Re: Bambuszerdő

**Kuro** Szer. Május 01 2019, 22:33

//Fo the first part: a little mood music //
//Jaj, és elnézést hogy a kis ~izék színtelenek Neutral

Nem volt életenergiám azokat is átszínezni mégegyszer :") //

Csendesen lépj, nehogy meghallják. Ez a mi világunk, a mi helyünk. Semmi pénzért nem adjuk. De ezért cserébe, ó.. kérlek, halkan járj. Ne hallja lépted a nagyvilágban más, csak te. Mert ha meghallanak, elkapnak. Elveszik azt, ami a tiéd... elvszik azt ami a miénk. Mert a világ a némáké és mégis a zajosak uralják. De te, kérlek ne válj ilyenné. Maradj halk, kedves és csendes. Maradj önmagad és maradj az, akinek születtél. Teljesítsd, be sorsod végezd be álmaid. Mert ez a te világod. Mi némán visszafoglaljuk föleink. Mi csendben élünk, s hódítunk. Mi majd.. újra uralkodni fogunk. csak kérlek, addig járj csendben és várj türelmesen. Mert ha lábad alatt felcsikordul a parketta, a zajosak felfigyelnek rád és magukkal rántanak. A te halk szavad is felerősödik, és lassan olyanná fogsz válni, mint ők maguk. Tudtodon kívül fognak beolvasztani. Saját akaratodon kívül fogsz ordítani, miközben azt se tudod, hogy mit csinálsz. Csak kiáltani fogsz.. valamiért, aminek most a létezéséről se tudsz. S nem is kell tudnod róla. Sokkal jobb, amíg mit se sejtesz, mert akkor biztos nem ránt magával. Csak könyörgök... járj csendesen. Lépdelj halkan, akár a nyáron hulló esső. Akár a vadászó oroszlán. Akár a csendben osonó egér. Akár az égen átsuhanó felhő. Mi tudjuk, itt vagy, miattunk ne zajongj. Miattunk ne emeld túl hangod a határon. Maradj, csendben s csak figyeld. Figyeld az erdők fáinak halk szólamát. Figyeld a madarak kórusát. Figyeld a szél fütyülését, a fű növését. Halld meg, mit az ordítok sose fognak. Mert a világ zaját saját maguk nyomják el. Te ne légy soha sem olyan, mint ők. Mert az ő szívük romlott és szeretet nélküli. Mert saját magukkal van tele. Mert ők csak saját magukat hallják.. másra nem is figyelnek. Önmagukba szerelmesek. De te ne tégy így. Te szeresd a más hangját, te szeress mást. Ne légy önmagad fogja. Mert te vagy a világ legnagyobb börtönőre, s a legveszélyesebb fogja is egyben. Ha hangossá válsz, mindenhol csak magadat látod majd.. s azt fogod hinni ez így jó, hisz te vagy a legcsodásabb. Nem veszed majd észre se a madarakat, se a szelet se a felhőket. Kérlek, te ne válj ilyenné. Maradj halk, maradj szelíd. Lásd meg a csodát, légy szerelmes, érezz.. légy boldog a világban, ami csak érted zenél. Sose harsogd túl, sose akard uralni. Csak éld benne életed minden napját boldogan. Mert ez a hely csak és kizárólag érted van. Figyeld minden mámorító hangját. Szóval.. tényleg kérlek: Járj csendesen.. hogy egy nap visszahódítsuk a földet, s annak minden mámorító muzsikáját...
A lány szavai úgy vágták át a teret, mintha csak megélezett katanákkal dobálózott volna. Az előtte ülő nő se tudta hová tenni.. ez tökéletesen látszott. De mégis próbálta megőrizni azt a nyugodt és mosolygós személységét, amivel rendelkezik. De.. nem sok sikerrel.
~Álszent kurva ~Csak megrémült~Megérdemelte. Ne higgyen már egy tökéletes kis tündérbogár királylánynak ~Mert nem vagyok az?! ~Végül is de, csak rohadsz belülről.
S a nő elrakta a szütyőt. Azonban... a remegése lassan átcsapott teljes lefagyásba. valószínűleg nem számított rá, hogy abból a tündéri négyévesből.. ez lett. Nem számított rá, hogy a cuki kislány lassan egy rémisztő kamasszá alakult. És nem az idegesítő formáról beszélek. Hanem.. rendesen: Veszélyt jelentett. De Kishi.. ő próbálta elhitetni magával, hogy ez nincs így. De a teste tudta.. tudta, hogy nincs biztonságban. S így ösztönből halottnak tettette magát a mozdulatlansággal. Legalább ennyit megtartottunk az állatoktól...
S a lány, akit megmentett a rabszolgasorstól... Akinek teste tele van sebekkel.. aki olyan gyenge és törékeny.. a hibátlan kisangyal.. most kilökte a kocsi ajtaját és kivetette magát rajta. Tündéri.
A lány meglepően könnyedén érkezett... bár még nem volt teljes a testi épsége, ugyanis lábába éles fájdalom szúrt bele.
- Kibaszott mosómedve – Sziszegte maga elé a zöldhajú leányzó. Majd azonnal cselekedett. Berontott az erődbe, hogy ott keressen menedéket önmagának. Először áttört a cserjék között. Lihegett.. szaladt.. fújtatott.
~Cicca.. játszunk? ~Játsszon veled az ördög ~áhh, játszana ő de szobafogságban van. Jaj, és jut eszembe: Én is! ~Jó helyen vagy ott ~De nyuszifüüüüül... te is jól tudod, hogy egyedül nem boldogulsz az erdőben. Csak egy kicsit engedd át magad.. csak egy nagyon kicsit ~Miért engedném? Shinobi vagyok.. egyedül is kitalálok innen! ~És ha utánunk jönnek? Nem fogsz harcolni. Bazdmeg gennygombóc! A lábadon is alig állsz. Teljesen ki vagy fulladva... így akarsz te akrobatikázni egy erdőben? ~És ha igen? ~Nem vagy rá képes. Pár lépés és a fájdalomtól össze fogsz esni. Nem beszélve a stresszről. ~Nem fogok! ~Kuro megbotlott ~Ez.. egy véletlen ~ Véletlenek nincsenek mucikám. Még két lépés és megint meg fogsz botlani. Aztán elesel. Majd már nem kelsz fel többet. S akkor már késő lesz.. egy nemes férfi játékszerévé változol. Ezt akarod? ~Nem leszek senki játéka! ~Ez tévedés, mivel már az én játékom vagy. DE, nem leszel egy nemes férfié. Na szóval cica.. ide engeded nekem az irányítást mielőtt végig kell néznem ahogy játszadoznak veled? ~Naoko.. könyörgöm vi.. ~Figyelj, vigyázni fogok magunkra. Addig leszek elől, amíg biztonságba nem kerülünk aztán jöhetsz és hisztizhetsz vagy mi a szar. Valószínűleg a testünk se bírna már ki egy túlzott megerőltetést. Ellenben én, képes vagyok még mozgatni. Te nem. Mert gyenge vagy. ~Gyenge vagyok. ~De legalább valamennyire okos~De okos ~Élni fogunk ~Élni fogunk! ~Pihenj.. ~Pihenek... ~Vigyázok rád.. ~Bízok benned...
Mély levegőt vett a lány. Arcára egy furcsán széles mosoly ült ki. Szeme más színben ragyogott. Háta meghajolt. Pupillája megnyúlt.. Szemfogai túlnőttek kiszáradt ajkain.. Körmei pedig megerősödtek, s szinte karmokká alakultak. Vagyis.. nem csak szinte.
- Shikyaku jo jutsu basszátok meg! – Fújtatta a lány, miközben majdnem belefulladt saját nevetésébe. Ajkai között nyál bugyborékolt kifelé. S az állatias külsővel megáldott, visítóan kacarászó lény, már kezeit is használva száguldott fel egy fának a törzsén. Az ágakon pihent meg, majd onnan elrugaszkodva ugrott tovább. Minden ágon jelet hagyva maga után. Naoko.. nem foglalkozott azzal, hogy nyomot hagy. Nem érdekelte. Miért is érdekelné.. pont a fenevadat bármi ilyesmi? Sokkal több más dologgal volt elfoglalva. Bár egész teste sajgott, ő mégis az arcát simogató szelet figyelte. A fák kérgének furcsa tapintását. Az erdőmámorító illatát. Mikor elől volt, ezen ingerek sokkal erősebbek és magával ragadóbbak voltak. Naoko végignyalta kicserepesedett ajkait. Nyelve megakadt fogaiban. De ez se érdekelte. Gondtalanul menekült.
Minden sokkal másabb volt a jutsu behatására. Hangok ezrei szinte egyszerre csendültek meg fülében. Sok irányból, mégis jól kivehetően. S a szagok. Naoko egy pillanatra megállt. Mélyen beleszippantott a levegőbe. Mindent érzett. Megnyalta saját tenyerét. Az ízek is olyan mások voltak így. Minden.. sokkal jobb.
S olyat is hallott, amit annyira nem akart. Kishi kétségbeesett kiáltását, amint utasítja a kocsist, hogy kövesse. Mit hisz az a nő? Hogy majd a kocsis megöli.. vagy visszaviszi? Mert ebbe a lánynak is lesz beleszólása.
Naoko érezte a kocsist, s tudta, hogy messze jár még tőle. Nem aggódott miatta. Sokkal inkább izgatta elméjét a másik szag. Fémes. Ugyanaz a lóhús.. de ebbe keveredett némi bőr illat is.
~Lehet Roku az.. Naoko, Kövesd. Menj utána.. INDULJ! ~Jó'van, csak kushadj már..
Azzal Naoko a másik szag felé vetette magát. Csak meg akarta nézni a másik alakot.. egyelőre. De persze a kocsiról se feledkezik meg. Őt is figyeli, hogy mennyire jár messze. Nem feltétlen akarnának most harcolni.. lehet nem bírná a test...

**Lanmao** Csüt. Május 02 2019, 13:16

A jövő mindenki számára képlékeny.

Nem lehet tudni, hogy mi áll még előttünk, ahogyan azt sem, hogy egy rejtett érzelem, egy elfojtott vágy... egy álmatlan rosszakarat mit hoz majd a felszínre, hogyha eljön az ő ideje. Elvégre, a fenevad mindenkiben ott bujkál. Kiben szelídebb, csökevényesebb képződmény, kiben teljesen szabad entitás. Na és persze ott van az, amikor a Szörny hét lakat alatt tartott szobák acélfalú börtönébe van zárva, annak érdekében, hogy onnan soha ne szökhessen meg, soha ne törhessen a felszínre. Mert mindenkiben él egy bestia, a kérdés csak az, hogy mekkora részét uralja a lényünknek. A szobák acélja és a lakatok keménysége pedig az akaratunk erősségének kinyilatkoztatása.

Kuro önszántából nyitotta kulccsal a hét lakatot.

A Shikiyaku no Jutsu egyenes út az őrület felé. Még a leghidegvérűbb használói is el állatiasult ösztönlényekké válhatnak, s csak hosszas gyakorlás során fékezhetőek meg az ösztönszerű reakciók. Vajon mi történik akkor, hogyha ezt a technikát egy amúgy is őrült, labilis, fékevesztett jellem használja? Hogyha Naoko saját őrületének ingoványába merülve átérzi mindazt, mi "állatnak lenni-t" jelent? Mert ha az akarat meggyengül, többé már senki nem lehet a maga ura.

