedve-fiúnak fel se tűnt. Egyszerűen, észre se vette. Még szerencse. Eltelt egy kis idő, mire Naoko végre olyan helyzetbe hozta magát, hogy a fekete kunai markolatát megszorítva, a pengét jelenlegi szállítóeszköze hátába szúrja. A fegyver úgy tűnt, élesebb, mint azt elsőre gondolta. Egy pillanatra se hitte, hogy képes likvidálni ellenfelét. Mégis, elfeledkezett arról, amit a maszkos mondott neki. Hogy eme kunai, úgy vágja át a csontot, mint kés a vajat. Erre a mondatra pedig emlékezett. Sose feledte el, s ebben a tudatban harcolt. Így sikerült annyiszor diadalmaskodnia. Miért pont most ment ki a fejéből? Tán a túlzott stresszhelyzet okozta? Nem.. inkább az adrenalin túltengése.
A penge nemesi egyszerűséggel haladt át a fiún. Egyszerűen nem ütközött csontba. Szinte átcsúszott mint a bőrön, a húson és az emberi tartóvázon is. Utat tört magának, mindenen keresztül. Felnyársalta az ifjút. A már régi, sok emberből kinyert, összekavarodott vértengerbe, ezúttal úgy adag érkezik. Friss vörösség folyt bele, s hígította a megalvad ragacsosságot. A fiú felüvöltött.. de hangja eltompult. A sarokban lévők elhalkultak. Némasággal figyeltek. Az, kin a lány üldögélt, furcsa haláltusába kezdett. Ficánkolt, vonaglott.. s ledobta magáról a zöld hajút. Naoko lerepült, s mázlijára a kunai nem esett ki kezéből. Eléggé szorította annak markolatát, hogy továbbra is magánál tudhassa az egyetlen számára kiutat, s megmentést jelentő dolgot. A nélkül, csupán egy fog, s karom nélküli ragadozó.. vagyis.. hasznavehetetlen. Kiszolgáltatott. Halálra ítéltetett. A lány szinte kihasított egy darabot a mozgolódó fiúból. eztán esett csupán vele a vöröslő nedűbe. Könnyedén tápászkodott fel, talpa alatt tördelve a hullaverem alkotóelemeit. Ekkor látta meg, hogy az eddig önfeledten úszkáló ellenfele, most kínok kínját éli meg. Üvölt, és dobálja magát. Miközben hátából hiányzó darab helyére tapasztja kezét. Naoko száját mosolyra húzza. Ami letörlődött arcáról, miközben leesett a fiú hátáról. Visszatért, az a furcsa arckifejezés, melyet annyiszor használ. Nevetett. Örült. Belül, igazi büszkeség töltötte el. Magában kuncogott, miközben a vergődőt figyelte. elemelő, s megnyugtató volt őt bámulnia. Látta benne, saját életének folytatását. Boldog volt..
A nála szintekkel magasabban elhelyezkedő személyek mind más-más arckifejezéssel néztek le rá. Egyedül a maszkos arcán (már amennyi látszott belőle) lehetett felfedezni némi büszkeséget.
Végezetül, a szenvedő fiú hátraesett.. s egy ideig még vergődött a vértengerben. Fetrengett, kapálódzott. Majd, egy igazi vízi hullává vált, s csak lebegett a nedű felszínén. Mozdulatlanul. Egy üres báb képében. Eltűnt belőle az élet mindennemű formája. Naoko pislogott... csupán egyet, és azt is gyorsan tette. De mire szeme újra a tetemet figyelhette volna, addigra az eltűnt.. mintha ott se lett volna. Eztán tekintetét mihamarabb a plafonra szegezte. Kereste a másik kettőt.. de azok is, hasonlatos módon szívódtak fel. Mintha, sose léteztek volna. Mégis mi történt?
~ Mi a retkes édes f*szom volt ez?! Hova tűntek azok a nyáladzó mosómedvék?! Szórakoztok velem? Mi féle kib*szott játék ez? Mert rohadtul nem vicces! ~ Naoko.. nyugi.. biztos meg lehet ezt magyarázni... nem kell, ok- okvetlen kiakadni. ~ Na, most az átlagnál is jobban irritálsz! Konkrétan azért cses*ődtem ennyit, hogy aztán minden felszívódjon! Felfogtad ezt?! Eltűnt minden.. MINDEN! Tudod mit? Tö*öm ki van már ezekkel! Úgy körülbelül az egész helyzettel.. eltűnik.. de ne tegye! Tolja vissza a büdös képét.. és rendezzük le!~Naoko... ~ Kussolsz törpe!
Eztán egy ismerős látvány tárult a lány elé. Egy narancssárga szempár. Olyasmi, mint amilyet még az emlékképben látott... talán.. mégse az őrült nőhöz tartozott? Vagy ha mégis.. akkor talán csak keveri a mostanival. Olyan, mintha mindig is ott lett volna. Végig figyelte? Igéző volt tekintete.. magával ragadó. Naoko- t, is rabul ejtette. Szinte egy másodperc töredéke alatt vonzotta be. A lány dermedten.. mozdulatlanul állt, s csak bámulta a narancssárga szempárt. Ezt követően, a szemekhez egy arc is kapcsolódik. Egy férfi vált ki a falból, úgy mintha mindig is annak a része lett volna. Akár egy megtestesült tapétadarab. A mosómedve szerű fiú volt az. Az, aki a előbb még vért köpve vergődött, majd terült el halottan. Akkor mégis, hogyan lehetséges ez?
~ Mi az öreg anyám térde kalácsának a retkes valaga történt itt?! Hogy a rákba került ez ide? Miért nem döglött még meg?!
Egy pillanatra csupán, de a fiú arcára egy kedves mosoly ült ki. Talán ez rémisztőbb is, bármely nézésnél. A kedves mosoly. A pszichopaták ismérve. Hiszen.. senki se mosolyog okvetlenül. Majd háta mögül előkapja saját fekete pengéit... s itt veszi kezdetét.. az igazi problémák sokasodása..
Először egy kedves mosoly keretében kezd bele, kicsit sem édes mondandójába. Inkább volt rémisztő. Nagyon is megdermesztő... minden mondat, amely elhagyta száját. Az egészet, egy üvöltéssel zárta le.. s szinte emberfeletti gyorsasággal iramodott a lány felé. Ki, a fiú mondandója hallatán, csak újfent elmosolyodott. Még, hogy ő.. ne vigyorogjon? Ugyan.. bolond kijelentés. Ép eszű ember nem mosolyog sokat. De Naoko kicsi sem épeszű.. épp ezért, szája szinte mindig füle közelébe van.. mindig, széles vigyor ül képén.. ez az ismérve.. az őrültek egy fő jellemzője..
Mozdulatai, mintha megszakadtak volna a rohamléptekkel érkező fiúnak. S mint egy képszakadás, azonnal a lány előtt termett.. s úgy magasodott fölé. Támadásra emelte ikerfegyverét.. szélesre tárva karjait. Naoko szinte azonnal kapcsol. Konstatálja ellenfele megérzését. S reflexszerűen cselekedne. Nem túlagyalván. Hanem, csupán... ösztönből. Egy jól irányzott mozdulattal döfné bele a gyomrába a fegyvert, melyet a kezében tartott. Mely, az előbb már bizonyította, hogy a csontot is átvágja. Vagy a gyomrára, vagy a tüdejére célozna. Lévén pontosan nem tudja megállapítani, hogy melyik hol van, így tökéletesen nem tudja azokat átdöfni. Csak körülbelül ismeri az ember felépítését. de igazán nem is erre figyel. Sőt, az átszúrandó szerv érdekli a legkevésbé. Sokkal inkább foglalkoztatja, hogy szinte azonnal szúrjon, a hatalmas élő céltáblába, megmentvén így saját magát.. megkímélve így saját életét.. legalább egy kicsit, felülkerekedni...

Ootsutsuki Kaguya Szer. Nov. 01 2017, 14:45

//1. Ki az a Shichi? XD Nem is szólsz, hogy elírtam az egyik nevet? Very Happy

2. Tudod mi történne, ha a számozott bérgyilkosok egymás ellen fordulnának? Belharc.//

A fekete kunai ismét csak könnyedén hatol át ellenfeled testén. Tényleg úgy hatol át a húson és a csonton, mint a kés a vajon. Tudod, minek kell következnie. Vérözönnek. Halálhörgésnek. Esetleg sikoltásnak. Rángatózásnak. Egy újabb élet kimúlik... már talán meg is szoktad. De, aminek meg kellene történnie... nem történik meg. Nem következik be. Sőt... ha felnézel Hachi arcára, a szája nem lefelé, hanem fölfelé görbül. Mosolyra fakadt. Egy fülig érő, őrült mosolyra, melyben megvillantja fehér fogait. Narancsvörös szemei tágra nyílnak. A fogai között egy halk kuncogást ejt meg... majd őrült nevetésben törik ki. Ha megpróbálod kihúzni a kunai-t, nem sikerül. Meg akadt valamiben. A csontban...? Nem. Az nem lehet. Felnyársaltad az ellenfeledet... valami... megfogta. Ha kicsit kikandikálsz Hachi mögé, láthatod, hogy... egy másik, ugyanolyan őrülten mosolygó Hachi ragadta meg a kunai-t, puszta kézzel. Az egész teste csurom vér, de sérülés nem található rajta. Egy klón? Egy másolat? Nem számít. De nem tudod kiragadni a kunai-t a kezei közül. Ő is nevetni kezd. Ekkor őrült hahotázás hallatszik a terem minden pontjából. A fal mentén szinte felsorakoztak a Hachi-k. Ugyanazon ember szakasztott másai, mind ugyanazzal a 8-as tetoválással a szemeik körül, mind ugyanolyan pózba helyezkedtek, és mind ugyanúgy nevetnek.
Mögötted is, a vértengerből sorra kelnek fel a Hachi-k. Már egy kész hadsereg áll körülötted, és őrült nevetésük szinte kakofóniába torkollik. A vértenger alatt levő holttestek is megmozdulnak, és lassan kikelnek a vértengerből. Mind úgy néznek ki, mint Hachi. Egyikük csak egy koponya, melynek egy részén egy apró húscafat van, bőrrel együtt, egyetlen narancsvörös szemmel. Ez a fej egy gerincoszlopban végződik, és pusztán lebeg a vízen, de a koponya szájmozgásából ítélve, ő is nevet. A vér finoman fodrozódik az állkapocs nevetést immitáló mozgásának köszönhetően. Sorra kelnek fel a szörnyűbbnél szörnyűbb sebeket kapott "zombi"-Hachi-k, néhányukból csak darabok hiányoznak, míg másoknak egész testrészeik. Egy különösen groteszk példány úgy kel fel, hogy a folyadéktól feldagadt testéből szinte kiöklendezi fonnyadt belső szerveit. A rémálomszerű látványt csak tovább fokozza az, hogy mind nevetnek. Őrülten, vígan hahotáznak, mintha olyan viccesnek találnák a szenvedésüket...
És bármelyik szemébe nézel, mindig megdermedsz egy pillanatra. Azt sem tudod hova nézz, hogy biztonságban legyél. Minden, tele van Hachikkal, ugyanazon ember szakasztott másával. Mindegyikük elővesz egy fegyvert, vagy egy ugyanolyan fekete kunai-t, mint ami a fickó kezében van akit leszúrtál, vagy egy csontdarabot emelnek ki a vízből, az egyik Hachi még a gerincoszlopban végződő hahotázó koponyát is felkapja fegyver gyanánt.
Az egyetlen, aki nem ragad fegyvert, az a veled szemben álló mögött levő Hachi, aki a tenyere között fogta össze a kunai-dat, és valamilyen hihetetlen oknál fogva, meg is tartja azt. Mind nevetnek, és nevetnek, miközben aki távolabb áll tőled, közeledik feléd. Az eddig pók módjára falhoz tapadt Hachi-k mind egyenként csobbannak vele a vértengerbe, kiragadott fekete, hosszúkás kunai-kkal. Kinézetük és fegyvereik ugyanolyanok, mint az előtted levőnek.
Ha felnézel a bámészkodók irányába, nem nagyon változott semmi. Shi még mindig fapofával bámul, Roku mosolya még szélesebbre váltott, San pedig csak rázza a fejét. Ha segítséget kérsz, vagy hozzájuk szólsz, nem válaszolnak neked. Egy egész hadsereggel állsz szemben. Fogalmad sincs mennyi lehet körülötted, de száz biztosan. Ekkor, a veled szemben álló megragadja a kezed, és azzal a kunai-d markolatát is, mely most a hasában van, és ő egészen a nyakáig húzza a pengét, ezzel szinte félbehasítva a saját testét. A belei kibuggyannak testéből, és térdre esik, nevetés közben pedig vér szalad ki a szájából. A mögötte levő Hachi hirtelen a kezeire néz, és rájön, hogy ujjait levágták... és némán bámul maga elé egy pillanatra... majd újra nevetni kezd. Ettől a jelenettől eltekintve a helyzet változatlan, mindegyik Hachi feléd tart, és valószínűleg tudod, mit akarnak: végezni veled. Hogyan tovább?

//Vezesd le a harcot a megszámlálhatatlan mennyiségű Hachi-val szemben. Mindannyian kettő-kettő fekete kunai-t tartanak a kezükben vagy egy fegyvernek használható csontot melyet a víz alól szedtek össze. Mindegyikben közös az, hogy amikor támadni készülnek, nem mozdulnak, hanem hirtelen előtted teremnek. Mindannyiuk magassága megegyezik az eredetivel (akármelyikük is legyen az), de a harcmodoruk kiszámítható. Nem használnak jutsu-kat, és egyikük sem jön ki a falból, mind, egész végig jelen van. Egyikük sem beszél, csak non-stop nevet, még akkor is, hogyha leszúrod őket, és a víz alá estek, vagy meg kellene halniuk. A posztodat ott fejezd be, hogy az ÖSSZES Hachi-t legyilkoltad. Magad sem tudod, hánnyal állsz szemben, de az viszont bizonyos, hogy az összes megjelent, és nem lesz több.//

**Kuro** Vas. Dec. 31 2017, 02:28

//Erre.. már nem igazán tudok mit mondani ><" Nagyon sok millió bocsánat a késésért.. brutálisan sokáig húztam... nem terveztem eddig.. ><" A minőségért is bocsánat.. borzalmasan kiestem a karakterből.. nehezen ment a visszarázódás^^ De még élek o.o és megpróbálok majd kevésbé sült-csiga módján írni a jövőben :"D //

Közel már a vég, a játék vége. S csak most fog eldőlni a kimenetele. Az, hogy ki lesz majdan a győztes, s ki nevet a végén. Nincs tovább, tényleg lezárul mindjárt. Ennyi volt, ezek már az utolsó lépések. Az összes sakkbábú feladta szolgálatát, minden taktikát kijátszottak. Az összes játékpénzed a banké, minden ingatlanodat elvették, s jelenleg is csődben úszol. Itt a vége. Lábad, s kezed alig bírja, mindjárt összeesel. De még van egy lépésed.. Most dől el a sorsod. Ha rosszat ad a világ, vérvörösségbe tenyerelsz, majd testedet magad alá gyűrőd. Kiestél, vége. De a labda még nálad... ne add át.. ne hagyd, hogy ellenfeledé legyen.. Dobj, s találd el célpontod. Érd el, hogy ő essen ki.. győzz. Ragadd meg az ütőt.. s nyerj. Alakítsd át az ő dobását.. az ő támadását a saját előnyödre.. ez itt egy játék.. Az összes játék legnagyobbika.. Végkifejlettje. Most mutasd meg, mit tudsz.. mert itt nincs újrakezdés. Ha vesztesz, meghalsz. Ez itt, az élet keserédes játszmája.
A lány, akár egy pánikmozdulat.. egy reflexcselekvés, úgy szúrta bele az előtte magasodó ellenfelébe a kunai-t. Az pedig, ahogy eddig is, most is jó szolgálatot tett. Úgy haladt át a húson.. akár forró kés a vajon.. csontba nem ütközött.. útját nem gátolta semmi. Egyenesen szelte át az emberi test minden porcikáját.. vért akart.. Még a fegyver is. De eme mozdulatsort, nem követték vöröslő vértengerek hadai.. Se halálhörgések fülsértő zajai. Egy életet se ontott ki eme cselekedet.. sőt.. még közelebb sodorta önmagát, saját vesztéhez. Szinte azonnal nézett fel eztán ellenfele arcára. Várva, hogy láthassa majd rajta a félelmet, s a lassankénti elmúlás fájdalmát. De semmi sem vetült ki annak arcára. Sőt.. mosolygott. Szája őrült vigyorra kúszott, egészen füléig. Szemei tágra nyíltak.. Narancsvörös írisze, csak még rémisztőbb képet adott lényének. Miközben fogai között halk kuncogás préselődött ki. Eztán az enyhe nevetés őrült kacajba torkollott.
A lány megpróbálta kihízni kunai-ját ellenfele testéből.. az pedig megakadt. Nem tudta kihúzni.. a fegyver nem mozdult. Mégis miben akadhatott meg? Mibe szorulhatott volna bele, ha egyszer már felnyársalta őt? Ekkor kicsit hátrált.. De nem is sokat.. És a magas mosómedve szerű mögé tekintett.. Ahol, akárcsak egy tükörszobában, megpillanthatta ugyanazt az őrült mosollyal néző férfiút. Az fogta meg a kunait.. Az ragadta meg puszta kézzel a pengét. Őrült.. zavarodott.. nem normális. Egész testét vér lepte el.. De sérülés testén nem volt. De ez betudható annak, hogy egy hatalmas vértenger közepén álltak. De ez mellékes. A fontosabb, hogy a zöldhajú leány, még most se bírta kiragadni a fegyvert a kezei közül. Akárhogy húzta... haszontalan volt. nem jutott vele előrébb... nem ért vele semmit. A második Hachi is nevetni kezdett. Őrület.. őrült játék ez. A furcsa kacaj hangzott fel ekkor, a terem minden pontjából. Émelyítő. Mindenhonnan szólott, a zavarodott hahotázás... borzalmas volt. Mindenhonnan... a fal mentén.. A vértengerből.. a kacagás nem halkult... Sőt.. egyre több és több lett. Hachi-k léptek ki a falból, s emelkedtek ki a vértengerből. Egy kész hadsereg emelkedett már, s zárta közre a még mindig kunai-ába kapaszkodó lányt. Mindenhonnan.. még a holttestek is.. lassan emelkedtek fel.. s az ő szájuk is.. nevetett. Mind nevettek. Borzalmasan néztek ki. Némelyik csak egy darab volt.. nem is teljes ember. Horrorisztikus jelenet volt az, mely a fiatal shinobi szeme elé tárult. Ijesztő.. kínkeserves.. Pár dolog mégis közös, az összes szétesett, s egyben lévő mosómedve szerű lényben. Mind nevetett... s mindben ott volt az a mámorító, s magával ragadó narancsvörös szempár. Groteszk... gusztustalan látványt nyújtanak darabokban lévő, s cafatokra szedett lények.
- Hát ez k*rva jó – sínylik ki egy halk nevetés ~ Naoko... ne szólalj meg.. jönnek.. s megölnek. Meneküljünk. Miért vagyunk egyáltalán itt? Ezek meg akarnak ölni minket. Darabokra fognak szaggatni... könyörgöm... menekülj.. – Ooo cunci... nyugi van... maximum meghalunk... de ez meg miért kavar fel annyira? Legalább játszunk még egy jót ~ Naoko... könyörgöm... félem a halált.. ne ölj meg minket... én még élni akarok.. még szabaddá akarok válni.. még érezni akarom... – Pont most akarod ezt megbeszélni? Hányszor mondjam el kedvesem... a szabadság, csupán egy tudatállapot, mely leláncol s fogva tart. Én pedig ezt magasról leszarom. A halál pedig... biztos jó cucc... tehát, ha itt ér el minket a kaszás... állok elébe.. legalább játszottunk még utoljára.. ~ Ne halj meg... ne engedem, hogy megölj mindet - Ezt nem te döntöd el édes...
a furcsa... groteszk lények.. Továbbra is csak nevettek. Saját magukon. Kínjaikon, fájdalmaikon.. mindenen, amin csak lehetett. Tébolyító.
A lány, akármerre is nézett, szeme egy pillanatra mindig leragadt. Megakadt egy-egy narancsvörös fényben ingó szempárban. Borzalom. Nem tudott már hová tekinteni... mindenhol leragadt egy pillanatra. Mindegyik szempár magával ragadta. Sehol sem volt biztonságban. Mindenhonnan figyelték őt. Nem volt képes így normálisan lereagálni semmit..
A Hachik... mind mind ismerős fegyvert ragadnak. Vagy épp csupán egy csontot... lényegtelen is, hogy mit.. Egy a fontos.. felfegyverkeztek.. csatához készültek... Sehogy sem volt ez így jó már..
Az egyetlen, kinek kezében továbbra sem volt már harci eszköz, az a lánnyal szemben álló mögötti személy volt, ki még most sem engedte el a fekete kunai-t. Mind csak nevettek. Nem is tettek mást.
~ M...Miért nevetnek? Fejezzék be... fáj tőle a fejem... ne nevessenek.. csönd legyen.. Elég volt! ~ Kushadj! Szétcseszed az idegeim! ~ De hallom őket.. hangosak! Túl hangosak.. nem bírom már... meg fogunk halni! ~ Ha rinyálsz akkor tuti... szóval kussloj már!
Egy egész hadseregnyi ember az, ki most a lány ellen fordult. A felszínről lefelé bámulók még mindig változatlanul állnak.. segítséget semmilyen formában nem nyújtanak... Borzalmas... Végzetes.
Nem sokkal ez után, az éppen Kuro fölé magasodó fiú, megragadta ellenfele kezét, majd szépen felhúzta nyakáig a pengét. Félbehasítván ezzel saját testét. Belei kibuggyantak, s térdre esett... Továbbra is csak nevetve... nevetve saját kínján. A mögötte lévő, csak némán bámult lemetszett ujjaira... majd újra hahotázásba kezdett. Ezek őrültek. Tébolyultak mind.
Az összes Hachi csak közeledett. S mindnek egy dologra fájt a foga.. Végezni akartak a lánnyal... vérét akarták ontani.. kivégezni... teljesen... Megölni.
~Megdermeszt a tekintetük... rideg... félek.. ~ Magával ragadó... dermesztő.. ebben biztosak lehetünk... de nem kell minden esetben rájuk nézni... hallom őket.. nevetnek... a szagok elenyésznek a vértócsában. .de a hangok nem. Még ezek az ugyanolyan... Monoton kacajok is megkülönböztethetőek.. még nyerhetünk.
A lány lassan felállt.. Legalábbis amennyire tehette. Kezei szabadok voltak már, s újra nála lehetett a fekete kunai, mely már többször is bizonyította szolgálatát~~. Aztán nyakon szúrta magát egy kanállal.~~ Előtte még ott állt, az ujjak nélkül kacagó fiú. Ő volt az első.. vele kezdődött minden. Ő volt az első, ki a lány előtt termett, s támadott is volna azonnal, még ha ujjai nem is igazán voltak. Narancsvörös szemei megbabonázták a zöldhajút.. De nem adta fel. Ha csak egy pillanatra is, de lefagyott... majd azonnal folytatta. Amennyire csak tudta felemelte a kezében tartott fegyvert, s a létező leggyorsabban szelte vele ketté a nevetőt. A penge most is oly könnyen haladt át a fiú húsán.. s vágta őt majdnem teljes egészében át. Ő volt a könnyű ellenfél.. ő még nem tudott támadni... s csak most jött a neheze...
Rengetegen jöttek.. s azt sem várták meg, hogy az egyik összerogyjon, s meghaljon. Csak jöttek... Sorozatosan. S mindannyijuk egy másodpercre megdermesztette a lányt. Kegyetlen egy játék volt ez. Mindegyik ellenfél kezében fegyver volt... s pillanatok alatt teremtek a lány orra előtt, arra várván, hogy leszúrhassák. Gyilkos lények voltak ezek mind. Mégis egyként támadtak. Oly kiszámíthatóan, és egyszerűen. halált akartak, arra éheztek. Vágyták ellenfelük életének kioltását. de azt nem adta magát. Most még nem. Őt csupán feltüzelte a halál gondolata. Éltette életének vége. A harc öröme. Neki ez egy játék. Az élet játéka. A szabadság előszele. Egy szórakozás, melyet most kell kiélvezni.. mert ha vége, többet nem idézhető vissza,. A lány, a kármennyire is meg volt illetődve.. akármennyire is félt most.. Nem volt képes feladni, vagy véka alá rejteni örömét. Neki a félelem, egyet jelentette a boldogsággal. Így ő szája is mosolyra kúszott... s halk nevetést préselt ki fogai között. Ő is játszott... s még nem tervezett préda lenni... Még nem tervezte halálra adni fejét. Még az ő kezében is ott volt a kés...
A megszámlálhatatlan mennyiségű Hachi, egyre inkább csak jött. Mind egymás után. A lány előtt teremtek, s készültek szúrni. De nem volt olyan egyszerű préda ő, mint hitték. Megvágták... megszúrták.. de sosem halálosan.. Belei se akartak még kikívánkozni. Valami nem volt rendben a világgal. Valami baj volt. Eddig a legkisebb mozdulattól is felszakadt a sebe.. Most viszont.. semmi sem történt. Furcsa volt és szokatlan.. .de mégis.. ez is erőt adott neki a további küzdelemhez.
A megannyi Hachi termett hirtelen a lány előtt. Mozdulataik mégis lassan megtanulhatóak s kiszámíthatóak voltak. Csupán magával ragadó tekintetük volt rémesen zavaró. Naoko azonban minden tőle telhetőt megtett. Jó fenevadhoz méltóan, szemével mindig ellenfele mozdulatait figyelte. Ki akarta azokat tanulni. Mint egy vadász, ki előbb kitapasztalja prédája mozgását, a könnyebb lecsapás érdekében. Figyelte t, amikor csak tudta. Ám ez nem egyszer sérülésbe került neki. Megvágták karját, s vállát is. A Hachik egynegyede ugyan már eltűnt.. de még így is rengetegen voltak. A lány, amikor csak tudott, kapcsolt, ahogy bírt. S Úgy vágta félbe, szúrta le, vágott bele ellenfelébe, ahol tudott. Ott ütötte, vagyis vágta, ahol csak érte. Mindent megtett saját bőrének mentése érdekében. De ő sem bírhatta örökké. Hamar elfáradt a folyamatos tempót diktáló küzdelemben. Ütések, rúgások, szúrások, döfések és folyamatos kitérések. Túl sokan voltak, egyetlen parányi élet ellen. Erősebbek voltak, mint a zöldhajú eddigi ellenfelei. Gyorsak... szinte kikövetkeztethetetlen volt a mozgásuk. Úgy teremtek orra előtt, hogy gondolkodni se volt idege. Egy másodpercre nem fújhatta ki magát. Csak jöttek és jöttek. S a lány mindent megtett... ahol érte, ott szúrta le őket.
Nagy ára volt már annak, hogy képes legyen kikövetkeztetni mozdulatait a megannyi érkező Hachinak. De ismerte már harcmodorát, s támadási stílusát. Bár, akármennyire is próbált, nem tudott elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy megakadt mindig mikor az egyik szemével találkozott tekintete. Naoko olyan volt, akár egy dühös állat. Agresszíven, fejevesztetten csapkodott s vagdosott. egyre inkább hiányzott belőle, a rá amúgy se jellemző megfontoltság. Csak eszeveszetten, ahol érte ott vágta ellenfelét. Élni akart. Élni, s nem is akart mást tenni. ez lebegett szeme előtt. Mind végig. S ezért küzdött.. mosolyogva eme játékban. Még nem adta fel teljesen létezését, habár ő nem igazán félte a halált. ellenben másik felével, aki minden megjelenő Hachinál, csupán sivított egy halkat. Már kevesebben voltak... de még mindig nem fogytak el.
~B*sszák meg! De komolyan.. már rohadtul irritálnak.. hogy vájódna ki a foguk abból a retkes állkapcsukból! ~ Naoko.. ~ Pofád lapos!
Egyre idegesebb volt már. Még mindig nem akartak elfogyni. S csak jöttek és jöttek.. Végeláthatatlanul. S mind megdermesztették.
~ Hallom őket... kevesebben vannak.. de... elveszik a gyors cselekedet előnyét... b*sszák meg! ~ Naoko. .nyugi..
Probléma volt ez.. s.. Naoko nem gondolta ezt se túl. Zavarta, hogy megdermesztik a szemek.. így csupán becsukta sajátját.
~ Te idióta! nyisd ki a szemed.. nem látsz! ~ De hallok... egy érzékszer elég a jó vadásznak.. ~ Naoko! ~ Kussolj!
A lány, már reflexből tudta a mozdulatot. Szinte alig irányította ő. Annyit gyakoroltatták vele, hogy már tudta. Koncentrált a hallására.. Fülébe koncentrálta chakráját.. felesősítve hallását.. átverve a sorsot. A vak vadász, még nem jelent egyet a tehetetlennel. Ő most hall.. Mindent. S akármennyire is nem nevezhető igazán shinobinak. .akkor is az. Akkor is begyakoroltatták vele ezeket a vackokat. S amit haszontalannak vél, nem is használja. De ezt most a ragadozó fegyvere.. A hallása. Hallja a nevetést. A vér fodrozódását... a csontok ropogását, a fegyverek karmolását, az ízületek kattogását. Erősen... De mégis megkülönböztetetten.. hallja a nevetéseket. Ismerte már a mozdulatokat.. kifigyelte azokat. S ha gondolkodni nem is gondolkodik. Ösztönből cselekszik, most is. Hallja, s érzi a történéseket. Megérzéseire s egy ép érzékszervére támaszkodik. Hallja, amint előtte terem ellenfele.. hallja annak nevetését.. s mozdulatát.. amire képes. Mint egy jó vadász.. kiismerte prédáját.. s vadul utána kap. Testében vágást ejt, s így egy újabb Hachi esett el. Egy újabb a sok közül. De még így sem fogytak el. Ám, így már nem dermedt meg... végig bírta vinni, amit elkezdett. Vadul, s folyamatosan támadta az elé kerülő, szinte ugyanolyan mozgással megáldott mosómedve szerű fiúkat. S akármennyire is nem akartak elfogyni.. számuk mégis csökkent. Egyre kevesebb kacaj zengte be a területet. Egyre kevesebben hahotáztak kínjaikon. Jöttek, ott teremtek, támadtak.. tán néha sikeresen is.. majd kínok között nevetvén süllyedtek alább a vértenger mélységeibe.
A lány már fáradt.. Túlzottan is kimerült. Nem bírta örökké a harcot. De már kevesebben voltak.. Jóval kevesebben. Fáradtan szuszogott, miközben fogai még mindig a kuncogó hangot engedték sejleni. ugyan elhaló volt már.. de mégsem véges. Narancsszínű szemei tágra nyíltak.. hófehér bőrén izzadtság csillogott... a vértől összeragadt tincsei kócosan lógtak összezárt szemei elé. Kimerült. .de még nem adta fel. Hajtotta a nyerés íze.. s az élni vágyás mámora. Még küzdött. Még harcolt a sorozatosan elé kerülő ellenfelekkel. De azok csak jöttek, s gyilkoltak. Egyre figyelmetlenebbé vált, miközben a hihetetlen mennyiségű Hachi, már megszámolhatóvá csökkent. Így azok már, akármennyire is kevesebben voltak, könnyedén vágták meg. Ugyan leszúrni nem igazán tudták, mert nagy nehezen, de még képes volt kitérni előlük, nem minden sérülést úszott meg.
Fájdalmasan. Szenvedve. A rosszul lét kerülgette. De még bírta. Alig tíz Hachi maradt.. Melyet szám szerint pontosan nem bírt megállapítani a fáradt vadász.. Mindössze hallotta, hogy egyre kevesebben nevetnek. Utolsó erejéből vágta még át, a neki pihenőt nem igazán hagyó ellenfelek testét. Sorozatosan... Folyamatosan. Míg azok lassan.. tényleg lassan... de végre elfogytak. Egy maradt már csak, mely hangos nevetések közben termett azonnal előtte, s készült leszúrni a lányt. A test elfáradt.. a lélek is.. a leányzó nem bírta már soká.. megfáradt. Szemét még kinyitotta, egy pillanatra meg is dermedt, ahogy újra találkozott a narancsvörös tekintettel. De gyorsan kapcsolt.. Még utoljára.. s a penge éles, fekete kunai-al, lesújtott még egyszer. Utoljára. Átvágva vele az utolsó kacagó Hachit-t. Ki majdnem, hogy kettészakadva, saját kínján még nagyokat nevetve omlott a vértenger alá. A nevetések abbamaradtak. A terem elhalkult...
~ Vége? ~ Azt csak hiszed gennygombóc... ~ De.. ~ Most fogjuk csak igazán megszívni...