[...]

Egy mély gondolatfoszlány ébresztette fel...

Egy olyan sötét helyről jött, amit egyikőjük sem láthatott még soha. Dallama ékes csengettyű szó, visszhangja mindent átjáró, kellemes hidegség. A másodperc töredéke volt csupán, de Kuro a háttérben érezte, még ha Naoko nem is tudott rá odafigyelni. A lány, ki most a háttérbe húzódott, mindent érzett belőle, még ha csak egy múló pillanat erejéig is.

- "A gyermeki lélek kúthoz hasonlatos..." - A hang dallamos lágysága, akárcsak egy elfeledett, régen kihalt nyelv feltámadása. - "Édes vízzel teli, mélységes, mély kúthoz." - Kuro mintha fején egy lágy kéz érintését érezte volna, de annyira összetett, annyira zavaros és annyira gyorsan múló, valótlannak tetsző pillanat volt az egész, hogy még a hang szavainak megtörténését is kétségbe vonta, nemhogy az érintést, mi álságosan hívogatónak tűnt. Túl szép lenne az igazsághoz...

Mégis érezte, hogy a felvillanó gondolat mi gyengédséget hozott magával, még nem ért véget, de most nem is folytatódott. Sőt, olyan gyorsan el is illant, hogy Kuro a feltörését is megkérdőjelezte. Folytatódott a téboly.

[...]

Ahogyan teltek a másodpercek, Kuro egyre gyengébbnek érezte magát.

Visszaszorult, s bár a kezében a kulcs, az ajtókat nem lett volna ereje becsukni. Naoko tombolt, eszét vesztve változott át egy őrült vadállattá, olyanná, akiket az emberiség igyekezett kipurgálni a világból. Olyanná, aminek nem is szabadna léteznie és ha mégis valódi, csak a leggonoszabb Démonok teremthették. Mert egy vadállat a túlélésért öl. Azért, hogy legyen mit ennie, hogy etethesse az utódait. Ám ez a lény, mi most az erdő Démonait is megszégyenítő módon szívja ki az élet velejét, forgatja fel a békét és dönti romba az egyensúlyt, ez a lény örömből, kéjjel öl.

Naoko katartikussága a Shikiyaku no Jutsunak hála egy fékevesztett bestiává változtatta a testet, s erre lehet, hogy maga Naoko sem számított. Immáron az olyan fogalmak, mint a józan ész és a könyörületesség nem léteztek. A Bestia vágyai mindennél előbbre valóak voltak, s ő pusztítani, rombolni, ÖLNI akart!

Naoko fékezhetetlenné vált.

[...]

A kezdeti állatias kíváncsiság immáron vadászattá fajult.

A Bestia őrült módjára vágott át az erdőn, s olyan gyorsasággal csapott keresztül az aljnövényzeten, hogy minden érintése a természetnek egy-egy vágást ejtett testén. Ez őt a legkevésbé sem érdekelte. A fájdalom olyan volt számára mint egyfajta afrodiziákum, egy drog, mely felajzotta a Bestia vágyait és ettől csak még éhesebb lett. Ez a lény már úgy érezte, hogy bármire képes, hogy bármit megtehet, s ezzel együtt megszakadt a kapcsolat Naoko eltorzult személyisége és Kuro között. A gondolataik és az érzéseik nem érték el a másikat. Kuro már nem látott csak elmosódott képeket mindabból, amit A Bestia szemei láttak, Naoko szeme elé pedig véres fátyol borult.

Bevérzett szemei lélek nélkül derengtek.

[...]

Húsz méter és egy újabb vágás az arcán.

Két másodperc, s már csak öt méter... Érzi a szagát. Sokkal többet érez, mint onnan messziről. A szúrós szag erősen elhatárolódik az alak testszagától, mi meglepően édeskés. A fém sokkal inkább volt már acélos tisztaságú, a bőr szaga pedig elegyedett kevés szőrmével és a már ismert lószaggal.

Egy másodperc, s egy bokor az útban.

A Bestia úgy ugrott elő, mint egy ragadozó, aki eddig lesben állt. Azzal a különbséggel, hogy ő olyan gyorsan rohanta le áldozatát, hogy annak reagálni sem volt ideje. Vagy mégis?

[...]

Kuro a sötétségben várt, ám egy pillanatra felvillant előtte egy kép. Mintha fű lett volna. Egy... fűzöld kígyó? Szénafüzér, vagy talán fonál? Nem tudta kivenni, de volt ott még valami más is. Valami, amit nem tudott jól kivenni, de valamiért úgy érezte, hogy nagyon fontos.

[...]

Naoko fel sem fogta amit lát.

Talán nem is látott. Kiterjesztet érzékei bőven elegek voltak a számára. Csőlátása egyedül az előtte lévő prédára szűkült, a világ többi részét nem is látta. Az alak rövid Wakizashit szorongató kardjának csillogását figyelte miközben rárontott a bokor mögül. Az arcát sem látta, mert az nem volt fontos. A Bestia csak a potenciális veszélyforrásokra figyelt és persze a lágy részekre, amik esetleg támadhatóak voltak. Így került központi szerepbe a kard, minek pengéje ezüstösen csillogott; A lábak, mik elnyűtt barna bakancsokat hordtak, valamint a vastag, bőrből készült, tunika, aminek hosszú ujjú csuklórészén koszos szőrmekarima futott végig; A tunika fölött egy elhanyagolható valami lógott, egy nyaklánc, vagy talán egy bőrdarab, mit a Bestia nem akart alaposan megnézni. Sokkal inkább a nyakat...; A nyak lágy része fehér volt, sápatag és koszos. Az arca nem látszott, nem volt érdekében megfigyelnie

Az alak maga vékonynak, de annál sportosabbnak tűnt.

Úgy fogta a kardját és úgy állt védelmi pozícióba, mintha képzett lenne, s hogyha a Bestia szentelt volna némi figyelmet az arcnak, akkor egészen biztosan a szemeiben is látható lett volna az, hogy egy cseppet sem fél. "Tárt karokkal" várta a rátámadó szörnyeteget.

_______________
Állapot: 150% - Sem a sérülései, sem pedig a fáradtsága nem akadályozza JELENLEG. Aztán amikor ez az állapot elmúlik, kérdéses lesz minden.

Chakratartalék: 62% - Minden technika több chakrát vesz el, de dupla hatásfokkal jön létre.

// Köszönet a zenéért! Smile

Jól szólt hozzá, a színezésért pedig ne fájjon a fejed, az írás minőségéből nem vesz el.

Amint látod, a Shikaiyaku no Jutsu használata tovább fokozta az amúgy is állatias Naoko őrült személyiségét, ezzel olyan fékezhetetlen bestiává torzítva azt, ami csak pusztítani akar. Elvégre, Kuro átengedte Naokonak a terepet, aki használva a technikát, még nem kitapasztalva annak a hátrányait (Se Kuro se Naoko nem igen használta még a jutsut) most megtapasztalhatja, hogy milyen is ez. Ha Kuro használja a jutsut, akkor lényegesebben finomabb az el állatiasodás, így viszont brutális.

Arra szeretnélek téged kérni, hogy vedd elő a szerepjátékosi vénád, és gondolkozz egy pusztítani vágyó őrült fejével, aki mindenkit meg akar ölni és meg is van hozzá az ereje, a képessége. A pusztító technikákat ösztönszerűen tudja a karakter ebben az állapotban használni. Minden károkozásra használható technika fokozott erősségben jön létre, DE a kontrollvesztettség miatt sokkal több chakrát veszítesz. Tehát a karakter jelenlegi állapotában sokkal erősebb, gyorsabb. Nem tántorítja el semmi.

Naoko teljesen elveszett jelenleg, hiszen ő a Bestia. Ám Kuro megpróbálhat felülkerekedni a helyzeten. Ezt te döntöd el, azt viszont, hogy sikerül e, azt én.

Ami kötelező: a támadás. //

**Kuro** Szer. Aug. 07 2019, 17:47

//Elnézést, hogy ennyi ideig nem írtam, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Nem éreztem magaménak a karaktert^^ De igyekeztem a legtöbbet kihozni a helyzetből, bár sajnálom, hogy nem sikerült a torzulást és a gyilkolási vágyat úgy leírnom mint kellett volna.//

Két lélek, egy szív. Két élet, egy végzet.