**Kawajiri Satoshi** Csüt. Május 03 2018, 21:03

//Kötelező bélvicc: amint látod, visszatoltam a belem. :3
Komolyra fordítva a szót: bocsánatodért esedezem a rendkívül hosszú késésért, remélem ez a poszt, és +30 chakra csak úgy grátiszba kárpótol a majdnem fél éves reagnélküliségért.//
Felírva a késés chakra. 205+30=235 ~ Jiraiya

Hogy is kezdődött mindez? Egy átlagos, szürke, unalmas hétköznapnak indult. Apád, pont, mint egy megunt játékot, nemes egyszerűséggel áruba bocsátott, és rabszolgaként tengetted az életedet. Már-már el is fogadtad sorsod, amíg nem vált minden, amit addig ismertél, még egyszer, a lángok martalékává. Az, aki felforgatott mindent, és elindított téged azon a vérgőzös, dühvel és bosszúvággyal diszített úton, ugyanarra a névre hallgat, mint az egyetlen ember, aki mellett embernek érezted magad. Roku. Ez a név most már többet jelenthet neked, mint valaha, hiszen az egyetlen biztos pontot jelentette az életedben amíg rabszolga voltál, most pedig, hogy végre szabad vagy, az oka annak, amiért az lettél. Ugyanez az ember, a bőrmaszkos, sovány bérgyilkos volt az, aki elvitt téged a társaihoz, azzal a céllal, hogy közéjük tartozhass, és szembeszállj sorsoddal. Hogy visszaadhasd a világnak, amit tett érted... és persze azért is, hogy tápláld a benned rejlő fenevadat. A testben, melyet kollektíven Kuro-nak hívnak, két tudat létezik, akik folyamatosan viaskodnak azért, hogy élhessenek. A szolgalelkű, félénk lány kiegészítve egy vérre szomjazó bestiával. Ez a két külön tudat még is egy, gyönyörű, ámde furcsa egészet alkotva vette fel a harcot azzal az elkerülhetetlen igazsággal, hogy az élet csupán egy börtön, mely rabigába hajt. Mindkettejüknek más elképzelése volt a szabadságról, más céljaik, álmaik voltak, de mégis, egy közös gondolat egyesítette őket: az életben maradás.
Kuro és Naoko életük eddigi legszörnyűbb megpróbáltatásain mentek keresztül, melyek egy hullaveremben végződtek. Az eleve bensőségekkel és csontokkal borított vértengerben most még több holttest találhatott örök megnyugvásra. A vérrel és húscafatokkal borított tested szinte beleolvadt a környezetébe. Most először, igazán, úgy érezhetted, hogy élsz. Azt, hogy kiérdemelted, ami adatott neked. Küzdöttél, harcoltál... és nyertél. Diadalittas sikerélményed azonban kérészéltű, hiszen a Sors, mint mindig, olyan kegyetlen... és oly igazságtalan...
Kinyitod a szemed. A vér fémes íze, és annak megigéző illata eltűnik, nehéz, fáradt tested ismét könnyeddé, és légiessé válik, de mégis úgy érzed, mintha száz emberrel harcoltál volna. Ahogy feleszmélsz, ismét a négy bérgyilkossal találod szembe magad. Az impozáns San, a titokzatos Shi, a bohókás Hachi, és az egyre rejtélyesebb Roku, mind téged bámulnak. Hachi áll hozzád a legközelebb, pontosabban fogalmazva előtted guggol, és amint meggyőződött arról, hogy visszanyerted az eszméletedet, leveszi tenyerét a homlokodról.
- Láttátok? - kérdezi a fiú, akinek a nyolcas szám van tetoválva a szemei köré, melyből kifolyólag leginkább egy mosómedvére emlékeztet téged.
- Láttuk. - feleli San, de csak és kizárólag azután, hogy egy megvető pillantást vetett Roku-ra.
Ez a pillantás nem volt annyira undorral teli, mint akkor, amikor csak beléptél a szobába. Most már inkább úgy tűnhet neked, mintha San azoknak az Ochidáknak az arckifejezését viselné, akik meg voltak győződve arról, hogy hibát követtél el, de aztán bebizonyosodott, hogy mégsem te voltál a ludas. De utána persze sosem vallották be, hogy tévedtek. Sőt, inkább kivárták, amíg tényleg hibázol, hogy utána a megszokottnál jóval kegyetlenebbül torolhassák meg azt, ezzel kiköszörülve a büszkeségükön esett csorbát. Talán valami ilyesmire számíthatsz San-tól is... és talán hamarabb, mint hinnéd.
- Nos, Zéró. Remélem nem gondoltad, hogy komolyan hullákat tárolunk a konferenciatermünk alatt. Ha tényleg így tennénk, akkor hűtve tartanánk őket, nem pedig egy véres masszában. Elvégre is, a hullák előbb-utóbb lebomlanak. Hiába vagyunk bérgyilkosok, azért annyira nem vagyunk termékenyek, hogy áldozatainkkal egy akkora termet tölthessünk meg, mint amekkorát Hachi mutatott neked. - mondja Roku, a jól megszokott köntörfalazásával.
- Azaz, egy genjutsuban voltál. Ugye nem hitted, hogy tényleg harcolni fogunk? Akkor nem tudtam volna szundizni. - mondja vidáman Hachi egy fülig érő mosollyal.
Ahhoz képest, hogy Hachi ilyen joviálisan jelentette ki, hogy az, amit te eddig élet-halál harcnak gondoltál, valójában csak egy tétnélküli show-műsor volt, még mindig nem változtat azon, hogy a küzdelem, melyet oly elánnal és odaadással vívtál, felesleges volt. Úgy néz ki, egyik rabigából a másikba kerülsz, annak ellenére, hogy gyakorlatilag már nem vagy rabszolga. Mindig valaki játékszerévé válsz, vagy így, vagy úgy... ez vajon dühít téged? Vajon csak nevetsz? Csalódott vagy? Bizonyára attól függ, jelenleg ki van elől... mert annak ellenére, hogy csak egy illúzió volt, neked igazinak tűnt. Igazi tapasztalatot szereztél belőle. Talán önbizalmat is. Talán... reményt is.
- De, mind láttuk, amit Hachi eléd tárt. Elvégre, mi is ott voltunk az illúzióban. - teszi hozzá Shi.
Egy kis szünet után, San töri meg a csendet.
- Rendben. Elismerem, van benned potenciál. Még ha csak egy illúzió is volt, akkor is végeztél száz emberrel. Első kézből tudom, Hachi mennyire tehetséges a genjutsuban, így, valóban kiváló teljesítményt nyújtottál. De... - San ekkor egy pillanatnyi szünetet tart. - Nem elég kiválót ahhoz, hogy a belső körbe kerülhess. Ahhoz ennél sokkal többet kell nyújtanod.
Tipikus. Annyira tipikus. Még több teszt. Nem bizonyítottál még eleget?
- San... - kezdene bele Roku, de San felmutatja a kezét, jelezvén a társának, hogy még nem fejezte be.
- De, Roku ragaszkodik hozzád, tudom is én miért. Hachi és Shi kedvelnek téged... szóval, ha szavazásra bocsátanánk a dolgot, nagyon úgy néz ki, hogy veszítenék. De úgy vélem, az én beleegyezésem is szükséges ahhoz, hogy beléphess a belső körbe. Legyőzni százat Hachi illúzióiból tényleg kiváló dolog... de nem rendkívüli. Ahhoz, hogy átugorhasd a ranglétrát, és egyből közénk kerülhess, valami olyat kell felmutatnod, ami különbbé tesz az átlagtól. Ami megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy ide tartozol.
Ekkor San megropogtatja az ökleit, és egy sokat sejtető félmosolyt küld feléd. Már biztosan tudod, mi következik.
- Nem várok el lehetetlent. Három percet adok neked. Ha addig kibírod ellenem anélkül, hogy úgy végeznéd mint a Hachi-k a genjutsuban, bekerülhetsz közénk. Ha, képes vagy akár egy sebet is ejteni rajtam, még el is ismerem, hogy tévedtem, és gondoskodom arról, hogy amíg itt tartózkodsz, mindent megkapj, amit csak a szemed-szád kíván, legyen az bármi. - ezután San a bőrmaszkos társára néz. - Nos, Roku?
- Ha ragaszkodsz ehhez a színjátékhoz, legyen. Biztos vagyok benne, hogy Zéró képes rá. Elvégre... végzett Nanával. - jelenti ki Roku, miközben alig láthatóan mosolyog rád a maszkja alatt.
- Nana már rég elvesztette a józan eszét, és egy ideje nem is harcolt. Még fénykorában, és épelméjűen sem volt a legtehetségesebb közülünk. Jelenleg azonban, én vagyok a legtapasztaltabb a belső körből. Én végeztem el a legtöbb küldetést. Én öltem meg a legtöbb embert. Te hánnyal végeztél eddig? Kettővel, hárommal? - teszi fel a kérdést San, majd egy drámai hatásszünet olyan folytatja. - Én már több emberrel végeztem, mint ahányszor levegőt vettél mióta megszülettél, és ahányat még fogsz, mire meghalsz. És hidd el, ha most nem kerülsz be közénk, hosszú életed lesz... melyet vegetálva töltesz, egy kórházi ágyban, magad alá piszkítva. Az olyanoknak mint te, meg kell tanulniuk, hogy a mi a szakmánk nem játék. Háborús időkben, a gyermekek maradjanak otthon, és bízzák a harcot a született gyilkosokra. Te, nem vagy született gyilkos. Téged, csak a körülmények tettek azzá, ezért harcolsz úgy, mint egy veszett, sebesült bestia. Én azonban...
Ekkor San elmosolyodik.
- Nézd meg magadnak. - jelenti ki, majd egy határozott mozdulattal, az egyik lábával a földre dobbant.
Nem lenne túlzás kijelenteni, hogy az egész terem megremegett a hirtelen erőkifejtéstől. San másik három társa reflex szerűen hátrébb áll, még az amúgy lusta Hachi is gyorsan szedi a lábát. Ha már lábak, amint San megemeli az övét, mellyel a földbe taposott, láthatod, hogy a stabil, betonpadló megrepedt. Tényleg ekkora ereje van, vagy ez csak valami trükk...? Egy bizonyos: ez lesz az eddigi legnehezebb feladatod. Ez a próbatétel, melyre eddig vártál... és végre élesben vagy. Most, végre megbizonyosodhat, tényleg érdemes vagy-e a szabadságra, vagy a sors megtagadja tőled azt. Itt az ideje még egyszer, és utoljára bizonyítani, és végre megmutatnod, hogy szabadnak születtél, és az is maradsz, legyen az akár fenevadként, vagy valami másként. De jelenleg, talán éppen a fenevadra van szükséged.
Amennyiben nem csinálsz semmit, San hihetetlen gyorsasággal rohan feléd. Biztos vagy benne, hogy futni kezdett, hiszen ahogy a lába a földet éri, az egy hatalmas, jól hallható, és érezhető robajjal is társul. Ennek ellenére, mikor egyet pislogsz, mindig jóval közelebb van hozzád, mint lennie kellene. Hatalmas karjával feléd nyúl, és ha nem ugrasz el, akkor egy mozdulattal, a fejednél fogva taszít a falba. Amennyiben elugrasz, van esélyed az ellentámadásra... de biztos lehetsz abban, hogy San nem fog félvállról venni, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy sose kerülj be a bérgyilkosok közé. De hiszen... erre szükséged van. Ez kell neked. Azért, hogy végre visszavághass. Azért, hogy végre te lehess a vadász... és mindenki más a préda. De most, még egyszer utoljára, fel kell venned a préda szerepét, hogy aztán, végre, egyszer s mindenkorra, vadásszá válhass. Ehhez azonban, egy nálad sokkal szörnyűbb fenevadat kell legyőznöd.

//A fogalmazási hibákért elnézést, kicsit kijöttem a gyakorlatból. A helyzet adott, ha bármi kérdésed van, ott a PM vagy a facebook. Eddig gyönyörű szép játékot láthattam, csak így tovább, ugyanis már nincs sok hátra. Smile

//

**Kuro** Kedd Jan. 22 2019, 20:07

//HÚÚÚÚÚÚÚHA... na szóval előre is elnézést a post minőségéért. Több mint egy éve nem írtam a karival és eléggé kiestem a szerepből vagy mivan Neutral