„Erre születtél. Egy dobogó szív kőből. Ridegnek kell lenned, hogy túléld ebben a világban. „ Ridegnek. Jéghidegnek. Hisz a világ, nem az a kedves hely, aminek régen hittük. Nincs tele virágokkal és nem rózsaszín felhő száll fel a gyárak kéményeiből. Mérgező levegő kúszik végig a játszótér mászókáinak fokai között. Méreg, melyet mi telepítettünk le. Melybe belehal most épp az a kislány, ki csak hintázni vágyott. Belehal az a kislány, ki csak fát akart gyűjteni télire. Az erdő jéghideg, a szobák fagyosak. A téli hűvös harangok úgy szólnak, hogy még az is megrémül, kinek nincs mitől félnie. S a kislány összerezzen. De nincs, ki megvédje. Egyedül kuporog szobájának sötét rejtekében. Egyedül a szürke fátyolködben. Magához szólhat csak, s a tejfehér ködhöz, mely hívja az ürességbe. S a lány már követi is. Követi a betonfalakkal kirakott cellába. Az önmagát bebörtönző vasketrecbe. Ez a lélek börtöne. Láncokkal körbetekert s undorító hely. A kislány már nem megy sehová. Üvölt mint egy állatkerti oroszlán. De ő önmagát tartja fogva. A saját pásztorával játszik. S szíve megfagy. Kővé dermed. Az érzelmei a kalitkában kuporognak. Jéghideg a fém. S ő belül fázik. De mélyen elnyomja önmagát a saját valója. Mert túlélni csak rideg szívvel lehet a világban.
Senki se születik rossznak. Senki se születik a gyilkolásra vagy a túlélésre. Senki se születik jónak. Senki se születik az igazság ölebének vagy hű szolgájának. Mindenki embernek születik. A pszichopata, a rabszolga, a kage és a ninja is. A pék, a matracárus az orvgyilkos és a doktor is. Mindenki embernek születik, és a környezete formálja azzá a szörnyeteggé, amivé lett. Aztán pedig traktálják és traktálják, hogy neki ez a sorsa. Sors nem létezik. Soha nem is létezett. Ez csak egy út, amit te magadénak vélsz, és abba ringatod magad, hogy ez meg van írva. Te ezt hiszed helyesnek. Ezt a jónak. A saját történetében, mindenki jó fiú. Pedig lehet: Igazából nem is léteznek jó fiúk.
A lány egy pillanatnak érezte csupán, ami vele történik. Elfogta őt a káosz és a lehetetlen végtelenség mámorító kételye. Maga se tudta merre és hova tart. Egyetlen egy dolog lebegett a szeme előtt: élni akart. Élni, s nem úgy mint egy szolga. Nem úgy mint egy feleség. Nem akarta beskatulyázni magát. A gondolat is felforgatta a gyomrát, hogy egy öregember turkál benne és aztán ráncos utódokat szül neki. A szédülés magával rántotta és elhamarkodott döntések sorát hozta meg egymás után. De mindent megtett azért, hogy végre élhessen. A túlélés édeskés illata lengte be orrát. Ő pedig a szag után ment.
Kuro gyáva. Félt megtenni a lépéseket, amiket a léte megkívánt. Félt előre menni és emberként kiállni magáért. Ezért inkább a rettegés koromszín fátyla mögött kereste a segítséget. S a segítség egy fenevad tükrében érkezett. Szeme lángolt, mint egy felgyújtott erdő. Hajában kosz és sár egyvelege táncolt. Épp csak most lett tiszta, de testét máris az erdő mindennemű kosza fogta be. Mégse bánta. Szabadabbnak érezte magát, mint akármikor. A lány üvölteni akart. De hangja visszafulladt. Egy olyan erő tartotta vissza, melynek létezéséről ez idáig ő se tudott. Ösztön. Csendesen akarta követni vágyait és olyan messzire jutni a szabadság végtelen erdejében, hogy senki se találhasson rá. Se egy oltalmazó kar, se egy gyilkos bárd.
A lány az utolsó pislákoló gyertya fényét követve próbált menekülni a benne rejlő fenevad elől. De ő mint mindig, most is utol érte. S a technika csak még inkább felerősítette. Kuro érezte döntésének súlyát, s tudta, hogy ennél rosszabbat talán nem is tehetett volna. De már nem volt rá képes, hogy mindezt visszacsinálja.
Naoko ösztönlénnyé kezdett válni. Fejét megrázta. Érezte, valami egészen ősi hívja most őt. Be akarta kebelezni a világot. Be akarta teljesíteni vágyait. Szabad akart lenni. S mi szabadabb, mint a csúcsragadozó?
Kuro menekülni akart. Fejében a sötétség lassan behúzta és ő maga nem volt képes kiszökni belőle. Úgy ragadta el tőle a fényt, mintha csak sárba ragadt volna. S már a sikolya is némává vált. Egy hang nélküli érzés maradt csak belőle. Ezer meg egy emlék és a végtelenség hívta őt. De nem akart menni. Ő még nem állt rá készen. Üvölteni akart. Félve, rettegni.
~ Még ne cicám ~ Sínylett fel egy vonyító hang a végtelen ürességben ~Még csak most kezdődik ~Ismerős volt a hangszín a lány számára. De már azt se tudta ő kicsoda. Nem, hogy a hang ~Még nem fog elragadni ~S a belső szorítás enyhült ~Még nem kapod meg azt a kegyelmet, hogy magával visz ~sikította ~Még az enyém vagy. Az enyém és nem másé. Nem térhetsz nyugovóra. Velem fogsz szenvedni. ~A sár lassan elengedte a lányt ~ Túl kell élned, hogy én túléljem. ~ Kuro látta pislákolni a fényt ~ Itt maradsz prücsök ~Naoko? ~Az én foglyom vagy, nem a sajátod ~nevette el magát, majd újra elnémult.
A lány fülébe csengett az üresség gyilkos zaja. Majd valami kiragadta onnan. A sípolás abbamaradt, s egy ismerős mégis ismeretlen sor vette át a helyét. Olyan közeli és mégis olyan távoli. Egy kezet érzett a fején. Mégis olyan semmilyen volt ez az egész. Olyan üres, hogy ahogy jött úgy is tűnt el. Még is.. ez a valami kiragadta dobhártyáját a megsüketelés végtelen spiráljából. S gyengédséget hozott magával, ami nem tűnt el. De sajna nem is folytatódott. Megállt s kétségekbe ringatta a lányt.
~Naoko, félek ~Te mindig félsz. Hülye kis picsa ~Naoko.. meg fogunk halni? ~Egyszer biztos ~Naoko hangja egyre inkább távolodott Kurotól. A lány már nem érezte magához közel másik felét. Mintha egy falon át kommunikáltak volna ~ Naoko.. mi lesz most velünk? ~fogalmam sincs ~Egy halk állatias morgás követte a hangot ~Naoko.. sötét van. Nincs fény. Nem látlak. Nem látok. Nem érezek. Félek. Látomások és üres érzelmek kerülgetnek. Nem lesz ennek jó vége Naoko ~Kussolj cica. ~ Naoko egyre távolabbról hördült fel ~Megoldom. Megmentem a seggünk. Megint ~ Egyre állatiasabb morgások hagyták el a száját ~De ígérd meg, hogy megvéded a testünket, mikor visszatérek. ~ beszéde egyre nehezebb volt ~ Mert vissza fogok jönni. Nem tudom mikor és hogy. És milyen körülményeket adok majd neked ribikém. De ígérd meg, hogy akár foggal köldökkel ~ harapta el szavait ~megvédesz.. minket ~ szavai hörgésekbe csaptak át ~Ígérem ~ csuklott el a lány hangja ~Ne halj meg! ~ Már nem érkezett válasz. A lány elől pedig teljesen eltűnt a külvilág és Naoko képe. Már csak egy halk morajlást és egy még halkabb morgást hallott. Aztán minden elnémult. Nem látta Naoko merre megy. Nem érezte bőrén az erdő fáinak suhanását. Nem látta a kék eget. Nem hallotta a madarakat. Nem hallotta Naoko hangját. Nem érezte Naoko jelenlétét. Kuro félt. Egyedül érezte magát. Egyedül, mint abban a sötét cellában egykoron. Ott, ahol először beszélt Naokoval. De ő most nem volt ott neki. Csak a sötét magányossággal tudott csevegni. Elképzelte, amint Naoko egyre gyorsabban száguld az erdő közepe felé. Érezte a szabadság szelét és a lágy végtelenséget amit magával hordoz. Tudta, ha Naoko visszatér, neki kell megmentenie önmagukat. A test ki lesz fáradva. Neki viszont erősnek kell lennie. Fejben próbált felkészülni minden eshetőségre. De félt. Egyedül volt. Egyedül egy végtelen vakságban és nem volt ki jó útra térítse. Nem volt a történetének se eleje se vége. S ha neki az idő gyorsabbnak is tűnt, akár egy álomban.. ő mégis végtelennek érezte a sötétséggel töltött perceket.
Naoko száguldott. Teste egy szörnyetegévé torzult. S saját öntudatán kívül száguldott. Ölni akart. A szabadság vágya az ösztönei vezérelte bestiának.. ismeretlen volt.
Vadászat volt ez már, nem menekülés. Száguldott az erdőben s az minden alkalommal sebet ejtett rajta. De a lányt ez nem érdekelte. Ő ment. Teste bár vérzett, lelke meg se érezte. Csak száguldott a végtelenbe.
Kuronak csak néha villant fel egy- egy elmosódott kép a Bestia valóságából. Naoko pedig megvakult. Átadta magát a saját végtelen őrületének.
Egyre közelebb ért a szag forrásához. Ahhoz a valamihez, ami úgy vonzotta, mint eddig talán semmi. Ló. Fém. Bőr. Szőrme. Acél. Ismerős és erős szagok különültek el egymástól.
Újabb kép villant fel a sötétben váró Kuro előtt. Valami zöld. Talán fű. Vagy egy kígyó? Fonál? Levél? Bármi is volt az, nem hagyta nyugodni. Újra és újra rágondolt és értelmezni akarta. Megérteni.
Naoko nem volt önmaga. Nem foglalkozott vele mit lát vagy hall. Csak az ösztöneit követte. A prédára koncentrált aki ott volt előtte. Csak a kezében megcsillanó fémtárgy volt az, amire felfigyelt. Tudta, hogy veszélyes. Tudta, hogy ki kell kerülnie. A hófehéren csillogó nyakát látta még. S minden más információ tudta nélkül rontott neki. Egyenesen a fedetlen részre koncentrált. Harapni akart és tépni. Ölni.

**Lanmao** Csüt. Aug. 08 2019, 00:16

// Semmi gond, a helyzetnek éppen ez volt a lényege Smile

Innentől már más lesz. ^^ //

Groteszk, ámde érthető, hogy Naoko hangja megnyugvást jelentett a lány számára...

Tulajdonképpen, ez nem csak ebben a helyzetben volt így. Valójában minden egyes alkalommal, amikor egyedül érezte magát, megnyugvást jelentett Kuro számára. Még ha ezt nehezére is esne önmagának bevallania. Ő volt a társa a sötétségben, ő volt a mentőöve a végső megőrülés zárványos mocsaraiba tapadva. Elnyomott "Énje" volt az utolsó menedék a teljes megtébolyulás előtt, minek most a kiskapujában kopogtatva, résnyire nyitva azt az ajtót, sikerült beengedni mindent ami valaha is veszélyes lehetett a számára.

Még ezt a hangot is...

"- Tudod, ha valamilyen gondolat túlságosan kellemetlen valaki számára, azt dobozba zárva lelke kútjának mélyébe veti."

A hang lágysága, andalító dallama és nyugalmat sugárzó kedvessége újfent megremegtette Kuro szívét. Ám ezúttal Naoko már nem volt jelen. Nem hallotta, nem is látta, s bár a külvilág szabadsága teljesen elvette őt Kurotól, a hang nyomán úgy érezte, többé már nincs is szüksége rá.

"- Vár, míg meghallja a csobbanást, s a doboz eltűnik..."

Édes illatot érzett, ám ekkor felvillant a külvilág rémisztő képe egy penge formájában.

[...]

A Bestia támadása letaglózta és meglepte az áldozatot.

A(z) - minden bizonnyal - ember, kinek az a sokféle, ámbár jól behatárolható szaga volt, pengéjét emelve sújtott le a Bestiára, ám az olyan gyorsan rontott rá, hogy a lendítéssel csak fejbe tudta vágni őt pengéje markolatával. Éppenhogy nem érte el a nyakát. Mert a Bestia harapni próbált. Harapni és karmolni, de az ütés a földre vitte, megtántorodott.

A lány haja arcába lógott, csapzott, falevelektől koszos, izzadt volt.

Fogai megnyúltak, karmai kiélesedtek és megnőttek, szemei vadmacskaként villództak. Vicsora rémisztő volt, szinte az egész arcszerkezete megváltozott. Továbbra sem figyelte az ellenfelét, nem látott meg belőle semmit, semmit, ami egy "személyre" vagy akárcsak egy ugyanolyan "élet-joggal" rendelkező személyre utalna. Csak a ruhát, csak a prédát, csak a húst látta benne. Semmi többet...

[...]

A valósággal az összeköttetés megszűnt, s a sötétségben lebegő Kuro előtt újfent egy zöld folt siklott el.

Olyan volt, mint a fű, mint a szálakra bomlott fű, mint egy zöld, vékony fonál... Talán haj?

"- Azonban a doboz valójában nem tűnik el soha... A legmélyebb kútnak is van feneke, ahol ezek a dobozok megpihennek." - Kuro ölelés szorítását érezte a vaksötétségben, de ahogyan magára nézett, nem látott maga körül semmit és senkit. Mégis, mintha melegség fogta volna közre... Ezt követte egy játékos kuncogás. - "Az, hogy valami nem látszik, még nem jelenti azt, hogy nem létezik, ezt jól jegyezd meg. Mert a gonoszság, a félelmek, a rémület, a fájdalom és minden hasonló dolog beágyazódásai gyökeret vernek, és idővel a legtisztább kút vízét is beszennyezhetik...!