//

Óvatosan bánj a szavaiddal. A szavak vágnak, csípnek s harapnak. Egy szó.. öl. De vigyázz... Mert nem mást bánt. Nem mást vág, csíp s harap. Csupán téged. Megégeti nyelved, felszakítja ínyed.. Kitöri fogaid.. Betömi torkod. S a végén.. A saját szavaidba fulladsz bele. A torkodig hátraesett nyelvedbe. A gyomrodba lassanként lehulló szuvas fogakba. A lyukakba.. melyek szájpadlásod tetején.. lassan egyre inkább rothadnak el. S olyan leszel, mint egy sétáló hulla. De csak belülről. Csak te látod a bomlásod. Csak te érzed a bűzt. Csak magad vagy halott. Csak a tükörbe látod opálosan csillogó szemeid. Csak te hiszed el. Csak te bomlasz.
Mert tudod... megvan a hangod, ahhoz, hogy átformálj egy nemzetet. Mondd.. Miért csak magadat teszed tönkre? A szíved.. Hangosabban szól, mint egy oroszlán. Dobbanása betölti a teret. Dallamosan.. Ütemesen. Mondd. Miért nem hallatod a hangod? Meg van a fényed.. harcolj az árnyékokkal. Ne hagyd, hogy bekebelezzenek. Ne hagy, hogy ugyanolyan sötétté olvasszanak, mint amilyenek ők. Tűnj ki a fényeddel. Ragyogj, mint sötét szobában a gyertya. Mint éjjelben a tábortűz. Mint erdőben a szentjánosbogár. Tűnj, ki mint morajló vizekből a nyugodt hajós. Mint vakok közül a félig látó. Mint tengerek mélyén a lámpáshal. Legyél más. Legyél olyan, amilyenre vágytál. Ölts színeket a korom helyett. Éld az életed. Ne hagyd, hogy más megkeserítsen. Ne hajtsd, rabigába a fejed. Hisz megvan a hangod, hogy átformálj egy nemzetet. Akkor magaddal miért nem teszed ezt? Ne idomulj, mint erdőben a kaméleon. Ne várj a szivárvány végi aranyra. Ne hidd, hogy egy hullócsillag majd magával hozza álmaid. Vegyél egy mély levegőt. Nyugodj meg.. s harcolj a sötétséggel. Harcolj magaddal. Harcolj a benned uralkodó erőkkel. Harcolj a hanggal, mely feladásra kényszerít. Küzdj az önmegvalósításért. Ne hagyd, hogy magadat taposd el. Ne hagyd, hogy saját szavaid bűze árassza be tested egészét. Élj az élettel.. s a benne rejlő lehetőségekkel. Legyél te magad, s ne mások. Sose hagy, hogy a világ megmondja, ki vagy. Mert te vagy a pipacs a rózsamező közepén. Ezernyi gyönyörű között az átlagos. De az ezer.. akármilyen szép is.. unalmas. Az egyedüli pedig különleges.. és pont azzal fog kitűnni. Pont az teszi gyönyörűvé. Szóval hallasd a hangod. Engedd ki szavaid, tedd magadévá a világ minden kincsét! Megvan benned a fény.. harcolj az árnyékokkal...
Csend. Csend s hullabűz. Vérben tocsogó lábak. Tetemeken lépkedő talpak. Szétszaggatott ruha. Haláltól bűzlő összeragadt hajtincsek. Egy csukott szempár. S egy ezekhez tartozó gazdatest. A lány lihegett, akár egy kutya. Fáradtan szagolt bele a hulláktól ékes terembe. Szája még egy gyér mosolyra kúszott, de az egész fáradt volt. Naoko.. a gyenge tudat.. túl régóta volt magánál. Túl régóta uralta a fényt. A lelket. A teret. A testet. Azt, ami egy emberben, csak egy van. Az a fény, az az érzés... mely a szemen keresztül az agyba kúszik. Az a mámorítóan édes érzés.. amely mégis vakít. Ez a fény.. s ez a lélek. Most Naoko nézhetett ki még ezen az égető narancssárga szempáron. Ő állt a tettek mögött. Az ő lába ázott a vöröslő folyadékban. Ő mosolygott. S ő fáradt el. Még ha a test bírná is a megpróbáltatást.. a fenevad nem. Ő egy gyenge jelenség. egy gyenge jelenség, ki még nem tanulta meg uralni az agyat, s a testet. Nem tudja energiáját kellőképp módosítani. Mert miként is van ez? Agyunk.. egyes részei, másért felelősek. A beszéd, s a test mozgatásáért.. az éppen elöl lévő felel. A gondolatokért, pedig ketten... megosztott részen. Az egész egy olyan furcsa összeköttetés. Amit az elöl lévő lát, s érez.. azt a másik is... mivel mindez átsugároz a másik oldalra. Hiszen ők ketten egyek, s mégis felosztottak. Nehéz ezt elmagyarázni. Még nehezebb megérteni. De a lényegen nem változtat. Naoko még nem képes tökéletesen kezelni ezt a bonyolult szerkezetet. Az ő tudata.. sajna nem túl nagy részt foglal el, az elme hullámvasútján. Így.. lassan érezte, elmúlt az ő ideje. Pihennie kell.. mert senki se tudja, milyen játékot űzne velük eztán a szervezetük.
~Nyertünk... cica.. érted ezt? ~ Naoko.. te.. meg akartál ölni minket ~ Mackó.. tudod, hogy sose tennék olyat. Amúgy is megdöglünk egyszer... de most előbb kockáztattam az én életem, mint a tiéd ~ Szopjál szöget.. ~ Aztakurvaélet! Ezzel most kurvára beoltottál nagyi... ~ Gyűlöllek.. ~ Ezt te se hiszed el.. ugye? Nyuszifül, megmentettem a segge, már megint. Az előbb ki könyörgött még azért, hogy segítsen neki az erős fenevada? Ki? Hát biztos nem a Marika néni, hanem te... cunci. Szükséged van rám. Szükséged van a vakmerőségre. S arra, hogy elérjem az álmaid. Kellek neked mint zsírosbödönnek a dörzsi szivacs. Csak ismerd be... imádsz ~Kizárólag te imádod magad..
Naoko.. egy tévképzet. Valaki, aki megmenti a gazdatestet. Akit Kuro szervezete az ép elmemegóvására kreált. Sajna.. nem teljes sikerrel. Mégis.. ez a sötétség. Ez a betegség. Ez.. a kínlódó tudat.. emiatt él még.. szóval.. a védelmi mechanika.. s a természet ma is győzelmet aratott.
A lány kinyitotta szemét, hogy megcsodálja művét. De az oly’ mámorító, vöröslő tenger, s a hentesáru.. mint eltűnt. Mintha.. soha nem is létezett volna.
~Ohh, hogy szopjatok szöget! ~ HÁH!
Naoko kicsit fellélegzett. Teste újra könnyed volt. Mint amilyen ezelőtt. S bár tudata fáradt volt.. mégse érezte azt, hogy végtagjait ezernyi fémgömb béklyózza. Teste szabad volt. Tudata pedig túlterhelt. S újra látta, a körülötte álló bérgyilkosokat. Kik fokozatosan tették tönkre életét.. s szervezetét. A mosómedve fiú, lassan elvette kezét a lány homlokáról. Majd egy rövid párbeszédet kerekített le, idegölő társaival.
„Zéró” a név, a szám.. amely úgy hasított át a lány fülei között, akár egyhegyes, s mégis vékony tű. szó szerint fájt neki, Érezte a maró érzést.. amit ez okoz. Ez nem az ő neve... nem az.
~Ohh hogy b*sznák ketté a seggetek, te elvetemült fogkefemaradványok. Hogy rágná ki a csótány a gyomrotokat a helyéről és petézné szarrá az agyatokat, hogy aztán még ép tudattal kövessétek végig testetek lebomlását! Remélem beledöglötök a genjutsutokba ~jaja! ~ Na te meg viharsebesen fejezd be a gengszterkedést!
Naoko... egyre idegesebb lett. Feje vöröslött. De tudata nem volt elég erős a mozdulathoz. Kuro tartotta a testet. Akár egy leláncolt fenevad, úgy állt ott a lány. Nem volt elég erős, hogy szembeszálljon a gazdatest akaratával. De annyira nem is volt gyenge, hogy át kelljen adnia helyét. Egyszerűen csak... megfeszült izmokkal állt ott... s várt.. amíg fogva tartója nem lazít a pórázon.
Hallgatta, amint ecsetelik, hogy még mindig NEM ELÉG jó. Egyszerűen sose lesz az. Sose lesz képes megfelelni. Most se volt képes rá. S a zöldhajú leányzó.. erőből összeszorította fogait.
„Te, nem vagy született gyilkos. Téged, csak a körülmények tettek azzá, ezért harcolsz úgy, mint egy veszett, sebesült bestia.” Ez a mondat. Annyira bántó akart lenni. De igaz. Talán a legigazabb dolog amit valaha is a lánynak mondtak. Ő nem született harcosnak. Ő túlélőnek született. Túlélőnek, kit anya nélkül nevelt egy részeg bérgyilkos, ki még erőszakos is volt. Ohh.. néha túlzottan is. S tulajdon édesapja adta el a rabszolga kereskedőknek. Bírta, amíg rávésik a billogokat. Bírta, amint ráégnek csuklóira a jelek, akár a tehenek seggére. S túlélte. Aztán túlélte a nemeseket. Azok minden kívánságát. A büntetéseket s az elvárásokat. Nem halt bele. S amikor bezárták. Amikor megsérült. Amikor a lelke már nem bírta.. a bestia életre kelt... s ő lett az.. ki megvédte gazdáját. S a túlélőből.. harcos lett.
S a lány.. hirtelen egy újabb feladat elé került. Túl kell élnie 3 percet egy olyan emberrel szemben.. akinek talpa alatt megremeg a beton. Szóval... ez nem normális. Kuro alig fogta fel ép ésszel amit hallott. A lány üres tekintettel állt. Hisz kívülről nem látszott, az épp irányításért való küzdelem. Naoko fáradt volt. De nem adhatta át az irányítást.. Mert Kuro kezében.. Biztos, hogy meghalnának.. így kitartott, s kitart.. ki tudja meddig...
Azonban nem maradt túl sok idejük a gondolkozásra.. a melák megindult a lány felé. Pislogásonként túl gyorsan, túl közel került.
~Naoko... menj-menj-menj! ~ Igenis drágám...
Azzal a lány megpróbált kitérni a férfi hatalmas mancsai elől. A lánc elengedett... s a fenevad szabad lett...
-Shikyaku no Jutsu- Suttogta alig hallhatóan. Majd a fenevad, előtört. A lány, akár egy sebzett állat, úgy érezhette magát. Érzékei élesebbek lennének, csak úgy mozgása... gyorsabbá válna.. mint a benne rejtőző vadállat. A technika kicsit meggondolatlanná teszi a használót.. de ez egy olyanra is érvényes.. aki alapból meggondolatlan?
Naoko.. az ösztönök embere. Lassan, s még inkább. S mit tenne egy ilyen ember.. melák ellen? Akár egy nagydarab állat ellen.. mit teszel? Kiszúrja a szemét. S Naoko is ezt akarja tenni. Először is összezavarni a testes de bolond embert, egy számára is kiszámíthatatlan s gyors mozgással, amit akár még shunshinnal is gyorsítana ha úgy kívánja. S a fekete kunaial, utána rátámadni az elefántra. Ahol éri, ott vágná. Úgy ahogy tudja. Kiszámíthatatlanul. S amikor úgy érzi, szemét is megpróbálná kiszúrni. De, csak mint minden okos préda.. akkor, ha biztosnak érzi tetteit. Az elsődleges szempont azonban a túlélés.
~ Naoko.. Védj meg!

Színtisztázás:
Naoko Kuro

**Lanmao** Kedd Jan. 29 2019, 22:31

Lanmao Kalandmesteri Mesélés: Kuro - Ciklus

[Can you feel that?]

Egy szimbólum hatalmas erőt hordoz magában.

Egy jelkép, egy eszme, egy érzés, s még megannyi tartalom, mire egyként gondol mindenki, kinek tekintete csak rá téved. Egy erős jelzet - legyen az billog, cégér vagy csak egy falu címere, - képes egy pillanat alatt magával ragadni egy ember figyelmét, s kik birtokosai, azok a szimbólum alatt élik életüket: általa emelkednek fel, vagy buknak a sötétségbe. Mert egy jel örök életünkre szól, s ugyanúgy lehet áldás, ahogyan egy átok.

Kuro elmerült a sötétségben...

[...]

Ismerős érzés lett úrrá rajta. Ismerős, émelygő érzés.

Talán nem is csak egyszer élt át ilyesmit: révületből, a semmiből felébredni. Egyáltalán nem érezte végtagjait, sőt, egész testét sem. Mintha csak egy zsibbadt porhüvely lenne, miből külső ingerek nélkül, a tapintás érzékszervét elveszítve tekintene ki. Ébredésének pillanatában azonnal tápászkodott volna fel. Feszítő érzés robbant lüktető mellkasába, a rémületnek azon fajtája, mely pánikszerűen tör az emberre. Mintha csak egy álmából riadt volna... Egy hosszú, fájdalmas és rémséges álomból.

Egyszerűen nem érezte kezei és teste nyomán a puha, de annál koszosabb matracot.

Testében tombolt az életben maradás ösztöne, hiszen az utolsó épséges pillanatában az életéért harcolt. Így nem csoda, hogy felriadva, azonnal mozgásba lendült, agya veszélyt jelzett, holott szinte semmit sem látott. Testét az a robbanásszerű félelem késztette őt cselekvésre. Zilálva fordult le az ágyról, s mindez oly' gyorsan történt, hogy gondolkodni, vagy megnyugodni sem volt ideje. Ahogyan felriadt, már emelkedett is fel, fordult is le, de nem érzett semmit. A földre került, s az ágyát látta, ahogyan az apró, rácsos ablakot is az felett és nem tudta nem észrevenni a macskaköves padlót, minek hidegségét abszolút nem érezte.

A teste bizseregni kezdett.

Félelemtől felhevült lehelete páraként gomolygott tova, fogai egymásnak ütődve vacogtak. Izmait megfeszítve próbált meg felállni, de nem volt rá képes. Négykézláb tudott csak feltápászkodni, a fejét is alig bírta megtartani, akárcsak az újszülött kisgyerek. Körbenézésre esélye sem volt, s egy idő után nyaka is elernyedt. Arra kényszerült, hogy a köveken támaszkodó kezeit nézze. Körmei koszosak, töröttek, véresek voltak, csakúgy, ahogyan a bőre is. Bal csuklóján ott díszelgett a "0" míg a jobb csuklóját fásli takarta el. Ahogyan észrevette, a fásli alól fájdalmat kezdett érezni.

Az első dolog volt, amit az ébredése óta a testével érzett.

A fájdalom, mi örök társául szegődött, most is itt van, hiszen mindig számíthatott rá. Ám Ő sosem jár egyedül... Ahogyan a jobb csuklójában fellángolt a kín, lassan elkezdte érezni azt a rekkenő hideget, mi kómás állapotában átjárta az egész lényét. Most, hogy teste újra működésbe lépett, a hideg ellen kezdett dolgozni. Minden erejével azon volt, hogy átmelegítse az áthűlt lányt, s ezáltal a kínok kínját hozta el a számára.

Mit tehet az ember, hogyha a saját teste is ellene dolgozik?

[...]

Az alatt az egy óra alatt a lány megdermedt az érzéstől.

A rákövetkezendő fél órában vissza tudott mászni az ágyba, bár még mindig nem tudott körbenézni. Ahogyan teste felmelegedni kezdett, úgy szűnt meg a hideg fájdalomcsillapító zsibbasztása. Kuro arcát, karjait, lábait, rég beforrt sebeit, mellkasát, hátát, derekát, az egész lényét éktelen fájdalom vonta uralom alá. Nem emlékezett semmire és minden közül a feje hasogatott a legjobban. A sérülések lila, vörös, barna és zöld foltok átmenetes, szinte egész testét megfestő képében jelentek meg. Alig volt egy érintetlen felület a lány testén, de nem tudott rájönni, hogy mikor és hogy hogyan szerezte őket.

Utolsó emléke, hogy az a monstrum feléje tartott.

Semmi több, s akárhogy próbált visszaemlékezni, feje csak annál jobban fájt. Most pedig, miután sikerült másfél óra múltán visszaverekednie magát az ágyba, újabb fél óra telt el, amit sikerült ájultan eltöltenie. Ezúttal nyugodtabban ébredt, de még mindig nem változott semmi ami a fájdalmait illeti. Ahogyan nyelvét végigfuttatta ajkain, érezte, hogy cserepesre vannak száradva, de volt ott még valami más is. A jobb hátsó fogai közül egy hiányzott és kettő a bal hátsók közül. Helyükön duzzadt, lüktető, szabálytalanul forrásnak induló íny maradt. Az egyikből mintha még mindig kiállt volna a foggyökér, vagy esetleg egy fogszilánk. Ez fájt a legkevésbé az összes sérülése közül.

[...]

Órák teltek el, miket Kuro alvással töltött.

Ezúttal nem elájult, csupán elnyomta őt az álom. Amikor utoljára becsukta a szemét, még odakint világos volt. Fény szűrődött be azon a rácsos, kicsiny ablakon, de most, mikor szemeit újra kinyitotta: sötétség mindenhol. A holdfény tompán beszivárgott ugyan a hideg "sziklaverembe" de az vajmi keveset ért. De legalább a szürke falak látszódtak és most már képes volt könnyebben mozgatni a fejét. Mintha csak egy ómódi börtöncellában lett volna. Az ágy, a zárka rácsaitól a legtávolabbra eső fal oldalával párhuzamosan volt elhelyezve az ablak alá. Az ablakkal szemben pedig ott volt a rácsos oldal, mely egy sötét folyosóra nyílt. Kuro számára a rács túloldalán lévő terület láthatatlan volt, teljesen sötét. Annyi fény sem jutott oda, mint a zárka rácsok mögé eső területére. Mintha a rácsokon túl vége lett volna a világnak, pedig éppen, hogy ott kellett volna kezdődnie.

Nem tudott aludni a hidegtől, de a fájdalom végül elnyomta.

[...]

A reggel meleget hozott magával.

Jóleső napsugarak verődtek vissza a szürkés kőfalakról, s Kuro most már mozogni is képes volt. Legalábbis korlátozottan. Képes volt felülni és megmozdítani a végtagjait. Kinyitotta száját, hogy megmozgassa állkapcsát, s az nagyokat ropogott. Fájdalommal járt, testét pedig nehéznek érezte.

Jobb csuklója égni kezdett.

Ránézett és reflexszerűen nyúlt volna hozzá, ám ekkor...

- Á-á-ááá! - Egy magas, dallamos hang zendült fel a nappali fényben is félhomályos folyosóról, s Kuro azonnal felnézett. Egy alak állt a folyosó hideg kőfalának támaszkodva néhány fáklya takaró fényében. A fáklyák mögötte égtek, így teljesen árnyékba borították az alak arcát és testét. Körvonalai mégis egy magas és vékony testalkatú férfiról árulkodtak. - Én nem tenném. Még csúnya az a seb. Hagyd begyógyulni. - Mondta, miközben a hangja még mindig enyhén dallamosan ugrált fel s alá. - Mond csak: hogy érzed magad? Jobban vagy már? Fel tudsz állni? - Lökte el magát vállával a faltól. Teste mellett eddig úgy tűnik, hogy egy sétapálca volt, mert most a kezében fogva azt kezdett el Kuro felé sétálni, mintha csak arra várna, hogy a lány megpróbálja az imént említett mozdulatot.

Az egész fickó annyira ismerős volt...

A játék 2017. 04. 20.-tól egészen 2019. 01. 22.-ig tartott. Ebbe az időtartamba beletartozik a karakterrel való inaktivitásod is ami majdnem egy évig tartott. Ez kb nyolc hónap volt. Így is majdhogynem másfél évig tartott a játékod és ez idő alatt egyáltalán nem kaptál a játékért jutalmazást, éppen ezért egy 13-as skálán foglak értékelni. (kb 21 hónap a játék időtartama, ebből 8-at volt inaktív a karakter, így 13 hónap maradt ami aktív játékkal telt el, ezért hónaponként 1-pont adódik hozzá az értékelési rátához.)
________________________________________
Eltelt időre: +50 Chakra [kb2 év a kaland hossza; kb1.5 év folyamatos játék]

Késések: Megkaptad rá a kárpótlást.

Játék Minősége: 13/10
Élvezhetőség és cselekmény, mi a játékos érdeme is. Úgy tudom, hogy a mesélőd könnyen tudott neked írni, jól reagáltál a kialakult helyzetekre és végig olvasva a kalandot, az én személyes véleményem, hogy a lehetetlen helyzetekben is igyekeztél feltalálni magad megtartva a karakter személyiségét. Azonban a "cselekvés" dologra kitért egyszer a mesélőd, hogy ne félj cselekedni, ezért figyelembe véve az ő közbevetését, nem adhatom meg a maximális pontszámot.

Szerepjáték Minősége: 13/10
Személyes véleményem szerint jól hozod a karaktert és olvasva a többi karaktereddel való játékot, csak nagyon minimális átfedést látok a karakterek között. Sizu és Kuro között fellehető egy nagyon kevés hasonlóság, de hát ez érthető ha csak a hátterüket is nézzük. A játék közben a mesélőd közbeszúrt néhány megjegyzést, amiben a szerepjátékod hibáira hívja fel a figyelmet. Ezt figyelembe véve nem adhatom meg a maximális pontszámot.

Írás Minősége: 13/13
Nagyon szeretem ahogyan írsz, jól tudok vele azonosulni és óriási, hogy a kaland eleje óta mekkorát fejlődött az írásod. Ezekben mások is osztják a véleményemet, így megérdemled a maximumot.

Technikahasználat: 13/12
Igazából szerintem a lehetőségeiddel éltél, nagy technika repertoárod nincs, így ez is rendben volt.

A kitartásért: 13+3/16
Nos, nem láttam még ennyire hányattatott sorsú karaktert. Olyan érzésem volt olvasni az egész kalandot, mint végig nézni, ahogyan egy szegett szárnyú madár beesik az éhező vadkutyák vermébe. Tehát ja. Ezen kívül a felhasználó is komoly megpróbáltatásokon ment keresztül, a mesélőd nem semmi kalandot és nehézségeket gördített eléd, amiket vagy sikerült megoldani vagy nem, de végül is mindig írtál és mentél előre. Az pedig, hogy reklamáció nélkül kb két évig voltál játéktéri jutalom nélkül a karakterrel az megint csak piros pont.

Összesen: 111 Chakra --> 290+111=401 Chakra
Taijutsu pontokat nem szívesen adok, mert a karakter pontosan a gyengesége miatt egyedi, viszont olyan nehézségeken ment át fizikailag is, hogy nem lehet nem adni Taijutsu pontot amiből így +10TJP üti a markod. --> 67+10=77 Tjp

// Tobiramával és a mesélőddel egyeztetve +3 Választható, a chakraszintednek megfelelő technikát választhatsz még a jutalmazás mellé. A chakrát Tobirama fogja felírni, ellenőrizve a pontozás jogosságát is. //

Felírva ~Tobirama

**Kuro** Vas. Feb. 03 2019, 02:38

~Naoko ~Sínylett fel a csendben, egy elhalóan halk, fiatal hang. Vékony volt.. s erőtlen. Úgy szólt, mint az anyjáért fohászkodó gyermek könyörgése. Egy olyasvalaki hangja, aki vár a megmentőjére. Vár a felszabadítójára. Vár a csodatévőjére. Vár arra a valakire, aki feloldozza a láncai alól. Aki kimenekíti béklyói alól. Mert nélküle... nem élné túl. Mert nélküle nem lenne senki. Mert nélküle, ő csak egy megrökönyödött, tenni képtelen.. senki. Egy tudata vesztett tudat. Egy elme nélküli elme. Egy élő szövet, kiből hiányzik a lélek. Az a lélek, aki előremozgatja a testet. Aki élni tanítja az élettelet. Beszélni a némát, járni a bénultat. Ez a valaki hiányzott most a lány szavaiból. Hiányzott neki az oly’ régóta vele lévő megmentője. Aki kisegíti a bajban. Az a személy, akire átruházhatja az összes rosszat és fájó emlékeket. Mindent, ami csak kín s fájdalom az ő lelkében. Így működik eme test. Így működik eme rendszer. Eme szervezet. Egy fájdalommal teli lét, ki nem képes az önfenntartásra. Az agya létrehozott valakit, aki majd képes rá. Ez a természet.. tökéletes védelmi mechanikája.
~Naoko..?~ De még mindig nem szólt senki. A lány elméjében néma csend honolt. S kopogott szüntelen. A csend fájdalmasan visított fülébe. Elenyésző sivítás kapott lángra tudata legsötétebb bugyraiban. Olyasfajta fádalommal ellátva a gazdatestet, melyet csak ritkán érzett. A magasan csengő, szűnni nem akaró csengés. Egy olyan frekvencián mely összezavarja a vadakat, s behódoltatja a szelídeket. Kuroban, mind a két személyiség fellelhető. Így ő, a fájdalom minden fokát átélte. A néma csend sikolya.. olyan fájdalmas tud lenni. Amikor az összes végtagod.. fáj. Bár a lány nem érezte testét. Nem érezte az anyagi világot. Nem érzett semmit. Üresség ölelte körül gondolatait. Üresen csengő, némán zajongó végtelen feketeség. Fantomfájdalom volt az csupán, mely kínozta őt. Mely átjárta teste minden bugyrát, s olyan feszítő volt, mintha csak ki akarna törni bőre alól. Mintha a kínok kínja arra várna, hogy a test börtöne szabadjára engedje a világban. A világban, ahol nincs semmi. Az ürességben.
~N..Naoko?!~ Továbbra is néma csend. S a semmibe révedő csengés. Nem kapott továbbra se választ. Az üresség volt az egyetlen társa. A lány nem érezte az anyagi világ semmilyen javát. Nem érezte a levegőt, a fényt, az illatokat s a teret. Nem nyomta testét semmi. Hisz testét se érezte. A kezei, a lábai. Mintha soha nem is lettek volna. Füle nem volt, mégis zajokat hallott. Szeme sem volt, mégis szinte megvakította a sötétség. Minden.. zavarba ejtően üres volt. Mintha csak lebegett volna. Valahol az elméjében. Valahol a saját kibogozhatatlan, kusza fantáziavilágában. ~Milyen sivár.. ~ A lány elméjének gyönyöre... igazából nem is létezik. A kibogozhatatlan, pszichológusok számára is rejtett édesség.. igazából a nagy semmi. Egy véget nem érő üresség. Melyet sikolyok töltenek be. Ez egy anyagtalan világ. Ahol nem létezik semmi. Még a tudat se S a hang, amit a süketek hallanak, igazából egy tévképzet, melyet azért generált.. hogy ne őrüljön bele. Mert az üresség émelyítő Fájdalmas és torkot maró. Mert úgy fáj érezni. Úgy fáj érezni a semmit. Ezt a magával ragadó ürességet. Amibe minden ép elméjű beleőrülne. Hiszen nincs mit enni, nincs mit csinálni. Nincs hová nézni, nincs mit tapintani. Épp ezért olyan tébolyult ez a hely. Mert itt mindent lehet és semmit se. Mert ez a kavargás Kánaánja. Ez az a hely, ahol a bolond szabad lehet, s nem kötik még saját adottságai se. Itt nem fél önnönmagától. Itt csak a végtelen.. üresen csengő feketeség várja. Ez az igazi otthon. Az igazi mentsvár. Egy őrült elméjében, nem egy kibogozhatatlan színes erdei ösvény vár, mágikus lényekkel. Egy őrült elméje üres. S mégis tele van. Csordultig van a saját szabályaival, s a saját sötétségével. Lelkének színével. Eltelítődik a fájdalommal. Mindazzal, amit egy ép tudat nem lenne képes feldolgozni. Hiszen ez egy összeomlott rendszer. Egy képzelet nélküli álom. Ez a valódi téboly...
~Naoko!~ Kiáltott kétségbeesetten a lány. De a hang nem válaszolt. Létezett egyáltalán valaha? agy ezt is csak beképzelte? Ezt is csak bemesélte? Lehet, hogy mindvégig.. egedül volt? ~ Naoko válaszolj!~ S a csend továbbra is sikított ~Naoko ez nem vicces! Szólalj már meg! Mi ez az egész? Mi történik velünk? Naoko.. félek. ~ Csuklott el a vékony hang.. de válasz továbbra se érkezett.
Émelygés. Zuhanás. Fájdalom. Fény. Becsapódás. Fájdalom. Riadalom. Fájdalom. Ébredés. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom!
Hirtelen zuhanás rántotta ki a sötétségből a lányt. Egy hatalmas esés vezette testéhez. Mint amikor valakit visszarántanak álmából a valóságba. Egy hatalmas éles fájdalom.. s a sikítás abbamaradt. Újra a fájdalmas csend lett úrrá mindenhol. Kuro földet ért, s mint a gyermek ki először lélegzik fel, úgy szívta be sikítva és hirtelen az oxigént. Újra érezte, hogy lélegzik. Érezte, amint testét átjárja az élet. Érezte, amint van teste. Kezeire s lábaira nehezedő terheinek súlyát. Érezte testében minden fájdalmas vonzását. Érezte, amint egy pillanatra megszédül. S érezte, hogy a világ fényét most csak saját szemhéjai takarják el. Újra érezte: él.
Majd egy pillanat se telt el az anyagi világba érkezéstől... addig, amíg teste feleszmélt gazdájának visszatértébe; a lány megint elvesztette önmagát. Testének neheze eltűnt. Mintha nem is lett volna. Talán csak beképzelte, s ezt is elméje generálta, hogy éreztesse vele: újra itt van? Talán csak egy tréfa volt, s nincs is teste. Nem tudhatni. Hisz újfent nem érezte. Visszatért a semmi. De ettől a semmitől most zsibbadt. Ez a zsibbadás rántotta vissza őt ide a kínzó álomból. Pánikszerűen érkezett. S reflexből kelt volna fel. Izmai megfeszültek, s összehúzták testét. De az nem reagált. Nem cselekedett. Csak feküdt.. Mint egy rossz viaszbábú.
De ezt nem viselte el. Pánikolt szervezete öntudat nélkül mozgott, s késztette mozgásra a lány által érzéketlen testet. Zihálás.. szinte lihegés töltötte be a teret, amint Kuro lefordult az ágyról, egyenesen a földre. Gyenge teste csak úgy koppant a kemény padlón. Látta az ágyat s a rácsos ablakot. A macskaköves padlót. Elképzelte annak hidegségét. Elképzelte, hogy újra érez. A fájdalmat, ami a gerincébe hasít. S a csontig hatoló maró hideget. De teste a képzeletre nem reagál. Ott feküdt, bénán.. s remélte, a hideg majd utoléri.. de nem tette.
~Naoko!~ Kiáltott fel a rémült tudat. De választ nem kapott.
Teste bizseregni kezdett. Talán a hidegtől, talán a becsapódástól.. vagy akár a vágyódó képzelettől. Nem tudni.. de nem is volt lényeges. Mindenestre feltüzelte a gyáván szemeivel cikázó lányt. Azonnal fel akart állni. Érezni akarta talpa alatt a földet, s a maga 140 centi magasságából látni a világot. De nem volt rá képes. Megfeszült teste csupán négykézláb tudott megmaradni. Úgy tudott csak kúszni. Mint akit szarrávertek, megtapostak.. Úgy, mint egy csecsemő a gladiátorharc után. Gyámoltalan, szerencsétlen.. undorító.
Körbenézni se tudott. Nyaka elernyedt, s előrecsuklott. Kezét figyelte. Koszos, véres s betört körmeit. Felszabdalt csuklóit. A tetoválást.. s a fáslit. Mely alól hirtelen fájdalmat érzett. Rémeset.. mégis émelyítően jót. A fájdalomtól hirtelen boldog lett. Ez egy biztosítás volt számára.. Tényleg él. De igazán. S itt nem ért véget a történet. Lassan érezni kezdett az oly vágyott ideget mely átjárta. S bár teste nem így vélekedet.. ő mégis boldog volt. Hisz érzett. Érezte a gusztustalan hideget, s az ismerős fájdalmat. S a tündérmese itt ért véget. A lány teste a hideg ellen kezdett dolgozni. Minden erejét felhasználta annak felmelegítésére. S az egész világ újra fájt. S minden újra gyenge lett.. halk.. s semmi.
Egy óra dermedtség. Mit tehet az ember, ha csak nem saját elméjével szórakozik. Kuro se tett másképp. Próbálta szóra bírni az eddig élőnek hitt hangot a fejében. Talán egész eddig csak képzelte?
~ Naoko.. kérlek. Szólalj meg.. ~ De csak a csend üvöltött.
A lány lassan visszamászott az ágyra. Érezte amint a zsibbadás abbamaradt. S ezzel együtt érkeztek a kínzó fájdalmak. Egész lényét.. bírhatatlan fájdalom kerítette uralma alá. Sikítani akart. De nem tudott. A kínzás úrrá lett rajta, s szólni se tudott. Csak erőtlenül szenvedett, társát szólongatva.
Nem tudta mi történt. Nem tudta hol van ő. Miért van itt? S... Naoko.. hol van? Emlékeiben csupán a monstrum jelent meg. Semmi más. Se egy kép, se egy hang se egy szín. Csak a lebegés a semmiben.
~élek~ ismételte magában a lány. Majd újra elnyelte a sötétség. S csak lebegett a semmiben.
A következő zuhanásból nyugodtabban ébredt. Hisz már ismerős volt számára az érzés. Reflexszerűen nyalta körbe ajkait. Kiszáradt. Cserepes. Fogaiból is hiányzott egynéhány... semmi se volt rendben.
Eztán aludt. Maga se tudta mennyit. De nem volt jobb dolga. Egyszerűen.. semmi.
Mikor magához tért, az eddigi nappali fényt most a sötétség nyelte el. Minden fagyos volt, s fekete. Szörnyű s émelyítő. A lány egyedül érezte magát.. jobban mint bármikor. Félt. Nem tudta hol van és nem volt kire támaszkodnia. Az egyedüllétmaró kínzása fájt a legjobban. Ez volt az az érzés, mely néhány könnycseppet is kicsikart belőle.
~Naoko.. kérlek.. szükségem van rád.. ~Szipogta elhalóan. ~Élünk.~Szólt az ürességben a sikítás. A hang, amire a lány már régóta vágyott. Az a másik valaki. Az a másik hang. Az a megmentő. Az a társ. S a sötétség, máris nem volt olyan fekete. ~Naoko.. basszus.. azt hittem eltűntél. Nem tudtam mi van veled.. úgy megijedtem ~Tudom szarzsák. De élek, hidd el. Csak elfáradtam. Drágám, órákig voltam elől. Kimerültem. Én is, te is.. és a test is. Én se tudom mi történt vagy, hogy hol vagyunk. De ezt is túl fogjuk élni. Mert nem hagyom, hogy megölj minket. Szóval aludj cica. Megmondtam, hogy szükséged lesz rám. S itt vagyok... nem vagy egyedül ~Nem vagy egyedül...
Ezzel Kurot elnyomta az álom. Megnyugodott, hogy a cselekedni képes fele vele van. S máris nem félt annyira.
A reggel napsugarai kellemes melegséget hoztak magukkal. A lány kinyitotta szemét, s jóleső érzés fogta el. A szürke falak megnyugtatták.
~Mi a fasz történt velünk?~ Élünk. Most csak ez számít.. ~Ezzel a lány felült. Furcsamód.. képes volt rá. Megmozgatta állkapcsát, mely nagyokat ropogott. Körbenyalta ajkait, s óvatosan vállaival is megpróbált körözni. Amennyire csak tudta, átmozgatta végtagjait.
Csuklója rémesen égett. Ösztönösen kapott volna oda, de egy a rácsok mögül szóló hang megállította. Nincsenek egyedül...
A hang dallamos volt. Furcsamód emlékeztette valamire. Legalábbis.. a dallamosan idegbaszó beszéd. Utoljára a rabszolgapiacon hallott dallamos, tenyérbe mászó hangot. Azt a napot sose felejti el. Minden mozzanat.. vakuemlékként él benne. Arról a napról.. mely tönkretette az életét.
~Levegőn jobban gyógyul a seb.. ~Ne okosodjál, bazdmeg...
Kérdésekkel kezdte el bombázni a lányt a furcsa hangú –feltehetően-férfi. Az ember ellökte magát a faltól.. kezében egy sétapálca volt.
~ Annyira hasonlít. De nem lehet. Nem kerülhettem vissza a piacra. Nem lehet. NEM! ~ Nyugodjálmármeg! Idefigyelj hiszticsimbók.. nem fog még egyszer megtörténi! Érted?! Most már kurvára nem az a gyámoltalan négy éves vagy. Most már itt vagyok. Nem történik meg újra.. nem hagyjuk.
A lány a hang felé fordult.
- Pontosan úgy érzem magam, mint akit szarrávertek, majd bebörtönöztek. ~Jujci.. karmol a cicuska – mondta elhaló hangon a lány. Majd megpróbált felülni az ágy szélére. S ott felállni.
~Kérlek.. csak ne te legyél...

Választott technikáim ezek lennének ^^

Kemuryu // Füst Sárkány
Bambuszerdő - Page 3 1000?cb=20151016033446

Bambuszerdő - Page 3 1000?cb=20151016033446

Egy komolyabb erőt képviselő füst technika. A ninja egy füstfelhőt képes sárkány alakjára formálni, mely az ellenfélre ront. Az ereje felér egy közepes erejű szél technikáéval.
Chakraszint: 200
Besorolás: B

Enjū Bunshin // Tömeges Füst Klón
Bambuszerdő - Page 3 1000?cb=20151130215351

Bambuszerdő - Page 3 1000?cb=20151130215351

A sima füst klón technika továbbfejlesztett változata. A ninja képes olyan füst klónt létrehozni, mely nem semmisül meg egyszerű érintésre, csak chakrával való hatásra, fegyvereket pedig egyszerűen átenged magán. Ha a klón megsemmisül a ninja a felszabaduló füstöt képes újra egyesíteni, és akár több tucat klónt is létrehozni belőle. A klónok mindig képesek újraépülni amíg elég füst szabadul fel belőlük, és csak a használót támadva semmisíthetők meg a klónok végleg.
Chakraszint: 300
Besorolás: A
Moderátori Engedélyhez Kötött! (Kivéve Füst Ninjáknak)

Fūton Kaitou // Szél Elem Feloldás

Az alapvető szél feloldás, melynek segítségével létrehozható maga a szél chakra. A segítségével a használó képes a kezei közé került tárgyakat kettészelni, puszta koncentrációval. Azonban legfeljebb ruhadarabokon, papíron, leveleken, köteleken van hatással. A chakrával rendelkező személy fizikai tulajdonságát kis mértékben változtatja: könnyed, légies mozgást eredményez.

Chakraszint: 100
Besorolás: E
Megjegyzés: Alap feltétel bármely Fuuton Ninjutsu elsajátítása előtt!

**Lanmao** Kedd Feb. 05 2019, 12:41

A sötétben lassan lépkedő alak ügyet sem vetett a lány szavaira egészen addig, amíg az meg nem próbált feltápászkodni. Minden tagja sajgott, de meglepően könnyedén megállt saját lábain. Olybá tűnt, hogy a sérülései leginkább csak felületi sérülések, de azokból akadt jócskán.
- Óh remek! - Lépett a rácsok ajtajához, majd egy nagy, csörgő-zörgő kulcscsomót vett elő. - Akkor már tudsz járni. Ez pont jól jön. - Rakta zárba a nagyjából harminc ugyanolyan kulcsot magába foglaló tartóról az egyiket.
Kinyitotta a zárka ajtaját mi keserű nyikorgással válaszolt.
- Induljunk! - Koppantott kettőt botjával és a visszhangra a folyosón egy ajtó kilincse kattant. Mostanra jól láthatóvá vált az arca. Barázdáltabb, gondterheltebb, zavarosabb, fogazata hiányos és elszíneződött, haja őszülőfélben, de ez sajnos ő volt. Az az alak, aki úgy értékesítette őt, mint valami tárgyat a nagyközönség előtt. Már akkor is sokkal inkább tűnt valamiféle porondmesternek mintsem árverésvezetőnek... De most... Most úgy néz ki, mint egy leharcolt bohóc az arcfestéke nélkül.
Két pár láb lépései kopogtak végig a folyosón, végig az alak mellé.
- A kötést majd mi leszedjük nemsokára. - Mosolyogta. - Most pedig kövess minket kérlek. Ellenkező esetben ők visznek. - Nézett a két, nála egy fejjel alacsonyabb, de annál zömökebb férfira, kikről lerítt, hogy azért vannak, hogy ha kell, erővel is kényszerítsék a lányt. - Már azt hittem, hogy várhatunk egy újabb hónapra, de már tudsz járni! Ez nagyszerű! - Tárta szét kezeit kuncogva.

[...]

Akárhogy is, a lány teste fájdalomtól sajgott.
Ha nem akart magától megindulni, akkor a két férfi megindult felé és karjánál ragadta. Legalábbis megpróbálta, de minden bizonnyal sikerült nekik, ugyanis Kuro számára minden egyes mozdulat fájt. Az még inkább amikor megragadták a karját. Egyenlőre még mindig vert helyzetben volt, így ha okos volt, akkor ment magától. Érezte, hogy egyenlőre még nem tudna mit tenni. Ha csak a szimpla mozgás is fájdalmas volt, akkor egy Shinobi-tempó, egy egymást követő akciósorozat talán ájulásba hajszolná.
- Tudod, volt egy hozzád hasonló lány néhány évvel ez előtt. - Mesélte az elől menetelő fickó, miközben botját pörgette kezében. - Elég régen volt. A tiédhez hasonló haja volt és a szemeiben is ugyanilyen sötétség égett. - Sandított hátra jobb válla felett. - Jó sorra jutott. Remélem, hogy neked is szerencséd lesz.

[...]

Szinte már ismerős volt az egész.
A szagok, a folyosók, az érzés. Bár régen volt, s így mintha egy elfeledett rémálom díszletei között járkált volna, mégis felismerte a helyet, ahová annyi évvel ez előtt hozták. Azóta néhány részét felújították, s voltak amik még az előzőeknél is rosszabb állapotba kerültek. Volt ideje megfigyelni a környezetet, hiszen folyosóról folyosóra jártak, mígnem egy morajló embertömeg hangja nem csapta meg a fülét.
- Megjöttünk. - Sóhajtott fel a leharcolt bohóc, majd Kurora nézett. - Nem nyújtod a legszebb látványt, de a véraláfutások idővel elmúlnak. - S mintha valamit meglátott volna a lány arcán. Mint amikor egy jelenség megragadja az emberek tekintetét a férfi úgy mélyült el Kuro vonásaiban és mintha csak ösztönös lett volna, sétapálcája gömbforma markolatát a lány állához emelte és egy kicsit felfelé nyomta, hogy felszegje a fejét. - Furcsa... - Suttogta. - Egész szép kis sztorit találtam ki neked, gyorsan el fogsz kelni. - Azzal benyitott a kicsiny ajtón, mi egy szintén kisebb, sötét szobába vezetett.

[...]

Odabent leültették a másik négy mellé.
A sötétben nem látták egymás arcát és a legtöbben amúgy is arcukat temetve térdükbe, karjaikkal átfogva fejüket gubóztak össze. A negyedik falként szolgáló paraván szélei körül vakító fény tört be a kis helyiségbe, s odakint már a halk duruzsolás orkánná dúsult zaja járta át a termet.
- Hölgyeim és uram... - A műsor elkezdődött.
Hamarosan a kettő nagydarab fickó mellé egy fiatal lány érkezett. Végignézett mindenkin és sorba elkezdte letekerni a fáslit az Áruk csuklóiról. Kuro nem látta, hogy az övéikre milyen jelet véstek, de amikor hozzá is elért a vele egykorú lány, újra üdvözölhette a "Halál" Kanjit jobb csuklóján, mit egyenesen ráégettek a "0" jelre.
A szolgálólány keserű pillantást vetett Kurora. Szemei szavak nélkül is tudták közvetíteni azt, amit érzett: mélységes sajnálatot a lány iránt.

_______________________
Állapot: 30% - Gyorsan elfáradsz még, hiszen az egész tested sajog. Egyszerű emberként magatehetetlennek érzi magát, de talán egy kis Chakra és olyanra lehet képes, amire az egyszerű emberek nem. A kérdés csak az, hogy ez utána mennyire fog kiütközni a testén.

Chakratartalék: 70% - Még nem nyerte vissza teljesen, ugyanis a testi energiái nincsenek rendben az állapota miatt.

// A fuutoin kaitou helyett válasz egy Fuuton technikát merrt a feloldást kijátsszuk Játéktéren Smile

Írd fel a jutsukat az adatlapodra. //

**Kuro** Kedd Feb. 05 2019, 21:57

Nem is figyelt oda. A férfit kicsit sem érdekelte, amit a lány mondott. Az őszinteség senkit se érdekel. Ha megkérdezik: „hogy vagy? „. igazából nem várnak rá választ. Ez is csak az udvariaskodás egyik formája.. semmi más. Csak egy kötelező gesztus, amit lassan de biztosan belenevelnek az emberbe. Elég szar, mi? Valójában nem akarjuk tudni a másik baját, hiszen mindenkinek megvan a sajátja. Valójában, végig azt kívánjuk, bár ne kérdeztünk volna semmit. Az emberek bolondok.. azok is lesznek egészen addig, amíg el nem fogadják a saját belső démonjaikat. Azokat a szörnyeket, melyek mindvégig megbújnak... mindenkiben. Még abban is, aki nem vallja be. Ezek a fenevadak.. a bűneink. A be nem vallott tettek, a ki nem mondott szavak, a meg nem tett lépések. Minden baj és probléma, amit elfolytunk magunkban. Ott gomolyognak, ott motoszkálnak bennünk. Tépik a bőrünket, kaparják csontjainkat. Húzzák hajunk és a létező összes módon kínoznak bennünk. Olyanok mint a kalitkába zárt állatok. Várják, hogy kiengedjék őket. Várják, hogy szabadjára kelhessenek a világban, hogy másokat is megfertőzzenek. De a démonok sose lesznek szabadok. Csupán gazdatestről, gazdatestre járnak. Emberek adják át egymásnak, akár a vírusokat. S amíg azok teljesen fel nem falják testük lelkét, addig élősködnek. S lassan.. egy emberben egyre több lesz. Lassan kettészakadnak. Lassan megtörnek. Lassan belefáradnak abba, hogy rejtegessék a belső sötétségüket.. s a végén, mind belehalnak.
Kuro más volt. Sok mindenben.. de ebben is eltért a megszokottól. Az ő belső démonja, nem kiszökni s másokat megfertőzni akar. Az ő démonja könnyeket kíván. Az ő démonja szavakat használ és személyiséget alkotott. Az a démon.. él. Nem csak egy gomolygó fekete valami, ami belülről nyomaszt, s ha kibeszéljük, megkönnyebbülünk tőle.. Őt nem lehet kibeszélni vagy kiengedni. Csak előre. Ennek a fenevadnak az irányítás kell. A saját őrületének kiterjesztése. Ennek a tébolynak.. kalandok kellenek. Vér. Hús. Fájdalom... s megtört lelkek. Ez az embert marcangoló érzés.. már nem csak egy érzés...
Kuro felállt.. könnyedén lökte fel magát, s helyezte súlyát gyönge lábaira. Érezte talpa alatt a ideget. Érezte azt a bizsergető érzést a bokájában, amint vér szökik bele. Érezte, amint egy pillanatra megszédül, és hirtelen vakká válik. Majd újra látott. Látta, amint férfi kulcsokkal játszván matat cellája zárjánál. S érezte fájdalmait. A maró kínokat.. melyek mégis erősen emlékeztették rá: életben van. Vagy valami olyasmi. Ezt életnek nem lehet nevezni. Inkább csak létezésnek. Egy megtört tudat végtelennek tűnő játéka volt ez, ami csak kínnal járt. Testiekkel és lelkiekkel együtt. Egész testén, akár egy kígyó, végigszáguldott egy csípő érzés. Megfeszítette gerincét, mely mintha ki akart volna törni, úgy hajlította meg a lányt. Kuro fogait összeszorítva szisszent fel. Nem akart kiabálni. Nem tehette. Keze a fásli alatt égett. Fogai helyén lüktetett a feldagadt ínye. Szája megtapadt.. s a létező összes testrésze sajgott, lüktetett, görcsölt.. fájt.
Az ajtó eztán kinyílt, s az ember indulásra intette a lány. Az remeg lábakkal, esetlenül indult meg. Meg is botlott.. térdkalácsa is fájni kezdett. Minden lépés jobban fájt az előzőnél. De nem adhatta fel. Egyszerűen nem. Ki kell innen jutnia.
A férfi kopogott kettőt botjával. S Kuro lassan közelebb ért hozzá. Mikor meglátta, arca még jobban lesápadt. Szemei kikerekedtek. S merő félelem költözött tekintetébe. Látta az arcot, mely tönkretette az életét. Szinte sárga haja már megőszült, s le is nőtt a festék. Arcán meglátszódtak a évek korhasztó nyomai. Megfáradt volt. Ráncos.. megöregedett. De tökéletesen kivehetőek voltak vonásai. Ő volt az. Ő. A cirkuszból szökött kiöregedett bohóc. Az őrült hanggal, a bottal.. a színes ruhával. Azzal a tenyérbe mászó arccal.. azzal a borzasztó testalkattal. Kuroban emlékek ezre törtek elő. A vakuemlék arról a napról.. azokról a pillanatokról, egymás után pörögtek le fejében egyre gyorsabban. Szótlanul lefagyott. Porcelánbőrén lassan könnyek kezdtek el folyni. Nem szólt semmit. Nem tudott. Visszakerült arra a helyre, ahová sose akart. A legnagybb félelme volt, hogy újra lássa ezt az embert. S ez most valósággá vált. Most már nem gyermek. Tökéletesen tudta mi lesz vele. S rettegett... Szótlanul rettegett.
A férfi még egyszer megszólalt. Mire a lány továbbra is teljesen lefagyva, kifejezéstelen arccal indult meg a férfi után. Ne vágyott rá, hogy erőszakkal odavonszolják. Minden lépése fájt. De nem attól folytak arcán a könnyek. Most félt. Évek óta először.. rettegett.
Kuro lassan döcögött a férfi mögött. Néha meg is botlott. Jobb kezével bal felkarját fogta. Szorította a jelet. A rózsát a láncok alatt. A jelet, mely bebizonyította, hogy ő már csak egy tulajdon. Most mégis valahogy egyszerre volt tőle feszült és nyugodt. Hisz tartozott valahová, valakiké volt. De most mégse viszik őt el innen. Máshová kerül. Talán az Ochidáknál is rosszabb helyre. Ezért próbálta magát nyugtatni.. hogy már mindjárt hazamehet. Haza... Rokuhoz, Jesadahoz.. a házba. Még a ficsúrt is elviselné. Shinobi feladatokat csinálna, vásárolna és takarítana. Élné az életét. Engedelmesebben mint eddig valaha. Ha most felébredne és ott lenne. De nincs ott. Nem álmodik. Ez a rideg valóság...
~ Hé.. cica?! HÉ! Nyugodj már meg. Nem lesz baj. Figyelj.. HÉ.. smuci hallasz?! Nyugodj már meg. Értem én, hogy ő az.. de nincs mitől félned. Itt vagyok... ~ Nem.. ~ Ne rinyálj! Figyelj cica. Vegyél pár mély levegőt és keverj le egy taslit ennek a fasznak.. megérdemli ~ Nem ~Mi nem? ~Nem fog menni. Nem fog menni! Megint itt vagyunk.. megint itt... megint.. megint! ~ NYUGODJ MÁR LE BAZDMEG! Idefigyelj gennygombóc. Nem vagy egyedül. Akármi is lesz, akár hogy is lesz. Akárhová is kerülünk.. nem leszel egyedül. Itt vagyok neked. Megvédelek. Ezért vagyok itt. Megvédem a testet. Megvédem magunkat. Élni fogunk! Biztonságba vagy... Kuro. ~ Hogy hívtál? ~ Nem vagy egyedül... ~ Halkult el Naoko lassan. S furcsa mód.. megnyugtatta Kurot. Nem volt egyedül.. s ezt tudta is. A lány vett egy mély levegőt.. s továbbra is bicegett.
Hamarosan a férfi megszólalt. Egy lányról, aki pár éve járt itt és hasonlított rá. Ugyanez a haj. Ugyanez a szem. Ugyanez a opálfényt tükröződött belőle vissza. Ő volt az.. érezte, hogy ez a paraszt róla beszél. ~Beszélj. ~ Utasította Naoko. S a lány beszélt. Engedett a fenevadnak.
- Tizenkét éve. – mondta válaszul a férfi monológjára – Ősszel. Mikor a fák lehullajtották már leveleiket s az idő is lassan lehűlt. A kislány piros ruhában volt. Elájult, mikor kezére égették a halál Kanji-ját. S halkan sziszegett, mikor az élet jelét kapta meg. – sóhajtott –Ha az volt a jó sor.. rettegek, most mi fog rám várni.. – Mondta, nem is figyelve a férfiara.
~Szép volt cica.
Minden ismerős volt a lánynak. Az a dohos poros szag. Bárhol felismerte volna. A falak s a szobák. Akármennyire is felújították.. tökéletesen fel lehetett ismerni. Nem rejthették el. Minden... ugyanolyan volt. Kuro egész testén libabőr futott át.. s az a furcsa rettegő érzés, mint gyermekként. Minden helynél, egy- egy emlék villant fel s futott át agyában. A zöldhajú lány egész teste remegett.. De nem a testébe.. hanem a szívébe maró fájdalomtól.
Megérkeztek. S a férfi Kurora nézett. Vonásait figyelte. Botjával felszegte az áru állát. ~Fintor~ A lány félve, szégyenteljesen mégis haragtól telve húzta fel bal oldalon szája és orra között a bőrt. Ez volt az első igazi érzés az arcán. Undor.
Végül a férfi kinyitott egy ajtót.. s egy újabb sötét apró szobába vezette a lányt. Odabent másik négy ember mellé kellett leülnie. Nem látta arcukat. Egyrészt a sötétség miatt.. másrészt pedig, hogy többet térdükbe temették arcukat. Kuro nem. ~Húzd ki magad.. ~Kuro nem hajolt meg. Nem akarta mutatni, hogy fél. Pedig rettegett. Mégis egyenes háttal ült ott.. s csurogtak könnyek az arcán. Pontosan tudja mi lesz vele. S továbbra is rettegett. Körmeivel az Ochidák tetoválását karmolta. Hogy mindenki jól lássa. Ő valakik tulajdona. Őt nem lehet eladni. Ő már elkelt. Ő már szolga. Ő már valaki. Ezért nem félt. S mégis rettegett. Tele volt ellentmondásokkal. Hisz ő már egyszer jogosult volt az életre. Nem halhat meg itt. Hisz ő.. egy láncokra vert rózsa. Egy szabad házi rabszolga.
A lány halotta amint odakint duruzsolnak a nemesek. Azok a gusztustalan, undorító lények. Kurot eltöltötte a félelem s a düh. Rettegett.. mégis utálkozott. Ne, tudta mit érez. Igazából.. csak a sötétséget.
Hamarosan egy fiatal lány érkezett a kettő nagy darab férfi mellé. Leszedte mindenki kezéről a fáslit. Kuro figyelt, de nem látta mások csuklóját. De tudta mi van ott. Pontosan tudta. S mikor róla is lekerült a kötés.. meg is bizonyosodott róla. A halál kanji-ját égették rá a 0-ra. A szolgálólány szemében látta a sajnálatot. De Kuro szemében már nem lehetett látni mást.. csak a törést. Amint fénylő szemei bemattultak, s arca opálul csillogott. Szemeiből folyt a könny.. akár egy patak. Szája megremegett. Már nem karmolta az Ochidák jelét. Erősen megszorította azt. Majd megsimította a kanjit. Megnyalta azt. Halál íze volt. A lány összeomlott. Fejét fogta, s lihegett. Hiperventillálva, fülét befogva hintázott, s próbálta nyugtatni magát. Folyamatosan ismételte: nem vagy egyedül. Csak mondta.. csak mondta. Majd kikerekedett szemmel bámulta csuklóját. S elkezdte kaparni az égést. Nem érdekelte mennyire fájt. Csak kaparta. Nem érdekelte az se ha vérzik. De ő.. ő élni akar.. nem halni. ~Nem vagy egyedül.
- Nem vagy egyedül...