A kép megint kiélesedett Kuro előtt. Látta maga előtt a Bestia prédáját, ám az ügyet sem vetett az áldozatára. Csak a lábait és a testét figyelte, így Kuro sem látott többet, kivéve egy medált, mi a szőrmés tunikán kívül lógott.

[...]

A Bestia szédült, de megrázva fejét, összeszedte a figyelmét és újra támadásnak lendült.

Elrugaszkodott, bár az ellenfele volt előnyben. Ugyanis ő nem várta meg, amíg a Bestia nekilendül, egyből támadásnak indult és félkezes kézjelet formázva szél kezdett kavarogni körülötte és a kardja körül. Ám valamiért ahogyan a Bestia torkaszakadtából felkiáltott, ezzel megmutatva őrült arcát a prédájának, az megtorpant és a technika is abbamaradt.

A ragadozó támadt! Ezúttal a karmával. 0

Ahogyan elérte volna a lágy részt, a nyakat, a prédája elhajolt. Kevésen múlt, de sikerült elhajolnia, bár a lány megkarmolta az arcát és a hajába is belekapott. Ami a zsákmányjelöltet illeti, nos az elhajolás sokkal inkább volt vetődés. Nagyon közel volt, Kuro teste pedig iszonyatosan gyors volt. Sebet ejtett rajta és még a hajából is kivágott egy pár szálat éles körmeivel.

Kuro testének karmai a talajba mélyedtek, egy fának feszülve állapodott meg az elhibázott támadás után.

Érezte a vér illatát körmei alatt, így rájuk nézett, ám ekkor amit látott, attól villámcsapásként sújtott fejébe a fájdalom.

[...]

Mintha csak most ébredt volna, minthogyha fényrobbanás történt volna.

Nemrég még a sötétségben volt, most pedig már itt. Sőt, nemrég még ott volt kint az erdőben, érezte a vér szagát, érezte a keserédes szabadságot. Igen, itt voltak mind a ketten. De most pedig? Filmszakadás, az emlékek pedig kuszák... Sajgott a feje és egy ágyban ült. Szalmával volt kibélelve, ahogyan zilálva kapkodta a levegőt, még súrlódott is alatta. Egy kicsi, sárgás gyertyafénnyel telített szobában volt. Fából tákolták, mintha csak egy viskó lett volna.

Még mielőtt bármit is tett volna, próbált visszaemlékezni arra, hogy mi is történt vele. Bár csak homályos képek ugrottak be Naoko és Kuro látványából, s ezek leginkább a saját természetüknek legfontosabb momentumok voltak, egy kép, mindkettejük elméjében megrekedt és jóformán beleégett: Ahogyan a Bestia lenézett vérrel fedett körmeire, hosszú, fél méteres zöld hajszálakat látott...

[...]

Nehezére esett koncentrálni, ugyanis feje sajgott, szemei jojóztak, de körbe tudott nézni másodpercek alatt.

Egy rozoga faasztal a szoba közepén, rajta egy fémbögre, fatál, fa evőkanál. Az asztalnál kopott, szálkás székek. A falak mentén kisebb polcok, tárolók, mind mind fából. Volt amiből darabok is hiányoztak. A szoba másik felén egy ajtó volt, mit sem Kuro sem pedig Naoko nem tudott tisztán kivenni, ugyanis az ajtó előtt egy széken ülve egy fekete kabátos, kalapos alak trónolt. Kivont pengével mutatott Kuro irányába és szólalt meg.

- Az eszednél vagy? - A hang mély volt, de valahogyan ismerős. Sőt, a szőkés tincsek, az ismerős szemek, mind mind ordítottak, hogy ki is ő. Ahogyan a kilógó cigi is a szájából, minek vöröses parazsa fel-fel izzott amikor Roku bele szívott a cigarettájába.

**Kuro** Csüt. Aug. 08 2019, 16:43

Ez egy véget nem érő háború. Egy harc, amelyet senki se nyerhet meg. Ez a küzdelem a szabadságért. Egy olyan szabadságért, amit a lány talán sose élhet meg. Hisz minden csak egy pillanat. A boldogság, a szomorúság, a sokk és az öröm is. Minden múlandó és semmi se örök. Váltakozó pillanatok múlandó rengetegében éljük egyre csak rohanó életünket és talán mi se tudjuk, hogy hova is tartunk. Csak megyünk, had vigyen minket az ár. Csak úszunk az élet folyamán. Reméljük, vár ránk egy jobb sors. Reméljük, egyszer majd nem kell attól rettegnünk, hogy elveszítünk egy számunkra fontos pillanatot. Hisz akkor minden másodpercet megélhetünk. Minden a miénk lesz. A saját sorsunkat uralhatjuk végre és nem csak a szabad foszlányokat. Nem egy futókeréken, hideg vascsövein fogunk egyensúlyozni, hanem egy kényelmes lágy fonású függőágy ölén ringatózni. Nem fogunk küzdeni az ételért. Nem küzdünk majd az életben maradásért. Nem lesz reménytelen a holnap. Tudni fogjuk, hogy el fog jönni a másnap. Nem féljük majd az éjjeleket. Bátran, villogó szemmel megyünk majd a sötétségbe.
A sötétségbe. A kínzó maró érzésekbe. Az üresség némán fojtó őrületébe. Ott ült a lány. Saját elméjének kulcsra zárt ajtó és ablak nélküli betonfallal körbe kerített apró, mégis féktelen szobájában. Ha elindult valamerre, sose jutott sehová. Csak ment, mintha a szoba sose érne véget. Talán azért mert így is volt. Nem volt sehol, így nem juthatott sehová. Az üresség a torkába mart. Kuro félve tekintett körbe a koromszín falakra. Oda akart menni, de azok folyamatosan csak távolodtak. Sose volt vége. Beleőrült. Mintha az egész eddigi élete csak egy gyors és hirtelen rémálom lett volna. Egy könnyen felejthető villanás. Egy hang nélküli villámlás. Egy fény nélküli csillagos ég. Egy szikra nélküli szerelem. Egy végtelen semmi.
A csend mintha csak gúnyt űzött volna belőle. A monoton sípolás égette a fülét. Már ha egyáltalán volt füle. Nem érezte testét, nem érezte lelkét és hangját. Nem volt semmije, csak egy tudatban ragadt tudat. Mégis ment, s mégis megállt. Maga se tudta, hogy éppen mi és hol. Lassan a saját nevét is elfelejtette, ahogy a némaság suttogott hozzá. Hangot akart generálni. Szólni akart. Lenni akart. De saját fogdájában ragadt, akár egy cirkuszi majom. Se jobbra, se balra. Se fel, se le. Mit se ért a több évnyi edzés vagy akár a küzdelem. Feleslegesen tanult és tette, amit tenni kell. Hisz ugyanott kötött ki akár egy nemes. A sehol. A seholnak egy olyan bugyrában, ahová nem ér el még önmaga sem. Nem tudta merre menjen és merre lépjen. Feleslegesnek érezte magát és minden tettét. Értelmetlennek az egész létezését. Úgy ragadták ki a megszokott mindennapjaiból, mint fűszálat a földből. Egyedül, hirtelen és ijesztően. Gyorsan. Túl gyorsan.
Kuro saját magát kergette bele az őrületbe. A semmiben lebegett, ült és állt egyszerre. Figyelt és pihent. Hallott és beszélt. Mégis néma volt minden. A nagy vásznat figyelte, ami csak komoran kacagott rajta. Miért csinálja ezt önmagával? A nevét se tudta már. Azt se, hogy és miért került ide. De érezte, hogy hamarosan vége. Érezte, hogy joggal és fontos szereppel van most itt. Hogy fel kell készülnie. S egy szótlan ige lebegett csupán előtte. „ígérem”. Nem tudta kinek mondhatta, vagy milyen okkal. De tudta, sok fontos jelentést hordoz magában egy az egy kis hang. Talán túl sokat is.
Kuro várt. Fogalma sem volt róla, hogy mire. De várt. A percek lomhán vánszorogtak, mégis úgy pörögtek, mint egy tornádó. Az idő relatívvá vált. Se eleje se vége nem volt. Csupán a csend volt az, mi belengte az ürességet. S Kuro érezte, hogy egyre mélyebbre csúszik a semmibe. Az a saras dolog lassan megint magába akarta kebelezni. S nem volt, ami kirántsa. Nem volt, ami életre késztesse. Nem hívta magához semmi. Egyedül volt, távol mindentől. Még ne cicám. Csengett fülébe egy ismerős dallam. A sár elengedte a lányt. Talán az ösztönök. Talán a reflexek. Talán az elnyomott emlékek idézték ezt elő. Senki se tudja, mi játszódik egy őrült fejében. Semmi értelmes. Egy őrült elméje üres. S ez a legtébolyítóbb. De mégis.. a legőrültebb dolgokkal, és a legerősebb módszerekkel védi meg önmagát. Kuro ma remekelt. Megvédte tudatát az elhalástól egy olyan emlékkel, amit önmaga is elfeledett. S akár a villám, úgy csapott belé a felismerés. Úgy csapott bele megannyi emlék és érzelem, Úgy találta meg helyét elméében, a világban. Úgy várt. ~Naoko.. ígérem~ Súgta maga elé.
Újabb hangok súgtak a fülébe. Lágyak és ismeretlenek. Mégis megdobogtatták a szívét. Értelmetlen volt... mégis annyira érdekes. Édeskés illatok rántották magukkal. Lágy boldogságba ringatták. Majd egy penge rideg képe rántotta vissza őt a valóságba. ~Naoko!~kiáltott. De szava üres fülekre talált.

Naoko támadt. Bár ő már rég nem Naoko volt. Ez csak egy elvadult formátumú test volt. Egy porhüvely. Egy valósága veszetett szörnyeteg. S támadt. Önkívületi állapotában próbálta harapni áldozatát. De az csak nem hagyta magát. Fejen kólintotta a lányt, ki így még inkább bevadult. Arca koszos volt és sebes. Haja sáros. Csapzott és izzadt. De ment és ment. Nem látott mást csak a prédáját s csak annak szagát érezte.

Kuro előtt egy kép sínylett fel. Zöld. Szálas. Haj? Maga se tudta, de érezte, hogy fontos. Majd a lágy hangot hallotta és egy ölelés szorításában érezte magát. A lány megrémült. Nem látott maga körül semmit és senkit. „"Az, hogy valami nem látszik, még nem jelenti azt, hogy nem létezik” Kuro összerezzent. Hitt a szavaknak és rettegés járta át egy pillanatra a testét. Valaki beférkőzött volna elméje rejtett zugaiba?
Majd egy újabb kép jött. Az áldozat medálja és a szőrmés tunika. Kuro nem került közelebb a megoldáshoz.

A lány volt előnyben. Nem tudta mit Csinál. Üvöltött. Menekült. Támadt. Csak a nyakat, semmi mást. A lágy részeket. De a préda elhajolt. S a bestia csupán arcát karmolta meg és hajába kapott bele. Majd a földön landolt. Érezte a vér illatát. Érezte testének súlyát. S egy hirtelen éles fájdalmat. Majd már nem érzett semmit.