Akkor ezt választanám Smile

Kajou Kazemari // Forgó Széllabda
Bambuszerdő - Page 3 23wqgph

Ennek a jutsunak a segítségével a szán keresztül egy apró, forgó széllabdát lőhetünk az ellenfél felé, mely olyan gyorsan forog, hogy képes akár az egészen kemény dolgokon is áthatolni. Akár az emberi testen, vagy egy kőfalon.
Chakraszint: 400
Szint: B
Használója: Fuuka

**Lanmao** Szer. Feb. 06 2019, 01:55

A belső harcok romjai sosem tűnnek el.

Bármilyen küzdelmet is vív két erő, annak nyomai idővel idekint teljesen eltűnnek. Ám a lélek, az elme, a fény és a sötétség harca odabent örök nyomot hagy egy emberben. Ezért veszélyes ölre kelni egy olyan rejtett démonnal, kit mi magunk tápláltunk éveken keresztül. Olykor sok idő kell - talán kétszer annyi - a fényben, hogy az addig táplált sötétséget legyőzessük. Lépések, lassú lépések. Ennyire van szükség. Mert aki fejest ugrik a küzdelembe, az megfullad, vagy a nyakát szegi. Egy lélek sem születik acélból.

[...]

Egy pillanat alatt torpant meg.

Ahogyan a lány száját elhagyták a szavak, egyre egyértelműbbé vált mindenki számára, hogy mit akar mondani. Még a két köpcös is összenézett, majd a botját kényelmetlenül markolászó bohócra. Ő is viszonozta a zavart pillantásokat, szemei jóformán kétszeresére kerekedtek ki.

- Hogy? - Ráncolta szemöldökét. - Azt akarod mondani, hogy jártál már itt? - Nézett végig Kuron. - Nem... - Emelte sétapálcája végét Kuro feje fölé. - Ő... - És egy óriásit suhintott vízszintesen a levegőbe, pontosan el Kuro feje fölött. Ha egy pár centit lejjebb suhint, akkor eltalálta volna az arcát. Nem tette, mégis olyan tekintettel nézett rá, olyan haragos szemekkel, minthogyha az lett volna a szándéka, hogy egy jókorát rásózzon. De ő felette ütött el. - Na igen... magasabb volt. - Lihegte, s az agresszióvá dagadt emlékekből lassan kihátrálva, arca újra normálissá kezdett válni. - És hosszabb volt a haja. Nem kislány volt, mint te. - Nézett végig a lányon, mit isten tudja hanyadjára ismételt meg mióta felébredt. Na és ki tudja, hogy mennyit nézhette őt amíg nem volt magánál...

Kuronak eszébe jutottak a dolgai.

Nem volt más nála, csak az a ruha, amit utoljára hordott. Semmi több...

- Ő nő volt. Kábé három éve... De te akkor már jártál itt? - Egy egyszerű, "pöffögő" félmosollyal el is fordult Kurotól. - A portékánk ritkán kerül vissza hozzánk, vagy talán soha. Általában halottan végzik, vagy éppen Királynőként. Ez a sorstól függ. Az pedig, hogy jártál e már itt, nos az számomra teljesen lényegtelen. Nem emlékszem rád. - S tovább forgatta botját teljes közönnyel a lány iránt.

[...]

Kuro undorral telt fintora csak egy dacos mosolyt csikart ki a bohócból.

Egy olyan undorító mosolyt, mely tetézte az undort, s egészen biztosan ez is volt a célja vele. Ezután kinyitotta az ajtót és besétált a lány előtt. A két köpcös egyértelmű morgással jelezte, hogy ideje követni őt. Persze Kuro már tudta a járást...

[...]

A lány egy olyan világba csöppent, mit nem volt képes feldolgozni.

A kérdés csak az, hogy ez a világ vajon a valóság, vagy csak őbenne létezik? Elvégre felfogás kérdése az egész nem igaz? Az Ochidák... Véreskezű rémes alakok, a nemesség legalja. De mit mondott az a féreg? Hiszen talán van még remény. Ha vannak olyanok, akik emberszámba veszik őt... Ha várhatja őt egy jobb, egy szebb jövő. De mi van, hogyha itt a vége? HA újra megismétlődnek a borzalmak, hogyha most valami rémesebb dolog fog következni? Minden egyes gondolat, a töprengés, a bizonytalan jövő és a keserédes múlt mélyebbre és mélyebbre rántotta őt a sötétségben. De ha a sötétség az ember barátja? Akkor a baj talán nem is annyira "baj."

A helyzet hatására Naoko könnyedén irányította Kurot.

- Chi... Chijin-sama! - Lépett el ijedten Kurotól a lány, de akkor a két monstrum már ott is termett mellette és csuklóiba markolva akadályozták meg, hogy bármiféle kárt tegyen magában. Pontosan ekkor lépett be a bohóc odakintről, s az arcára erőltetett hamis színpadi mosoly egy pillanat alatt változott át haraggá. - Chijin-sama. A lány. Valami történt vele. - Mutatott Kurora, s kénytelen volt elállni a bohóc pálcájának útjából amivel arrébb tessékelte őt.

A két férfi szorítása fájdalmas volt, egy pillanatra ki is rángatták ebből a rémes állapotból.

Majd vissza... Ki-be, mint egy libikóka, úgy hullámzott a lány állapota.

- Áh! Ne most menj tönkre! Hallod!? - Förmedt rá a bohóc, s már emelte volna fel botját, de aztán meggondolta magát.

- Így nem állhat ki Chijin-sama... - Motyogta a lány, de a férfi csak egy gyors, "kussolj bazdmeg" pillantással el is hallgattatta. A lány jóformán lenyelte az utolsó hangjait.

- Láttam már ilyet. - Mondta, s leguggolt Kuro elé, miközben a két monstrum még mindig szorította őt. Kezdte megszokni a fájdalmat. - Ide figyelj te kis liba! - Kezét Kuro verítékező homlokára tapasztotta, s úgy söpörte ki a lány haját az arcából. A mozdulattal meg is ragadta a tincseket és azokat húzva, hátra feszítette a lány nyakát. Mélyen a szemeibe nézett. - Tudod mit jelent a csuklódon ez a jel? El tudod olvasni? - Nézett a vérző sebre, a karra, amit Kuro mellé húzta ki. Mintha a két férfi kétfelé akarná szakítani... - Azt jelenti, hogy ha nem vesszük hasznodat, akkor megölhetünk. Ha olyan állapotba kerülsz, amivel nem vihetlek ki a sok kaviárzabáló pénzeszsák elé, akkor máris elértéktelenedtél és esélyt sem adtál magadnak arra, hogy egy jobb életet kapj. Máris megölünk. - A férfi mély levegőt vett. A kívülről beszűrődő fény megvilágította a homályos arcot. Jól látható volt a fénytörés azokon a hosszúkás, félhosszú borostákon amik egy ápolatlan férfi külső első jelei. - Megértetted? Szóval nyugodj meg. Ma egész szép tömeg gyűlt össze, ha jól láttam mind a rendesebbik fajtából. Ugye Nuke? - Nézett a lányra, aki rettegve figyelte az előtte kibontakozó jelentet. Rémülten bólintott, a sírásával küzdött. - Na látod... Kezeskedem érte, hogy ha most összeszeded magad, akkor egy jó gazdához kerülj. Rendben? - Állt fel Kuro előtt és intett a két férfinak, hogy engedjék el a lányt.

Eztán várta a válaszát.

HA Kuro továbbra sem kerül beszámítható állapotba, esetleg noszogatásra sem akar megindulni kifelé - nekik az is megteszi, ha nem szól semmit és csak teszi amit mond, ez esetben kivezetik őt, szinte kitolják a pódiumra - akkor a két férfi megragadja a kezeit és a lábait, majd kiráncigálják az ajtón, ki a folyosóra.

HA Kuro engedelmességet tanúsít, akkor vagy magától megy majd ki noszogatás nélkül, követve Chijin-t vagy pedig Chijin vezeti ki őt a pódiumra. Akkor pedig kiér, s látja a szemébe égő fényeket, a félkör alakú nézőteret a székekkel, az ülő, láthatóan gazdag társaságot, több tucat embert és a mellettük álló, kevésbé rangosabb személyeket. Mindannyian egy-egy táblát markolásztak rajta a sorszámukkal. Ha Kuro végigpásztáz a tömegen, nem lát semmit. Beletelik néhány percbe amíg megszokja a fényeket és a tömegek arcát. Mert a licitek percekig tartanak. Chijin egy meggyötört, családját vesztett lány történetét tárja a közönség elé, egy olyan lányét, akit már egyszer szolgaságra neveltek. Egy olyan tárgyét, aki már tudja, hogy mi a dolga. Egy tárgyét, amit elhasználtak és megvertek, de egy kis odafigyeléssel újra használhatóvá válik.

S miután a licitek elhangzottak, mindenki újabb információt tudhatott meg.

A lány termékeny, épp abban a korban van, hogy bekössék a fejét. Engedelmes és törékeny, egy igazi ritkaság. Teste gyenge, de a lelke erős, minden fájdalmat kibír. - Mutatott sebes testére. - Ha pedig elviszik, akkor addig járatják hozzá az orvosukat, amíg teljesen fel nem épül, így a kedves gazdának a lány gyógyulásával sem kell foglalkoznia.

Egyre több és több a licit, immáron 30.000 Ryonál járt már. Elég idő eltelt ahhoz, hogy a lány megszokja a tömeget és a fényeket. Szemügyre tudta venni a négy érte licitálót.

Nem hitt a szemének...

____________
Állapot: 30%
Chakratartalék: 70%

// Válassz és reagálj kérlek. ^^ Természetesen mást is tehet a karakter, ez tőled függ. A technikát felírhatod.//

**Kuro** Szer. Feb. 06 2019, 17:40

A lány szavaira a férfi megtorpant. Valószínűleg nem tudta hová tenni azt amit mondott. Hisz.. ez egész gyermek annyira furcsa volt. Beszéde.. Járása.. Szemének mély csillogása. Az egész olyan megtört volt. De ez nem is csoda. Éveken át szolgált nemesek alatt. Éveken át tűrte a parancsok és büntetések ezreit. Évek óta nincs saját akarata. Ő évek óta, már csak egy megvásárolt portéka. Egy haszonállat. Egy felesleges és bármikor lecserélhet szolgáló, akinek a létezése teljes mértékben elhanyagolható.
S ebbe az eszmébe kapaszkodott most Kuro. A szavakba, melyeket annyiszor hallott. Abba, hogy ő bizony egy szolgáló. Egy életre hivatalos tárgy.. akinek kötelessége a létezés és az emberek minden kérésének teljesítése. Ő valakinek a valamije. Egy eldobható, mégis még nem eldobott lény. Egy, az embernél alacsonyabb faj. Valaki, aki arra való, hogy eltapossák; hogy kihasználják. Ugyanis másra nem jó. Nem taníttatják, nem művelik igazán. Nem lesz belőle soha orvos, vagy világot megváltó uralkodó. Ő mindig a társadalmi réteg legalján marad. De legalább élni fog, ameddig teheti. Teljesítheti a rá kirótt feladatokat.. s nem hal meg. Élhet. Kuro számára most ez volt az elsődleges és legfontosabb dolog. Bármit is tesz.. ő élni akar. Nem azért bírta ki az évek kínzó fájdalmait, hogy most harapjon fűbe. Ő ennél erősebb. Ő.. egy igazi túlélő.
A férfi egy hatalmasat suhintott Kuro feje fölött a pálcával. Csak nem leütötte.. De a lány alacsonyabb volt.. még ennél is. A maga 145 centijével, nem számított égimeszelőnek. Az alacsonyok között is alacsony volt. Az emberek nagy részének a derekáig ért. De nem bánta soha. Így könnyebben mozgott, mint köpcösebb társai.
A leharcolt bohóc arckifejezése furcsán váltakozott. Nem tetszet neki a gondolat, hogy eme zöldhajú ugyanaz a lány, mint akiről ő beszél. Gyorsan el is hessegette eme gondolatot. Mintha soha nem is lett volna. Majd egy félmosollyal fordult vissza. Az előbbi zavarodottság.. hirtelen eltűnt a szeméből. Újra olyan lett, mint volt. ~Beszélj!~
- Én emlékszem magára. Emlékszem a hely szagára.. s az érzésre mely akkor átjárt. Rettegés. ~Csuklott el furcsán a lány hangja egy pillanatra. Egy szóra, mintha más beszélt volna. Más volt a hangtónusa. Mélyebb.. szokatlanabb. Nem direkt csinálta.. s ez nem egy sima botlás volt. Kuro elméje le van gyengülve. Retteg. S így.. túl nagy mozgásteret enged a tébolyának. Aki sajna, él is ezzel.. talán többször is mint kéne. Olyan kiábrándító. –Az ember ritkán felejti el azt a napot, amikor elveszti szabadságát és létjogosultságát – mondta, egy keserédes mosollyal körítve.

~.~.~

Nem. Ő már tartozik valakihez. Kuro már valaki más tulajdona. Ő nem.. ő nem fogja még egyszer kiállni a beilleszkedést. S a legfontosabb... nem akarja még egyszer átélni a halálfélelmet. Azt, amikor kiáll a pódiumra. Rettegve. Lábai egymásnak dőlnek és egész testét uralni kezdi a félelem. Ő ezt nem csinálja végig. Ne lenne képes. Elég volt egyszer átélnie. Már akkor is sok volt. Gyermeki elméjébe beleégett a fájdalom minden formája. Mind a testi, mind a lelki. Minden, amit érzett akkor.. most felszínre tört. Előjött a sötétségből. Most már semmi se menthette meg. A gondolat, hogy valaki tulajdona.. Már az se nyugtatta meg. Rettegés járta át egész testét. Egy ismerős, még borzalmas rettegés. Melyet nem lehetett szavakba önteni. Zilált légzése lassan lihegésbe torkollott. Kivörösödött szemeiből hullottak a könnyek és lassan szólni, se mert. Amint meglátta kezén a jelet.. Pánik járta át egész lényét. Olyan pánikroham tört rá, mint egész életében eddig még soha. Sikítani.. üvölteni akart. De nem volt rá képes. Valami belefojtotta a szót. Vagy inkább valaki. A belső énje nem hagyta kifakadni. Mert azzal veszít tekintélyéből. Ez számára tiltott volt. Így csak könnyekkel küszködve, remegve kaparta kezéről a jelet. Azt amit soha többé nem akart látni. Azt, ami összetörte belülről. Darabosra.. ripityára. Teljesen. Halálosan.
A fáslit leszedő szolgálólány hívására hamarosan megérkezett a kalapos férfi. Aki teljes nyugalommal lépett oda Kurohoz. Mintha látott már volna ilyet. Majd megragadta a könnyező lány karját. Újabb fájdalom áradt szét a zöldhajú egész lényében. Mely kirántotta az őrületből.. egy nagy sípoló levegővétellel. Majd pár másodperc múlva vissza. És újra ki. Mint egy őrült tánc. A férfi és a szolgálója rövid párbeszédet váltottak. Majd az őrült bohóc leguggolt Kuro elé.
„Liba” –hangzott el a megszólítás ~Háh, ez valahonnan tuti ismer téged ~ KUSSOLSZ! ~ Sikította magában.
A férfi... elsimította a lány homloka elől annak tincseit, majd azzal a mozdulattal húzta hátra szegénynek a fejét, s nézett bele szemeibe. Kuro tekintete.. Üres volt. Opálfényben csillogó szemeiből nem volt kivehető a lélek jelenléte. Úgy rángatózott, akár egy elromlott gépezet. Szörnyű látványt nyújtott. Mégis bódítóan érdekeset.
A kalapos csak beszélt.. És beszélt. A jelről a kezén, mit úgy húztak szét, akár egy régi kínzáson. Karjai megfeszültek. Érezte, ahogy kezein a felkapart véres bőr húzódik. S csak hallgatta amint az előtte guggoló.. kiöregedett porondmester mond. Majd mikor az befejezte monológját, hirtelen kizökkent ebből a mámorító állapotból. A remegés abbamaradt. Szemei újra csillogtak. Testén az izmok nem feszültek. A féri szavai.. mintha visszarántották volna. Vagy talán az őrület engedte el? Mindenesetre, a lány ~Beszélj!~ beszélni kezdett.
- Jobb életet?- Nevetett fel halkan – Ez nem élet. Ez egyszerű létezés – nézett mosolyogva a férfira – Tudja.. Több mint tizenkét évig szolgáltam az Ochida házban. Tudok mosolyogni. Tudom, hogy húzzam úgy ki magam s hajtsam le a fejem, hogy az tökéletesen engedelmesnek tűnjön. Mindent.. Pontosan tudok. Tudom, itt mi vár rám, s tudom, hogy nemesek alatt szolgálni milyen érzés. Tökéletesen belém verték egy jó szolgáló erényeit, s feladatait. Nem ma kezdem. Én.. alázatos és engedelmes vagyok. Én. De a sötétség nem. Tudja.. az a sötétség ami kúszik az ember bőre alatt és marcangolja. Az a fajta sötétség.. nem ismeri az illemet. De nincs mitől félni. Ő most alszik – mosolyogott ~ Bazd pofán!- Naoko kussolsz! – szólt a lány – Tényleg ne izguljon. Nem rontom el a műsort. Tudom, hogy kell viselkednem. Tudom, hogy kell alázatosnak lennem.. s kordában tudom tartani a pofámat. De.. tudja milyen egy megelevenedett rémálomban lenni? – Azzal a lány elcsöndesedett. Arcáról lehervadt a mosoly és ezt egy alázatos kifejezés váltotta fel. Szemeit lesütötte. Kezeit finoman egymásra helyezte. Hátát kihúzta, vállaival mégis kicsit előregörnyedt. Tökéletes szolga volt. Fejét előreborította, s úgy ült ott.. várt.
Végül követte a bohócot.. fel a pódiumra. Szótlanul. Az előbbi alázatos kifejezéssel. Amint kiértek, látta az ismerős fényeket. Hallotta az ismerős zajokat. A zajongó nemességet. Az egész.. undorító volt. Majd meghallgatta a történetet, ami majdnem igaz is volt. S csak állt ott és figyelt. Figyelte a liciteket. Amint a táblák a magasba röppenek. Hallott mindent. S lefelé néző arcán egy könnycsepp gördült le. A megtörtség könnye. Majd felnézett. Látta a 4 érte versengő licitálót. Ennyi embernek kellene? Nem hitte el.
~ Kuro ébredj. Ez nem egy képzelet. Ez egy véget nem érő rémálom...

**Lanmao** Szer. Feb. 06 2019, 18:53

Mindegy volt, hogy a lány mit mondott, a kalapos bohóc csak ment tovább.

Ahogyan a lány végig mondta amit akart, ő nem szólt semmit, csak megint hátratekintett a válla fölött. Mintha érdekelné őt a lány szavai, de nem akarna velük foglalkozni. Most biztos, hogy nem. Már hallani lehetett a tömeg hangját. Dolguk volt.

[...]

Az események lassan kezdtek fordulatot venni.

A lány állapota kérdéses volt, de aztán sikerült visszarángatni a valóságba. A férfi pedig csak figyelt és hagyta, hogy kiadja magából azt, ami szükséges ahhoz, hogy visszanyerje épelméjűségét. Kuro érezte a férfi leheletének bűzét amit a korhadó fogak árasztottak magukból. Látta azokat a meggyötört, lyukacsos szivárványhártyájú szemeket, a borostákat és a ráncokat. Látta a tekintetben az aggodalmat, a türelmetlenséget és az idegességet. Aggódott az árverés sikertelensége miatt, azért, hogy a lány majd most mindent elront, hogy kicsúszik kezéből az irányítás. Ugyanakkor minden amit mondott, az minthogyha egyet-egyet simított volna ezen a ráncos arcon. A tekintete ellágyulni látszott ahogyan felegyenesedett és kihúzta magát. Megigazította vörös mellényét és az alatta lévő fehér inget, majd maga mellé koppantva sétapálcáját megtámaszkodott rajta. Eleinte homlokát ráncolta a lány furcsa beszéde és viselkedése miatt, de mintha megértette volna.

- Az Ochidák... - Szabad bal kezével, mivel nem markolta a sétapálcát, gondterhelten megdörzsölte szemeit és átfogta orrnyergét. - Már tudom ki vagy. - Sóhajtott, majd bal kezét leengedte a törzse mellé a botját pedig becsapta bal karja alá. A testének szorította, miközben jobb kezét a balhoz emelve kezdte lefeszegetni a vékony fehér bőrkesztyűjét. - De nem tehetek érted sokat. A szövegemmel majd azok érdeklődését keltem fel, akik mellett jobb sorsra juthatsz. - Lehúzta a kesztyűt, ezzel megvillantva a kézfejét, amin a "Halál" Kanji kopottas égési sérülése díszelgett. Kuro felé tartotta. - Tudom. - Válaszolta, majd újra felhúzta a kesztyűt. - Légy erős és kövess! - Mondta halkan hátat fordítva a lánynak. Újra megigazította a ruháját, megdörzsölte arcát, kicsit meg is ütögette, majd felvette az erőltetett mosolyát, mi talán pontosan olyan mesterkéltnek hatott, mint Kuroé.

Megindultak kifelé.

[...]

Odakint mindenki jól látta a lány könnyeit.

Látták a meggyötört testet és a gondterhelt arcot, a koszos pofit és a kezeket. Azt, hogy alig áll a lábán, mégis itt van. Mégsem akar elszökni. Látták a kezén lévő égést. Akik már régóta jártak ide, mind tudták, hogy ez mit jelent. Egymás után érték a licitek, mígnem végül csak négyen maradtak versenyben. A percek múlásával pedig a lány már átlátta a tömeg nyüzsgő sötétségét, meglátta az első sor arcait és végül a magasba emelkedő négy táblát a 40.000 Ryo-s felkiáltásra.

Megnézte leendő gazdáit, de nem hitt a szemének!

Mint egy rémkép... Egy rémséges rémálom, a múlt szörnyűn játszó kísértett kísértése, a négy alak, kiknek egymás után következő látványa óriásit dobbantott a lány szívén. Lábai megremegtek, s újra minden egyes szívdobbanást szétterjedni érzett a testében. Az adrenalin is dolgozni kezdett, ezzel pedig érzékei kiélesedtek. Akaratlanul is... Akaratlanul is chakrája dologra kelt és olyan élesen látta a távolban ülő és álló alakokat, mintha csak a Shikiyaku no Jutsu felerősített érzékszervi hatását használná.

Egy sápadt, hosszúkás arcformájú alak ült a második sorban. Úgy terült el a széken, olyan hetykén, akárcsak egy odacsapott vizes rongy. Zsíros, félhosszú haja az arcába lógott és jól látta, hogy Kuro észrevette őt. Bal kezével a táblát alig láthatóan felemelte, nyújtott lábai pedig hosszan területek el elől. A tábláján a "8" azaz Hachi szám villant fel. Vészjóslóan kacsintott a lányra, majd a középen lévő, a gazdagok tömegében ülő riválisára nézett.

Kuro is ráemelte tekintetét.

Egy szépen felöltözött hölgy volt. Haját elegáns kontyba fogta és díszes pálcikákkal tartotta össze. Kimonóját virágok díszítették. Egyik kezében legyezőt a másikban a "86-os" számot tartó táblát szorongatta. Ő is elnézett amint a következő, az 50.000 Ryos licit érkezett jobb hátulról. Onnan, ahol már nem voltak székek. A székeken a legtehetősebbek ültek, a legbefolyásosabb személyek. Ők helyezkedtek el félkörben, mindenki más a széleken vagy a székeken ülők mögött állt. A jobb hátsó sorban is így ácsorgott az alak.

Egyenes háttal, magasra nyújtott karral, izgatott tekintettel nézte farkasmereven a lányt.

Kuro tekintete ide-oda ugrált, pupillája vadmacskaszerűen kitágult, majd összehúzódott ahogyan fókuszált. Szinte pulzáltak a szemei. Fehéres haj, sötét kabát, egy kalap... A vonásai ugyanolyanok, de idősebb. Férfiasabb, élesebb tekintetű. De ő volt az! Nem fért hozzá kétség. Roku! Aki úgy tűnt odaveszett a tűzben. Megajánlotta az ötvenezret, mire Hachi leengedte a tábláját. Kuro ránézett, ő pedig vissza a lányra és csak megvonta a vállát, majd integetett egyet és mint egy meztelencsiga, vagy mint egy kígyó, egy sikamlós testű féreg, úgy csusszant le a székéről. Elsiklott a tömeg alatt, s a következő licitáló mögött bukkant fel.

Az a licitáló a leghátsó sorban állt a bejárat mellett közvetlenül.

Hachi a háta mögött egyenesedett fel féregtestű technikájából, majd egy utolsó pillantást vetett Kurora és kisétált a csarnok bejárati ajtaján hátrahagyva a számtábláját. A hátsó sorok licitálója azonban a lehető legmagasabbra tartotta azt. Fel az egekbe, s villant a "60-as" sorszám. Megajánlotta a 60.000 Ryot. Csukját viselt, olyat, mi elfedi az arcát, de most, amikor látta, hogy minden tekintet rászegeződött, még Kuroé is, lekapta fejéről és megvillantotta ébenfekete haját, fakózöld szemeit, középkora felső éveibe érett nőies arcát: Kishi reménykedő szemekkel nézte a lányt és sandított a furcsa, sötét ruhában lévő alakra, aki végre leengedte számtábláját és bosszúsan, elfojtott dühvel gyújtott rá egy szál cigire. (katt és katt) Figyelte a két fennmaradt számtáblát...

A harc megkezdődött a kettő nő között.

A középső sorok dívája és a hátsó sorok reménykedő ismerőse tartották a hatvanezret. A közönség nem hitt a szemének. Ennyit ajánlani egy egyszerű kislányért, akiből milliót találnának? Chijin sem hitt a szemének, szinte extázisba esve konferálta tovább az eseményeket. A felső határ elérkezett, az utolsó ajánlatot pedig megtették...

______________

DÖNTENED KELL!

A mostani döntéseddel kettő főszál közül fogsz választani. Fontos tudnod, hogy nem csak a történettel való haladás, az engedelmesség és a kértek szerint való cselekvés az egyetlen járható út, de hogyha úgy dönt a karakter, hogy engedelmeskedik, akkor most eldöntheted, hogy a középen lévő ismeretlen nőszemély vagy pedig a hátsó sorokban lévő ismerős licitálja túl a hatvanezer Ryot és ezzel Kuronak lehetősége nyílik csatlakozni a választott személyhez. Ez két különálló, ámbár pontokban összekapcsolódó és egymásra hatással lehető főszálat indít útjára. Kuro azt fogja járni, amelyik utat választod. (De mivel ez egy szerepjáték, bármit megtehet a karakter és a tetteitől függ a további hatások alakulása.) A posztodba írd le, hogy az ismeretlen, vagy pedig az ismerős nőszemély ajánlotta meg a 70.000 Ryot ezzel túllicitálva mindenkit. Esetleg Kuro ez előtt, közben van utána tesz valamit, ami akár más mederbe is terelhetik az események folyását.

Akárhogy döntesz, Roku az után, hogy kiderült Kuro kihez kerül, máris arcába húzza a kalapját és elviharzik ugyanarra, amerre Hachi is, a főbejárat felé.

A két kalandszál mellé fűzök némi támpontot, mik előre vetítik a várható kaland alakulását, pontosan úgy, ahogyan a te Főkalandod "Ciklus" címe is sokat sejtet ha belegondolsz ^^

Ismerős --> Az Ő nyomdokaiban...

Ismeretlen --> Megkerülvén.

____________
Állapot: 30%
Chakratartalék: 70%

**Kuro** Szer. Feb. 06 2019, 20:25

Lassan elérkeztek a legrosszabb pillanatok. Még az öltözőben a kiöregedett bohóc válaszolt a lánynak. Olyat mutatott, amire a megrekedt tudatú lány nem tudott már válaszolni, csupán sajnálkozóan nézett. Nem gondolta volna, hogy ez a mániákus árverező is valakinek a tulajdona. Valakinek.. a tárgya. Amint megvásárolt Aztán azt tesz és csináltat vele, amit csak akar. Borzalmas. Gusztustalan és undorító dolog ez... Mind egybe. Kiábrándító.
Kuro innentől már nem táplált gyűlöletet a kalapos iránt. Együtt érzett vele. Fogalma se volt róla, hogy őt is csak használják, mint egy kabátot. A harag. elmúlt. Tudta, nem szabad akaratából teszi ezt a férfi. Most már pontosan jól érezte és nem mondott semmi rosszat. Vissza akart szívni minden rosszat. Hiszen egy rabszolga.. nem tehet semmiről. Ők parancsot teljesítenek. Nem örömükben mosolyognak és nem a boldogságtól repedve beszélnek. Ők mind.. Megtört lelkek.
Kuro lesütött fejjel követte a kalapost. Vakuemlékeiben máris nem tűnt annyira vérmesnek és gonosznak. Hirtelen... ő is csak egy áldozattá vált. Így máris nyugodtabban követte. Máris kiegyensúlyozottabb volt. Hiszen tudta, a férfi is olyan, mint ő. Nem egy rosszakaró. Csupán a saját bőrét mentő valaki. Egy szabadság fosztott élettelen test. Sajnálta szerencsétlent. A meggyötört s egyre ápolatlanabbá váló valakit. Meglátszott raja ez a tizenkét év. Megöregedett. Már nem az a fiatal, simult arcú porondmester, aki volt. Ő most már.. egy láncra vert, tehetetlen bohó. Olyan szomorú.
Odakint.. a sok nemes előtt; mindenki jól látta a fiatal lány arcán végigfolyó könnyeket. Jól látta, amint azok végigszáguldanak megszürkült bőrén. Látták, amint a fiatal, egész testével remeg. Amint testtartása kicsit meghajlik, és testével enyhén előrebukik. A fájdalom és a félelem kegyetlen játékot játszottak vele. Jó erősen megszorította felkarján a tetoválást. Sose fogja elfelejteni a napot, amikor kapta. Sose feledi a sok hozzá fűződő emléket. Soha. Soha nem feledheti el. Örökkön örökké benne fog élni, minden nap kínzó emléke. A büntetések, melyeket sokszor oktalanul kapott. Mind.. Örökké marni fogják szívét, akármilyen szabad is lesz.
Percek teltek el.. De a lány.. Szinte ösztönösen kezdte el figyelni a rá licitáló tömeget. Legalábbis az embereket, kik hangos kiáltásokkal emelgették tábláikat. Mondhatni tudatlanul.. érzésből irányította chakrájának kis részét szemébe, hogy rendesen megnézhesse magának az embereket. Látása kiélesedett, s mindenki arcvonását tökéletesen láthatta. Szíve erőset dobbant. Erősebbet, mint eddig valaha, amikor meglátta az egyik székben, trehányul elterülő Hachit. A furcsa pókmosómedvedelfin fiút, kit a rémes harcos napokról ismer. Hachi vonásait megjegyezte, mikor több százat mészárolt le belőle. Megjegyezte hangját. Nevetését. Magasságát; és arcának minden apró erezetét. Ha akarná, se tudná kitörölni emlékezetéből. A rá jellemző számú táblát szorongatta. Kuro megdermedt. Őt ne.. hozzá.. ne. Majd szeme rögtön ugrott egyet, mikor a fiú ráemelte tekintetét. A fiatal lány, most egy hölgye nézett. Haja kontyba volt fogva, s virágos kimonót viselt. Túl előkelő. Túl nemes. Hozzá.. ne. Biztos, hogy ott is valami alja, putri munkát kéne végeznie. Kurot egy pillanatra kirázta a hideg. Furcsa érés futott át rajta a gerince mentén, mely egy pillanatra megfeszítette hátában az izmokat. A lány kihúzta magát. Tökéletesen látszott beesett hasának vonala, s kidomborodó bordái. Az egész kamasz, olyan volt mint egy csontváz, bőrrel.
Kuro szeme szinte pulzált, amint ráfókuszált a következő licitálóra. Egy férfi állt ott. Izgatott tekintettel, kezében egy táblát szorongatva. Világos haj. Elegáns kalap. Nyugalmat sugárzó szemek. Világos bőr. Magas, kissé nyúlt, férfias alak. S a gyermeki, mosolygós vonások. Kicsit karakánabb volt ugyan mint régen, de tökéletesen felismerte az egykoron testvérének hívott fiút.
- R..Roku.. – Mondta remegő hangon a lány. Egész teste beleremegett a férfi látványába. Azt hitte meghalt. Így egyszerűen. nem hitte el, hogy most őt látja. Le se akarta róla venni tekintetét. Csillogó szemekkel pásztázta végig arcának minden egyes vonását. Állának alakját, hajának állását. Ő tette meg a következő tétet. Mire Hachi, akár egy meztelen csiga, úgy úszott el. De a lány oda se figyelt. El volt veszve, halottnak hitt testvére vonásaiban. Egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, hogy ő az. Gondosan áttekintette arca minden szegletét. A lány szája mosolyra húzódott, mégis remegett. szemeiből könnyek folytak, akár hegyről a patak. S csak ismételgette szüntelen a férfi nevét. Újra úgy érezte: Van esélye az életre.
Majd egy újabb licit érkezett. Kuro automatikusan arra kapta a fejét, hogy megnézhesse a következő versenyzőt is. Hátul állt.. a nem túl gazdag és befolyásos személyek között. Csuklyában volt, mely egész arcát elfedte. De nem sokáig rejtegette magát. Hamarosan lekerült fejéről a kapucni és felvillantak a már oly’ régóta nem látott fakózöld szemek. Kuro szíve akkorát dobbant, hogy egész teste beleremegett. Térdei egymásnak borultak, amint szemei elvesztek a nő vonásaiban. Az a haj, az a bőr.. az az arc. Kicsit ugyan megöregedett.. de ő volt az. Az évek még mindig meghagyták azt a boldogságot sugárzó tekintetét.. azt a nyugalmat amit eddig.
- Kishi! – Szólt már hangosabb, elcsukló hangon Kuro.
Azt hitte álmodik. Ez nem lehet a valóság. Roku és Kishi. Ez valami rossz tréfa. Valami elcseszett tréfát játszik vele a sors.
~Naoko.. ezt te csinálod? ~ Nem cicám.. ez a kibaszott valóság. ~ Akkor.. az ott? ~Honnan tudjam?!
Kishi Rokura nézett.. aki lerakta a táblát. S így két nő között folyt a harc. Mind a ketten tartották a tétet. Na de..Kuroért? egy ilyen szerencsétlen és felesleges valakiért? Ez biztos egy álom...
Idegtépő volt ez az egész. Többen is tartották a tétet és senki nem engedett. Katasztrofális..
Végül Kishi adta meg a nagyobb tétet, amivel lezárult az árverés. Kuro.. nem tudta mit tegyen. Lábai egymásnak dőltek, s a színpadon esett össze. De az örömtől. Ott bukott orra..s mozdulni se bírt.. ez nem lehet...
- Biztos csak álmodom.. ~ Néha a rémálmok is tartanak egy kispihenőt.. ezzel biztosítják be, hogy ne ébredj fel...

**Lanmao** Szer. Feb. 06 2019, 21:28

Minden tárgy idővel elhasználódik, nem különben a szolgák...

Azok talán még gyorsabban, mint bármi más. Főleg akkor, hogyha lelkük és testük nincs megfelelően karbantartva. Évek, legalább egy évtized. Sokat számít, sokat nyom a latba és megannyi dolog történhet ez idő alatt. Idővel mindenki az enyészeté lesz, s valahol kiég. Hacsak nem jön a változás az életükbe, az a változás, mely kiragadja őket a szürke, megszokott hétköznapok világából. Ez egy törvény, a romlás törvénye, mi ugyanúgy vonatkozik a gazdagokra, mint a szegényekre. A végeredményt tekintve mindegy, hogy valaki rabszolga, esetleg uralkodó, hogyha magával ragadja a monotonitás évtizedes körforgása, akkor idővel már nem lesz más, csak egy tettek és célok nélküli báb a világban. Egy olyan világban, ami mozog és formálódik körülötte, ő pedig bármit csinálhat, az semmit és senkit nem érdekel. Az ember csak maga adhat értelmet az életének.

A bohócot elérte a romlás körforgása, talán már nincs sok neki hátra.

[...]

A tömeg morajlott.

Mikor meglátta Hachit, s felidézte azokat a bizonyos "Harcos heteket" görcsbe rándult a gyomra. Okkal tehette fel magának a kérdést, hogy vajon miért van itt? Mire emlékezett belőle? Óh mindenre... S a feltörő emlékek magukkal hoztak mást is. Egy félje rohanó monstrumot. Naoko eszeveszett gyorsasággal került el a csapás elől, de amint észhez tért volna, az óriás már a nyakát szorongatta. Szinte most is érezte a zuhanó érzést a hasában, mint akkor, amikor az az óriás egy kézzel elhajította. Az emlékek megint megakadtak...

De mi van Hachival?

Amikor utoljára megütköztek, csak egy illúzió volt az egész. Akkor? Ha most... Lehet ez? Kuro mégsem játszott el a gondolattal. Talán nem is akart. Véletlenül sem akart rágondolni, hogy ez az egész megint csak egy Illúzió. Vagy talán jobb lenne? Jobb lenne, hogyha még mindig a bérgyilkosok közt ülne és éppen elméjével játszadoznának, hogy meggyötörjék és tovább erősítsék ezzel? Akárhogy is, ez felett elsiklott a lány, hiszen olyan dolgokat látott, olyan hihetetlen és egyben valóságos dolgokat, amik elfedték a Genjutsu kérdését. ^1!

[...]

Nem volt képes gondolkodni.

Annyi inger érte, hogy persze, hogy nem jutott semmi kérdés eszébe. Csak sodródott az árral, mindennel, mi érzékei elé került. Átsiklott a kérdésen, hogy Hachi miért van itt? Na és a többiek? Talán majd később, talán majd ha ennek az egésznek vége... Ráér ezzel foglalkozni. Egyenlőre csak... Mi történik?

A nő látványa ismerős érzéseket ébresztett benne.

Felidéződött az Ochidáknál töltött idő, a rémes napok. A nemességet és a makulátlanságot, a gazdagságot sugárzó nő taszította őt, mondván: Minden nemes egyforma. Nem akarta, hogy hozzá kerüljön. De vajon Hachi, vagy ez a nő?

[...]

A fiú feltűnése tovább mélyítette az álmot.

Reményt kapott, mit ha elveszítene, talán össze is törne. Azonban most érezte magát hosszú idő után először boldognak. Legalábbis, valami olyasminek... Örült. Örült, hogy rég elveszett testvére életben van. Legalábbis úgy tűnt. Amint pedig az utolsó, negyedik licitálóra is felfigyelt a lány, az mintha csak erre várt volna, levette fejéről a csuklyát és megmutatta arcát Kuronak. Tudta, hogy látja őt, tudta, hogy figyeli. Üzenni akart neki: "Itt vagyok! Nem vagy egyedül és már biztos, hogy életben maradsz!"

Végül az árverés lezárult, az idegen nő nem licitálta túl Kishit, aki így valamivel többért, mint hatvanezer Ryoért vásárolta meg Kurot.

Roku ahogyan ez megtörtént, zaklatottan távozott, az ismeretlen nő pedig a helyén maradva, hideg arccal nézte, ahogyan a lány összeroskad.

Várta a következő elvihető rabszolgát.

***

Kurot Chijin-san segítette fel és intett néhány őrnek, hogy segítsenek őt bevinni.

Kuro alig tudott magáról, s ez egészen addig tartott, amíg rá nem akasztották Kishi számát, majd hátra nem vitték.

- Ez jót fog tenni neki. - Hallotta a bohóc zavaros hangját. Nem értette rendesen, nem fogta fel rendesen a hangokat. Eztán jött egy éles fájdalom a bal csuklóján. Pontosan ott, ahol a "Zéró" volt feltetoválva. Immáron eltűnt, s helyén az "Élet" Kanji díszelgett.

Kuro magához tért a fájdalomtól. Jobban, mint valaha, de az izmos férfiak könnyedén lefogták és ezzel megnyugvásra kényszerítették.

Ahogyan a lány körbenéz, megláthatja az ismerős aulaszerű termet, melynek több bejárata és több emeleti része is volt korlátokkal ellátva. Körkörösen futottak körbe az épületben, mi nagyjából három emelet magasra tört. Ennek közepén álltak ők, ott ahol, az árverés végeztével egy asztal mellett némi papírmunkával és egy égetéssel beteljesítik a vásárlást. Pontosan úgy, ahogyan annak idején. Most is várnia kellett a licitálójára, arra aki megvásárolta. De ezúttal Chijin is itt volt és a lány vezette tovább az árverést.

Elvégre ez rendkívüli eset.

- Csak tudnám, hogy hova tűntek az előző stigmáid. - Lépett elé a férfi, ki most leemelte fejéről kalapját. Jól látszódott, hogy feje közepén már alig volt haj. Kopaszodott. Néhány narancsszín tincs maradt már csak hátra. - Engedjétek! - Intett a kettő, Kuro karját fogó férfinak, miközben a kezére jelet égető férfi papírokat töltögetett az asztalánál.

- Ördög hozott újra nálunk. - Dörmögte a szintén megöregedett, marcona fickó, aki nagyon is úgy tűnt, hogy emlékezett a lányra. Ezúttal nem mondta el, hogy megöli, hogyha sikít. Talán ő égette rá a másik jelet is, amikor eszméletlen volt.

Sietős, kopogó léptek zaja visszhangzott az egyik, a terembe csatlakozó folyosóról.

- Itt vannak érted. - Mondta a kalapos férfi, ki visszacsapta fejére az említett fejfedőt. Éppen időben, ugyanis rögtön utána Kishi rohant be a csarnokba.

- Gyorsan! - Kiáltotta. - Ninják! Betörtek az árverésre és elkezdtek mészárolni! Kemurigakure jelét viselték! - Lihegte Kishi, majd odarohant Kurohoz és rá sem nézve megragadta a csuklóját. Ennek hatására a lány teljes karjába éles fájdalom nyilallt.

- Ó ó ó! Várjunk! Mi?! - Ráncolta homlokát a kalapos fickó és rögtön a két izomagyra nézett, akik azon az útvonalon ahonnan Kishi jött, nyomban meg is indultak. Nem különben tett a papírokkal foglalkozó, robusztus alak sem, aki összeszedve minden iratot egy teljesen másik irányba indult. Nyugodtan tűnt. - Add a pénzt! - Kiáltotta Chijin, mire Kishi elkezdett kutakodni a ruhájában.

[BUMM!]

Egy óriási robaj rázta meg az épületet.

Messziről jött, valószínűleg az árverés-csarnokból. Chijin nem várta meg amíg Kishi előkotorja a pénzt, azonnal megindult vissza, azon az úton, ahonnan Kuroék jöttek. Ügyet sem vetett a végül nem eladott, de szabaddá, azaz valakiévé nyilvánított lányra és a gazdájára. Kapkodva lábait, sétapálcájából előhúzva Shirashaiya katanáját készült fel megvédeni azt, amit meg kellett védenie. Ezzel egyidőben Kishi sem tétovázott, magával húzva a lányt a kétszárnyú kijárat felé vették az irányt.

[...]

A régi ismerős nem szólt semmit.

Kiérve az ajtón, lovak tucatjait és elrobogó szekereket láttak mindenfelé. Nappal volt, verőfényes napsütés mindenfelé, ám gyenge füst és por gomolygott a levegőben. Ki csak tehette, menekült erről az illegális, éppen összedőlni készülő helyről. Kuro és Kishi néhány Kemurigakurei ninját látott előugrani az erdő fáiról. Nem törődtek a szekerekkel menekülő nemesekkel, mind csak a lovasokat és a gyalog elfutó, ruhájuk alapján közembernek, vagy alvilági tagnak számító embereket szúrták ki maguknak.
Kuro egy szempillantás alatt mérte végig a terepet.

Látta Hachit az egyik bokor mögött rátekeredni valakire... Nem volt Kemurigakurei. Az öltözködése alapján egy díszes ruhába öltözött nemesi hölgy volt. Valósággal összeroppantott a testével, majd eltűnt. Ugyanúgy látta lován vágtázni Rokut is, ki immáron szája elé egy fekete kendőt erősített. Egy íj, némi nyíl és kettő kard volt nála. Wakizashik. Egyik oldalára erősítve, másik a jobb kezében, míg balban a gyeplő. Elvágtatva egy Kemurigakure mellett, feléje suhintott, ezzel többek figyelmét felkeltve. Nem vette észre Kurot, sem pedig Kishit, úgy vágtázott be az erdőbe, több ninja pedig utána.

- Siess Kuro! - Kiáltotta felé Kishi, aki már körülbelül öt méterrel odébb állt a lánytól egy szekér ajtójából hajolva ki. Kuro feleszmélt, de talán már késő volt. Egy ninja észrevette és látva, hogy hogyan néz ki, máris felé vette az irányt. Úgy indult meg, mint az emlékeiben az a monstrum... Az, aki miután elrepítette, s a falnak passzírozta, akkora ütéseket mért a végtagjaira. Aki ellen tehetetlen volt! És most ez is mindjárt odaér.

De a ninja hirtelen megtorpant.

Kishi a lány mellé állva ragadta meg a kezét, majd a hintő felé vezette. Ezt látva a Kemurigakurei azonnal elfordult tőlük és más felé vette az irányt, ők pedig úgy szeleltek el, mintha itt sem jártak volna.

[...]

A kocsis féktelen vágtába kezdett.

A hintó belső kialakításának hála a zötykölődést felfogták a vörös, párnázott ülések, azok a gyönyörű, szőrmével bevont ülések. Pontosan olyannyira, vagy még jobban fényűzőbb volt, mint hajdanán az Ochidák hintója. Az, ahova Kuro sosem akart beülni, mert tudta, hogy nem ott van a helye. Ő inkább odaült fel a hajtó, Jesada-san mellé. Most pedig itt ül... Vele szemben pedig a most már kissé koszos, szétzilált hajú, lihegő Kishi, aki óriási mosollyal az arcán, mellkasára tapasztott kézzel néz Kurora. Nem bír megszólalni, annyira mély levegőt vesz, de látszik rajta, hogy örül és kezeit széttárva jelzi, hogy várja Kurot.