Hirtelen fény járta át a lány elméjét. Egy ébredés. Egy felkelés. A sötétségből az éles vakító fényáradat rántotta ki. Eddig az életében sem volt biztos, most pedig itt van és él. Él és létezik. Fejében emlékfoszlányok kavarognak. Az erdőről, a vérnek mámoros szagáról... körbe se nézett csak emlékezni akart. De csupán egy kép égett élesen elméjébe. Amint hosszú karmaira tekint, hosszú zöld hajszálakat látott.
~Naoko~Súgta a lány félve maga elé ~ Élünk. ~szava halk volt. Mintha attól félne, hogy felkelt valakit ~Élünk ~Jött a válasz. Kuro testét megnyugvás és biztonságérzet járta át. Naoko ott volt. Végre vele volt. Többé már nincs egyedül ~Mi történt? ~Nem tudom ribicica. De élünk, szóval én beteljesítettem a feladatom. Remélhetőleg nem a vénember ágyában ülünk. Szóval váltsd be amit ígértél muci. Visszatértem. Nem tudom milyen körülményeket adtam neked. Fáradt vagyok. Rajtad a sor, hogy vigyázz a seggünkre ~Ígérem ~Súgta lágyan.
Kuro feje sajgott eléggé erősen. Kimerült volna a chakratartaléka? Egy ágyban ült és zilálva kapkodta a levegőt. Teste irányíthatatlan reakciója volt ez. Egy kis faházban volt amit egy gyertya fénye világított be. Nehezen koncentrált. Nem értette még a helyzetet. De körbe tudott nézni. Figyelően pattogott a szeme minden irányba.
Fa asztal, székek, bögre, fatál és evőeszközök. Minden, de tényleg minden fából volt. A szoba végében egy ajtó volt amit sajna a lány nem látott rendesen mivel egy kalapos alak ült rajta. Kivont pengével mutatott a lány irányába és úgy szólalt meg. Mély hangja volt. Mégis ismerős. A szőkés tincsek, ismerős tekintet. S egy a szájából kilógó parazsló cigaretta.
- Roku? –szökött könny egy pillanatra a lány szemébe – Sose voltam az eszemnél – nézett maga elé rémült mosollyal – Nem akartam egy vénember felesége lenni. Nem akartam újra szolgaságba nyomorogni. De bíztam Kishiben. Azt hittem bízhatok benne. Azt hittem nyugodt lehetek. De rosszabb sort szánt nekem mint ami volt. Elszöktem a hintóból. Utánam akartak jönni. Tudom, hogy el akartak kapni. Nem akartam. El akartam szökni messzire. De nem voltam rá képes – hadarta merev tekintettel, szinte levegővétel nélkül. Sebes kezeire tekintett – Gyorsabb akartam lenni és elvesztettem a kontrollt. Én csak nem akartam visszamenni. És tettem valamit. Tettem valamit amiről fogalmam sincs. –Könnyes szemekkel tekintett fel – Roku, mit tettem?! Megöltem valakit... ? – Súgta ijedten - És mit keresel te itt? Vagy én..? – lassult beszéde – Mi történt...?

**Lanmao** Szomb. Aug. 17 2019, 23:37

Ahogyan a lány figyelt, a cigaretta füstje egyre burjánzóbban gomolygott előre.

Rövidesen már alig volt kivehető az alak. Amikor a füst elillant volna, Roku újabb slukkot lehelt ki a száján és fújt ki az orrán. Mikor hogy jött éppen. Elvégre, némán hallgatta végig Kuro-t és csak figyelt. Hagyta, hogy a lányt elöntse a szóáradat mik a túlcsorduló érzelmek, s még inkább az egymástól élesen különböző érzelmek végtermékei voltak. Öröm, bánat, csalódás, megnyugvás, remény, s minden más, mi éppen akkor ebben az apró, törékeny testben tombolt.

Roku nem engedte le a fegyvert.

- Akkor már észhez tértél, de kicsit sem vagy jól. - S továbbra is a lány felé szegezte a pengét. - Egyelőre csak pihenj. Túl sokat kérdezel és túl keveset tudsz. Menjünk majd csak sorban. - Roku felállt a székéből. Magasabb volt és valamivel marconább, mint amire Kuro emlékezett. Bár még mindig a vékony kategóriába tartozott. Lehet csak bőrköpenye és kalapja tette. Na meg az a fekete lovaglócsizma.

Közelebb sétált és most maga mellé engedte a pengéjét. Megállt a szoba közepén lévő asztalnál.

- Sejtettem, hogy harcoltatok. A földön feküdtél, az a nő pedig feletted guggolt. Az arcodat nézte amikor megjelentem és nekirontottam. Akkor elmenekült. - Kihúzott egy széket és most az asztalhoz ült le. Pengéjét maga elé helyezte, hogy egy mozdulatába legyen csak kézhez kapni, de legalább letette az asztalra. Jól látható helyre. - Téged kerestelek miután leráztam azokat a ninjákat. Ami azt illeti, ezen a napon engem is több meglepetés ért, mint amire számítottam. Már csak az, hogy a célpontom te lettél, már önmagában egy őrület. Aztán persze az még inkább, hogy Kishi elmondta mit terveznek veled. - Roku lenézett csizmájára, majd sarkával szórakozottan kopogtatni kezdte vele a rozoga padlót. - Nem volt egy bölcs döntés. - Nézett fel Kurora, ki ekkor látta csak meg az arcát.

A fiú szemén egy vágás futott keresztül.
Nem volt már friss, de nem is olyan régi. Beforrt és a látása megmaradt. Mindezek mellé arca koszos volt, szőkés tincsei a kosztól már ragadtak, ruhája pedig porral és vágásokkal tarkított volt. Tulajdonképpen egy olyan szétszabdalt, foltozott kabátban ült, ami olyan volt, minthogyha most rángatták volna ki a kukából. Illett a rozoga viskóhoz amiben jelenleg tartózkodtak.

**Kuro** Csüt. Aug. 29 2019, 14:24

A hősök nem halnak meg. A hősök örökké élnek. Mesék, legendák és történetek tartják fent halhatatlan nevüket és emelik olyan piedesztára amit sose érdemeltek meg. Hisz lehet ők maguk sose voltak nagyérdemű emberek, csupán jókor voltak jó helyen. Az emberi butaság meg olyan gyorsasággal volt képes a történeteket formálni, hogy egy macskából is tigrist varázsolt. S a hős, ki a ort nyalta egy ló hátáról, az már az égieket taposta. "A hősök nem halnak meg, az utolsó lélegzetükig is küzdenek majd felállnak". Ez egy orbitálisan nagy baromság. Az igazi hősök mint meghaltak. Nagy dolgokat vittek véghez, majd hősként hullot porba a fejük. Tudták, mikor nem szabad felállni. Tudták mikor kell úgy elmenni, hogy a nevük fennmaradjon. Igazából minden hős egy figyelemmániás színész volt.
A hősök neve fennmarad. S a gonoszoké? A parasztoké? Az őket segítőké? A társaiké, vagy a történetek íróié? Azok a feledés legnagyobb homályába vesznek. Azon emberek neve, kik éltek s tettek, mind elfeledődnek. Csak az egyszem hős maradhat életben. Csak az ő neve lehet az örökkévalóságé. Az pedig, ki egy rossz képért harcolt, megemésztődik, majd a világ kiüríti és még meg is tapossa. A saját igazáért akart nyerni. De a vesztesekért sose újongnak. A veszetesk közül a legtisztább szívűt is megverik.
Újabb és újabb füst alakok szálltak fel a levegőbe a férfitől. A szürkés anyag megmagyarázhatatlanul táncolt a levegőben, s mikor épp eloszlott volna újabb adag érezett hozzá. Nem engedte le a fegyvert. Egyenesen és fenyegetően tartotta. Az eddig oly' kedves és igazi védelmező alak a lány életében. Az egyetlen ember akire mindig számíthatott. Az egyetlen támasza és testvére, most fegyvert szegezett rá. Talán még nem is realizálódott ez Kuroban. Eluralkodott a pánik rajta, s fel se fogta, hogy Roku most akár meg is ölhetné. Sose érezte magát fenyegetve a közelében. Talán most is így érez és talán ez lesz a veszte. Érzékei elhallgatnak és egy furcsa biztonságérzet járja át, aminek nem kellene. Mostanra már megtanulhatta volna: egyedül csak magában bízhat.
Roku megszólalt, Kuro pedig mostmár a kezében tartott pengére figyelt. Szemében egy állatias félelem csillant meg. Ösztönszerű rettegés. A lány nyelt egyet, mikor a férfi megindult felé. Nem az az ember volt már, akire emlékezett. Kedves és ártatlan arca most marcona volt és vad. Talán magasabb is lett... bár azt lehet a ruha tette. Már csak alkata sugallta, hogy egykoron az a Roku volt, aki a lány elméjében él. Kuro összerezzent. Fájt neki, hogy a világának utolsó biztos pontja, az utolsó reménye is hamuvá lett. Mindene távozott a füsttel, amit a férfi most kifújt.
Roku közelebb sétált, s maga mellé engedte a pengét. Kuro teste megfeszült. Reflex, menekülési kényszer. A férfi leült, s fenyverét jól látható helyre, az asztalra fektette. Majd beszélt. S Kuroban egyre csak több kérdés vetődött fel. Ekkor nézett csak fel, s a lány látta az arcán már nem túl friss vágást. Fájdalom hasított a szívébe. A mosolygós Roku arca semes volt és koszos. Tiszta és fess ruhája helyett pedig egy kukából rángatott kabátban ült. Mi ez az egész?
Kuro nem tudott válaszolni. Naoko is mélyen halgatott. Kivételesen nem akarta megzavarni a már amúgy is zavarodott elmét.
- Épp azért kérdezek mert nem tudok semmit... és mindezzel amit mondtál, csak a tudatlanság egyre nagyobb végtelenségébe üldözöl. -Nézett fel a lány a férfira -Tehát egy nő volt-Sóhajtott- és életben van - egy megkönnyebbül, mégis keserédes mosoly ült ki az arcára - Egy szörnyeteg vagyok - Suttogta alig érthetően - Miért pont engem kerestél, mikor tudtad, hogy Kishi elvitt? Meg amúgy is mit akartak azok a ninják tőled? És mi az hogy a célpontod lettem? Meg akarsz ölni? És tudtad, hogy Kishi egy vén faszi ágyasának akar elcipelni, és még hagytad is?! - Ült ki a lány arcára egy dühödt és egyben csalódott - kicsit talán tébolyodott - teliszájas mosoly, majd maga elé kezdett el bámulni, s arcáról lelankadt a vigyor. Flusztrált lett.

**Lanmao** Pént. Aug. 30 2019, 00:56

Ahogyan Kuro fogalmaz, Roku arcára úgy ül ki valamilyen furcsa arckifejezés.

Nagyon hasonlít a meglepettségre. Gyengeséget sugároz, ezt jól érzi ő is, így igyekszik megkeményíteni vonásait. Rés a pajzson. Jól látszik, hogy egy szerepet próbál eljátszani. Keménynek akar látszani, valaki olyannak, akit úgy vél, hogy ebben a helyzetben majd a hasznára válhat. Így csak figyel. Most, hogy helyretette arckifejezését, igencsak meggyőzőnek tűnik. Ám az újabb kérdés özön megint megingatja őt. Nagyon úgy tűnt, hogy növekszik rajta a nyomás. Izgatottá válik, vagyis inkább izgágává. Helyezkedni kezd a székén: előre dől, majd vissza. Kezével kisöpri szeme elé sodródott haját, majd megpróbál megülni egy helyben, miközben lábát rezegteti. Még a padló is nyikorog tőle.