____________
1! --> Most már nem gondolhat Genjutsura, miután én említettem meg.

**Kuro** Szomb. Ápr. 13 2019, 16:58

//Elnézést, hogy eddig húztam a postot >< //

Itt mindenki beszél. S mégis mindenki néma marad. Itt mindenki színpompás és mégis fekete fehér. Az emberek kiabálnak, de szavak nem hagyják el a szájukat. Mindenki játszik egy véget nem érő színdarabban.. érzelmek nélkül. Itt mindenki olyan sötét. Megjátsszák egy jobb holnap reményét, amiben még önmaguk se hisznek. Remélnek egy olyan világot, amit nem nyel el az enyészet. Olyan jövőre várnak, ami talán sose éri el őket. Hisz mind piszkosak, s az elkövetkezendő világ a tisztaságra vágyik. De eme mocskos faj nem adja meg, még csak a lehetőséget sem arra, hogy jobb világba születhessen bele a következő generáció. Ez a nép, romlott. Hazugok és szégyentelenek. Emberéletekkel kereskednek, és abban lelik örömüket, ha másokat néznek. Nézik, ahogy a másik feje a porba hull. Nézik, ahogy ember vágja le ember fejét. Ahogy egy arcon megcsillan a fájdalom kínkeserves fénye. Figyelik, amint az élet elhagyja a testet. Az emberek gusztustalanok. Mások magánéletébe vájkálva történeteket eszelnek ki. Életeket nyomorítanak meg a saját boldogságuk javára. Gyermekeket tesznek tönkre. Megfelelési kényszer járja át a világot. S mi mind beleszorultunk ebbe a hurokba. Ebbe a lefelé ívelő spirálba. De nem megyünk már lejjebb. Hiszen a padlónál nincsen lejjebb. Elértük azt az undorító korszakot, amit létezésnek nevezünk. Azt, ahol úgy beszélünk, hogy nincs mögötte értelem. Az érzelmekből kiveszett az érzelem. S az emberek már csak szokásból tesznek mindent. Szokásból főznek, szokásból rajzolnak, szokásból énekelnek. Tudjátok mit jelent az: alkotni? Amikor magatokból kiadtok egy részt, s beleteszitek abba a valamibe, amit büszkén neveztek sajátotoknak. És itt nem a köpetre gondolok. Az nem lesz műalkotás, ha lehugyozol egy oszlopot. Az alkotás maga egy folyamat. Fájdalommal, kínnal és mégis örömmel teli folyamat. Kísérletezés, tervezés és megannyi bukás. Megannyi dolog, amibe észrevétlenül bukunk bele s aztán újra felemelkedünk. Felemelkedünk, mert fel kell. Aki a padlón marad, azt megtapossák. Összetörik. Aki nem kel fel az üres, az egy szenny. Emberi mivoltunkból adódóan.. fel kell kelnünk. Válnunk kell valakivé abból a senkiből, akinek születtünk. Tennünk kell azért, hogy a nevünk fennmaradjon. Hogy ne csak egy újabb kő legyünk a temető hosszú forgatagában. Hogy ne csak egy alak legyünk a nagyszülők oly nehezen elmesélt történeteiben. Hogy ne csak egy paca legyünk egy képen. Hogy ne csak egy név legyünk az évkönyvben. Tennünk kell azért, hogy Mi, valakivé váljunk. Mert a létezés önmagában kevés. Élni s meghalni önmagában semmi. Valami, amire mindenki képes. Ki kell emelkedni, ki kell válni a tömegből. Alkotni kell és teremteni. Dolgokat tenni, amikre emlékezni fog az utókor. Olyan kultuszt kell magunk köré emelni, amit sose felejtenek el. Olyanokká kell válnunk, akikre büszkén, emlékeznek. De ezért tenni kell. Alkotni, feltalálni, kitalálni, cselekedni. Mernünk kell egyedinek lennünk. Mernünk kell felvállalni azt akik, vagyunk. Az összes furcsa és különc ötletünket. Mindent, amiért kinéznek. Mert pont ezektől leszünk mások. Ezek tesznek majd különlegessé. S ne félj, és ne hátrálj meg. Tedd, amit meg kell tenned. Ne a holnapon rágódj, s ne a múltat akard szebbé tenni. Te ma vagy itt. A jövő pedig lehet nem is létezik. Ma kell megtenned, amire úgy vágysz. Legyél ma végre önmagad és ne az az üres kirakós, akivé a társadalom formált. Mert a tömegben sokan vannak. Egyedi viszont annál kevesebb. Bármilyen furcsa is vagy, az pont jó. Hisz.. ebben rejlik a csoda. Csoda rejlik abban, amit és ahogy teszel. Csoda rejlik mindenkiben... Csak fél felvállalni. Mert retteg a következménytől. Retteg a jövőtől s a társadalomtól. Retteg az őt elnyomó hatalmaktól. De rettegni gyávaság. Olyan gyávaság, amit nem engedhetsz meg magadnak, ha emberré akarsz válni. Legyél fény a sötétben. Pocsolya az esőben, vagy felhő a hajnali égbolton. Válj egy öregember sétapálcájává vagy a nemes kalapjává. Légy akire szükség van és szükség is lesz. Akire a világ emlékezni fog. Legyél olyan, aki a halálos ágyán elmosolyodik. Mosolyogj, mert mindent elértél. S nevess azokon akik miattad zokognak. Az életünk.. olyan rövid és felesleges. Te rinyálálssal akarod tölteni, vagy cselekvéssel? Ne légy elnyomott. Ne légy egy senki, akikre a nemesek fogadnak. Ne légy egy érzések nélküli szó. Ne légy egy színtelen festmény. Ne légy egy szótlan szöveg. Te csak legyél erősebb a tegnapi önmagadnál. S gyávább a holnapinál. Csak.. élj.
Kuro nem élt. Soha se, úgy igazán. Mindig a társadalmi normákat követte. Félt, rettegett egész életében. Láncra volt verve. Testileg és lelkileg is egyaránt. Ő, egy gyáva senki. Egy megtört testben lakozó valami. Aki egyedül túl se élhetné a világ fájdalmait. Sose lehetett szabad akarata. Nem dönthetett a sorsáról még csak nem is reménykedhetett egy szebb holnapért. Minden napját a keserű kínzások lengték körül. Nem voltak barátai. Ezért önmaga lett a legjobb barátja. A másik fele, a kiegészítője. A harcos énje. Az a valaki, aki riogatta a sötétben.. s nyugtatta a fényben. Ő volt a rosszabb fele.. vagy épphogy a jobbik fele?
A furcsa mosómedve szerű lény borzalmas emlékeket keltett a lányban. A feléje rohanó monstrum emlékét. A nyakát szorító kézét. Egy pillanatra még most is megakadt a levegője. Egy pillanatra megfulladt. Egy pillanatra meghalt. Egy pillanatra.. megint meghalt. Mint minden nap. De most is felébredt. S a fájó és kínzóan maró valóság bűze megcsavarta az orrát. Ez nem illúzió. Ez nem színjáték. Ez a valóság kávészünete.
Kurot túl sok inger érte. A lány amúgy is tört elméje aligha volt képes felfogni ezeket a pofonokat. A sors égő pofonjait. Hisz, milyen dolog az, hogy a legfájóbb pillanatban csak tovább szorítja a szívét? Kifacsarja tüdejéből a levegőt. A lány nem, hogy szólni.. lélegezni sem mert. Ott volt valaki, akit holtnak hitt. Sőt.. két valaki. S ott volt egy olyan személy, akit csak remélt, hogy egyszer holtan láthat. Meg persze, ott árverezett érte az a megátalkodott nemes. Az undorító, gusztustalan nemesség egy sarja. A lány semmit se utált jobban, mint a nemeseket. Azt a gusztustalan, magát felsőbbrendűnek valló fajt. Ők voltak a szégyenfolt, a világ ingjén. Undorító.
S az árverés véget ért. Az ég kitisztult, a lány tüdeje újra megtelt levegővel. Majd összeesett. Talán az izgalmak végétől, talán a nyugalomtól, talán az örömtől. Mindegy is.. ezt nem lehet tudni. Talán nem is lényeges.
A furcsa földre hullt piszkos leányzót néhány őr vitte be a színpadról. A porondra más érkezik helyette. A lány alig tudta hol van. Alig tudta mi van vele. Az elméje mondhatni kisült, ebben a pár másodpercben. Szüksége van a regenerációra.. nagyobb szüksége, mint bármikor.
Ezt követően ráakasztották a számot, melyet Kishi emelt a magasba. S a lány már tudta, innentől biztonságban van. Érezte, hogy hamarosan eléri egy jobb sors.. Hamarosan. Sokat nem értett a körülötte történő dolgokból. Szinte fel se fogta a világot. Az égető fájdalom zökkentette ki csupán, melyet csuklóján érzett. Bal csuklójára nézett. Oda, ahol eddig a 0 volt feltetoválva. Most újra ott díszelgett rajta az „élet” kanji-ja. Újra, jogosulttá vált az életre. Hirtelen eszmélt fel, s bár megpróbálta kirántani kezét az őt fogó őrök szorításából, nem járt sok sikerrel. Nem is nagy csoda ez.
Kuro megpillantotta az aula szerű termet. Járt már itt. Biztos volt ebben. A szagok, a hely.. minden ismerős volt számára. Azonban most a kalapos is itt volt. Egy keveset beszélt, miközben leemelte fejfedőjét. Alig volt már haja.. Látványosan kopaszodott. Kiöregedett bohóc volt már ő.. semmi rémálmot nem hordozott, nem úgy, mint régi énje. Furcsa volt ez a lánynak, mégis megnyugtató. A férfi intett, hogy engedjék el. Az őrök így is tettek.
- Az egy nagyon hosszú történet – mondta a lány, miközben jobb kezével átfogta fájó bal csuklóját, s megsimította rajta a már ismerős jelet. Újra érezte amit régen. Hogy bár nem szabad.. akkor is élhet. Láncok alatt, egy fájdalmas életet.. de élhet.
Az az ember is itt volt, aki még régen, nagyon régen elsőként égette meg puha bőrét. Furcsa mód, már közel se tűnt annyira rémisztőnek. Lehet, csak akkor, egy olyan fiatal gyermeknek volt ez az egész annyira ijesztő? Vagy csak az idő és az emlékek tették azzá? Nem.. biztosan nem.
~ Állj bosszút~ Miért tenném?~Miért ne tennéd? Itt tették tönkre az életed. Itt vették el a szabadságot. Itt hajtottak rabigába. Itt tettek szolgává. Ezek az emberek vették el tőled az álmaidat és a jövődet. Nekik köszönheted, hogy most itt vagy. Te nyomorék, mégis mi a szarért bocsájtanál meg nekik?!~Mégis honnan tudod, hogy nekik volt választásuk? ~Az nekem kibaszottul mindegy. Ha ők nem lennének, most én se rohadnék veled ebben az életnek nevezett poshadt vízben~ Naoko. Aludj~ Mindjárt te fogsz aludni bazdmeg ha továbbra is parancsolgatni próbálsz nekem. Nyomorult csitri.. ~Nyomorult csitri idegesítően pofázó csak a fejében létező hang... ~ Csak a fejében létező? Csak a fejedben létezek? Tényleg, a rémálmaid nem voltak valósak. Az se valós, amikor átveszem a helyed. A helyetted elvégzett piszkos munka se valós. A nyomorult segged megmentése se valós. Komolyan ennyire hülye vagy cicám? Kibaszottul létezem. Létezem, és szellemileg instabillá teszlek. Olyanná, hogyha kiderülne a létezésem téged sárgaházba basznának. S ott se tudnál megszabadulni tőlem. Mert én, te vagyok. Az erősebbik feled testet öltött alakja. ezt sose feledd el babám. Sose. ~ Naoko.. te az erősebbik felem vagy. De én hoztalak létre. Én őrültem bele az egyedüllétbe. S te mentettél meg. Az elmém egy barátot kreált magának, hogy ne legyen egyedül. Erre csak te sikerültél ~És milyen kurva jól jártál velem...
A férfi visszacsapta fejére a kalapot, mikor azt hitte megérkezett Kuroért az őt felvásároló nő. ennél azonban sokkal nagyobb szörnyűség érkezett. Kishi rohant be a csarnokba, s közbe kiabált. Ninják támadták meg a csarnokot. Kemurigakurei ninják. Mészároltak. A kalapos küldte is az őröket. Nishi megragadta a lány csuklóját, s már indultak is volna. Azonban a kiöregedett bohóc még várta a pénzét. Amit nem kapott meg. Egy hatalmas robbanás rázta meg a csarnokot. A férfi pedig rohant, hogy megvédje azt. A nő sem tétovázott, ki a zöldhajú csuklóját fogta. Azonnal rohanni kezdett, s húzta maga után Kurot is.
Kishi nem szólt semmit, Kuro pedig nem kérdezett.
Kiérve az ajtón, lovakat és elrobogó szekereket láttak minden felé. A levegőben gyenge füst gomolygott. Emberek menekültek, amerre csak tudnak. S a ninják, akik mészároltak.. nem érdekelte őket a menekülő nemesek hada. Csak a látszólag közembereket vagy alvilági tagokat szúrkodták. A nemesek miért voltak kivételek?
A lány egy pillanat alatt végigmért mindent maga körül. Látta Hacit, amint egy bokor mögött rátekeredik egy ismeretlen személyre. S látta Rokut.. Látta élni, s látta amint egy lovon ül, szája előtt egy kendővel. Mégis miért csinálja ezt?
- Roku – Hagyta el egy elfojtott hang a lány száját.. de a fiú már nem hallotta. Az erdőbe vágtázott, miközben több ninja üldözte. Hogy volt képes erre?
Kishi zökkentette ki ebből a furcsa érzésből a lányt. Már jó öt méterre állt tőle és úgy kiáltott vissza. De már késő volt. Egy ninja indult meg a lány felé. Úgy.. akár a monstrum. Szörnyű emlékek törtek fel a lányban. Mozdulni se bírt. Egész teste lefagyott.
~Mozdulj már meg baszki! Meg fog ölni!~Nem megy ~ Akkor engedd el az irányítást gennygombóc. Megvédelek. Csak csináld már! ~Nem megy...
Szerencsére nem is volt rá szükség. A ninja hirtelen megtorpant. Kishi megragadta Kuro kezét s a hintó felé vezette, aki így végre feleszmélt a rémálomból. Ezt látva a shinobi azonnal más felé vette az irányt.
A lány s Kishi beszálltak a hintóba, ami irgalmatlan gyorsasággal indult meg. A kocsi belső kialakítása gyönyörű volt. A vörös párnák felfogták az ütést. Kuro mégis némi undort érzett, hogy egy ilyen helyen ült. Sose akart itt ülni. Ő mindig elől, Jesada mellett érezte jól magát. Jesada.. vajon ő is él?
Amikor az előtte ülő nőre nézett, az csak mosolygott majd széttárta karjait. Kuro nem hezitált. Akármilyen fáradt és koszos és büdös volt ő is.. rögtön Kishi karjaiba borult és megölelte őt. Szemeiből pár könnycsepp sietve távozott. Sose hitte, hogy valaha újra megölelheti őt. Minden annyira zavaros volt. S most újra nyugodt lett. Kérdések százai kavarogtak benne, de egyet se tudott feltenni. Egyszerűen csak örült, hogy Kishi itt van. Nem is tudta mikor volt utoljára ilyen boldog.
Mikor végül elengedte, s visszaült a helyére, megtörölte szemeit.
- Mégis, hogy? – szipogta, kicsit megtörve – Hogy lehetsz életben? Láttam amikor elvisznek... És Roku? Ő hogy lehet életben? És mi volt ez az egész? Miért vagy itt? Mégis... mi történt? – Kérdezte a lány. Kicsit összeszedetlenül.. de hát annyi kérdése van. S még a felét se tette fel. De a legfontosabb megvolt. „Miért?”
Kuro csak várt. Várt, hogy majd választ kap mindenre. Várta.. hogy ez az egész, értelmet nyerjen...

**Lanmao** Vas. Ápr. 14 2019, 22:32

A hintó szüntelenül száguldott előre, s az egymást ölelő testek az út hepehupáival együtt mozogtak.

Hosszas percekig nem engedték el egymást, pontosabban Kishi tartotta szorításában Kurot. Ha a lány engedett néhány könnycseppnek, akkor Kishi szabályosan zokogott. A lány hátát simította, majd a fejét mellkasához nyomva el sem engedte. "Egy pillanatig sem hittem volna, hogy újra viszont láthatlak" - mondta, s folytatta a némán szeretést, egészen addig, amíg Kuro már hallotta a lány zaklatott szívverésének hangját.

Miután Kishi karjai zsibbadni kezdtek, csak utána engedte eltávolodni magától a lányt, de akkor sem messzire. A lány arcát lágyan, gyengéden két kezébe vette, s mint egy anya, úgy simította hátra haját, törölte le az arcát mosó, földtől bebarnult könnycseppek maszatos útját a zöld hajú szépség arcáról. Olyan őszintén és olyan édesen mosolygott, ahogyan csak a legnagyobb őszinte szeretet képes. Hihetetlen melegség áradt a pillantásaiból.

Biztonságérzetet keltett.

- Nem bántottak. - Simított végig jobb hüvelykujjával a piszkos kis arcon. - Elvittek egy másik családhoz. Az Uraság testvéréhez. Ott jobban bántak velünk. - És nem bírt ellenállni a késztetésnek, féktelen mosolygása közepette, két mondat között egy törődő csókot nyomott Kuro homlokára, majd megsimítva az arcát, elengedte. Hagyta, hogy a lány a szemközti ülésen foglaljon helyet.

Eközben a kocsi már lassítani kezdett, a zötykölődés elviselhetőre szelídült.

[...]

Odakint a kerék alól felpattanó apróbb kavicsok hallatszottak csak, na meg az erdő élettel teli "zaja."

A főútvonal földútja már sokkal kátyúmentesebbnek bizonyult, mint ez a furcsa, bűnös helyre vezető mellékút, amin nem csak Kuroék, de a nemesek többsége menekült. Mostanra már egyedül voltak, egyedül a Füst Országának egyik főútvonalán, ott, ahol a kereskedés is folyik, ott ahol minden nemes és fontos ember halad.

- Roku... - Ismételte Kuro után a nevet, szinte suttogta, s a mosoly, mi eddig csak úgy virított a kissé megöregedett, de még mindig Kishiként kinéző nő arcáról, most eltűnni látszott. Helyét átvette egy aggasztó arckifejezés, olyasmi, mint amikor valaki értetlenül mered a lába elé és láthatóan átnéz mindenen, a semmibe tekint, de az agya az gőzerővel jár. - Sejtésem sincs róla, hogy mit keresett itt... Egész idáig... - Felnézett a lányra, s hangja elcsuklott. - Egész idáig azt hittem, hogy mindketten a tűzbe vesztetek. - Szájához kapott, majd felcsúsztatta kezét az orrára is. - Szent isten... - Szemei kikerekedtek. - Mit tettem...(?) - S tekintetét nem bírta letépni a lányról, zaklatottan ugrált jobbra-balra, vizslatva a koszos arcot. - Az uram. Én... nem vihetlek el neki. - S kinézett az ablakon, majd hátrafordult a kocsis irányába, mintha csak átlátna a hintón. - Bo már látott. Már késő... - Rebegte, s szemébe könnyek gyűltek. Lecsúszott a párnázott ülésről és nem törődve vele, hogy a szolgálólányok talán legszebb ruhája az övé, letérdelt a lány elé és kezeit megragadva zokogott. - Bocsáss... bocsáss meg nekem. - Köpte ki, miközben könnyek százai hullottak alá. - Nem tehettem mást... - Hangja nyújtott és szenvedő volt, küzdött a sírás torzításával. - Amikor megláttalak, meg kellett, hogy mentselek. Ki tudja, hogy hova kerültél volna? - Nézett fel a lányra, s Kuro látta, hogy Kishi vörös arcán folynak a könnyek, orrából a takony szétkenődött a száján. - Kérlek... kérlek... nem térhetek haza most már nélküled. De bocsáss meg nekem...

S végül nem tudott több szót kipréselni, szüntelenül csak zokogott.

**Kuro** Szer. Ápr. 17 2019, 17:18

Hazugok. Ti mind hazugok vagytok. Hazugságból vétettetek és mind abba is haltok majd bele. Kínzó, őrlő.. maró fájdalommal. Szégyen, amit csináltok. Undorító nép, kiknek a feje a porba fog hullani. S én örülni fogok. Mosolygok majd az elfajzott nemzedék holttesteiből épített emelvény tetején. feljebb jutok az ő hátukon. Elérem, amit el akartak.. De sose lehettek rá képesek. Mert mind elvakultak, elbutultak vagytok.. s vagyunk. Mindünket irányítanak, és olyan szinten ragaszkodunk a vezetőhöz, mint fa a gyökeréhez. Vágyunk rá, hogy egy nap valaki majd megmondja, mit tegyünk. Hogy a helyes útra vezessen. S ha utunk mégis a rossz irányba vinne.. ne minket terheljen a felelősség. Vágyunk rá, hogy legyen valaki, aki leemeli a terhek kínzó súlyát törékeny vállainkról. Akarjuk, hogy a felelősség csak egy jelentéktelen szó legyen. Ugyanolyan értelmét veszetett, mint mi. Bennünk nincs már emberség, se akarás. Lélek nélküli bábok lettünk, kiket a sors úgy rángat, ahogy csak akar. A hazugság fekete köpenyébe burkolódzunk és várjuk a felmentő sereget. Várjuk azt az üres hadat, aki sose jön el. Mert ők is hazudtak. Itt mindenki hazudik. S senki se bízik senkiben. A bizalom az ürességet jelzi. Azt, hogy milyen könnyen dobunk el magunktól valamit.. Valakit. Hogy egész gyenge lényünk milyen könnyen áldozható fel. S elgyengült, megfáradt testünk csak a kutyáknak kell vacsorára. S még ők is otthagynának minket amint jól laktak. Az ember is ezt teszi. Addig használ minket, míg érdekét látja benne. Miután „megtelik” hátrahagy. Ennyit jelent az ígéret. Régen azonban ennél sokkal többet ért. Régen az ígéretet betartottuk és a tanácsot megfogadtuk. A bizalom bizalom volt. A hazugság pedig vért követelő bűn. Az árulásért meglakolt a tettes. A segítségért pedig jutalomban részesült. A mai világban ezek már csak formalitások, amiket könnyen ki lehet hagyni. Minden olyanná vált, amilyenné tettük őket. Üressé. Hazuggá. Semmivé. S ezekké válunk mi is. Kivesznek az érzések, az érzelmek. S mi már csak egy nagy rakás üres porhüvely vagyunk, akik másokat hibáztatnak. Ráfogják az eltűnést egy nagyobb erőre. Vagy bárkire. Csak levehessék saját vállukról. De mégis miért? Miért marcangolja ez a nép önmagát? Miért estünk le a csúcsról a piramis legaljára? Mi lettünk a tápláléklánc utolsó kis söpredékei. A hierarchiában elestünk és most hátul kullogunk az evolúciós létrán. Miért? Mert ezt tettük magunkkal. Saját problémáink ástak el minket a föld legaljára. Már annyit se érünk, mint a por, amiből vétettünk. Már kevesebbek vagyunk, mint amennyit együttesen érünk. S ezt mind magunknak köszönhetjük. Magunkat húztuk le a mélybe. S csak mi emelhetjük ki magunk onnan. Csak saját erőből emelkedhetünk fel. Ha elestél.. állj fel újra és menj tovább.
Miután a nő elengedte a lányt szorításából, az egy kicsit hátrahajolt. Dereka már sajgott, s egész gerince égett az erőltetett póztól. Nem tett jót a korábbi sérüléseinek sem. De nem érdekelte. Egy kicsit.. most legalább boldognak érezte magát, ha csak pár pillanat erejéig is.
Kishi kezébe vette a lány arcát és végig úgy viselkedett akár az anyja lenne. Nem csoda.. éveken át, szinte az is volt. Anyja helyett anyja.
- Legalább téged nem – Mondta a lány, enyhe mosolyt erőltetve arcára. Valahol őszinteség volt benne. Mégis megannyi év fájdalma. Annyi kín volt ebben az apró és törékeny testben.. s ki tudja mennyi vár még rá?
A nő egy csókot nyomott a lány piszkos homlokára.
~Ezt a ribancot ~Fogd be ~Mégis miért? Ott hagyott az Ochidáknak, amíg ő arany életet élt egy másik helyen. Te pedig.. szenvedtél. S ez mind az ő hibája volt. Nem emlékszel? Kérlelte azt a két muksót, hogy inkább őt vigyék. Valószínűleg tudta, hogy egy jobb helyre fog kerülni. Téged pedig hátrahagyott. Hátra, a szörnyetegek karmaiba. Emiatt vagy ma ilyen. Emiatt vagyok én is itt. Minden az Ő hibája ~Nem... nem beszéled ezt be nekem. Kishi sose akart ártani. Ő mindig csak jót akart... ő.. meg akart menteni ~Őszintén cicám.. téged ki akart valaha is megmenteni? ~Te. ~Jó válasz. Ügyes kislány, ezért jár a fülvakargatás. Akkor mégis miért hiszed, hogy ő is jót akart? Sőt... miért hiszed, hogy most jót akar? ~ Miért akarna bántani? Éveken át védelmezett és nevelt.. ~Ott hagyott. Ismered őt egyáltalán? Ismer ő téged? ~Fogalmam sincs.. ~Téged csak én ismerlek igazán cica. Én tudom, mennyi kínon mentél keresztül. Mennyi küzdelem van a hátad mögött. Mennyi sebhely díszíti a tested. Mennyi fájdalom ért már.. testileg és lelkileg is. Én ismerlek.. töviről hegyire. Tudom mitől félsz, s mi miatt vagy bátor. Gennygombóc.. Én tudom, ki vagy valójában. S segítem megvédeni. De hallgatnod kell rám ~Nem hallgathatok rád mindig, Naoko. Lehet, hogy erősebb, vagy mint én. Lehet, hogy ismered minden porcikám és működésem. Lehet, hogy te.. Tudod, ki vagyok. De mindent nem tudhatsz. Kishi.. éveken át jó volt hozzám ~Majd elhagyott ~ Nem tudhatod miért tette! Szóval fogd be a pofád! ~Ribikém.. én megértem a fájdalmat. Megértem, hogy akarsz valakit, akiben megbízhatsz. Vágysz a biztonságra.. arra amit én nem tudok nyújtani neked. Vágysz arra a személyre, aki helyettem is megvéd majd. De ez a személy nem így és nem most fog eljönni. Én csak arra kérlek, hogy ne áldozz fel mind a kettőnket.. tudod, hogy annak rossz vége lesz ~Tudom mit csinálok! ~Kurvára nem tudod, mit csinálsz! ~És te ezt mégis honnan tudod?!! ~Mondtam már f*szfej! Mert ismerlek! És tudom, hogy jelenleg az érzelmeid vezérelnek, nem az imádott logikád. Szóval húzd ki a pofád a seggedből és láss végre tisztán, különben én mosom le acetonnal a szemed! Felfogtad?! ~Ne parancsolgass Naoko. Én tisztán látom a helyzetet. Kishi nevelt éveken át. Vigyázott rám.. és most megmentett! Mégis miért ne bíznék benne?! ~ Hasznodra vált valaha a bizalom? ~Benned megbízom ~Bármi más példa? ~Kishiben megbízhatnék.. ~ Majd akkor bízz meg benne nyomoronc, ha okot ad rá... és ha én is megbízhatok benne. Addig is tartsd meg a távolságot és ne árulj el semmi túl személyeset. De ő.. higgye, hogy a bizalmad feltétel nélküli. Érted? ~Tökéletesen ~És menni fog? ~ Évekig nem csináltam mást csak tettettem. Menni fog. ~Ne okozz csalódást koszfészek ~ Nem okozok Naoko. Most én védem meg magunkat. ~Bízok benned cunci ~Én is szeretnék ~Bízz magunkban Kuro. Csak bízz. ~Bízok magunkban Naoko. Csak bízok...
Az erdő zaja szűrődött be csupán a kocsiba. Kuro furcsán feszengett a fejében lezajló vitától. Remélte, hogy kívülről mi sem látszik abból a csatából amit megvívott. S hasonlóképp feszengett, hogy egy ilyen nemesi járműben ül. Nem szokta ő ezt meg. Mindig Jesada mellett ült. Mindig.. és beszélgettek. Jesada. Vele vajon mégis mi lett?
A lány szavaira a nő furcsán reagált. A mosoly pár másodperc alatt fagyott le arcáról és valami sokkal ridegebb vette át a helyét. A semmibe tekintett. S úgy beszélt. Furcsa dolgokat mondott. Tudatlanságáról.. és a tűzről. A hatalmas tűzvészről. Majd, saját magát vonta kérdőre. Kuro semmit se értett az egészből. Csak figyelt. Az elméjében csend honolt. Figyelmes csend. Kishi a végén már a kocsi padlóján térdelt, miközben a zöld hajú tenyerét szorongatta és hevesen bocsánatért esedezett. Még mi ez az egész? S a nő csak zokogott. Szavak nem jöttek ki a száján. Csak bőgött, mint egy kisgyerek.
~Kishi .. mégis mi történt?
-Kishi.. mégis történt?
~Mi ez az egész? Miről beszélsz?
- Mi ez az egész? Miről beszélsz?
~ Kérlek próbálj meg megnyugodni.. és mondd el
- Kérlek.. próbálj megnyugodni.. és mondd el. Kérlek Kishi.. beszélj.
~Szép munka gennygombóc ~Menj a pokolba ~De hisz már ott vagyok...

**Lanmao** Csüt. Ápr. 18 2019, 00:39

A belső hangzavar csupán egy pillanat volt egy olyan eldugott helyen, ahol a világ némán sikít mindkettejük fülébe.

Mindez "Odakint" semmin sem látszott. Még nem... Az őrület határán majd talán, ám az még nem itt és nem most érkezik el. Egyenlőre Kuro belső közjátéka semmilyen formában, talán csak az elkalandozó tekintetben jelent meg. Mégis, a lány tökéletesen tudott figyelni a külvilág történéseire. A hangok, mélyen benne szóltak. Mintha csak a tudatalattija legmélyében történne, s ami felsejlik a lány gondolataiban, érzéseiben, az mindennek a beszélgetésnek a következménye.

[...]

Miután Kishi feleszmélt a lány jogos kérdéseire, elfojtotta sírását, és elhaló mozdulattal végigsimítva Kuro kezén, feltápászkodott.

Leülve a helyére, letörölgette könnyeit.

- Az Uram... - Szipogta. - Azért küldött, hogy szerezzek neki egy lányt. - Kishi nem bírt Kuro szemeibe nézni. Megpróbálta, de nem állhatta azokat a szemeket és csak nőies kimonója anyagát gyűrögette lesütött szemmel. - Aki hasonlít a feleségére. Akiben egy kicsit is láthatja majd Mayo-samát, aki majd... - S hangja újra elcsuklott, de egy óriási nyeléssel elnyelte a sírást. - Aki majd... újra a felesége lehet. - Újabb lopott pillantást vetett Kurora, az arca kiélénkült. Hadarni kezdett. - De nem ezért vettelek meg! - Úgy használta ezt a kifejezést, mintha csak egyszerű, teljesen normális dolog lenne megvenni embereket. - Azért, mert megtaláltalak, amikor azt hittem, hogy már rég odavesztél! Nem hagyhattalak ott... - Újból lesütötte a tekintetét. - Tudom, hogy hiába szabadkozok neked, mert már mindegy. Bo már látott téged és látta, hogy mi történt ott. Már nem térhetek vissza üres kézzel. - Ekkor mintha az eszébe jutott volna valami, egyből a ruhája alá nyúlt és kutakodni kezdett, majd egy szép kötésű, valószínűleg bársonyból szőtt erszényt vett elő. - Tessék! Ez téged illet meg a legjobban. Nem ennyit érsz, a legkevésbé sem, de Bo és az Uraság is úgy tudja, hogy Hatvanezer Ryot költhettem. Ennyi a maximum, amit Yogen-sama egy szolgára kiadna. - S Kuro felé nyújtotta az erszényt. - A legkevésbé sem elég, egy ember értékét nem lehet így mérni, különösen nem a tiédet, de... Ez téged illet. - S egyre közelebb nyújtotta Kuro kezéhez. - Úgy tudják, hogy fizettem érted. Nálad jobb helye lesz ennek ott, ahová megyünk.

// Ez a 60 ezer Ryo az adatlapodról. Ha nem fogadja el Kuro, kérlek húzd le. Ha elfogadja, itt magyarázható, hogy honnan van neki. //

**Kuro** Szomb. Ápr. 20 2019, 22:23

Elfojtott kacajok. Visszafogott könnyek. Álarc mögé rejtett érzelmek. Emberek, kik másnak adják ki magukat. Itt mindenki egy véget nem érő színdarabot játszik. Ügyesen idomul a társaságához, csak azért, hogy azok elfogadják, Hisz emberi természetünkből adódóan, mi mind az elfogadásért küzdünk. Mind azt tesszük, amit tennünk kell. Felvesszük a megfelelő szerepet. De mégis.. minden szerepben benne vagyunk mi is. csupán hozzáépítünk vagy elveszünk belőle egy olyan darabot, ami az adott közösség jellegzetessége. Akár a saját ujjainkat is leharapnánk, ha ezzel végre elérnénk, hogy minden ember szeressen minket. Mert bár sokan hajtogatják, hogy nem érdekli őket mások véleménye vagy szeretete.. Ez hazugság. Ők csupán elrejtik azt a mohó vágyat, ami belénk van kódolva. A megfelelési kényszer. Egy undorító sötét lény, ami mindenki bőre alatt megbújik.. és gusztustalan tettekre és lépésekre sarkalja. Egy olyan lény, aki kúszik a csontokon át, s olyan információkat suttog az ember fülébe, amik össze is törhetik. Impulzusokat küldd az agyba, amik összezavarják azt. Galád és aljas lény. Minden lépése fájdalmas. S mi elviseljük. Hogy miért? Mert egy jobb jövőt kecsegtet nekünk. Húzza a mézes madzagot, hogy majd szenvedések árán elérhetjük a csodával határos boldogságot. Közbe pedig mind tudjuk, hogy ez hazugság. Tisztában vagyunk vele, hogy a szenvedéseinkkel semmit se érünk el.. Hisz ez csak önsanyargatás. Mégis.. mégis megtesszük. Mert hiszünk. Hiszünk és remélünk. De mi értelme van ennek, ha nem nyerünk vele semmit? Mert.. Az a semmi megerősít. Olyan erőt és kitartást szerzünk vele, mint sehol máshol. Az élet néha összetapos. Az élet néha földre lök és fájdalommal tapossa ki a beled. Azért, hogy tanulj belőle. Hogy ez által tapasztaltabb és erősebb légy. Hogy egy nap te taposhasd el az életet. Mert mindünkben megvan az az erő, ami ahhoz kell, hogy felálljunk. Mert erre születtünk. A küzdelemre. Hisz senki se mondta, hogy az élet könnyű.. mégis egész sokan túlélték már. Lehet, hogy ma valami a padlóra küld, és te azt hiszed, hogy sose lábalsz ki belőle.. De ez ne legyen így. Te fel tudsz kelni, újra meg újra. S nem a könnyebb utat kell választanod. Nem azon kell járnod. Mert akkor nem tanulsz semmit se. Azzal nem leszel több, ha saját magad alól vájod ki a talajt. Akkor ugyanúgy egy senki maradsz. Olyan küzdelmek lesznek csak mögötted, amiket nem vívtál rendesen meg. Sose végezz fél munkát. Végezd ki a démonjaid. Taposd el és lépj át rajtuk. Legyél mindig te az erősebb. S győzedelmeskedj. Maradj mindig te földül és ne hagyd, hogy eltiporjanak. Mert az emberek képmutatóak. Az emberek majd le akarnak győzni. De te ne hagyd. Légy erős és bátor. Állj fel újra meg újra. Legyél a halhatatlan azok közt kik örökké élnek. Mert a kettő, nem ugyanaz.
Kishi lassan de biztosan összeszedte magát. Könnyeit letörölte, s újra helyére ült. Majd szipogva kezdett bele mondódójába. Kuro kikerekedett szemekkel figyelte minden szavát. Egyszerűen nem tudta hová tenni azt amit mondd. Elhinni se akarta. Csak figyelt és figyelt. Szinte sokkos állapotba került a nő szavaitól. Egyszerre érzett fájdalmat, dühöt és undort. Ezen érzések kaján elegyét. Mely úgy marta a torkát, mint forró víz a jeget.
~A ribanc~A hazug~A kurva~A gyáva ~Egy életet tett most tönkre, bár lehet ezt ő maga még fel se fogta. A képmutató kurva. Cunci.. felfogtad mit tett ez a nőstény? Hogy miért vásárolt meg? ~Megmentett.. ~Megmentett?! A francokat mentett meg gennygombóc. Egy sokkal rosszabb életet szerzett neked. Ennél még a monstrum fojtogatása is édesgetőbb érzés lenne. Kicsi kincsem, felfogtad te, hogy mi leszel, ha oda jutunk? Feleség. Tudod mit jelent ez?! Mert nem a mosást és vasalást. Úrnő lennél. Egy nemes ágyasa. Egy olyan hárem tagja, ahol te csupán egy forró rongy lennél, akit fajfenntartásra használnak. És szórakoztatásra. Nem olyan tárgy lennél mint eddig. Az előző életed egy álom lenne ehhez képest. Itt, nem csak másokat ugráltatnál. Itt téged használnának. Nem egyszerűen csak feladatokat kapnál. Nem cicám. Egy olcsó nő lennél. Egy kurva. Egy ribanc. Egy bokortündér. Egy éjjeli pillangó. ~Kishi.. nem tenne ilyet... ~ Már megtette. Cicám.. felfogtad mi történt? ~A jobb élet reményében vásárolt meg ~Gyávaságból vásárolt meg. Elvakították az érzelmei. Meggondolatlanul döntött. Az ártatlanságodat vette meg. Tönkretett. ~Nem.. Kishi..~ MEGTETTE! Fogd már fel bazdmeg! Egy nemes kibaszott ágyasa leszel hülyegyerek. ~Nem.. Nem! NEM! Nem leszek egy nemesé. Soha többet nem. Nem fogok összefeküdni egy magát felsőbbrendűnek képzelő nyálgéppel. Soha. SOHA. Undorodom még csak a gondolattól is.. ~Undorodj. Gerjedj haragra. S most félj. Gondolj bele, hogy mi lesz, ha mégis odaérünk. Gondolj bele, hogy mi történne ott. Csak.. gondold át. S hagyd, hogy a pánik felülkerekedjen rajtad. Engedj szabadjára a félelmed. Engedd portyázni a fenevadad. Hagyd, hogy megöljön mindenkit. Hagyd.. hogy az igazság győzedelmeskedjen.. ~Naoko..
A lány csak ott eszmélt fel a katartikus álomból, mikor a vele szemben ülő személy egy köteg pénzt nyomott az orra alá. S Kuro figyelt. A vita elcsendesedett egy pillanatra. A külvilág zaja elnyomta a fejében ordítozó hangot. Elcsendesítette a kalitka láncainak csörgését. S egy pillanatra minden elnémult. Kuro maga elé bámult. Figyelte, amint az öregedő nő, ki előtte van, könnyeivel küszködve beszél. De hangját nem hallotta. Minden csendes és olyan lassúvá lett körülötte. Az egész világa.. mintha nem is a sajátja lett volna. Talán csak az elméje űzi vele ezt a játékot? Talán csak megtört lelke vetül most ki lelassítva.. s némán. Nem is volt baj. A csend jobb volt mint a felesleges szócséplés. Sokkal több értelme volt. S időt adott gondolkodni... még ha legbelül üres is volt. Naoko csendben volt. A fenevad megpihent a ketrecében és vadul figyelt. A reakciót. S hogy gondozója mikor alszik el. Mikor enged a csábításnak. Mikor ragadja el a mámoros rettegés. A fenevad kivárt. Tudta.. hamarosan itt az ő ideje.
- Nem. –A lány hangja úgy hasított bele a levegőbe mint kés a vajba. Átvágta a csend kellemes zaját.. s a világ hangja újra felerősödött. A lassítás véget ért.. s varázsütés szerűen minden újra normálissá vált. Már amennyire ez a világ valaha is normális volt. – Nekem nem kell nemesek mocsoktól bűzlő pénze. Nem kell az, mit mások hátán felkapaszkodva kotortak össze. Nem kell pénz, melyhez életek és annál több vér tapad. Tedd el, vagy dobd ki az ablakon. Égesd el ha akarod, mert az urad azt kívánja. De előlem azonnal vidd el. –A szavak.. mind olyan ridegek voltak. Eltűnt belőlük a könnyed érzelem. A fiatalos báj. A kislányos ártatlanság. Helyüket átvette a megtörtség. A küzdelem opálfénye. A fájdalom furcsa rekedtes hangja. S megannyi kín égető sugallata.
Aztán a lány kicsit hátrébbkúszott. Messzebb a nőtől. Addig, hogy gerince már koppant a kocsi falán.
- Te nem mentettél meg engem. Ezzel, csak többet ártottál. Mégis.. hogy képzelted ezt? Nemesi ágyasnak viszel, mikor elméletileg érzelmek kötnek hozzám? A fiatal és aranyos kis leányzót, épp megrontatni viszed. Felfogtad tetted súlyát? Azt.. hogy egy halottat teszel tönkre? Inkább kaparnám ki a szemem egy fogpiszkálóval, mint, hogy egy nemes asszonya legyek. Inkább élném újra az Ochidák összes bántalmazását. Bármit.. de ezt nem. Ennél nagyobb kínt nem okozhattál volna, azzal se ha otthagysz. De téged ez nem érdekel, mi? Bo látott.. te csak a bőrödet mented. De engem te nem viszel oda. Minket nem tesznek meg holmi nemes nőjévé. Soha. –Majd a lány felállt a cseppnyi helyen és az ajtó felé nézett – Mondd, hogy megszöktem. Köszönöm az eddigieket...és köszönöm amit régen tettél értem. Köszönöm, hogy kötődsz hozzám és vigyázni akarsz rám. De én már nem az a négy éves vagyok aki voltam. Tovabbi szép életet. Viszlát... – A lány hangja furcsán szólott. Két külön hangtónus váltakozott beszédében. A fenevad utat tör lassan.
Azzal a lány kinyitotta az ajtót, majd ahogy tudott kiugrott rajta. S próbált magának minél kevesebb problémát okozni.
~ Mondd.. miért maradjon életben még eggyel több? ~ Miért maradna? ~Hát ne maradjon! ~Ne is maradjon.. ~Azzal indulna meg a lány, az erőd rejtekében, követvén a száguldó kocsit. Próbálna rejtve maradni, amennyire csak tud. Amennyiben a kocsit szem elől téveszti, a négy láb technikát használva próbálná bemérni annak helyzetét szag alapján.

**Lanmao** Hétf. Ápr. 22 2019, 13:48

Kuro hangja pengeként hasította keresztül a feszültség fojtotta csendet.

Kishit egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Egész teste megdermedt, s ciklusonként, belülről, izmai legmélyéről tört fel az egész lényét átható remegés. Hatalmába kerítette az az egyetlen, egyszerű, lassan útjára lehelt szó: Nem. Baljósan jelentéktelennek tűnt , s olyan szörnyű fájdalmat hordozott magában, ami előre vetítette a lélek valamennyi szörnyűségét. Azt, ami volt, s azt, ami ezután fog következni...

A nő csak akkor mert nyelni, amikor Kuro folytatta.

Mintha az, hogy a zöld hajú beszél, elterelné a figyelmét Kishiről, arról a vészjósló dologról, ami remegésekkel kitörve terjedt szét Kishi egész testében, s így szabadon nyelhet egyet. Egy pillanatig, mintha a felszabadulás érzete öntötte volna el, ám a szavak még nagyobb szorongást keltettek a gondterhelt nőben. Meglepte őt mindaz, ami a "kislányból" áradt, s mintha ebben a pillanatban döbbent volna rá: fogalma sincs arról, hogy ki is ül vele szemben.

- J-jó... - Remegte. - Rend-ben. Ahogy akarod! - Erőltette mosolyát, miközben egész lényében remegett hangjától egészen a lábáig. Alig bírta letenni maga mellé a szütyőt. - Megoldjuk! - Bólintott, s a hangjából, minden egyes erőltetett, megjátszott gesztusából csöpögött a félelem. A rezdülései. Kuronak ismerős volt... Akárcsak egy sarokba szorított állat. Mégis, mint egy ember, ő is megpróbálta becsapni saját magát. Igyekezett elhitetni magával, hogy ami történik, az jó és nem komoly, hogy az normális. Hogy semmilyen sötét aura nem lengi körbe a kocsit, hogy a lány felől érezhető veszély nincs is igazából. Nem volt képes realizálni a helyzetet. Ez a különbség az ember és az állat között. Az állat, nem áltatja magát, az ember pedig igen. Egy állat sem képes becsapni önmagát, az ember pedig állandóan ezt teszi a saját hamis boldogsága érdekében.

Kishi megdermedt.

Most már nem tört fel benne a remegés, most már átvette a helyét a bénultság, az a fajta magatehetetlen állapot, amikor az érzéseink és az agyunk által küldött üzenete összekavarodik, egymásnak mond ellent, s mindeközben a figyelmünk csak a felsejlő és egyre növő veszélyre korlátozódik. Amikor az evolúciónk csődöt mond és sokkal inkább hanyatlásba, visszaesésbe fut, s az évezredes ösztönök eltűnnek, már nem futunk a veszély elől, hanem kiszolgáltatva állunk előtte, teljesen magatehetetlenül.

Kishi csak a szemét mozgatta.

Látta, ahogyan Kuro feláll, hallotta minden egyes szavát, de nem tudott mit mondani rájuk. Ha percekig kapott volna rá időt, akkor is csak néhány értelmetlen szót nyöghetett volna ki, de az ajtó nyitódása után már csak másodpercek voltak hátra.

Kuro eltűnt a hintóból.

[...]

Könnyedén érkezett, bár lábai fájdalmas szúrással jelezték, hogy még nem tökéletes a fizikuma.

Ninjaként vetette be magát az erdő sűrűjébe. Az először még csak gyéren növő fák közé, majd az egymásba nőtt cserjék és bokrok takarásába. A kezdeti Kunoichi mozgás, a ninja ugrálás, a célirányos menet akrobatikába csapott át, s talán észre sem vette, de a gerincével meghajolva, immáron kezeit is használatba véve ugrált ágról-ágra. Szemei összeszűkültek, pupillája megnyúlt, szemfogai túlnőttek a szájából, s megerősödött, meghosszabbodott, kiélesedett karmaival karmolásnyomokat hagyott a fák vaskos ágain, amikről elrugaszkodott.

Alig volt rajta ruha, még mindig azt az egyszerű rongyot hordta.

Érezte, ahogyan a testét simítja a szél, ahogyan karjának és ruhájának csapódnak a levelek. Taposta az érdes kérget, mit olyan erősen érzett mint még soha. Ezernyi hang csendült fülébe, mindenfelől, mégis jól bemérhetően. Az emberi érzékelés és felfogóképesség számára felfoghatatlan hangok ezzel a technikával átlátható labirintussá rendeződtek. A szagok nem különben. Kuro érzékeit elragadta az erdő varázsa.

Immáron ösztönlénnyé aljasulva követte emberi mivoltja akaratát, még akkor is, hogyha ez az akarat csöppnyivel nyersebb formát öltött.

Nem kellett követnie a kocsit, ugyanis hallotta, ahogyan a kocsis, miután észlelte a hintó falának csapódó ajtót, majd látta a lány kirobbanását a járműből, azonnal megállt. Kuro fülébe eljutott Kishi pánikszerű kiáltása. "Menj utána!" Erre egy kard sivított ki hüvelyéből, az oktalan férfi pedig óriási, zömök testével tört előre a sűrű erdőben. Nem tudta, hogy merre megy, nem tudta, hogy hogyan kellene keresnie, egyszerűen csak ment. Kuro pedig messze volt tőle, olyan messze, ahonnan csak ő érezhette a férfit. Hallotta, ahogyan az ágakat törve, küszködve az aljnövényzettel szenvedi magát előre. Magában morog, de valóban csak morgott, semmi értelmeset nem mondott.

De volt ott még más is... Nem messze a férfitól, kissé balra, Kuronak egy távolságra az őt vadászótól. Egy másik alak szaga. Míg a kocsisé sokkal inkább volt ló és trágyaszagú, némi friss szénával vegyítve, a baloldali alaké bőr, fém és szintén lószagú szúrós izzadtsággal elegyítve.

_________________
Állapot: 35% - +5% az a pihenés a kocsiút alatt.

Chakratartalék: 65% - Shikiyaku no Jutsu.

Ajánlott tartalom