Ahogyan a lány az utolsó kérdését is nekiszegezte, a fiú kibukott.

- Én csak... - nyögte, miközben kezét maga elé emelte magyarázás képen. - Nem tudtam. Aztán láttam és ott voltál. - Hadovált. - Nem tudtam mitévő legyek. A francba is! - Áll fel a székéből, jóformán ellökve magától azt és az ajtó felé kezdett sétálni. Hátrahagyta a kardját is. - Már megint túl sokat kérdezel egyszerre! Olyan kusza minden és azt sem tudom, hogy hol kezdjem! - Fordul hirtelen Kuro felé, majd visszaindul az asztalhoz. - Ne nézz már így! Megint kezdesz megkattanni?! - Egy percre azt hihetné, hogy az asztalon lévő kardért nyúl, de aztán a mozdulat az öntöttvas bögre felé hajlik, amit Roku egy gyors mozdulattal leemel az asztalkáról és Kuro mellé állva, felé nyújtja. - Tessék igyál. Jót fog tenni. Forrásvíz. - Keze remegett. Hajtincsei mind betolakodtak az arcába, jóformán elfedve őt és minden mimikáját. Ám ahogyan Kuro felnézne, s jól megfigyelné, képességei birtokában átlát a teljességgel nem takaró szőke tincscsomók között.

Roku is észleli, hogy nincs hová bújnia.

Miután az első könny kiszökik a haja mögül, végigszalad az állán és leveti magát, le egyenesen a bögrét szorongató kéz csuklójára, a fiú nem bírja tovább tartóztatni magát. Lehajolva szorosan átkarolja Kurot és összeszorított fogakkal, elfojtott sírástól torzult hannggal préseli ki magából szavait.

- Annyira örülök, hogy életben vagy Kuro! Güh... - Pillanatig meg kellett állnia. - Álmomban sem gondoltam volna! - Engedte el gyorsan. Sem Kuronak, sem magának nem engedett több ölelést. Elhátrált és ha Kuro nem vette el a bögrét, az ölébe nyomta azt.

Visszament a székébe.

Szipogott egy kicsit, arcába lógó haja alá nyúlva dörzsölgette szemeit. Bár fiatal volt még, nagyon is fiatal. Alig telt el fél-egy év mióta nem látta, mégis rengeteget változott. Most pedig fiatalsága ellenére is úgy festett, mint egy közel negyvenes gondterhelt férfi. Meggyötörtnek és nyúzottnak látszott. Ki tudja, hogy miken mehetett át a tűz óta?

Akárhogy is, lassan összeszedte magát és hátradőlve a székében adott válaszokat.

- Rengeteg dolog történt azóta, hogy kiütött az a tűz. Mindent elmesélek, hogyha érdekel, most viszont, hogy választ is kapj. Már egy ideje zsoldosként élek. Értek a fegyverforgatáshoz és a számszeríjhoz. Meg még néhány dologhoz, amit az Ochidás idő alatt sajátítottam el. - Mosolyodott el sejtelmesen. - A legtöbb munkámat az ország földesurai adják. Jó kapcsolatokra tettem szert, felépítettem egy jó imidzset magamnak. Azt hiszik tudok chakrát használni. - Törölte meg mutatóujjával orrát, s egy huncut arckifejezést vágott. - Közben csak vág az eszem. Minden melót így végzek el. A legtöbbje gyilkosság, szabotázs. - Elkomorodott... Talán maga is megdöbbent, hogy milyen könnyedén ejtette ki a száján az előzőeket, de igyekszik túlgördülni rajta minél gyorsabban. Mintha csak tudomást sem akarna a dolog súlyáról venni. - Ami a te földesuradat illeti... Nos, az uraságot akihez kerültél volna, Ő Yogen Mushpatchi-sama. Már a neve is undorítóan hangzik. - Köpött egyet maga mellé. - Az előző feleségét, aki nagyjából tizenöt-húsz évvel lehetett idősebb nálad elvesztette. Egy tűzvészben eltűnt. Valószínűleg meghalt. Néhány évvel az előtt, hogy az Ochidák birtoka is leégett. A két tűzeset között mindenki összefüggést sejt. A két család között nagy volt az együttműködés. Politika az egész... Bár a két esett között évek teltek el, de a két nemes-úr felesége egy családból származott. - Kurora nézett. - Mármint, az Ochidák úrnője és a Yogen család úrnője. Mindketten egy családból származtak és mindkettő birtokot valaki felgyújtotta. Az Ochidák mind odavesztek, de a Yogen-klán vezetője, Mushpatchi-sama túlélte a tűzvészt. Minden szolga oda lett szinte, ezért az Ochidáktól gyűjtöttek be néhány szolgát, hogy újra lábra tudjon állni a család. Kishit is ide vitték, mint az később kiderítettem.

Most Roku nyúlt egy bögréért, amint meghúzott. Valószínűleg abban is víz volt. Folytatta.

- Miután az Ochidák birtoka is leégett, Yogen Mushpatchi vált az Ochidák hagyatékainak örökösévé. A két Klánház valahogyan egyességet kötött az évek alatt, a részleteket nem tudom. A lényeg, hogy Yogen Mushpatchi úgy gondolta, ideje új feleséget találni. Megszállottan olyan lányt kerestetett magának, aki hasonlított a Úrnőjére, a kedvesére. Ezt azonban megneszelte hajdani kedvese atyja, az a nemesúr, akinek én is dolgozom. Mugen Jiro-dono. Ő járt közre az Ochida-ház és a Yogen-ház együttműködésében. Az ő lányai lettek az úrnői a két ház Fejének. A mi hajdani urunknak és ugyebár Yogen-samának. Miután mindkét lányát elveszítette, Jiro-dono magába fordult. Mivel a Yogen-ház úrnője nem került elő, Jiro-dono úgy gondolta, hogy az úrnő, a lánya még életben van valahol. Éppen ezért nem engedélyezte, hogy Yogen-sama új feleséget keressen magának, ám az uraság Jiro-dono politikai befolyásának és saját egészségének gyengülését kihasználva fittyet hányt "apósa" akaratának és kerestetni kezdte új kedvesét, aki hasonlít az ő Úrnőjére.

Megint ivott.

- Itt jöttem a képbe én. Jiro-dono megneszelte ezt. Nem akart ártani Yogen-samának, hiszen a fiaként szerette, elvégre lánya kedvese volt. Politikai szövetségese. Arra bérelt fel engem, hogy öljem meg a választott lányt. - Roku arckifejezése komorrá vált. - A Füst Országának alvilágában jól ismerik azt a rabszolgatelepet. Mindenki onnan szerez magának munkaerőt. Így Yogen-sama oda küldte Kishit. Azt mondta, hogy egy lánnyal kell hazatérnie, egy olyannal, aki a legjobban hasonlít hajdani kedvesére. Azért voltam ott, hogy figyeljem, ő kit választ. Előtte találkoztunk így futólag. Szerintem felismert, mindketten felismertük a másikat, de nem beszéltünk. Nem volt rá lehetőségünk. Aztán megláttalak téged, ahogyan ő is. Tudtam, hogy mi vár rád, tudtam, hogy licitálni fog, bár a szándékaiban nem lehettem biztos. Azt terveztem, hogy ha nem tudlak megvásárolni és megszabadítani, akkor követlek titeket és megmentelek. De aztán jöttek azok a Ninják... - Roku arcára harag ült ki! - Azok a rohadékok a lehető legjobb napot választották a rabszolgatelep felszámolására! Persze a nemeseket futni hagyták. Egy nemesre sem támadtak, mintha csak levegők lettek volna, úgy néztek el mellettük. A pórnépre mentek, az üzemeltetőkre, a kisebb alvilági figurákra. A nemesek kényelmesen elkocsikáztak ahogyan Kishiékkel te is tetted! Engem is üldözőbe vettek! - Megint csak elmosolyodik. - Nem mintha utolérhettek volna. Hiába a kis Ninjatrükkjeik, az eszem jobban vág, mint a pengéik. - Kocogtatta meg halántékát mutatóujjával. - Aztán a menekülés után a hintód nyomába eredtem... Így kerültem oda. Megláttam azt a furcsa, zöld hajú nőt és téged, ahogyan harcoltok. Vesztes helyzetbe kerültél. - Hunyorított, mintha csak az emlékeiben kutakodna. - Mégsem ölt meg. Ott állt fölötted és téged nézett. Aztán rárontottam, hogy elvigyelek. Ekkor elmenekült.

Összecsapta tenyereit.

- Nagyjából ez a helyzet. Stim? - Kérdezte. - Látod? Ennyit kérdeztél és most azt se tudod, hogy mi van! Tehát: Mugen Jiro-dono a két lányát politikai érdekből kettő másik Klán nemes urához adta. Az Ochida-ház urához és a Yogen-ház urához. A Yogen-ház leégett és a tűzvészben elveszett Jiro-dono lánya. Kishit több szolgával együtt az Ochidáktól elvittek a Yogen-házhoz, hogy támogassák őket. Több évvel később az Ochida-ház is leégett. Ott úgy tűnik mindenki meghalt, persze csak rajtunk kívül. Mugen Jiro-dono egészsége lányai elvesztése miatt meggyengült és a politikai befolyása is, így Yogen-sama már nem félt többé tőle és új feleséget kerestetett magának Kishivel. Ez lennél te. Jiro-dono a megölésedre bérelt fel engem, s el is fogadtam a feladatot, egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy te... - Roku hangja elcsuklott. Mintha megint könnyek szöktek volna a szemébe, miket gyorsan el is kergetett. - Hogy életben vagy és, hogy te vagy a választott. Ennyit tudok.

Megint ivott.

- Ha valami nem világos, kérdezz nyugodtan. Ez így most nekem is kusza, de hirtelen jött. Nem ezzel akartam kezdeni, de te erősködtél! - Nézett vádlóan a lányra bögréje mögül.

**Kuro** Hétf. Szept. 23 2019, 17:41

// Megint sok ideje nem írtam, de bocsánatkérésül itt egy cuki gif //

A lány szavaira a férfi arcára furcsa érzések tömkelege ült ki. Nem tudta leplezni. Ezt már nem. Komor és fegyelmet sugárzó arcáról eltűntek a tiszteletreméltó jelek.. s helyét a gyengeség; meglepettség vette át. Talán a lány még jobban is meglepődött ezen, mint a férfi. Enyhén szólva, nem erre számított. Mégis, megnyugvás járta át a testét. Nem hitte el, hogy ezek rendes érzelmek. Valami, ami összetört benne, most megragasztódni látszott. S a férfi egyre feszültebb. Helyezkedik a széken, próbál nyugodtan látszani. De nem az. Majd kibuktak belőle a szavak. Makogott, hebegett és habogott. Ami a csövön csak kifért. Felállt és az ajtó felé sétált. A kardját is elfelejtette magával vinni. Kuro felé vette az irányt, majd újra az asztalhoz. De nem a kardját kereste, hanem az öntöttvas bögrét, amit egy mozdulattal a lány kezébe is nyomott. „ Megint kezdesz megkattanni?!”- kérdezte, mire a lány csak zavarodottan elmosolyodott.
- Az nem így néz ki – mondta nyugodtan, s átvette a bögrét.
Roku próbált saját tincsei mögött megbújni, de nem járt sikerrel. A lány könnyedén tekintett arcára. S a férfi nem bírta tovább. Szeméből egy játékos könnycsepp gördült alá, egyenesen a föld fel. Az első, de nem az utolsó. Majd lehajolt, s átölelte a lányt, torkán pedig alig érthető szavakat préselt ki. Kuro lefagyott. Nem számított erre a reakcióra. A legutóbbi ilyen felszabadító ölelésnek rossz vége lett. Nem akart hinni ennek az egész helyzetnek. De ő is ember. Érzelmekkel. És most boldog volt. Próbálta ő is átkarolni a férfi nyakát –ügyelvén rá, hogy a vizet ki ne öntse – de az túl hamar ellökte magától. Így a két gyenge kész, szomorúan csúszott le annak válláról. S a lány porcelánbőrét is ellepték az egymás után versenyt futó könnycseppek.
- Én is.. örülök, hogy élsz –törölgette meg szemeit.
Roku visszaült a székébe. Kicsit szipogott, törölgette szemeit. Kuro pedig bátyja arcát kémlelte. Azt az arcot, amely oly sokszor nyújtott neki megnyugvást. Azt a meggyötört, fiatal arcot, ami most éveket öregedett. A fiú arcát, aki védelmezte. Az egyetlen családtagjának mondható ember arcát. S vállára hirtelen súly nehezedett. Fájt látnia, hogy az életvidám Rokuval mit tett a valóság. Rosszul volt még a gondolattól is, hogy át kellett mindezt élnie. Újra eszébe jutott a tűz. A vöröslő fények, a maszkos ember. Az egymásra pakolt hullák. Minden. Látta egy pillanatra önmagát. Hogy ez a kis idő, mennyire megnyomta az ő vállát is. Sérülések, elszürkült bőr, ápolatlan állatias külső. Miféle szolgáló ez? elszörnyedt magától. Majd újra Rokura nézett, s szívét megszorította egy fekete árnyék. Meg akarta védeni azt, aki egész eddig védelmezte őt. De nem tehette. Az élet nem így akarta. Szégyellte magát.
A férfi lassan összeszedte magát, s úgy adott válaszokat a lány kérdéseire. Az pedig tágra nyílt szemekkel hallgatta végig. Újra hallotta a férfiben Rokut. Azt a játékos hangú, huncut mosolyú, vicces és életvidám, csalafinta fiút. Egy pillanatra, újra őt látta maga előtt.
Roku mindent elmesélt. Magáról, a földesúrról, a családokról. Mindent. Még azt is, hogy meg kellett volna, hogy ölje, s azt is, hogy került hozzá. A nőt, aki nem ölte meg. Kuro emlékeiben újra felvillantak a zöld tincsek.
- Minden világos – mosolyodott el –Szóval meg kéne ölnöd.. de a szavaidból ítélve ezt nem teszed meg.. legalábbis, remélem – mosolyodott el – Még a végén megkattanok – Morgott egyet, kezével pedig úgy csinált, mint amikor egy macska a játéka felé nyúl – Köszönöm az információkat, és az ölelést is. Sokkal jobban érzem magam. Tudod Roku, megkönnyebbültem. Nem csak amiatt, hogy élsz, hanem, hogy nem vagy egy begyöpösödött keménykedő f... tehát, hogy nem változtál meg teljesen – mosolya szelíd volt. Játékos és kedves. Mint ahogy az ember a testvérével beszél. Közvetlen – Furcsa, hogy nem ölt meg. Én megöltem volna magam a helyében. De csak annyi rémlik, hogy kitéptem pár hajtincsét. – rántotta meg enyhén a vállát – Tényleg sok minden történt a tűz óta – Meredt egy pillanatig maga elé, kezével pedig megszorította csuklóját, amiről leégették a 0-át. –El se hiszem, hogy Kishi ilyet tett... pedig azt hittem bízhatok benne – Húzta el a száját – Megint sokat beszélek, mi? – Mosolyodott el – de legalább a helyzetet értem. Te tudod hogy nézett ki az öregúr asszonya? És ha engem nem ölsz meg, mi lesz a munkáddal.. ééés, Kishi nem fog keresni? –Lassan törökülésbe ficeredett és megpróbálta kiropogtatni a hátát – Mesélj.. mi történt a tűz óta? Megkomolyodtál. Egész férfias lettél.. vagyis kicsit öreges. De ilyenek ezek az évek.. meglátszanak. Kemény kenyér a zsoldosság.. meg is sérültél látom. De túl sokat beszélek... épp, hogy én nem értem mi van és csak jártatom a szám. – csapott a homlokára – Egy hatalmas szívás volt ez az idő basszus. Legalább négyszer majdnem meghaltam – Fogta a fejét és maga elé meredt –El se hinnéd mennyi kretén járkál szabadon – fogta a fejét – Nah, de ez most nem érdekes. Mesél még. Mi történt a tűz óta? És.. mi a terved most?

Jiraiya Kedd Okt. 01 2019, 13:06

Roku információlavinája után csak meredten pislogott Kuro kijelentésére.

- Té-tényleg? - Kérdezte hitetlenkedve a "minden világos" kifejezésre. - É-én... - Folytatta volna a szabadkozást, mi valószínűleg a "Kuro megölése" részre tért volna ki, de ahogyan látta, hogy a lány mennyire könnyedén gördül át rajta, inkább csak figyelt. A kiscicajátékra még el is mosolyodott. Ezúttal ez a mosoly kiült arcára, ott maradt és nem akarta elrejteni. Talán észre sem vette, hogy ilyen hatással volt rá a lány. Így reagált. - Persze, hogy nem! Ez csak egy színjáték. - Állt fel székéből, s széttárta karjait ezzel mutatva meg fekete, zordon, igencsak szakadt viseletét. Még kalapját is levette és az asztalra csapta.

Úgy viselkedett, mintha minden erejével azon lett volna, hogy bizonyítsa a lánynak, hogy Ő az: Roku.

És valóban, ahogyan látta, hogy a lány végigméri, mintha megkönnyebbült volna. Így ült vissza a helyére, immáron fegyverét és kalapját az asztalon eltolva maga elől. Egyedül a bögre volt gyorsan elérhető közelségben, mit megmarkolt és újabbat kortyolt belőle. Ezúttal kiitta ami benne volt.

- Inkább szerencse. Nem tudom, hogy ez ki volt és, hogy hogyan került ide. Mintha... - Újra hunyorgott, visszaemlékezett. - Mintha láttam volna őt a Rabszolgatelepen. De hogy mit kereshetett ott, azt nem tudom. - Ezután Roku végigmérte Kurot. A hegeit bámulta. - Sok bizony... Megsínyletted te is úgy látom. Kishivel pedig ne törődj. A jólét elveszi az emberek eszét. Ezeknek a dölyfös pöcsöknek el sem hiszed, hogy mennyi eszköze van arra, hogy az irányításuk alá vonjanak egy egyszerű embert. - S lopott pillantást vetett a kalapjára és a kardjára, miközben szánakozó, sőt, már-már szégyenteljes arccal fordult a lány felé. Nem is tudott a szemébe nézni. - Ha az életed a tét, bármire képes vagy. És nem, nem beszélsz sokat. - Ezúttal mosolya már a keserűségből mászott elő, ez az erőltetettség látszódott is rajta. - Nagyon örülök neked. - Azzal felállt és mászkálni kezdett a helyiségben.

Elkérte Kuro poharát, majd egy kancsóból vizet töltött.

Ezután elmosta a sajátját egy dézsaszerű valamiben, miután egy ütött-kopott, alig álló faszekrényt nyitott ki, amiben tálak, evőeszközök, kisebb kések és minden egyéb háztartási dolog volt. Jóformán oda volt bezsúfolva minden, amire az embernek itt szüksége lehet. Miközben pakolt, úgy hallgatta Kurot.

- Fúh, hát akkor sorban. - Nevette, miközben egy dróthuzalt tekert fel kezére és azzal kezdte el súrolni az apró dézsában lévő dolgokat. - Ami engem illet, én ott húztam meg a tűzvész óta magam, ahol csak tudtam. Azt hittem mind odavesztetek... A környező falvakat jártam és próbáltam megélni kisebb-nagyobb munkákból. Szereztem egy számszeríjat miután csatlakoztam egy vadászhoz, mint segéd. Ő tanított a fegyverforgatásra is. Már az Ochidáknál képeztek rá, ez itt teljesedett ki. - Végzett a mosogatnivalóval. A kezét egy rongyba törölve fordult Kuro felé. - Egyre több lett a pénzem ahogyan csak gyűjtögettem a vadásztól kapott Ryokat. Végül úgy döntöttem, hogy az egyik faluban fogom elmulatni amim van, ott ismerkedtem meg néhány korunkbelivel. Napok alatt beszerveztek maguk mellé. Mind egy nagyobb alvilági figurának dolgoztak, mint tolvajok. Gyorsan másztam fel a ranglétrán, hasznát vették a fegyverjártassági képességeimnek és mint mondtam, - ütögette meg mutatóujjával halántékát - van itt sütnivaló. Így gyorsan feltörtem a ranglétrán, mígnem a testőrködésből fakadóan megtörtént az első gyilkosságom. Aztán jött a többi... A bűnszervezet tagjait a Földesurak bérelték fel mindenféle munkára, amit ő maguk szégyelltek és amiket a hivatásos ninják nem vállaltak. Főként egymás ellen mentek... Nem volt ritka az, hogy egyik héten még ennek, a másik héten annak dolgoztunk. Attól függ ki ajánlott többet. - Visszasétált az asztalhoz és leült. - Aztán a főnököt megölték, a szervezet szétesett, én kiváltam, de a kapcsolataim megmaradtak. Úgy gondoltam, hogy ez a legjövedelmezőbb munka egy új élet kezdéséhez, ezért folytattam azt, amiben jó vagyok. Ennyi.

Azzal belenézett a bögréjébe és bosszankodva tette vissza az asztalra. Elfelejtett magának tölteni.

- Azt, hogy ő hogyan nézett ki, azt nem tudom. - Mondta, s direkt mellőzte a többi kérdést. - De mesélj most te! Ahogyan elnézlek, te sokkal több szaron mentél keresztül, mint én. Hogyan élted túl a tüzet és hogyan kerültél megint arra a helyre?! - Dőlt előre, s szinte ráfeküdt az asztalra, olyan közel próbált hajolni Kurohoz.

______________________
// A következő posztot ide szeretném kérni: https://narutohun.all-up.com/t2775-makfoldek //

**Nashimaru Junohara** Szer. Márc. 04 2020, 18:38

/Jira - Hárpia/

Az eljárást profihoz méltón kezelte az ANBU, melynek hatására Jun enyhén megszeppent, hisz nem volt még dolga hasonló rangú egyénnel együtt dolgozni. Hamar meg is indultak az előbbi vezetésével. Rozoga házak düledező tetején keresztül vezetett az út, melyeknél nem egyszer ejtette csapdába lábát egy-egy leszakadó cserép által hagyott lyuk, s figyelnie kellett hová is téved lépéseivel. A házak fákba, a kisebb falu pedig erdőbe hajlott át, nagy megkönnyebbülésére. Nehéz volt figyelni lába elé, míg a terepet is szemmel tartotta, ahogy egy shinobitól elvárható, s mindezt úgy, hogy közben egy jóval képzettebb, erősebb egyénnel próbálja felvenni a versenyt tempó tekintetében. Szerencséjére az ANBU bevárta a végcélnál, hol arra kellett eszmélnie, hogy a korábban fás, erdős nyomvonal mostanra teljesen áthajlott egy bambusz erdő képébe. Korábban sose látott bambuszt, maximum már felhasználva, levágva, ám mióta Kemuriba jött, néha már soknak is tartotta ami erre megtalálható. Mindenesetre ahogy beérte az ügynököt, kicsit kifújta magát, majd homlokát megtörölve várta a részleteket.

-Külön feladat? Felteszem, hogy a korábbi munkáim miatt is választottak, de...- Szakította félbe mondandóját, ahogy ráébredt a valóságra. Ha tudta volna a miértjét, akkor se feltétlen árulta volna el az ANBU, hogy miért egyedül küldték egy ilyen bevetésre, de tény, hogy az embervadászatot egyik erősségének tartotta. -Kérdések... lássuk... semmit nem tudok erről a szervezetről, de ez nem is lényeges, ám ennek fényében -ami lényegesebb- fogalmam sincs merre induljak. Ezzel azt akarom mondani, hogy útbaigazítást kérhetnék legalább egy "kihűlt" nyom felé, mellyel kezdhetek valamit? Második kérdésem, hogy mit lehet tudni az illetőkről, vagy a szervezetről önmagában. Nem árt tudnom, mire is készüljek. Egy hajtóvadászat erős készületeket igényel, s akkor a legjobb, ha tudjuk mit is kell felkutatnunk... Illetve a harmadik és utolsó kérdésem... ha megvannak, kit értesítsek és hogyan?- Zárta hasonlóan rövidre saját részét a párbeszédben.

Csinált már hasonlót, s nem félt a helyzettől... inkább félt a bukástól. Egy efféle vizsgaszerű feladat során gondosan kell eljárnia, s ehhez minden elérhető információra szüksége van... azonban amatőrnek se tüntetheti fel magát, hisz a végén mást állítanának rá a munkára. Megannyi piros pontot szerzett már, ez pedig most a dicséretre való átváltást jelenti. Ez a küldetés az, amivel bizalmat és nevet szerezhet a vezetőség szemében. Nem baltázhatja el. Egy vadászat alapos tervezést igényel. Tisztában kell lenni azzal, hogy kit vagy mit keres az ember, s a meglévő információk alapján felkutatni az egyént. Senki se tud úgy szarvasra vadászni, hogy azt se tudja, hogy hogy néz ki, vagy milyen a lábnyoma... maximum szerencséből botlana bele egybe. A szerencse pedig nem olyan tényező, amivel egy profi számolhat. Hisz ennyi erővel már az isteni akaratot is belevehetné. "Ha a Szél akarata úgy tartja jónak, majd ráakadunk." Elég érdekesen hangozna egy ilyen... Akárhogy is, de naplóját elővéve próbálná jegyzetelni, ami információt csak kap az ANBU-tól, mielőtt útjára eresztené az ügynök. A gondolatai mélyén viszont még mindig ott motoszkálna, hogy... Miért pont ő? Ennyire elégedettek az eddigi munkájával?

Jiraiya Kedd Márc. 17 2020, 17:32

Bizony a rengeteg Bambusz, mik a természet zabolázatlanságával nőttek kesze-kuszán egymásba, teljesen más látványt keltettek, mint a Junohara által megszokottak.

A faluban a bambusz az egyik fő építőelemnek számított Kemuri külterületein. Odakint a Dohányföldeken és a nyomortelepeken is. A piac is bambusz bódékból épült, naphosszat szekerek hurcolták az alapanyagot. A védfal egyes szegényesebb részei is bambuszfákból épültek. Talán másnak fel sem tűnt volna mindez, ám Jun gondolatmenete magával hozta minden felidézhető emléket a Bambuszról. Másként gondolkozott, mint egy átlag ember. Kutató volt, megfigyelő és gondolkozó. Azzal, hogy idekint meglátta az égbemeredő, akár több tíz méter magasra is megnövő, vékony növényt, máris tágabb, magasabb nézőpontról tekinthetett a Falura, melyet önmagában határozott meg a Bambusz. Persze, fákkal is pótolhatták volna, de éppen ettől izgalmas a kérdés: hogyan alakult ki ez? Miért éppen a bambusz? Könnyebben beszerezhető, több van belőle? Megmunkálhatóbb? Kérdések melyek bár teljesen fölöslegesek lehetnek, lényegtelenek az emberek hétköznapjait tekintve, egy tudós elmét mégis okkal foglalkoztathatnak.

Ők már csak ilyenek: Csodabogarak.

A fák között szlalomozva, lassú, sétáló tempót tartva folyt a csevej. A testes férfi olykor egyszerűen csak vállával taszította arrébb az útjába kerülő bambuszfákat, mik olyankor odafent mintha csak a szél fújta volna őket, leveleiket egymásba dörzsölve, gonosz sistergő hangot hallattak, akár egy csörgőkígyó. Ahogyan Jun elsétált mellettük, ő is konstatálhatta, hogy bizony ezeket a magas, de vékony fákat nem lenne nehéz egy civilnek sem kidöntenie ha megerőlteti magát. Legalábbis első ránézésre, ám megismerve a bambusz tulajdonságait, egy-egy ilyen fa a földig is képes lenne lehajolni.

- A te feladatod nem a vadászat, hanem a nyomkeresés! - Förmedt rád, miközben medveforma maszkjával átnézett a válla fölött. Eztán gunyorosabb hangvételre váltott. - Csak nem azt gondoltad, hogy itt el is válunk? - Kérdezett vissza Jun kérdésére. - Éppen a kihűlt nyomok felé tartunk. Lesz bőven. - S megállt. Már az Erdő közepén járhattak, amikor is egy igencsak természetellenesen kialakított, nagyjából tíz méter átmérőjű tisztáson találták magukat. Az ANBU tudta, hogy hol vannak, ám Junnak sejtésem sem volt. Egyetlen szembetűnő és félreérthetetlen jelzés volt a tisztás közepén, mégpedig egy faragott kőszikla-lap. Egy lefelé fordított háromszöget mintázott, benne egy szemmel. A férfi rád nézett, majd a fejével intett, hogy kövesd őt. Leguggolt a malomkő méretű jelhez, majd a kezét ráhelyezte. Nem tudhattad biztosra, de valószínűsítetted, hogy chakrát vezetett bele, ugyanis a kő magától elmozdult. Por és törmelék nélkül...

Egy lefelé mutató, sötét lyuk volt látható, melynek szélein kapaszkodók voltak elhelyezve. Kuma nem hezitált, ahogyan a járat teljesen kitárult, ő bevetette magát a lyukba. Nem használta a fogantyúkat, ami azt illeti Jun hallotta is, hogy viszonylag gyorsan padlót ért. A létraként üzemelő kitüremkedéseket nem a ninjáknak tervezték.

[...]

Ha Junohara utána ugrik, egy kis négyzet alapú teremben találja magát.

5x5 méteres a terem, melynek padlózata vastag, rácsozott fekete fémnek tűnik, falai pedig fémlapokkal borítottak. A falakon több fáklyatartó is megtalálható, körülöttük a földön több elégett fáklyamaradvány. Egy kétszárnyú, vaspántolt, cirádás fémmunkákkal díszített, tömör tölgyfakapu vezet ki a helyiségből, mely mellett egyetlen egy fáklya fénye pislákolt.

- Ez lenne az első nyom. - Akasztotta le a szövétneket helyéről, majd erős karjával egy mozdulattal lökte, s ezzel tárta ki a kaput. - A bűnszervezet bázisa. Ne lepődj meg a vérfoltokon, - világította meg fáklyájával a talajt, ahol valóban, feketére száradt, több hetes vagy talán hónapos alvadt vér porzott - csak a hullákat gyűjtjük be. - Utalt arra, hogy eszük ágában sincs feltakarítani. - Így több nyomot találhatunk. - Azzal kilépett a folyosóra, nemes egyszerűséggel átsétálva az odaszáradt vérfolton.

Amint Junohara követi Kumát, a kis teremből egy óriási, már-már monumentális térségbe érkezik. Végeláthatatlan körfolyosó, mely tíz méter magas, fény nélküli, sötét magasságokba tör. Tizenöt méterenként tíz méter magas fémoszlopok törtek fel, melyeknek a fáklyák fényében csak felerősített érzékekkel lehetett látni a végét.

- Tessék. - Nyújt át ruhája egyik rejtett tárolójából egy kis méretű tekercset. - Mindent átfésültünk, és minden olyan nyomot felleltünk, ami a megmaradt Nukeninek nyomára vezet. Ők már halottak, ebben biztos lehetsz. - Kicsit megtorpant, majd hozzátette: - Legalábbis, számodra azok. - Azt, hogy ezzel mire akart célozni... Nos azt Junoharának kell tudnia. - A tekercs egy térkép a teljes bázis alaprajzáról. Balra és jobbra a körfolyosó körül a tagok szobái a személyes holmijaikkal. Északon labor, raktár és miegymás. Minden olyan nyomot elvittünk már, ami Nukeninek nyomára utalhat, a te feladatod az egyéb kontaktok és kapcsolatok fellelése: Listázd ki, hogy kikkel állhatott kapcsolatban a bűnszervezet; Kiktől vettek fegyvereket?; vagy kaptak bárminemű megbízást, esetleg segítséget! Mindenkiről tudni akarunk! - Utasított, s hangjában némi diktatórikus düh sejlett fel. Aztán visszavett. - Bóklássz kedvedre, reméljük találsz valami hasznosat. Én a környéken leszek. Ha összefutnál másokkal, csak mutasd meg nekik a térképet. Tudni fogják, hogy ki vagy, de ne időzz el sokáig, ha pedig semmi hasznosat nem találsz, akkor visszautasítalak a faluba. Papírt és mi egyebet találsz szinte bárhol. Ha meg van a lista és felderítettél minden általad fontosnak vélt helyet, akkor térj vissza a megszerzett információkkal! - Azzal Kuma elhallgatott. Feltehetően várta, hogy Jun elinduljon.

// A következő posztodat ide kérem! Az első posztban megtalálható térképet kaptad meg, helyleírások nélkül. Tőled függ, hogy hova mész, és ott mit keresel! A legtöbb forró nyomot már felderítették és el is indultak rajta, így résen kell lenned! A feladatod adott, ha kérdésed van tedd fel nekem vagy a játékban bátran! A következő posztodban írd le a reakciót és azt, hogy Jun hova megy, mit és hogyan csinál, mi a terve, stb! Hajrá! Smile

//

Jiraiya Szomb. Jún. 20 2020, 23:02

Kedves Junohara!

A mesélésedet fagyasztom, amennyiben szeretnéd folytatni a játékodat, szólj és megbeszéljük,, ám lehetséges, hogy átadlak egy olyan mesélőnek, aki a lassabb játékokat jobban preferálja! Smile

Ajánlott tartalom